Dr. Szilágyi Vilmos

Intim-kapcsolat kézikönyve

Az 1994-es kiadás módosítása,  2011-ben

- 

           Tartalom

Előszó. (Dr. Buda Béla) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1. Szerelemmel vagy anélkül? . . . . . . . . .

A szerelem jelentősége . Eredete: a nemi vágy. A szerelemkultusz kezdetei .

A szerelem szükséglete és képessége . Kellenek-e illúziók a szerelemhez? . .

A kapcsolat érzelmi töltése . . . . . . .

2. Tipikus szexuális tévhitek . . . . . . . . . .

Az örömszerzés belső gátjai . .Tévhitek a testi össze nem illésről . . „Ösztönösség” vagy tanulhatóság? . . . . . . .

Téves szexuális elvárások . .Közösülés-központúság . . Teljesítményhajszolás, orgazmus-központúság . . . . . . . .

A „kétféle női orgazmus” tévhite . Az ingerléssel kapcsolatos előítéletek Az erőltetés és megjátszás zsákutcája .

3. Autoerotika, önkielégítés . . . . . . . . . . .

Az önkielégítés értékelése . .Az autoerotika kezdetei . .A nők idegenkedésének okai . . Mire jó a férfiaknak? . ..

S miért fontos a nőknek? . .Hányféleképpen lehet csinálni? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

4. A női orgazmuskészség fejlesztése . .

Kritikus pont: a szexkezdés . Önkielégítés – nőknek fontosabb! . .Hogyan tanulható meg az önkielégítés? . .  .

Petting és orgazmus . .A hüvelyizmok szerepe . . Testhelyzetek és mozgások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

5. A hímvessző méretének szerepe . . . . .

Mi az a „kispénisz-komplexus”? . Mekkora az átlagos méret? . .Mitől függ a hímvesszőméret? . . . . .

 Növelhető-e a hímvessző? Van-e méretbeli össze nem illés? . .Eltérő méretek összehangolása . . . . .

Hogyan érhető ez el „túl nagy” hímvessző esetén? . . . . . .

6. Lehet-e magömlése a nőnek? . . . . . . .

A „G-zóna” fölfedezése . . A női magömlés jellemzői . Hányféle orgazmus van a nőknél? . . . . . . . .

 A magömléses orgazmus feltételei . . Vallomások a magömlés átéléséről . .Lehetséges előnyök és hátrányok . . .

Van-e a férfinak is G-zónája? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

7. Új teszt a női orgazmusról . . . . . . . . . .

Egy újszerű megközelítés . .Az orgazmus feltételei és időtartama . . .Mit érez a nő, amikor kielégül? . . . . . .

 S ha nem elégül ki? . A partnerkapcsolat milyensége . .Az orgazmus gyakorisága és különbözősége . . . . . . . . . .

8. Petting – közösülés helyett? . . . . . . . .

Miért érdemes megtanulni? A könnyed petting: ráhangolódás . . A komolyabb petting típusai . . . . . . . . .

 .Örömszerzés kézzel . . Az „oralitás” gyönyöre . .Felláció és kunnilingváció . . Egyéb lehetőségek . . . . . . . . . . .

9. Hogyan irányítsuk egymást? . . . . . . .

A főbb erogén zónák . . A spontán irányítás változatai . . . .Külön foglalkozni egymással! . . . . . . .

 Masszírozás, simogatás . .

.Szájjal ingerlés. . .Irányítás hangokkal, szavakkal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

10. Változatosság, rugalmasság a szexben

Az egészséges, érett szex jellemzői . .Stabil párkapcsolat; a változatosság kerete . . Időpontok és helyzetek . . . .

Havivérzés és terhesség idején is! .„Ösztönösség” – vagy felkészülés? . . . Titkos igények és fantáziák . . . . . . . .

.Erotikus „színjátékok” és kísérletek . . . . . . . . . . . . . . . .

11. Meddig tartson egy szeretkezés? . .

Időbeli alkalmazkodás . . A nők „lassúsága” . .A férfiak gyorsasága . . . A szeretkezés átlagos ideje . . . . . . . . . .

A korai orgazmus és magömlés . . .A késleltetés technikája . . A gyorsítás technikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

12. Többszörös orgazmus férfinél . . . . .

A férfiorgazmus alaptényei . .Orgazmus = magömlés? . . Első lépés: a magömlés késleltetése . . . . . . . . . . . . . . .

.Lehet-e magömlés nélküli orgazmus? . .A többszörös orgazmus technikája . . . . . . . . . . . . . . . . .

„Karezza” – kielégüléssel vagy anélkül? . . . . . . . . . . . .

13. Szerelem, házasság, féltékenység .

A szerelem előnyei és veszélyei . „Éretlen” házasságok . . Mi a féltékenység? . . A féltékenység típusai . . . . . . .

A féltékenység leküzdése . .Szerelem és házasság – féltékenység nélkül . . . . . . . . . .

14. „Félrelépés” – miért és hogyan? . . .

Néhány tipikus eset . . .A félrelépések fajtái . . Elkerülhetők-e a félrelépések? . . Félrelépés = megcsalás? . . . . . . .

A félrelépés előnyei és veszélyei . . A veszélycsökkentés öt irányelve . . . . . . . . . . . . . . . . . .

15. Nyitott partnerkapcsolatok. . . . . . . .

Egy tipikus eset . . Az eset elemzése . . Érvek a nyitottság ellen . . . A nyitottság indokoltsága . . . . . . . . . . . . . . .

 .Előnyök és hátrányok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

16. Fogamzásgátlás és AIDS-megelőzés

A jó szex előfeltételei: kielégülés és veszélykerülés . . . A nem kívánt terhesség elkerülése: fogamzásgátlás . . . .

A nemi betegségek . .A szerzett immunhiány (AIDS) okai és hatásai. . .A megelőzés lehetőségei . . . . . . . . . . . .

17. A pornográfia szerepe az izgalomkeltésben . . . . . . . . . . . . . . . .

Agresszivitás és pornográfia . . Ragályos-e a pornóminta? . . . Hazai tapasztalatok a pornóról . . . . . . . . . . . . . . .

.Terápiás alkalmazása is lehetséges? . . .Pornográf és/vagy „erotikus” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

18. Intimitás és szex – csoportosan . . .

Elterjedtsége és értékelése . . .Fogalma és fajtái . . Első foka: a hármas csoport . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

.Partnercserék és négyes csoportok . . Sandstone, a „csoportszexközpont”. . .Előnyei és veszélyei . . . . . . . . . . . .

19. Mi a „normális” – és mi „perverz”? .

Végletek és előítéletek . . .A „normális” relativitása . . .Beállítottság és funkció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Perverzió = abnormális beállítottság . . Néhány fontosabb perverzió . . . A perverziók kezelése . . . . . . . . . . . . . .

 .Szexuális funkciózavarok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

20. Biszexuálisak lennénk? . . . . . . . . . .

A szexuális beállítottság . . .Hányan biszexuálisak? . . . Történelmi előzmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Kinek könnyebb: férfinak vagy nőnek? . .Szükség van-e „átállásra”? . . Biszexualitás és csoportszex . . . . . . . . .

Biszexualitás és az AIDS. . . Kizárólagos vagy párhuzamos kapcsolatok? . . . . . . . . . .

21. Merevedési zavarok és kezelésük . .

Tipikus esetek . . .Az impotencia okai és fajtái . . .Egyéb merevedési zavarok . . .Megoldási kísérletek . . . . . . . .

Terápiás lehetőségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

22. Az állítólagos. „frigiditás” – és kezelése . . .

Mi is az a „frigiditás”? . . .Testi vagy lelki okai . . Következményei . . Mit tehet a nő? . .Mit tehet a férfi? . . . . .

 Szaksegítség: egyénileg vagy csoportosan . . . . . . . . . . .

23. Távol-keleti szexkultúrák . . . . . . . . .

A szeretkezés taója . . . A magömlés kontrollja . . . . Szeretkezési mozdulatok és testhelyzetek . . . . . . . . . . . .

A keleti „erotikus csókok” . Légzésgyakorlat és szeretkezés . . .A japán gésakultusz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

.Mit tanulhatunk a keletiektől? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . .

AJÁNLOTT IRODALOM. . . . . . . . . . . . . .

Előszó

Örülök, hogy előszót írhatok Szilágyi Vilmos új könyvéhez. Nem hiszem, hogy érdemi és újgondolatokkal járulhatok hozzá ahhoz, amit ő itt leírt. Hiszen a könyv magáért beszél. Érdekes, izgalmas, hasznos olvasmány. Azt mondani sem kell, hogy tudományosan minden mondatában helytálló és mod- ern. Inkább azt kell aláhúzni, hogy ugyanakkor közérthető, világos. Alkalmas arra, hogy a serdülő vagy a fiatal felnőtt eligazodjon ennek nyomán saját problémáiban, vagy a tanár segítséget kapjon abban,mit hogyan ítéljen meg és hogyan képviseljen az osztályfőnöki órán vagy a szexuális nevelés különféle alkalmain.

Ezt kell ugyanis nagyon hangsúlyozni. Bármennyire is szabadosnak látszik mai világunk, bármennyire is áthatja az erotika és a könnyen elérhető pornográfia, a fiatalok számára a szexualitás még mindig homályos,

bizonytalan, tiltásokkal körülvett kérdés. Nem igaz, hogy a mai ifjúság felszabadult, tájékozott e téren. A fiatalkori szexuális kisiklások, a nemkívánatos terhességek (amelyek számában sajnos hazánk a nemzetközi statisztikák élén áll), a szexuális neurózisok, amelyekkel a tanácsadás és a pszichoterápiás kezelés terén oly gyakran találkozunk, nem ezt mutatják. Bár sokan éppen ezekre hivatkozva apellálnak értékekre, erkölcsi nevelésre, szükséges tilalmakra, ezért ellenzik az iskolai szexuális nevelést, attól tartva, hogy ez csak felébreszti a gyerekekben a szunnyadó nemi érdeklődést.

Pedig éppen az ellenkezője igaz.

A tiltások, tabuk, elhallgatások, zavart mellébeszélések nyomán alakulnak ki a téves képzetek, fóbiák a fiatalokban. Ezért nem néznek szembe a fogamzásgátlás tényeivel vagy a nemi úton terjedő betegségek kockázatával. Ezért alakulnak ki gátlásaik, félelmeik. Ezért gyűlik össze bennük annyi feszültség, hogy végül belemennek az első kínálkozó alkalomba, hogy elveszítsék szüzességüket, ezért mennek prostituálthoz, néha ezért próbálnak kiskorút, fogyatékost elcsábítani, ijesztő praktikákba bonyolódni a fantáziavezérelt, szokatlan formájú kielégülés érdekében. Éppen a tabuk, a felvilágosulatlanság szüli a bajok nagy részét.

Nemcsak magam nem találkoztam több mint harminc éves szexológiai (és természetesen alapszakmáimat illetően pszichiátriai, pszichoterápiás) gyakorlatom alatt olyan esettel amikor valaki a szexuális felvilágosítás „áldozata” lett volna, de a szakirodalomban sem találkoztam ilyennel. A szakirodalomban, amit a hét világnyelven és néhány más kisebb nyelven folyamatosan, és talán közleményeim nyomán bátran állíthatom, szokatlan lelkiismeretességgel olvasok. Sajnos a nemzetközi tapasztalatok nem erről szólnak. „Ecclesiogén” szexuális neurózisról, a merev tiltás traumái nyomán létrejött perverziókról, szülői túlkontrollálás által megnyomorított pszichoszexuális fejlődésről olvashatunk mindenütt. Sajnos ezt látjuk itthon is. Ugyanakkor Hollandiában és más fejlett nyugati országokban, bár aránylag korán elkezdik a nemi életet, de a nemkívánatos terhességek száma töredéke annak, ami nálunk található, a művi abortusz még ritkább.

Mert ezekben az országokban van tervszerű szexuális nevelés. A nemi élet tényei, valóságos szabályszerűségei előbb érik el a gyerekeket, fiatalokat, mint a meglehetősen szabad pornográfia. Mert a fogamzásgátlás nem ideológia, hanem realitás, amit a gyerekeknek meg kell tanulniuk. Nálunk mindig is ijesztő képmutatás vette körül ezt a kérdést. Számos szakember, köztük éppen Szilágyi dr. sürgetésére a hetvenes években elkezdődött valamiféle szexuális nevelés az iskolában, de akkorra már a tizenévesek abortuszainak száma ijesztően megnőtt, ugyanakkor kezdődtek a demográfiai gondok, a születésszám esett. Így ez a próbálkozás belefulladt a tanárok saját komplexusaiba és a rendszer magasállású álszentjeinek ellenállásába.

A tanároknak van mentségük. A kor voluntarista gyakorlata hirtelen „lőcsölte rájuk” a feladatot, amire több éven át kellett volna felkészíteni őket, korszerű szakanyagokkal, tréningekkel, Bálint-csoportokkal, tanácsadási és szupervíziós lehetőségekkel stb. Ez nem történt meg. Így tehát a túlterhelt, kontraszelektált pedagógusok vonakodásán nincs mit csodálkozni. Az álszentek számára azonban nincs ilyen mentség. Sajnos ők kortalanok és rendszerfüggetlenek. Itt voltak Tóth Tihamér tanítványaként a háború előtt, majd a nem létező „szocialista erkölcs” védelmezőiként az utóbbi negyven évben. A politikai gerontokrácia termőtalajt adott a bigottságnak. „Minek már arra a kis időre a szexuális nevelés?” – volt a korszak válasza. Némely kultúrpolitikusban ez szinte betű szerint fogalmazódott meg.

A rendszerváltás után könnyű volt az addig üldözött vallás báránybőrébe bújnia annak, aki életkorát vagy saját szexuális kulturálatlanságát vetítette ki a problémára. Nevetséges lett volna, ha nem lenne annyira tragikus, hogy az új kultúr- és egészségpolitikusok is kényszeresen kijavítottak mindenkit, aki szexuális nevelésről beszélt, mondván, hogy családi életre nevelés, erkölcsi nevelés kell.

Igen, persze, kellene. De ennek még nem találták ki azt a módját, hogy a kőtáblák felmutatása, az üres jelszavak, az értékdeklarációk hassanak, és ne a mindennapi élet ingerözöne, ne a szülők és a nevelők saját komplexusaiból eredő erotikus érdeklődése, valódi szexuális beállítottsága. A felszínes, látszanak adó, álságos nevelés éppen az, ami káros, ami traumatizál.

Ezt persze mi szakemberek, félő, még több generáción át sem fogjuk tudni elfogadtatni a társadalommal. Nincs más út, mint valamiképpen megkerülni ezt a szellemvilágot, ezt a furcsa társadalmi önkielégítést, az értékek üres recitációját. Kiadványokkal kell fordulni a társadalomhoz. Ezt teszi Szilágyi Vilmos. Bátran, nyíltan szól a fiatalokhoz, és persze minden érdeklődő korosztályhoz. Arról beszél, amit – Woody Allent parafrazeálva – mindig szerettünk volna tudni a szexről, de amit soha sem mertünk megkérdezni. Arról, hogy mi a másik nem titka. Hogyan tudunk a másiknak örömöt szerezni. Hogyan tudjuk saját igényeinket megvalósítani úgy, hogy egyben a másik kedvében is járjunk. Hogyan tudjuk a nemiség „szövődményeit” elkerülni, például a nem tervezett terhességet vagy a betegséget, amelyet mintegy a külvilág állított a természetes késztetések elé bonyolult, szinte érthetetlen, ha úgy tetszik, „kaffkai” akadályként. Amely ugyanakkor könyörtelenül hat, károsít, árt.

Ezek nagyon fontos dolgok! A lelki egészség, az életminőség múlhat ezeken. Nagyon kellene e téren a segítség a felnőtteknek is, nem csak a fiataloknak. Szilágyi Vilmos megpróbálja ezt megadni ebben a könyvében. Nem állítom, hogy a legtökéletesebb módon, bár én szakmailag nagyon jónak tartom a munkáját. Főleg azt értékelem, hogy megpróbálja.

Így tehát a könyvet a legszélesebb olvasóközönség figyelmébe ajánlom. Elnézést kérek ezért a száraz, unalmas előszóért! Tudom, hogy a normális fiatal olvasó ezen gyorsan átlapoz. Őt a képek és a tartalomjegyzékben talált izgalmas címek vonzzák. Igaza van. E gondolatok a felnőtteknek szólnak, akik saját lelki nyavalyáik öntudatlan továbbadásán fáradoznak, akik – Ady ismert sorait idézve – „vén huncutok és gonosz ostobák” módjára zárkóznának el ettől a könyvtől is, és címkéznék pornográfiának vagy legalábbis szabadosságnak. Hiszen ebben a nemi szervek, a közösülés, az örömszerzés tényeiről van szó. Pornográfia?

Nem, nem erről van szó! Szakszerű, reális bevezetés ez a nemiség világába! Legalább hadd tanúsítsam ezt én is, a harcostárs, az „elmebajtárs” a most már csaknem három évtizedes küzdelemben, amit a szexuális nevelésért, a szexuális kultúráért közösen folytattunk. A János jelenései könyvének szép sora szerint az angyal parancsként jelenti ki, hogy „amit látsz, írd meg”. Szilágyi Vilmos a maga szakterületén ezt megtette, s én is szeretnék csatlakozni hozzá.

Az olvasónak még annyit: a dolog nem ennyire komoly és tragikus persze, e gondolatokban már a mi korunk és megtépázott lelkünk borúlátása is benne van. A nemiség, a párkapcsolat, a másik ember intim megtalálása, az a különleges találkozás, ami a szexusban megvalósulhat, öröm, boldogság, felszabadulás, fejlődés. Ezt kívánja ez a könyv elősegíteni.

Ennek jegyében: Lectori salutem – üdvözlet az olvasónak.

Buda Béla dr.

1. Szerelemmel vagy anélkül?

Mi lenne, ha megkérdeznélek, kedves Olvasóm: Hogyan állsz az erotikával? Elegendő érzéki – azaz testi-lelki – örömhöz jutsz-e s milyen színvonalon? Tisztáztad-e igényeidet ezen a téren?

Tudom, nehéz kérdések ezek, nem könnyű velük szembenézni. Sokakban működésbe lép a védekező reflex: valamilyen ürüggyel kitérnek az ilyen kérdések elől. Például azt mondják: „Nem elmélkedni kell ilyesmikről, hanem csinálni!…” Mások megállapítják, hogy heti egy-két közösülés nekik elegendő érzéki örömöt jelent, ezzel megvan, kész! Hogy milyen? Természetesen jó, hiszen „mindig gyorsan kielégülnek”(mondják a férfiak),„egészen elviselhető” (mondják a nők).

Szerencsére nem mindenki ennyire igénytelen. Ám az igényesebbek többnyire panaszkodnak, mondván,hogy sem mennyiségileg, sem minőségileg nem elegendő az, amit kapnak – ha kapnak egyáltalán. De hogy mit szeretnének, azt ők is ritkán tudják pontosan megmondani. A hosszabb ideje tartó kapcsolatokban legtöbbször azt fájlalják, hogy már túl megszokott, kicsit unalmas, „már nincs sava-borsa a szexnek”. Sokan ezt úgy fogalmazzák, hogy a szerelem sajnos elmúlt – anélkül meg mit ér a szex?

Ez valóban lényeges dolognak látszik, érdemes fölfigyelnünk rá. Csakugyan az lenne a helyzet, hogy szerelem nélkül semmit sem ér a szex? Egyáltalán: igazi erotika csak szerelmi kapcsolatban létezik? Különösen a nők hajlamosak ennek föltételezésére!

Általánosan elterjedt vélemény, hogy „a szerelem a jó szex biztosítéka”. De hát igaz ez? Nem túlzás? Rögtön eszembe jut, hogy már jó néhányszor kerestek föl olyan szerelmespárok, akiknek nem ment a szex, s ezért szexuálterápiai szaksegítséget kértek. Tehát a szerelem önmagában mégsem látszik elegendőnek a kielégítő szexhez. De akkor miben állhat a jelentősége?

A szerelem jelentősége

Ha valamit nehéz fölmérni, úgy ez biztosan azok közé tartozik! Hiszen a szerelem „százarcú és megfoghatatlan” jelenség (legalábbis többnyire ilyennek tartják). Hányszor, de hányszor előfordul, hogy amit szerelemnek éreznek, arról előbb-utóbb kiderül, hogy valójában nem is volt igazán az…

Számomra helytállónak tűnik a kitűnő magyar pszichológus, Mérei Ferenc megállapítása, miszerint „nagyon kevés ember képes a szerelem hőfokára és elkötelezettségére… a szerelem hiánycikk.” Ezt úgy érti, hogy sokan félnek a szerelemtől, óvatosak és bizalmatlanok vele szemben, bár ugyanakkor kívánják, sóvárognak utána.

Viszonyuk a szerelemhez tehát ellentmondásos, ambivalens. Bár egyesek egészen elutasítják, feleslegesnek vagy éppen veszélyesnek tartják, a többség mégis az emberi élet legnagyobb értékei közé sorolja – és akarva-akaratlanul keresi! Rengeteg történelmi és irodalmi példa tanúsítja, hogy a szerelem igen gyakran az események és emberi sorsok mozgatórugója. Különleges lelkiállapot, ami nagyon hatalmába kerítheti az embert. A szerelmes sokszor maga sem tudja megmagyarázni saját viselkedését, s egészen kiszolgáltatottnak érzi magát.

Sokan úgy vélik, hogy „aki szerelmes az „beszámíthatatlan”. Ez pedig már az őrületre hasonlít. Szerencsére mégsem mondhatjuk, hogy minden szerelmes bolond vagy éppen rögeszmés őrült, akinek „túlértékelési téveszméje” van. Hiszen egyrészt bőven vannak ártatlanabb szerelmek is, másrészt a szerelem túlzottan szenvedélyes időszaka nem szokott sokáig tartani. Az előbb-utóbb bekövetkező kijózanodások mellett vannak esetek amikor a józanság és önuralom mindvégig megmarad.

Mások kétségtelennek tartják, hogy a szerelem szenvedélybetegség, épp olyan, mint az alkoholizmus vagy a drogfüggőség. Valóban vannak ilyen betegessé fajult változatai, legalábbis a beteljesületlen (vagy csak részben teljesült) szerelemnek. Ám a szenvedély önmagában nem feltétlenül beteges, hiszen lehet egészséges törekvések hajtóereje is. Egy kicsit úgy vagyunk ezzel, mint a tűzzel, amely lehet ugyan veszélyes, ha elszabadul és tűzvészt okoz, de „megszelídítve” az embert szolgálja. (Ugyanez a helyzet az atomenergiával és még sok mindennel.) Tekintélyes tudósok – a magyarok közül például Buda Béla – azt is megállapították, hogy a szerelem óriási energiái az emberi fejlődés szolgálatába állíthatók. „Felnőtté vákásban a szerelem az, ami a személyiséget legrövidebb idő alatt és a legnagyobb mértékben fejleszteni képes. A szerelemben valóban mintegy megnyílik a személyiség a másik felé, kialakult struktúrái képlékenyebbé válnak, nagyon motivált lesz,

hogy tanuljon, változzon. Aki nem tud szerelmes lenni, annak felnőttkori személyiségfejlődése gyakran… megreked.” (Buda B.)

Valójában tehát nagyobb a szerelem jelentősége, mint gondolnánk. Témánk szempontjából kiemelkedőnek tartom, hogy nagyon megkönnyíti az örömszerzés tanulását, az alkalmazkodást a partnerhez. Persze hozzá kell tennem, hogy nem minden szerelem ilyen pozitív. A fő kérdés mégis az: mi a szerelem egyáltalán, s mitől ilyen hatékony? Akarjuk és keressük, vagy féljünk tőle és kerüljük? Mit tudunk tenni érette, vagy ellene?

Eredete: a nemi vágy

Aki szerelmes, az vágyódik a „testi és lelki egyesülésre” szerelmesével. A testi egyesülés klasszikus példája a közösülés, amikor a férfi nemi szervével belebújik a nő testébe, s így mintegy egyesül vele. Aminek aztán következménye lehet a fogamzás, a gyermeknemzés, vagyis a fajfenntartás. A nemi vágyak a fajfenntartási „ösztönből” erednek. Azért tettem ezt idézőjelbe, mert az embernél ez nem ösztön a szó igazi értelmében, hanem csak egy velünk született, erős, de homályos nemi késztetés („libidó”).

A szerelem egyik fő gyökere tehát a nemi közösülés, illetve kielégülés vágya, velünk született késztetése. A kielégületlen vágyak arra késztetik az embert, hogy keresse a kielégülés lehetőségeit. Ezeket általában a másik nemhez tartozó egyénekben találja meg (bár előfordulhat irányulás azonos nemű felé is). Ezért amikor feltűnik egy lehetséges szexuális partner, akkor felfigyel rá és érdeklődni kezd iránta. Ha pedig a körülmények engedik, megpróbál közeledni hozzá.

Hasonló a helyzet az állatvilágban, s ennyiben közös az emberi és állati szexualitás mint mozgatóerő. Más

tekintetben viszont a különbségek dominálnak. Egyrészt az állat sokkal kevésbé válogat, mint az ember (s egészen másként válogat). Másrészt az állat szexuális viselkedése sokkal merevebben szabályozott, mondhatni kényszerpályán mozog, eltérően az emberétől, aki gyakran változtatja viselkedését.

Az állat szexuális éhsége és gerjedelme különben sem nevezhető szerelemnek. Bármennyire is rájön az állatra a „kangörcs”, az „üzekedés”, mégsem mondhatjuk, hogy szerelmes! Szoktak ugyan beszélni olyasmiről, hogy „szerelmi élet az állatvilágban”, de ez tulajdonképpen nemi életet jelent – vagyis helytelen szóhasználat.

Mindenesetre ebből is látszik, hogy a „szerelem” kifejezést sok mindenre rá lehet húzni, lehet nagyon tágan értelmezni, mondván: úgysem tudjuk pontosan,,mit jelent… Ám ha ilyen lazán vesszük a dolgot, akkor

nem is fogjuk megtudni. Ezért ne keverjük össze a nemi életet és a szerelmet! Nemi élet lehetséges szerelem nélkül is (s nemcsak az állatoknál!), de a szerelem sokkal több, mint a nemi éhség! A kutatók egyetértenek abban, hogy a szexualitás szükséges, de nem elégséges előfeltétele a szerelemnek. Szerelem csak az embernél fordulhat elő, de történelmileg nézve nála sem kezdettől fogva, hanem csak az utóbbi néhány ezer évben, a civilizációk felbukkanása óta. Az „ősember” nem ismeri a szerelmet, egyszerűen nem képes rá, mert az mint bonyolultabb, társas jelenség, bizonyos fokú lelki fejlettséget föltételez.

Épp ezért az elmúlt évezredekben is csak kivételesen fordult elő, mégpedig főleg a tanultabb és módosabb emberek körében. Az első szerelmes verseket – s ezek a szerelem első nyomai! – alig több mint kétezer éve írták. De csak a reneszánsz óta (alig 500 éve) kezdett a szerelem divatba jönni és elterjedni. Elterjedése azonban nem volt könnyű és zökkenőmentes. Egészen a legújabb korig többnyire nem az érzelmek határozták meg, ki kivel kerülhet szexuális kapcsolatba, hanem az erő, a pénz, a hatalom. A szerelmesnek – ha volt ilyen – nagy

nehézségek árán kellett kiküzdenie a maga jogait. Eleinte sok volt a beteljesületlen szerelem, az elérhetetlen partner, a sóvárgott ideál.

A szerelem-kultusz kezdetei

Ma már tudjuk, hogy a szerelem kulturális jelenség, a társadalmi fejlődés terméke. A. Huxley, századunk nagy angol írója a szerelem divatjairól szóló esszéjében azt írja, hogy ennek a jelenségnek két, ellentétes eredője van: az egyik az ösztönös impulzus (a szexuális késztetés), a másik az a társadalmi ellenállás, amely erkölcsi parancsok révén hat az egyénre. Ez utóbbiak igazolását sajátos mítoszok szolgálják. (A mítoszokról pedig tudjuk, hogy hitregék, mesés elbeszélések, „légből kapott” magyarázatok. De azért minden mítosz jellemző a korra és társadalomra, amelyben keletkezett.)

Ahogyan Buda Béla írja, a „szerelem valamilyen formában minden társadalomban intézményesül, vagyis társadalmi normák és szerepviszonyok alakulnak ki körülötte.” A szerelem tehát kulturális szerepként jött létre, megvolt a maga ideológiája és szokásrendje. Körülötte többféle mítosz is kialakult. Hívei Rousseau-tól kezdve kidolgozták a romantikus szerelmi szenvedély mítoszát, amely mindenekfeletti értéknek, az isteni eksztázis egyik formájának tartotta a szerelmet. Ez többé-kevésbé vallásos mítosz.

De voltak reálisabb, köznapibb mítoszok is. Például, hogy a szerelmet és a szexet csak a házasságkötés teszi elfogadhatóvá, tehát alkalmazkodni kell a fennálló viszonyokhoz. („Föld a földdel házasodik” – vagyis földbirtokos a földbirtokossal stb.) Az ilyen mítoszokban jelentkezett a Huxley által említett társadalmi ellenállás: akadályok sora, amit a szerelemnek le kellett győzni a beteljesülés elérése érdekében. Az ember azt gondolná, hogy a sok akadálytól a szerelem hamar elvérzik. A valóságban éppen ellenkezőleg történik: minden akadály „olaj a tűzre”, különösen akkor, ha a szerelem kölcsönös (vagy legalábbis ez remélhető). Persze sok mindentől függ, hogy mennyire képes valaki harcolni a szerelméért: a társadalmi helyzetétől és neveltetésétől, önbizalmától stb. Viszont tény, hogy általában az a szerelem tart tovább, amelyik külső akadályokba ütközik, s nehezen éri el célját. Reménytelen szerelmek sokszor egy egész életen végighúzódnak; az ilyen kudarc terhét

nem mindenki tudja ledobni magáról.

A szerelemért hozott, kisebb-nagyobb áldozatokat pedig megkönnyítették a szerelem mítoszai, amelyek

azt mindennél magasabbra helyezték, szinte oltárra emelték. Így alakult ki a szerelem kultusza, szinte vallásos tisztelete. Egyre többen komolyan vették „a szerelem mindent legyőz” (omnia vincit amor) jelszavát, és mindennél előbbre helyezték szerelmüket. Ezért furfanggal vagy hősködéssel mindenáron el akarták érni céljukat, vállalva a törvénybe és szokásokba ütközés veszélyeit.

Viszont az is igaz, hogy a szerelemért folytatott, hősies küzdelem a legtöbb ember elismerését kivívta,

mert kapcsolódott az emberi szabadságjogokért vívott harchoz. Stendhal, aki író létére már-már tudományos

művet írt a szerelemről a múlt században, kimondta, hogy „csakis azok a házasságok valóban törvényesek,

amelyeket igazi szerelem parancsol”. (Ám hogy mi az igazi szerelem, azt ő sem határozta meg. Valószínűleg

egyszerűen a kölcsönös vonzalmat jelentette nála.) Ahogyan a polgárság saját szabadságjogait kiküzdve győz a rendi társadalom fölött, úgy válik a szerelem mind inkább elismertté – előbb inkább csak az irodalomban, majd lassan az életben is.

A szerelemfelfogás persze változik. Először a romantikus szerelem jött divatba, de századunkban már teret hódít a szerelem reálisabb megítélése, mondhatni „trónfosztása”. Napjainkra sokat veszített jelentőségéből, sőt, gyakran kifejezetten háttérbe szorul. Egyesek szerint előbb-utóbb teljesen kimegy a divatból. Fölteszik a kérdést: egyáltalán kinek kell a szerelem – és minek? Hiszen mítoszokra és kultuszokra igazán nincs ma szükség!

S most én kérdezlek, kedves Olvasó: értékrendedben milyen helyet kap a szerelem? Fontos vagy mellőzhető? Szívesen áldozol-e a „szerelem oltárán”?

A szerelem szükséglete és képessége

Az előbbi kérdés csak látszólag helytálló. Mert igaz ugyan, hogy mítoszokra és kultuszokra nincs szükségünk, de a szerelem szerencsére nemcsak mítosz és kultusz, hanem történelmileg kialakult és egyre fontosabb emberi szükséglet! Történelmi kialakulása azt is jelenti, hogy nem található meg eleve mindenkinél. Akik a szerelmet a szexuális vágyakkal azonosítják, azok azt hiszik, hogy a nemi éréssel együtt a szerelem igénye is magától kialakul. Ez azonban tévedés. Egyrészt előfordulhat, hogy már jóval a serdülés előtt szerelmes lesz valaki. Másrészt a serdülés után sem mindig jelentkezik a szerelem. Több, különböző korú emberrel találkoztam már, aki egész életében nem volt szerelmes. (Még több az olyan, akinek az egyszerű megtetszés vagy nemi megkívánás már szerelmet jelent.)

Igaz viszont, hogy normális fejlődés esetén a szerelem igénye legkésőbb tizenéves korban kialakul. (Jómagam például 12 éves koromban voltam először szerelmes.) A több száz fiatal pedig, akit erről megkérdeztem, első szerelmét a 10 és 16 éves kor közötti időben élte át. Csakhogy a szerelem távolról sem spontán, „ösztönös” viselkedési forma, hanem valahogyan el kell sajátítani. Azaz meg kell tanulni, vagyis különféle ismereteket, tapasztalatokat kell begyűjteni. Ma már ez könnyebb, mint régen, hiszen akár az irodalomban, akár a mindennapi életben sűrűn találkozhatunk a boldog vagy tragikus szerelmek példáival. Csak persze nem mindegy, hogy milyen, példákkal találkozunk, s miket érzünk vonzónak és követendőnek, illetve kerülendőnek. Mint minden tanulás, ez is a családban kezdődik, és a szülő- gyermek viszony, a szülők egymás közötti viszonya erősen befolyásolja. A szerelmi képesség kialakulásával majd később foglalkozunk, itt most a

szerelem lényegét próbáljuk tisztázni.

A családias szeretet ugyan más, mint a szerelem, de azért sok közös vonásuk is van: a gondoskodás, a védettség, egymás érdekeinek tisztelete és segítése stb. A szerelemben ehhez jönnek még a szexuális igények, amiket az eredeti családon belül tilos kielégíteni. A szerelem tehát a szeretetnek különleges, szenvedélyesebb, a szexuális vágyat is magában foglaló módja. De a szexen kívül sok más igény is jelentkezhet a szerelemben, olyan, ami csak egy intim partnerkapcsolatban elégíthető ki – például a saját otthon teremtésének és a családalapításnak az igénye. Mindezeknek az igényeknek a kielégítése különböző képességeket tételez fel. Szerelem akkor keletkezik, ha felmerül annak lehetősége, hogy egy partnerrel sikerül kielégíteni a számunkra fontos igényeket. Beteljesülése azonban attól függ elsősorban, hogy rendelkezünk-e az igények kielégítéséhez szükséges képességekkel. Tény, hogy minél több és erősebb szükséglet kielégítését várjuk egy partnertől, annál jobban vonzódunk hozzá.

A szerelem lényege tehát a számunkra fontos szükségletek kielégítésének föllobbanó reménye. Ebből következően: akinek nincsenek egy intim partnerrel kapcsolatos szükségletei, annak nincs szerelemigénye sem. Bár ez ritkaság, az igények azonban kétségkívül nem egyformák, így a szerelemigény tartalmában és erősségében egyénenként eltérő. A szükségletkielégítés fellobbanó reménye persze csak kezdete a szerelemnek. A folytatás és beteljesedés viszont a külső körülmények, akadályok mellett elsősorban az egyéni képességektől

és a kapcsolati igények egyeztetésétől függ.

Már sokféleképpen próbálták a szerelmet meghatározni, s ez önmagában is sokféleségét, egyéni jellegét tanúsítja. De ha nincs is pontos és minden esetre érvényes meghatározás, lényegét azért jól körülírhatjuk. Buda Béla szerint „sajátos érzelmi állapot, amit az jellemez, hogy a tudat egy másik ember képével, emlékeivel van tele, és a személyiség motivációs rendszere leginkább arra irányul, hogy ennek a másik embernek közelében lehessen, mégpedig szexuális kapcsolat formájában.” Érdemes ezt egybevetni azzal a meghatározással, ami egyik könyvemben („Nyitott házasság”) olvasható:

„A szerelem eredendően a szexuális vágy humanizált és individualizált változata, amihez többféle igény is kapcsolódik. Az igényeken kívül a szerelem tartozéka az érzelmi kötődés képessége, a szexuális reagálókészség és beleélőkészség. Ezeken kívül még jó néhány készség és képesség szerepet játszhat benne. Mindezek fejlettségétől függ a szerelem fejlettségi szintje.”

Kellenek-e illúziók a szerelemhez?

Lehet, hogy az ilyen elvont és általánosító meghatározások kifejezik a szelem lényegét, de a sokféleségét semmiképpen. Például még csak nem is utalnak arra, hogy legtöbbször tele van illúziókkal, mert a szerelmes érzelmek torzító tükrében – ahogy mondani szokták, „rózsaszín szemüvegen át” – látja partnerét.

Mondhatnám persze, hogy ez csak az éretlen szerelem jellemzője. Az érett szerelem nem festi át, nem szépíti a realitást, elfogadja annak sötétebb oldalait is. De visszavághatna bárki, hogy hol van ilyen tökéletesen érett szerelem, s ha olyan tárgyilagos látást enged, akkor szerelem-e egyáltalán? Hiszen a szerelemmel mindig együtt jár több-kevesebb elfogultság, ezt nem lehet teljesen kikapcsolni. Akibe szerelmesek vagyunk, azt elkerülhetetlenül szebbnek és jobbnak látjuk, mint amilyen valójában – legalábbis eleinte, a szerelem leglángolóbb szakaszában.

Ez pedig azt jelenti, hogy illúzióink vannak! Sokak szerint nem is baj, mert kellenek az illúziók, ezek nélkül sokkal unalmasabb és szürkébb lenne minden. Szerintük csak akkor tudjuk igazán élvezni a szerelmi együttlétet, ha mindent szebbnek látunk a valóságosnál, s épp ezt teszik lehetővé a szerelmi illúziók. Ezért direkt „belelovalják” magukat a nagy szerelembe!…Igyekeznek elhitetni önmagukkal – és partnerükkel! –, hogy minden nagyszerű és csodálatos, szebb már nem is lehetne stb.

Kicsit durván kifejezve: hazudnak önmaguknak és a másiknak. Lehet, hogy nem tudatosan, készakarva, de mégiscsak hazudnak.

A szerelem így valóban illúzióvá válik, s aztán – az illúziókkal együtt hamar szertefoszlik. A legrosszabb

az egészben, hogy ezt sokan szükségszerűnek érzik: a szerelmet eleve az illúziókkal azonosítják, s nem hisznek a tartósságában, várják a „fölébredést”. De amíg lehet, görcsösen ragaszkodnak az illúziókhoz. (Egy kicsit olyan ez, mint a gyerekeknél: mikor már tudják, hogy a Mikulás, meg a „Jézuska” csak mese, egy ideig még akkor is ragaszkodnak hozzá, „mert olyan szépen hangzik”.)

Ezt a szemléletet tükrözték – és erősítették! – régen egyes napszerű slágerek és operettdalok is, például

az alábbi: „Illúzió a szerelem, szívünk tündérszép illúziója…”

Az ilyenek mögött esetenként azt a realista, sőt vulgármaterialista gondolkodásmódot találjuk, amely szerint az érzelmeket – s velük együtt a nőket – nem kell komolyan venni, múló hangulatnak kell tekinteni, mert ugye a „pénz beszél…”

Nyilvánvalóan patriarchális fölfogás ez, s egyben tulajdonosi mentalitás, amely a szerelmi „illúziók” helyett a nyers szexet részesíti előnyben (mint megfizethető árut). Ezzel az erotika konfekcióáruvá degradálódik, egyszerű testi szükséglet-kielégítéssé válik. S nem okoz több örömet, mint egy jó evés vagy ivás (egyéb testi szükségletekről nem beszélve). Az az „önmegnyugtatás” tehát, miszerint a szerelem csak illúzió, nem hogy nagyobb örömet szerezne, inkább keserű szájízt kelt…

Aki pedig komolyan elhiszi, az vagy félredobja a szerelmet, mint értéktelent, vagy – az „úgyis minden csak illúzió” elve alapján – kettőzött hévvel veti bele magát a Nagy Kalandba.

Talán mondanom sem kell, hogy egyiknek sem adok igazat. A szerelemben lehetnek ugyan illúziók, de hogy mennyi, az már rajtunk múlik, és semmiképpen sem ez a lényege! Lehet és érdemes törekedni az illúziók

kikapcsolására, a szerelmi partner lehetőleg tárgyilagos megítélésére, s arra, hogy hibáival együtt is elfogadjuk. Az erotikus örömszerzést ez biztosan nem csökkenti. Sőt az érzelem elmélyítésével inkább még növeli!

A kapcsolat érzelmi töltése

Az erotikus öröm élményéhez tehát nem kellenek illúziók, sem szerelemmel, sem anélkül. Kell viszont érzelmi ráhangoltság! S ennek alapja a partnernek mint Társnak az elfogadása, kedvelése, pozitív értékelése. A szerelemben ez magától értetődő. De megvan a barátságban vagy az egyszerű rokonszenvben is, amely akár az első találkozás során kialakulhat („első látásra”). Más kérdés, hogy a felszínes rokonszenv, a futólagos megtetszés hamar elillanhat a partner közelebbi megismerése során, s akkor már a szex sem nyújt elég örömet vele.

Ha nincs a partnerkapcsolatnak „pozitív érzelmi töltése”, akkor több eset lehetséges. Az egyik, hogy a partner nagyjából közömbös: se ellenszenvet, se rokonszenvet nem érzünk iránta. Ilyenkor tulajdonképpen nem kívánjuk, illetve nem őt kívánjuk, hanem mást (aki elérhetetlen), vagy egyszerűen a szexet, a kielégülést. A puszta szex kívánása mindkét nemnél előfordulhat, de férfiaknál kétségtelenül gyakoribb.

De hogyan hat ez a közömbösség az örömszerzésre? Erről megoszlanak a vélemények. Egyesek – főleg a nők – szerint egy közömbös partnerrel nem lehet jó a szex. Mások szerint miért ne lehetne. Sőt olyanok is vannak, akik egy közömbös partnerrel jobban el tudják engedni magukat, s zavartalanabbul átadják magukat a szex élvezetének.

Örömszerzés tehát lehetséges egy közömbös partnerrel is, bár nem mindenki számára egyformán. Az ilyen öröm azonban nem igazán erotikus öröm, mert majdnem (vagy teljesen) hiányzik belőle a Társ öröme, az a tudat, hogy most egy számomra kedves embernek adok és tőle kapok valamit. Az egész nem ér többet ilyenkor – vagy még annyit sem ér –, mint egy jó önkielégítés.

Kicsit más a helyzet, amikor a szexuális partner nem közömbös ugyan, de a viszonyunk hozzá ellentmondásos, ambivalens: vannak tulajdonságai, amiket kedvelünk, de ezt ellensúlyozzák más tulajdonságai, amelyek nagyon nem tetszenek. Ez leginkább a több éve együtt élő párokra jellemző. A szerelem többnyire már rég megszűnt ilyenkor (habár az ellentmondásos viszony nem zárja ki a szerelmet). A szex ennek megfelelően szintén ellentmondásos: néha egészen jó, máskor meg nem megy – vagy épphogy kibírható. De ha megy is, a partnerek tudatának mélyén mindig ott motoszkál, hogy baj van ezzel a kapcsolattal. S ez rontja az örömet…

Az ambivalens kapcsolatok erotikus élményei tehát ingatagok és erősen függenek a pillanatnyi hangulattól. Ha pedig az erotikus örömök elkezdenek hiányozni egy kapcsolatból, akkor könnyen beindulhat egy ördögi körforgás: az örömhiány rontja a kapcsolatot, ez pedig egyre kilátástalanabbá teszi az örömszerzést.

A harmadik eset: a kifejezetten negatív érzelmi töltésű kapcsolat. Erről nincs sok mondanivalóm. Egy ellenszenves partnertől erotikus örömöket aligha kaphatunk; silány testi örömet is csak akkor, ha időlegesen ki tudjuk kapcsolni ellenszenvünket vagy át tudjuk tenni például agresszióba (amit aránylag könnyű társítani a szexuális vágyakhoz). Ez azonban veszélyes játék, mert egy szadista perverzitás felé terelhet. Némi agresszió ugyan a normális szexnek is része lehet, ám az ellenszenv, harag, gyűlölet és hasonlók ezt az agressziót már életveszélyessé tehetik.

Előfordulhat persze, hogy a negatív érzelmi töltés csak ideiglenes. Egy egészen jó kapcsolatban is lehetnek rövidebb időszakok, amikor a partnerek szinte gyűlölik egymást valamilyen konfliktus következtében.

Nehéz kérdés, hogy legyen-e szex ilyenkor – vagy ne legyen? Tapasztalataim szerint a nők többsége addig nem szívesen megy bele a szexbe, amíg ki nem békül partnerével. A veszekedés egy részüket még kibékülés után is zavarja az örömszerzésben. A férfiak általában kevésbé érzékenyek.

Bonyolultabb a helyzet, ha még nem békültek ki. Ha ez esetben egyikük sem kívánja a szexet, az érthető. Jobb is, ha nem erőltetik. De itt mindjárt két kérdés is felvetődik:

1. Meddig tarthat a negatív érzelmi viszony anélkül, hogy ártana a partnerek örömszerző képességének?

2. Miért ne közelednének egymáshoz szexuálisan, hiszen sokszor épp ez szokta elősegíteni a kibékülést?

Mindenkire érvényes válasz egyik kérdésre sem adható, mert sok függ a körülményektől. Mindenesetre,

ha túl soká tart a negatív érzelmek hulláma, akkor károsodhat az örömszerző képesség. Tehát törekedni kell a viszony mielőbbi rendezésére. Ezt a szex csak akkor segítheti elő, ha már jól összehangolódtak, rutinosan és beidegzetten közelednek egymáshoz, s a kielégülést is elérik.

Hasonló a helyzet, ha csak egyikük kívánja a szexet. Ilyenkor minden azon múlik, hogy rá tudja-e hangolni partnerét a szexre. Ehhez azonban – legalább félig- meddig – ki kell békülniük! Ha ez nem sikerül, s a partner ellenáll vagy csak vonakodva és kényszeredetten hajlandó a szexre, akkor nyilván nem is fogja élvezni, s nem örömöt, hanem újabb sérelmet jelent neki. A legritkábban fordul elő, hogy „menet közben” mégis belejöjjön – ezzel tehát ne áltassuk magunkat!

Összefoglalva: az erotikus örömszerzés legkedvezőbb feltétele a kölcsönös szerelem, minimális és alapvető feltétele pedig a rokonszenv, az őszinte, baráti viszony.

2. Tipikus szexuális tévhitek

A szeretkezés elsődlegesen mindig az örömszerzésre irányul – normális körülmények között mindkét félnél. S ez így természetes, hiszen – legalábbis napjainkig – ez volt a biztosítéka a, fajfenntartásnak.

Ma már a fajfenntartás mint cél, biztonságosan kikapcsolható a szeretkezésből, amely nem is mindig ölti a közösülés formáját. Vizsgálatokból tudjuk, hogy több ezer közösülésre jut egy teherbeesés. Így nyugodtan azt hihetnénk, hogy napjainkban a szeretkezések örömszerző funkciója zavartalanul érvényesül, hisz nem kell félni a „következményektől”.

Vajon valóban így van?

Megint csak vizsgálatok mutatják – s ezt saját tapasztalataim is megerősítik –, hogy nem ez a helyzet! Még ma is igen sokan vannak, akiknél a szeretkezés ritkán, kis mértékben vagy egyáltalán nem jár örömszerzéssel. „Szerencsésebb” eset, ha csak az egyik félnél van így. A szerencse ilyenkor látszólagos; hosszabb távon ugyanis mindkét fél károsodik. Jogos a kérdés: miért van ez így? S lehet-e segíteni?

Az örömszerzés belső gátjai

Ha az okokat keressük, gondolhatunk külső vagy belső, testi vagy lelki okokra. Minden lehetőséget figyelembe kell vennünk, mert csak a tényleges okok feltárásával menthetjük meg, szerezhetjük vissza az örömet, mint a szeretkezés fő funkcióját és értelmét. Erről is vannak vizsgálatok, amelyekből kiindulhatunk, s amelyek megkönnyítik az okok azonosítását saját esetünkben (vagy a tudomásunkra jutott esetekben). Érdekes módon az derül ki ezekből, hogy aránytalanul több a belső, éspedig lelki zavaró tényezte az örömszerzésnek. Eredetileg persze ezek is külső hatások következményei, de valahogy már beépültek az emberbe.

Csak egy példa ennek mechanizmusára:

Amikor az ifjú pár összekerült, s elkezdték nemi életüket, olyanok voltak a körülmények, hogy nagyon kellett vigyázni és csendben maradni, nehogy megzavarják őket. Így egyikük sem tudta magát igazán elengedni, hiszen kifelé figyeltek, aggódtak, visszafojtották a feltörő hangokat, s igyekeztek gyorsan túl lenni az egészen. Az öröm, az élvezet így nagyon csekély volt: a férfinál 2korai magömlés” alakult ki, a nőnél pedig csaknem mindig elmaradt a kielégülés. Másfél év múlva saját lakáshoz jutottak, ahol már nem kellett tartaniuk a megzavarástól. A szexuális problémák azonban megmaradtak, mert rossz szokássá vált az azokat kiváltó viselkedés, amit nem tudtak megváltoztatni.

Itt tehát már az örömszerzés belső gátjairól van szó. Ezek fölismerése az első lépés a megoldás felé. (Decsak az első, mert egy rossz szokás nem szűnik meg pusztám attól, hogy fölismertük.) Ahhoz viszont, hogy

fölismerhessük a belső gátakat, ismernünk kell: mi számít annak – és miért.

Vegyük sorra legalább a gyakoribbakat. Beleértve nemcsak az akaratlanul kialakult rossz szokásokat, hanem a téves beállítottságokat és elvárásokat, a tévhiteket is.

Tévhitek a testi össze nem illésről

Ez a fajta belső gát már jóval egy kapcsolat kialakulása előtt jelentkezik különböző, hagyományos elképzelések és előítéletek alapján. Rendszerint összefügg a vélt (vagy valóban meglévő) kisebb- nagyobb testi hibákkal, amik miatt a szexuális kapcsolatot nehezen megvalósíthatónak vagy lehetetlennek gondolják.

Főleg a testméretekből, az átlagostól való eltérésekből indulnak ki. Alapvető előítélet, hogy a férfinak egy kicsit magasabbnak és erősebb alkatúnak kell lenni (és persze pár évvel idősebbnek is). Ha itt valami nem stimmel, fölmerülnek az aggályok, hogy vajon összeillenek-e. Különösen a nemi szervek méretbeli össze nem illésétől tartanak.

Férfiaknál ettől függetlenül is elég gyakori a „kispénisz-komplexusnak” nevezett probléma. Ez a csökkent-értékűségi érzésekre hajlamosakban szokott kialakulni úgy, hogy alkalomadtán társaikéval összehasonlított hímvesszőjüket az átlagnál jóval kisebbnek találják. Ebből arra következtetnek, hogy leendő partnerük számára biztosan nem lesz elég, s ez behozhatatlan hátrány. Előfordul, hogy még nők is túlzott jelentőséget tulajdonítanak a hímvessző méretének. (Nemrég egy 23 éve nős páciensemmel felesége közölte, hogy azért nem tudott vele sohasem kielégülni, mert rövid a pénisze, nem éri el a méhszájat. Az igazi ok persze egészen más volt.)

A valóság az, hogy a hímvessző méretének egyik fél kielégülése szempontjából sincs különösebb jelentősége. Ma már vitathatatlan, hogy a nő kielégülése elsősorban a csiklónak és környékének ingerlésétől függ, s ez akkor is elegendő lehet, ha semmi sincs a hüvelyben. Másrészt tudjuk azt is, hogy szexuális izgalom esetén a női hüvely automatikusan alkalmazkodik a hímvessző méretéhez: tágul vagy szűkül, de mindenképpen rásimul. Ha ez nem történik meg, akkor a nő még nem jött (eléggé) izgalomba, tehát korai volt a behatolás.

Hozzájárul a tévhit kialakulásához, hogy kevesen ismerik a nemi szervek „normális” méreteit és sajátosságait. Így nem tudnak jól viszonyítani. Ráadásul azt hiszik, hogy a szerintük normálisnak vélt méret mindenkire érvényes. Pedig hát ez a méret nagyon viszonylagos, ezért csak hozzávetőlegesen, tóig viszonylatban lehet kifejezni. A merev férfi nemi szerv átlagos hossza például 13 és 17 cm között van, de a 2-3 cm-rel rövidebb vagy hosszabb is normálisnak tekinthető.

Fontos tudni még, hogy a hímvessző összehúzódási képessége egyénileg eltérő. Az ernyedt állapotban levő hímvesszők méretbeli összehasonlítása ezért nagyon csalóka lehet, hiszen az így kicsinek látszó is kb. ugyanakkora lesz mereven, mint a nagyobb.

Hasonló a helyzet a nők csiklójának méreteivel: itt is egyénileg eltérő a nyugalmi állapot és a duzzadási képesség. Tévedés azt hinni, hogy a nagyobb csikló nagyobb élvezetet jelent, hiszen az idegvégződések száma, vagyis a csikló érzékenysége nem a mérettől függ. A hüvely méreteiben kisebb az egyéni eltérés. Tehát például, ha a partner nagyon szűknek érzi, ez nem azért van, mert „ilyen a mérete”, hanem mert a hüvelyizmok összehúzása nagyon leszűkíti. (Szerencsére meg lehet tanulni a hüvelyizmok ellazítását, s akkor a hüvely tágul. Ugyanígy a „túl tág” hüvely is szűkíthető. Erre később visszatérünk.)

„Ösztönösség” vagy tanulhatóság?

A régi fölfogás azon az alapon kérdőjelezi meg a szex tanulhatóságát és módosíthatóságát, hogy velünk

születettnek és ösztönösnek tartja. Márpedig, ami ösztönös, az kényszerítő erővel hat. Hivatkoznak az állatvilágra, ahol a szex valóban ösztönös, azaz biológiailag programozott: bizonyos ingerek mindig kiváltják ugyanazt a szexuális viselkedést.

De hát van-e ilyen az embernél is? Hiszen ugyanaz a szexuális inger a legkülönfélébb viselkedéseket válthatja ki! Nyoma sincs biológiai programozottságnak! Mindenki úgy reagál, ahogyan véletlenül tanulta. Állatkísérletekből tudjuk, hogy már egyes, az emberhez közel álló állatfajoknál sem működik a nemi ösztön. Például a társaitól elszigetelten fölnevelt kismajom, amikor visszaengedik a többiekhez, képtelen a szokásos nemi viselkedésre, mert nem volt módja megfigyelni, megtanulni azt.

Még inkább így van az embernél. Maga az emberré válás ösztönredukcióval, azaz a biológiai programozottság megszűnésével járt együtt. Csupán egy erős, de homályos szexuális késztetéssel születünk, amiből aztán a körülmények hatására a legkülönbözőbb szexuális viselkedés alakulhat ki. Születésünkkor még az sem dőlt el, hogy heteroszexuális vagy homoszexuális irányba fogunk- e fejlődni.

Mégis sokan azt hiszik: a szexet nem kell tanulni, jön az magától. S ezen az alapon elvárják a partnertől:

viselkedjen „természetesen” (vagyis úgy, ahogyan az az ő számukra természetes). De ez már az újabb tévhit-kategória.

Téves szexuális elvárások

Részben az ösztönelméletből fakadnak az olyan téves elvárások, hogy ha az ösztönük vezeti egymáshoz a partnereket, akkor már az első szexuális együttlétnek tökéletesen kell sikerülnie. Ha viszont nem sikerült, akkor legjobb rögtön szakítani, nem érdemes arról beszélni, hogy miért nem sikerült vagy hogyan lehetne jobb.

Ez a „mindent és azonnal – vagy semmit” hozzáállás leginkább a neurotikusokra jellemző, s általában a gyermekies fejlettségi szinten megrekedtekre, akik nem tudnak késleltetni, szeszélyesek és fegyelmezetlenek.

Ugyanez mondható arra a téves elvárásra, amely a partnertől a szexuális vágy azonnali, automatikus viszonzását várja: „Ha én kívánom, kívánja ő is, mert ha nem kíván, nem is szeret…” Ez olyan, mintha valaki

azt várná el, hogy amikor ő éhes lesz, a partnere is legyen éhes, s ugyanazt és ugyanannyit akarjon enni, mint ő. Vagyis teljes és egyoldalú azonosulást vár el tőle. Föl sem merül benne, hogy mi lesz, ha a partner kívánja a szexet, de ő nem, vagy hogy idő és türelem kell a ráhangolódáshoz. Arról nem is beszélve, hogy a szexuális étvágy egyénileg igen különböző lehet, s a kényszeredettség elveszi az étvágyat.

Ez szorosan összefügg „a szex mint házastársi kötelesség” elnevezésű elvárással. Eredetileg a férjek elvárása volt ez, csak napjainkban kezd terjedni az asszonyok között. De akármelyik fél gondolkozik így, csak azt éri el vele, hogy a másikkal megutáltatja a szexet. Hiszen, ami kötelesség, az kényszerjellegű, annak nincs sok köze az élvezethez, azt el kell viselni. Csakhogy ebből a szempontból jelentős különbség van férfi és nő között. Egy „kötelességtudó” asszony bármikor ki tudja szolgálni „urának” szex-vágyait,,anélkül hogy kívánná. De egy férj aligha tud közösülni, ha nem kívánja, mert ilyenkor általában nincs merevedése.

Végeredményben „a szex mint házastársi kötelesség” elavult, patriarchális felfogást tükröz.

Hasonló a helyzet azzal a tipikus elvárással, hogy a szexet a férfinak kell kezdeményezni, s végig neki kell irányítani. Ez abból a korból ered, amikor a nőt passzív alkalmazkodásra nevelték és szexuális tudatlanságban tartották. Miért kezdeményezett volna, ha nem kívánta (s nem is illett, hogy kívánja), s hogyan

irányított volna, ha fogalma sem volt, hogyan lenne jó neki? Épp ezért jó esetben is valami csodavárással viszonyult a szexhez: majd a „férjeura” tudja, mikor kell és hogyan kell…

Ma már szerencsére más a helyzet. Korunk női egyre nagyobb mértékben „reszexualizálódnak”, vagyis visszatalálnak eredeti, szexuális lényükhöz, felfedezik, hogy ők is képesek és jogosultak élvezni a szexet. Ez azt is jelenti, hogy éppúgy kezdeményezhetnek és irányíthatnak, mint a férfi.

Ennek csak egy másik téves elvárás lehet az akadálya. Egyrészt az, hogy a szexről, annak részleteiről nem illik nyíltan beszélni (szexuáltabu). Másrészt a partnernek úgyis ki kell találnia (ha „ösztönei” helyesen működnek), mire van szükség ahhoz, hogy a szeretkezés tökéletes legyen. Ahogy egy asszony mondta: „Olyan partnert akarok, akit nem kell irányítani, mert magától is tudja…”

Talán nem kell ezt itt jobban részletezni, hiszen a kölcsönös irányításról külön fejezet szól e könyvben. Más jellegű, téves elvárás, hogy a kielégülést a közösülésben, egyszerre, egyidejűleg kell elérni. Ez olyan nehéz feladat, hogy még a nagyon összeszokott pároknak is csak ritkán sikerül. Többnyire az történik, hogy minél inkább akarják, annál kevésbé megy. Végeredményben tehát az irreális elvárás kudarcokhoz vezet, s megronthatja a kapcsolatot.

Olyasmivel szokták indokolni, hogy „tökéletesebb az élmény, ha egyszerre jutunk a kielégüléshez”. Lehet

is ebben némi igazság, hiszen a kölcsönös szexuális élvezet egymást erősítő folyamat. Ám ebben nem a teljes egyidejűségnek, hanem a hasonló izgalmi szintnek van szerepe, apróbb ritmusbeli különbségek tehát nem zavarják.A lényeg különben is az, hogy mindketten élvezzék a szeretkezést; ehhez képest nem sokat számít, hogy melyikük mikor elégül ki. Ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy az egyidejű kielégülés téves elvárása helyett célszerűbb lenne arra törekedni, hogy az aktusban a nő elégüljön ki előbb! Fordított esetben ugyanis a merevedés megszűnése folytán a nő kielégületlenül maradhat.

Közösülés-központúság

A legtöbb ember még ma is azt hiszi, hogy a nemi élet egyenlő a közösüléssel, vagy legalábbis ez a lényege, az a forma, melyben a kielégülést el lehet érni.

Történelem előtti időkből származó tévhit ez. Az állatvilágból alighogy kiemelkedett ember még állati módon élt nemi életet, vagyis szinte csak közösült. A történelmi korban, a kultúra egyéb ágaival párhuzamosan kezdett a szexuális kultúra is alakulni. Ez mindenekelőtt az ún. előjáték gazdagodását jelentette. Lassanként ugyan kiderült, hogy nemcsak közösüléssel lehet kielégülni, hanem sokféle más módon is, de azért a közösülés központi szerepe megmaradt.

Korunkban sincs ez másként. A férfiak túlnyomó többsége legtöbbször közösüléssel elégül ki. A nők között – már akik egyáltalán kielégülnek – nagyobb azok aránya, akik nem közösüléssel elégülnek ki, de többnyire ezek is jobban szeretnének közösülésben kielégülni.

Ennek elsődleges oka az évezredes hagyomány, a megszokás s az azt elfogadó beállítottság. Másik oka a járatlanság a közösüléstől eltérő kielégülések és kielégítések technikáiban. Sok mindenről tudnak ugyan, s ki is próbálják, de nem jönnek bele annyira, mint a közösülésbe, nem találják olyan jónak, s gyakran idegenkedésük is megmarad. Minek próbálkozzanak új dolgokkal, amikor van már egy bevált módszer! – gondolják.Mások szerint a közösülés azért a nemi élet „természetes” módja, mert ez biztosítja a fajfenntartást. Ez részben igaz, hiszen fogamzást létrehozni – eltekintve a mesterséges megtermékenyítéstől – csak közösüléssel lehet.

De ha arra gondolunk, hogy a szeretkezések 99%- ának nem célja a gyermekáldás, akkor mégsem látszik

indokoknak ezt a szempontot mérceként előtérbe állítani. Annyi bizonyos, hogy a nemi élet egyik – de csak egyik! – természetes módja a közösülés. Ám semmivel sem természetesebb, mint a kulturált

szeretkezés egyéb módjai.

A közösülésközpontúságnak ugyanakkor lehetnek bizonyos hátrányai is. Például az, hogy csak a közösülés esetén merül föl problémaként a fogamzásgátlás, ami ugyan megoldható, de még ma is sok nehézséget okoz. Másrészt, aki csak közösüléssel tud kielégülni, az ennek akadályoztatása esetén teljesen kielégületlen marad.

Végeredményben tehát a közösülésközpontúság (koituszcentrizmus) kicsit elavult hagyomány, amely hosszabb távon elszürkíti és egyoldalúvá teszi a nemi életet. Ez utóbbi akkor jó, ha változatos – mind az ingerléseket, mind a kielégülés módját illetően –, ami, rugalmasságot feltételez.

Teljesítményhajszolás, orgazmusközpontúság

Kultúránk egyik legjellemzőbb szexuális tévhite, hogy a szex terén is „eredményt kell fölmutatni”. A férfiasság fogalmához nálunk hozzátartozik a minél nagyobb szexuális potencia, vagyis teljesítőképesség. S korunkban ez már a nőiesség fogalmába is „beszivárog”.

Fiatal férfiak egymás közt gyakran még ma is azzal szoktak dicsekedni, hogy „képzeld, hány numerám volt az éjjel!” S mondanak valami meglepő számot, úgy 6 és 12 között. Hogy aztán ebből mennyi az igaz, azt nem lehet ellenőrizni. A numerát menetnek is mondják, s mindenképpen kielégüléssel járó közösülést jelent.

Aki hallja és el is hiszi ezeket a „fantasztikus teljesítményeket”, az vagy elcsügged, gondolván, hogy ő sohasem lenne képes ilyesmire, vagy versenyre kél a dicsekvővel, s közli: „Az semmi! Nekem a múltkor kettővel több volt!”

Ez jól mutatja, hogy a szexet a sportteljesítményekkel helyezik egy szintre, s minden erővel ragaszkodnak ahhoz: „első osztályú játékosok” legyenek. Megtehetik, ez könnyebb, mint a sportban, hiszen a teljesítmény itt nem mérhető, így könnyen „kozmetikázható”.

Tudományos vizsgálatokból tudjuk, hogy a férfiak potenciája az ifjúkorban a legnagyobb, aztán fokozatosan csökkenni kezd. Természetesen nagy egyéni különbségek vannak, mert a szexuális teljesítőképesség részben adottság, részben gyakorlás eredménye.

Tény, hogy 20 éves kor körül általában több menetre képesek néhány órán belül. Ekkor ugyanis még viszonylag rövid a kielégülést követő, ún. ingerelhetetlenségi periódus. Így akár perceken belül is képesek újabb merevedésre és kielégülésre. No, nem a végtelenségig! 2-3 menet után már hosszabbodnak az ingerelhetetlenségi periódusok, s kinél előbb, kinél utóbb, de bekövetkezik a kimerülés, a reagálási képtelenség.

„Egy éjszaka” persze akár 12 órát is jelenthet, s ezalatt van mód 1-2 órát pihenni, s pihentebben újrakezdeni a szeretkezést. Így összejöhet akár 10 numera is. Természetesen sok függ a pillanatnyi kondíciótól, valamint a partner kívánatosságától és ügyességétől is.

A nőknél egy kicsit más a helyzet, s még nagyobbak az egyéni különbségek. Vizsgálatok szerint teljesítőképességük általában kicsit lassabban bontakozik ki, mint a férfiaké (ez azonban nem törvényszerű, hiszen már a tizenéves lányok között is akadnak „kiugróan teljesítőképesek”). Orgazmuskészségük nem jelentkezik magától – mint a férfiaknál –, de gyakorlással kialakítható. Sokan beérik egyetlen orgazmussal is, bár legtöbben képesek a többszörös orgazmusra. Fő különbség a férfiakhoz képest, hogy náluk a kielégülést nem követi hosszabb-rövidebb ingerelhetetlenségi periódus, hanem szinte azonnal képesek újabb orgazmusra, többször egymás után. Hogy hányszor, az teljesen egyéni. Általában kétszer-háromszor, ritkábban négyszer-ötször. De ismerünk eseteket, amikor 10-20, sőt még több orgazmus következett egymás után.

Tény azonban, hogy a nők kevésbé hajszolják a szexuális teljesítményeket, ritkán élnek a leírt előnyükkel. Náluk nem szokás dicsekedni a kielégülések számával.

Sőt, sok nő akkor is elégedett a nemi életével, ha kifejezett orgazmust ugyan ritkán érez, de élvezni tudja

az egész szeretkezést. Előfordulhat persze, hogy itt egy olyan tévhit működik, miszerint a nő örüljön, ha nem rossz neki a szex, s ne akarjon ennél többet. De a kielégülés végül is lelki élmény, ami nem föltétlenül jár együtt meghatározott testi tünetekkel. Különösen fejletlen orgazmuskészség esetén az egész szeretkezés kellemes élménye fölér egy „szabályos” orgazmussal.

Másrészt nem árt emlékezni arra, hogy fejlett szexuális kultúrájú országokban, például Indiában sokan gyakorolják a hosszú ideig tartó, de orgazmus nélküli szeretkezést, s utána egyáltalán nem érzik kielégületlennek magukat. Az időtényező tehát nagyon is fontos a szeretkezésben, s ugyanígy az egymásra hangoltság, az érzelmi összhang.

A teljesítményhajsza és az orgazmusközpontúság viszont éppen ezt teszi lehetetlenné. Az utóbbival kapcsolatban nőknél bonyolítja a helyzetet, hogy sokan nem akármilyen orgazmusra, hanem bizonyos fajta

orgazmusra törekszenek. De ez már egy külön tévhittel függ össze.

A „kétféle női orgazmus” tévhite

Régóta tudjuk, hogy a csikló (amely a hüvelynyílás fölött helyezkedik el) a hímvesszőnek megfelelő alakzat. Hasonló felépítésű, bár sokkal kisebb, de idegvégződésekkel éppoly bőven ellátott. Azt is korán megfigyelték, hogy a csikló ingerlésétől a nő ki tud elégülni. Egészen kis lánygyermekeknél is kiderült, hogy szívesen játszanak a csiklóval. A felnőtt nők viszont többnyire arra törekszenek, hogy közösülésben elégüljenek ki. S. Freud, a pszichoanalízis megalapítója ezekből a megfigyelésekből arra következtetett, hogy a csikló ingerlésével elért orgazmus gyerekes, éretlen változat, míg felnőtteknél a közösüléssel elért „hüvelyi orgazmus” a normális.

A pszichoanalízis elterjedésével ez a fölfogás vált uralkodóvá, s a köztudatba is beszivárgott, hogy kétféle orgazmus van: egy gyerekes, kezdetleges és egy érett, felnőtt változat. Érthető, hogy ez problémát okozott sok olyan nőnek, aki a csikló ingerlésével könnyen kielégült, de a közösülésben már nem. Megerősödött bennük az a tudat, hogy ez „nem normális”, s hogy át kellene térni a hüvelyi orgazmusra. Csak éppen senki sem tudta: hogyan. Mindenesetre a csikló ingerlését kerülték, s a közösülést erőltették. Ami nem vezetett eredményre.

Időközben – éspedig a 20. század ’60-as éveiben – laboratóriumban, műszerekkel is megvizsgáltak sok női orgazmust. A kutatók (Masters és Johnson) kiderítették, hogy nincs kétféle női orgazmus, mert minden orgazmusnál ugyanazok a változások jönnek létre, akár a csikló ingerlése révén, akár közösülésben került rá sor. E változások közül kiemelkedő jelentőségűek a hüvelyizmok összehúzódásai. Az idegrendszeri szabályozásban a csikló körüli idegvégződéseknek van döntő szerepük, ezek továbbítják az ingereket, tekintve, hogy a hüvely idegvégződésekkel igen gyéren ellátott.

Megállapították, hogy a csikló a közösülés során is kap bizonyos ingerlést, egyrészt kívülről, a nemi szervek összedörzsölése folytán, másrészt belülről, a hüvelyben mozgó hímvessző által. Egy fejlett orgazmuskészségű nőnek ez már elég lehet a kielégüléshez. Ha viszont nem elég, akkor éppen a csikló ingerlését kell jobban megoldani. Ez bizonyos testhelyzetekben összeegyeztethető a közösüléssel.

Így lehetővé vált, hogy a közösülésben kielégülni nem tudó nők ebben a formában is eljussanak az orgazmushoz. Viszont ma már tudjuk, hogy a közösüléses orgazmus semmilyen lényeges szempontból nem különbözik a pusztán a csikló ingerlése révén elért orgazmustól. Előfordulhat persze, hogy valaki mégis érez valamilyen különbséget, de ez már a beállítottságától és a körülményektől függ. A közösülést sokan érzelmi okokból, az egymásba olvadás szimbólumaként tartják jobbnak. Vizsgálati adatok ezzel szemben azt mutatják, hogy a legerőteljesebb orgazmusokat a nők a csikló ingerlése révén érik el.

Mindebből következik, hogy kár lenne lemondani a szeretkezés során a csikló változatos ingerléséről. Mindenképpen téves tehát mielőbb rátérni a közösülésre, kihagyva az előjátékok számtalan lehetőségét. Furcsa, de tény, hogy még ma is akadnak olyanok, akik nem szeretik megérinteni – sem kézzel, sem szájjal – partnerük nemi szervét. Természetesen fogalmuk sincs arról, hogy mit veszítenek.

Az ingerléssel kapcsolatos előítéletek

A kulturált szeretkezés ugyebár egymás kölcsönös szexuális ingerlése, örömszerzés céljából. Az ingerlés

módjai sehol sincsenek elbírva, de azért minden társadalomban érvényben vannak hallgatólagos elvárások erre vonatkozóan Minthogy nálunk hagyományosan a férfi a szex kezdeményezője, elvárták, hogy ő foglalkozzon a

nővel. Aki viszont legfeljebb visszajelzi, hogy kellemes- e neki a játék, de ő maga nem kezd „szemérmetlenül”

játszani a férfival. Így az egész szeretkezés, de főleg az előjáték eléggé egyoldalú lett. Nem is beszélve arról,

hogy sok férfinak nem volt türelme hosszasan foglalkozni partnerével, hanem igen hamar rátért a közösülére.

A nő ezt ritkán kifogásolta, egyrészt eleve alárendelt helyzete miatt, másrészt mert ő is úgy tudta, hogy a

nemi élet lényege a közösülés (amit mint „házastársi kötelességet” bármikor el kell szenvednie). Ebből a helyzetből nemcsak a nő passzivitása következik, hanem a férfi testétől való idegenkedése is. Ennélfogva nem szívesen nyúlt a nemi szervhez, eszébe sem jutott játszani vele, legfeljebb szükség esetén „megigazította”, s aztán újra elkapta a kezét.

A hagyományos felfogású nő tehát magától nem ingerelte partnerét. Esetleges felszólításra is csak nagyon futólag és ügyetlenül, kényszeredetten. Emögött gyakran ott volt az az előítélet, hogy a férfi nemi szerv: „Fuj!” – csúnya vagy éppen félelmetes…

A férfinál kicsit más a helyzet. Túlnyomó többségük nem idegenkedik a női nemi szerv simogatásától, sőt, ez kifejezetten izgatólag hat rá. Csak az ingerlés módjával van probléma. Egyrészt gyakran túl erős, túl agresszív az ingerlés, másrészt a csikló ingerlése helyett gyakran a hüvelybejáratra és magára am hüvelyre irányul. Vagyis a férfi – ha már nedvesnek érzi a hüvelybejáratot – ujjával benyúl a hüvelybe, amitől ő maga még jobban felizgul, s ezért rátér a közösülésre. Hogy aztán a nő mit szeretne, többnyire föl sem merül.

Milyen tévhitek vannak emögött?

Például az a látszólagos logikus gondolat, hogy az erősebb ingerlés erősebb hatású, tehát hamarabb fölizgatja a nőt. S minthogy a férfi hamar fölizgul, szeretné, ha partnere is hamar belejönne. Nem gondol arra, hogy az erősebb ingerlés csak akkor hatásos, ha már a nő is elért egy bizonyos izgalmi szintet. Enélkül ugyanis épp ellenkező hatással lehet rá. Azt is elfelejti, hogy a csikló és a hüvelybejárat általában érzékenyebb, mint a hímvessző, könnyen megsérül, ezért tiszta és síkosított kézzel is csak finoman szabad hozzányúlni.

A hüvelybe ujjal fölnyúlás egyrészt a közösülésközpontúságra, másrészt a csikló szerepének nem ismerésére vezethető vissza. Ha a nő még nem izgult föl eléggé, akkor az ujj behatolása a hüvelybe kellemetlen lehet. Ezen nem sokat változtat, hogy a férfi elég nedvesnek érzi a hüvelyt, ugyanis a nedvesedés nemcsak a szexuális izgalomtól következhet be. Ilyenkor tehát fontos, hogy vannak-e egyéb jelei is a nő szexuális izgalmának. Az ujj bevezetése a hüvelybe egyébként sem nem káros, sem nem fölösleges, de nem ajánlatos ezzel kezdeni az ingerlést, alkalmazkodni kell a partnerhez.

Még több tévhit fűződik a nemi szervek szájjal ingerléséhez. Igen sokan még ma is eleve egészségtelennek és károsnak, sőt, undorítónak tartják. Ha nem teljesen tiszta (tehát frissen mosott) nemi szervekről van szó, akkor ebben van is némi igazság. Hasonló a helyzet, ha a száj nem tiszta, amelyik ingerel. Ám ha a tisztaságról mindkét fél gondoskodik, akkor az egészségügyi kifogások érvényüket vesztik. Maradnak viszont az ízlés (beállítottság) és a módszer (kivitelezés) problémái. Mindkét vonatkozásban döntő lehet a tévhitek szerepe.

Vannak, akik a legnagyobb tisztaság esetén sem tudják elfogadni a szájjal ingerlést, mert az szerintük „ízléstelen”. Mások a partnerüktől elfogadják, hogy az őket szájjal ingerelje, de ennek viszonzására már „képtelenek” (főleg a nők között vannak ilyenek).

Az okok boncolásába itt nem érdemes belemenni, hiszen a hibás beállítottság sokféle tényezőre vezethető vissza. A lényeg az, hogy semmit sem szabad erőltetni, hanem meg kell beszélni, és lehetőleg meggyőzni a partnert, hogy tévedett.

Az a tény azonban, hogy elvileg mindkét partner elfogadja a szájjal ingerlést, még nem biztosítja annak

gyakorlati beválását. Ehhez jól kell ismerni a szájjal ingerlés technikáját, s tudni kell együttműködni a partnerrel (alkalmazkodni hozzá vagy irányítani). Mindkét téren bőven vannak tévhitek. Közülük egyik legtipikusabb, amely a szájjal ingerlést az ún. „franciázással” azonosítja, annak is csak egy formáját ismeri. Pedig hát a szájjal ingerlésnek is sokféle módja van, s mindegyik lehet nagyon jó.

Az erőltetés és megjátszás zsákutcája

A végére maradt a tévhitek néhány szomorú következménye. Ha az ember nem mozog otthonosan valamiben, mert nem tanulta meg eléggé, akkor hajlamos azt erőltetni vagy legalább kifelé megjátszani, hogy minden rendben van. Így van ez a szexszel is. Ha azt hittük, hogy ezt nem kell tanulni, mert jön magától, akkor problémák esetén – amik mindig jönnek – érthetően igyekszünk ragaszkodni a kialakult elképzeléseinkhez. Ez a ragaszkodás pedig könnyen átmegy erőltetésbe.

Az ebben rejlő tévhit az akarat szerepéhez kapcsolódik. Az élet más területén megszoktuk, hogy amit nagyon akarunk, az végül is sikerül. Miért ne lenne így a szex terén is? Ez látszólag logikus. Csak éppen kihagyja a számításból, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet, nem érdemes erőltetni, mert akkor még kevésbé sikerülnek. Az erőltetés mögött ugyanis a kudarctól való félelem van, s ez létrehozhat egy olyan feszültséget, ami könnyen leblokkolhatja a szexuális működést.

Gyakran előfordul az is, hogy ami nem megy, azt megjátsszák. Egyrészt azért, hogy a partner ne vegye észre a problémát. („Nem akarom terhelni vele!”) Másrészt abban a reményben, hogy ha úgy tesznek, mintha sikerülne, akkor majd fokozatosan belejönnek, és tényleg sikerül. Ez azonban tévedés és önbecsapás. Ideges feszültség ugyanis itt is bőven van, s nem alakulhat ki a partnerrel a teljes őszinteség légköre, ami pedig a szexproblémák megoldásának előfeltétele. A megjátszással pedig csak a színlelést, a hazugságot lehet megszokni. Ez azonban egyik félnek sem lehet érdeke.

3. Autoerotika, önkielégítés

Egy-két olvasó talán meglepődik, hogyan kerül ide az önkielégítés. Ők nyilván abból indulnak ki, hogy az

örömszerzés mindenképpen partnert föltételez. Rendben van: könyvünk fő célja, hogy jobban tudjunk egymásnak örömet szerezni. De hadd kérdezzem meg őket:

– Önmagunknak miért ne szerezhetnénk örömet (ha éppen nincs, aki szerezzen nekünk)? Végül is elsősorban önmagunkért vagyunk felelősök, önmagunk testi-lelki jólétéről kell gondoskodnunk. S ha valamit kívánunk és meg is adhatunk magunknak – ha nem is egészen abban a formában, ahogyan leginkább szerettük volna –, miért ne adjuk meg?

Vagy hol van az megírva, hogy csak másnak szerezhetünk örömet, önmagunknak nem?

Ha erre valaki azt mondja, hogy ő az ilyen örömet nem igényli, nem tudja élvezni vagy meggyőződése szerint egyenesen kárt okoz vele magának – akkor ezzel egy évszázados előítéletet szemléltet! Azt a múlt századokban általánosan elterjedt fölfogást, miszerint az önkielégítés nemcsak bűnös (a kereszténység szerint

„Onan vétke”), hanem iszonyatosan veszélyes, egészségrontó cselekedet. Egyes papok és vallásos orvosok hajlamosak voltak szinte minden betegséget az önkielégítésre visszavezetni.

Ezen szerencsére az egyháziak is, meg az orvosok is rég túljutottak, ám az előítélet tovább élt, főleg a vallásos emberek körében. Nehéz pontosan fölmérni, hogy ez milyen károkat okoz még mindig! De talán nem véletlen, hogy a hozzám szexuálterápiai szaksegítségért folyamodók túlnyomó többségének problémája volt az önkielégítéssel: bűntudattal és rosszul gyakorolta, illetve nem merte csinálni.

Az önkielégítés értékelése

Az emberek véleménye az önkielégítésről ma sem egyértelmű, sőt eléggé ellentmondásos. Jelentős különbség van a férfiak és a nők véleménye között is.

Egy amerikai szociológus, S. Hite a ’70-es években két nagy vizsgálat (3 ezer nő és 7 ezer férfi kérdőíves kikérdezése) alapján megállapította, hogy az önkielégítést mindkét nem többsége elfogadja, de a férfiak 90%-a kifejezetten kedveli. Saját, főiskolások közötti vizsgálataim ugyanakkor azt mutatták, hogy csak a megkérdezettek jó egyharmada tartotta a nemiség normális megnyilvánulásának. A többiek szerint vagy veszélyes az egészségre vagy egyszerűen undorító. (Illetve sokan nem tudtak állást foglalni.)

Amerikában is, és nálunk is megfigyelhető, hogy a nők ezen a téren tartózkodóbbak a férfiaknál, bár elég

eltérő mértékben. Az amerikai nők 82%-a elismerte például, hogy – időnként vagy rendszeresen – gyakorolja az önkielégítést, míg az általam kérdezett nőknek alig több mint egynegyede vallotta be ezt. A férfiak Amerikában 90%-ban, nálunk csak 75%-os arányban gyakorolják. (Ezt az arányt egy 1986-os vizsgálatom is megerősítette.)

Érdekes azonban, hogy még az önkielégítést rendszeresen gyakorlók véleménye sem egységes. Ilyen vagy olyan mértékben őket is befolyásolják a mélyen gyökerező előítéletek. S. Hite például úgy találta, hogy a legtöbb nő inkább csak testileg élvezi az önkielégítést – hiszen végül is kielégül vele –, de lelkileg nem, mert magányosnak, vétkesnek vagy önzőnek érzi magát. A bűntudat a férfiaknál sem ritka, s köztük is sokan csak átmenetileg vagy tizenéves korban tartják megengedhetőnek az ilyenfajta örömszerzést.

Általánosan elterjedt az a nézet is, amely szerint az önkielégítés férfiak számára fontosabb és megengedhetőbb, mint a nők számára. Ezt azzal magyarázzák, hogy a férfiak nemi szükséglete erősebb, tehát érthető, hogy partner hiányában így könnyebbítenek magukon. Mások szerint éppen a nők számára fontosabb az önkielégítés, mert ők ezzel alakíthatják ki legkönnyebben és leggyorsabban saját orgazmuskészségüket, ami nélkül a közösülést el sem szabadna kezdeni.

Ahogyan egy megkérdezett nő mondta: a nők számára az önkielégítés jelentősége abban áll, hogy segít belejönni a szexbe, jó viszonyt kialakítani saját testükkel és bármikor elérni a kielégülést.

Az autoerotika kezdetei

Az önkielégítésnek – éppúgy, mit minden egyéb szexuális viselkedésnek – messzire nyúló előzményei

vannak. A szexuális képességek, az erotika fejlődése az autoerotikával kezdődik, vagyis önmagunk nemiségének fölfedezésével. A szexuális élvezet nem kapcsolódik mindjárt, vagy legfőképpen a nemi szervhez. Freud óta tudjuk, hogy eleinte más zónák, például a száj és a végbélnyílás fontosabbak lehetnek. Ez összefügg a szopás (szoptatás) jelentőségével, ami a csecsemő és anyja számára egyaránt örömforrás.

Az anyamell szopása után az autoerotika legelső és leggyakoribb formája az ujjszopás. A legtöbb kisgyermek egy ideig – néha az iskoláskorba nyúlóan – szívesen szopja az ujját. Nem azért, mert éhes, hanem mert szája ingerlésével örömet szerez magának. Ez a fajta örömszerzés fejleszti a száj mint erogén zóna érzékenységét, s ez az alapja később a csókolózás élvezetének, vagy az olyan „orális vigasztalódásoknak”, mint az édességek szopogatása vagy a dohányzás…

Az anális (tehát végbélnyíláshoz kapcsolódó) autoerotika a kisgyermek tisztaságra szoktatása során szokott megjelenni. A gyermek rájön, hogy a széklet vagy vizelet visszatartása, majd kiengedése kellemes izgalmat és élvezetet jelenthet. Ezáltal természetesen megnő a végbélnyílás mint erogén zóna jelentősége. Így ennek később az önkielégítés (vagy petting) során is lehet szerepe.

Az autoerotika fejlettebb formája az önkielégítés. Ez már csecsemőkorban megkezdődhet, gyakoribbá válik az óvodás vagy kisiskolás korban. Éspedig nemcsak a kisfiúknál – akiknek a pisiléshez mindenképpen kézbe kell venniük nemi szervüket –, hanem a lányoknál is. Az amerikai A. C. Kinsey már a ’40-es években úgy találta, hogy az óvodáskorban több lány folytat önkielégítést, mint fiú. Éspedig nem ritkán orgazmussal! Bár az is igaz, hogy 10 éves kor alatt a nemi szervek ingerlését inkább maszturbációnak nevezhetnénk, mint önkielégítésnek, mert többnyire csak pár perces kis játék. Ami a fiúknál ugyan merevedéssel jár, de kielégüléssel nem nagyon.

De hát hogyan is járhatna – mondhatná erre valaki –, hiszen serdülőkor előtt a fiúknak nem lehet magömlése. Márpedig, mint tudjuk, férfiaknál a kielégülés magömléssel jár.

A gondolat logikusnak látszik, mégis téved, aki így gondolja. Egyrészt felnőtt férfiaknál is lehetséges magömlés nélküli orgazmus. Másrészt ugyanez lehetséges a serdülőkor előtti fiúknál, sőt, náluk csak ez lehetséges. A szexuális izgalom náluk is elérhet egy csúcspontot, amit a szokásos izomösszehúzódások oldanak föl, azzal a különbséggel, hogy ondó nem ürül (minthogy még nem termelődik).

Tehát a magömlés hiánya semmiképpen sem jelenti azt, hogy a serdületlen fiú nem elégül ki az önkielégítéskor. De tény, hogy a kielégülés elmaradása nála kevésbé problematikus, nem jár a későbbiekhez hasonló hiányérzettel. Kisiskolásoknál már elég gyakori a közös játék a nemi szervekkel. Főleg a fiúk kedvelik a csoportos maszturbációt.

De egyáltalán mikor és hogyan kezdődik az önkielégítés? Saját vizsgálataim szerint a nők 3%-ánál már 6 éves kor előtt. Ez az arány a serdülőkorig 14- 15%-ra nő, de 14–16 éves korban nem növekszik jelentősebben, s még 18–19 éves lányoknál sem éri el az 50%-ot. A férfiaknál mindez másként alakul. Serdülőkor előtt ugyan náluk is csak 14-15% kezdi, de a serdülés évei alatt ugrásszerűen megnő az önkielégítést folytatók száma (18 éves korig 75-85%- ra)!

Ezt a különbséget jórészt az magyarázza, hogy a serdülő fiúk az éjszakai magömlések nyomán mindenképpen megismerik az orgazmust, a szexuális kielégülést, s épp ezért általában jobban kívánják, mint a legtöbb lány, aki ilyet még sohasem tapasztalt. A fiúk ezért többnyire spontánabbul kezdik, s csak utólag szereznek be erről információkat (egyrészt társaiktól, másrészt könyvekből), míg a lányok többsége csak az infomációk nyomán próbálja meg – ha egyáltalán megpróbálja. Őket ugyanis a tapasztalatlanságon kívül is sok minden visszatartja ettől.

A nők idegenkedésének okai

A lányokat a legtöbb szülő még ma is igyekszik visszatartani a szex minden formájától, így az önkielégítéstől is. Érdemes erről elolvasni néhány vallomást (Hite gyűjtéséből):

„Nyolcéves koromban próbáltam először, ügyetlenül maszturbálni. Az anyám ezt észrevette, s hosszú előadást tartott nekem arról, hogy ettől elmebeteg leszek. Nagyon megijedtem, s hosszú időre abbahagytam a próbálkozásokat. Úgy elment a kedvem a szextől, hogy partnerrel is csak sokára próbálkoztam, de azzal sem elégültem ki. Ez csak azóta megy, amióta újra megpróbáltam az önkielégítést.”

„Az első ilyen éhvényem még óvodás koromban történt. Anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, plüssborítású játékállatkát dugtam a combom közé és ide-oda forgolódtam. Két okból emlékszem erre pontosan: egyrészt igen kellemes érzés volt, másrészt az anyám, aki meglátott, nagyon megdöbbent, dühös lett, s megfenyegetett, hogy elveszi az összes játékállatkámat.”

„15 éves voltam, amikor először csókolóztam és pettingeltem egy fiúval. Ez szexuálisan fölizgatott (bár

akkor még nem tudtam, hogy mi ez). Ahogy hazamentem és lefeküdtem, magamhoz nyúltam és igen hamar orgazmusom lett. Így kezdődtek a titkos, bűntudatos önkielégítések. Többször próbáltam abbahagyni, de sosem sikerült, mert olyan jó!…”

„Amikor 18 évesen fölfedeztem saját csiklómat, azt hittem, hogy rendellenes, s csak nekem van ilyen. De arra is rájöttem, hogy érintése kellemes. Amikor aztán elköltöztem hazulról és gyakran maszturbáltam, azt hittem, én vagyok az egyetlen nő, aki ilyet csinál. Ma már tudom, hogy ez nevetséges, de 4 évig még a partneremnek sem mertem elmondani!”

„Úgy tűnik, inkább hagyom, hogy szenvedjek a vágyaimtól, mintsem maszturbálnék. Nem kárhoztatok

senkit, aki csinálja, de engem úgy neveltek, hogy ez helytelen, így nem szabad viselkedni. Ezért másokkal szemben toleráns vagyok, de magammal szemben nem. Ez nálam büszkeség és gátlások kérdése. Alapjában sznob vagyok ezen a téren.”

Szerencsére nem mindenki törődik bele ebbe az idegenkedésbe, s előbb-utóbb megbarátkozik az önkielégítés gondolatával. Néha egész meglepő fordulatok történnek – ahogyan azt a következő vallomás is mutatja:

„Önkielégítési próbálkozásaim során úgy 12 éves koromban történt meg az első orgazmus. Nagyon megijedtem! Azt hittem, valahogy fölsértettem magam, s ez az érdekes görcs valamilyen rosszullét kezdete. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi fog történni. De nem történt semmi, s látszólag minden rendben volt. Akkor úgy döntöttem, hogy nem törődöm az egésszel. Pár nap múlva megnyugodtam és óvatosan újra próbálkoztam. Hamarosan úgy belejöttem, hogy teljesen természetesnek tartottam az orgazmust, és kezdtem nagyon élvezni.”

Mire jó a férfiaknak?

Ha föltesszük ezt a látszólag naiv, egyszerű kérdést, sokan gondolkozás nélkül rávágják: Arra jó, hogy part- ner nélkül is kielégüljenek!

Alapjában véve igazuk van, de ez csak egyik oldala a dolognak, amely nem is olyan egyszerű. Az önkielégítésnek ugyanis többféle szerepe lehet, akár egyidejűleg is, és a körülményektől függ, hogy kinél melyik dominál. (Ez a megállapítás persze a nőkre is érvényes.)

Az autoerotika szerepe életkoronként is változó. Legjelentősebb a serdülőkorban – és általában a tizenéves korban –, amikor a fiúk szexuális potenciája már igen jelentős, de szexuális partnerük még rendszerint nincs. Komoly és tartós kapcsolatot ilyenkor több okból sem tudnak kialakítani. Ez a készülődés, a felkészülés kora. S éppen ebben segíti a fiúkat az önkielégítés!

Hogy hogyan? Bármilyen meglepő, az autoerotika heteroerotikus mozzanatokat is tartalmaz, hiszen az

önkielégítés során rendszerint egy partnerről fantáziálnak, s maga a vágy is erre az elképzelt partnerre irányul. Amikor pedig az addigi ismereteikre, élményeikre (például filmélményekre) támaszkodva elképzelik, hogy milyen lenne egy partnerrel, akkor félig-meddig már próbacselekvésről van szó.

A képzeletbeli kipróbálás végül is kielégüléssel jár az önkielégítés során. Így egyrészt erősíti a heteroszexuális beállítódást (amennyiben másnemű partnerre irányul), másrészt az elképzelt helyzetek keresésére és átélésére motivál. Épp azért nem mindegy, milyen helyzeteket és partnert képzel el magának valaki! Hiszen például bármilyen deviáns, vagy éppen perverz szexuális tevékenység gyakori elképzelése ilyenek tényleges keresésére motivál – és tévútra vezet!

De hát hogyan lehet a fantáziát az egészséges és kulturált szexuális viselkedés irányába állítani?

Ez sokaknak probléma, mert azt hiszik, a fantázia csak úgy működik, ha szabadon csapong, és nem próbálják befolyásolni. Szerencsére nincs igazuk, mert meg lehet tanulni a fantázia irányítását! Ez külön, önálló téma lehetne, amit itt nem részletezhetünk. Csak utalok rá, hogy az ún. autogén tréning, vagyis a lazítási gyakorlatok a figyelem és a fantázia irányítását feltételezik, s ebbe egy-két hónap alatt bele lehet jönni. Másrészt a fantázia kitűnő segédeszközei a kulturált szexet ábrázoló képek és filmek. (Sajnos a forgalomban lévő pornográf anyagok jelentős része nem felel meg ennek a követelménynek.)

Részben talán a fantázia szegénysége magyarázza azt is, hogy sok férfi partnerhiány esetén sem szívesen él az önkielégítés lehetőségével, hanem inkább megveszi a prostituáltak szolgáltatásait – amik csak silány látszatai egy valódi partnerkapcsolatnak. Pedig minden szempontból egészségesebb, veszélytelenebb (s persze olcsóbb is) lenne, ha az érintett férfiak a prostituáltak látogatása helyett inkább önkielégítést folytatnának!

Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a szexuális fantázia gazdagítása, a kulturált szex ezernyi lehetőségének képzeletbeli kipróbálása mind egyénileg, mind társadalmilag kívánatos lenne!

De van egy másik fontos szerepe is az autoerotikának a férfiak életében, s ez az önkielégítés módjával kapcsolatos. Mint láttuk az autoerotika a saját test megismerése, a nemi reagálókészség fejlesztése és a bármikori kielégülés biztosítása mellett a partnerkapcsolatokra való felkészülést is szolgálja. Ám csak akkor szolgálja jól, ha a férfi az elképzelt kapcsolati helyzetekhez már előre próbál alkalmazkodni. Ennek egyik lényeges mozzanata, hogy tudja késleltetni saját kielégülését, magömlését.

Ha ezt meg sem kísérli, úgy könnyen hozzászokhat, hogy igen gyorsan, egy-két percen belül elérje az orgazmust, s ezzel a maga részéről befejezze a szexet. Évek során ez a szokás annyira rögződhet, beidegződhet, hogy aztán akarva, nem akarva magával viszi a partnerkapcsolatba is, és így képtelen lesz alkalmazkodni partneréhez. Pedig mint tudjuk, a nők általában nem képesek egy-két perc alatt kielégülni.

Ezért fontos lenne, hogy a férfi már az önkielégítések során begyakorolja az orgazmus és magömlés késleltetését. Vagyis azt, hogy a merev hímvessző ingerlésének kezdetétől számítva legalább tíz percig ne kerüljön sor magömlésre. Ezt az ingerlés szabályozásával, szünetek közbeiktatásával érheti el. (Természetesen a partnere is segíthet neki ebben.)

S miért fontos a nőknek?

Erre a kérdésre aránylag könnyű válaszolni, hiszen több vizsgálatból (A. C. Kinsey, S. Hite és mások) tudjuk, hogy a nők éppen az önkielégítés révén jutnak legkönnyebben és legerőteljesebben orgazmushoz. Érdekes azonban, hogy ők maguk hogyan indokolják az önkielégítés jelentőségét.

Legtöbbjük szerint az a fő funkciója, hogy pótolja a hiányzó szexet vagy a szeretkezés során el nem ért

orgazmust. Szemléltesse ezt néhány rövid vallomás:

„Ez a szexuális kielégülés biztos és bármikor használható eszköze. Mindenképpen jobb, mint a rossz szex egy nem megfelelő partnerrel.”

„Számomra életkérdés, mert a férjem nem tud velem annyi időt ágyban tölteni, amennyit szeretnék.”

„Ha a partnered a másik oldalára fordul és elalszik, egyedül csinálhatod.”

„Rendkívül fontos a magányos nőknek, akik ezáltal megkönnyebbülhetnek.”

„A maszturbáció ugyan kielégítő, de nem pótolja a férfi szeretetét és gyengédségét.”

Sok nő szerint azért fontos, mert sokat lehet tanulni belőle a szexuális kielégülést illetően:

„Az ember ezáltal tanulja meg, hogyan jusson kielégüléshez. Így ismertem meg, mi történik bennem az izgalom különböző szakaszaiban. Megkönnyítette, hogy ki tudjam mondani, mi jó nekem a szexben, s irányítani tudjam nemcsak önmagamat, hanem a partneremet is.”

Mint látjuk, a partnerrel való együttműködést is elősegítheti az önkielégítések során elért szexuális önismeret.

Jó néhány nő autoerotizmusa révén erősíti függetlenségét és önbizalmát. (S ez nemcsak a feministákra érvényes!) Ezt mutatják az ilyen vallomások:

„Teljes kontrollt biztosít a testem fölött, mert kielégülésem így nem függ a partnertől. S ez lehetővé teszi, hogy a kapcsolataimat is kontrolláljam.”

„Lehetővé teszi, hogy magam határozzam meg, mikor és mennyi szexet akarok.”

„Eredetileg azért volt fontos, mert utat nyitott a saját, egyéni szexualitásomhoz. Most pedig azért találom

jónak, mert bizonyos függetlenséget biztosít a férfiaktól, s kárpótolhatom magam korábbi szexuális balfogásaimért.”

S vannak, akik hangsúlyozzák, hogy az önkielégítés nemcsak pótléka a hiányzó partnernek és szeretkezésnek:

„29 éves koromig sohasem sikerült az önkielégítés, mert bűntudatom volt. De miután csatlakoztam a nőmozgalomhoz, öntudatom erősödni kezdett, s lassan megszabadultam a mártírszereptől… Így az önkielégítésnek szimbolikus jelentősége van számomra: egyik legelső bizonyítéka volt a bűntudatom megszűnésének és az önbizalmam kezdetének.”

Szóval körülbelül ezért fontos a nőknek.

Hányféleképpen lehet csinálni?

Az ember nem is gondolná, hogy az önkielégítés éppolyan változatos lehet, mint a szeretkezés. Sokfélesége nehezen derül ki, mert alig beszélnek róla, még az intim partnerek is egyéni titokként kezelik, s többnyire megmaradnak az eredetileg kialakult formánál.

Érdekes egyébként, hogy a férfiaknál az önkielégítés sokkal kevesebb változatát találták a kutatók, mint a nőknél. A férfiak túlnyomó többsége (Hite szerint 82%-a) kézzel ingerli önmagát – persze különböző testhelyzetben –, s csak 15%-uk szeret hason fekve, a hímvesszőt valamilyen tárgyhoz dörzsölve maszturbálni.

Valljuk be: a férfiak dolga sokkal egyszerűbb, mert kialakult orgazmuskészségük szinte a hímvessző bármilyen ingerlésével kiváltható. Eszközöket – például vibrátort vagy női hüvelyhez hasonlító tárgyakat – ritkán alkalmaznak.

A nőknél viszont az önkielégítés hatféle típusát sikerült elkülöníteni, éspedig a következőket:

1. A csikló és a kisajkak kézzel ingerlése, hanyattfekvő helyzetben.

2. Ugyanaz, mint az előző, de hason fekve.

3. A nemi szervek egy puha tárgyhoz nyomása, illetve dörzsölése.

4. A combok ritmikus összeszorítgatása.

5. A nemi szerv masszírozása meleg vízzel (vízsugárral).

6. A hüvely ingerlése kézzel vagy erre alkalmas tárggyal. (Ez tulajdonképpen az ún. „G-zóna” ingerlése.)

S. Hite megállapítása szerint a nők közel háromnegyede az első típusú ingerlést részesíti előnyben. Viszonylag kevesen vannak tehát, akik másként vagy többféle módon végzik az önkielégítést. Holott az ingerlés – az orgazmust kiváltó ingerlés! – változatossága a nő számára is fontos lenne, mert minden beszűkülés az örömszerzés lehetőségeit szűkíti. Nézzük tehát végig ezeket a lehetőségeket.

A „maszturbáció” latin szó, kézzel ingerlést jelent. Gyakorisága folytán érthető, hogy így nevezték el az

önkielégítést általában, bár az sok más módon is gyakorolható. A nők többsége hanyatt fekve, lábait kissé fölhúzva, combjait szétnyitva kezdi a csiklónak és környékének simogatását. Ez helyi vérbőséget és szexuális élvezetet eredményez, de csak akkor, ha lelkileg is rá tudott hangolódni. Érdemes elolvasni erről néhány női vallomást:

„A ráhangolódáshoz igen fontos, hogy tudjak fantáziálni vagy kellemes szexélményeket fölidézni. Az ujjaim hegyével ingerlem magam, de előbb az egész szeméremdombot végigsimogatom. Amikor ettől kezdek fölizgulni, rátérek a csikló simogatására, s aztán annak gyors, rezgő mozgatásával jutok el a csúcspontra. A lábaimat többnyire szétfeszítem, s az egyik kezem a mellbimbóimmal játszik.”

„Hű, micsoda kérdés! Legtöbbször hanyatt fekve csinálom, szétrakott lábakkal, s csaknem mindig bugyiban, mert a csikló ingerlése különben kellemetlen. Két ujjam gyors mozgatásával simogatom a csiklóm, a bugyin keresztül. Minél közelebb vagyok a csúcshoz, annál inkább szétfeszítem a lábaim, a derekam pedig egyre jobban megemelem. Nem sokat mozgok, de az orgazmus alatt néha jobbra-balra forgolódok…”

„Amikor maszturbálok, csak olyan dolgokra gondolok, amik pillanatnyilag fölizgatnak – aztán néhány mozdulat az ujjaimmal, és már kész is! Szóval titokban, csendben és könnyedén, ennyi az egész.”

„Egyik kezem ujjaival a csiklómat ingerlem, a másikkal a mellbimbóimat csiklandozom. Fontos, hogy a csikló nedves maradjon. Néha föl és le mozgatással ingerlem, máskor meg körbe-körbe simogatással. Lábaimat egyszer összeszorítom, máskor szétnyitom. Számomra nagyon izgató, ha hozzádörzsölöm a csiklóm a mozdulatlanul tartott kezemhez. Szívesen nézem és érzékelem azt is, amikor mozog a mellem. Ezért legtöbbször egy nagy tükör előtt helyezkedem el.”

„Úgy maszturbálok, hogy a középső ujjamat igen gyorsan mozgatom a csiklóm körül, amíg el nem élvezek egyszer, aztán még egyszer, sőt harmadszor is. Ritkán fantáziálok közben, inkább csak az érzésre figyelek.”

Vannak, akik a kezük helyett szívesebben ingerlik magukat kis kézi vibrátorral, s nem ragaszkodnak a hanyattfekvéshez sem:

„A fürdőszobában félig levetkőzve lábujjhegyre állok, a bugyimat a combomra tolom, s a vibrátort úgy helyezem a csiklómra, hogy a tükörben hímvesszőnek látszik. Ez a kép úgy felizgat, hogy perceken belül elélvezek.”

Rengeteg vallomásból idézhetnék még, de talán ez a néhány is jól mutatja, hogy milyen sok változata van

ennek a közkedvelt, örömszerző ingerlésnek. Köztük jó néhány olyan változat, amikor az ingerlés nemcsak a csiklóra és közvetlen környékére, hanem a hüvelybejáratra is kiterjed. Például úgy, hogy tenyerükkel a csiklót dörzsölik, miközben egy vagy két ujjuk a hüvelybe ér, vagy egyik kezükkel a hüvelybe nyúlnak, a másikkal a csiklót ingerlik.

A női önkielégítés másik típusa: hason fekvő helyzetben ingerelni a csiklót és hüvelybejáratot, a kéz vagy a derék mozgatásával – esetleg mindkettővel. A lábak ilyenkor általában nem nyílnak szét – vagy csak alig –, az orgazmus előtt pedig megfeszülnek, összébb szorulnak.

„Hason fekve csinálom, a lábaimat összezárom, a csiklóm pedig a két kezem egymásra helyezett mutató-

és középső ujjaihoz dörzsölöm. Néha egyik kezemmel a mellemet vagy a derekamat simogatom, esetleg benyúlok a hüvelybe. Általában sokkal kevesebbet mozgok, mint közösülésnél.”

Az önkielégítés harmadik típusa inkább csak abban különbözik az előzőtől, hogy a nemi szervet nem kézzel, hanem egy alkalmas tárgy, például párna segítségével ingerlik, többnyire hason fekvő helyzetben, ritmikus mozgásokkal.

„Összecsavarok egy törülközőt, hasra fekve a combjaim közé teszem és hozzá dörzsölöm magam. A kezemet sohasem használom, mert így sokkal jobb.”

A negyedik típus lényege a keresztbe tett combok összeszorítgatása, amit akár ülve, akár állva is meg lehet tenni. Előfordul, hogy előbb valamit – egy kispárnát vagy egyéb tárgyat – a combjuk közé raknak, de legtöbbjük nem tart igényt ilyesmire. A combok összeszorításán kívül azok összedörzsölése is szerepet kaphat. Van, aki közben a mellbimbóit is ingerli.

Az ilyen önkielégítés „előnye”, hogy sem levetkőzni nem kell hozzá, sem odanyúlni, sem pedig mozogni

(legalábbis nem észrevehetően). A combok összeszorítgatását jól kiegészítheti a hüvelyizmok összeszorítgatása, ami szintén nem látható, s mégis elősegíti a kielégülést.

„Amikor tizenéves voltam, szívesen maszturbáltam az unalmasabb tanórák alatt. Ehhez csak a keresztbe

tett lábam combizmait kellett 2-3 percig megfeszítenem. Az orgazmus pillanataiban létrejövő, görcsös rándulásokat úgy próbáltam eltitkolni, hogy köhögni kezdtem és előrehajoltam.”

Az ötödik típusnál az ingerlést erős melegvíz-sugár biztosítja. Ezt általában fürdőkádban alkalmazzák a nők, hanyatt dőlve, szétnyitott lábaikat megtámasztva. Annak érdekében, hogy elég erős legyen a melegvíz áramlása, rendszerint lecsavarják a zuhanyrózsát, s az ujjnyi vastag vízsugarat a csiklóra irányítják. Sokan a vízsugár erősségét és melegségét menet közben is szabályozzák.

„Időnként a fürdőkádban elégülök ki. Először az ujjaimmal ingerlem magam, aztán kinyitom a melegvízcsapot, s ügyesen alátartom a csiklóm. Eleinte a gyenge vízsugarat szeretem, később, ahogy az izgalom fokozódik, erősebbre állítom, és úgy élvezek el.”

Végül az önkielégítés hatodik típusa főleg a hüvely ingerlését célozza. Ez többnyire kézzel történik, de vannak nők, akik hímvessző méretű gyertyát, vibrátort vagy „műpéniszt” használnak. A kifejezetten erre a célra gyártott vibrátoroknak megvan az az előnyük, hogy az ingerlés erőssége és helye szabályozható, tehát a hüvely közepe táján lévő G-folt, vagyis az ingerelhető zóna jól megcélozható vele. Érdekes, hogy Hite szerint a nők alig 15%-a törekszik a hüvely ingerlésére az önkielégítésnél. A túlnyomó többség nem igényli, hogy bármi is legyen a hüvelyben. Az is érdekes és további magyarázatot igényel, miért van az, hogy a nők egy része összezárt lábbal szeret maszturbálni, másik részük viszont széttárt lábakkal. Valószínűleg sok múlik azon, hogy milyen testhelyzetben történtek az első orgazmusok, illetve hogy milyen emlék fűződik egy-egy testhelyzethez. Mindenképpen ajánlatos, hogy sem a nő, sem a férfi ne ragaszkodjon mereven valamilyen testhelyzethez vagy ingerlési módhoz, hanem lehetőleg váltogassa azokat. A kezdőknek A. Comfort azt ajánlja, hogy tükör előtt ismerkedjenek saját nemi szervükkel, s próbáljanak ki különféle ingerléseket. Később is törekedjenek a variálásra, például ne mindig ugyanazzal a kézzel ingereljék magukat, alkalmazzanak különféle síkosító anyagokat, s változtassák az ingerlés helyét, ütemét és erejét.

A változatos, gazdag öningerlés, az egyéni autoerotika fejlettsége az erotikus örömök olyan erőforrása, mely mindig rendelkezésre áll, s amely a szeretkezéseket is magasabb szintre emeli, élvezetesebbé teszi.

4. A női orgazmuskészség fejlesztése

A nő szexuális kielégülési készsége nem olyan magától értetődő, mint a férfié. Egyrészt a női orgazmus nem olyan látványos, illetve könnyen megfigyelhető, mint a férfi magömlése. Másrészt nem jelenik meg magától a serdülőkorban, mint a fiúknál. Ebből következik, hogy a nő orgazmuskészsége csak tanulással alakítható ki. Nem föltétlenül szándékos, tudatos tanulással, hiszen véletlen elleséssel, rájövéssel is sikerülhet, ha a körülmények úgy alakulnak. Nem kell hozzá más, csak egészséges szervezet és lelki alkat, valamint szexuális ingerek bősége. Hogy ezek a feltételek nem mindig jönnek össze? Hát akkor ki kell azokat alakítani! – „Könnyű ezt mondani!” – gondolhatja az olvasó. De hát egy fiatal lánynak vagy akár egy felnőtt nőnek esetleg fogalma sincs róla, hogy mit alakítson és hogyan! S különben is: attól, hogy valaki egészséges, meg hogy sok szexuális inger éri, még nem biztos, hogy ki tud elégülni. Igazat kellene adnom az így érvelő olvasónak. Az említett előfeltételek önmagukban még nem biztosítják egy nő számára a szexuális kielégülés megtanulását. Csupán lehetővé teszik és megkönnyítik azt, amennyiben sor kerül rá. Ez utóbbi pedig nemcsak a véletlenen, hanem tudatos törekvésen is múlhat.

Tény, hogy a nők túlnyomó többsége előbb-utóbb valahogy átéli a szexuális kielégülést. A tudományos vizsgálatok alig néhány százalékra teszik az olyan nők arányát (úgy 35 éven felül), akik még sohasem éltek át orgazmust. Náluk sem azért maradt ez ki, mert nem lennének képesek rá fizikailag, hanem, mert a körülményeik és a lelki alkatuk szexellenes volt. Régen ugyanis a nőket saját szexuális igényeik, s ezzel együtt reagálókészségük elfojtására nevelték. Uralkodó vélemény volt, hogy a nők – a „rendes” nők! – nem is igénylik a szexet. Így aztán hiába volt egy nő egészséges testileg, szexuális képességei mégis fejletlenek maradtak. A legszomorúbb a dologban, hogy ezt egészen természetesnek vették. S vagy teljesen elzárkóztak a szextől (mint az apácák), vagy meg sem próbálták azt élvezni. Ma már szerencsére más a helyzet: a nők csaknem kivétel nélkül igénylik és élvezni akarják a szexet! S ezt a férfiak is kénytelenek észrevenni. (Más kérdés, hogy örülnek-e neki.) Amiből aztán félreértések is származnak. Ilyen félreértés a nők részéről, hogy kielégülésük biztosítása a férfi feladata, ugyanúgy, mint a szex kezdeményezése és irányítása. A férfiak pedig könnyen azt hiszik: ha egy nő igényli a szexet, akkor nyilván annak élvezetére és a kielégülésre is képes. Eszükbe sem jut, hogy ez korántsem jár mindig együtt.

Kritikus pont: a szexkezdés

Egy fiatal, tapasztalatlan nő szexigénye ugyanis többnyire erősen különbözik a fiatalemberétől, aki tapasztalatból ismeri a kielégülést (már csak a rendszeresen bekövetkező éjszakai magömlések vagy az önkielégítés miatt is). Az ilyen nő esetleg csak azért igényli a szexet, mert már tudja, hogy az a nőnek is jó és hasznos lehet. S minthogy joga van hozzá, élni kíván a jogaival.

Igényét csak erősíti, hogy értesül a hozzá hasonló korú nők szexuális tapasztalatairól; kicsit irigyli őket, s nem akar lemaradni tőlük. S mivel a hallott élmények általában partnerrel kapcsolatosak, a kezdő nő is csak így tudja elképzelni a nemi élet megkezdését. Keres tehát egy partnert. Pontosabban elfogadja egy férfi közeledését. Ami tizenéves korban szinte mindenkinél bekövetkezik, hiszen a fiatal férfiak kívánják a szexet, s kihasználják a szexuális kapcsolatteremtés alkalmait. A nőnek ugyan még nincs igazi szexuális vágya, inkább a szerelmi gyengédséget, védettséget és összetartozást kívánja, de reméli, hogy a szexszel együtt ezt is megtalálja.

S vajon megtalálja? Ha szerencséje van, talán igen, De ez ma még sajnos viszonylag ritka. A fiatalemberek szexuális vágya erős és célratörő. S mivel mindketten úgy tudják: nemi élet = közösülés, előbb-utóbb szabályszerűen „lefeküsznek”, vagyis közösülnek egymással. Nem biztos, hogy ez mindjárt első próbálkozásra sikerül, hiszen a félelem, az ügyetlenség és a fájdalom sokáig akadályokat állíthat. Ezekkel a nehézségekkel itt most ne foglalkozzunk.

Tegyük fel, hogy sikerült az első (néhány) közösülés. Sikerült abban az értelemben, hogy megtörtént, függetlenül attól, hogy meddig tartott: a hímvessző bekerült a hüvelybe. A magömlés ilyenkor nagyon hamar bekövetkezik, de most nem ez a lényeg. Inkább arra vagyunk kíváncsiak: mit érzett a nő? Élvezte-e, s főleg eljutott-e a kielégülésig?

Az eddigi szexológiai vizsgálatok – köztük saját vizsgálataim – azt mutatják, hogy ez általában is elég ritka, de különösen ritka azoknál, akik közösüléssel kezdik a nemi életet. Az erre irányuló kérdésre ilyen válaszokat adnak: „Hát éppenséggel ki lehetett bírni, de semmi különöset nem éreztem.” „Csak annak örültem, hogy már túl vagyok rajta.” „Még mindig nem értem, hogy ebben mi jó a férfiaknak.”

Olyan is volt, aki bevallotta, hogy az első közösülés nyomán alaposan elment a kedve a nemi élettől. Ami persze nem jelenti azt, hogy többé nem közösülnek, de inkább csak kötelességtudatból (vagy érdekből). Ezt a beállítottságot könnyen meg lehet szokni, s évek múlva már nehéz megváltoztatni. Belőlük lesznek a frigid nők, akik már fölizgulni sem tudnak, s egyáltalán nem élvezik a nemi életet.

Mindebből világosan látható, hogy a nemi élet megkezdésének módja kritikus pontja az ember egész nemi életének. Az elrontott kezdés nehezen helyrehozható hátrányokkal jár.

De tulajdonképpen miért rossz a nemi életet közösüléssel kezdeni? (Hozzá kell tenni, hogy elsősorban a nők számára.) S különben is, mivel kezdje, ha nem közösüléssel?

Ilyen és hasonló kérdések érthetően fölmerülnek sok olvasóban. S nemcsak a férfiakban, bár számukra nehezebben fölfogható, hogy a nők miért nem elégülnek ki épp a közösülésben ugyanolyan könnyen, mint ők. Bennük tán nem működik a „nemi ösztön”?

E könyvben már szó volt róla, hogy a férfiakban sem valamiféle „nemi ösztön” működik. Csak éppen nemüknél fogva megvan az az előnyük, hogy náluk a serdülés magával hozza a magömléseket, s ezzel a nemi kielégülés élményét, míg a női serdülésből ez hiányzik.

A testi serdülés persze a nőt is fogékonyabbá teszi a szexuális ingerekre. Tehát bizonyos fokú szexuális izgalom ebben az életkorban náluk is könnyen kialakul, például bizonyos látványok (szeretkezési jelenetek stb.) hatására. Ám ez az izgalom legtöbbször nem fokozódik a kielégülést hozó csúcspontig, mert valamilyen külső vagy belső akadálytól lefékeződik. Nagy ritkán előfordul ugyan spontán, akaratlan, mondhatni véletlen kielégülés – például kerékpározás vagy valamilyen sportgyakorlat közben –, de ez nem jellemző.

A női orgazmuskészség tehát általában nem alakul ki magától. Ezt meg kell tanulni. Az eredményes tanulásnak pedig a szándékon túl vannak külső és belső feltételei. Az előbbiekhez főleg a nyugodt körülmények és a helyesen adagolt szexuális ingerek tartoznak. Az utóbbiak közül legfontosabb a ráhangolódás, az erőltetés nélküli odafordulás, az érzéki örömökre figyelés képessége.

Amíg ezek a feltételek hiányoznak, a szexuális kielégülés aligha fog a nőnek sikerülni. (S ha megvannak, sem föltétlenül rögtön sikerül, hanem csak fokozatosan.) Azonkívül figyelembe kell venni, hogy a nő kielégülése elsősorban a csikló ingerlésétől függ; márpedig a közösülés során a csikló kevesebb és egyoldalúbb ingerlést kap, mint a közvetlen – kézzel vagy szájjal történő – ingerlés során.

Tehát a közösülés csak akkor vezet a nő kielégüléséhez, ha előtte már alaposan felizgult, s ez az izgalom nem esik vissza a közösülésben (akár fájdalomtól, akár a férfi túl gyors kielégülésétől), hanem fokozható.

Ehhez némi gyakorlat és szexuálisan kulturált part- ner kell. Ha tehát egy gyakorlatlan nő mindjárt a közösülésben akar kielégülni, ez olyan, mintha valaki az iskolát nem az első osztályban, hanem rögtön a középiskolában akarná kezdeni.

Önkielégítés – nőknek fontosabb!

Épp ezért közösülni csak már kialakult orgazmuskészséggel érdemes (akkor is ügyelve a bőséges előjátékokra és a közösülés időtartamára). Ehhez pedig a partnert – és az egész együttlétet – valamennyire irányítani kell. Nem passzívan várni, hogy ő gondoskodjon a nő kielégítéséről.

Egyáltalán: javaslom alapelvként elfogadni, hogy kielégüléséért mindenki önmaga felelős! Természetesen számíthat a partner segítségére, de nem várhatja el tőle, hogy irányítás nélkül is pontosan tudja, mit kell tennie.

Ha pedig a kielégülés elsősorban rajtunk múlik, akkor megtanulásával miért kellene egy megfelelő partnerkapcsolat kialakulásáig várni? Nem jobb-e, ha a nő az orgazmuskészség kialakításával is fölkészül egy majdani szexuális kapcsolatra? Hiszen az említett vizsgálatokból is az derül ki, hogy az önkielégítést már ismerő nők partnerükkel is könnyebben belejöttek a szexbe, mint azok, akik azt meg sem próbálták.

Egyesek erre azt mondják, hogy nekik csak partnerrel nyújt örömet a szex. Ők valamiért eltúlozzák a kétféle kielégülés különbségét, ami pedig valójában és többnyire nem is olyan nagy. Kétségtelen, hogy nagyobb élmény egy szerelmi partnerrel kielégülni, ám a kölcsönös és beteljesült szerelmek nem túl gyakoriak az ember életében. A szex viszont szerelem nélkül is jó lehet, hiszen a kielégülés mindig kellemes. Még akkor is, ha partner nélkül jut hozzá az ember.

A „csak partnerrel jó” érvelésre a következő hasonlattal szoktam reagálni: Ha éhesek vagyunk, s módunkban áll jóllakni, szívesen tesszük ezt egy számunkra kedves ember társaságában, közben beszélgetve. De azért egyedül is jót tudunk lakni, ha éppen úgy adódik. Kicsit ugyanígy vagyunk a szexszel. A jóllakás és a szexuális kielégülés egyaránt emberi szükséglet. S bár társas lények vagyunk szükség esetén egyedül is meg tudjuk oldani mindkettőt.

A férfiakat általában nem kell biztatni az önkielégítésre, mert a serdülőkorban kezdődő magömlések alapján ismerik és kívánják a kielégülést. Épp ezért túlnyomó többségük hamar és könnyen megtanulja az önkielégítést, ami náluk is jó előkészület a későbbi szexuális kapcsolatokra feltéve, hogy nincs miatta bűntudatuk, és nem szokják meg a túl gyors kielégülést (ami később korai magömlést eredményezhet).

A nőket – pontosabban a fiatal lányokat – viszont biztatni kellene erre, mert különben esetleg nem is igénylik, s túl későn jönnek rá, hogy mit veszítettek. (Ha egyáltalán rájönnek.) Valójában egy nő számára az önkielégítés megtanulása fontosabb, mint a férfinak, mert a nő ezzel könnyen kialakíthatja orgazmuskészségét, s így behozhatja azt a hátrányt, ami különben érné az első szexuális kapcsolatban. A kérdés tehát az:

Hogyan tanulható meg az önkielégítés?

Egy nő számára ez sem mindig könnyű különösen, ha későn – úgy értem, jóval a serdülőkor után – fog hozzá, amikor a szex már esetleg erős gátlás alá helyeződött. Fiatalabb korban viszont a teljes tájékozatlanság okoz nehézségeket. Nemrég egy 16 éves lánytól kaptam levelet. Mint írja: „Az önkielégítésről nem tudok szinte semmit. Hogyan csináljam? Mikor és mivel?”

Nos, először is tévedés azt hinni, hogy valamilyen eszköz kell az önkielégítéshez. Lehet ugyan különféle eszközöket alkalmazni a nemi szervnek és környékének ingerléséhez, de ezek alapjában véve fölöslegesek, s bátran mellőzhetők. Átmeneti használatuk legfeljebb akkor indokolt, ha másként nem sikerül az önkielégítés megtanulása. A hüvelybe ilyenkor sem kell valamilyen tárgyat fölvezetni, hanem csak a csiklót és környékét kell ingerelni (például ráirányított melegvízsugárral vagy kézi masszírozó készülékkel). Vannak akik párnát vagy takarót szorítanak a combjaik közé önkielégítéskor, de sok más variáció is előfordul.

A legcélszerűbb „eszköz” azonban a nő saját keze! Ez mindig „kéznél van”, csak az a fontos, hogy tiszta legyen. S ne legyen száraz, tapadós, hanem síkos. (Ami könnyen elérhető, ha hüvelyváladékkal benedvesítjük.) Mindez persze csak előfeltétel, mint ahogyan a saját nemi szerv alapos ismerete is az. Miután anatómiai ábrák és leírások segítségével már tájékozódtunk, legjobb ha egy kézitükörrel is szemügyre vesszük nemi szervünket, széthúzva a nagy- és kisajkakat, majd ujjheggyel is kitapintva a csiklót, a húgycsőnyílást és a hüvelybejáratot.

Az önkielégítést azonban nem azzal kell kezdeni, hogy rögtön a nemi szervet kezdjük simogatni. Ráhangolódás céljából jobb, ha előbb behunyt szemmel elképzelünk valami kellemes szexjelenetet. Például olyasmit, hogy jön a partnerünk és elkezd simogatni, először a kezünket, majd az arcukat, mellünket… és így tovább, fokozatosan rátérve a szeretkezés különböző változataira. S közben a saját kezünkkel csináljuk azt, amit elképzelésünk szerint a partner csinálna.

Ha nem tudunk fantáziálással ráhangolódni a simogatás élvezetére, akkor 5-10 perc elteltével inkább hagyjuk abba a próbálkozást, s később, nyugodtabb lelkiállapotban kezdjük újra. Esetleg olvassunk előtte valami szerelmi történetet, vagy nézegessünk szeretkezést ábrázoló képeket.

Ha viszont élvezni tudjuk a simogatást, akkor további fantáziálás közben folytassuk mindaddig, amíg ki nem elégülünk vagy amíg vissza nem esik a szexuális izgalom. Átmeneti visszaesések előfordulhatnak: ilyenkor kis szünetet tartunk, s aztán kicsit másféle ingerléssel folytatjuk. Ezzel megelőzhető, hogy erőltetni próbáljuk a kielégülést, ami biztosan zsákutcába vezetne.

Petting és orgazmus

Az önkielégítéshez képest jelentős továbblépés a szeretkezés megtanulása egy partnerrel. Természetes, hogy ez sem megy máról holnapra. Még akkor sem, ha a nő már egészen jól belejött az önkielégítésbe – ami ugyan megkönnyíti, de nem pótolja a szeretkezés tanulását.

Hangsúlyozottan szeretkezést írok és nem közösülést, mert – bár az is a szeretkezésnek egyik formája – az eddigiekből talán nyilvánvaló, hogy nem azzal kell kezdeni a szeretkezés megtanulását. Nem azért, mintha a közösülés önmagában véve olyan nehéz lenne! Legföljebb egy szűz nő számára okoz némi problémát a szűzhártya átszakításának elviselése; később már minden könnyebben megy…

A közösülés nehézség nélküli megtörténte azonban nem jelenti azt, hogy a nő élvezi is vagy éppen kielégül annak során. Ez az, amit meg kell tanulni! S nem úgy, hogy minden előkészítés nélkül gyakorolja, aztán „majd csak belejön valahogyan…” A rossz kezdést, mint láttuk, nehéz helyrehozni.

Nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni a férfiak és a nők alkati különbségét! Már a tizenéves fiatalember is fejlett orgazmuskészséggel kezdi a nemi életet. Így legtöbbször nehézség nélkül kielégül már az első közösülésben – méghozzá nagyon is gyorsan. A nő orgazmuskészsége viszont ebben az életkorban legtöbbször fejletlen, még akkor is, ha néhányszor már önkielégítéssel kielégült.

Az önkielégítés mindenesetre jó kiindulási alap a szeretkezés tanulásában. Ha pedig nincs ilyen alap, akkor még nagyobb figyelmet érdemes fordítani az ún. pettingre, vagyis a közösülés nélküli szeretkezésre. Ebbe az egyszerű simogatástól és puszitól kezdve minden gyengédség beletartozik, ami a közösülésen kívül előfordulhat. Magától értetődik, hogy vannak egyszerűbb, könnyebb és bonyolultabb, nehezebb formái.

A tanulást pedig érthetően az egyszerűbb formákkal ajánlatos elkezdeni. Egy gátlásos nő is könnyen kipróbálhatja, jólesik-e neki a kézfogás egy rokonszenves férfival, esetleg a kézcsók (bár ez ma már nem divat). A következő lépés: jólesik-e az ölelkezés, a simogatás és a csókolózás. Ha ezeket nem tudja élvezni, akkor nem érdemes továbbmenni az intimitások terén. Ilyenkor vagy nem igazán rokonszenves a férfi, vagy a nő még nem képes élvezni a testi közeledés elemi módjait sem.

Először is az okokat próbáljuk tisztázni az ehhez hasonló esetekben. Egyetlen esetből persze nem szabad általánosítani. De ha már kétszer-háromszor próbálkoztunk ugyanazzal a partnerrel csókolózni, s még mindig nem élvezzük, akkor ideje a „hogyan tovább”-ról dönteni. Ha egyébként rokonszenves, s a kézfogás, futó puszi is jólesik, akkor valószínűleg gátlásosságunk okolható a pettingélvezet elmaradásáért.

Ezt legjobb a partnerrel is megbeszélni (ami egy gátlásos nőnek nem kis teljesítmény!), s ügyelni, hogy csak olyasmi történjen, amit élvezni tudunk. Az sem baj, ha csak a kézfogás ilyen; ez esetben a tartós kézfogással, egymás kezének „vizsgálatával” és simogatásával kísérletezzünk. Ha ez már egyértelműen kellemes, a simogatást fokozatosan kiterjeszthetjük egymás arcára, hajára, karjára, majd lassanként más testrészeire is.

Közben az ölelést, az összesimulást és az arccsókokat is gyakorolhatjuk. Csak ez után következzen a tulajdonképpeni csókolózás és a fontosabb „erogén zónák” (például a mellek, combok és a nemi szerv környékének) simogatása. Ha mindezt élvezzük, akkor nyilván a szexuális izgalom is bekövetkezik, aminek jelei könnyen fölismerhetők (kipirulás, szívdobogás stb.). Ennek alapján a petting már kielégülést is eredményezhet!

A hüvelyizmok szerepe

A női orgazmus, mint tudjuk, a szexuális izgalom és élvezet csúcspontja, amikor a hüvelyt körülvevő izmok gyors egymásutánban, reflexszerűen és ritmikusan, többször összehúzódnak. Ugyanilyen összehúzódások történnek a környező izmokban is, például a végbélnyílás záróizmaiban vagy a húgycső körüli izmokban (ami esetleges sajátos „női magömlést” eredményezhet). Egyszer-kétszer maga a méh is összehúzódik.

Ebből nyilvánvaló, hogy a hüvelyizmoknak fontos szerepük van a nő kielégülésében. Nem mindegy tehát, hogyan működnek ezek az izmok, képesek-e a gyors és erőteljes összehúzódásokra. Amiket persze nemcsak az orgazmusreflex válthat ki, hanem a szexuális izgalomtól függetlenül sok más inger is.

Ha például egy nő valamilyen oknál fogva fél a közösüléstől, akkor hüvelyizmai minden behatolási kísérletnél görcsösen összehúzódnak, s esetleg tartósan úgy maradnak, lehetetlenné téve a közösülést (vagy akár a nőgyógyászati vizsgálatot is). Ez az ún. vaginizmus vagy hüvelygörcs, ami még napjainkban is előfordul, bár szerencsére egyre ritkábban.

Mindenesetre nem árt tudni, hogy a hüvelyizmok nemcsak maguktól, reflexszerűen húzódhatnak össze, hanem szándékos mozgatásuk is megtanulható. Valahogy ugyanúgy vagyunk ezzel, mint a végbélnyílás záróizmaival, amelyek akaratlagos összehúzását vagy ellazítását már kisgyermek korában szinte mindenki megtanulja (a szobatisztaságra szoktatás során).

Ugyanígy meg lehet tanulni a hüvelyizmok összehúzását, annál is inkább, mert beidegzésük azonos a végbélnyílás záróizmainak beidegzésével. Amikor tehát az utóbbiakat összehúzzuk, akkor a hüvelyizmok is összehúzódnak! Ugyanez történik az elernyesztésnél is. Csak persze aki nem figyel rá, az általában nem érzi a hüvelyizmok összehúzódását ilyenkor. (Azonkívül, ha a hüvelyizmok gyengék, akkor az összehúzódásuk is gyenge, így nehezen érzékelhető.)

Szerencsére tudjuk, hogy a gyakorlás erősíti az izmokat. S azt is, hogy az erőkifejtéshez valamilyen ellenállást kell leküzdeni. Ebből a szempontból tehát jobb, ha van valami a hüvelyben, ami megszorítható. Hogy a szorítást, összehúzódást biztosan érzékeljük, a legjobb, ha a saját, tisztára mosott és vékonyan bekrémezett ujjunkat vezetjük föl a hüvelybe, s így gyakorolhatjuk a szándékos izomösszehúzódásokat. Eleinte talán alig érzünk valamit, de a rendszeres – akár naponta történő – gyakorlás során egyre erősödő összehúzódásokat érzékelhetünk. Ez pedig azt jelenti, hogy a hüvelyizmok erősebbek, s mozgásuk könnyen kiváltható.

Gondolom, nem szorul különösebb bizonyításra, hogy ez megkönnyíti az orgazmusreflex kiváltódását, s erőteljesebb orgazmusokat hoz létre. Éspedig még akkor is, ha semmi sincs a hüvelyben (mint például általában az önkielégítéskor).

A hüvelyizmoknak azonban nemcsak az orgazmusban van szerepük. A merev hímvessző bevezetésekor a hüvelyizmoknak el kell lazulniuk, hogy ne gátolják a behatolást. Majd pedig a hüvely alsó harmadának izmai ráfeszülnek a hímvesszőre. (A szexológusok ezt hívják „orgasztikus mandzsettának”.) Fontos tehát, hogy a hüvelyizmok rugalmasak és mozgékonyak legyenek. Újabb kutatások ugyanis megállapították, hogy a női orgazmus elmaradását gyakran a szóban forgó izmok gyengesége magyarázza.

Érdekes, hogy más kultúrákban, például a Távol- Keleten vagy az araboknál sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a nők alhasi izmainak. Az utóbbiaknál divatos hastánc is megköveteli a hüvely körüli és a farizmok tudatos mozgatását. Ezért van az, hogy a hastánc gyakorlása elősegíti nemcsak a nő szexuális tevékenységét, hanem még a szülést is! (Ami nagyon is igénybe veszi az alhasi izmokat.)

Nem áll szándékomban, hogy a hastánc megtanulására beszéljem rá a nőket. De mindenképpen ajánlatosnak tartom az alhasi izmok állapotának fölmérését, annak megállapítását, hogy nem túl gyengék-e, nem túl feszültek-e (mert ez is előfordulhat, s gyakori alhasi fájdalmakkal és fertőzésveszéllyel jár), s végül, hogy tudjuk-e szándékosan mozgatni ezeket az izmokat.

Igen ám, de hogyan lehet mindezt fölmérni?

A legjobb természetesen az lenne, ha tudományosan kidolgozott módszereket vehetnénk erre igénybe. Vannak is ilyenek, bár nálunk nem könnyen hozzáférhetőek. Egy amerikai nőgyógyász, A. Kegel már a ’40-es években készített egy műszert, az ún. perineométert, amely mutatja a hüvelyizmok szorításának erejét. 1976 óta ennek már elektronizált változata is van.

Sokkal egyszerűbb – bár kevésbé pontos – mérés a saját ujj megszorítása (amit már említettem). De egy partner is sokat segíthet ebben, akár ujjának bevezetésével, akár a közösülés közbeni mozgásszünetben, ha a nő hüvelyizmaival megszorítja a hímvesszőt, s ezt a férfi érzi és visszajelzi. Ha semmit nem érez, akkor a hüvelyizmok gyengék. Ez utóbbival függ össze az is, ha a férfi túl tágnak érzi a hüvelyt.

A kérdés szakemberei ehhez az „öndiagnózishoz” kézitükör használatát is ajánlják: ha a nő hanyatt fekve, fejét párnára támasztva szétrakott lábai közé teszi a tükröt, s így húzogatja össze a hüvelyizmokat, akkor a hüvelynyílás és a gát táján észreveheti ezek mozgását. Némi gyakorlással az is elérhető, hogy a hüvelybejárat kicsit szétnyíljon és összezáruljon. A legfontosabb azonban a hüvelyizmok kitapogatása és a szorítások-lazítások ellenőrzése előbb egy, majd két ujjal. Az utóbbi esetben a gyakorlat lényege a hüvelybe vezetett két ujj összeszorítása a hüvelyizmokkal.

A lehetőleg naponta végzendő hüvelyizom-gyakorlat kb. 10 percet vesz igénybe. Itt is a fokozatosság elve az irányadó. Eleinte 1-2 másodperces izomösszehúzódásokat ennél kicsit hosszabb lazítások követnek – összesen tízszer –, majd az összehúzások ideje fokozatosan 5-6 másodpercre növekedhet. Ujjbevezetés nélküli hüvelyizom- gyakorlatokra napközben bármikor sor kerülhet, hiszen ehhez levetkőzni sem kell.

Testhelyzetek és mozgások

Már az eddigiek is jól mutatják, milyen sokféle lehetősége van a női orgazmus tanulásának és fejlesztésének. Legfőbb feltétel a lelki és testi egészség, de fontos a nemi szervek működésének ismerete is. Mindez nem érhető el máról holnapra, s a tanulás akkor sem ér véget, ha az orgazmus már valahogy bekövetkezik. Sok nő csak egyféleképpen, bizonyos – egyénileg különböző – feltételek esetén tud kielégülni. Ez persze nagyon leszűkíti, korlátozza a kielégülés lehetőségét. Még jó, ha tudják, milyen feltételek szükségesek a kielégülésükhöz! Mert sokan nem tudják, miért van az, hogy néha kielégülnek, máskor meg nem. Ez pedig hajlamossá teszi őket az orgazmus erőltetésére. Azt gondolják: „Ha nagyon akarom, biztosan sikerül” – s nem tudják, hogy épp azért nem sikerül.

Az orgazmust nem lehet kierőszakolni! De az sem vezet eredményre, ha tétlenül várjuk. Kiindulópontunkból – hogy ti. mindenki maga felelős saját orgazmusáért – következik a tudatos törekvés a kielégülés elérésére. Persze nem mindenáron, s nem a partner rovására!

Mindenképpen ajánlatos, hogy előbb a partnertől függetlenül alakítsuk ki saját orgazmuskészségünket. Amibe az is beletartozik, hogy többféleképpen – különböző testhelyzetekben és ingerlési módokkal – tudjunk kielégülni. Magától értetődik, hogy partnerünkkel is hasonló változatosságra törekedjünk. Elsősorban ne ragaszkodjuk a csak közösülésben történő kielégüléshez, s főleg ne szokjuk meg a mindig ugyanolyan közösülési testhelyzetet (ami általában a hagyományos „férfi fölül” póz szokott lenni).

Lehet, hogy ehhez az eddigi szemléletünket, beállítottságunkat is felül kell vizsgálni. Gondoljuk át, miben tévedtünk és mit akarunk elérni. Helyesen értékeljük-e a szexet? Fölmértük-e, mi a jelentősége számunkra egy kielégítő szexuális kapcsolatnak, s ebben mit várunk egymástól? Megkaptuk-e ezt? S ha nem, min kellene változtatni?

Az ilyen kérdésekre adható választ, s a változtatási programot természetesen lehetőleg a partnerünkkel is beszéljük meg (ha van ilyen, s ha meg lehet vele beszélni). De akár van konkrét változtatási tervünk, akár nincs, mindenképpen elkezdhetünk kísérletezni és gyakorolni. Persze nem vaktában, hanem az átgondoltak alapján kijelölt irányokban. S nem leállva néhány próbálkozás után azzal, hogy „úgysem megy ez nekem!”, hanem rendszeresen, több tucatszor gyakorolva, s elemezve a gyakorlásokat, megállapítva a szükséges módosításokat. Vagyis kitartóan, de rugalmasan kísérletezni!

Az erőltetésen kívül a szex legnagyobb „ellensége” a megszokás, a merev ragaszkodás egy jónak vélt változathoz. Aki személyiségében már bemerevedett, „megcsontosodott”, annak persze hiába írom ezt, mert – életkorától függetlenül egyedül már nem képes változtatni a szokásain. Azokhoz szólok tehát, akik tudnak és akarnak változtatni.

A változtatás itt a szexuális képességek fejlesztését jelenti. A szexuális élvezetről és örömszerzésről van szó, aminek alig vannak mindenkire érvényes szabályai. A játékszabályok egyénileg alakíthatók, s a partnerek egymás közti megegyezésétől függnek. Bőséges a választék, hiszen rengeteg változata van a jó szexnek (s persze a rossznak is). S így ami jó az egyiknek, az nem biztos, hogy jó a másiknak is.

Csak a közösülési testhelyzeteknek több száz változatuk van, nem is beszélve a petting, a szerelmi játékok több ezer változatáról. Ha megkérdezném a kedves olvasót, hányat ismer ezekből, vajon mit tudna válaszolni?…

Pedig hát van miből megismerni a lehetőségeket! Nemcsak az ősi Káma-szútrára gondolok, hanem az utóbbi években megjelent, képes szexkönyvekre (köztük saját Szerelmi kultúránk című könyvemre) vagy a szexmagazinokra. Ezekből sok ötlet meríthető a testhelyzeteket és mozdulatokat illetően, amelyek fölsorolása szinte lehetetlen.

Csak egyre szeretném fölhívni a figyelmet, ami a nők szempontjából az egyik legfontosabbnak látszik (azonkívül, hogy minél többféle változatot próbáljunk ki). S ez az a testhelyzet, amikor a nő van felül, például lovagló ülésben helyezkedik el a hanyatt fekvő férfin. Két fő előnye, hogy a nő így tetszése szerint mozoghat, s biztosabban jut orgazmushoz, mert a férfi ebben a helyzetben könnyebben késlelteti saját magömlését. Különösen akkor, ha keveset mozognak, miközben a csikló – ami ilyenkor könnyen hozzáférhető – kézzel ingerlésére is sor kerül.

Ezen a módon elérhető, hogy a nő akár többször egymás után kielégüljön ugyanabban a közösülésben. (Csak mellékesen említem meg, hogy ebben a helyzetben a hüvely „G-zónája” is több ingerlést kap – amiről a 6. fejezetben olvashatunk. Azonkívül így az orgazmusok könnyebben elnyújthatók; ennek részleteiről lásd a 11. és 12 fejezetet, valamint az ESZO [Elnyújtott szexuális orgazmus] című könyvet.)

5. A hímvessző méretének szerepe

Előző fejezetünkben leginkább a nők problémáival foglalkoztunk, most a férfiakéival folytatjuk. Rögtön hozzátéve, hogy az egyik nemmel kapcsolatos problémák a másik nemet is érintik.

Ezt jól szemlélteti egy nőolvasónk levele, amely a témát női szempontból mutatja be. Mivel ez a látásmód sok nőre jellemző, talán nem árt ebből kiindulni. A levélíró 30 éves, elvált, gyermektelen. Egyetlen sikeres nemi kapcsolata volt, úgy 19-20 éves kora táján, egy „szexuálisan felsőfokon kulturált” fiatalemberrel. A boldog szerelem azonban másfél év után véget ért, s a későbbi partnerek nem tudták azt nyújtani, amit várt. Egyrészt a férfiak hiányos szexuális kultúrája miatt, másrészt, mint írja:

„Szomorú tapasztalatom a férfiak kis mérete… Ez az élet tragédiája! Amit (amekkorát) adott a természet, megváltoztatni nem lehet. Sok férfi tragédiája ez az örökletes tényező. (Volt olyan férfi, akinek mindössze 12 cm-es volt stb. ) Szóval tele vagyok negatív tapasztalatokkal, évek óta a kielégületlenség érzésével, belső feszültséggel…”

Egyértelmű, hogy levélírónk saját kielégületlenségét a férfi nemi szerv kis méretére vezeti vissza. Egyébként teljesen indokolatlanul! Azt hiszem, mint az a korábbiakból már kiderült, egyrészt a női hüvely nagyszerűen tud alkalmazkodni a hímvessző méretéhez (elég tág határok között), másrészt a nő akkor is ki tud elégülni, ha semmi sincs a hüvelyében. A levélíró kielégületlenségének tehát más oka van. S az okok között nemcsak a férfiak hiányos szexuális kultúrája, hanem a saját tájékozatlansága vagy hibás beállítottsága is szóba jöhet. Ezúttal azonban nem ezt kívánom elemezni. Nem is gondolná az ember, milyen sok férfinak van méretbeli problémája. Eddigi férfi pácienseim között jó néhány volt, aki ezzel hozta összefüggésbe szexuális kudarcait. Olyan is akadt, aki közeledni sem mert a nőkhöz emiatt. S általában nem azért vannak gondban, mert túl nagy, hanem inkább azért, mert túl kicsi a „szerszám”.

Mi az a „kispénisz-komplexus”?

A hímvessző latinul „penis”, a megoldatlan lelki gubancokat pedig szaknyelven a latin „complexus” szóval jelölik. Ebből ered a „kispénisz-komplexus” kifejezés, ami azt jelenti, hogy a szükségesnél kisebbnek tartott hímvessző komoly problémákat okozhat a nemi életben. A férfiak elég jelentős hányadának van ilyen komplexusa, főleg ifjúkorban, a nemi élet kezdetén. De lássuk ezt egy példán.

Régebbi leveleim közül való egy 23 éves, egyetemista fiú levele. Még nem kezdte el a szokásos értelemben vett nemi életet, bár lehetősége már többször lett volna rá. Mint írja, a középiskola befejezése után „jött a hadsereg, és itt föl kellett figyelnem arra, hogy a péniszem borzasztóan kicsiny és valószínűleg ugyanilyen kis szexuális potenciával rendelkezem (bár az önkielégítéssel nincs problémám). A teljes bizonytalanság lett úrrá rajtam, s elkezdtem bujkálni az emberek elől, próbáltam elrejteni szégyenem. Például nem mertem elmenni a többiekkel uszodába. Holott nagyon szeretek úszni, de roppantul zavart, ha barátaim nagy hangon beszéltek nőügyeikről, sikereikről. Ilyenkor mindig megalázva éreztem magam, mint aki nem tud semmi fegyvertényt fölmutatni. Már legalább 2-3 éve nem hagy nyugodni ez a probléma! Olyan erős gátlásaim léptek föl, hogy például könyvesboltban, könyvtárban nem merek a szexszel kapcsolatos könyvet kérni, pedig tudom, hogy szükségem lenne rá. A megoldás érdekében egy évig az önkielégítést is abbahagytam. De ezzel csak azt értem el, hogy jóformán érzéketlen lettem a szex iránt. Nemrég megismerkedtem egy lánnyal, aki szívesen lefeküdne velem – ettől aztán teljesen kész lettem!…”

A levél további részéből kiderül, hogy fiatalemberünk – bár nagyon tetszett neki a lány! – elmenekült a kapcsolat elől, s azóta impotensnek tartja magát. Ugyanakkor a levélben fölajánlott segítséget sem merte elfogadni. Sok hasonló példát hozhatnék, amelyek mind azt mutatják, milyen pusztító hatása lehet a megoldatlan kispénisz-komplexusnak. Ha ilyenkor a szakember megkérdezi: tulajdonképpen mekkora is az a túl kicsinek tartott hímvessző, sokszor elég bizonytalan választ kap. Olyat, hogy „jóval kisebb az állagnál” – és hasonlók. (Például „feleakkora, mint a haveromé”.)

De ha megkérdem, hogy mégis hány centi hosszú, azt kevesen tudják pontosan megmondani. Egyikük például azt válaszolta, hogy úgy 5-6 cm lehet, „de hidegben még kisebb!” Persze hamar kiderült, hogy nem merev állapotban ilyen. Ám hogy mereven mennyi, arra csak azt tudta mondani: „Legfeljebb kétszer akkora!” (Valójában 14 cm volt.)

Természetesen akadtak olyanok is, akik centiméterrel lemérték. Ám kiderült, hogy többnyire ez sem megbízható, mert egyrészt senki sem tudta, hogy pontosan mettől meddig kell mérni, másrészt a mérés során a hímvessző általában veszít merevségéből, s így kisebbnek tűnik. A mérés legcélszerűbb módszere egyébként az, hogy a merev, tehát fölálló hímvesszőt kissé lehajlítjuk (úgy, hogy a testtel kb. derékszöget alkosson), a bőrt pedig – amennyire lehet – hátrahúzzuk a hímvessző tövénél, s lényegében a szeméremcsonttól kezdve mérjük.

Fő gond azonban a mérés értékelése. Éspedig az, hogy mihez viszonyítsuk a jól lemért hosszúságot. Hiszen, aki úgy gondolja, hogy a „normális” vagy „férfias” merev hímvessző hossza 25-30 cm, az a sajátját mindenképpen kicsinek fogja tartani. Pedig – mint már láttuk – általánosan elterjedt vélemény, hogy a szexuális potencia a hímvessző nagyságával arányos, tehát „akinek nagyobb van, az többre képes”.

Mekkora az átlagos méret?

Elképesztő hiedelmeket találunk a hímvessző átlagos méretével kapcsolatban. Pedig hát ha valamihez, úgy a tényleges, vagyis sok férfira kiterjedő és pontos számításokon alapuló méretekhez szabadna csak viszonyítani.

Szerencsére több tudományos vizsgálat foglalkozott már ezzel a kérdéssel, ám ezek eredményeit nálunk kevesen ismerik. A kutatók azt találták, hogy a „hímtag” méretei igen változatosak és eléggé függenek a test egészének méreteitől. Előfordulhat tehát, hogy magas, testes férfinak viszonylag kis pénisze van, egy kis

növésű, vézna emberkének pedig nagy.

A hímvessző hosszúsága 9 és 25 cm között váltakozik a serdülőkoron túljutottaknál. Ezen belül a férfiak közel felének hímtagja 14 és 17 cm közötti hosszúságú, tehát ez tekinthető átlagos méretnek (természetesen merev állapotban). De igen gyakoriak az egy-két centiméteres eltérések ettől az átlagtól, tehát a 12-14 cm-es hímvessző éppúgy nem tekinthető rendkívülinek, mint a 18-20 cm-es. A 20-22 cm-nél hosszabb hímvessző viszont már rendkívül ritka.

Úgy találták továbbá, hogy lényeges méretbeli különbségeket inkább csak ernyedt állapotú péniszek között lehet megfigyelni, azok vérteltségétől függően. A hímvessző egyénileg eltérő mértékben tud visszahúzódni (például hideg hatására). Ám a vérbőség, tehát merevedés következtében az ernyedten alig néhány cm-es hímvessző nagyjából ugyanolyan hosszú (vagy akár kicsit hosszabb) lesz, mint az ernyedten nagyobbnak látszó. Az ernyedt hímvesszők összehasonlítása tehát nem mérvadó.

A méretet illetően azonban nemcsak a hosszúság, hanem a szélesség, vagyis a merev hímvessző vastagsága is szóba jöhet. (Annál is inkább, mert egyesek szerint ez fontosabb, mint a hosszúság!) Szerencsére ez ritkábban okoz problémát, talán, mert kevésbé feltűnő, vagy mert e téren kisebbek a különbségek. Az átlagméret itt 3 és 4 cm között váltakozik. Ám a vastagságnak csak akkor van lényegesebb szerepe, ha a nő szexuális izgalma még alacsony szintű, s ezért a hüvely laza és tág, vagy ha a hüvelyizmok gyengék, s így a hüvely nem tud ráfeszülni a hímvesszőre.

Mitől függ a hímvesszőméret?

Sok férfi nehezen tud belenyugodni, hogy hímtagja akkora, amekkora (s nem nagyobb vagy kisebb). Akik hajlamosak a bizonytalanságra, mert nincs elég önbizalmuk, azok aggályosan méricskélik és összehasonlítják magukat másokkal. S persze túlzott jelentőséget tulajdonítanak az észlelt különbségeknek.

Nem értik, miért van az, hogy az egyik férfinak nagyobb „szerszáma” van, a másiknak meg kisebb, vagy hogy az övék miért tér el az átlagtól. Úgy érzik, „valami nem stimmel” velük, ők ezen a téren „abnormálisak”.

De vajon csakugyan abnormális-e, aki néhány cm- nyire eltér az átlagtól? (Nem beszélve arról, hogy pontos „átlag” nincs, hiszen – mint láttuk – az átlagon belül is előfordulnak 2-3 cm-es különbségek.) Ezzel ugyanúgy vagyunk, mint bármilyen más testrésszel, például a karok vagy az ujjak, a nyak vagy az orr hosszúságával. Mindegyiknek megvan az átlagos mérete, de senkinek sem jut eszébe abnormálisnak tartani azt, akinek karja 5 cm-rel hosszabb vagy rövidebb az átlagosnál.

Éspedig azért nem, mert mindenki tudja, hogy sokfélék vagyunk, s az emberi test szervezete – többé-kevésbé beleértve a testrészek méreteit is – örökletesen meghatározott.

Testmagasságunkat például felnőttkorban már nem tudjuk lényegesen befolyásolni. (Gyermekkorban még – bizonyos hormonok segítségével – lehetséges, de nehezen ellenőrizhető.) Testi növekedésünket génjeink programozzák, s a génjeinkről szóló tudomány, a genetika még nem tart ott, hogy tetszés szerint változtathatná a genetikus programokat. Ám ha képes lesz – remélhetőleg már a jövő században –, akkor is csak a még le nem futott programokat tudja módosítani. Felnőtteknél már genetikailag sem lehet a méreteket megváltoztatni.

Igen ám – mondhatja bárki –, de a testméretek nemcsak örökletes tényezőktől függenek, hanem például a körülmények, a betegségek vagy a táplálkozás is befolyásolja azokat. S ez kétségkívül igaz. Legnyilvánvalóbb példája ennek az elhízás, ami valóban nem genetikusan programozott, ugyanakkor jelentősen megváltoztatja a testméreteket.

Szerencsére az elhízás egyáltalán nem befolyásolja a hímvessző méretét (feltéve, hogy azt „rendeltetésszerűen használják”). A zsír máshol rakódik le. S bár az elhízás negatívan hat ki a szexre, ez nem a péniszméret módosítása révén történik. Ami pedig a betegséget illeti, előfordulhat ugyan köztük olyan, ami a hímtag méretét befolyásolja, de ez oly ritka, hogy szóra sem érdemes.

Sokkal inkább számít a „rendeltetésszerű használat” módja és mértéke. Többször említettük azt a törvényszerűséget, miszerint bármely képesség – beleértve a szexuális képességeket – csak gyakorlás révén fejlődik ki. Most hozzátehetjük, hogy ez a képesség biológiai alapját jelentő szervekre, testrészekre is érvényes, legalábbis bizonyos mértékig. Az a szerv, amit nem használnak rendszeresen és többféleképpen, amivel nem foglalkoznak eleget, az nem fejlődik ki úgy, mint a többi. Ez a kifejlődés persze nem jelent feltétlenül méretbeli növekedést, de jelenthet azt is.

Ez új lehetőségeket villant föl a hímvesszőméret befolyásolására. De rögtön hozzá kell tennem, hogy ezek is inkább csak a felnőttkort megelőző életszakaszban érvényesíthetők.

Növelhető-e a hímvessző?

Olyan kérdés ez, ami évezredek óta foglalkoztatja a férfiakat. A szexről szóló ősi, híres művek, mint a Káma-szútra vagy az Ánangaranga ezzel is foglalkoznak. Éspedig kétféle értelemben. Először és legfőképpen azzal: hogyan lehet az ernyedt hímvesszőt megnövelni, vagyis merevvé tenni. Másodsorban pedig a hímtag (vagy ahogyan ők nevezik: lingam) nagyobbá tételével. Bennünket itt csak ez utóbbi érdekel.

Az Anangaranga több „receptet” ad, amelyek eléggé hasonlítanak: mindegyikben különböző növényi, állati eredetű anyagokat és ásványokat (például sót) kevernek össze, amit aztán vagy meg kell enni, vagy bekenni vele a hímvesszőt. Például: „Jázmin, higany, kámfor, kustha, vjósa és tankapa pora szézámolajjal együtt fogyasztva a lingam növekedését idézi elő.”

„Az illatos kert”, az arab szexuális kultúrát bemutató 15. századi könyv egyik fejezete szintén „a hímtagot megnövesztő és felnagyító szerekről” szól. Legegyszerűbb módszere a vizes kézzel dörzsölgetés „addig, amíg a feléje áramló vértől ki nem pirul, meg nem nő” (bár ezután a kenegetését is ajánlja mézből és gyömbérből készült keverékkel). Egy másik ajánlata: a merev hímvessző bebugyolálása forró szurokkal megkent bőrdarabbal. „Ezt a műveletet többször megismételve hímtagod megnő és megvastagodik.”

Azt már nem írja oda a szerző, hogy ez a megnövekedés ilyenkor az égési sérülés és gyulladás következménye lehet. (Szerencsére a fordító lábjegyzetben közli, hogy „ez a módszer sokkal inkább veszélyes, mint hasznos”.)

Talán elég is ennyi az ősi praktikákból. Mondanom sem kell, hogy minden kornak és társadalmi rétegnek megvoltak a maga hiedelmei a hímvessző átmeneti vagy tartós megnöveléséről, de egyik sem ér sokkal többet, mint az említettek. Sem kenegetéssel, sem különböző szerek fogyasztásával nem sikerült számottevő eredményt elérni sehol.

Mindössze annyi tanulságot vonhatunk le mindezekből, hogy a pénisz ápolása és „tornáztatása”, vagyis masszírozása, ingerlése, rendszeres működtetése (mármint nemcsak vizelés, hanem szexuális izgalomkeltés és kielégülés céljából) kedvezően hat méreteinek teljes kifejlődésére is. Mondhatni izmosabb lesz, jobban telítődik vérrel, amikor izgalomba kerül. Ettől természetesen inkább a vastagsága, mintsem a hosszúsága növekedik (bár egyik sem számottevően).

Vagyis végeredményben nem érdemes elsősorban arra törekedni, hogy nagyobb legyen, hanem inkább – mert ez az igazán fontos – arra, hogy jól működjön. Ez már valóban jelentősen befolyásolható a gyakorlás révén.

A kérdés most már csak az, hogy ugyanolyan jól tud-e működni az átlagnál kisebb vagy nagyobb hímvessző, mint az átlagos. Befolyásolja-e a méret a működést, s egyáltalán a szeretkezést – beleértve persze a partner kielégülését? S itt talán elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez.

Van-e méretbeli össze nem illés?

Már láthattuk, hogy a nők között is vannak, akik kielégületlenségüket a hímtag méretének elégtelenségével magyarázzák. Olyanokat szoktak mondani, hogy „el sem éri a méhszájat”, „alig érzem, hogy a hüvelyben van” vagy „túl mélyen behatol, és az már fáj” stb.

Ebből az következne, hogy a férfi és női nemi szervek méretbeli összeillése alapvetően fontos. Sokan ezt tudatosan is vallják, mások hallgatólagosan elfogadják. De vajon nem arról van-e szó, hogy az „anyagelvű közfelfogás” eltúlozza a testméretek jelentőségét, s így talál leegyszerűsített magyarázatot az össze nem illésre?

Félreértések elkerülése végett: a szexuális összeillés általánosságban valóban döntően fontos, ám ezt nem indokolt a testméretek összeillésével azonosítani! Ugyanis ez sokkal inkább a szexuális kulturáltság, beállítottság és szokások összeillését jelenti.

Bizonyos keretek között természetesen a testméreteknek is összeegyeztethetőknek kell lenniük. Ennek megítélése azonban nem könnyű; a méret gyakran megtévesztő. A testmagasság jelentős eltérése például egyáltalán nem mindig jelenti a nemi szervek méretbeli össze nem illését. Hiszen, mint láttuk, egy testes, magas férfinak is lehet viszonylag kis pénisze, egy kis ember meg gyakran „nagy bottal jár”. S hasonló a helyzet a nőknél. De egy kicsit fejletlen nemi berendezésű szűz lány és egy „nagy falloszú” (például 25 cm hosszú és 5 cm vastag hímtagú) férfi valóban nem illik össze. Ez azonban általában a tényleges közeledéskor derül ki.

Hasonló a helyzet egy többször szült és kitágult hüvelyű nő és egy kis péniszű férfi találkozásakor (például ha a pénisz kb. 10 cm hosszú és 2 cm vastag). Ilyenkor okosabb a próbálkozásokról eleve lemondani, és más partnert keresni.

Ezek azonban ritka és szélsőséges esetek. Azok, akik a méretbeli össze nem illést hangsúlyozzák, többnyire egészen más okból nem illenek össze, amit esetleg maguk sem tudnak. A méretbeli eltérés magyarázata mindig „kéznél van”, logikusnak látszik, könnyű rá hivatkozni, s nehéz megcáfolni.

Vegyük szemügyre ebből a szempontból a két legtipikusabb esetet: a „túl kicsinek” és a „túl nagynak” tartott hímtag esetét. Tegyük föl, hogy a „túl kicsi” 12 cm hosszúságú és 3 cm vastagságú hímvesszőt jelent. Vagy a férfi érzi ezt az átlaghoz képest „csökevényesnek”, vagy a nő nem találja elegendőnek a méretet (ahogyan például az idézett levélíró). Esetleg mindketten elégedetlenek.

Közelebbi vizsgálatkor kiderülhetnek a következők:

1. A férfi „kispénisz-komplexusa” következtében nyugtalan és ideges a szexegyüttlét során, fél a kudarctól. Ennélfogva nem alakul ki teljes merevedése, mégis rátér a közösülésre, holott partnere még föl sem izgult igazán. A nem elegendő hüvelyváladék folytán a behatolás csak nehezen és félig sikerül. Ráadásul néhány mozdulat (frikció) után megtörténik a magömlés, s a merevedés gyorsan megszűnik. Így a nő valóban „alig érez valamit”, s ezt mindketten a pénisz kis méretére vezetik vissza.

2. A nő eleve nem kedveli partnerét, s csak kötelességhól vagy érdekből fekszik le vele – vagy pedig kezd elhidegülni tőle (a szextől független okok miatt). A szexegyüttléttől idegenkedik, partnerét nem kívánja, ezért önkéntelenül is beleköt mindenbe, kritikus megjegyzésekre hajlamos. Ha véletlenül tudja, hogy partnerének sebezhető pontja a hímvessző mérete, akkor előbb-utóbb erre is tesz egy lekicsinylő megjegyzést. Ezt elősegíti, hogy mivel másra figyel, nem eléggé érzi hüvelyében a hímvesszőt.

A kispénisz-komplexust gyakran éppen az ilyen lekicsinylő megjegyzések szokták kiváltani. Holott valójában nem a „szerszám” kicsi, hanem a hüvely túl tág, mivel a nő nem izgul föl, vagy nehezen mozdulnak a hüvelyizmai.

Mi van azonban akkor, ha a férfi vagy partnere „túl nagy”-nak találja a hímvesszőt? Ez ugyan jóval ritkábban fordul elő, illetve a hagyományos felfogás miatt (miszerint minél nagyobb egy hímvessző, annál jobb!) ezt kevesen tekintik rendellenesnek. 20 cm-en túli hosszúság és 4 cm-nél nagyobb vastagság azonban sok nőnek akkor is problémát okoz, ha nem szól érte. Sőt sokszor az ennél kisebb hímtag is problémát okoz.

Tény, hogy vannak nők, akik valósággal félnek az átlagnál nagyobb hímvesszőtől, míg mások kifejezetten kedvelik azokat. Ez már önmagában is azt mutatja, hogy a méret szerepe teljesen viszonylagos. Ugyanaz a méret az egyik nőnek túl nagy, a másiknak túl kicsi lehet. (Legalábbis az átlag körüli méretek esetén.)

Ez nem jelenti azt, hogy a méretekkel nem kell törődni! Ha bárki úgy érzi, hogy partnerének nemi szerve méretei miatt nem illik az övéhez, azzal mint megoldandó problémával foglalkozni kell. Ilyenkor először is megvizsgálandó: miért érzi úgy az illető, hogy a hímvessző túl nagy vagy túl kicsi?

Az utóbbival már foglalkoztunk, most nézzük az előbbit. Ez akkor fordul elő, ha

a) akár a férfi, akár a nő eleve túl nagynak tartja a hímtagot, mert ismereteik szerint nagyobb az átlagnál; b) ennek következtében félnek attól, hogy nemi életük emiatt nem lesz sikeres;

c) vagy a közösülési próbálkozások során nehezen, vagy egyáltalán nem ment a behatolás, ami ráadásul a nőnek (vagy mindkettőjüknek) fájdalmat is okozott. Előfordul, hogy maga a behatolás még csak megy, de a közösülő mozgás fájdalmat okoz.

A nő ilyenkor úgy érzi, hogy a hímvessző túl nagy és „feszít”. (Népiesen fogalmazva: „mintha nyársra húzták volna”.) De mi történik valójában? Ha a szűz lány esetétől eltekintünk – akinek persze minden hímvessző „túl nagy” –, az ilyen panaszok leggyakoribb oka a nő félelme és fölkészületlensége. Kedvezőtlen tapasztalatok vagy téves beállítottság folytán attól fél, hogy fájni fog. Esetleg egyszerűen még nem izgult föl annyira, hogy a bőséges hüvelyváladék „befogadásra kész” állapotba hozza, így a behatolási kísérlet súrlódással és fájdalommal jár. Mindkét esetben a hüvelyizmok reflexszerűen összehúzódnak, a hüvelynyílás mintegy bezárul. Ez a vaginizmusnak nevezett jelenség teljesen megakadályozhatja a hímvessző behatolását. De enyhébb esetben is megnehezíti és fájdalmassá teszi.

Ha viszont a behatolás sikerült, de a mozgás kellemetlen, akkor többnyire nem a hüvelyizmokkal van a baj, hanem valamilyen sérülés vagy gyulladás lehet a hüvelyben (például gyakori a méhszáj kisebesedése). Vagy „menet közben” valamilyen oknál fogva visszaesett a nő szexuális izgalma, így száraz lett a hüvely, amelyet a mozgás már dörzsöl. Az ilyen okokat legbiztosabban nőgyógyászati vizsgálattal lehet földeríteni.

Végeredményben tehát ritka kivételektől eltekintve nem méretbeli össze nem illésről van szó, hanem egyéb, más jellegű szexuális problémákról, amiket tévedésből idesorolnak. Minthogy a női hüvely nyugalmi állapotban alig 10 cm hosszúságú, a merev hímvesszők pedig jóval hosszabbak ennél, ezen az alapon méretbeli összeillés sohasem fordulhatna elő. Ám szerencsére a hüvely rugalmas és tágulékony (elég, ha arra gondolunk, hogy egy csecsemő is kifér rajta), tehát szinte bármilyen méretű hímvesszőt képes befogadni. Természetesen attól függően, hogy mennyire tudják alkalmazkodóképes állapotba hozni.

Eltérő méretek összehangolása

Az igazi probléma tehát nem a méret, hanem az ahhoz való alkalmazkodás! Erre a túl nagynak vélt méretbeli különbségek esetén általában törekszenek is, csak sokszor nem a legjobban. Technikai civilizációnk ma már kényelmes pótmegoldásokat is nyújt, például tetszés szerinti nagyságú, fölcsatolható műpéniszeket gyártanak és árusítanak.

Nagyobb baj, hogy nincsenek megfelelő és könnyen hozzáférhető szexuális tanácsadók és szexuálterápiai szakrendelések, ahol a méretproblémákkal küszködőket eligazítanák. Így mindenki csak a „segíts magadon!” módszereit követheti. Némi utánjárással azonban – például e könyv jelen fejezetének kreatív fölhasználásával – ez is célravezető lehet.

Mit lehet tenni például az átlagosnál kisebb hímvessző esetén? A megoldás nem abban van, hogy az ilyen férfi egy kistermetű nőt keres. Abban sem, hogy csak szűz lánnyal próbálkozik (ami 18-20 éven felüli lányok esetében már csaknem reménytelen vállalkozás lenne). Hanem miben?

Keressen talán olyan nőt, aki kifejezetten a kis hímtagot részesíti előnyben? Ez már járhatóbb út, bár nem könnyű ezt előzetesen – úgy értem, az első szexuális próbálkozás előtt – tisztázni. Kétségkívül ajánlatos a partnerrel erről is beszélgetni, s megismerni beállítottságát és eddigi tapasztalatait, hogy később ne érjen meglepetés. Ilyenkor sok félreértés tisztázható: nem mindegy például, hogy ki mekkora méretet tart kicsinek, illetőleg nagynak.

Nem fontos azonban, hogy a partner előnyben részesítse az átlagosnál kisebb hímvesszőt. Ha ugyanis ez normálisan működik, vagyis megfelelően merevedik, s elegendő ideig tartó ingerléssel kielégíti a nőt, akkor vagy észre sem veszi, hogy kisebb az átlagosnál, vagy nem tulajdonít jelentőséget a méretnek. Így a „kispénisz-komplexus” ki sem alakul – vagy ha már volt, hamar megszűnik.

De mit tehet a férfi, ha a nő kicsinek tartja a hímvesszőt? Például megkérdezheti, hogy mihez képest kicsi, és hogy mennyiben zavarja ez őt – talán nem elégül ki? Ha pedig ez a helyzet, akkor megpróbálhatja tisztázni: miért nem elégül ki tulajdonképpen? Ugyanis, mint láttuk, ebben nem a méretnek, hanem más tényezőknek van döntő szerepük. Ha pedig sikerül az okot megtalálni és megszüntetni, s a nő kielégül, akkor a látszólagos méretprobléma eltűnik.

Az is előfordulhat, hogy csak a férfi tartja kicsinek a hímvesszőt, a nőnek viszont ez semmi problémát nem okoz. Ilyenkor a nő megnyugtathatja a férfit, hangsúlyozva elégedettségét.

Csak arra ügyeljünk, hogy ne legyen ebből hatalmi játszma, taktika, melynek segítségével a nő igyekszik „kézben tartani” és magához kötni a férfit. (Például célzásokkal arra, hogy „Ilyen kis fütyivel csak nálam boldogulhatsz!”) Persze a férfi is törekedhet hasonlóra („Ilyen finom kis szerszámot csak tőlem kaphatsz!”).

A játszmák világába azonban most ne merüljünk bele. Inkább nézzük meg, mit tehetünk a „túl nagy” hímvessző esetén. Az optimális megoldás itt is az, hogy olyan partnert keresünk, aki épp az ilyet szereti. Ám, ha egy minden szempontból megfelelő partnernél merül föl ez problémaként, akkor a feladat az eltérő méretek összehangolása, pontosabban a szexuális összhang megteremtése a méretkülönbségek ellenére.

Hogyan érhető ez el „túl nagy” hímvessző esetén?

Nemcsak úgy, hogy nem erőltetjük a közösülést, jól tudva, hogy másként is ki lehet elégülni. –az ún. pettingorgazmus előnyben részesítése egyébként a kispénisz-komplexus esetére is érvényes – , hanem ha már közösülésre kerül sor, szenteljünk nagyobb figyelmet a megfelelő előkészítésnek, a hüvely és a hímvessző síkosításának (zsíros krémmel, babaolajjal stb.), s a bevezetés lassúságának, szakaszosságának. Ez utóbbi arra jó, hogy a nőnek legyen ideje megszokni a hüvelyét feszítő „idegen testet”. Amihez persze tudnia kell a hüvelyizmokat ellazítani. (Erről lásd a női orgazmusról szóló részeket.)

Másik javaslatom a közösülő mozgással kapcsolatos. Nagyobb hímvessző esetén ajánlatos óvatosan, nem túl hevesen mozogni, mert ezek fájdalmat okozhatnak, s visszavethetik a nő szexuális izgalmát. Ugyanígy ajánlatos a többszöri megállás, a mozgás szüneteltetése, akár percekig. Ez egyik fél számára sem jelent ingernélküliséget, hiszen a hüvelyben feszülő hímvesszőt mindketten jól érzékelik, s ez önmagában is élvezet. (Emlékezzünk csak a keleti szeretkezési kultúrában elterjedt karezzára, vagyis az órákig tartó, mozdulatlan közösülésre!)

Harmadik javaslatom, hogy hosszabb hímvessző esetén jobb, ha nő van fölül, kb. lovagló helyzetben, mert így könnyen tudja szabályozni, mennyire hatoljon be a pénisz a hüvelybe. Ugyanis ha az túlságosan mélyre hatolna, a nő térdére és lábfejére támaszkodva egyszerűen följebb emelkedik és combját összeszorítva kicsit lefogja a férfi testét. Ez a teendő akkor is, ha a nő méhszája nem teljesen ép. Természetesen jobb ezt előre megbeszélni, hogy maga a férfi is tartózkodjon a túl mélyre hatolástól.

A nőknek tehát kár félni a nagyobb hímvesszőtől – inkább meg kell tanulniuk okosan bánni vele. Ez is örömök forrása lehet, hiszen a közösülés élvezetét jelentős részben a teltség érzése adja, ezt pedig egy nagyobb hímtag könnyebben kiváltja – akár mozdulatlan állapotban is.

Summa summarum: éppen a látszólag eltérő méretek összehangolásában van legdöntőbb szerepe az egymáshoz való alkalmazkodásnak és egymás irányításának a szeretkezésben! Akik ezen a téren kulturáltak, azoknál a hímvessző mérete alárendelt szerepet játszik.

6. Lehet-e magömlése a nőnek?

Sok olvasónak bizonyára „megüti a szemét” ez a cím. Hogy lehet egyáltalán ilyet kérdezni? Hiszen magömlése nyilvánvalóan csak a férfinak van! A női szervezet nem termel sem ondót, sem spermiumokat, vagyis csírasejteket!

Mások azt gondolják: Hát ha magömlése nincs is egy nőnek, de hüvelyváladéka olyan bőségesen termelődhet, hogy az fölér egy magömléssel. Csak amíg a férfinál a magömlés a kielégülés kísérője, addig a bővebb hüvelyváladék egyszerűen a nő izgalomba kerülésének jele.

Ez utóbbi volt egyébként a híres amerikai szexológus, A. C. Kinsey véleménye is. Csakhogy az azóta eltelt kb. 40 évben sok minden történt a tudományban, s korunk vezető szexológusai már másként látják ezt a problémát.

Érdemes szemügyre venni ezeket az új fejleményeket.

A „G-zóna” fölfedezése

Egyes kutató orvosok ugyan már évszázadokkal ezelőtt beszéltek és írtak „női prosztatáról” és annak – a nő számára élvezetes – váladékozásról, de ezt a jelenséget csak századunkban kezdték figyelemre méltatni. A nálunk is jól ismert T. van de Velde A tökéletes házasság című könyvében már említi, hogy egyes nőknek van magömlésük. Érdemleges magyarázatot azonban nem tudott erre adni.

Csak 1950-ben jelent meg e tárgyban egy komoly, tudományos dolgozat. Szerzője Ernst Gräfenberg, egy német származású, Amerikában élő orvos volt, aki megállapította, hogy valóban találhatók a női szervezetben, a húgycső mentén a férfi dülmirigyhez hasonló, bár jóval kisebb mirigyek, s ezek váladékot is termelnek, ami a szexuális izgalom hatására a húgycsőbe kerül, s a kielégüléskor kilövell!

A legfejlettebb, szexuálisan legizgathatóbb ilyen mirigy a prosztatához hasonlóan, közvetlenül a húgyhólyag alatt van, s a szexuális izgatás során a hüvelyen keresztül kitapintható. Ennek az a magyarázata, hogy a húgycső és a hüvely párhuzamosan haladnak egymással. Tehát ha néhány cm-re benyúlunk a hüvelybe, akkor a hasfal felőli oldalon könnyen ingerelhetjük ezt a mirigyet.

A női hüvelynek ezt a részét azóta a szakirodalomban „G-zónának” vagy „Gräfenberg- zónának” nevezik. Az utóbbi elnevezés az „erogén zónára” emlékeztet, s joggal, mert hiszen a G-zóna is erogén zóna, vagyis ingerlése fokozza a nő szexuális izgalmát.

Megjelenése idején Gräfenberg közleménye nem keltett nagy feltűnést. Tudományos szenzációk akkor inkább Kinsey jelentései voltak, s ő – mint láttuk másként magyarázta a női magömlést. A ’60-as években tudományos szenzációként váltak ismertté Masters és Johnson laboratóriumi vizsgálatai a női orgazmusról, ám a női magömlést ők nem vizsgálták. Sőt, ezt „széltében elterjedt, de téves” nézetnek tartották.

Csak a ’70-es évek végén került a téma ismét a kutatás előterébe. Három amerikai kutató (Ladas, Whipple és Perry) nagy sikerű könyvet publikált erről 1982-ben. Az utóbbi évtizedben a női magömlés tényét már nem vitatják. Viták legföljebb olyan részkérdésekről folynak, hogy minden nőnél előfordul- e, vagy csak egyeseknél, vagy hogy milyen mennyiségű – és mit tartalmaz – a kilövellt váladék.

A női magömlés jellemzői

Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a G-zóna legegyszerűbben és legbiztosabban ujjal ingerelhető. Enyhe nyomkodás vagy dörzsölés hatására a nő először átmenetileg vizelési ingert érez, ami aztán szexuális gyönyörérzéssé alakul, s eközben a mirigy megduzzad. Az ingerlés eredménye a nő orgazmusa, amit a mirigyváladék kilövellése kísér.

Ez a váladék tehát nem a hüvelyből, hanem a húgycsőből jön. A kilövellés így eléggé hasonlít a vizelet kilövelléséhez, amivel gyakran össze is szokták téveszteni. Ilyenkor a nő, aki nem ismeri a jelenség eredetét, általában megijed, hogy „bepisilt”, nem tudta visszatartani a vizeletet, s ezért szégyelli magát. A váladék vegyi elemzése azonban kimutatta, hogy ennek semmi köze a vizelethez. Inkább a férfiak ondójához hasonlít, csak persze nincsenek benne spermiumok. (Tartalma: „prostatic acid phosphatase” és glukóz.)

A váladék mennyisége 1-2 csepptől 1-2 köbcentiméterig terjedhet, vagyis egyénileg nagyon különböző. A kutatók szerint a mennyiség nem az életkortól, hanem inkább a táplálkozástól függően változik. Ugyanígy az íze is különböző lehet: csípős, savanyú, keserű vagy édeskés (ahogyan az ondóé is). Mindezt befolyásolhatja a menstruációs ciklus, ami egyébként a női magömlés gyakoriságára is kihat. Megállapították, hogy a nemi érés előtt nincs ilyen magömlés, s hogy az egyik női hormon (az ösztrogén) fokozza a váladék mennyiségét.

Előfordulását és elterjedtségét illetően ma még csak igen hozzávetőleges adatokkal rendelkezünk. Annyi bizonyos, hogy elvileg minden nőnél előfordulhat, hiszen a szóban forgó mirigyek mindenkinél megtalálhatók, bár fejlettségük és működőképességük igen különböző. Tény viszont, hogy – talán a váladék csekély mennyisége miatt – igen sok nő észre sem veszi, vagy nem tudja megkülönböztetni a hüvelyváladéktól.

Ma tehát úgy tűnik, hogy a magömlés csak a nők kisebb részénél fordul elő, amit az is magyarázhat, hogy az említett mirigyek az átlagos nemi életben nem kapnak elegendő ingerlést. Részben a közösülés rövidsége, részben a leggyakoribb, hagyományos (férfi felül, nő alul) testhelyzet miatt.

Pedig jó néhány nő vallomása szerint a G-zóna ingerlésével kiváltott és magömléssel kísért orgazmus erőteljesebbnek, mélyrehatóbbnak és kielégítőbbnek tűnik a többinél. Ezt természetesen nem tekintjük általános érvényűnek, hiszen sok más nő – valószínűleg a többség – a csikló ingerlése révén elért orgazmust részesíti előnyben.

Ezzel kapcsolatban joggal merül föl a kérdés, hogy akkor most tulajdonképpen

Hányféle orgazmus van a nőknél?

Mint már említettem, Freud annak idején kétféle orgazmusról beszélt: a csikló ingerlése révén kiváltott (klitorális) és a közösülésben létrejövő, ún. hüvelyi (vaginális) orgazmusról. Szerinte az előbbi az éretlenebb, gyerekesebb, az utóbbi pedig az érett, felnőtt változata a kielégülésnek.

Ezt az elméletet már az ő korában is sokan kétségbe vonták. Masters és Johnson pedig műszeres vizsgálatokkal kimutatta, hogy akár a csikló ingerlése révén, akár közösüléssel elégül ki egy nő, fiziológiailag mindig ugyanaz történik: a hüvelyizmok ritmikus összehúzódásai oldják föl a szexuális feszültséget, hozzák meg a kielégülést.

A legutóbbi évtizedben az orgazmuselmélet továbbfejlődött. A kutatók az orgazmus különféle forrásait és megnyilvánulásait fedezik fel, például a csiklón és a hüvelyen kívül az említett mirigyek vagy a méh szerepét (nem beszélve egyéb testrészekről).

A jelek szerint a női orgazmus is nagyon variábilis és egyéni. Különböző hatások alakítják a nő orgazmuskészségét és kielégülési szokásait (ha egyáltalán kialakulnak ilyenek). Ennek megfelelően a testi megnyilvánulások is különbözőek. Megfigyelték például, hogy a G-zóna ingerlésekor a hüvelyizmok ellazulnak, nem alakul ki a hüvely ingerlésekor a hüvely alsó felének – Masters és Johnson által megfigyelt – szűkülete (az ún. orgasztikus mandzsetta). Nincs tágulat sem a hüvely belsejében. Ehelyett a méh lehajlik és összenyomja a hüvely felső részét.

Ráadásul a méhet, a húgyhólyagot és az említett mirigyeket más idegek vezérlik, mint a nemi szerv többi részét. A „kétbeidegzéses” elmélet szerint a női orgazmus így eltérő beidegzések igénybevételével is létrejöhet. Nem árt azonban hangsúlyozni, hogy egyelőre ez az elmélet is inkább csak hipotézis, amit alaposabb vizsgálatokkal kellene igazolni. Az emberi idegrendszer plaszticitása, rugalmas alkalmazkodóképessége mindenesetre nem zárja ki, hogy az orgazmus testi megnyilvánulásai igen különbözőek legyenek.

Az ingerforrások különbözősége és a szexuális izgalom eltérő megnyilvánulásai sem változtatnak azonban azon, hogy az orgazmus fiziológiai lényege a hüvely körüli izmok ritmikus összehúzódása. Ugyanígy bármilyen eredetű orgazmusnál megtalálhatjuk a légzés, a szívdobogás és a vérnyomás fokozódását, a ritmikus mozgást, izomfeszülést, s még jó néhány közös jellemzőt.

Akkor hát hányféle orgazmus is van a nőknél? Ahogy vesszük. Joggal mondhatnánk, hogy sokféle – mármint eredetére, testi megnyilvánulásaira és lelki átélésére nézve sokféle. De ugyanilyen joggal mondhatjuk azt is, hogy a sokféleséget nagy egységbe foglalja néhány alapvető testi jellemző, továbbá a kielégülés érzése és tudata.

Minthogy pedig a szexualitás (pontosabban a nemi életet élő ember) fő jellemzője a változatosság igénye, jó, ha az orgazmus is változatos, mind eredetére, mind egyéb tényezőire nézve. Erre tudatosan is lehet törekedni. Különösen fontos lenne ez azoknál, akik ismerethiány, időhiány vagy egyéb „súlyos” okok folytán engedték szokások sablonjai közé szorulni, vagy éppen elcsenevészedni nemi életüket.

Jó tehát, ha valaki többféleképpen tud kielégülni: akár a csikló (kézzel vagy szájjal) ingerlésével, akár (vaginális vagy anális) közösüléssel, ami éppen a G-zónat ingerlése révén lehet hatásos. Utóbbinál az időtartam éppúgy döntő tényező lehet, mint a testtartás.

A magömléses orgazmus feltételei

A mai nők többsége, mint láttuk, nem ismeri a magömléses orgazmust. Ami nem is csoda, hiszen a G-folt ingerlésére ritkán kerül sor elegendő mértékben. A hagyományos helyzetben, alig néhány percig tartó közösülés során a G-zóna mögötti mirigy alig kap ingerlést, s hasonló a helyzet a csiklóval.

Így a nő többnyire kielégületlen marad. Ezen a helyzeten mindenképpen változtatni kell.

Először is tisztázandó, hogy az orgazmus kiváltása a csikló vagy a G-zóna ingerlésével történik-e könnyebben, illetve maga a nő melyiket részesíti előnyben. A legjobb persze az, ha mindkettő hatásos és elfogadott. Ez azonban ritkán van így, már csak azért is, mert feltételezi mindkettő ismeretét, kipróbálását – viszont ha valaki nem tud valamiről, azt nem is próbálhatja ki. Azonkívül az ismeretlentől sokan idegenkednek

Idegenkedés esetén legfontosabb, hogy semmit se erőltessünk, hanem többszöri, részletekbe menő megbeszéléssel, fokozatosan próbáljunk megbarátkozni a gondolattal.

„Elvi elfogadás” esetén rátérhetünk a még nem ismert, G-zóna eredetű orgazmus kipróbálására. Éspedig első megközelítésben inkább a közösülés mellőzésével. Mert sokkal könnyebb a G-zónát kézzel, ujjheggyel elérni és ingerelni. S többnyire már ehhez is partnerre van szükség, ugyanis a kutatók tapasztalatai szerint sok nő nehezen éri el saját G- zónáját (bár félig ülő, félig fekvő helyzetben ez általában lehetséges).

Minthogy a G-zóna ingerlése először vizelési ingerrel járhat, ajánlatos előtte vizelni. Azt talán nem is kell hangsúlyozni, hogy a hüvelybe felnyúló ujjakat csak tisztára mosottan és valamivel (például babaolajjal) síkosítva ajánlatos alkalmazni. Legjobb, ha két ujjat vezetünk be, s a szeméremcsont fölött keressük – óvatos nyomkodással – a G-zónát, miközben másik kezünkkel kívülről lenyomjuk az alhasunkat.

A G-zóna arról ismerhető fel, hogy a hüvelyfal ott érzékenyebb a tapintásra, nyomásra, ami először – mint láttuk – vizelési ingert, ám rögtön utána kellemes érzést, élvezetet vált ki, s ugyanakkor érezhetjük a mirigy megduzzadását.

Ezután csak folytatni kell a kellemes ingerlést, simogatással, vagy az ujjak gyors, apró mozgatásával mindaddig, amíg az orgazmus s vele a magömlés elérkezik. Természetesen az sem baj, ha nem spriccel ki a húgycsőből észrevehető mennyiségű váladék. Az orgazmus akkor is megtörténik, éspedig többnyire a szokásos módon: a hüvelyizmok ritmikus összehúzódásaival.

Ha az ilyenfajta kielégülés kipróbálására partnerrel kerül sor, akkor a partner is a leírtak szerint járjon el. Ilyenkor persze elengedhetetlen a partner fokozottabb irányítása, s fontos a megfelelő testhelyzet is. Ehhez a következőket ajánlják: a nő feküdjön hasra, lábait rakja szét, fenekét emelje föl 10-20 cm-re, s lassan mozgassa csípőjét, miközben a partner két ujja a hüvelyben a G-zónát keresi. Egyébként ebben a testhelyzetben közösülni is lehet, s ez lehetővé teszi, hogy a hímvessző jobban elérje és ingerelje a G-zónát. Ilyenkor még inkább szükséges, hogy a nő irányítsa a mozgást, továbbá hogy maga az aktus ne legyen túl rövid, a férfi ki tudja várni a nő orgazmusát. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a G-zóna ingerlésével könnyen keletkeznek többszörös orgazmusok!

A G-zóna közösülés közbeni ingerlése szempontjából van egy másik kedvező testhelyzet is: amikor a férfi van alul, s rajta a nő lovagló ülésben helyezkedik el. Ez kétféleképpen is előnyös. Egyrészt a nő így könnyebben irányíthatja a mozgásokat. Másrészt ebben a helyzetben a legtöbb férfi könnyebben tudja késleltetni saját orgazmusát, tehát az egész közösülés tovább tarthat.

Vallomások a magömlés átéléséről

Nem tudom, az olvasónak van-e erről személyes tapasztalata önmagánál vagy partnerénél, illetve találkozott-e már olyanokkal, akik ismerik a G-zóna és a női magömlés jelenségét, s tudtak erről hiteles információt adni. Mindenképpen tanulságos lehet elolvasni az alábbi vallomásokat, elsősorban természetesen a nőkét. Egy 45 éves tisztviselőnő így beszélt erről:

„Saját tapasztalatomból már régóta tudok a női magömlésről. Eleinte zavart egy kicsit, de mindig tudtam, hogy normális jelenség, s a váladéknak semmi köze a vizelethez. Másféle orgazmusokkal összehasonlítva a magömléses orgazmus tökéletesebbnek tűnik. S érdekes, hogy a mélyebb kielégülés ellenére sokkal könnyebb utána újra izgalomba jönni.”

Más vallomások is utalnak a G-zóna ingerlésével elért többszörös orgazmusokra. Arról azonban nem találtam adatot, hogy az így keletkező második és további orgazmusoknál is van-e magömlés, aminek mennyisége föltehetőleg ugyanúgy csökkenő tendenciájú, mint a férfiaknál. Egy 30 éves asszony elmondja, hogy akkor fedezte föl a G-zónát, amikor partnere benyúlt a hüvelybe.

„Azt hittem, hogy fordított csiklóm van, ami befelé nőtt, a hüvelyembe. Számomra ennek ingerlése sokkal kellemesebb volt, mint a helyén levő csikló ingerlése. Mégis zavarban voltam, mert úgy tudtam, hogy a rendes csikló az egyetlen ingerelhető része a női nemi szervnek.”

Ez a vallomás azt juttatja eszembe, hogy a csikló (a normális csikló) bizonyos fokig belülről, a hüvelyből is ingerelhető. Így a G-zóna – pontosabban a mögötte levő mirigy vagy mirigyek – és a csikló ingerlése összekeveredik, nem nagyon különíthető el. Egy asszony, aki 16 évesen kezdte a nemi életet:

„Amikor először megtörtént, nagyon megijedtem. Egyszerűen nem értettem, mi történt! Kielégüléskor úgy éreztem, mintha bepisiltem volna. Mindketten nagyon zavarba jöttünk, bár tudtam, hogy nem pisiltem. Ez később is előfordult, de csak közösülés során, önkielégítéskor nem. Amikor aztán pesszáriummal kezdtem a fogamzás ellen védekezni, abbamaradt, s azóta sem fordul elő.”

Több vallomásból is az derül ki, hogy a pesszárium alkalmazása megnehezíti vagy meggátolja a G-folt hatékony ingerlését – egyelőre nem tudjuk pontosan, miért. Egy 35 éves nő arról számolt be, hogy anális (vagyis a végbélnyíláson keresztül történő) közösülés során ismerte meg a szóban forgó mirigyek ingerlésével járó gyönyört:

„Olyan volt, mintha a hólyagomat érte volna el. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy bepisilek, de aztán az élvezet egészen magával ragadt, furcsa hangok törtek föl belőlem.”

Ez a helyzet – a közösülés hátulról – teljesen megfelel a fentebb ajánlott helyzetnek, ami persze nem anális, hanem vaginális, vagyis hüvelyben történő közösülést feltételezett. Ha meggondoljuk, hogy az emlős állatok szinte kivétel nélkül hátulról közösülnek, nyilvánvalóan van valami ősi ebben a testhelyzetben. Tény, hogy igen sok nő kedveli a hátulról történő közösülést. Ennek okát általában nem tudják megmagyarázni, de lehet, hogy épp a G-zónában találjuk meg a magyarázatot.

Egy 27 éves fiatalasszony azzal a panasszal fordult a házassági tanácsadóhoz, hogy amikor elkezdi férjével a közösülést, mindig olyan erős vizelési ingere támad, hogy rögtön föl kell kelnie, pedig minden szeretkezés előtt gondosan WC-re megy. Férje emiatt nagyon dühös. S maga arra vezeti vissza a problémát, hogy gyermekként is sokáig ágyba vizelt. A tanácsadó megnyugtatta, hogy nem kell megijednie az észlelt vizelési ingertől, mert csak az élvezet bevezetője. Ezt követően a pár nemi élete rendeződött.

Egy másik nő arról számolt be, hogy férje távollétében úgy maszturbál, hogy egyik kezével a csiklót ingerli, a másikkal pedig a G-zónát, s ezt sokkal élvezetesebbnek találja, mint ha csak az egyiket ingerelné.

Egy beszámolóból az derül ki, hogy a lányt elhagyta a partnere, mert fölháborodott a lány „borzasztó szokásán”: mindig levizeli őt, amikor a közösülésben elér a kielégüléshez. Az elkeseredett lány orvoshoz fordult, aki szerint egyes nők az orgazmus során elvesztik a kontrollt a húgyhólyag felett, s ezt nehéz kikezelni. A lány ezután évekig kerülte a szexet, s rengeteg pénzt és időt fordított gyógykezeltetésére. Míg végre kiderült, hogy nem vizelésről, hanem női magömlésről volt szó.

Szerencsére nem mindenkinek okoz ez ilyen gondokat. Egy tíz éve házas nő vallomásából kiderül, hogy kezdettől fogva volt magömlése, de sem ő, sem férje nem törődött vele. A G-zónát csak nemrég vették észre, s tapasztalták, hogy a szexuális izgalom kialakulása során a hüvelynek ez a része megduzzad, szinte kiemelkedik környezetéből. A magömlés mennyiségileg vetekszik a férfi magömlésével, s a váladék néha olyan erővel spriccel, hogy szinte súrolja a férfi alhasát. Nemi életüket mindketten nagyon kielégítőnek tartják.

De hogyan látják mindezt a férfiak? Egyikük a következőket írja:

„Amikor szájjal ingerelem a feleségemet, egyik ujjamat bevezetem a hüvelyébe, s az ujjam hegyével érzem, ahogy egyre jobban megduzzad ott bent valami, s aztán egyszerre csak kezd folyni a váladék, s ő kielégül.”

Vannak férfiak, akik kifejezetten kedvelik a női magömlést. Ők azok, akik tudják vagy legalábbis sejtik, miről van szó. Természetesen nem minden férfi ilyen. S ezért van az, hogy sok nő igyekszik titokban tartani saját magömlését. (Amit – ha a férfi is kielégül – nehéz megkülönböztetni az ondótól.)

Vannak nők, akik – a körülmények folytán vagy kedvtelésből – inkább önkielégítés során tudják élvezni saját magömlésüket. Ügyes testhelyzeteket találnak a G-folt könnyebb elérésére, például guggoló vagy térdeplő helyzetet. Gyakran alkalmaznak hüvelybe vezethető, hímvessző alakú vibrátorokat. De az is előfordul, hogy a csikló ingerlése révén is bekövetkezik a magömlés. Érdekes megfigyelés, hogy a női magömlés a hüvely körüli izmok állapotával is összefügg. Egy fiatal anya így ír erről:

„Korábban voltak bizonyos vizelési problémáim. A szüléstől a hüvelyem annyira kitágult, hogy szűkítése érdekében elkezdtem hüvelyizom-gyakorlatokat végezni. Ennek jó hatása nemcsak a vizelési problémák megszűnésében mutatkozott, hanem abban is, hogy magömléses orgazmusaim lettek! A férjem ezt nagyon jó fordulatnak találja, s én is nagyszerűen érzem magam. Kívánom, hogy a hüvelyizom-gyakorlatok révén minden nő eljusson ezekhez az élményekhez!”

Az említett gyakorlatokat már részleteztük. Tény, hogy mint minden egyéb képesség, a szexuális képesség is fejleszthető, s ez a női magömlés képességére is érvényes. A fejlesztő hatás pedig elsősorban a helyes technikával végzett gyakorlástól várható.

A helyes technikát illetően túl sokat ugyan még nem tudunk, de néhány fontos utalás már a fentiekben is olvasható, különösen a G-folt megtalálása és ingerlése tekintetében. Ezek közül legfontosabbnak tűnik a kézzel (egy vagy két ujjal) történő ingerlés és néhány közösülési testhelyzet.

Lehetséges előnyök és hátrányok

Mint mindennek a világon, a női magömlésnek is lehetnek előnyei és hátrányai egyaránt. Előnye mindenekelőtt az, hogy elmélyíti és gazdagítja az orgazmus, a kielégülés élményét. Ami talán onnan ered, hogy testileg is mélyebbről indul a szexuális gyönyör, több erogén zónára terjed ki (köztük egy eddig elhanyagoltra, amelynek jelentőségét nem ismertük), s így valószínűleg jobban szétsugárzik az egész testbe. Idegrendszere révén, belső érzékeléssel a nő észlelni tudja ezeket a testi szenzációkat, s ha nem ijed meg tőlük, akkor a gyönyör akár az eksztázis szintjéig emelkedhet. Nem véletlen, hogy az orgazmus a férfinál még kifejezettebben a magömléshez kötődik, és sokféle fiziológiai elváltozással jár együtt. A G-zóna és a mögötte található, prosztataszerű mirigyek fölfedezése még inkább megmutatta, mennyire hasonló a férfi és a nő nemi berendezése és szexuális reagálási ciklusa. S persze azt is, hogy milyen rugalmas és változatos tud lenni a női orgazmuskészség. Ami azonban ezzel együtt rendkívül sérülékeny is! A múlt – és sajnos a jelen is! – bőségesen tanúsítja, hogy a nő szexuális képességei elfojthatók és visszafejleszthetők. A magömlési képesség például sok nőben ki sem fejlődik, nyilván mert nem kapja meg az ehhez szükséges, fejlesztő hatásokat. (Így a szóban forgó mirigyek esetleg ki sem fejlődnek, elcsenevészednek.)

A lehetséges hátrányok a tudatlanságból, a túlzásokból és félreértésekből adódnak. A vallomások közt találkozhattunk ennek néhány tipikusabb példájával. Sok más szexuális jelenséghez (például az önkielégítéshez) hasonlóan itt sem maga a női magömlés az, ami hátrányos – hiszen ez teljesen normális jelenség –, hanem a vele kapcsolatos hiedelmek, beállítottságok.

Ezeknek két pólusuk van: az egyik a leértékelés, a másik a túlbecsülés. Az előbbihez tartozik például a női magömlés létezésének kétségbe vonása (mondjuk azon az alapon, hogy „nálam meg az ismerősömnél még sosem volt ilyen”), vagy abnormálisnak, illetve károsnak nyilvánítása stb. Az utóbbi megnyilvánulhat többek közt a normává emelésből adódó elégedetlenségben, sőt kisebbrendűségi érzésben. („Valami baj van velem, nem vagyok képes arra, amire egyes szerencsésebb nők.”)

Természetesen mindkét irányú szélsőség indokolatlan és elkerülhető. Próbáljuk inkább minél tárgyilagosabban fogadni a G-folttal és a női magömléssel kapcsolatos, új fölismeréseket.

Tegyük föl magunknak a kérdést: mennyiben érint ez engem? Kell-e, s ha igen, mennyiben kell megváltoztatnom eddigi nézeteimet és szokásaimat? Az új ismeretek alapján hogyan bővíthetem személyes tapasztalataim körét? A kérdésre végeredményben így válaszolhatunk: egyértelműen kiderült, hogy a nőnek is lehet magömlése, s ma már azt is tudjuk, honnan és hogyan. Ezzel újabb, érdekes lehetőségét ismertük meg a nő kielégülésének, kielégítésének, amit érdemes kipróbálni (még akkor is, ha tudjuk, hogy nem sikerülhet mindenkinek).

Van-e a férfinak is G-zónája?

A női magömléssel kapcsolatban már megismertük az ún. G-zóna szerepét. Láttuk, hogy a mögötte levő, prosztataszerű mirigy ingerlése szexuális élvezetet vált ki, sőt orgazmushoz vezethet.

Mármost tudvalevő, hogy igazi prosztatája (magyarul: dülmirigye) a férfinak van, s a magömléshez szükséges ondó jelentős része ebben termelődik. Joggal merül föl tehát a kérdés, hogy van-e a férfinak is G-zónája, amelyen keresztül a prosztata ingerelhető? S ez is eredményez-e magömlést és orgazmust? Első pillantásra ezek a kérdések valószínűleg képtelenségnek tűnnek a legtöbb olvasó számára – kivéve talán a férfi homoszexuálisokat. Hogy miért?

Nos, gondoljuk csak meg, hogy a prosztata, ez a gesztenye nagyságú mirigy a húgycső kezdeti szakaszát veszi körül, közvetlenül a húgyhólyag alatt (nagyjából ugyanúgy, mint a nőknél a G-zóna mögötti, szintén a húgycsőbe torkolló mirigy). A különbség csak az, hogy a prosztatát nem a hüvelyen, hanem a végbélnyíláson keresztül lehet elérni, kitapintani. Ha valamilyen ok miatt vizsgálatára van szükség, az urológus szakorvos gumikesztyűs ujja így tapintja ki a prosztatát, s diagnosztizálja annak állapotát.

Ami pedig a férfi homoszexuálisokat illeti, ők is a végbélnyíláson keresztül érik el a prosztatát, csak éppen nem vizsgálati, hanem örömszerzési céllal, s általában nem az ujjukkal, hanem a péniszükkel. Persze sokszor egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy az anális (végbélen át történő) közösülés a befogadónak azért okoz örömet, mert a mozgó hímvessző simogatja, masszírozza a prosztatát. A prosztata ugyanis szexuálisan ingerelhető, tehát része a férfi erotikus zónáinak! Az először gyenge, majd erősödő ingerek hatására szexuális izgalom keletkezik, s ez egészen az orgazmusig fokozódhat, éspedig esetleg anélkül is, hogy a befogadó pénisze közvetlen ingerlést kapna.

Vagyis a kielégülést ilyenkor egyedül a prosztata környékének ingerlése idézi elő. Természetesen a férfiak sem egyformán érzékenyek a prosztata ingerlésére. Sokan egyáltalán nem ismerik, sohasem tapasztalták, milyen is az. Mások idegenkednek tőle – akár valamilyen elvi megfontolásból, akár egy urológiai vizsgálat kellemetlen emlékei nyomán. Akiknek pedig aranyerük van, azoknál ilyesmi szóba sem jöhet.

Így aztán a prosztata ingerlésével történő kielégülés talán még ritkább, mint a nőknél a G-zóna ingerlésével történő. De egyéb vonatkozásban is sokféle párhuzam és hasonlóság található ezen a téren a férfiak és a nők között. (Ezekre a leírtak alapján könnyen lehet következtetni.)

Magától értetődik, hogy különbségek is vannak. A fék prosztata egyetlen, nagyobb mirigyből áll, míg a nőknél több, kisebb-nagyobb, de a prosztatánál jóval kisebb mirigyet találunk. A prosztata mindig bőségesen termel váladékot, míg az említett női mirigyek váladéktermelése jóval kevesebb és igen változó.

Ami a G-zónát illeti, a férfiaknál ilyesmiről nem beszélhetünk. Ez kizárólag a hüvelyben található; legalábbis felfedezője., Gräfenberg csak ott vizsgálta. Könnyen lehet azonban, hogy a férfiak végbelében hasonló jelenséget talált volna, azon a részen, ahol a prosztata kitapintható.

Fontosabb viszont, hogy a prosztata mint erotikus zóna mennyiben gazdagítja a nemi életet (éspedig nemcsak a homoszexuálisokét). Ezzel kapcsolatban nem árt tudni, hogy vannak férfiak, akik önkielégítés céljából, saját kezükkel a prosztatát (is) ingerlik. Ez nem ártalmas, ha az ingerlést végző ujj tiszta és síkos. Sőt mellesleg megvan az az előnye, hogy a prosztata állapotát is ellenőrzi vele az illető, amit sok szakember igen ajánlatosnak tart, hiszen a mirigy megnagyobbodása vagy fájdalma orvosi beavatkozást igényel.

Ám a partnert sem kell kizárni a prosztata ingerléséből. A felvilágosult nő megteheti, hogy tisztára mosott és bekrémezett ujjával ugyanúgy megkeresi és ingerli a prosztatát, mint ahogyan a fék megkeresi és ingerli a nő G-foltját. Hogy aztán ez egészen az orgazmusig terjed, vagy csak a petting, illetve előjáték részét képezi, az részletkérdés. Mindenesetre az orgazmusig terjedő ingerlésnél nem kell meglepődni, ha a magömlés nem spriccel olyan erővel, mint a szokásos nemi élet esetén.

7. Új teszt a női orgazmusról

Valamikor régen még azt is kétségbe vonták, hogy a nők egyáltalán képesek a szexuális kielégülésre. Később pedig – s ez érthető egy patriarchális társadalomban! – egyszerűen nem törődtek vele, illetve nem vették komolyan.

Aztán divatossá vált az a felfogás, miszerint a „buja, erkölcstelen nőszemélyek” ugyan kielégülnek, de a „tiszteletre méltó úriasszonyok” távoltartják magukat ettől, s csak a gyermeknemzés érdekében viselik el a szexet.

Talán Sigmund Freud volt az első, aki természetesnek vette, sőt, pozitívan értékelte a női kielégülést, bár rögtön megkülönböztette annak „gyermekes, fejletlen” és felnőttesen érett formáit. Az első a csikló ingerlésével elért, ún. klitorális orgazmus, a másik pedig a közösülés során létrejövő, ún. vaginális orgazmus. Freud szerint azok a nők, akik csak a csikló közvetlen íngerlése révén tudnak kielégülni, fejlődésükben visszamaradottak, hajlamosak a neurózisra, sőt a frigiditásra.

Épp ezért Freud követői, a pszichoanalitikusok arra törekedtek, hogy „kigyógyítsák” a csikló ingerlésére beállított nőket, s elérjék, hogy a közösülésben – s csak attól! – elégüljenek ki. Bár ez a hosszas kezelések ellenére is viszonylag ritkán sikerült, még ma is akadnak analitikusok, akik ragaszkodnak Freud „kétféle orgazmus” elméletéhez, s figyelmen kívül hagyják az újabb tudományos megállapításokat.

Pedig A. C. Kinsey, a világhírű amerikai szexológus már a 20. század ’40-es éveiben kétségbe vonta Freud feltételezéseit a női orgazmusról. Sok ezer nő részletes kikérdezése alapján megállapította, hogy a nők sokféleképpen tudnak eljutni a kielégüléshez, s többnyire éppen a csikló közvetlen ingerlése által érik el a legnagyobb orgazmusokat. Egyénileg igen különböző, hogy ki mit tart legjobbnak, s indokolatlan lenne mindenkire érvényes szabályokat előírni.

Nem sokkal később – a ’60-as években – két másik amerikai szexológus, W. Masters és Y. Johnson már laboratóriumi vizsgálatokat folytatott a különböző módon létrejött női orgazmusok jellemzőinek megállapítására. Meglepetéssel tapasztalták, hogy a legkülönbözőbb módon elért orgazmusokat is ugyanazok a testi változások jellemzik. Közülük legfontosabbak a hüvelyizmok akaratlan, ritmikus összehúzódásai. Az orgazmus átélésével, a lelki élménnyel ők nem nagyon törődtek. Csupán azt állapították meg, hogy ez viszont valóban sokféle lehet aszerint, hogy ki mit részesít előnyben.

A lényeg az, hogy nincs „kétféle orgazmus”, s nem egyszerűen az ingerlés módjától függ annak minősége, mert abban sok egyéb tényező is közrejátszik. Hogy mi minden, azt még nem sikerült pontosan tisztázni, habár sok új ismeretet szereztünk az utóbbi 20 évben is (például az ún. „G-folt” szerepéről stb.). Mindenesetre vita folyik a női orgazmusról.

Egy újszerű megközelítés

A vita itt is azt jelenti, hogy igen eltérő álláspontok ütköznek. A pszichoanalitikusok megpróbálják a „hüvelyi orgazmus” létét és magasabbrendűségét kimutatni. Egy amerikai szexológusnő, S. Hite viszont sok ezer nő vallomásából a csikló pótolhatatlan szerepére következtet. S még sorolhatnám.

Ilyen körülmények között perdöntő lehet annak beható elemzése, hogy mi történik az orgazmus során, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Csak így tudhatjuk meg: milyen feltételek milyen eredményre vezetnek. Ez teszi lehetővé a segítő vagy éppen gyógyító beavatkozást, amikor szükséges. Ugyanis ma még sok nő számára komoly probléma a szexuális kielégülés.

Érdekes módon egy német ifjúságkutató, Walter Friedrich nevéhez fűződik e kérdés újszerű megközelítése. (Tulajdonképpen ő is szexológus, hiszen fölismerte és széles körűen vizsgálta a szexualitás szerepét az ifjúság életében.) Friedrich az 1970-es években 114 kérdésből álló kérdőívet állított össze a női orgazmus vizsgálatára. Ezt lefordítva (és Friedrich segítségével lesokszorosítva) magam is kitöltettem a kérdőívet jó kétszáz budapesti nővel, természetesen névtelenül. Az eredmények gépi adatföldolgozásra kerültek, s rendelkezésre állnak. Az alábbiakban ezek közül ismertetek néhány érdekesebbet. Korántsem mindet, mert hiszen ahhoz külön könyv kellene.

Maga a kérdőív – amit szintén csak részlegesen tudok itt bemutatni – először általánosabb dolgokat kérdez, majd rátér az orgazmusélmény részleteire. Folytatja az orgazmus esetleges elmaradásának okaival és következményeivel, majd a jelenlegi és korábbi partnerkapcsolatokat értékelteti az orgazmus szempontjából. Befejezésül a válaszoló életkorát, foglalkozását és társadalmi helyzetét tudakolja. A kérdések többnyire zártak, vagyis a fölsorolt válaszlehetőségek közül kell az egyiket megjelölni.

A problémának ez a megközelítése azért újszerű, mit eddig még sohasem vizsgálták ilyen részletességgel és mindenre kiterjedően az orgazmus emberi (lelki és kapcsolati) oldalát, a testi történésekkel szoros összefüggésben. Egy ilyen kérdőív azonban nemcsak a kutatóknak lehet újszerű és hasznos, hanem a válaszoló vagy az eredményeket megismerő ember számára is. Ennek alapján ugyanis átgondolhatja saját intim élményeit, s viszonyítani tudja ezeket másokéhoz. Így könnyebben megítélheti, hogy rendben van-e minden, illetve mennyiben tér el az átlagtól.

Az orgazmus feltételei és időtartama

A válaszokból kiderül, hogy a nők jó háromnegyed része emlékszik saját legelső orgazmusára. Sőt arra is: hogy jött ez létre. Csak egyharmaduknál történt ez közösülés révén! Másik egyharmaduknál az önkielégítés váltotta ki. A többiek pedig legnagyobbrészt a közösülés nélküli gyengédségek (simogatások stb.) révén jutottak a első orgazmushoz. Alig néhány százalékuknál következett ez be alvás közben, álmukban, vagy különféle tevékenységek, például kerékpározás során.

Minthogy az önkielégítésnek köztudottan nagy szerepe van az orgazmuskészség kialakításában, egy kérdés ennek előfordulását tudakolta. Csak 23% válaszolta azt, hogy még sohasem próbálta, a többieknél előfordult, éspedig vagy elég rendszeresen (50%), vagy ritkán, illetve évekkel ezelőtt. (Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a válaszolók kb. háromnegyed része 20 és 40 év közötti volt.)

A megkérdezettek túlnyomó többsége már partnerrel is sokszor kielégült – persze nem mindegy, hogyan. 45%-uk szerint az orgazmust főleg olyan ingerlés váltja ki, amely a csiklóra irányul! Amiből ugyan nem világos, hogy ez az ingerlés kézzel vagy szájjal történik-e, de jól mutatja a csikló jelentőségét. Alig 18% jut „főleg a hüvelyben történő ingerléssel” orgazmushoz, ám nem biztos, hogy ez mindig közösülést jelent, hiszen a hüvelyt kézzel is lehet ingerelni (ahogyan azt a G-zónával kapcsolatban láttuk.) Még többen igénylik a mellek, combok és egyéb testrészek ingerlését a kielégüléshez. S ugyanannyian állítják, hogy „ez időről időre változik”.

Arra a kérdésre, hogy van-e az együttlét során olyan testhelyzet, amelyben könnyebben jut el az orgazmushoz, a megkérdezettek 91%-a igennel válaszolt. Jobban megoszlanak az adatok arról, hogy milyen ez a testhelyzet. Közel egyharmaduk a hagyományos, „férfi fölül fekszik” testhelyzetet jelöli meg. Persze nem biztos, hogy azért, mert csakugyan így elégül ki legkönnyebben, hanem mert ezt szokta meg (s mást nem is nagyon ismer). Mindenesetre 26%- nak jobb a „nő fölül” testhelyzet, 10%-nak az, hogy mindketten oldalt feküsznek – szembe fordulva, vagy a nő háttal a férfinak. S ugyancsak közel egyharmaduk ettől eltérő testhelyzeteket részesít előnyben.

Végeredményben tehát nincs olyan testhelyzet, amely minden nő számára egyformán előnyös lenne a kielégülés szempontjából. Tehát legjobb, ha mindenki megkeresi a neki legmegfelelőbbet, s egyikhez sem ragaszkodik mereven. De milyen egyéb feltételek jöhetnek még számításba?

A kérdőív 16 lehetséges feltételt sorol fel, s mindegyikre négyféle válasz adható:

1. feltétlenül szükséges

2. fontos

3. nem túl fontos

4. teljesen fölösleges

Az egyik feltétel a kölcsönös szerelem, amit 51% feltétlenül szükségesnek, 35% pedig fontosnak tart. Bár a gyakorlatban ez messze nem valósul meg, tényként fogadhatjuk el, hogy a szerelem megkönnyíti a nő kielégülését. Ezért különösen kialakulatlan vagy gyenge orgazmuskészség esetén fontos, hogy a szexre kölcsönös szerelem keretében kerüljön sor.

Nem sokkal kevesebben tartják fontosnak, hogy a szeretkezést „bosszúság és veszekedés nélküli megértés előzze meg”. A válaszolók kb. háromnegyed része gondolja így (bár közülük ez csak 22% szerint feltétlenül szükséges).

Más a helyzet a szeretkezés napjának körülményeivel kapcsolatban, hogy ti. „aznap legyen sikerem, jó élményem”. Ez 60% szerint nem túl fontos, 24% szerint fölösleges. Lehet, hogy éppen fordítva van, s egy sikertelen vagy unalmas napon a nő –vigasztalást keresve – könnyebben rá tud hangolódni a szexuális élvezetre?

Már fontosabbnak tartják, hogy „ne legyek fáradt, lehangolt, hanem friss, kipihent”. A szexet persze fáradtan is lehet élvezni (sőt, a nők kb. egyharmada így is ki tud elégülni, ha az egyéb feltételek megvannak!), de kétharmaduk joggal véli úgy, hogy kipihenten könnyebb az orgazmus elérése.

Érdekes a partner hűségének megítélése a nő kielégülése szempontjából. A hűség fogalmát a kérdőív nem határozza meg, ami nem szerencsés, mert különbözőképpen értelmezhető. Legtöbben persze a szexuális kizárólagosságra gondolnak, s ezt háromnegyed részük szükségesnek és fontosnak érzi. Hiánya tehát csak negyedrészüket nem zavarja a kielégülésben.

Hasonló a helyzet a napi gondok kikapcsolásával, amit a kérdezettek 82%-a tart fontosnak és szükségesnek. Ezzel nyilván szorosan összefügg a zavartalan biztonság tudata, amiről 93% vélekedik ugyanúgy.

A kielégülés legfontosabb előfeltételei azonban még ezután következnek. Szinte mindenki (99%) egyetért annak fontosságával, hogy „partnerem törődjön a szexuális igényeimmel”. Ugyanígy majdnem teljes az egyetértés (94%) abban, hogy érezzék a partner vágyát, azt, hogy kívánja a nőt. Majdnem ugyanennyien (85%) igénylik a bőséges előjátékot, s azt is, hogy maga a közösülés legalább öt percig tartson (79%). S végül, de nem utolsósorban a nők 91%-ának fontos az a tudat, hogy a partnere a szeretkezés után is kedves lesz hozzá.

Ehhez képest – szerencsére – igen kevés nő tart igényt arra, hogy szeretkezés előtt ihasson némi alkoholt. S arra sem sokkal több, hogy mindketten teljesen meztelenek lehessenek, vagy hogy a családi ügyek rendben legyenek. Sokkal fontosabbnak tartják, hogy legyen igazán kedvük a szexhez. (Ami viszont nyilván az előzőekben fölsoroltaktól függ.)

Az orgazmus időtartamáról megoszlanak a vélemények. Közel egyharmaduk szerint nem tart tovább 10 másodpercnél, hasonló arányban úgy vélik, tovább tart, jó egyharmaduk pedig nem tudja megítélni ezt. A megítélést megnehezíti, hogy többszörös orgazmus esetén az orgazmusok szinte egybefolynak.

Mit érez a nő, amikor kielégül?

A kérdőív a továbbiakban az orgazmus élményét elemzi. 14 lehetséges testi és lelki jellemzőt sorol föl, s előbb azt kérdezi: milyen gyakran érzi azokat a kérdezett, aztán pedig, hogy milyen erősen szokta érezni ezeket. Vegyük hát sorra:

1. „Egyre jobban kimelegszem” – ezt 36% mindig, 47% pedig többnyire érzi, mégpedig 60% erősen érzi.

2. „Gyorsabban és érezhetőbben dobog a szívem” – itt hasonló az arány az előzőhöz, bár kicsit még magasabb. Vagyis a szívdobogás megélénkülése az orgazmus velejárója.

3. „Mellbimbóim kidomborodnak, érzékenyebbé válnak” – ezt a kérdezettek háromnegyede mindig vagy többnyire érzi, de csak alig fele részüknél jelentkezik erősen. A mellek érzékenysége különben is teljesen egyéni.

4. „Légzésem megváltozik (hangosabb, gyorsabb vagy lassúbb lesz)” – ennek előfordulása megint a túlnyomó többségre (90%) jellemző, éspedig elég erőteljesen.

5. „A feszültség fokozódik, majd hirtelen feloldódik (valami megjött, kész)” – ezt ugyancsak a kérdezettek 90%-a érzi mindig vagy többnyire, természetesen erősen. Minden jel szerint az orgazmus egyik leglényegesebb mozzanatáról van szó.

6. „Kiver a verejték” – már sokkal kevesebb nő, jó egyharmaduk érez ilyet mindig vagy többnyire, s azok is gyengén.

7. „Hüvelyizmaim akaratlanul, többször összehúzódnak (periodikusan, dobogásszerűen)” – előfordulását tekintve ez szintén az orgazmus egyik legfőbb jellemzője: 86% érzi mindig vagy többnyire, bár csak 72% érzi erősen, a többiek gyengén. Persze laboratóriumi vizsgálatokból tudjuk, hogy annál is előfordul, aki nem érzi.

8. „Egész testem reszket (főleg karjaim és lábaim)” – ez a tünet kevésbé általános, a kérdezettek alig fele érzi mindig vagy többnyire, s még kevesebben vannak (36%), akiknél erősen jelentkezik.

9. „Érzem a mirigyváladék mozgását a nemi szervben” – a megkérdezettek egyharmada ritkán, több mint egyharmada gyakran, de ők sem mind érzik erősen. A kérdőívből nem világos, hogy itt a nő saját mirigyváladékának mozgásáról van-e szó (lásd G-folt és női magömlés), vagy a férfi magömlésének érzékeléséről.

10. „Szédülést, lebegést vagy zuhanásfélét érzek” – itt már a kifejezetten lelki élmények következnek. Ám ebben a tapasztalatok ugyanúgy megoszlanak, mint az előző kérdésben: egyharmaduk sohasem érez ilyet, a többiek nagyobbik fele gyakran és elég erősen. Egységesebb a megítélése az alábbiaknak:

11. „Agyam kikapcsol, tudatom beszűkül, a környezet háttérbe szorul” – háromnegyed részük csaknem mindig vagy többnyire érez ilyet, éspedig erősen. Ez tehát az orgazmus fontos lelki jellemzője! Szerencsére – vagy kár? – csak addig tart, amíg az orgazmus.

12. „Különös hangok, sóhajok és nyögések, sikolyok és kéjre utaló szavak törnek ki belőlem” – ezt háromnegyed részük tapasztalja igen gyakran, de csak a nők felénél jelentkezik erősen, egyharmaduknál gyengén. (Más kérdés, hogy ki mit érez erősnek, s egyáltalán észreveszi-e, milyen hangokat ad ki. Ezt a környezet és a nő gátlásossága erősen befolyásolja.)

13. „Úgy érzem, egyesültem, összeolvadtam partneremmel” – a megkérdezettek túlnyomó többsége (84%) így szokta érezni, éspedig háromnegyed részük erősen. Vagyis megint egy fontos, lelki jellemző! A testi befogadás lelki vetülete.

14. „Leírhatatlan boldogság tölt el” – ugyanolyan arányban érzik, mint az előzőt, ugyanolyan erősen. Talán épp ez a fő célja és értelme az orgazmusnak, amely tehát korántsem csak testi jelenség, hanem elsődlegese lelki! Ha elfogadjuk, hogy a szeretkezés lényege az örömszerzés, akkor az orgazmus az öröm kiteljesítése, boldogsággá növelése.

S ez nemcsak másodpercekig tartó állapot, mert egy ideig az orgazmus után is megmarad. A következő kérdésre ugyanis, amely arról érdeklődik, hogy a nő mit és milyen gyakran szokott érezni az orgazmust követő percekben, amikor partnere mellett fekszik, a kérdezettek 91%-a azt válaszolta, hogy mindig vagy többnyire nagyon boldognak érzi magát.

Ugyanerre a kérdésre 96% azt is válaszolta, hogy kellemes fáradtságot, ernyedtséget érez, 70%-uk pedig többnyire partnere boldogságára is gondol. Az örömöt pedig nyilván növeli, ha másnak is örömet szereztünk. Csak az sajnálatos, hogy a nők kb. egynegyede ilyenkor néha úgy érzi: most közömbös a partnerének. Vagy olyan hangulata támad: „Végre túl vagyok rajta!” (Egyharmaduk néha fájdalmat is érez nemi szervében.)

S ha nem elégül ki?

Minden nővel előfordul, hogy az orgazmus néha (vagy nemcsak néha?) elmarad. A szóban forgó teszt erre az esetre is kitér. Megkérdi: Mit szokott érezni, ha a szexuális együttlét során nem jut el a kielégülésig?

Ezzel kapcsolatban nyolc lehetőséget sorol föl s ezek mindegyikét ugyanúgy kell megítélni, mint az orgazmus egyes jellemzőinek előfordulását („mindig”, „többnyire”, „ritkán”, vagy „soha”). Nem a testi tünetek állnak itt előtérben – bár érintőleg erre is van utalás – , hanem a lelki következmények, a nő érzelmi és viselkedésbeli reagálása.

Vegyük sorra a főbb lehetőségeket:

„Akkor sokkal jobban igénylem a gyengédséget” – válaszolta a megkérdezett nők túlnyomó többsége, mint olyat, ami mindig vagy legalábbis többnyire jellemzi lelkiállapotukat. Hozzátehetném: csak az a kérdés, hogy a férfi egyáltalán tud-e a nő kielégületlenségéről, s eleget tesz-e gyengédségigényének, vagy elfordul tőle és alszik…

A kielégületlenség másik lelki következménye az is lehet, hogy a nő ingerlékennyé és elviselhetetlenné válik. Szerencsére ez sokkal ritkább: a nők alig egynegyedénél fordul elő gyakran, jó egyharmaduknál viszont sohasem, s a többieknél is csak ritkán. Bár persze az is igaz, hogy ennek tárgyilagos megítélése nagy önismeretet és önkritikai készséget igényel, amivel sok nő nem rendelkezik. (Erről tehát a férfiakat is meg kellett volna kérdezni.)

Teljesen érthető, hogy a kielégületlen nő valahogy vigasztalást keres. S ezt megtalálhatja abban, hogy örül partnere kielégülésének, amit ő biztosított számára, s örül az intim közelségnek. „Az együttlétnek mégis örülök” – ezt gyakran érzi a nők túlnyomó többsége (80%-uk).

Összhangban áll ezzel az az igény, amit a kérdőív úgy fogalmaz, hogy „szeretnék nagyon közel maradni partneremhez”, s amit a megkérdezettek 83%-a mindig vagy többnyire érez ilyenkor. Természetesen lelki közelségről van szó, ami vigasztalást jelenthet a kielégületlennek. A közelség megőrzésére irányul a nőnek olyan viselkedése is, hogy kielégületlenségét elrejti partnere elől, nem engedi, hogy észrevegye. Szerencsére ez jóval ritkábban fordul elő, és semmiképpen sem segíti a megoldást.

Mert a hiány azért hiány marad, és belső feszültségeket vált ki a nőben, ellentmondásos, kettős szerepre kényszeríti. Egyrészt mutatnia kell, hogy minden rendben, másrészt viszont közben arra gondol, hogy milyen szerencsétlen. Még jó, hogy a megkérdezettek kétharmad részénél ez nem fordul elő (ám ebből az egyharmad is túl sok). S ehhez hasonló az aránya azoknak, akik a kielégülés elmaradása következtében feszülést, fájdalmat éreznek a nemi szervükben.

A kielégületlenség következményei, mint láttuk, elég vegyesek, többnyire negatívak és mindenképpen megoldandó problémát jelentenek a partnerek számára. Sajnos, a kérdőív nem mérte föl, hogy mennyire képesek erre. De foglalkozott azzal – s talán ez a legfontosabb –, hogy miért marad el a nő orgazmusa, illetve ő maga miben látja ennek okát. Ezzel kapcsolatban 12 lehetséges okot sorol föl és bíráltat el az előfordulás gyakorisága szerint. Ezek közül három emelkedik ki, tehát ezek tekinthetők a női orgazmushiány leggyakoribb okainak. Az egyik, hogy a partner túl hamar rátér a „lényegre”, kevés az előjáték. A megkérdezettek jó háromnegyedénél ez előfordult, egyharmaduknál kifejezetten gyakran.

A másik az, hogy a partner nem tudja késleltetni saját kielégülését, így „magömlése túl korán történt”. Ez az előzőhöz hasonló arányban fordul elő. S minthogy az orgazmus és magömlés a merevedés és a szexuális izgalom megszűnéséhez vezet, a nő számára csaknem lehetetlenné teszi a kielégülést (mármint a közösülésben). Ezért fontos lenne, hogy a férfi tanulja meg a magömlés késleltetését. Vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább másként gondoskodjon partnere kielégüléséről.

A harmadik fő ok már a nőben van, s így fogalmazható: „Nem tudtam szabadulni más egyéb gondolatoktól”. A megkérdezettek háromnegyedérnél gyakran vagy ritkán, de előfordul. Az persze nem derül ki a kérdőívből, hogy mik azok az „egyéb gondolatok”. Nyilván igen sokfélék lehetnek, elsősorban különböző félelmek. Például attól, hogy biztosan megint nem fog sikerülni. Vagy hogy a partner talán nem is kívánja őt igazán, s csak kötelességből teszi. Illetve ellenkezőleg, ott motoszkálhat benne, hogy „lerohantak, valójában nem volt kedvem hozzá”, pontosabban hogy „szerelmünk már igen megkopott”. Ezek mint előfordulnak, sőt még az is, hogy „közben egy másik férfira gondoltam”, bár egyenként az előfordulási arány nem túl magas. Kicsit gyakoribb a félelem a megzavarástól, vagyis attól, hogy hátha jön valaki. S az sem túl ritka, hogy a nőt az alkalmazott fogamzásgátló módszer hatástalansága (vagy éppen hiánya) zavarja meg.

A különböző félelmek mellett az is oka lehet az orgazmus elmaradásának, hogy „a partner nem ötletes, mindig ugyanúgy csinálja”, vagy hogy „ügyetlen volt, fájdalmat okozott”. Mindkettő a megkérdezettek kb. 40%-ánál fordul elő. S ezzel nagyjából áttekintettük az orgazmushiány fontosabb okait. Talán nem kell bizonygatni, hogy egyik sem kiküszöbölhetetlen!

A partnerkapcsolat milyensége

Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a nő kielégülése elsősorban attól a kapcsolattól függ, amelyben azt elérni törekszik. Emellett szól az is, hogy arra a kérdésre„Volt-e eddigi életében olyan kellemetlen élménye, ami esetleg ma is akadályozhatja az orgazmus elérését?” a kérdezettek 80%-a határozott nemmel válaszolt.

Több kérdés igyekszik fölmérni a jelenlegi, tartós partnerkapcsolatokat. Az egyik ilyen kérdésre adott válaszokból kiderül, hogy 78%-nak egyetlen, 12%-nak pedig két partnerrel van ilyen kapcsolata. Kettőnél több partnere csak 1%-nak van, 9%-nak pedig jelenleg nincs állandó partnere. A tartós kapcsolat a kérdezettek kb. felénél több mint öt éve áll fenn, a másik felénél ennél kevesebb ideje.

Ez persze önmagában még nem sokat mond. Még az sem, hogy 67%-uk együtt él partnerével, de csak 50% él házasságban együtt, míg negyedrészüknél csak szó van a házasságról. Fontosabbak viszont a következő kérdésekre adott válaszok: „Szerette partnerét?” Erre a megkérdezettek kétharmada azt válaszolta, hogy nagyon; a többiek csak kicsit, vagy épp ellenkezőleg, „túlságosan is”. Csak 2% vallotta be, hogy nem szereti partnerét. Kérdés persze, hogy egy nő be meri-e vallani partnere érzelmi elutasítását (ha egyszer arra nevelték, hogy neki szeretnie kell).

Érdemes ezt összevetni azzal a kérdéssel, hogy „Teljesednek-e ebben a kapcsolatban az ön igényei?” Közel kétharmaduk úgy érezte, hogy „nem minden téren”. Itt megint hiányzik annak föltárása, hogy milyen téren van hiányérzete a megkérdezettnek, s ezt mennyire tartja fontosnak. Ez ugyanis kulcskérdése egy kapcsolat megítélésének.

Minden téren kielégítő kapcsolatok természetesen nincsenek, s ez nem is várható el, de korántsem mindegy, milyen téren van hiányosság. Ennek megítélésében viszont igen sok nő bizonytalan. S itt nemcsak a szexuális igényektől van szó, hanem sok más kapcsolati igényről is, például a kölcsönös bizalom és őszinteség vagy az elismerés és együttérzés igényéről stb.

A kielégülést persze leginkább a szexuális igények teljesedése befolyásolja. Ezek sem csak testi igények, mert azok lelki vetülete is ide tartozik, például az, amit „szexuális kommunikációnak” hívunk. Erre irányult ez a kérdés: „Nagyon intim szexuális kérdéseket (például különleges szeretkezési módok) is meg tudott beszélni partnerével?”

A megkérdezettek közel háromnegyede azt válaszolta, hogy „igen, nyíltan és részletesen”, több mint egynegyedüknél viszont nem ez a helyzet. Látszólag ez nem rossz arány, mégis problematikus. Ha abból indulunk ki, hogy a szexuális összhang alapfeltétele a teljesen nyílt kommunikáció, akkor aggasztó, hogy 28% erre nem egészen képes. Másrészt lehet, hogy sokan túl optimisták, s néhány részletkérdés futólagos megbeszéléséből tévesen teljes nyíltságra következtetnek. Tudjuk, hogy sok ember nem mer szembenézni a tényekkel, s hajlamos szebbnek látni a valóságot, mint amilyen. (Különösen, ha érdeke fűződik egy adott kapcsolat fönntartásához.)

Az orgazmus gyakorisága és különbözősége

Ugyanez lehet az érzésünk az utolsó néhány kérdésre adott válaszoknál is. Ám a válaszok akkor is érdekesek, ha valamilyen „szépítő tendenciát” belekalkulálunk.

Itt van például az a kérdés: „Minden közösülésnél eljut az orgazmusig?” Erre összesen 18% válaszolta azt, hogy ritkán, a többiek az esetek többségében (34%), illetve csaknem mindig (48%) eljutnak a kielégülésig. Erre csak azt mondhatom: jó lenne, ha ez általában is így lenne, s nemcsak azoknál (a többnyire 20-40 éveseknél), akik hajlandóak voltak a kérdőívet kitölteni.

Megbízhatóbbnak tűnnek a többszörös orgazmus előfordulásával kapcsolatos válaszok. Eszerint egy szexuális együttlét során a kérdezettek kétharmadának szinte mindig csak egy orgazmusa volt. Alig 10-12%- uknál rendszeres a 2-3 orgazmus, de időnként ugyanez sokaknál (30-60%) előfordul. Háromnál több, egymás utáni orgazmus viszont csak a megkérdezettek 18%-ánál fordult elő. Ebből valamennyire reális képet alkothatunk a nők „orgazmuskapacitásáról”, ami a jelek szerint nagy egyéni eltéréseket mutat. Tény, hogy a többszörös orgazmus minden nőben benne rejlő lehetőség, amit egy jó partnerkapcsolat és a gyakorlás kibontakoztathat. Teljesen rendjén való, hogy amíg a férfi egyszer elégül ki (magömléssel), addig a nő többször is kielégüljön. Bár nyilván bőven akad olyan kapcsolat, ahol először is arra kellene törekedni, hogy a nő egyáltalán kielégüljön, legalább egyszer.

Ezt erősen befolyásolja a partnerek közötti viszony. Szexre persze akkor is sor kerülhet, ha éppen veszekedtek egymással. A bosszúság ilyenkor a kibékülés után is érződik valamennyire. Kérdés: hogyan hat ez a nő orgazmusára?

A megkérdezettek közel fele szerint addig nem kerül sor közösülésre, amíg a harag teljesen meg nem szűnt. Hogy aztán ez meddig tart, az nyilván nagyon változó. A kérdezettek másik fele nem sokat vár, könnyebben átáll vagy enged a férfi igényeinek. Ezek nagyobbik része többnyire ilyenkor is kielégül, csak nehezebben. Egy kisebb részük viszont nem elégül ki.

Befejezésül lássuk azt a kérdést, amely a nő orgazmuskészségének változását vizsgálta: „Volt-e kapcsolata során olyan időszak, amikor az ön orgazmuskészsége másként alakult, mint a legutóbbi hónapokban?” Érdekes, hogy a kérdezettek egyötöde nem tudott erre válaszolni – jó lenne tudni, hogy miért. Azén-e mert annyira változó, hullámzó volt az orgazmuskészsége, hogy nem lehet időszakhoz kötni? Vagy mert nem akar tudomást venni ezekről a változásokról?

Mindenesetre a válaszolók egyharmada úgy látja, hogy „ez eddig változatlan volt”. Másik egyharmaduk szerint volt időszak, amikor gyakoribb volt a többszörös orgazmus, ami visszaesést jelent, s nyilván összefügg a kapcsolat alakulásával. Elég kevesen vannak azok (15%), akiknél a többszörös orgazmusok gyakoribbá váltak (pedig hát ez lenne a kívánatos). Persze hozzá kell tennem, hogy az orgazmuskészség változása nemcsak a mennyiség, hanem a minőség és a kiváltás módja terén is jelentkezhet.

Mint terapeuta azt is megkérdezném a nőktől: hányféleképpen tudnak eljutni a kielégülésig? S itt nemcsak a közösülési testhelyzetekről és mozgásokról van szó, hanem a közösüléstől eltérő, sokféle ingerlési és kielégülési lehetőségről is. A fejlett orgazmuskészség ugyanis alkalmazkodóképes, variábilis, sokféleképpen kiváltható. Aki csak egyféleképpen tud kielégülni – márpedig sok nő ilyen –, annak orgazmuskészsége beszűkült, visszafejlődött, illetve ki sem fejlődött. Tehát kezelésre, fejlesztésre szorul.

Ez a fejlesztés nem igényel föltétlenül gyógykezelést. Elegendő lehet a tudatos gyakorlás is, aminek során a nő fokozatosan eltér a megszokott kielégülési módoktól, s egyre bátrabban kísérletezik a számára szokatlan, új lehetőségekkel. Ez már egy más téma, amire itt nem térhetek ki. Viszont figyelmébe ajánlom a kedves olvasónak Nyitott házasság – korszerűbb életstílus című könyvem 11. fejezetét, amelynek címe: Fantáziát a házastársi szexbe!

8. Petting – közösülés helyett?

Bár sokaknak van némi fogalmuk a pettingről, talán mégsem fölösleges tisztázni a pontos értelmét, mert sok félreértés is tapad hozzá.

Nos, a „petting” angol szó, simogatást, becézgetést jelent, a szexológiában ezzel a szóval jelölik mindazokat az örömszerzési módokat, amelyek a közösülésen kívül előfordulhatnak a szeretkezésben. Tehát a simogatástól és ölelkezéstől kezdve a csókolózáson keresztül a nemi szervek kézzel vagy szájjal ingerléséig sok minden beletartozik a petting fogalmába!

Nálunk sokan egyszerűen az ún. „előjáték”-kal azonosítják a pettinget. Részben igazuk van, mert az előjáték csakugyan petting. Csakhogy a petting nem mindig marad pusztán előjáték, vagyis a közösülés előkészítője, hanem önmagában is kielégülést eredményezhet mind a férfinél, mind a nőnél.

Éspedig teljes értékű kielégülést! Ezt azért hangsúlyozom, mert a közfelfogást még ma is a közösülésközpontúság jellemzi. Az átlagember csak a közösülés közbeni kielégülést tartja igazán jónak és felnőtt, érett emberhez méltónak. Minden másfajta kielégülést csökkent értékűnek, gyerekesnek vagy éppen abnormálisnak tart.

Ez a hagyományos felfogás azonban ma már semmivel sem igazolható. Masters és Johnson laboratóriumi vizsgálataiból tudjuk, hogy szervezetünkben a petting útján elért orgazmusnál is ugyanaz történik, mint a közösülés közbeninél. Akármilyen ingerlés juttat kielégüléshez, ennek testi megnyilvánulásai nagyjából ugyanazok, lelki vetülete pedig nem az ingerlés módjának függvénye, hanem a beállítottságtól és a partnerkapcsolat jellegétől függ.

Miért érdemes megtanulni?

A petting nem valami új dolog a szexben. Előjáték gyanánt ősidők óta alkalmazzák néhány formáját, sőt, már az állatvilágban is előfordul. A civilizáció korában azonban valahogy háttérbe szorult: a rohanó élettempó, a vetélkedés, a teljesítmények hajszolása a szexben is rámenőssé, célratörővé tette a férfiakat. A cél pedig a kielégülés volt, amit leginkább a közösülés biztosított.

Így alakult ki a közösülésközpontúság, ami régebben a fajfenntartás szempontjából még előnyös is lehetett. A fogamzásgátlás tökéletesedésével azonban ez az előny szertefoszlott. Egy további fejlemény pedig nagyon is megkérdőjelezte a gyors közösülések patriarchális szokását. Ez a fejlemény a női emancipáció: a nők gazdasági-politikai, kulturális és szexuális fölszabadulása. –

De hát mi köze az emancipációnak a közösülésközpontúság megkérdőjelezéséhez? – kérdezhetné most bárki.

Az összefüggés nem olyan bonyolult, mint amilyennek első pillantásra gondolnánk. Az egyenjogú nők szexuális kapcsolatban is a férfiakhoz hasonló elvárásokat támasztanak: élvezni akarják azt, és ki akarnak elégülni. Márpedig a nők számára a kielégülés többnyire éppen a közösülésben a legnehezebb (különösen, ha arra túl gyorsan kerül sor). Épp ezért igen sok nő előnyben részesíti a pettinget! Erre vonatkozólag ma már tudományos vizsgálatok adataival is rendelkezünk. Egy amerikai pszichológusnő, Shere Hite a ’70-es években több, mint háromezer felnőtt nő nemi életét vizsgálta. Többek között egy ilyen kérdést is föltett nekik:

„Ha választhatna a közösülés és a csikló ingerlése között, melyiket részesítené előnyben?”

Meglepő, hogy ezt a kérdést a legtöbb nő úgy értelmezte, mintha a közösülés és az önkielégítés között kellene választania. Legtöbbjükben föl sem merült, hogy a csiklót a partner is ingerelhetné. De még magyarázat esetén is kevesen tudtak egyértelmű választ adni, mert tudták, hogy a férfiak épp a közösülést részesítik előnyben. Ízelítő a válaszokból:

„Hogy mit választanék? Nem tudom. Egyrészt a közösülést legszívesebben elutasítanám, ha nem szeretném a partneremet. A közösülés önmagában nem sokat ér, de egy kedves partnerrel mégis földob. Ennek ellenére csak önkielégítéssel jutok orgazmushoz. A kedvesemmel még sohasem volt orgazmusom, pedig igazán mindent megpróbáltunk. Holott nekem rendkívül fontos a kielégülés. Amikor a partnerem már kielégült, én meg csak fekszem ott, és ahelyett, hogy aludnék, kívánom a kielégülést, legszívesebben sírnék ( már gyakran álomba sírtam magam). Valahogy mégis örömet találok a szexben, hiszen különben aligha mennék bele. De azért sokkal jobb lenne, ha eljutnék a kielégülésig. (A probléma talán azon alapul, hogy elég szokatlan módon maszturbálok: valaminek, például egy széknek támaszkodom és köröző mozgásokat végzek.) Ha nem szeretném a partneremet, valószínűleg ritkán kívánnám a közösülést, de nem vagyok biztos abban, hogy mit akarok.”

Egy másik, kicsit határozottabb válasz:

„Ha választhatnék a közösülés és a csikló ingerlése között, akkor az utóbbit választanám… A jó szexet olyan élménynek képzelem, amelyben mindketten őszintén kívánják, hogy a másik is jól érezze magát és kielégüljön… Szívesen választanám a csikló ingerlését, mert élvezem, és ezáltal kapom meg azt, amire vágyom. De talán nem egész reális ilyen kiegyensúlyozottságra törekedni.”

Még határozottabb a következő válasz:

„A közösülés önmagában véve olyasmi, amitől sohasem elégülök ki, függetlenül attól, hogy más szempontból izgalmas és értékes élmény. Ha azt hiszem, hogy mindjárt bekövetkezik az orgazmusom, a hímvessző ellenállása folytán mindig visszaesik az izgalmam. Ez kilátástalan helyzetnek tűnik – legalábbis a sikeres közösülésről kialakult, konvencionális fölfogás szerint. Akkor tudnám megoldani ezt a dilemmát, ha orgazmusom egy közösülés nélküli szeretkezésből születhetne. Akkor tudnám magam teljesen elengedni, és úgy élvezni testileg és lelkileg a transzhoz hasonló állapotot és a nemek közötti különleges vonzást, ahogy az a jó közösülésre jellemző.”

S végül még egy érdekes vélemény: „Azt hiszem, nem kellene választanom, ha a közösülés alatt maszturbálnék. De a férfiak ezt nem fogadják el. A csiklóm sajátos módon kikapcsol, ha a közösülő mozgások folytatódnak. Persze azért az is izgalmas, csak éppen a közösülés során nem tudok kielégülni. Ha pedig aztán maszturbálok (amit csak titokban szoktam tenni), úgy sokkal tovább tart, amíg újra érzem a csiklóm. Talán túl kevés jó közösülésem volt ahhoz, hogy megtanuljam: hogyan kell jól csinálni.”

A könnyed petting: ráhangolódás

A jó szeretkezést valóban meg kell tanulni. De ez nemcsak közösülést jelent, s nem is ott kell kezdeni a tanulást. Hanem hol? Hát az elején (mint ahogy az iskolát). A szeretkezés kezdete általában könnyed pet- ting, amin elsősorban a simogatást, az ölelkezést és a csókolózást értjük. Persze ezeket is csak akkor, ha érzéki (erotikus) örömszerzés céljából kerül rájuk sor. Vagyis a szexuális közeledés részeként. (A régebbi szóhasználat szerint ezt a „flörtölés” fogalma fejezi ki leginkább.)

Szexuális közeledésre normális körülmények között csak akkor kerül sor, ha az érintettekben van egymás iránt bizonyos fokú szexuális érdeklődés. Ez serkenti, motiválja az érintetteket a testi közelség keresésére és az egymással való beszélgetésre, kommunikációra. A közeledés kezdődhet hagyományosan (bemutatkozás, kézfogás stb.), vagy újabb divatok szerint például közvetlen hangú, tegező megszólítással és futólagos puszival. Régebbi ismeretség esetén az átkarolás és az arc vagy a haj simogatása sem ritka.

S itt már az érzékiség küszöbére érkezünk. A testi érintkezés bármely formája – sőt, annak képzeletbeli elővételezése is – szexuális izgalmat kelthet, erotikus örömet nyújthat. Még az egyszerű k