7. „Normalitás” és „abnormalitás”. Orientációs és funkciózavarok
A szexuális viselkedés közmegítélése mindig az adott társadalomban érvényesülő erkölcsi normákhoz igazodik, s nem mentes a végletességtől. Az egyik véglet a „normális szex” határait mereven leszűkíti a gyermeknemzési célú (vagy azt nem kizáró) közösülésre. Kicsit hasonló ehhez az a nézet is, amely szerint „legnormálisabb, ha a közösülő partnerek egyszerre elégülnek ki”. Egy másfajta véglet szerint a szexben minden megengedett , ami az egyénnek örömet szerez. Ha hozzáfűzik, hogy „kivéve az erőszak és kényszer alkalmazását”, akkor már nem korlátlan ez az engedékenység, de nem elegendő a normális viselkedés meghatározására., bár hivatkozást jelent a „nemi erkölcsre”. Az erkölcsi elvek ugyanis változóak, s ez a változás éppen a szexuális viselkedés terén könnyen nyomonkövethető. Hiszen például a maszturbáció, a premaritális szex vagy a homoszexualitás alig száz éve még erkölcstelenségnek számított a közvélekedésben, ma viszont már jóformán senki sem tartja annak.
A „normák” vagy statisztikai, vagy erkölcsi jellegűek. Az előbbi egy számszerű átlagot fejez ki; egyfajta viselkedés előfordulásának gyakorisági átlagát, amitől egyénileg valamelyest mindenki eltér, s nagyon viszonylagos, hogy milyen mértékű eltérést tartanak normálisnak. Ha viszont egy más megítélés alapján az adott viselkedés káros az egyénre, vagy másokra nézve, akkor gyakori előfordulása ellenére is nehezen tartható „normálisnak”. Csakhogy mik a viselkedés „károsságának” kritériumai? Ez megint relativ, hiszen ugyanaz a szexuális viselkedés korántsem tűnik mindenki számára károsnak; egyesek ártalmatlannak, mások akár hasznosnak is tarthatják. De ugyanez mondható az „egészséges” vagy „beteges” kritériumáról is, bár itt nagyobb az objektiv megítélés lehetősége. Hiszen, ha valamilyen szexuális viselkedés következtében bizonyítottan fertőzés és betegség jön létre, akkor az a viselkedés nyilván káros, mert életveszélyes.
Az ellentétes értékelések mögött gyakran nem logikusan átgondolt érvek, hanem előítéletek és szélsőségesen eltúlzott aggályok vagy tekintélyelvű hivatkozások rejlenek. Az előítéletek leküzdését megnehezíti, hogy rendszerint vannak bennük részigazságok, amelyek látszólag alátámasztják azokat. Például a maszturbációval kapcsolatos, negativ véleményüket sokan azzal indokolják, hogy bűntudattal jár, s így ideges tüneteket, sőt, magányosságot eredményezhet; fiúknál pedig a „korai magömlés” megszokásához vezet, tehát károsan hat a későbbi partnerkapcsolatra. Ezek valóban reális veszélyek lehetnek, de nem magából az önkielégítésből erednek, hanem a kedvezőtlen körülményekből és a tájékozatlanságból. Hiszen egyáltalán nem szükségszerű, hogy a maszturbáció bűntudattal járjon, s a késleltetés gyakorlásával a túl gyors orgazmus és magömlés is könnyen elkerülhető. Annak sem a maszturbáció az oka, ha valaki nem eléggé motivált a partner-keresésre, hanem a személyiségfejlődés szextől független zavara. A maszturbációhoz kapcsolódó fantáziák pedig éppen a szexuális kapcsolatlétesítés képzeletbeli próbacselekvései, tehát erősítik a motivációt.
Sigmund Freud ugyan a maga korában jelentősen hozzájárult a szexuálpszichológia fejlődéséhez, de bizonyos tévedései előítéletként éltek tovább a köztudatban. Ilyen például a női szexualitással kapcsolatos ama hipotézise, hogy a klitorális orgazmus „infantilis” jelenség, s a „normális”, felnőtt nőnek képesnek kell lennie a vaginális (tehát a közösülés során bekövetkező) orgazmusra. Ezen az alapon azonban csupán a nők csekély hányada (15-30%) lenne normálisnak nevezhető. Szerencsére azóta számos vizsgálat megerősítette, hogy a klitorális orgazmus legalább olyan normális, mint a vaginális; fiziológiai szinten mindkét esetben ugyanaz történik, a lelki átélés és értékelés pedig mindkettőnél változó és szubjektiv.
Heiman és LoPiccolo (1988) összegyüjtötték a nyugati társadalom „szexuális mítoszait” (amelyeket akár mai szkripteknek is nevezhetünk) A férfi szexualitással kapcsolatos, jellemző előítélet például, hogy sok férfi azt hiszi: mindenáron erősnek, kezdeményezőnek és kontrollhelyzetben levőnek kell lennie; holott ezek ellentétesek a jó szexhez nélkülözhetetlen gyengédséggel, spontán érzékiséggel és rugalmas alkalmazkodással. A teljesítmény-központúság folytán a célratörő férfiak számára az erekció és az orgazmus a legfontosabb; a szeretkezés így pusztán teljesítménnyé devalválódik. Erős szkript, hogy a szexben nemcsak a kezdeményezés, hanem az irányítás is a férfi dolga; a nő igényeire ezért alig figyelnek. Azt hiszik, hogy mindig készen kell állniuk a szexre, minden alkalmat ki kell használniuk – ez gyakran kudarcokhoz vezet. Koitusz-centrizmusuk lényege, hogy mindig közösülésre törekszenek; a petting számukra csak előjátékot jelent. Többnyire ehhez kapcsolódik az orgazmus-centrizmus, vagyis hogy értéktelennek tartják az orgazmus nélküli szeretkezést. Végül egy makacsul tovább élő mítosz a pénisz-méret szerepének túlbecsülése: azt hiszik, hogy a nagyobb méret jobb szexuális reagálókészséget, nagyobb „állóképességet” jelent, s a partner is jobban élvezi, biztosabban kielégül. Ezért divatosak még ma is a pénisznövelő „varázsszerek”, sőt, sok férfi még műtétekre is vállalkozik, 2-3 cm-es pénisznövekedésért. Holott a vizsgálatok egyértelműen mutatják, hogy a pénisz mérete jelentéktelen.
A női szexualitáshoz kapcsolódó „mítoszok” (előítéletek) közül a következőket ismertetik:
1. A szex csak a fiatal nőknek való; holott (mint láttuk) szexuális reagálókészségük korántsem csökken úgy, mint a férfiaké. 2. Minden nőnek többszörös orgazmusa kell legyen; holott a nők alig egynegyede rendelkezik a multiorgazmus képességével. 3. A terhesség és szülés csökkenti a nemi válaszkészséget. Valójában a szülés körüli heteket kivéve nem csökkenti. 4. A nők aktiv nemi élete a menopauzával lezárul. A tények ezt sem támasztják alá; inkább felszabadítólag hat, hogy nem kell tartaniuk a terhességtől. 5. Jól nevelt nők nem izgulnak fel a pornográfiától. A vizsgálatok épp az ellenkezőjét mutatják. 6. Az igazi nők nem kezdeményeznek szexet és nem mutatják ki, ha nagyon élvezik. Ez csak a viktoriánus kor elavult normarendszere szerint van így. 7. A fogamzásgátlás mindig a nők dolga. Ez patriarchális szemlélet, amely felmenti a férfit a közös felelősségvállalás alól. Jó néhány szkripttel lehetne még folytatni, hiszen a nők a férfiak előítéletei közül is sokat átvettek; napjainkban ugyan kezdenek ezektől megszabadulni, de mindig feltűnik néhány új, divatos szkript.
A szexuális viselkedés „normális” vagy „abnormális” voltát annak „természetes” vagy „természetellenes” jellegétől is függővé szokták tenni. Régen például minden olyan szexuális viselkedést, amely nem szolgálta, vagy éppen akadályozta a nemzést, a fajfenntartást, „természetellenesnek” s igy abnormálisnak tartottak; ez magyarázza többek közt a maszturbáció, a petting vagy a homoszexuális viselkedés elutasítását, megbélyegzését. A szexualitás biológiai funkcióra szűkítésének, korlátozásának ez a hagyománya azonban antihumánusnak és kultúraellenesnek, értékellenesnek bizonyult, hiszen a humanizált szexualitásnak a fajfenntartáson kívül egész sor fontos funkciója van. Tévesnek bizonyult az a hallgatólagos feltételezés is, amely szerint van egy „természettől adott”, egészséges szexualitás, amely csak közbejött akadályok miatt válik betegessé, abnormálissá, deviánssá. Az akadályok eltávolítása után a „természetes szexualitás” helyreáll, s az egyén szexuális viselkedése nem fog különbözni a „normális átlagtól”—vagyis elfogadja a heteroszexuális, patriarchális monogámiát.
A „természetesnek” (s így egészségesnek) tartott szexuális viselkedés kritériumai koronként és társadalmanként változnak; ezt tanúsította a téma filogenetikus és kulturtörténeti áttekintése. A szexuális egészség fogalmát az Egészségügyi Világszervezet (W.H.O.) 2001-ben, a szexuális egészség védelmére tett Ajánlásokban így határozta meg: „A szexuális egészség a testi, lelki és szociokulturális jó közérzet tartós élménye a szexualitás vonatkozásában. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelősségteljes megnyilvánulásában, amely erősíti a harmónikus egyéni és szociális jóllétet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet. A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya. A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához el kell ismerni és biztosítani kell a szexuális jogokat.” (E jogokat lásd tankönyvünk 1. részének 4. fejezetében és 9. Dokumentumában)
Az egészséges és kulturált szexuális viselkedés akadályai természetesen sokfélék lehetnek, s ezek három nagyobb csoportba sorolhatók: 1. Szomatikus elváltozások, betegségek, 2. pszichikus zavarok, 3. pszicho-szomatikus zavarok. Ezeket persze nem lehet mereven elkülöníteni egymástól, hiszen minden testi betegségnek pszichikus hatása is van – és viszont. Igy valójában szinte mindig pszichoszomatikus (vagy szomatopszichikus) tényezőkkel kell számolnunk. Ennek megfelelően alakul a szexuális zavarok terápiája is.
A zavarok testi okaira itt csak utalhatunk: ilyenek a vele született, testi fogyatékosságokon kívül a nemi szervek sérülései vagy betegségei, a hormonális és a keringési zavarok, az alkohol- és drogfüggőség, a cukorbaj és egyes gyógyszerek mellékhatásai. Jóval bonyolultabbak a pszichikus megbetegítő tényezők, hiszen a tájékozatlanságtól és előítéletektől kezdve a szorongáson és gátlásosságon keresztül a legkülönbözőbb komplexusokig sok minden okozhat zavart. Az orvosok és pszichológusok között még ma is sok vita van akörül, hogy a szexuális viselkedészavarok szomatikus vagy pszichikus okai elsődlegesek és gyakoribbak vagy fontosabbak. A hagyományos szemléletű orvosok szerint a szexuális zavarok túlnyomó része szomatikus eredetű; ennek megfelelően ők a gyógyszeres kezelést részesítik előnyben -- ellentétben a pszichoszomatikus szemléletűekkel, akik a szocio- és pszichoterápiát tartják lényegesebbnek. A Magyar Szexuális Medicina Munkacsoport, vagyis az andrológusok egyik közleménye (InforMed, 2004/2.) szerint a potenciazavar 80%-ban szervi problémák tüneteként jelentkezik, vagyis gyógyszeres kezelést igényel. A pszichoszomatikus szemléletű orvosok és pszichológusok szerint viszont ez az arány nagyjából éppen fordított. Ez főleg kétféle ok miatt nem szokott kiderülni: a hagyományos szemléletű orvosok eleve organikus okokat keresnek, s a mai diagnosztikus módszerekkel egyre több, apró organikus eltérést tudnak kimutatni; másrészt érdekeltek is a „gyógykezelendő organikus tünetek” kimutatásában, ez mintegy létérdekük, hiszen csak ilyenek kezelésére lettek kiképezve.
A szexuális kapcsolat problémái valójában elsősorban a szexuális kommunikáció zavaraira vezethetők vissza. Az elavult normák, szkriptek, tiltások és gátlások gyakran lehetetlenné teszik a szexuális igények tisztázását és megbeszélését, amihez az „összehasonlítási alap” hiányosságai, a tapasztalathiány, az előítéletek és kognitiv disztorziók is hozzájárulnak. A férfiak gyakran fixálódnak a pszichoszexuális fejlődés autoerotikus szakaszához, a fallikus fázishoz, a szexuális reagálás gyors, impulziv jellegéhez, s orgazmusukat nem tudják a partner igényei szerint időzíteni. Ez utóbbiak pedig nem mindig derülnek ki, mert a nők sokszor nem merik szóvá tenni a szeretkezéssel kapcsolatos igényeiket, inkább megjátsszák, hogy kielégültek. Amivel nem csak a partnerüket, hanem önmagukat is becsapják. A szexuális zavarok részben okai, részben következményei a „szexuális csökkentértékűségi komplexusnak”.
A pszichoszomatikus szexuális zavarok eredetét főleg a személyiségfejlődés, ezen belül elsősorban a pszichoszexuális fejlődés fixációjában, regressziójában vagy torzulásában találhatjuk. A zavarok főbb csoportjai a következők: 1. Funkciózavarok, 2. Problematikus viselkedésminták (korábbi megjelöléssel: „perverziók” vagy „parafiliák”) 3. Nemi identitás-problémák (gender diszforia, interszex) 4. Erőszakkal és viktimizációval kapcsolatos problémák (visszaélések stb.) 5. Nemzéssel kapcsolatos klinikai szindrómák (meddőség, abortusz stb.) 6. Szexuális úton terjedő betegségek és egyéb, klinikai szindrómák.
Kétféle szexuális alapbeállítottságot, orientációt ismerünk: a heteroszexuálist és a homoszexuálist. Az utóbbi sokkal ritkább, mint az előbbi, s ezért sokáig furcsának, „természetellenesnek”, abnormálisnak számított. Jóval gyakoribb viszont a kevert, biszexuális (ambiszexuális) beállítottság, amely egyesíti mindkét alapbeállítottságot; rendszerint ugyan nem egyenlő arányban, hanem az egyik orientáció dominanciájával. Közismert, hogy sokak szerint a homoszexuális beállítottság azért veszélyes, mert nem járul hozzá a fajfenntartáshoz, ráadásul az egyént hátrányos helyzetbe hozza. Valójában, tekintettel az emberiség túlnépesedésére, nyilvánvaló, hogy fajunk fennmaradása gyermeknemző részvételük nélkül is biztosítható. Az egyéni hátrányok pedig minimalizálhatók s az utóbbi évtizedekben máris sokat csökkentek. Az sem vitás, hogy a homoszexuális beállítottságúak minden téren éppolyan teljesítményekre képesek, mint a heteroszexuálisok. Ugyanez érvényes a biszexuális beállítottságúakra is, akiknek aránya vizsgálati adatok szerint a 40-50%-ot is eléri. Megoszlásuk természetesen társadalmanként eltérő, s legtöbbször ez a beállítottság sem jelentkezik nyiltan.
Az említett alapbeállítottságokon túl még igen sok, különlegesebb beállítottság létezik, s ezek megítélése sokkal nehezebb. A szexuális viselkedésre ugyanis minden társadalom különféle normákat, szabályokat alakít ki. Ennek megfelelően az egyéneket két csoportra osztják: a normákat követőkre (ezek „normálisak”) és a normáktól eltérőkre (ezek „abnormálisak”). Az eltérés (deviancia) különböző szociális reagálásokat válthat ki. A szexuálisan „deviánsokat” kinevethetik; elítélhetik, mint „erkölcsteleneket”; megbüntethetik, mint törvénysértőket; de betegekként is kezelhetik őket. Holott a szexuális deviancia éppoly viszonylagos fogalom, mint a szexuális konformitás; mindkettő konkrét jelentése a szociális kontextustól függően változik. A multban azonban feltételezték, hogy vannak „deviáns személyiségek”, akik veszélyesek a közösségre, tehát vissza kell kényszeríteni őket a konformitásba.
A vallás, az egyház bűnösnek, a törvény bűnözőnek, az orvosok pedig betegeknek tartották őket. E.J. Haeberle (2004) szerint mindhárom esetben hasonló ideológia működése figyelhető meg: az uralkodó szexuális normák megsértőit vissza kell kényszeríteni a „helyes útra”. Valójában a homoszexualitás okainak orvosi vizsgálata sohasem volt elfogulatlan és semleges, inkább a kontrolljuk újabb igazolását szolgálta. „Túlzott leegyszerűsítés lenne azt hinni, hogy a deviancia objektive létezik bizonyos emberekben... A deviancia nem személyiségjegy vagy jellemvonás, hanem különböző interakciók eredménye. Szociális kapcsolatokban teremtik, tartják fenn és szűntetik meg. A deviancia leginkább szociális szerepként értelmezhető.” (33. old.) Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy „egyetlen társadalom sem élhet a szexuális standardok vagy éppen ideálok bizonyos minimuma nélkül. E standardok és ideálok követése az adott társadalom erkölcsi értékének tükrözője. Ámde épp ezért arra is szükség van, hogy minden társadalom újra és újra megvizsgálja saját szexuális értékrendjét, a változó tapasztalatok alapján.” (37. old.)
Mindenképpen sokkal egyszerűbb a szexuális funkcionálás megítélése. Egészséges működésről akkor beszélhetünk, ha 1. rendszeresen jelentkezik a nemi vágy, 2. a szervezet képes a szexuális izgalom jeleivel reagálni a különböző szexuális ingerekre, 3. az ingerek folytatódása esetén képes elérni az izgalom csúcspontját (orgazmust) és 4. képes ugyanezt partnerénél is elősegíteni (ha van).
Problematikus viselkedésminták ("perverziók”, „parafiliák”)
Nevezhetnénk ezeket „orientációs devianciáknak” is, bár hagyományosan perverziónak szokták nevezni, de J. Money (1988) a „parafilia” szakkifejezést honosította meg. A „oerversus” latin szó, jelentése kifordult, ellentétes, hibás. Ezt könnyű rámondani bármire, ami nem tetszik. A. Comfort (1974) meg is jegyezte, hogy az 1970-es évek előtt kiadott szexuális felvilágosító könyvekben a „perverz” egyszerűen minden olyan szexuális viselkedést jelentett, ami a szerzőnek nem tetszett. Freud szerint a perverziók tulajdonképpen regressziót jelentenek az infantilis „rész-ösztönökre” ( mint láttuk a csecsemőt „polimorf perverz” lénynek tartotta). Későbbi kutatók szerint a perverzió lényege nem az érett, genitális szexualitás hiánya, hanem az agressziv impulzusok kielégítése és ezzel a partner megalázása. Ez leginkább a szadizmus ismertetőjegye lehet.
R.J. Stoller (1998) könyvének lényegi mondanivalója már a címéből is kitűnik; eszerint ugyanis magyarul: „Perverzió: a gyűlölet erotikus formája”.A könyv első részében a szerző definiálni próbálja a perverziót, figyelembe véve az újabb szexológiai kutatások kihatásait a pszichoanalitikus elméletre. Megkülönbözteti a devianciákat és „variánsaikat” az igazi perverziótól, amelynek döntő tényezője szerinte az ellenségesség, a gyűlölet, s ez ötvöződik a szexuális vággyal. „Perverzió – írja – annak megkísérléséből keletkezik, hogy úrrá legyenek a saját nemi identitásukat fenyegető veszélyeken.” (14. old.) – s ez nem sikerül. Hangsúlyozza azonban, hogy ez csak hipotézis, amely az olvasót mérlegelésre és továbbgondolásra készteti. Egy másik hipotézise szerint „a perverzió egy megvalósított fantázia, az évek során kiépített elhárító rendszer az erotikus élvezet megmentésére.” (17. old.) S ehhez még hozzáteszi: a perverzió legfőbb ismertetőjegye a gyűlölet, az ártó szándék, a bosszú a korábbi traumákért.
Stoller érdekes esetelemzésekkel kimutatja, hogy a gyermekkori traumákat és konfliktusokat a fantázia képes szexuális izgalommá alakítani. A könyv utolsó fejezetében pedig a perverzió szükségszerű voltára következtet: „Amíg a család képezi a társadalmi rend alapját, addig a perverzió 4 szükségletet teljesít...” (266. old. Hogy milyeneket, azt itt nem érdemes részletezni.)
Mások már „perverz jellemről” vagy perverz indulatáttételről is írnak. Kernberg, O. (1986,1993) kétféle perverziót ismer: egyik a neurotikus, amely megfelel Freud leírásának, a másik pedig borderline-szerű parafiliákat foglal magába, vagyis közelebb áll a pszichózisokhoz. Berner, H. (2001) szerint a normák tartós megsértéséből alakulnak ki a perverziók, amelyeknek vezető tünetei a következők lehetnek: Értelmetlenség; a gyakoriság növekedése, a kielégülés csökkenése; promiszkuitás és anonimitás; sajátos fantáziák és praktikák; szenvedélyesség; periodikus, kényszeres nyugtalanság.
Végkövetkeztetése, hogy a szükségletek sokfélék és változóak lehetnek, a legkülönbözőbb, egymással konkurráló funkciók szolgálatában. A szexuális identitás- és beállítottságzavarokat, vagyis a parafiliákat olyan, makacsul visszatérő, szexuális izgalmat kiváltó fantáziáknak, kényszerállapotoknak és viselkedésmódoknak tartja, amelyek tárgyakra vagy személyekre irányulhatnak. Ilyenek például az exhibicionizmus, a fetisizmus, a frottőrizmus, a pedofilia, a szadizmus és mazochizmus, a transzvesztita fetisizmus és a voyeurizmus.
Haeberle, E.J. (2004) szerint a „parafilia” eredeti jelentése „szerelemhez hasonló”, vagyis „másodosztályú szerelem”, ami nem szerencsés szakkifejezés, hiszen feltételezi egy valódi, „igazi”, „természetes” szerelem (filia) létezését, amit viszont még senki nem határozott meg elfogadhatóan. Tehát megint csak egy ideologikus normától való eltérés helytelenítését fejezi ki, valójában nem jelent tudományos haladást. De akárminek is nevezzük, tény, hogy a szexuális viselkedés akkor egészséges (és „normális”), ha örömélményt nyújt és nem ártalmas; a közös szexuális viselkedést pedig megértésen alapuló egyetértés vezérli.. Erről pedig csak egyenrangú felek között lehet szó, akik szabadon és a felelősséget vállalva döntenek. A szexualitás nem örömforrás, hanem veszélyforrás, ha kényszeres jellegű, destruktiv, megterhelő és függőségben tart, alig befolyásolható.
A problematikus szexuális viselkedésfajták fixációs vagy regressziós eredetére utalnak a mélylélektani és dinamikus pszichológiai irányzatok megállapításai. Az exhibicionizmus gyökerét sokan abban fedezik fel, hogy a kisgyermek szeret meztelenül lenni, szívesen mutogatja magát (amíg le nem szoktatják erről), s szívesen játszik a nemi szervével. Az exhibicionista férfi a merev hímvessző váratlan megmutatásával megdöbbenést keltve fokozza saját izgalmát és élvezetét. A gyermekek szeretnek leskelődni is. Örömet okoz nekik, ha titokban megfigyelhetik a meztelen felnőtteket, például fürdés, vagy éppen szeretkezés közben. Ebből alakulhat ki később a voyeurizmus, amikor csak mások meztelen testének és szeretkezésének meglesése okoz szexuális élvezetet. (Ez egészen más, mint szeretkezés közben a partner meztelenségében gyönyörködni.)
Az egyik leggyakoribb, problematikus szexuális viselkedés a szado-mazochizmus, vagyis az egymás ellentéteinek megfelelő szadizmus és mazochizmus, amelyek jellemzője az erőszak és a gyengeség, a megalázás és megalázkodás élvezete a szexben. A gyermekkori eredet ezeknél is felderíthető. A gyermek, akit rendszeresen vernek, kínoznak (pl. egy szadista hajlamú szülő vagy nevelő), esetleg azonosul kínzójával, s mivel önkénytelenül utánozza őt, tovább adja a verést egy kisebbnek. Közben élvezi saját hatalmát és a másik kiszolgáltatottságát; így könnyen szadistává válhat. A másik lehetőség, hogy hozzászokik a verésekhez, megalázásokhoz, s már szinte várja és élvezi azokat. Igy lesz mazochista. Mindez megint csak egy bizonyos ponton túl jelent igazi veszélyt. Számos kísérletből tudjuk, hogy bizonyos fokú fájdalom látványa vagy elszenvedése emelheti a szexuális izgalom és élvezet szintjét, bár a túl erős fájdalominger vissza is vetheti a szexuális izgalmat. Hatása egyrészt a szexuális izgalom fokától függ, másrészt az egyéni hajlamtól és megszokástól. Sokak szerint a férfiak inkább a szadizmusra, a nők a mazochizmusra hajlamosak, társadalmi helyzetüknél fogva. Valójában azonban többen vannak a mazochista férfiak, ahogyan az például a „dominának” nevezett prostituáltak működéséből kiderül. (Persze ők inkább csak megjátsszák a szadistát.)
Szexuálszociológiai kutatásokból az derült ki, hogy a szado-mazochista kapcsolatok önkéntes, előzetes megállapodások révén jönnek létre A szadista ebben az erotikus játékban azt élvezi, hogy látja a mazochista élvezetét; így valójában ez utóbbi gyakorolja a kontrollt, s egy előre megállapított „biztonsági jelzéssel” leállíthatja szadista partnerének túlzásba vitt erőszakoskodását. A testi fájdalom-okozás egyébként is csak alárendelt szerepet játszik a szado-mazochizmusban, a dominancia és alávetettség verbális és egyéb megnyilvánulásai mellett. A szadista bűnözőkről szóló hiradások azonban a közvéleményben torz képet alakítanak ki erről a problematikus szexuális viselkedésről.
. A szexuális fetisizmus (vagy „erotikus fetisizmus”) szintén ide tartozó jelenség. A „fétis” a természeti népeknél egy olyan tárgy volt, amelynek varázserőt tulajdonítottak. „Erotikus fétisekről” csak a 20. század elején kezdtek beszélni, mint szexuális izgalmat keltő tárgyakról, például bizonyos intim ruhadarabokról, vagy testrészekről és tulajdonságokról. Látszólag teljesen véletlenszerű, hogy mi válik szexuálisan izgatóvá valaki számára, bár szerepe lehet ebben az imprintingnek, tehát a szexuális ingerekre nagyon fogékony időszakoknak is. A fétis emlékeztethet a kívánt személyre, eleinte csak átmenetileg pótolja, de előfordulhat, hogy függetlenedik tőle. Az éppen divatba jött „szexi” ruhadarabok, bizonyos tetoválások vagy a piercing-nek nevezett testékszerek is betölthetik az erotikus fétis szerepét. Ha csak átmenetileg hatnak így, akkor nem lépik túl a normalitás határát; a kényszeres hozzájuk kötődés viszont pszichoszexuálisan káros lehet.
A transzvesztiták többnyire férfiak, s jellemzőjük, hogy élvezik a női ruhákba öltözést és ezzel együtt a nőies viselkedést, bár – eltérően a transszexuálisoktól – pontosan tudják, hogy nem nők; férfi identitásuk tehát megmarad. Tulajdonképpen tehát egy periódikusan komolyan vett szerepjátékról van szó, amely a szerepcsere által újszerű helyzetet teremt éa érzelmi kielégülést, sőt, akár szexuális élvezetet is jelent. Minthogy a másik nem ruhája ilyenkor erotikus fétis, fetisiszta transzvesztizmusról beszélhetünk. Ha az ilyen férfi nős, akkor orientációjának kiderülése válságba sodorhatja a házasságot (kivéve, ha a feleség ezt elfogadja és „betársul a játékba”). Mindenképpen megkülönböztetendő azonban a transzvesztizmus két, látszólag rokon jelenségtől: az ún. „traveszti-show” művészeinek produkciójától és a női ruhába öltözött férfi prostituáltakétól; ők ugyanis nem transzvesztiták, csak megjátsszák ezt a szerepet (éppúgy, mint azok a férfi színészek, akik női szerepek alakítását is vállalják).
A transszexuálisok különböző okok miatt nem tudtak azonosulni a biológiai nemükkel, s így a másik nemhez tartozónak érzik magukat. 5-6 éves koron túl ez a téves identifikálódás már nehezen fordítható vissza. A megoldás vagy a biológiai nem műtétek és gyógykezelés útján történő módosítása, vagy a kívánt nemi szerepviselkedés lehető legteljesebb megvalósíthatóvá tétele. Mindkettőre számos sikeres és sikertelen próbálkozás történt; a nemi identitás „pszichikus átprogramozását” még nem dolgozták ki.
A pedofilia, vagyis a kényszeres törekvés a serdületlen fiatalokkal való szexuális kapcsolatra legtöbbször férfiaknál fordul elő, s az utóbbi időben nagy publicitást kap. Feltehetőleg ez is egy infantilis fixáció (vagy regresszió) következménye, amelynél szintén a pszichikus átprogramozás vezethet eredményre. Ellentéte a gerontofilia, a kifejezetten öregek keresése szexuális kapcsolat céljából. Jóval ritkábban előforduló problematikus viselkedés a zoofilia (vagy „bestiofilia”), vagyis bizonyos állattal történő szexuális kapcsolat kedvelése; még ritkább az urolagnia és a koprofilia, vagyis a vizelet és a széklet szexuálisan izgató hatásának érzése és keresése. De nem sokkal gyakoribb a frottőrizmus, vagyis a tömegben (pl. tömött buszon) máshoz dörgölőzés, szexuális élvezetkeltés céljával.
Jóval könnyebb a helyzet a szexuális funkciózavarok esetén. Legnagyobbrészt ezek is pszichikus eredetűek. Meghatározásuk, diagnosztizálásuk is könnyebb, az egészséges működés négy, említett jellemzőjéhez viszonyítva. A freudi terminológia alapján libidonak nevezett szexuális vágyenergia csökkenése vagy megszűnése sokféle okra vezethető vissza (pl. interperszonális konfliktusok, elhidegülés, telítődés, más irányú érdeklődés stb.) Mindez magával hozza kudarctól való félelem és az erőltetés veszélyét, ami aztán különböző szexuális zavarokhoz vezet. Még mindíg kevesen tudják ugyanis, hogy a szexuális izgalmat nem lehet erőltetni. Igy sokan megijednek attól, hogy időnként nem kívánják a szexet (ami pedig teljesen természetes), s elkezdik magukat aggályosan figyelni. Az „eredmény” pedig : frusztráció.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2001-ben publikált jelentésében a következő szexuális funkciózavarokat sorolja fel:
1. Szexuális averzió,
2. csökkent (elfojtott) szexuális vágy,
3. fájdalom a szexuális aktus közben,
4. vaginizmus,
5. tumeszcencia-problémák (hiányzó / gyenge erekció, ill. lubrikáció)
6. orgazmus-problémák (az orgazmus rossz időzítése vagy hiánya).
Figyelemre méltó, hogy az olyan, hagyományosan használt szakkifejezések, mint a „frigiditás”, az „impotencia” vagy a „korai magömlés” ebben a felsorolásban nem szerepelnek, mert pontatlan és félrevezető kifejezéseknek bizonyultak. A „frigiditás” (latin szó, jelentése: hidegség) női szexuális elégtelenséget, kielégülési képtelenséget jelentett, holott frigidnek csak az a nő nevezhető, aki soha, semmilyen ingerléstől nem tud szexuális izgalomba jönni, ami igen ritkán fordul elő; a többieknél legfeljebb „orgazmuszavarról” beszélhetünk, ami rendszerint a megfelelő ingerlés (és ráhangolódás) hiányának következménye. Az „impotencia” (=tehetetlenség, az erő és hatalom hiánya) az erekció hiányára utal, aminek sokféle oka lehet, s nem egyszerűen az erő hiányzik. A „korai magömlés” (ejaculatio praecox) azért félrevezető kifejezés, mert összetéveszti az orgazmust a magömléssel, holott a kettő nem ugyanaz, s nem mindíg jár együtt. A valódi probléma a korán történő orgazmus, ami után megszűnik az erekció, így az aktus nem folytatható.
A szexológiai vizsgálatok megállapításai szerint a férfiak és nők szexuális reagálásai nagyon hasonlóak, s ennek megfelelően szexuális funkciózavaraik is hasonlóak. E.J. Haeberle (2004) mindkét nem szexuális reagálását egyaránt háromféleképpen tartja diszfunkcionálisnak: 1. A nemi szervek tumeszcenciájának, vérbőségének hiánya esetén, amihez nőknél vaginizmus is társulhat. 2. Az orgazmus elégtelen időzítése (túl korai vagy túl késői bekövetkezte) esetén, és 3.. az orgazmus elmaradása esetén. A funkciózavarok okait a lehetséges szomatikus okok kizárhatósága esetén rendszerint nemcsak az egyénben, hanem a partnerében és magában a kapcsolatban találhatjuk meg. Az okok között nagy szerepük van a régi, negativ attitűdöknek, a szexellenes nevelésnek, az információhiánynak és az előítéleteknek. A nemi szerveknek tulajdonított, túlzott jelentőség, az ún. genitalitás következtében a szexuális kapcsolatok háromféleképpen torzultak:
a) A férfi kezdeményezés előírásszerű túlhangsúlyozása (a nő rovására)
b) a közösülés túlhangsúlyozása (a petting rovására) és
c) az orgazmus túlhangsúlyozása (a nyugodtabb érzéki élvezet rovására).
Haeberle szerint „sok szexuális funkciózavar eltűnik, ha a partnerek rendezik viszonyukat és más attitűdöket fogadnak el. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy kivonják magukat a teljesítménykényszer alól.” (105.old.) Férfiaknál elég gyakori funkciózavar a merevedés hiánya, csökkent vagy megbízhatatlan volta és/vagy gyors megszűnése. Az esetek többségében ennek is pszichikus okai vannak, például az aggályos önfigyelés, a félelem a kudarctól. Tipikus eset, hogy az előjáték során kialakul a merevedés, de mire rátérnének a közösülésre, megszűnik. A kudarctól való félelem ugyanis épp ilyenkor kapja el a férfit, s ez kioltja szexuális izgalmát. A kudarcok ismétlődésével ördögi kör alakul ki a félelem és a kudarc között. A tartós erekciózavart aztán rendszerint orvosilag (gyógyszerekkel, sőt, pénisz protézissel) próbálják kezelni ; a kapcsolatban rejlő kiváltó okok azonban ettől aligha változnak.
A nő szexuális kielégülésének elmaradása, vagyis az anorgazmia egy partnerkapcsolatban jórészt a férfin múlik. Például, mert túl rövid előjáték után siet rátérni a közösülésre, ami szintén csak néhány percig tart. S mire a nő kezdene belejönni, addig már a férfinél megtörténik az orgazmus, s ezáltal az aktusnak vége szakad.. Még ma is kevesen tudják, hogy a legtöbb nő egyébként is nehezen jut orgazmushoz a közösülésben, kielégítése azonban petting révén viszonylag könnyen biztosítható.