1.rész:  A szexuális viselkedés  filogenetikus  alakulása  --

és  kulturtörténete

Az emberi egyén szexuális viselkedését  csak az embernek,, mint fajnak eddigi története alapján érthetjük meg mélyebben.  Ezért a következőkben áttekintjük a genetikailag legközelebbi állatrokonaink  szexuális viselkedését,  az emberré válás  folyamatának témánkat illető következményeit  és a  szexuális viselkedés jelentősebb változásait  az ismert emberi történelem során.

1.     Legközelebbi  állat-rokonaink  szexuális  viselkedése

Erre vonatkozó  ismereteinket különböző tudományokból, többek közt az evolúcióelméletből, a  zoológiából az  etológiából és a paleoantropológiából  meríthetjük.  Nagy  segítséget jelenthet számunkra  Norbert  Kluge: A  gyermeklét  antropológiája  (2004)  című  könyve, amely a legújabb tudományos adatok alapján mutatja be  a  „szexuális  antropogenezist”  is.

Kluge  professzor  szerint  a majmokat régóta az ember állat-testvéreinek tarthatjuk, mert számos emberi vonásuk van.  Az emberek és az emberszabású majmok  köztudottan a  primátákhoz,  vagyis az „uralkodó  állatokhoz”  tartoznak. A primáták  mintegy  70 millió évvel ezelőtt  kezdtek szétterjedni a Földön  és tovább fejlődni, miután a  dinoszauruszok  eltűntek, kihaltak.  A  primáták  két  alcsoportja  közül az egyikbe a nagy, ázsiai emberszabású majmok, főleg az orángután, a másikba  az afrikai emberszabású majmok, így a gorilla, csimpánz,  bonobo  és az ember  tartoznak.  Minden primátafaj közös jellemzője, hogy élveszülők, s utódaikat  az anya emlőjéből  táplálják.

Az emberszabásúak  törzsfájának  eddig legalább négy  modellje  alakult ki.  A napjainkban leggyakrabban emlegetett  modell a  következő (1.ábra):

Az ábra  alsó  vonala az emberszabásúak közös  származási vonala, amelynek első elágazása  a gibbonok, a második az orángutánok, majd a gorillák következnek, amelyek kb.  8 millió évvel  ezelőtt hagyták el a közös származási vonalat  és nem fejlődtek tovább az emberré válás irányába.  Az ember legközelebbi rokonai  a  csimpánzok  és  a  bonobók.  Utóbbiak  alig  2,5  millió évvel ezelőtt  önállósodtak, mint faj. Az ember fejlődési vonalához tehát a bonobók állnak a legközelebb.:  genetikai készletük  alig  1,6%-ban különbözik  az emberétől, hasonlóan a csimpánzéhoz. (Ugyanakkor az ember agya  kb. négyszer nagyobb a csimpánzénál.)

Az emberszabású majmok  nemi élete  ösztönvezérelt, bár tanulási folyamatok által is befolyásolt. Ezen a téren is a  bonobók (vagy „törpecsimpánzok”)  állnak legközelebb az emberhez.  Az incesztustabu, vagyis a szűkebb rokonsággal való szexuális kapcsolat tilalma  náluk is  megtalálható.  Egyébként viszont szinte gátlástalanul közösülnek egymással, leggyakrabban  szemtől-szembe, egymásra fekve, de a maszturbáció, sőt, a homoszexuális jellegű  kapcsolatok is előfordulnak.  Párosodási rendszerük  „poliginandriának” mondható, vagyis  szexuális  szabadosságra, promiszkuitásra utal. Tartós és kizárólagos párkapcsolatok nincsenek. A nőstények nemcsak a peteérés körüli időszakban, hanem bármikor  készek párzani, vagyis nem csak a fajfenntartás érdekében (ösztrusz), hanem az élvezet kedvéért, vagy egyéb célok érdekében is szeretkeznek. Például, mert a  szexuális viselkedés  békítő szerepet játszhat a csoportban támadt konfliktusok esetén.  A bonobo-nőstények sajátos módon  uralkodó helyzetben vannak  csoportjukban  („matriarchátusban” élnek).  Terhességük  8-9 hónapig tart, többnyire egy  utódot szülnek  és  9-10 éves korukra válnak nemileg éretté.

A vizsgálatokból kiderült, hogy  a primáták között az embernek van leghosszabb és legvastagabb pénisze (merevedéskor). Ezzel szemben a nagy testű gorilla  és az orángután  merev pénisze  alig  3-4  cm; a  kis testű  csimpánzé  viszont  5-6  cm, a heréje pedig jóval nagyobb, mint az emberé.  Ez szorosan összefügg  a gyakori nemi élettel, a promiszkuitással  és a  „spermiumok versenyével”;  ami azáltal keletkezik, hogy amikor több hím közösül egy nősténnyel, a spermiumok versengve igyekeznek a petesejt felé.  Az ember viszonylag kis  heréiből az következik, hogy filogenezise során  aligha fordulhatott elő  olyan mértékű  promiszkuitás, mint a csimpánzoknál és bonobóknál  (bár a gyakori partnerváltás az emberre is jellemző).

Az eddigi vizsgálatok egyértelműen azt mutatták, hogy a nagy, emberszabású majmok szexuális viselkedése már sokkal kevésbé ösztönös, vagyis genetikailag  programozott, mint más állatfajoké.   De a  fajfejlődés  során  fokozatosan bekövetkező  ösztönredukcióról  leginkább  H.F. Harlow  és  E.J. Suomi (1970)  majomkísérletei  győzték meg a kutatókat.  E kísérletek lényege, hogy  a kiválasztott kismajmokat megszületésük után  izolálták, elkülönítették az anyjuktól és fajtársaiktól,  gondos táplálással felnevelték, s közben figyelték viselkedésüket. A testi fejlődésükkel nem is volt semmi baj, ám a felnőttkori viselkedésük már erősen különbözött a társaik között nevelkedő állatokétól.  Valamit ugyan javult a helyzet, ha az anyát egy felnőtt majom-alak szőrös anyaggal bevont  drótvázának közelében tartották, de amikor később visszaengedték a többi majom közé, képtelen  volt az önálló életre és a  szexuális viselkedésre. Nem működött együtt egyetlen szexuális partnerrel sem, tehát nem jött létre a párzás. Az így nevelt nőstény majom  mesterséges megtermékenyítés esetén nem tudott anyaként viselkedni a megszült gyermekével:  nem táplálta, nem gondozta, így az újszülött hamar elpusztult.

Következésképpen  sem a szexuális, sem  az anyai viselkedés nem ösztönös az emberszabású majmoknál. A viselkedés organizációja tehát nem biológiailag programozott, hanem csak a társas környezetben tanult  szabályozó rendszer révén alakul ki.  Buda Béla (1997)  szerint  „a  szexuális viselkedés majmoknál már annyira bonyolult, hogy azt minden egyed a maga fejlődési folyamatában tanulja, sajátítja el. Az elsajátításban... más majmok tevékenységének megfigyelése is szerepet játszik. Emellett a  majom játékos próbálkozásai... ugyancsak  felfoghatók tanulási ténykedésnek.” (94. old.)  Buda (1988)  az állati  párválasztással kapcsolatban arra is felhívja a figyelmet, hogy „magasabb rendű állatoknál  a hímek küzdelme kelti – többnyire ugyancsak az antropomorf gondolkodás számára – azt a benyomást, hogy az állat választ párt magának, és mintegy ahhoz ragaszkodik. Nem erről van szó;  ma úgy tudjuk, hogy az ilyen küzdő állatokban – az ismert szarvason kívül sok más faj ilyen, köztük sokféle hal és madár is – erős biológiai késztetés van a lakóterület, a „revier” határának védelmére, s a területre lépő másik hím váltja ki a küzdő viselkedést  (amelyről  Konrád Lorenz  kimutatta, hogy nem az ölési szándék vezérli, csupán a másik állat legyőzése, és az alul maradó állat bizonyos mozdulatai automatikusan megszűntetik, gátolják a küzdő viselkedést, s megállítják a harcot).   Ugyancsak nem választásról van szó, amikor a majmok között verekedés tör ki egyik vagy másik nőstényért, például a páviánok között;  ilyenkor ugyanis a hierarchikus szervezetté alakult majomközösségben „presztizsharc”  folyik, azt igyekeznek eldönteni, hogy ki az erősebb.” (27-28. old.)

Mindezek alapján könnyebben érthető a  szexuális viselkedés organizációja  az evolúció  következő  szakaszán:  az  embernél .