Szilágyi Vilmos : Elméletek a női orgazmusról

Ellentétben a férfi orgazmussal, a női orgazmus sokkal bonyolultabb és nem spontán kialakuló képesség. Egyrészt a női orgazmus nem látványos, pontosabban, nem jár együtt olyan könnyen megfigyelhető fiziológiai kísérőjelenségekkel, mint a férfiejakuláció [bár az E. Gräfenberg (1950) nevéhez fűződő elmélet szerint a nőnek is lehet magömlése – ami azonban sokkal kevésbé feltűnő és, mint látni fogjuk, egyébként is vitatott]. Mindenképpen nehezebben értelmezhető, mint a férfiorgazmus.

Másrészt társadalmi és ideológiai okok is nehezítették a női orgazmus tanulmányozását. Egy patriarchális társadalomban a nő – s ezzel együtt a női szexualitás – alárendelt jelentőségű. A viktoriánus korszakban a nőket saját szexuális igényeik, reagálókészségük elfojtására nevelték. A szexológus kutatók, akik kezdetben kivétel nélkül férfiak voltak (csak a XX. század második-harmadik évtizedében tűntek fel az első női szexológusok), nehezen találhattak olyan nőket, akik alkalmas és készséges alanyai lettek volna az ez irányú kutatásnak.

Az első orgazmuselméletek ezért meglehetősen elvont szinten mozogtak, ellenőrizetlen hipotézisekkel dolgoztak. Ilyen volt Albert Moll (1897, 1909) német fiziológus teóriája a férfi- és női szexualitás különbségeiről, a detumeszcencia (kiürülési szükséglet) és a kontraktációs ösztön (a testi érintkezés szükséglete) alapján. Elterjedt közhiedelem volt a XIX. században, hogy a nők (legalábbis az “úri nők”) nem tudják és nem is akarják élvezni a szexet, vagyis frigidek. Havelock H. Ellis (1896) angol szexológus, az egyik legkiválóbb “szexuálreformer”, aki nagyjából Freuddal egy időben működött, korán felismerte, hogy a nők állítólagos “természetes frigiditása” viktoriánus mítosz, továbbá hogy a női és férfiorgazmus nagyon hasonló. Bizonyítani azonban éppúgy nem tudta ezt a tételt, mint ahogyan Eulenburg (1914) sem azt a felismerést, hogy a frigiditás lényegében pszichoszexuális infantilizmus. (Valójában azonban – a közhiedelemmel ellentétben – frigiditásról csak akkor beszélhetünk, ha a nő egyáltalán nem képes szexuális izgalomba jönni és élvezni a szeretkezés valamilyen formáját.)

A női orgazmus mibenlétének tisztázásához Sigmund Freud – egyébként valóban korszakalkotó – “Három értekezése” (1905) sem vitt lényegesen közelebb. Sőt, teoretikus próbálkozásai során olyan, empirikusan megalapozatlan, téves elképzelést vitt be a köztudatba, amely még ma is számos nehézség forrása. A “nemi ösztön” érési fázisai (orális, anális, fallikus stb.) mellett ugyanis Freud különböztette meg a klitorális és a vaginális orgazmust oly módon, hogy csak az utóbbit tartotta pszichoszexuálisan érett szexuális kielégülési módnak. Ettől kezdve az analitikus terápiában kezelési indikációnak számított, ha egy nő csak a csikló közvetlen ingerlése révén tudott kielégülni.

Később azonban vita kezdődött a vaginális orgazmus állítólagos felsőbbrendűségéről. A különböző vizsgálatokból (Kinsey 1953, vagy Masters és Johnson 1966) kiderült, hogy minden orgazmus egyenértékű, függetlenül az ingerlés helyétől és módjától. A közösüléses orgazmus is a csikló közvetett ingerlésének köszönhető, hiszen a hüvelyben igen kevés az idegvégződés. Egyébként pedig semmilyen különbséget nem lehet kimutatni az érettség, nőiesség vagy a lelki egészség terén az orgazmust közösüléssel vagy a csikló ingerlésével átélő nők között (Fischer, 1976, LoPiccolo és Stock, 1988).

A húszas években egyre többen kezdtek foglalkozni a női orgazmus problémájával. Köztük könyvei révén legismertebb Th. van de Velde (1926), tudományos szempontból azonban fontosabbnak tűnik Helene Wright (1930) angol nőgyógyász, aki elsőként dolgozott ki szenzibilizálási és maszturbációs gyakorlatokat az orgazmuskészség fejlesztésére. Témánk szempontjából még jelentősebb Dickinson (1931) amerikai nőgyógyász, aki már a harmincas években laboratóriumi vizsgálatokat folytatott – például átlátszó műpénisz felhasználásával – a női szexuális reagálás fiziológiájának tisztázására.

A női orgazmus kutatásában azonban mégis Alfred C. Kinsey (1948, 1953) munkássága jelentett igazi mérföldkövet. Ő a negyvenes években több mint 6000 nő szexuális élettörténetének adatait gyűjtötte össze és dolgozta fel (az úgynevezett Kinsey-jelentés második kötetében). Egységes orgazmuselméletet ugyan nem dolgozott ki, de igen sok, statisztikailag értékelt, empirikus anyagot szolgáltatott egy ilyen elmélethez. Lehetetlenség ezeket itt felsorolni, csupán néhány fontosabb megállapítását említem.

Kinsey adatai bizonyították először egyértelműen, hogy már az újszülött fiziológiai kapacitása lehetővé tesz bizonyos szexuális reakciókat, amelyek már az első életévekben az orgazmusig terjedhetnek. Ez utóbbit olyan fiziológiai változásként definiálja, amely során a neuromuszkuláris tenzió fokozódik és egy csúcsban kulminál, amit a feszültség hirtelen visszaesése követ. Az orgazmus létrejöttének három fő feltételét emeli ki: 1) Az egyén fizikai és fiziológiai kapacitását (adottságát), 2) szexuális tapasztalatainak jellegét és terjedelmét, 3) az aktuális ingerlés jellegét.

Megállapítja, hogy már a gyermekeknél is nagy egyéni különbségek vannak a szexuális ingerelhetőség terén, de ugyanazon egyén reakciókészsége is változhat korától, testi és lelki állapotától stb. függően. Sok gyermeknél csak a prepubertásban alakul ki a szexuális reagálókészség, sőt, lányoknál az is előfordul, hogy csak évekkel a pubertás után. Nehéz azonban eldönteni, hogy a szexuális reakciók késői megjelenése a reakciókészség hiányának vagy a szexuális ingerlés, illetve élmények hiányának következménye. Mindenesetre tény, hogy már az óvodáskorban is előfordulhat maszturbációs orgazmus, főleg a lányoknál.

Kinsey állapította meg, hogy a serdülés előtti orgazmus jellege alig különbözik a felnőttétől, s hogy a szexuális tevékenység valamennyi típusa közül a maszturbáció az, amelyben a nők leggyakrabban kielégülnek. Az orgazmuskészség kialakításának másik nagy lehetősége a petting. Kinsey szerint a nők 24%-a petting során jutott először orgazmushoz. Összehasonlító elemzése szerint az orgazmushoz szükséges anatómiai struktúrák mindkét nemnél csaknem azonosak, és fiziológiai szempontból sincs lényeges különbség. Maga az orgazmus lényegileg azonos jelenség mindkét nemnél. Kinsey vizsgálta különböző hormonok hatását is a szexuális reagálókészségre. Azt találta, hogy például a hipofízis- és gonadális hormonok szükségesek ugyan a normális szexuális fejlődéshez, de nem határozzák meg a szexuális reakciókészséget, s hasonló a helyzet a thyroid- és adrenalinszinttel is. Erősebb korrelációt csak az androgén hormonok és a 17-ketosteroidszint mutat.

A Kinsey-jelentés nagy lendületet adott az orgazmusra irányuló szexuálfiziológiai vizsgálatoknak. Ezek közül legjelentősebbek Masters és Johnson (1966, 1970), az azóta híressé vált amerikai kutatópáros modern eszközökkel folytatott laboratóriumi vizsgálatai, amelyek minden fő kérdésben megerősítették Kinsey megállapításait. Első könyvük (Human Sexual Response, 1966) nyomán általánosan elfogadottá vált a szexuális reakcióciklus négy szakaszra tagolása: 1) vágy és izgalomba jövés, 2) platófázis, 3) orgazmus és 4) oldódási, elernyedési szakasz.

Kísérletileg megállapították e fázisok fiziológiai jellemzőit mindkét nemnél. A női orgazmusra vonatkozó megállapításaik lényege: az orgazmus reflexszerű összehúzódásokat vált ki a vagina alsó felének izmaiban (“orgasztikus mandzsetta”), a corpus uteriben (méh) és a sphincter ani externusban (végbélzáróizom). Az összehúzódások általában 0,8 másodpercenként követik egymást, számuk 3 és 15 között váltakozik, fokozatosan csökkenő intenzitással. A hüvely belső fele az orgazmus során éppolyan kitágult marad, mint a platófázis során. (Ez az úgynevezett “sátor-jelenség”.) A légzés, a pulzusszám és a vérnyomás is hasonlóan magas marad, illetve tetőzik. Az orgazmusra jellemző fiziológiai változások nagyjából azonosak, bármilyen ingerlés (maszturbáció, petting, közösülés stb.) váltotta ki azokat. Következésképpen ebből a szempontból értelmetlen és indokolatlan a “klitorális” és “vaginális” orgazmus megkülönböztetése.

Masters és Johnson ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy az orgazmus szubjektív átélése igen különböző lehet, s ezt számos szomatikus és pszichikus tényező befolyásolja. Ezzel – úgy tűnik – létrejöttek az egységes orgazmuselmélet alapjai.

A korábbi, dualisztikus (pszichoanalitikus) orgazmuselmélet azonban nehezen adja fel pozícióit. Képviselői a legutóbbi évtizedekben is megpróbáltak érvelni mellette. Elismerik ugyan, hogy fiziológiailag nem különbözik a klitorális és a vaginális orgazmus, de pszichikus szempontból permanens különbségeket vélnek felfedezni a kettő között: az előbbi intenzívebb és gyorsabb, az utóbbi lassúbb, de mélyrehatóbb stb. A Masters–Johnson-féle orgazmuselmélet módosítására a legérdekesebb kísérletet egy amerikai pszichológus házaspár (J. és A. Singer, 1972) tette. Ők megkérdőjelezték, hogy a hüvelyösszehúzódások valóban mindig előfordulnak-e a női orgazmusban. Megfigyeléseik szerint háromféle orgazmus létezik: 1) a vulvális (hüvelyi) orgazmus, amit az orgasztikus mandzsetta akaratlan, ritmikus összehúzódásai jellemeznek, 2) az uterális (méhhel kapcsolatos) orgazmus, amelyben nem történnek összehúzódások, ehelyett a légzés válik szakaszossá és mind erősebb apnoe (lélegzetkihagyás) tapasztalható. Ez a fajta orgazmus szerintük csak közösülésben fordul elő és jórészt a méh elmozdulásai váltják ki. Végül a 3) a kevert típusú orgazmusban apnoe és összehúzódások egyaránt megfigyelhetők.

Ez az orgazmustipológia nem látszik túlságosan meggyőzőnek és nincs is kellően dokumentálva. A szakaszos légzés, a torokelszorulás és a diafragma feszülése valószínűleg bármilyen szexuális ingerlés által kiváltott orgazmus kísérő jelensége lehet, de éppoly kevéssé szükségszerű, mint a sírás, ami egyes nőknél az intenzív orgazmust kíséri.

Figyelemre méltó viszont, hogy Shere Hite amerikai pszichológusnő, aki 1972 és 1975 között több mint 3000 nő szexuális élettörténetének adatait gyűjtötte össze (folytatva ezzel Kinsey munkáját), szintén úgy találta, hogy a közösüléssel vagy anélkül elért orgazmus lényegében azonos, ezért indokolatlan fiziológiailag különböző típusokról beszélni. De Kaplan (1974) is oda konkludál, hogy az újabb vizsgálati adatok egyértelműen bizonyítják a csikló döntő szerepét és a hüvely körüli izomösszehúzódásokat a női orgazmusban.

Mindenesetre joggal állapította meg Siegfried Schnabl (1972), hogy a női orgazmus komplikáltabb, mint a férfié, nem spontán érési folyamat eredménye, hanem az ontogenezis, az egyéni fejlődés során tanulással kell azt a nőnek kialakítania. Gebhard (1968), Kinsey munkatársa és a cseh Raboch (1968) korábban úgy látták, hogy a női orgazmuskészség filogenetikusan késői jelenség és csak az emberre jellemző. Azóta azonban egyre több adat szól amellett, hogy más, magasabb rendű emlősállatoknál is megtalálható. Raboch (1992) újabb megállapítása szerint a koitarche időpontja és körülményei is befolyásolják az orgazmuskészség alakulását. Épp ezért egyetérthetünk Schnabllel abban, hogy a női orgazmuskészség kialakítását a szükséges fiziológiai adottságok megléte ellenére sem szabad a véletlenre bízni, hanem megfelelő szexuális felvilágosítással és neveléssel elő kell segítenünk.

Már csak azért is, mert a szexológiai vizsgálatok szerint az anorgazmia, vagyis az orgazmushiány a nők átlag 20-30%-ánál fordul elő, a klimaktérium előtt ritkábban (kb. 15-20%-ban), utána pedig gyakrabban. Lo Piccolo és Stock (1987) adatai szerint a nők 10-15%-a sohasem él át orgazmust, s kb. ugyanennyien csak igen ritkán. Az orgazmuskészség sokak (például Hurlbert, 1991) szerint szorosan összefügg a szexuális asszertivitással és a maszturbáció elfogadásával.

Erre utal az is, hogy “a női orgazmuszavar többnyire nem önálló problémaként, hanem a szexuális készenlét nehézségeivel együtt szokott jelentkezni, ezért […] a kezelésük is legtöbbször összekapcsolódik. Keletkezésénél a biológiai, pszichológiai és szociokulturális tényezőket egyaránt figyelembe kell venni” (Comer, 2000, 436. o.). Ugyanez a szerző (amerikai pszichiáter professzor) állapítja meg, hogy a nők orgazmuszavarait “olyan speciális módszerrel kezelik, amely önexplorációt, a saját test tudatos szemlélését és egy irányított, maszturbációs tréninget foglal magában” (444. o.). Ez akár csoportosan is történhet, ahogyan azt Lonnie Barbach (1977) amerikai pszichológusnő könyvében leírta.

Végeredményben a modern szexuálterápia sikerei megerősítik és igazolják a Masters és Johnson által kidolgozott orgazmuselméletet.

Megjelent még egy érdekes elmélet a női orgazmussal kapcsolatban. Ez a német származású, amerikai nőgyógyász, Ernst Gräfenberg nevéhez fűződik, aki már 1950-ben cikket közölt a húgycső szerepéről a női orgazmusban. Pontosabban a húgycsőbe torkolló, belső elválasztású mirigyekről, amelyek szexuális izgalom hatására váladékot bocsátanak a húgycsőbe, s ez az orgazmuskor kilövellhet. Cikke akkor még nem keltett feltűnést, csak az 1980-as években, miután megjelent három amerikai szexológus (Ladas, Whipple és Perry, 1982) könyve a Gräfenberg kezdőbetűje nyomán G-pontnak (vagy G-foltnak) elnevezett vaginális zónáról, amelynek ingerlése egy sajátságos, eddig nem ismert jelenséget, a női ejakulációt váltaná ki.

A könyv szakmai körökön kívül is nagy szenzációt és komoly vitákat keltett, amelyek arról folytak, hogy minden nőnél előfordul-e, vagy csak egyeseknél; mi az eredete; milyen mennyiségű és összetételű a kilövellt váladék. Amely, egyesek szerint, nem is a húgycsőből jön, hanem a hüvelyből, vagyis azonos a hüvelyváladékkal, ami szexuális izgalom hatására bőven termelődik.

A G-pont problematikájáról egy magyar patológus szakorvos is írt, aki kétségbe vonta, hogy léteznének olyan mirigyek a női húgyhólyag alatt, amelyek ingerlés és szexuális izgalom hatására ondószerű váladékot ürítenének a húgycsőbe, ahonnan az orgasztikus összehúzódásoktól kilövellne. Tény, hogy az anatómiai ábrákon és metszeteken eddig nem lehetett látni ilyen mirigyeket. Ez persze nem zárja ki, hogy a hüvely elülső falán van egy olyan pont (a szimfízis alatt), amely szexuálisan ingerelhető. Azonban nem valamiféle mirigyekkel függ össze, hanem a csiklóval, amelynek töve a hüvelyen keresztül tapintható. Ezen keresztül a csikló makkjába vért lehet préselni, s ezzel a szexuális izgalom fokozható. A húgycsőből eszerint csak vizelet jöhet (amit esetenként maguk az érintett nők is így éreznek).

Mindenesetre a kérdés nem tekinthető lezártnak, s nincs kizárva, hogy sok nőnél mégis előfordulhat a húgycsőből származó magömlés, amely nem azonos a vizelettel, tehát semmilyen aggodalomra nem ad okot. A női orgazmus jellegén azonban az ilyen magömlés alig változtat.

Hite, Shere (2000): Hite Riport. A nők szexuális életéről. Magyar Könyvklub, Budapest