Magyar Szexológiai Szemle

Tartalomjegyzékek Cikkek Ajánlott könyvek Pályázat Főoldal

A magánéleti kultúráról

Olvasóink előtt köztudott, hogy folyóiratunkat a "Magánéleti kultúra -- korszerű életvezetés" Alapítvány adja ki, amelynek főbb célkitűzései a belső címoldalon olvashatók. Ezekből következik, hogy Szemlénk is a magánéleti kultúra terjesztését szolgálja, legalábbis annak egyes területeit kívánja kiemelten fejleszteni. A szexuális--párkapcsolati kultúra ugyanis lényeges része a magánéleti kultúrának.

Egyszer azonban érdemes kicsit körüljárni a magánéleti kultúra fogalmát. Miről is van szó? A magánéletet szembeállíthatjuk a közélettel, bár a kettő között nincs éles határ, s kétségkívül hatnak is egymásra. De tény, hogy a magánélet az un. "privátszférában" zajlik, az egyén személyes , individuális életútját, jó esetben életvezetését jelenti, azt az életstílust,, amit ő maga alakít ki (vagy fogad el). Ennek két fő vonala az egyéni pályaválasztás és a párválasztás. Ha mindkettő sikeres, akkor beszélhetünk véleményem szerint a magánélet sikeréről (bár ennek megítélése elég szubjektív, hiszen objektív kritériumokkal nem nagyon rendelkezünk).

A magánéleti kultúra így végeredményben a pályaválasztás és a párválasztás kultúráltságát (és szocializáltságát) jelenti, vagyis az egyén olyan műveltségi szintjét, amely lehetővé teszi a saját és a társadalom szempontjából egyaránt optimális döntéseket és életvezetést. E speciális műveltség elsajátítása a szocializációs és személyiségfejlődési folyamat lényeges eleme; elősegítése pedig a köznevelés, elsősorban az iskolarendszer (részben pedig a közszolgálati médiák) feladata lenne.

Iskolarendszerünk, sajnos, mindmáig nem gondoskodott a felnövekvő generáció pályaválasztási és párválasztási érettségének elősegítéséről. Valami ugyan történt mindkét vonalon; működtek például pályaválasztási tanácsadók, s az un. "családi életre nevelés" bevezetésére is történtek próbálkozások, mindez azonban egyáltalán nem volt elegendő. Hiányzott az intézményes megalapozás, nem képezték ki rá a pedagógusokat, nem irattak ehhez tankönyveket és segédkönyveket, nem építették be a köznevelés rendszerébe; az illetékesek nem ismerték fel a magánéleti kultúra és a korszerű életvezetés tanításának jelentőségét.

Az adott helyzetben tehát "civil kezdeményezésekre" van szükség Ehhez azonban először is a leginkább érintett szakembereknek, értelmiségieknek kellene egyetértésre jutniuk a teendőket illetően. Ezt kívánjuk elősegíteni, amikor megvitatásra javasoljuk a magánéleti kultúra témáját. Éspedig különösen a párválasztási érettség elősegítésének vonatkozásában, mert ez nemcsak alapvetőbbnek, hanem bonyolultabbnak és a hagyományos tabuk folytán "kényesebb" kérdésnek tűnik.

Az első, megvitatandó (s persze tudományos módszerekkel is vizsgálandó) kérdés, hogy milyen a magánéleti, s ezen belül főleg a szexuális (párválasztási és házassági) kultúra helyzete, állapota, színvonala hazánkban, nemek és életkor, valamint teróletileg és társadalmi rétegek szerint. Ennek megítéléséhez természetesen megbízható viszonyítási pontok kellenének; mihez képest nevezhető a helyzet jónak, közepesnek vagy rossznak? (Például milyen téren és mennyiben marad el a fejlettebb országoktól? stb.) Ebből következhetne annak megállapítása, hogy milyen feladataink vannak a magánéleti kultúra színvonalának emelése terén? S hogyan lehet megteremteni e feladatok teljesítésének feltételeit?

Mindez természetesen egy sor további kérdést is felvet. A helyzetnek és okainak vizsgálata során tisztázandó pl. a magánéleti problémák és a társadalmi változások összefüggése, így pl. a nőmozgalom, az emancipáció a nők munkábaállásának és szakképzésének hatása a nők és férfiak magánéletének alakulására. Tulajdonképpen nincs kidolgozott, egységes és átfogó elmélete a magánéletnek, bár egyes vonatkozásait már sokszor tanulmányozták például a családszociológusok vagy a szabadidő-elemzők. Ám teljesen tisztázatlan pl. a magánélet és az egyéni értékrendszer, világnézet, erkölcsi elvek összefüggése, nem is szólva az önértékelés (pl. sikerorientéált vagy kudarckerülő), a vérmérséklet és személyiségtípus (pl. introvertált vagy extravertált stb.) befolyásoló szerepéről.

Minthogy a magánélet jellege, minősége az életvezetésben konkretizálódik, vizsgálni kellene az életvezetési képesség mibenlétét, tartalmi elemeit és kialakulásának törvényszerűségeit. Nyilvánvaló ugyanis, hogy -- mint minden képesség -- az életvezetési képesség is tanulható, alakítható, nemcsak véletlenszerű hatásokkal, hanem tudatos neveléssel és önneveléssel is, bár erre mindeddig sem a család, sem az iskola nem törekedett. A tanácsadás szintjén is csak olyan szűk körű és részleges próbálkozások voltak, mint a nevelési és a pályaválasztási tanácsadó irodák; ám ezek puszta léte is veszélybe került a rendszerváltás után.

Párválasztási és házassági tanácsadások azonban egyáltalán nem működtek az elmult évtizedekben; az un. "társkereső szolgálatok" ugyanis szakmai szempontból legtöbbször nem nyujtottak igazi segítséget (csak "találomra" összehozták a társkeresőket).

Magánéleti, életvezetési tanácsadókra pedig nyilván sürgős szükség lenne, természetesen csak olyanokra, akik erre speciális felkészültséggel, tudományos megalapozottsággal rendelkeznek. Sajnos, mindeddig sehol sem folyt nálunk ilyen irányú képzés. Pedig már 1985-ben javaslatot tettem az ELTE Pszichológiai Intézetének egy magánéleti tanácsadással kapcsolatos speciálkollégium indítására. Ennek során a következő problémakörök kerültek volna megvitatásra:

  1. Egyéni értékrendek megvalósulása az életvezetésben.
  2. Kapcsolatteremtési készség: családi, baráti, munkatársi kapcsolat.
  3. Szerelmi és szexuális kapcsolatok, pszichoszexuális fejlődés.
  4. Párválasztási érettség, házassági problémák.
  5. Érettség a szülői szerepre; gyermekvállalás és nevelés.
  6. Elhidegülés, különélés, válás; szülőtársi kapcsolat.
  7. Szenvedélybetegségek és egyéb menekülési módok.
  8. Öregedés, együttélés öregekkel. Családon belüli elmagányosodás.
  9. Súlyosabb betegség, baleset, halál; trauma-feldolgozás.
  10. Öngyilkossági hajlam (üresség-, értelmetlenség-érzés).

Mindezek közül ugyan csak 4--5 problémakör tartozik elsődlegesen a szexológiára, de mindegyik multidiszciplináris és holisztikus megközelítést igényel,s ebben a szexológiának is fontos szerep jut. A problémakörök súlyossága és gyakorisága szempontjából akár rangsorba is állíthatjuk őket, hogy több időt és energiát fordíthassunk a legfontosabbak megoldására. Ilyen próbálkozás eredménye volt az utóbbi két évtizedben az un. "családi életre nevelés" előtérbe állítása, amiről főiskolai jegyzetek (dr. Komlósi Sándor) és tankönyvek (dr. Czeizel Endre) is megjelentek, s bizonyos körben, iskolatipusokban alkalmazásukat is kipróbálták. Ezek eredményeinek megvitatása szükséges és hasznos lenne, ám bővebb teret igényelne (s lehetőleg team-munkát).

Az utóbbi években tanúi lehettünk az un. "magánélettan" iskolai bevezetésére tett kísérletnek is, amihez egy kitűnő pszichológus, Bácskai Júlia írt két tankönyvet és egy tanári segédkönyvet. Az erre vállalkozó pedagógusoknak pedig a kötelező pedagógusképzés keretében is igénybe vehető, 60 órás kiképző kurzusokat tart az "Alternatív Pedagógusképző Műhelyben". A "magánélettan" a szerző szerint megfelel a NAT "Ember és társadalom" műveltségterületén belül az Emberismeret című fejezet követelményeinek, amennyiben pótolja az egykori osztályfőnöki órákat, segít az önismeret és a pszichológiai kultúra fejlesztésében stb. Kétségkívül jó lenne, ha a magánélet tanát valóban tantárggyá lehetne tenni az általános és középiskolákban, Alapítványunk célkitűzéseivel összhangban.

Ennek során figyelembe lehetne venni a fejlett, nyugati országokban érvényesülő, hasonló törekvéseket. Daniel Goleman Érzelmi intelligencia (Budapest, 1997. Háttér K.) című könyvében sürgeti az önismeret tantárgyszerű oktatását, amit egyes amerikai iskolákban már hosszú évek óta megvalósítanak. Az oktató-nevelő munka célja, hogy a gyermekek életének feszültségei és traumái napi témák legyenek, s megtanulják: "a hangsúly az érzelmek kendőzetlen, de agressziómentes kinyilvánításán van". (397. old.)

Németországban pedig egyes iskolák kísérleti jelleggel bevezették az "életvezetés -- erkölcstan" oktatását. E szaktárgy feladata a tanulók életvezetési képességének, s elsősorban értékorientációjának fejlesztése, önismeretük és pszichológiai kultúrájuk növelése. (Néhány éve ennek részletesebb terveit is megkaptam.)

Lehetne még sorolni a jó kezdeményezéseket, amelyek tanulmányozásra érdemesek, de legfőbb ideje lenne nálunk is előbbre lépni végre a magánéleti kultúra és korszerű életvezetés terjesztése terén.

Kiegészítésként

megemlíthető, hogy a különböző "házasság-előkészítő tanfolyamok" is a magánéleti kultúra terjesztését szolgálják. Ilyeneket itt-ott már nálunk is rendeztek (főleg a történelmi egyházak), de ezek általában rövidek és felszínesek voltak, eredményességüket pedig nem is próbálták felmérni.

Amerikában viszont nagy hagyománya van a házasságra előkészítő, intenzív kurzusoknak, s a tudományos kutatás is foglalkozik ezek hatékonyságának javításával. Az egyik szexológiai szakfolyóirat (Journal of Sex & Marital Therapy) például a legújabb (99/1.) számában közöl erről egy érdekes tanulmányt, amely számunkra is tanulságos lehet, ezért a Szemle következő számában ismertetni fogjuk. Remélve, hogy hamarosan sikerül nálunk is megszervezni egy-két ilyen tanfolyamot.

Szilágyi Vilmos

Vissza a Főoldalra | Vissza a Cikkekhez

2001/ 2—3

A humánetológus nézőpontjából

Interjú dr. Csányi Vilmossal

Szerk.: A Könyvpiac-ban megjelent, “Önkorlátozó fejlődés” c. interjúban Ön többek között úgy nyilatkozott, hogy a szaporodás szabályozatlansága az emberi faj pusztulásához fog vezetni. Komolyan gondolta ezt?

Cs.V.: Minthogy a bolygónk területe véges, a szaporodásnak valamiféle korlátja kell, hogy legyen. Minden társadalmi rendszerben kialakultak valamilyen szaporodási korlátok. A mai társadalomban ezek a korlátok azonban eltűntek

Szerk.: De hát a nyugati társadalmak már erősen korlátozták a születésszámot, mi tehát már nem szaporodunk, sőt, lassan inkább fogyunk.

Cs.V.: Igen, de a Földön már hatmilliárd ember él, s ehhez képest a nyugatiak néhány százmilliója elenyésző.

Szerk.: De ha a nyugatiak már tudják szabályozni, akkor megtehetik a keletiek is, nem?

Cs.V.: Ez egy ábránd! Mindenki reménykedik benne, aztán semmisem történik. Kínában, ahol már több, mint egymilliárd ember él, megpróbálkoztak a születések korlátozásával, de az általános felháborodás hatására már lazítottak a korlátozáson. Hasonló a helyzet Indiában is. Ha már 15 vagy 2O milliárd ember lesz… nem tudom, mi fog történni. Ezt nem lehet előre megjósolni. József Attila annakidején úgy sóhajtott: Már kétmilliárd ember… Azóta nem sok idő telt el, s már háromszor annyian vagyunk.

Szerk.:Ez igaz, ám a globalizáció talán segíthet a szaporodás globális szabályozásában.

Cs.V.: Ebben sok más szempont is szerepet játszik. A globalizálódás a termelés és fogyasztás fölfuttatásával jár, tehát minél több fogyasztóra van szükség, nem pedig a népesség csökkenésére.

Szerk.: De hát az emberiség öngyilkossága árán mégsem kívánhatják a népesség korlátlan szaporodását?

Cs.V.: Csakhogy például a keresztény egyházaknak is az az álláspontjuk, hogy a szaporodást nem szabad korlátozni, mert a Mindenható így rendelte. E pillanatban nem látható semmilyen reális megoldás. A Kairo-i konferencia is tárgyalt erről, mégsem történt semmi.

Szerk.: Ha a nemzés és szaporodás nem elemi emberi jog, akkor nyilván korlátozni kell. De hogyan valósítható ez meg?

Cs.V.: Elemi emberi jog igen kevés van. Ilyen például az élethez való jog, de valójában már ezt is átvette az állam. Egy más körülmények közt élő, pl. húszezer évvel ezelőtti ember nem tudná megérteni és elfogadni a számunkra természetes szabályokat. Hogy mi jogos, vagy mi nem, az mindig az adott helyzet függvénye. A kulturális rendszer szabályozza, ki mire jogosult. Kínában átmenetileg eredményes volt a korlátozás, ami azt mutatja, hogy van megoldás, ha komolyan veszik.

Szerk.: Világviszonylatban, főleg bizonyos túl szapora népcsoportokban talán kívánatos lenne a korlátozás, de nálunk nem vezetne-e a magyarság még gyorsabb fogyásához?

Cs.V.: Én nem tennék különbséget a népcsoportok között, mert ez egy nagyon veszélyes dolog, rasszizmushoz, fajgyűlölethez vezethet. Itt az egyénekről van szó. A különböző társadalmak a problémát különbözőképpen oldhatják meg. Elképzelhetetlen, hogy egy “világhatóság” döntse el, hogy “ezekből kell, azokból meg nem kell…” 15 millió magyar van, s én fontosabbnak tartom, hogy minőségi magyarok legyenek. Veszedelmes szemlélet, amely azon siránkozik, hogy fogyunk, de nem törődik azzal, hogy 3O ezer ember hajléktalan, vagy hogy az átlagéletkor nálunk 15 évvel alacsonyabb, mint máshol. A minőség elve azt jelenti, hogy egy kisebb létszámú nemzet is lehet nagyon értékes, ha tagjai egészségesen és kultúráltan élnek.

Szerk.: Vannak olyan aggályok, hogy amennyiben a jelenlegi trend folytatódik, akkor néhány évtized mulva hazánk “roma-ország” lesz és a magyarság lassan kisebbségbe szorul.

Cs.V.: Minden lehetséges, különösen akkor, ha egy társadalom olyan ostoba, hogy nem látja be: a roma-kérdést nem imádsággal lehet megoldani, hanem pénzzel, kultúrával, oktatással stb. Aki erre sajnálja a pénzt, az ellensége a nemzetnek. A roma-kérdést tehát igen komolyan kell venni, de nem a létszámuk korlátozásával

Szerk.: Másik kérdésem: mi a véleménye az un. “szerelem-hormonról” (feniletilamin) – ez oka, vagy inkább következménye a szerelemnek?

Cs. V. Már korábban is lehetett tudni, hogy jól meghatározható szakaszai vannak a nemek kapcsolatának. S ennek lehet valami biológiai alapja. Az ember biológiai örökségében, az emberszabású majmok között ugyan stabil párkapcsolatok – néhány kivételtől eltekintve – nem voltak, de éppen a párkapcsolat kialakulása az egyik fő előfeltétele annak, hogy az emberi társadalom létrejöjjön. A szerelem pedig egy olyan állapot, ami elősegíti, hogy egy összehangolódás bekövetkezzen.

Szerk.: Igen, de a szerelem általában elég hamar el szokott múlni. Más a párkapcsolat és más a szerelem.

Cs. V.: Ma már jóval hosszabb időre van szükség az utódok felneveléséhez, s ez csak akkor sikerülhet, ha az utódokat létrehozó párkapcsolatok elég stabilak. Szerelem hiján a kultúra kell, hogy összetartsa a családokat

Szerk.: Úgy tudom, az etológia az érzelmi kötődésben, a párkapcsolatok stabilizálásában is bizonyos hormonoknak (endorfinoknak) tulajdonít döntő szerepet.

Cs. V.: Az endorfinok jutalmazzák a kötődést.

Szerk. : Az együttlétből adódó biztonságérzet nem elegendő jutalom?

Cs. V.: Minthogy biológus vagyok, úgy vélem, hogy ennek is van biológiai alapja. Minden ember arra születik, hogy valamilyen csoportképző erők hatása alatt álljon. A közös akciók és hiedelmek is komoly összetartó erőt jelentenek. A hormonelőállítás képessége biológiai adottság. A hormonszintet legfeljebb csökkenteni, vagy erősíteni lehet, de létrehozni nem. A szerelem elősegítheti, fokozhatja egy hormon hatását, de nem hozza létre azt. Hasonló a helyzet az agresszió esetében is. A hormonok és a viselkedés olyan bonyolult rendszert alkotnak, hogy nagyon nehéz az egyes tényezők szerepét pontosan felderíteni.

Szerk.: Mi a véleménye a szexuális kultúra evolúciójáról?

Cs. V.: Az a kérdés, mit értünk evolúció alatt. Sokan valami magasabbrendű irányába történő fejlődésre gondolnak, jómagam viszont egyszerűen változást értek ezen, igy a szexuális kultúra is változik, de nem feltétlenül valamilyen rosszabb állapotból egy jobb felé megyünk.

Szerk.: Az egyszerűbbtől a komplexebbé válás nem fejlődés?

Cs.V.: Hol igen, hol nem. Van, amikor az evolúció egyszerűsödéssel jár. Nagyon vitatható dolog, hogy egy rendszer komplexebbé válása mindig fejlődést jelent-e. A szexualitásnak három alapfunkciója van: a fajfenntartás, a stresszoldás és a párkapcsolat erősítése. Ezek valamelyikére a különböző társadalmi ideológiák “rátelepednek”, például tiltják a stresszoldó, vagy a párkötő funkciót. Remélhető, hogy a biológiai optimum felismerése előbb-utóbb elősegíti a genetikai és társadalmi tényezők összehangolását. Ettől a biológiai optimumtól távol van a promiszkuitás, amiben nincs párkapcsolat és reprodukció és csak a stresszoldás érvényesül.

Szerk.: Vannak-e az embernek ösztönei, például nemi ösztöne?

Cs.V.: Miért ne lennének? Minden állatnak van, s az ember is egy állatfaj. Csak az a különbség, hogy az embernek olyan “ösztönei” vannak (ha így nevezzük az öröklött viselkedés-repertoárt), amelyek a kultúrát teszik lehetővé. S ezek más ösztönkésztetések elnyomásához is vezethetnek. Ez nagyon komplex folyamat.

Szerk.: Jómagam úgy látom, hogy az emberi viselkedés egészében tanult viselkedés. A genetikus adottságok csak lehetőségek, amelyek a körülményektől függően valósulnak meg, vagy maradnak rejtve.

Cs.V.: Nézze, a tanulás is egy genetikai adottság. A modern etológia azt mondja, hogy ez egy ál-ellentét. A tanulás tartalmát ugyan nem a gének határozzák meg, de tény, hogy bizonyos dolgokat könnyebb megtanulni, más dolgokat pedig nehezebb. Egy emberi típusú nyelvet egy gyermek 1,5—2 év alatt megtanul, egy mesterséges nyelvet viszont nem. A biológiai korlátok tehát a tanulás esetében is érvényesek. Minden faj azt tanulhatja meg könnyen, amire szüksége van fennmaradásához és szaporodásához. Az ember például nem tudja megtanulni a szaporodásának szabályozását. Kísérleti célból kitaláltak például egy játékot, aminek lényege, hogy körbeadnak egy cédulára felírt pénzösszeget, s mindenki tetszése szerint levehet belőle és a kör végén a maradékot a játékvezető megduplázza. Tehát, ha mérsékelt az elvétel, akkor néhány kör után nagy lesz a nyereség. Ez könnyen belátható, mégis az a gyakorlat, hogy a pénzösszeg bizonyos értéken túl sohasem növekszik, illetve bizonyos növekedés után erősen csökken. Ez csak akkor változott, ha előzetesen bizonyos szabályokat elfogadtattak a játék résztvevőivel. A szabálykövetés fajspecifikus dolog, aminek nem sok köze van a tanuláshoz. Jellemző, hogy a pusztán logikai szabályok megtanulási aránya csak 2O%-os, de ha ugyanazt a szabályt egy szociális miliőbe ágyazzák, akkor akár 9O%-os is lehet, mert ezeket az ember veleszületett szociális tulajdonságainál fogva könnyebben átlátja és megjegyzi. Ezek a tanulási korlátok sokkal finomabbak, mint az állatoknál, de léteznek és kimutathatóak.

Szerk.: Utolsó kérdésem, hogy mi a véleménye J. Diamond: Miért élvezet a szex? című könyvéről?

Cs. V. : Kiváló népszerűsítő könyvnek tartom, semmi kifogásom nem volt ellene. Nem tartom túlzásnak, hogy bizonyos értelemben kiszolgáltatottak vagyunk genetikai programozottságunknak. A “Suttogások és sikolyok” c. Bergman filmben például volt egy iszonytató jelenet, amitől néhány néző mindig rosszul lett. Az ember érzékeny bizonyos látványokra és hatásokra, s ezeken nehezen tudja túltenni magát; ez a kiszolgáltatottság. Rengeteg ilyen érzékenység van, s aki ezzel visszaél, az egy agressziv lény.

Szerk.: Nem egy pesszimista világkép ez az etológiai szemlélet?

Cs. V. : Szerintem ez nem pesszimista, hanem realista szemlélet. Tudomásul kell venni a korlátainkat.

Kiegészítésül egy részlet Csányi Vilmos: Az emberi természet (1999, Vince K.) című könyvéből, a homoszexualitásról:

“Állatoknál is előfordul, de a primátákat kivéve kizárólag mesterséges tartásban és mindig nőstényhelyettesítésként jelentkezik. Primátáknál sokkal gyakoribb, valószínűleg egyfajta látens biszexualitás van mögötte (Wilson 1978). Embernél is gyakori, zárt, egynemű csoportokban, táborokban, börtönökben, bizonyos helyzetekben katonaságnál jelentkezik. Férfiaknál ilyan esetekben a vonzódás a női jellegzetességekre irányul, és általában amint kikerülnek az egynemű közösségből, újra a heteroszexuális viselkedésre térnek át. Emellett egy másik kategóriát is ismerünk, amelyet nem az izoláció indukál. Ennél a homoerotikus vonzódás a férfias jellegzetességekre irányul, és a partnerek között tartós kötődés is kialakulhat. Tartósan homoszexuális nők számára pedig a nőies tulajdonságok a vonzóak, és ugyancsak kiépülhetnek tartós kötődések. A kizárólagos homo- vagy heteroszexualitás között folyamatos az átmenet (Symons 1979).

A Murdoch (1981) etnográfiai katalógusa alapján több száz különféle kultúrában végzett becslés szerint a társadalmak 60%-ában megtűrték, vagy intézményesítették a férfi homoszexualitást, és természetesen a többi társadalomban is előfordul, ahol devianciának tekintik. A női homoszexualitás előfordulása általában kisebb mértékű és nem intézményesült.

Az emberi homoszexualitás formáit a legkülönbözőbb elméletekkel próbálják értelmezni. Wilson (1978) szociobiológiai magyarázata szerint a homoszexualitás biológiai szempontból teljesen normálisnak tekinthető. A homoszexuális férfi vagy nő altruisztikus gének hordozója, és bár ő maga a szaporodásban nem vesz részt, de a csoporttársainak nyujtott, legkülönbözőbb fajta munka és segítség előnyben részesíti azokat a csoportokat, amelyekben a homoszexualitást előidéző génkomplex előfordul.

Valószínűleg egy összetettebb magyarázat áll közelebb a valósághoz. Az emberi evolúció kezdetén minden módon csökkenteni kellett a hímek közti rivalizációt. Ennek egyik eszköze lehetett a homoerotikus vonzódás, hiszen a rokon bonobóknál is azt látjuk, hogy az agresszió és egyéb stresszhatások csökkentésének leghatékonyabb eszköze a szex… A férfi homoszexualitás felerősödése lehetett a vetélkedés csökkentésének egyik eszköze, ugyanakkor ez, még látens formájában is, jelentősen hozzájárulhatott a férfi—férfi kötődés megerősödéséhez.

A nyugati társadalmak korai fejlődésük során, különösen a zsidó—keresztény kultúrák megjelenésekor olyan körülmények között éltek,ahol a gyors szaporodás a csoport számára nagy előnyökkel járt. A pásztortársadalmak állandó problémája volt az intenzív expanzió, érthető tehát, hogy ezek a kultúrák igyekeztek a homoszexualitást elnyomni és, mint természetellenes viselkedést, minden eszközzel megbélyegezni. Jól kimutathatóak ennek a nyomai a Biblia szövegében (Wilson 1978). A globális társadalom felé haladó emberiségnek a fő problémája viszont a népesség gyarapodásának minden módon való csökkentése lesz, várható tehát, hogy a homoszexualitással szembeni attitűd ennek megfelelően változni fog.” (203—204.old.)

 Vissza a főoldalra