Párválasztás-könyvünk  (Budával)  és doktori értekezésem

A felnőttkorba lépő embernek két fő feladatot kell megoldania: a pályaválasztást és a párválasztást. Az előbbire még úgy-ahogy felkészíti az iskola, az utóbbira azonban nem. Ezt jól mutatja, hogy a megkötött házasságok - és általában az intim párkapcsolatok többsége hamar felbomlik, vagy kiüresedik, nem működik megfelelően.

Fontos ezért tisztázni: melyek a feltételei egy tartós és sikeres párkapcsolatnak (vagy éppen házasságnak)?

Ezzel foglalkozik az a könyv, amelynek címoldala itt látható, s már két kiadásban elfogyott, pillanatnyilag csak könyvtárból kölcsönözhető. De addig is, nem árt, ha fölelevenítünk néhány fontosabb tudnivalót ennek az életbevágó feladatnak a sikeres megoldásáról. Hiszen mint minden feladatmegoldás, ez is felkészültséget és bizonyos képességek kifejlesztését igényli.

Mikor beszélhetünk például párválasztási érettségről? (S egyáltalán: mit jelent ez?)
A párkapcsolat (házasság vagy intim együttélés) beválásában nyilvánvalóan sokféle feltétel játszhat szerepet, hiszen sokrétű szociális közegben jön létre, s működése nem független a külső hatásoktól. Az egymással társuló partnerek az eltérő feltételek közt kialakuló személyiségüket viszik a kapcsolatba, hogy kölcsönösen megkapják egymástól, amit várnak: bizonyos alapvető, főleg lelki szükségleteiknek a kielégítését.

Ezek a szükségletek (igények, szokások) részben hasonlóak, részben eltérőek (néha nagyon eltérőek) lehetnek, ráadásul változóak is. Kielégítésük tehát rugalmasan változó képességeket igényel. A párkapcsolat beválásának alapfeltétele ezért, hogy olyan partnerek társuljanak, akik jól ismerik egymás kapcsolati igényeit, s képesek azokat kölcsönösen és tartósan kielégíteni.

E bonyolult feladat megoldásához a felkészültség szükséges szintjét párválasztási érettségnek nevezzük. Ez szorosan összefügg a pszichoszociális és a pszichoszexuális érettséggel, aminek alapfoka az érett szerelmi képesség. Ez sem jön létre magától egy bizonyos életkorban (például a felnőttkor küszöbén), hanem fokozatosan alakul ki a kisgyermekkortól kezdve, a "diákszerelmeken" és plátói rajongásokon keresztül, a tizenéves, vagy huszonéves korban. Magasabb szintje pedig a párválasztási érettség, amely a házasságra való érettséget, alkalmasságot is magába foglalja. A többlet elsősorban a véglegesség igényében és a partnerideál fejlettségében van; önismereten és a partner reális ismeretén alapul, nem túl merev és nem ellentmondásos.

A párválasztási érettség alapja az intim (szerelmi és élettársi) kapcsolat igénye; lényege pedig az egyén képessége arra, hogy egy hasonló színvonalú és igényű partnert találjon, s vele mindkét felet kielégítő, tartós kapcsolatot létesítsen.
A probléma csak az: hogyan lehet mérni e képesség meglétét, vagy hiányát, illetve fejlettségi fokát? A szakirodalom sok tesztet ismertet a szexuális kultúráltság, beállítottság, viselkedési szokások mérésére, s vannak "összeillési kérdőívek" is, amelyek pl. a házasulandók értékrendjének, elvárásainak hasonlóságát mérik fel. De egyik sem kifejezetten a párválasztási érettség mérése. Ezért - a fogalom meghatározásából kiindulva - vizsgálni kezdtem a társkereső motíváció, valamint a párválasztási és együttélési képesség faktorait.

A társkeresés motívumait (és ellenmotívumait) illetően nyilván nemcsak és nem is elsősorban a szexuális igényekből kell kiindulni, hiszen azok kielégítéséhez ma már nem kell házasságot kötni, vagy együtt élni. Fontosabbnak tűnik a szerelmi igény és képesség megléte és fejlettségi szintje. Aminek persze része a fejlett szexuális reagálókészség, de az önfeltárási, a kötődési és a biztonságigény is. Emellett fontos lehet a közös célok (családalapítás, otthonteremtés stb.) igénye, vagy az önmegvalósítás (pl. továbbtanulás) kölcsönös segítése - és még sok egyéb.

A párválasztási képesség alapját véleményem szerint három faktorcsoport képezi: 1. Az intelligencia és az értékrendszer, 2. Az önismeret és az emberismeret, 3. A partnerideál és a házassági elvárások. Az elsőhöz tartozik az intelligencia foka és jellege, a világnézeti alapbeállítottság és az érdeklődés fő iránya (ami többnyire az iskolázottságban tükröződik). A másodikban legfontosabbak az énkép és az énideál, az önértékelés, önbizalom és a pszichoszociális alapbeállítottság (az extraverzió-introverzió, bizalom vagy bizalmatlanság), de fontos az összehasonlítási alap, vagyis az eddigi baráti és partnerkapcsolatok, feldolgozott tapasztalatok mennyisége is.

A partnerideál feltehetőleg a szülőképből alakul ki tudattalanul, de imprinting-szerűen alakíthatják az első nagy szerelmek is. A házassági elvárások a szülők és az ismerősök házasságainak tapasztalataiból, leszűrt tanulságaiból erednek, s a kialakuló értékrend szerint változnak. Ide tartoznak a normativ összeillési elképzelések is. (Kik illenek össze és kik nem.) A párválasztásra érett egyén önismerete és életterve alapján pontosan tudja, milyen partnert kell keresnie - tehát nem vár egy szerencsés véletlenre.

Az együttélési képesség alapja nyilvánvalóan az érzelmi kötődés képessége (amely egyébként a szerelmi képességnek is alapfeltétele). Érett formája elkötelezettség-vállalást jelent, vagyis az egyénileg legfontosabb társ melletti szolidaritást, pszichoszociális értelemben vett hűséget, ami azonban nem feltétlenül azonos a kizárólagossággal. Hosszabb távon szimmetrikus viszonyt és egyenrangúságot is feltételez: a részleges és rugalmas függőség és kölcsönös alkalmazkodás mellett az egyéni szabadságnak és autonómiának az érvényesülését. Tehát bizonyos fokú nyitottságot, kompromisszumkészséget és a konfliktusok konstruktiv kezelését.

Mindezek alapján összeállítottam egy kérdőívet, amely 44 nyitott, vagy félig zárt kérdésből áll. A válaszok egyrészt a párválasztási érettség szintjét mérik, másrészt a partnerek részéről (külön) történő kitöltés esetén az összeillés elbírálására is alkalmasak. Mellesleg pedig megválaszolásuk a tudatosság növelése révén is fejlesztő hatású.  A Párválasztási  Érettség Teszt  megtalálható  e  honlap  "Kérdőívek" c. részében.

Doktori értekezésem  (1973)

Címe: A párválasztási szocializáció tényezői  a  serdülő-  és ifjúkorban.  Publikálásakor  ez a cím bizonyos fokig módosult. (Pszichoszexuális fejlődés – párválasztási szocializáció.  1976, Tankönyvkiadó) A disszertáció egy  1970-ben lefolytatott, kérdőíves és interjús vizsgálat eredményeit tartalmazza.  Hét fejezetre tagolódik;  ehhez jön még a  Függelék, amely 33 táblázatot ismertet.

Az  első  fejezet  bevezető jellegű:  körülhatárolja a párválasztási szocializáció  fogalmát és jelentőségét, foglalkozik a problématörténeti előzményekkel.  Ezután ismerteti a vizsgálat célját és metodikáját, továbbá a vizsgált minta szerkezetét  és a fontosabb, független változókat.

A  deskriptiv vizsgálat célja az volt, hogy a párválasztási érettség kialakulásában szerepet játszó tényezőket minél teljesebben feltárja;  lehetővé tegye a különböző tényezők közötti összefüggések megállapítását,  s ezzel elősegítse a későbbi, verifikáló jellegű kutatásokat.   A vizsgálat a fejlődéspszichológiai aspektust helyezte előtérbe.  A vizsgált minta  (N = 498) közel kétharmada főiskolai hallgató  (pedagógusjelölt)  volt, a többiek érettségizett szakmunkástanulók.

A  második  fejezet  a serdülőkor előtti pszichoszexuális fejlődés fontosabb mozzanatait foglalja össze, s ezáltal viszonyítási alapot teremt a serdülő- és ifjúkori fejlődés eseményeinek megértéséhez.  A  harmadik fejezet  a serdülőkori párválasztási szocializáció főbb tényezőit tárgyalja.  Ezen belül adatokat közöl és értékel a nemi érés akcelerációjáról, a szexuális felvilágosítás forrásairól és időpontjáról,  a maszturbációról,  a szülőkről való „érzelmi leválásról”  és a heteroszexuális orientációról  (szerelem, flört, petting  stb.)

A párválasztási érettség alakulását bemutató  negyedik fejezet  a legterjedelmesebb;  8 alfejezetre tagolódik.  Ezek közül az első a   párválasztási érettség  fogalmát és kezdeteit tárgyalja.  A második a házasodási tervek, házassági elvárások és családtervezés adatait elemzi.  A harmadik egybeveti a párválasztási attitűdöket és a választási lehetőségeket.  A továbbiakban a házasság előtti szexuális kapcsolatok megítéléséről, az első, tényleges nemi kapcsolatról, a  szexuális partnerek számáról  illetve az absztinencia okairól,  valamint a korai szexuális konfliktusokról és  frusztrációkról esik szó.  De itt szerepelnek a megkérdezettek  információ-igényéről és  javaslatairól szóló adatok is.

Az  ötödik fejezet  néhány mélyinterjúból közöl részleteket.  Végül a  hatodik fejezet  összefoglalja a vizsgálat néhány tanulságát.  Eszerint a vizsgálat kimutatta a párválasztási problematika  kiemelkedő szerepét a vizsgált ifjúsági rétegek és korosztályok életében.  S ezzel ráirányította a figyelmet egy olyan problematikára, amely  „jelentőségét illetően minden bizonnyal egyenrangú a pályaválasztási szocializáció kérdéskörével.”   Az egyik legáltalánosabb tanulság, hogy  a párválasztási szocializáció terén ma is az „ösztönösség”, a spontaneitás és véletlenszerűség  uralkodik.  S a régi, patriarchális, polgári-vallási hagyományok hatása  jelentős mértékben tovább érvényesül.   A legfontosabb következtetés, hogy  „a kulcsfontosságú szocializátorokat, vagyis a pedagógusokat minden lehetséges módon fel kell készíteni, alkalmassá kell tenni az ún. családi (és nemi)  életre nevelésre.  A végső cél a párválasztási szocializáció optimalizálása a társadalom és az egyének érdekeinek megfelelően.”

A publikált disszertáció egy második felmérés adataival kibővítve  1978-ban újra kiadásra került  és a pedagógusképző intézmények ajánlott olvasmánya lett. Külön azonban nem tanították, így vizsgázni sem kellett belőle  (hasonlóan a  „Bevezetés a szexuálpedagógiába”  című könyvemhez).

                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

A magánéleti kultúráról, korszerű életvezetésről

A szexuális--párkapcsolati kultúra  lényeges része a magánéleti kultúrának. Érdemes ezért kicsit körüljárni a magánéleti kultúra fogalmát. Mirõl is van szó? A magánéletet szembeállíthatjuk a közélettel, bár a kettõ között nincs éles határ, s kétségkívül hatnak is egymásra. De tény, hogy a magánélet az un. "privátszférában" zajlik, az egyén személyes , individuális életútját, jó esetben életvezetését jelenti, azt az életstílust,, amit õ maga alakít ki (vagy fogad el). Ennek két fõ vonala az egyéni pályaválasztás és a párválasztás. Ha mindkettõ sikeres, akkor beszélhetünk véleményem szerint a magánélet sikerérõl (bár ennek megítélése elég szubjektív, hiszen objektív kritériumokkal nem nagyon rendelkezünk).

A magánéleti kultúra így végeredményben a pályaválasztás és a párválasztás kultúráltságát (és szocializáltságát) jelenti, vagyis az egyén olyan mûveltségi szintjét, amely lehetõvé teszi a saját és a társadalom szempontjából egyaránt optimális döntéseket és életvezetést. E speciális mûveltség elsajátítása a szocializációs és személyiségfejlõdési folyamat lényeges eleme; elõsegítése pedig a köznevelés, elsõsorban az iskolarendszer (részben pedig a közszolgálati médiák) feladata lenne.

Iskolarendszerünk, sajnos, mindmáig nem gondoskodott a felnövekvõ generáció pályaválasztási és párválasztási érettségének elõsegítésérõl. Valami ugyan történt mindkét vonalon; mûködtek például pályaválasztási tanácsadók, s az un. "családi életre nevelés" bevezetésére is történtek próbálkozások, mindez azonban egyáltalán nem volt elegendõ. Hiányzott az intézményes megalapozás, nem képezték ki rá a pedagógusokat, nem irattak ehhez tankönyveket és segédkönyveket, nem építették be a köznevelés rendszerébe; az illetékesek nem ismerték fel a magánéleti kultúra és a korszerû életvezetés tanításának jelentõségét.

Az adott helyzetben tehát "civil kezdeményezésekre" van szükség Ehhez azonban elõször is a leginkább érintett szakembereknek, értelmiségieknek kellene egyetértésre jutniuk a teendõket illetõen. Ezt kívánjuk elõsegíteni, amikor megvitatásra javasoljuk a magánéleti kultúra témáját. Éspedig különösen a párválasztási érettség elõsegítésének vonatkozásában, mert ez nemcsak alapvetõbbnek, hanem bonyolultabbnak és a hagyományos tabuk folytán "kényesebb" kérdésnek tûnik.

Az elsõ, megvitatandó (s persze tudományos módszerekkel is vizsgálandó) kérdés, hogy milyen a magánéleti, s ezen belül fõleg a szexuális (párválasztási és házassági) kultúra helyzete, állapota, színvonala hazánkban, nemek és életkor, valamint területileg és társadalmi rétegek szerint. Ennek megítéléséhez természetesen megbízható viszonyítási pontok kellenének; mihez képest nevezhetõ a helyzet jónak, közepesnek vagy rossznak? (Például milyen téren és mennyiben marad el a fejlettebb országoktól? stb.) Ebbõl következhetne annak megállapítása, hogy milyen feladataink vannak a magánéleti kultúra színvonalának emelése terén? S hogyan lehet megteremteni e feladatok teljesítésének feltételeit?

Mindez természetesen egy sor további kérdést is felvet. A helyzetnek és okainak vizsgálata során tisztázandó pl. a magánéleti problémák és a társadalmi változások összefüggése, így pl. a nõmozgalom, az emancipáció a nõk munkábaállásának és szakképzésének hatása a nõk és férfiak magánéletének alakulására. Tulajdonképpen nincs kidolgozott, egységes és átfogó elmélete a magánéletnek, bár egyes vonatkozásait már sokszor tanulmányozták például a családszociológusok vagy a szabadidõ-elemzõk. Ám teljesen tisztázatlan pl. a magánélet és az egyéni értékrendszer, világnézet, erkölcsi elvek összefüggése, nem is szólva az önértékelés (pl. sikerorientéált vagy kudarckerülõ), a vérmérséklet és személyiségtípus (pl. introvertált vagy extravertált stb.) befolyásoló szerepérõl.

Minthogy a magánélet jellege, minõsége az életvezetésben konkretizálódik, vizsgálni kellene az életvezetési képesség mibenlétét, tartalmi elemeit és kialakulásának törvényszerûségeit. Nyilvánvaló ugyanis, hogy -- mint minden képesség -- az életvezetési képesség is tanulható, alakítható, nemcsak véletlenszerû hatásokkal, hanem tudatos neveléssel és önneveléssel is, bár erre mindeddig sem a család, sem az iskola nem törekedett. A tanácsadás szintjén is csak olyan szûk körû és részleges próbálkozások voltak, mint a nevelési és a pályaválasztási tanácsadó irodák; ám ezek puszta léte is veszélybe került a rendszerváltás után.

Párválasztási és házassági tanácsadások azonban egyáltalán nem mûködtek az elmult évtizedekben; az un. "társkeresõ szolgálatok" ugyanis szakmai szempontból legtöbbször nem nyujtottak igazi segítséget (csak "találomra" összehozták a társkeresõket).

Magánéleti, életvezetési tanácsadókra pedig nyilván sürgõs szükség lenne, természetesen csak olyanokra, akik erre speciális felkészültséggel, tudományos megalapozottsággal rendelkeznek. Sajnos, mindeddig sehol sem folyt nálunk ilyen irányú képzés. Pedig már 1985-ben javaslatot tettem az ELTE Pszichológiai Intézetének egy magánéleti tanácsadással kapcsolatos speciálkollégium indítására. Ennek során a következõ problémakörök kerültek volna megvitatásra:

1. Egyéni értékrendek megvalósulása az életvezetésben.

2. Szerelmi és szexuális kapcsolatok, pszichoszexuális fejlõdés.

3. Párválasztási érettség, házassági problémák.

4. Érettség a szülõi szerepre; gyermekvállalás és nevelés.

5. Elhidegülés, különélés, válás; szülõtársi kapcsolat.

6. Szenvedélybetegségek és egyéb menekülési módok.

7. Öregedés, együttélés öregekkel. Családon belüli elmagányosodás.

8. Súlyosabb betegség, baleset, halál; trauma-feldolgozás.

9. Öngyilkossági hajlam (üresség-, értelmetlenség-érzés).

Mindezek közül ugyan csak 4--5 problémakör tartozik elsõdlegesen a szexológiára, de mindegyik multidiszciplináris és holisztikus megközelítést igényel, s ebben a szexológiának is fontos szerep jut. A problémakörök súlyossága és gyakorisága szempontjából akár rangsorba is állíthatjuk õket, hogy több idõt és energiát fordíthassunk a legfontosabbak megoldására. Ilyen próbálkozás eredménye volt az utóbbi két évtizedben az un. "családi életre nevelés" elõtérbe állítása, amirõl fõiskolai jegyzetek (dr. Komlósi Sándor) és tankönyvek (dr. Czeizel Endre) is megjelentek, s bizonyos körben, iskolatipusokban alkalmazásukat is kipróbálták. Ezek eredményeinek megvitatása szükséges és hasznos lenne, ám bõvebb teret igényelne (s lehetõleg team-munkát).

Az utóbbi években tanúi lehettünk az un. "magánélettan" iskolai bevezetésére tett kísérletnek is, amihez egy kitûnõ pszichológus, Bácskai Júlia írt két tankönyvet és egy tanári segédkönyvet. Az erre vállalkozó pedagógusoknak pedig a kötelezõ pedagógusképzés keretében is igénybe vehetõ, 60 órás kiképzõ kurzusokat tartott az "Alternatív Pedagógusképzõ Mûhelyben". A "magánélettan" a szerzõ szerint megfelel a NAT "Ember és társadalom" mûveltségterületén belül az Emberismeret címû fejezet követelményeinek, amennyiben pótolja az egykori osztályfõnöki órákat, segít az önismeret és a pszichológiai kultúra fejlesztésében stb. Kétségkívül jó lenne, ha a magánélet tanát valóban tantárggyá lehetne tenni az általános és középiskolákban, Alapítványunk célkitûzéseivel összhangban.

Ennek során figyelembe lehetne venni a fejlett, nyugati országokban érvényesülõ, hasonló törekvéseket. Daniel Goleman Érzelmi intelligencia (Budapest, 1997. Háttér K.) címû könyvében sürgeti az önismeret tantárgyszerû oktatását, amit egyes amerikai iskolákban már hosszú évek óta megvalósítanak. Az oktató-nevelõ munka célja, hogy a gyermekek életének feszültségei és traumái napi témák legyenek, s megtanulják: "a hangsúly az érzelmek kendõzetlen, de agressziómentes kinyilvánításán van". (397. old.)

Németországban pedig egyes iskolák kísérleti jelleggel bevezették az "életvezetés -- erkölcstan" oktatását. E szaktárgy feladata a tanulók életvezetési képességének, s elsõsorban értékorientációjának fejlesztése, önismeretük és pszichológiai kultúrájuk növelése. (Néhány éve ennek részletesebb terveit is megkaptam.)

Lehetne még sorolni a jó kezdeményezéseket, amelyek tanulmányozásra érdemesek, de legfõbb ideje lenne nálunk is elõbbre lépni végre a magánéleti kultúra és korszerû életvezetés terjesztése terén.

Kiegészítésként megemlíthetõ, hogy a különbözõ "házasság-elõkészítõ tanfolyamok" is a magánéleti kultúra terjesztését szolgálják. Ilyeneket itt-ott már nálunk is rendeztek (fõleg a történelmi egyházak), de ezek általában rövidek és felszínesek voltak, eredményességüket pedig nem is próbálták felmérni.

Amerikában viszont nagy hagyománya van a házasságra elõkészítõ, intenzív kurzusoknak, s a tudományos kutatás is foglalkozik ezek hatékonyságának javításával. Az egyik szexológiai szakfolyóirat (Journal of Sex & Marital Therapy) például egyik (99/1.) számában közölt errõl egy érdekes tanulmányt, amely számunkra is tanulságos lehet, s reméljük, hogy hamarosan sikerül nálunk is megszervezni egy-két ilyen tanfolyamot.

 *  *  *

Egy vizsgálat főbb adatai

(Szilágyi V.:"Pszichoszexuális fejlődés…” 1978-as, 2. kiadásából)

Az eredeti felmérés (1970) folytatásaként az 1974-75-ös tanévben  újabb vizsgálatra került sor budapesti egyetemisták ill. főiskolások körében  (N= 510)  Az adatgyüjtés alapját képező, új kérdőívben közel 60 kérdés a szexuális és párválasztási attitüdöket,  mintegy  70 kérdés pedig a pszichoszexuális fejlődésben szerepet játszó  élményeket és tapasztalatokat igyekezett tisztázni. Ez a két kérdéscsoport  tartalmazta az ún.  függő változókat,  míg a további  22 kérdés a  független változók  (alap-adatok, családi körülmények  stb.)  felderítésére  irányult

A  könyv első kiadása (1976)  óta elkészült az új vizsgálat adatainak összesítése, s részben értékelése is. Minthogy az eredmények teljes körű  értékelésére itt nincs  lehetőség,  csupán a vizsgálat  néhány jellemző adatát ismertetem,  elsősorban az  előző felmérés adataival való egybevethetőség  szempontjából.  (Eddig csak kisebb, rész-feldolgozások kerültek publikálásra, pl. a  Pszichológiai Tanulmányok  1977. évi kötetében.)

A  vizsgált minta  294  férfiből  és  216  nőből,  zömmel  19-23  éves  fiatal felnőttekből állt.  Közülük  300-an a budapesti  SOTE  orvostanhallgatói,  210-en pedig a budapesti  Bánki Donát Műszaki Főiskolára jártak a vizsgálat időpontjában.  A  megkérdezettek  kb. 90%-a  még nem kötött  házasságot. Fontosabb életcéljait tekintve  első  helyen a  „sikeres  párválasztást, jó házasságot”  említette a  férfiak 54,4%-a  és a nők  59,7%-a;  ez az arány nagyjából ugyanolyan,  mint az előző  felmérésben,  csupán a nemek kerültek kissé közelebb egymáshoz, vagyis mindkét nemnek  majdnem egyformán fontos ez az életcél.

A családalapítás jelentőségét emeli ki az is, hogy a 2, és 3. helyen a legtöbb szavazatot  (ismét eléggé hasonló, 30-34%-os arányban)  a gyermekvállalás és gyermeknevelés kapta. A megkérdezettek közül lényegesen többen vallották magukat ateistának (a férfiak 34,4%-a, a nők 35,6%-a), mint az előző mintában. Ugyanakkor kevesebb férfi (13,6%) és több nő (20,9%) tartotta magát vallásosnak illetve istenhívőnek. Az ateisták és vallásosak aránya közötti (kb. 45-50%-os) különbség kialakulatlan világnézetet jelent.

Arra a kérdésre, hogy kitől vagy honnan kapták az első komolyabb információkat a szexualitásról, a férfiak  36,4%-a, a nők  39,8%-a a könyvet jelölte meg első helyen.  A jóbarát különösen a férfiak információforrásai közt jelentős  (28%);  a nőknél a barátnő ritkábban (13%)  tölti be ezt a szerepet. A szülő  (többnyire az anya)  felvilágosító szerepe viszont inkább a nőknél jelentősebb  (25,5%), mint a férfiaknál  (13,2%). A pedagógustól vagy az orvostól kapott szexuális felvilágosítást csak a minta 3,2-3,4%-a tartotta első helyen számon, vagyis lényegesen kevesebben, mint az előző vizsgálatban. 

Az első önkielégítéssel kapcsolatos kérdésre a férfiak 13,6%-a, a nők 71,7%-a sehogy sem, vagy tagadólag válaszolt; a nemek közötti különbség tehát még nagyobb e téren, mint az előző mintában. Az önkielégítés leggyakoribb előfordulása férfiaknál  16 éves korra, a nőknél kb. 17 éves korra tehető az adatok szerint. A legutóbbi fél évre vonatkozólag csak a férfiak  42,5%-a és a nők alig 10%-a ismerte be, hogy folytat önkielégítést; a férfiak többsége heteroszexuális kapcsolatával indokolta tartózkodását, míg a nők nagyobbrészt arra hivatkoztak, hogy nem hiányzik nekik (33%) illetve, hogy undorítónak tartják (13%).

Az önkielégítéssel kapcsolatos attitűd különösen a nőknél bizonytalanabb és negativabb, mint a korábbi mintában. 22%-uknak nincs határozott véleménye erről, s csak 7%  fogadja el ártalmatlan és normális jelenségként.  Mindkét nemnél elég elterjedt vélemény, hogy az önkielégítés csak a serdülőkorban indokolt és elfogadható  (a férfiak 19,4%-a és a nők 15,3%-a szerint)  illetve, hogy csak akkor káros, ha túl gyakori  (a férfiak 22,8%-a és a nők 12%-a szerint). Érdekes, hogy nincs lényeges különbség az önkielégítéssel kapcsolatos attitűdben az orvostanhallgatók  és a műszaki főiskolások között (holott az előbbieknek „illene” jobban érteni ehhez).

A serdülőkori érzelmi kötődést illetően a férfiak 44%-a a barátját nevezte meg  fő bizalmasaként, 22%-uk pedig senkit sem tudott megnevezni. A szülők csak 7-9%-nál szerepeltek.  A nőknél egyforma arányban (31,5%) szerepel  az anya és a barátnő, mint fő bizalmas, akinek titkaikat is elmondják.

Az első szerelem mindkét nemnél 13-14 éves korban jelentkezik először nagyobb arányban  (férfiaknál 28,6%-ban, nőknél  27,3%-ban),  s 15-16 éves korban már mindkét nem túlnyomó többsége átélte ezt az élményt. Az adatok bizonyos akcelerálódást mutattak a korábbi vizsgálathoz képest, főleg a nőknél. Erre mutat az is, hogy jóval több nő  (12%) jutott el a közösülésig az első szerelemben, mint a korábbi mintában. Még egyértelműbben mutatkozik az akceleráció az első csókolózás időpontjában, ami a férfiak 47,6%-ánál  és a nők 33,3%-ánál már 13-14 éves korban (vagy még előbb)  megtörtént. A szerelmi élmény gyakoriságában viszont nem mutatkozik lényeges változás az előző vizsgálathoz képest.

Az újabb adatok szerint a nőknél csökkent a magányérzés gyakorisága:  csak 4,6%-uk érzi magát gyakran magányosnak, ezzel szemben  27,8%  szinte sohasem.  A megkérdezettek kb. 70%-ának volt partnere a vizsgálat időpontjában. A férfiak 44,6%-a, s a nők 35,6%-a azonban nem tervezett házasságot az adott partnerével. Olyan viszont egy sem akadt, aki egyáltalán ne akart volna megházasodni. Az előző mintához képest növekedett azok száma, akiknek még nincs határozott elképzelésük, tervük a házasságkötés hozzávetőleges időpontjára  (18-20%);  de azoké is, akik minél előbb kötnének házasságot  (a férfiak  8,5%-a, a nők 17,6%-a).

A legtöbb férfi (39,1%)  csak megfelelő anyagi alap  biztosítása után kíván házasodni, míg a nők közül  sokan (20,4%) a megfelelő partner megtalálását tekintik fő előfeltételnek, az anyagiakat kevesebben  (18,5%)  tartják fontosnak.  5,4%-ra csökkent azon férfiak aránya, akik minél később, sok tapasztalat birtokában kívánnak csak megházasodni.

A  házassági elvárások tekintetében is kisebb különbség mutatkozik a nemek között, mint a korábbi vizsgálat során.  Ugyanis mindkét nemnek kb. kétharmada  (a férfiak  61,6%-a, a nők 68,5%-a)  a szeretetet és megbecsülést jelölte meg elsőnek.  A másodikként megnevezett elvárások  már jobban megoszlanak:  a férfiak a gyermeket tartják fontosnak (38,1%), a nők erősen ingadoznak a gyermek  (23%) és a biztonság (25%)  elvárása között. Jelentősen nőtt azon nők aránya, akik a 2. és 3. helyen a rendszeres és kielégítő nemi élet iránti elvárásukat  hangoztatják  (15,7% és 19%).  A házasság  sikerének feltételei közül mindkét nem a kölcsönös szerelmet tartotta legfontosabbnak  (a férfiak  68%-a, a nők  72,2%-a).  A 2. és 3. helyen  pedig kevés különbséggel a szexuális összhang  szerepét hangsúlyozták legnagyobb arányban.

A partnerideál tulajdonságai közül a válaszolók ezúttal is a  megbízhatóságot és őszinteséget  emelték ki legnagyobb arányban  (a férfiak 34%-a, a nők 54,2%-a), az előző mintához hasonló arányú, nemek közötti különbséggel.  A férfiak  19%-a számára a partner gyermekszeretete a legfontosabb;  a  2. és 3. helyen mindkét nem ezt a tulajdonságot részesíti  leginkább előnyben.  A  partner intelligenciája a nőknek, a vonzó külső és a szexuális igények fejlettsége a férfiaknak fontosabb.

Különbség mutatkozik a partner szüzességének értékelésében is:  ezt  a  férfiak  31%-a, a nőknek viszont csak  10%-a részesíti előnyben.  De csak a férfiak  2,7%-a  és a nők 1,9%-a ragaszkodna hozzá.   A házasság előtti nemi kapcsolat elfogadása tehát általánossá vált,  bár a nők  11,6%-a csak a leendő házastárssal tartja megengedhetőnek  a lány számára.  Szignifikáns felfogásbeli különbséget tükröz az az adat is, miszerint a  férfiak 17-24%-a  kölcsönös egyetértés és felkészültség esetén  szerelem nélkül is megengedhetőnek tartja  a  házasság előtti nemi kapcsolatot, míg a nők közül csak  3-9% fogadná ezt el.  De mindkét nem túlnyomó többsége  (67-78%)  egyetért abban, hogy a nemi kapcsolat kölcsönös szerelem és felelősségvállalás  esetén  házassági szándék nélkül  is megengedhető.

A  korábbi mintához képest különösen a nők körében jóval nagyobb  a tényleges nemi kapcsolatot a házasság előtt megkezdők aránya:  a nők kb.  58%-a vesztette el így a szüzességét.  A magyarázatot illetően figyelembe kell vennünk, hogy ezek – a korábbi mintától eltérően – többségükben  (kb. 60%-ban)  budapesti lányok, akik gyermek- és serdülőkorukat is a fővárosban töltötték, tehát szabadabb és erotizáltabb légkörben nőttek fel.  Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a régebbi és az újabb felmérés között  mintegy öt év telt el, s a nők általános emancipációja ezalatt is előre haladt.  A férfiaknál a házasság előtt nemi kapcsolatban élők aránya az előző mintához képest nem emelkedett jelentősen:  kb.  74%. A nemek közötti különbség tehát ezen a téren is csökkent.

Az adatokból megállapítható, hogy a férfiak átlag egy-másfél évvel korábban  (18  éves kor körül) kezdik a közösüléseket, mint a nők. Ez is hozzá járulhat ahhoz, hogy az aktiv mintában szereplő férfiak  többségének  (kb.  58%-uknak)  már három vagy még több szexuális partnere volt, míg a nők többsége  (kb. 57%-uk) eddig csak egy partnerrel létesített ilyen nemi kapcsolatot.

A közösülések megkezdésének motívumai közül  ezúttal is  a  kölcsönös érzelmi igény,  a szerelem emelkedik ki  (a férfiak 44%-ánál és a nők  74%-ánál).  A további fő motivum mindkét nemnél az erős nemi vágy  (szexuális felhevülés)  és a  kiváncsiság.  Az előbbi természetesen a férfiaknál játszik nagyobb szerepet.  A nemi kapcsolat megkezdését az újabb vizsgálat alanyai sokkal pozitivabban értékelték, mint a korábban vizsgált csoport;  a  férfiak  68%-a és a nők 73%-a szerint „úgy volt jó, ahogy történt”.

Új szempontokat tükröző adatok

Az eddigiekben nagyjából a könyv első kiadásának  Függelékében található  táblázatok sorrendjében mutattam be az újabb felmérés néhány összehasonlítható  adatát, eredményét. Az alábbiakban viszont olyan adatokat is közlök, amelyek az előző felméréshez képest  új szempontokat tartalmaznak.  Mindenekelőtt néhány adat az attitűdökről.

Annak megítélésében, hogy az egyéni, magánéleti problémák terén jelenleg milyen arányban illetve jelentőséggel  szerepelnek szexuális-partnerkapcsolati  kérdések,  nem mutatkozott jelentős eltérés a nemek között:  7,4-7,8%  azok aránya, akiknek éppen  ezek a legfőbb problémái . A férfiak  37,4%-ának és a nők 42,6%-ának  elég sok gondot okoznak, kb. a 2. helyen szerepelnek.  A férfiak 23,8%-ának és a nők  16,2%.ának vannak ugyan ilyen problémái, de nem ér rá velük foglalkozni. S végül a férfiak  26,5%-ának és a nők  31%-ának pillanatnyilag nincs ilyen gondja.

Saját tájékozottságukat a szexualitással összefüggő kérdések terén  a  férfiak egy kicsit nagyobb arányban  (41,5%)  ítélik az átlagosnál jobbnak, mint a nők  (32%). A megkérdezettek közel fele  szerint saját tájékozottsága  megfelel korosztálya átlagának.

Annál meglepőbb, hogy .a szexualitásnak a fajfenntartáson túlmenő funkcióit  még az orvostanhallgatók is milyen kevéssé ismerik. A megkérdezettek 11,5-14,8%-a nem tudott válaszolni a kérdésre  illetve tagadta, hogy más funkciója is lehetne a szexualitásnak.  61-62%-uk csak egyetlen további funkciót tudott megnevezni;  éspedig a férfiak  legnagyobb arányban az örömszerző  funkciót  (27,6%), míg a nők közül viszonylag legtöbben  (29,2%)  a  kapcsolaterősítő  funkciót. A férfiak  24,5%-a is az utóbbit említette, míg a nők 20,4%-a az örömszerző, 19,9%-a pedig a személyiségfejlesztő funkciót nevezte meg illetve írta körül. Lényegesen kevesebben  említették az egészségvédő (8,3-11,2%)  és a kommunikatiy  (4,6-7,5%) funkciót. Káros, negativ funkciót azonban senki sem tulajdonított a szexualitásnak. (A kérdés nyitott volt, megadott válaszlehetőségek nélkül.)

Arra a kérdésre, hogy milyen eltérések vannak a nemek szexuális igényei és reagáló készsége között, a megkérdezettek  kb. egyharmada  (a férfiak  30, a nők 34,3%-a)  azt válaszolta, hogy a férfiak szexuális igényei  (és képességei)  erősebbek. Ennek ellenkezőjét csak a férfiak  5,4%-a állította. Mindkét nem (41-42%-ban) egyetértett abban, hogy  a nemek szexuális igényei alig különböznek. A fennmaradó  23-24%  nem tudott határozott választ adni. Elég nagy megosztottság mutatkozott a nemek  „szexuális természetének”;  monogám  vagy  poligám  beállítottságának megítélésében.  A férfiak  19%-a és a nők 22,7%-a szerint a nők kizárólagosságra, a férfiak pedig változatosságra törekszenek. A férfiak 34,7%-a és a nők 22,2%-a szerint viszont mindkét nemnél természetes a változatosság igénye.  Ezzel szemben a férfiak 20,7%-a és a nők  28,7%-a  a  kizárólagosságra  törekvést  tekinti  „természetesnek”  mindkét nemnél. (A többieknek nem volt erről határozott véleményük.)

A  terhességmegszakítást  illetően a nők  30,6%-a  úgy nyilatkozott, hogy  nem egyezne bele; 55%-uk pedig a  körülményektől tenné függővé.  A férfiak közül viszont csak 20,4%  nem egyezne bele partnere terhességének megszakításába. A különbség statisztikailag szignifikáns. Az  érvényben levő abortusz.rendelet megítélése terén azonban nincs lényeges különbség:  a megkérdezettek  67,4-69,9%-a  egyetért vele;  bár 30-36%-uknak van néhány fenntartása. 11,6-14,6%-uknak nem volt erről határozott véleménye.

Meglepő bizonytalanság mutatkozott  sokaknál  a  fogamzásgátló  módszerek ismeretében  és értékelésében. A férfiak  25%-a és a nők  15,7%-a  nem tudott megnevezni egyetlen, jól bevált, ajánlható  fogamzásgátló módszert sem illetve kitérőleg válaszolt. Még többen  (a férfiak  43,6%-a, a nők 46,8%-a)  nem tudták eldönteni, milyen fogamzásgátló módszert tartsanak  „nem ajánlható”-nak.  A legtöbben  (a férfiak  55,8%-a és a nők 67,2%-a) a hormonális fogamzásgátlást  („antibébi  tbl”)  tartották a legmegbízhatóbbnak.

Egy másik kérdésre adott válaszokból az derült ki, hogy mindkét nem túlnyomó többsége  (kb.  85-90%-a)  féltékenyen reagálna,  ha megtudná, hogy partrnere (vagy házastársa)  alkalmilag mással csókolózott.  Ugyanakkor a partnerrel rendelkező férfiak  közel  30%-a, a nőknek pedig 38%-a egy későbbi kérdésre válaszolva bevallotta, hogy partnere mellett  mással is csókolózott már, amióta együtt járnak.

A  gyermekvállalási attitűd  igen kedvező. Az egész mintában csak egyetlen megkérdezett nem akart gyermeket, s  olyan is csak néhány volt, aki mindössze egy gyermeket kívánt. A férfiak  40,8%-a és a nők  37,5%-a  két gyermeket, a  férfiak 39,5%-a  és a nők  44,9%-a  három gyermeket szeretne. (A gyakorlatban persze másként alakul.)

Szignifikáns különbségek mutatkoztak a nemek között  a  partnerideál  bizonyos tulajdonságait illetően.  A  férfiak  52,7%-a  önmagánál néhány évvel fiatalabbnak, a nők  63,4%-a  pedig idősebbnek képzeli a  számára ideális partnert.  Kifejezetten magasabb partnerre vágyik a nők  67,1%-a, kifejezetten alacsonyabbra a férfiak  30%-a;  az utóbbiak  51%-a a hasonló magasságú partnert  részesíti előnyben.  A partner vonzó külsejét  (sex appeal-jét)  jóval több férfi  (22,4%) tartja a partnerideál legfontosabb tulajdonságai egyikének, mint a nők  (2,4%).

Az  egyházi esküvőről  is eléggé eltér a nemek véleménye. A nők közül jóval többen (42,6%)  helyeslik vagy fogadják el, mint a férfiak közül  (28%).

Érdekes képet mutat a  deviáns  szexuális viselkedéssel kapcsolatos attitűd. Például a homoszexuális  kapcsolatokat --  14-15%  kivételével – egységesen elítélik.  Szignifikáns különbség mutatkozik viszont  pl. a  nudizmus  értékelésében, amit a férfiak  85%-a bizonyos feltételekkel megengedhetőnek tart, míg a nőknek csak  67%-a.  Még nagyobb a különbség a  csoportszex  megítélésében, amit a nők közül csak  6%  tart megengedhetőnek, a férfiak közül  viszont  32,3%. Meglehetősen eltérő a  pornográfia  értékelése is:  a nők  42,6%-ával szemben  a  férfiak  60%-a  tartja megengedhetőnek. Valamivel egységesebb a  prostitúcióról alkotott vélemény:  a férfiak  65,3%-a  és a nők  77%-a  utasítja el. Végül a  sztriptiz  a  férfiak  83,3%-a és a nők  72,7%-a szerint megengedhető.

A szexualitással kapcsolatos, fontosabb  információigényeket illetően a  férfiak 53,7%-a és a nők  37%-a a másik nem  testi és lelki sajátosságairól  szeretne többet tudni. Sokan  (a férfiak 17,3%-a és a nők  26,4%-a)  lennének kiváncsiak a  szerelmi csalódások okaira is. Lényegesen kevesebben  (kb. 11%)  érdeklődnek a nemi élet erkölcsi  kérdései és a fogamzásgátlás  iránt.  Igen kevesen igényelnek információt az önkielégítésről, a „nemi eltévelyedésekről” és a nemi úton terjedő betegségekről.

Részben attitűd-kérdés, hogy mi okozta a legtöbb nehézséget, zavart az eddigi partner-kapcsolatokban. Az első helyen adott válaszok  három fő tényező között oszlanak meg:  a férfiaknak elsősorban a zavartalan együttlét feltételeinek hiánya  (28%), az időhiány, az elfoglaltság  (19,4%)  okozott gondot, míg a nőknél a sorrend a saját gátlásossággal kezdődik  (26%), s csak aztán jön az időhiány  (17%) és a helyhiány  (14,8%).  A negyedik leggyakoribb  zavaró tényező a   mások  beleszólása  volt.

Az eddigi partnerkapcsolati élményekre vonatkozó adatokból megállapítható, hogy a férfiaknak jóval több „flörtjük”, csókolózási és pettingpartnerük volt.  Még nagyobb a különbség a nemek között a  közösülési partnerek tekintetében. A nemi kapcsolattól tartózkodóknak mintegy a fele  (a férfiak  49, a nők  52%-a)  azzal magyarázta tartózkodását, hogy eddig nem talált megfelelő partnert.  Erkölcsi okokra csupán a férfiak  10%-a  és a nők 13%-a hivatkozott  (eltérően a korábbi mintától).  Nemekre jellemző különbség:   a férfiak  20,8%-ánál a tartózkodás fő oka, hogy a partnerük nem akarta a szexuális kapcsolatot, míg a nőknél ez csak 1%-ban fordult elő;  náluk inkább a terhességtől való félelem  (16%)  állt az előtérben.

Jelentős, nemek szerinti különbség mutatkozott a nemi absztinencia  értékelésében is:  az érintett férfiak  kb. 42%-a  kedvezőtlennek tartotta ezt, míg a nők közül  csak  22%  vallotta  kedvezőtlennek,  48%  természetesnek tartotta, 9% pedig egyenesen büszke volt rá.

A nőknél az adatok szerint lényegesen hosszabb ismeretség  (átlag  1-1,5  év)  előzi meg az első, komolyabb szexuális kapcsolatot, mint a férfiaknál  (kb. fél év).  Szignifikáns, nemek szerinti különbség van az első szexuális partnerhez való viszony  jellegében is:  a férfiaknál sokkal gyakoribb, hogy alkalmi, futó  kapcsolat  (31%) vagy pusztán baráti viszony  (21,5%)  keretében kezdik a nemi kapcsolatot, míg a nőknél  futólagos kapcsolat egyáltalán nem, a baráti viszony is csak alig 8%-ban szerepelt;  ellenben kb. 70%-uk állandó szerelmi partnerével, kb. 18%-uk pedig a vőlegényével  veszítette el a szüzességét.

Jellemző adat, hogy  a  férfiak  kb. 62%-a és a nők  57%-a nem gondoskodott a fogamzásgátlásról az első közösülésnél – illetve nem tudta, hogy a partnere gondoskodott-e erről, mert nem beszéltek róla.

Rendkívül nagy különbség mutatkozott a nemek között aszerint, hogy a vizsgálat időpontjában is fennállt-e még a kapcsolat az első szexuális (közösülési)  partnerrel.  Míg a férfiak közül csak 15%  tartotta fenn az első  szexuális viszonyt, addig a nőknél  54% !

Az első közösülés csak a nők kb. 17%-ánál járt kielégüléssel  (vagy az annak hitt érzéssel). Az átlag a 3.-4. közösülésnél  érte el az orgazmust  (?), amiből következik, hogy az érintettek közel fele még annál is később  (s persze nem biztos, hogy közösülésben).  S jelenleg is csak  4%-uk jut  majdnem minden közösüléskor  kielégüléshez.  A közösülő  férfiak 10%-ának gyakran, kb. 52%-uknak pedig „néha”  korai orgazmusa és magömlése van, s kb. 37%-uknál pedig néha a merevedés is hiányos. Ami azzal is összefügghet, hogy csak kb. 20%-uk érezhette magát mindig biztonságban az intim együttlétek során.

Azok a megkérdezett férfiak, akiknek a vizsgálat időpontjában  nem volt szexuális kapcsolatuk, csaknem kivétel nélkül úgy nyilatkoztak, hogy  nagyon hiányzik  (44%)  illetve egy kicsit hiányzik  (51%)  nekik. A partner nélküli nők  57%-ának nagyon, 37%-uknak egy kicsit hiányzik a partnerkapcsolat. Ugyanakkor a partnerrel rendelkező férfiaknak és nőknek csak  kb.  45%-a elégedett minden szempontból a partnerével.  Az e téren mutatkozó, egyforma arányok ellenére  a nők közül jóval többen  (kb. 43%)  hajlamosak arra, hogy  véglegesnek tekintsék és kizárólagossá tegyék a jelenlegi kapcsolatukat, mint a férfiak közül  (kb. 26%). Ezt talán annak egyik mutatójaként értékelhetjük, hogy  a férfiak házasodási kedve ebben az életkorban többnyire alacsonyabb, mint a nőké.

Egészében véve az újabb vizsgálat eredményei megerősítik a korábbi vizsgálat adatait és következtetéseit;  sok szempontból kiegészítik  és árnyaltabbá teszik  a  pszichoszexuális fejlődésről és párválasztási szocializációról  felrajzolt  képet.

Kiegészítésül ismertetem  Mérei Ferenc  hozzám írt levelét a könyvvel kapcsolatban:

"Kedves Barátom, köszönettel megkaptam új munkádat.

 Be kell vallanom, hogy a kötet tanusága szerint a vizsgálatból lényegesen több jött ki, mint amennyire számítottam. (Az erre vonatkozó aggályaimat annak idején közöltem.) 

A könyv legnagyobb pozitivuma a hangvétel komolysága... szakszerűsége. Sikerült elkerülni mind a kaacsintgatást, mind a kincstári hangvételt, tehát azt a két veszélyt, ami az ilyen vállalkozásokat fenyegeti.  Emellett az álláspont egylrtelmű a szerelem és az örömszerzés kérdésében,  s így a pedagógusok számára valóban értékes anyagot szolgáltat. Nagyon tetszettek a mélyinterjú-részletek;  valóban sikerült mélyre hatolni, és lehet, hogy az ezzel a módszerrel készült 30  beszélgetés még további, a táblázatoknál értékesebb anyagot tartogat.  Látom, hogy a mélyinterjúkhoz Rorschach is készült;  remélem, ennek a feldolgozására is sor kerül még, az interjúval egybevetve.  Tudom, hogy a téma szempontjából ez lényegtelen mellékút, de engem ez különösképpen érdekel.

A  táblázatokban néhány megdöbbentő mozzanatot találtam.  A 13. táblázatban azt, hogy a nők nem válaszoltak a maszturbációs kérdésre;  el tudom képzelni, hogy ez döntően az ankétrendszer hátrányát szemlélteti. A  14. táblázat "undor"  reakciója ezt jól kiegészíti.  Az első petting-tapasztalatok életkora is meglepő, mert mintha a fiúk és lányok életkorának különbsége arra utalna, hogy a serdülő fiúk figyelemre méltóan idősebb lányokkal kerülnének kapcsolatba.  A  28. táblázat kívánná a legtöbb magyarázatot, részint a fiúk és lányok közötti életkori eltolódás, részint a lányok vallomása miatt.  A  32. táblázatban a lányok vallomása is fokozza a további elemzés kíváncsiságát.

Amikor  gratulálok a szép könyvhöz, mint szociálpszichológus, az a véleményem, hogy ezek az adatok és motivációk veszítenek érvényükből, ha összeadjuk őket.  Nem lehet 200  "erkölcsi meggondolást"  összeadni.  A megoldás az egyéni feldolgozás lenne, életrajzi és értékorientációs adatok megmunkálása egyénenként, tehát pszichoszexuális életrajzok készítése, összesítés nélkül.

Baráti üdvözlettel és nagyrabecsüléssel --  Mérei  Ferenc

U.i.  Feleségem és Zsuzsa lányom is olvasta a könyvet. Ők is gratulálnak.  M.F.

1976 márc. 3."

*  *  *

A szexuális egészség jelentése

A szexuális jogok és kötelességek  jegyzéke

Az alábbi nyilatkozat és  lista  a „The Humanist” 1976  január/februári számában jelent meg először. A humanistáknak jelentős szerepük volt a szexuális forradalom korai szakaszában.  Bár a Humanisták 2. Manifesztuma már  tartalmazott egy rövid bekezdést a szexualitásról, úgy gondolták, hasznos lehet egy részletesebb  nyilatkozat.  A humanisták  természetesen  erősen igénylik az erkölcsi felelősségérzet fejlődését. Ennek szem előtt tartásával  az Amerikai Humanisták  Társulata  megkérte  Lester  Kirkendallt, a neves szexológust, az oregoni egyetem „családi élet”  professzorát, hogy dolgozza ki  a szexuális jogok  jegyzékét.  Dr. Kirkendall eredeti tervét sokszor újraírták a következő hónapok során. Megkértek egy csoport humanista szerzőt, hogy írják alá ezt a nyilatkozatot. Közülük sokan  a  humanisztikus szexológia  élvonalába tartoznak. Örömmel közöljük az általuk aláírt nyilatkozatot:

„A  szexualitás túl sokáig nem foglalhatta el méltó helyét az emberi tevékenységek  sorában. A testi erotikát  vagy misztifikálták és  tabukkal vették körül, vagy erősen eltúlozták azt a képességét, amellyel hozzájárulhatott az élet teljességéhez. Az emberi szexualitás egyre kielégítőbbé vált, ahogyan maga az élet is tartalmasabb lett. Itt az ideje, hogy kiemeljük a szexualitás minőségét, hangsúlyozva hozzájárulását  egy értelmes élethez.

A történelemben először fordul elő, hogy nem kell félnünk egy nem-kívánt terhességtől, vagy a nemi úton terjedő betegségektől, hiszen megvan a megfelelő ellenszerük. A  szexuális megnyilvánulások korlátozása a monogám házasságra talán érthető volt mindaddig, amíg inkább  csak a gyermeknemzés  jöhetett szóba – s amíg a nők alávetették magukat a férfiaknak.  Bár a házasságot  értékes emberi kapcsolatnak tartjuk,  véleményünk szerint másféle szexuális kapcsolatok is  fontosak. Mindenesetre az embereknek joguk kell legyen szexuális vágyaik kielégítéséhez és olyan kapcsolatok létesítéséhez, amelyek nem ártanak másoknak, vagy nem sértik szexuális jogaikat.  A szabadság ilyen új felfogását azonban össze kell kapcsolni az erkölcsi felelősségérzettel.

Szerencsére  napjainkban világszerte  átértékelik a szexualitás  szerepét az emberek életében.  Hitünk szerint a szexualitás humanizálása már eléggé megtörtént ahhoz, hogy indokolt legyen  annak kinyilvánítása:  milyen jogai és kötelességei vannak az egyénnek a társadalommal szemben, és a társadalomnak az egyénnel szemben. Ennek megfelelően a következőket ajánljuk megfontolásra:

1.  Az emberi szexualitás határait ki kell tágítani. A szexualitást számos kultúra a nemzésre próbálja szűkíteni. A nemiség minden egyéb értelmét mellékesnek tekintették, ferde szemmel  nézték vagy helytelenítették. Ám a népességnövekedés korlátozásának szükségessége, a  hatékony fogamzásgátlók használatának elterjedése  és a  reproduktiv technológia fejlődése  csökkentette a  szex gyermeknemző szerepét.  A  rugalmasan reagáló szexualitás ma az intimitás kifejezője mind a nők, mind a férfiak számára, az élvezet és gazdagodás forrása, ráadásul a feszültségek levezetésének egyik módja, akkor is, ha a nemzés  valószinűtlen. A  szexualitásnak más élményekkel való integrációja azonban csak akkor valósul meg, ha  az egyén alapjában kiegyensúlyozottan él.  Ha ez megtörténik, a szexualitás elfoglalhatja helyét  más természetes  funkciók között.

2.  A  nemek közötti egyenlőség  kialakítása  lényeges  vonása  az  értelmes  moralitásnak.  A  nők elleni mindenfajta jogi, foglalkozásbeli, gazdasági és politikai diszkriminációt  és a szexizmus  minden maradványát meg kell szűntetni. Amíg a nők nem rendelkeznek egyenlő esélyekkel,  addig a férfiak szexuálisan kizsákmányolhatják őket. A férfiaknak tehát el kell ismerniük a  nők  jogát saját testük felett, s hogy meghatározhatják saját szexuális megnyilvánulásaik jellegét. Minden egyénnek – akár  nő, akár férfi – egyenlő személyi jogai vannak.

3.  A  repressziv  tabukat fel kell váltsa a szexualitás kiegyensúlyozottabb és tárgyilagosabb  szemlélete, amely az emberi igények okos tudomásulvételén alapul.  Az ősi tabuk sokféleképpen korlátozzák gondolkozásunkat.  Az egyének, különösen a nők  olyan korlátozások foglyai voltak, amelyek előírták, hogy mikor, hol, kivel és a test mely részeinek bevonásával  elégíthették ki szexuális vágyaikat. Amint ezeket a tabukat egy  objektiv átértékelés eltörölte,  számos szexuális megnyilvánulást másképpen láthatunk. Sok minden, ami ma elfogadhatatlannak látszik,  bizonyos feltételek esetén nyilvánvalóan elfogadható lesz. Egyesek máris elfogadhatónak tartják a partnerük  hozzájárulásával létrejött, extramaritális  szexuális kapcsolatokat. A világ egyes részein már elfogadott, házasság előtti  szexuális kapcsolatok  általánosan elfogadottá válnak.  Ez minden valószínűség szerint a homoszexuális és biszexuális kapcsolatokra is érvényes lesz.  A mélyebb intimitás érzésének kifejezését célzó nemi kapcsolatok sokkal inkább átléphetik majd  az életkor, a fajta vagy a nemek szabta korlátokat, mint a pusztán testi élvezetet vagy a nemzést szolgáló kapcsolatok.

A  tabuk lehetetlenné tették  bizonyos kérdések megfelelő vizsgálatát,  különösen a női szexualitás vonatkozásában. Ilyen például  az  abortusz. A magzat tönkretételére koncentrálva  sokan mellőztek más, fontos tényezőket, például  a gyermekek és felnőttek  átfogó szexuális nevelési programjának nyilt megvitatását. Hosszú harc folyt akörül is, hogy megfelelő tájékoztatásról kell gondoskodni  a hozzáférhető fogamzásgátló módszereket alkalmazni kívánók számára. Ugyanígy a tabuk miatt érzik sokan, hogy a nemi szervek látványa  illetlenség, vagy hogy a nemi aktus bármely verbális vagy vizuális ábrázolása pornográf jellegű;  ez  aláaknázza az objektivitást  és  a cenzúra igényéhez vezet. Ugyanígy a szex  misztifikálása  is lehetetlenné teszi a nyilt vitát, mert így a szexet nem lehet természetes élményként kezelni.

4.  Mindenkinek joga és kötelessége, hogy tájékozódjon az emberi szexualitás különböző polgári és közösségi  vonatkozásairól.  Megerősítjük és támogatjuk az  ENSz  Egészségügyi Világszervezete bizottságának  nyilatkozatát  az  emberi szexualitásról:  „Mindenkinek joga, hogy szexuális felvilágosítást kapjon, s a szexualitást mint örömszerző és gyermeknemző  lehetőséget fogadja el.”

A szexualitással kapcsolatos teljes tájékozottság igénye a magánéletben nyilvánvaló, ám ritkán terjed ki a társas életre is. A közélet számos problémájához szorosan kapcsolódnak  szexuális attitűdök, ám a tabuk itt is akadályozzák ezek nyilt megvitatását. A túl gyors népességnövekedést csak akkor lehet kezelni, ha elismerik a szexuális viselkedéssel és fogamzásgátlással kapcsolatos egyéni attitűdöket.  Nyilvánvaló, hogy ez a nők szociális helyzetét is érinti. Az elítélt bűnözők rehabilitációja szempontjából is fontos lehet  a jelentős külső kapcsolatok megalapozása.  Embertelen és  károsító hatású számukra a szexuális kapcsolatok lehetetlenné tétele. Ez a probléma minden intézetben élő egyént érint, például az öregek otthonaiban élőket is.  Másik probléma  a testileg vagy értelmileg fogyatékosok  szexuális felvilágosításának és  kielégülési jogának biztosítása.  A szexuális igények kommercializálódása  alapos vizsgálatra szorul. Vizsgálni kell  az olyan gyermeknevelési szokásokat is, amelyek  szexuális funkciózavarokat eredményezhetnek, például a szexuális visszaéléseket és az érzelmi elhanyagolást.  A szexuális attitűdöket és életstílusokat  állandóan egyeztetni kell  a technikai és orvosi  újításokkal és a változó kulturális  mintákkal.

5.  A leendő szülők joga és kötelessége, hogy megtervezzék gyermekeik számát és születésük idejét, figyelembe véve  saját vágyaik mellett a társadalmi  igényeket is.  Ha a családméret szabályozandó, a nem kívánt gyermekek születése pedig megelőzendő, akkor  a házas és nem házas pároknak a  születésszabályozási ismereteket és módszereket hozzáférhetővé kell tenni.  Ezt folyamatosan újra kell értékelni a világ népesedési helyzetétől függően.  A születésszabályozás joga az önkéntes sterilizáció és művi abortusz jogát is jelenti.  Hangsúlyozzuk, hogy a születésszabályozás egyenlő mértékben felelőssége a férfinek és a nőnek.  A férfi fogamzásgátlás  további kutatásokat igényel. Mindenesetre  a  fogamzásgátlásért nemcsak a nő felelős.

6.  A  nemi erkölcs alapja a mások iránti  tisztelet és megbecsülés lehet, s ezt nem lehet törvényekbe foglalni.  A törvények megvédhetik a fiatalt  a kihasználástól, s bármely korú egyént a visszaélésektől. Ezen túlmenően azonban  a szexuális viselkedési formákat nem kell törvényekkel szabályozni. Az érett egyének szabadon választhatják partnereiket és a nekik megfelelő  szexuális  viselkedéseket.  A szexuális viselkedések bizonyos formái  korlátozóak és károsak lehetnek – például  a prostitúció, a szadomazochizmus vagy a fetisizmus.  Az ilyen  viselkedési minták  megváltoztatása azonban  nem a törvényes tilalomtól, hanem  csak a neveléstől és tanácsadástól várható.  Egyetlen célunk az egyének kiegyensúlyozott és önmegvalósító életének segítése.  A szexuális viselkedés  szociálisan elfogadhatatlan formáit önkéntesen gyakorlók  büntetése vagy száműzése  csak súlyosbítja a problémát. A nemi erkölcs nem különleges szabályrendszer, hanem  elválaszthatatlan az általános erkölcstől.  A szexuális értékeket és viselkedéseket más emberi értékekhez és  viselkedésekhez hasonlóan  aszerint kell értékelni, hogy  frusztrálják, vagy elősegítik az emberi  életet.

7.  A testi  élvezet éppoly fontos, mint az erkölcsi érték.  A hagyományos vallási szemlélet  gyakran elítélte a testi örömöket, mint „bűnöseket” és  „züllötteket”. Ezek embertelen attitűdök, mert rombolják az emberi  kapcsolatokat. A viselkedéstudományok eredményei demonstrálják, hogy  a testi örömök megtagadása, különösen az alakuló fejlődés periódusaiban, gyakran eredményez  családbomlást, visszaélést a gyermekekkel,  a fiatalok szökését, bűnözést, erőszakot, alkoholizmust és az antihumánus viselkedés egyéb formáit. Megerősítjük, hogy az értelmes és tartalmas emberi kapcsolatok keretében fontos a testi gyönyör, egyrészt erkölcsi értékként, másrészt, mert  elősegíti az egészséges  társas kapcsolatokat

8.  Az egyének egész életük során képesek pozitiven  reagálni a szexuális ingerekre, ezt el kell ismerni és el kell fogadni.  A  gyermeki szexualitás  nemi tudatosság és kísérletezés révén fejeződik ki. Ez önmaga érintését, teste különböző részeinek, így a nemi szerveknek a símogatását jelenti.  Az ilyen  tanulási élmények segítik  saját testének megértését  és a szexualitás integrációját  személyiségébe. A  maszturbáció  sok fiatal és idősebb számára  megszokott módja a kielégülésnek, s ez teljesen elfogadható. Ahogyan a repressziv attitűdök  megakadályozták a gyermeki szexualitás  elfogadását, ugyanúgy akadályozták  a középkorúak és idősek szexualitásának értékelését.  El kell ismernünk azt a tényt, hogy idősebb embereknek is vannak szexuális igényeik.  Az érintés öröme,  az érzelmek kölcsönös kifejezése  és az intim testi  reagálás  élvezete  mindenkinek élete végéig tartó joga.

9.  Az emberi és humanista értékek iránti elkötelezettség  egyetlen szexuális kapcsolatból sem hiányozhat.  Szexuális viselkedésével senki sem sérthet, vagy hozhat hátrányos helyzetbe másokat. Ez az alapelv mindenfajta szexuális kapcsolatra érvényes, a rövid és alkalmi élményekre éppúgy, mint  a mélyebb vagy tartósabb kapcsolatokra. Minden szexuális kapcsolatban alapvető  a szabadon kinyilvánított egyetértés – még a házasságban is, ahol  az egyetértés gyakran hiányzik, vagy eleve adottnak számít.

Zavaró kérdések támadnak a fenti elvek nyomán. A találkozásban közvetlenül érdekeltek  teljesen eltérő módon vélekedhetnek a  szexuális viselkedésről.  Ez szükségessé teheti  a nyilt és becsületes kommunikációt  a pillanatnyi  és  jövőt illető  elvárásokról. A döntések ilyenkor a megítéléstől és előrelátástól függnek,  s eredményük csak lassan  derül ki.

A kapcsolatok nem légüres térben keletkeznek.  A szexuális kapcsolatban közvetlenül  érdekelt személyeken kívül  más, fontos  személyek is vannak. E más személyek érdekei rendszerint bonyolultak és eltérőek; a dolgok semmilyen alakulása nem elégíthet ki mindenkit. Egyesek szeretnék, hogy semmilyen szexuális kapcsolatra ne kerüljön sor, s felháborodnak, ha az mégis megtörténik;  mások többnyire elfogadják. Ezért  ajánlatos empátiát érezni mások iránt.  Megkérdezhetjük önmagunktól: „Milyen szexuális viselkedést várnék másoktól önmagam és/vagy  szeretteim irányában?” „Legalább annyira törődöm-e a partnerem és más érdekeltek boldogságával és jóllétével, mint a magaméval?”

De van egy általánosabb megfontolás is:  ti., hogy mindenki  részt vesz  egy olyan szociális atmoszféra megteremtésében,  amelyben a felelős szexuális viselkedést  elfogadják.

Konklúzió

E  nyilatkozat pontjainak megvalósítása  az egyének bizonyos tulajdonságaitól függ. Szükséges hozzá az egyéni autonómia és a nemi működés kontrolljának képessége,  valamint az, hogy elégedett legyen, s tudja elfogadni és élvezni a testi örömöket. De az is, hogy tartsa tiszteletben mások jogait ugyanezekre az örömökre. A vele szemben igényeket támasztó társadalomnak pedig  figyelembe kell vennie az egyéni szükségleteket és a személyes szabadságot. A szerelem és a bűntudat nélküli szexualitás csak ilyen feltételek mellett lehetséges.

Történelmünk jelen helyzetében mi, emberek  csodálatos útra készülünk. Most először valósíthatjuk meg  egész testünk birtoklását. Testünket mindeddig  korlátok közé szorította az egyház, vagy az állam, s ezek szabályozták, hogyan  viselkedhetünk szexuálisan. Nem engedték meg, hogy  teljesen átéljük a gyönyört, a test örömeit  és kibontakoztassuk érzéki képességeinket.

Szexuális élvezőképességünk megvalósítása érdekében  el kell fogadnunk azt a tételt, hogy bár az élvezet  erkölcsi érték – de csak akkor, ha  kölcsönösen és felelősségtudattal éljük át. A kreativ és kölcsönös szexuális attitűd  az egyén és a társadalom számára egyaránt nagy jelentőségű lehet. Egyéni hasznát tapasztalhatjuk a társkapcsolatból adódó lelki fejlődésben és  önmegvalósításban. Viselkedésünk azt fejezheti ki a partner számára:  „Gazdagabb lettem ettől az élménytől, s attól, hogy ugyanezt nálad is elősegíthettem.”

Az élmény szociális jelentősége abból adódik, hogy a partner is átéli ugyanazt a bűntudatmentes, kölcsönös  örömöt.  A testi és lelki jóllét kellemes érzései, az önmegvalósítás tudata, amit  a szabadon kifejeződő szexuális élmények révén átélhetünk, kisugározhat az egész társadalomra.  Lehetetlen, hogy az értelmes érzéki és extatikus szexuális életet élő egyén közömbös és hanyag legyen másokkal. Meggyőződésünk, hogy szexuális lényünk felszabadítása nélkülözhetetlen  ahhoz, hogy  teljes emberi kapacitásunk kibontakozhasson. De ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy  fejlesztenünk kell mások iránti felelősségtudatunkat is”

.*  *  *

Idősebbek nemi élete

A  felnőttek  túlnyomó többsége  állandó jellegű partnerkapcsolatban él.  A házastársak vagy élettársak kapcsolatuk kezdetén már  szexuális tapasztalatokkal és kipróbált elvárásokkal rendelkeznek, éspedig a férfiak és a nők egyaránt.  A 25 és 45 éves kor között még nagy a szexuális teljesítőkészség, bár a szex időközben csökken és rutinszerűvé válik.  A monotónia megszűntetése érdekében sokan keresnek alternatívákat a külső  kapcsolatokban. Az újdonság varázsa azonban csak átmenetileg hat, ezért célszerűbb a sokéves kapcsolatokban is az unalom megelőzésére törekedni a szeretkezések idejének, helyének és módjának változatosabbá tételével. A válások magas aránya  jórészt a szexuális összhang hiányára vezethető vissza.

Az  élet második felében  a szexuális igények és teljesítmények fokozatosan csökkennek,  a funkciózavarok viszont szaporodnak:  csökken a férfiak merevedési készsége, a  női hüvely  szárazabbá válik a klimaktériumban megváltozott hormonhatások következtében  stb. A funkciózavarokat gyakran krónikus betegségek  (továbbá szenvedély-betegségek és egészségtelen életmód stb.)  váltják ki, vagy súlyosbítják.  Szerencsére ezek kezelhetők  vagy megelőzhetők.  A férfi nemzőképessége  késő öregkorig megmaradhat, a gyengédség és szeretet képessége  pedig  nem függ az életkortól.

 Az idősebbek szexuális viselkedésének változását is  három szempontból:  a nemi szerepek,  az erotikus viselkedés és  a  fajfenntartás  vonatkozásában vizsgálhatjuk, bár a gyakorlatban ezeket nehéz egymástól szétválasztani.  Ami az elsőt illeti, a  férfi és női szerepek a legutóbbi évtizedekben rendkívül sokat változtak, főleg azzal, hogy közeledtek egymáshoz és rugalmasabbá, felcserélhetőbbé váltak.  Már nehéz elkülöníteni az „igazi férfi” és az „igazi nő” jellemző tulajdonságait.  Az ezekről kialakított hagyományos  kép (az aktiv, domináns férfi és a passzív nő)  már elavultnak számít, de az alternativák is gyorsan változnak, s a nemi szerepek különböző  modelljei közül szabadon lehet választani.

A felnőtt nők és férfiak  erotikus viselkedése  eléggé eltérően alakul.  Szexológiai vizsgálatok szerint (E.J. Haeberle, 2004)  a  fiatalabb, házas férfiak gyakran és intenzíven igénylik a szexet, orgazmusaik átlagos gyakorisága csaknem heti öt, de a nőtleneké is több mint három. Az életkor előre haladtával azonban a férfiak szexuális igénye és teljesítménye fokozatosan csökken. Az 50 éveseknél a heti átlag már alig kettő, a 70 éveseknél pedig már egynél is kevesebb. Ezzel szemben a nők szexuális igénye és teljesítménye eleve alacsonyabb ugyan, mint a férfiaké (a 18-20 évesek átlaga is alig heti egy orgazmus), de  ez jóformán változatlanul megmarad a klimaktérium körüli időszakig. Egyénileg természetesen nagy eltérések lehetnek az átlagtól, de a házastársak közötti  szexuális összhang megteremtése rugalmasságot, alkalmazkodást és szexuális kultúrát igényel. (Például azt, hogy a férfi ne ragaszkodjon mindíg a közösüléshez, a nő pedig képes legyen őt petting révén kielégíteni  stb.) 

Köztudott, hogy a harmónia csak akkor teljes, ha mindkét fél kielégítheti szükségleteit.  Ennek 3  lehetősége:

1.      Mindketten  megtalálják minden  fontosabb igényük  teljesülését;

2.      az egyik megtalál mindent, a másik szinte semmit;

3.      mindketten csak részben találják meg a kielégülést.

Minthogy pedig az igények mindenkiben  hierarchikus rendszert alkotnak,  jónak mondható a házasság, ha a partnerek  fontosabb, előnyben részesített szükségletei  általában  és legnagyobbrészt  kielégülnek. A beválás szubjektiv értékelését azonban   erősen befolyásolja a partnerek  igényszintje, vagy  összehasonlítási szintje. Az irreálisan magas igényszintet mérsékelheti annak figyelembevétele, hogy minél több  konkrét igényünk  van, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy  mindent egyetlen partnerben  megtaláljunk.

Vagy megfordítva a tételt:  a  partnerek összeillése és a házasság beválása annál valószínűbb, minél kevesebb illetve minél rugalmasabb igényeik vannak. A  műveltség, az egyéniség fejlődése, kibontakozása ebből a szempontból  kettős hatású lehet:  egyrészt emeli az igényszintet és növeli a konkrét igények számát,  másrészt növeli az alkalmazkodóképességet és a megértést a partner iránt.

Ma már senki sem vitatja, hogy a szexuális viselkedés az életkortól függően is változik,  s bizonyos mértékben a testi változásoktól is függ.;  vagyis biológiai alapjai vannak.  Ez azonban nem magyarázza, hogy valamely szexuális viselkedés miért jelentkezik  különböző életkorban és a testi fejlettség különböző fokain.  Például vannak nők,  akiknél az orgazmuskészség már óvodáskorban jelentkezik,  míg másoknál a serdülőkor után sem.  A mai szexológusok ugyan elismerik  Freudnak és követőinek érdemeit a szexuális fejlődés elméletének megalapozásában, de az ember esetében már nem hisznek semmilyen  ösztönben, s a biológiai potenciál mellett inkább az  interaktiv tanulási folyamatoknak  tulajdonítanak döntő jelentőséget.

Csikszentmihályi professzor szerint elkerülhetetlen, hogy a férfiak és nők bizonyos körei életük során kipróbáljanak különböző modelleket...  Viszonylag biztos csak az, hogy  tartósan boldog partnerkapcsolatok inkább a kölcsönös tiszteleten, bizalmon és tolerancián múlnak, mint a szexuális aktivitáson., bár ez utóbbi is fontos, de másodlagos szerepet játszik. Egyébként meggondolandó, hogy jelentősége idősebb korban úgyis csökken, legalábbis az orgazmushoz jutás konvencionális értelmében.  Ehelyett a  gyengédség és a testi közelség válik döntővé.”

Idővel  a partnerek egyre jobban megismerik egymás, elmúlnak a nagy izgalmak.  Mindent kipróbáltak már egymáson, a másik fél reakciói kiszámíthatóak lettek.  A szexuális játékból elveszett az újdonság varázsa.  Ezen a ponton a kapcsolatot az a veszély fenyegeti, hogy  unalmas rutincselekvések sorozatává válik, amit csak a kölcsönös érdek tart össze. ..  Az egyetlen mód, amivel vissza lehet állítani az újszerűséget,  ha új lehetőségekre figyelünk fel a kapcsolatban...  Ezek olyan egyszerű lépések is lehetnek, mint az evési, alvási vagy vásárlási szokások megváltoztatása. Vagy próbálkozhatnak azzal, hogy  új beszédtémákat találjanak, új helyeket  keressenek fel, új emberekkel barátkozzanak össze  stb.

Ha mégsem tudják megoldani a felmerült kapcsolati problémákat, gyakran felmerül a válás gondolata. A partnerek bontási szándéka sokáig bizonytalan lehet; emiatt állandó „sakkhelyzetben”  ingadoznak a „válni vagy nem válni”  között  (Sem együtt, sem egymás nélkül nem tudnak élni.)  Nehézséget jelenthet  a közös élet során kialakult  szokások átállítása. Sokan azt ajánlják, hogy kerüljék egymást;  meneküljenek munkába, vagy egy új kapcsolatba. Az egymás kerülésének azonban anyagi feltételei is vannak (külön lakás  stb.) Amíg nem találnak új partnert, minden öröm és fájdalom a régire emlékeztet. Nehézséget okozhat a másikkal való kommunikáció új módjainak gyakorlása, vagy a vele kapcsolatos régi és új információk értelmezése  (az idealizálás vagy degradálás elkerülése).

Az intimtárs elvesztése Davis szerint hasonlít egy végtag elvesztéséhez; utána gyakran úgy tűnik, mintha még meglenne és funkcionálna. A közös múlt még sokáig tovább él az emlékekben, az álmokban. Stendhal  szerint nem kell kerülni az emlékezést;  ajánlatosabb kibeszélni magunkból az emlékeket egy új partnerrel.

Heiman és LoPiccolo  (1988)  összegyüjtötték a nyugati társadalom  „szexuális  mítoszait.”, előítéleteit.  A férfi szexualitással kapcsolatos, jellemző  előítélet  például, hogy  sok férfi azt hiszi:  mindenáron erősnek, kezdeményezőnek és kontrollhelyzetben levőnek kell  lennie;  holott ezek ellentétesek a jó szexhez nélkülözhetetlen  gyengédséggel, spontán érzékiséggel  és rugalmas alkalmazkodással.  A teljesítmény-központúság  folytán a célratörő férfiak  számára  az erekció és az orgazmus a legfontosabb;  a  szeretkezés így pusztán teljesítménnyé devalválódik.

Erős  előítélet, hogy a szexben nemcsak a kezdeményezés, hanem az  irányítás is a férfi dolga; a nő igényeire ezért alig figyelnek.  Azt hiszik, hogy  mindig készen kell állniuk a szexre,  minden alkalmat ki kell használniuk – ez gyakran kudarcokhoz vezet.  Közösülés-centrizmusuk lényege, hogy mindig közösülésre törekszenek;  a  petting  számukra  csak  előjátékot jelent.  Többnyire ehhez kapcsolódik az  orgazmus-centrizmus,  vagyis hogy értéktelennek tartják az orgazmus nélküli szeretkezést.  Végül egy makacsul tovább élő mítosz  a  pénisz- méret szerepének túlbecsülése:  azt hiszik, hogy a nagyobb méret jobb szexuális reagálókészséget, nagyobb „állóképességet”  jelent, s a partner is jobban élvezi, biztosabban kielégül. Ezért divatosak még ma is a pénisznövelő „varázsszerek”, sőt, sok férfi még műtétekre is vállalkozik,  2-3 cm-es  pénisznövekedésért. Holott a vizsgálatok egyértelműen mutatják, hogy a pénisz mérete jelentéktelen.

A  női szexualitáshoz kapcsolódó  „mítoszok” (előítéletek) közül  a következőket ismertetik: „A  szex  csak a  fiatal nőknek való;  holott (mint láttuk)  szexuális reagáló készségük korántsem csökken úgy, mint a férfiaké.  .” Minden nőnek többszörös orgazmusa kell legyen;  holott a nők alig egynegyede rendelkezik a multiorgazmus képességével.   A  terhesség és  szülés csökkenti a nemi válaszkészséget.   Valójában a szülés körüli heteket kivéve  nem csökkenti.  4.  A nők aktiv nemi élete a klimaktériummal lezárul.  A tények ezt sem támasztják alá; inkább felszabadítólag hat, hogy nem kell tartaniuk a terhességtől.    Jól nevelt nők nem izgulnak fel a pornográfiától.  A vizsgálatok épp az ellenkezőjét mutatják.  .  Az igazi nők nem kezdeményeznek szexet és nem mutatják ki, ha nagyon élvezik.  Ez csak a viktoriánus kor elavult normarendszere szerint van így.  .  A  fogamzásgátlás  mindig a nők dolga.  Ez patriarchális szemlélet, amely felmenti a férfit a közös felelősségvállalás alól.  Jó néhány előítélettel lehetne még folytatni, hiszen a nők a férfiak előítéletei közül is sokat átvettek;  napjainkban ugyan kezdenek ezektől megszabadulni, de mindig feltűnik néhány új, divatos előítélet.

A  szexuális viselkedés „normális” vagy „abnormális”  voltát annak  „természetes” vagy „természetellenes” jellegétől  is  függővé szokták tenni.  Régen például minden olyan szexuális viselkedést, amely nem szolgálta, vagy éppen akadályozta a nemzést, a fajfenntartást, „természetellenesnek” s igy abnormálisnak tartottak.  Ez magyarázza többek közt a maszturbáció, a petting vagy a homoszexuális viselkedés elutasítását, megbélyegzését.  A szexualitás  biológiai funkcióra  szűkítésének, korlátozásának ez a hagyománya azonban antihumánusnak és kultúraellenesnek, értékellenesnek bizonyult,.

 A  szexuális  egészség  fogalmát az Egészségügyi Világszervezet  (W.H.O.)   2001-ben, a   szexuális egészség védelmére tett  Ajánlásokban  így  határozta meg:  „A  szexuális  egészség  a  testi, lelki és  szociokulturális  jó közérzet  tartós élménye a  szexualitás  vonatkozásában. Ez  kifejeződik a  szexuális képességek szabad és  felelősségteljes  megnyilvánulásában, amely  erősíti a harmónikus egyéni és szociális  jóllétet, s  így mindkét  szinten gazdagítja az életet. A  szexuális egészség tehát nem egyszerűen  a  funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya.  A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához  el kell ismerni és biztosítani kell a  szexuális jogokat.” 

Az egészséges és kulturált szexuális viselkedés akadályai természetesen sokfélék lehetnek, s ezek három nagyobb csoportba  sorolhatók:  1.  Testi  elváltozások, betegségek,  2.  pszichikus  zavarok,  3.  pszicho-szomatikus  zavarok.  Ezeket persze nem lehet mereven elkülöníteni egymástól, hiszen minden testi betegségnek pszichikus hatása is van – és viszont.  Igy  valójában  szinte mindig  pszichoszomatikus  (vagy  szomatopszichikus)  tényezőkkel kell számolnunk. Ennek megfelelően alakul  a szexuális zavarok terápiája is.

A  zavarok testi okaira itt csak utalhatunk:  ilyenek  a  vele született, testi fogyatékosságokon kívül a nemi szervek sérülései vagy betegségei, a hormonális  és a keringési zavarok,  az alkohol-  és  drogfüggőség, a  cukorbaj és  egyes  gyógyszerek  mellékhatásai. Jóval bonyolultabbak a  pszichikus megbetegítő tényezők, hiszen a tájékozatlanságtól és  előítéletektől kezdve a  szorongáson és gátlásosságon keresztül  a legkülönbözőbb komplexusokig  sok minden okozhat  zavart. 

Az orvosok és pszichológusok között még ma is sok vita van akörül, hogy  a szexuális viselkedészavarok  szomatikus  vagy  pszichikus okai  elsődlegesek  és gyakoribbak vagy  fontosabbak.  A  hagyományos szemléletű  orvosok szerint   a szexuális  zavarok túlnyomó része  organikus eredetű;  ennek megfelelően ők a  gyógyszeres kezelést részesítik előnyben  --  ellentétben  a pszichoszomatikus szemléletűekkel, akik  a  szocio- és pszichoterápiát tartják lényegesebbnek. A Magyar Szexuális Medicina Munkacsoport, vagyis az andrológusok egyik közleménye  (InforMed, 2004/2.) szerint a potenciazavar  80%-ban  szervi problémák tüneteként jelentkezik, vagyis gyógyszeres kezelést igényel. 

A pszichoszomatikus szemléletű orvosok és pszichológusok  szerint viszont ez az arány  nagyjából éppen  fordított.  Ez főleg kétféle ok miatt nem szokott kiderülni:  a hagyományos szemléletű orvosok eleve organikus okokat keresnek, s a mai diagnosztikus módszerekkel egyre több, apró organikus eltérést tudnak kimutatni;  másrészt  érdekeltek is a „gyógykezelendő  organikus tünetek” kimutatásában, ez mintegy létérdekük, hiszen csak  ilyenek kezelésére lettek kiképezve.

 A szexuális kapcsolat problémái valójában  elsősorban a szexuális kommunikáció zavaraira vezethetők vissza. Az elavult normák,  tiltások és gátlások gyakran lehetetlenné teszik a szexuális igények tisztázását és megbeszélését, amihez az „összehasonlítási alap” hiányosságai, a tapasztalathiány, az előítéletek  és szemléleti torzulások is hozzájárulnak. A férfiak gyakran fixálódnak a pszichoszexuális fejlődés autoerotikus szakaszához, a fallikus fázishoz, a szexuális reagálás gyors, impulziv jellegéhez, s orgazmusukat nem tudják a partner igényei szerint időzíteni. Ez utóbbiak pedig nem mindig derülnek ki, mert a nők sokszor nem merik szóvá tenni a  szeretkezéssel kapcsolatos igényeiket, inkább megjátsszák, hogy kielégültek. Amivel  nemcsak a partnerüket, hanem önmagukat is becsapják.  A  szexuális  zavarok részben okai, részben következményei a „szexuális csökkentértékűségi komplexusnak”.

A szexuális zavarok eredetét főleg a személyiségfejlődés, ezen belül elsősorban a pszichoszexuális fejlődés  elakadásában, regressziójában  vagy  torzulásában  találhatjuk.  A zavarok főbb csoportjai a következők:  1.  Funkciózavarok,  2.  Problematikus viselkedésminták (korábbi megjelöléssel:  „perverziók” vagy „parafiliák”)  3.  Nemi identitás-problémák (gender diszforia, interszex)  4.  Erőszakkal és viktimizációval kapcsolatos  problémák  (visszaélések stb.)  5.  Nemzéssel kapcsolatos klinikai szindrómák  (meddőség, abortusz stb.)  6.  Szexuális úton terjedő betegségek  és egyéb, klinikai szindrómák. Mindezek bővebb ismertetése olvasható a  Szilágyi V. (szerk.): Szexológiai  dokumentumok  (2004)  c. könyvben.

 *  *  *

Szexuális  nevelés: 

feladata-e, s képes-e rá az iskola?

(Szilágyi V.cikke a  „Pedagógusképzés”  2005/3.számában)

Egy régóta húzódó, sokak által  kényelmetlen  „magánügynek”  tartott  nevelési problémáról szeretnék eszmecserét kezdeményezni, a  pedagógusképzés és a nevelőmunka  továbbfejlesztése  érdekében.  Az  eddig  csak  „családi életre nevelésként”  emlegetett  szexuális nevelésről van szó, amely  érintőleg is alig szerepelt a  tantervekben, tehát az  iskola  átengedte ezt a  „titkos  nevelőknek”. Mintha bizony a magánélet, a  párválasztás, az életvezetés  képességeinek  alakításához az iskolának, mint oktató-nevelő intézménynek  semmi  köze  sincs. 

Az első, felmerülő kérdés: szükség van-e  és  miért van szükség arra, hogy a sok egyéb oktatási-nevelési feladat mellett a pedagógus még  magánéleti  és szexuális neveléssel is foglalkozzon? Hiszen - mondják sokan - erre sem időnk, sem elegendő felkészültségünk nincs; a szexbe pedig eddig is hamar belejöttek a fiatalok, miért kellene a figyelmüket még jobban erre irányítani? Nem kellene-e inkább arra bíztatni őket, hogy várják meg türelemmel, amíg érettebbek lesznek, s házasságot köthetnek?

Ezekre a régi és tipikus aggályokra olyan tények adják meg a választ, amelyek előtt nem húnyhatunk szemet: A mögöttünk levő évszázadban megfigyelt akceleráció folytán a fiatalok serdülése és nemi élete is jóval (3-5 évvel) előbb kezdődik, mint a múlt század elején. Ma nemcsak a fiúk, hanem a lányok is átlag 16-17 éves korban veszítik el a szüzességüket, s éppen a szexuális nevelés hiánya vagy elégtelensége miatt a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek ellen sem tudnak hatékonyan védekezni. Ezért van az, hogy pl. az elmúlt tíz évben 100 születésre átlag 80 művi abortusz jutott, s ennek 15-20%-a a 19 évesnél fiatalabb lányoknál! Ami sokszorosan nagyobb arány, mint a fejlett nyugateurópai országokban. Franciaországban pl. 100 születésre csak 13 művi abortusz jut, Hollandiában pedig mindössze 11 - s ezek közt jóformán nincs fiatalkorú!

(Meglepő ugyan, de tény, hogy Amerikában sem sokkal jobb a helyzet, mint nálunk. Az 1998-as adatok szerint a 13 évesek 16%-a már közösült, s ez az arány 18 éves korra eléri a 71%-ot! Igaz, hogy kétharmaduk használ gumióvszert vagy fogamzásgátló tablettát, de 10-20%-uknál ugyanúgy bekövetkezik a nem kívánt terhesség, mint nálunk. Ezeknek viszont alig több, mint fele végződik szüléssel, kb. 40%-a pedig művi abortusszal. Ami a nemi úton terjedő betegségeket illeti, a közösüléseket elkezdő amerikai tizenévesek egynegyede szed össze valamilyen fertőzést..).

Ezekből a tényekből azonban többféle következtetést lehet levonni. .A legegyszerűbb, hogy ha ilyen veszélyekkel jár az ifjúkori nemi kapcsolat, akkor meg kell tiltani, el kell riasztani tőle a fiatalokat és absztinenciára, önmegtartóztatásra kell nevelni őket. Az Egyesült Államokban ki is alakítottak ilyen, elrettentést célzó, iskolai tanterveket. Ezek közös jellemzői egy amerikai szakember (L.M. Kantor, 1996) szerint a következők:  

1. Fő stratégiájuk az elijesztés a házasság előtti szextől.

2. A fogamzásgátló módszerekről hallgatnak. Ha mégis szóba kerül, túlzottan hangsúlyozzák a hibalehetőségeket, vagyis a megbízhatatlanságot.

3. A tanulók figyelmét kizárólag a nemi élet negativ következményeire hívják fel. A házasság előtti nemi élet lehetőségét vitára sem bocsátják.

4. Téves orvosi információkat adnak a művi abortuszról, a nemi úton terjedő betegségekről és a szexuális reagálás jellemzőiről.

5. A szexuális beállítottság változatait nem említik, vagy a homoszexualitást egyszerűen „egészségtelen dolognak” tartják.

6. A fogyatékosokról hallgatnak, vagy aszexuálisnak tűntetik fel őket.

7. Szexista előítéletek nyilvánulnak meg a nemek anatómiai és fiziológiai jellemzésében, szexuális reagálásuk leírásában. A gyakorlatok során csak a hagyományos nemi szerepeket mutatják

8 A tantervet vallásos előítéletek befolyásolják; a szexuális viselkedést csak egyetlen nézőpontból vitatják meg.

9. Csak néhány családtípust említenek, s a nem hagyományos családokat hibásnak tartják.

Úgy tűnik, ez eléggé hasonlít a hazai helyzetre.  Pedig az USA-ban is vizsgálatok bizonyítják, hogy az ilyen, elrettentő nevelést alkalmazó körzetekben nem csökkent a tizenévesek nem kívánt terhességeinek száma, tehát az ilyen programok nem hatékonyak. Ezzel szemben az átfogó és progresszív nemi nevelést alkalmazó iskolák körzeteiben jelentősen csökkent a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek előfordulása.  Orvosok, pszichológusok és pedagógusok már legalább egy évszázada  sürgetik a fiatalok szexuális nevelését, s ennek érdekében rengeteg felvilágosító könyvet, cikket és egyéb műfajú ismeretterjesztő  anyagot publikáltak.  Az Egészségügyi Világszervezet  1973 óta  már többször is Ajánlásokkal  szorgalmazta  a  szexuális  nevelés  intézményesítését  a  szexuális egészség védelme érdekében.  A  2000-ben   publikált, legújabb  Ajánlások  akciókat, stratégiákat ismertetnek, közlik az átfogó szexuális nevelés fő céljait és a  Szexológiai Világszövetség  nyilatkozatát a  szexuális  emberi  jogokról. 

A több mint száz éves  szexuális  reform-mozgalom  hatására elsőként  Svédországban tették  kötelezővé  az  iskolai  szexuális  nevelést  (az  1950-es  években),  majd  1968-ban a Német Szövetségi Köztársaságban is.  Nyugaton tehát fél évszázados előnyben vannak hozzánk képest.  A hazai helyzetre visszatérve; nálunk elsősorban a születésszám erős csökkenése és a művi abortuszok magas száma hívta fel a figyelmet úgy 1970 körül a szexuális nevelés hiányából adódó problémákra. 1973-ban „népesedés-politikai kormányhatározat” született, amely előirta a „családi életre nevelés” bevezetését az állami oktatás minden szintjén. Ez jó célkitűzés lett volna, ám sajnos, elfelejtették felkésziteni a pedagógusokat erre a feladatra. A szétküldött brosúrák erre éppúgy nem voltak elegendőek, mint az ajánlott felvilágositó könyvek. Megjelent ugyan egy „Bevezetés a szexuálpedagógiába" (1973, Tankönyvkiadó) a tanárképző főiskolák számára, amit több helyen fakultativ speciálkollégiumok formájában igyekeztek feldolgozni. Ezt azonban a vezetők közül kevesen vették komolyan, s hamarosan le is vették a napirendről.

Többnyire csak annyi maradt meg a szexuális és/vagy családi életre nevelésből, hogy a tizenévesek osztályaiban időnként meghivtak egy orvost (ritkábban pszichológust, esetleg védőnőt), hogy tartson egy felvilágositó órát és válaszoljon a tanulók kérdéseire. Ezzel az iskola a maga részéről megoldottnak vélte a feladatot.

A rendszerváltás utáni évtizedben a helyzet nemhogy javult volna, inkább rosszabbodott, mert szabadon kezdett terjedni a pornográfia és a prostitúció. A „szexhullámmal” szemben pedig csak kapkodó és ellentmondásos intézkedésekre került sor. A tizenévesek egyre könnyebben hozzá jutottak a pornográf termékekhez, ami „szexuális felvilágosításuk” fő forrása lett, s vele együtt nőtt a felelőtlen szabadosság és a patriarchális előítéletek eluralkodásának veszélye.

Az iskolákból ugyanakkor szinte teljesen kiszorult a szexuális nevelés, bár egyes magánkezdeményezések nyomán néhol próbálkoztak felvilágosítási kampányokkal; ezek azonban erős ellenállásba ütköztek. (Ilyenek voltak pl. a Czeizel Endre nevéhez fűződő „családi életre nevelési” tanterv, amelyhez tankönyv is készült, vagy Bácskai Júlia „magánélettani" kurzusai, továbbá a Forrai Judit által szervezett „AIDS-megelőző” tanfolyamok, vagy a Most Van Holnap Alapítvány „tinédzser-ambulanciái” és tanácsadásai.)

Mindezek a próbálkozások egyértelműen mutatják az intézményes szexuális nevelés szükségességét és ugyanakkor megoldatlanságát. A gyermekvállalási kedv megdöbbentő csökkenése, a népesség egészségromlása, az alkoholisták és  drogosok növekvő száma önmagában is indokolja az egészségnevelés intenzivebbé tételét, s ezen belül a szexuális egészség megőrzésére irányuló erőfeszítéseket.  Ehhez kellene megbízható vezérfonalat adni a nevelők kezébe. Amerikai adatok szerint a szülők közel 90%-a igényelné gyermekei számára a korszerű szexuális nevelést, s azt mégis csak a gyermekek  alig egytizede kapja meg.

E különbség egyik fő oka, hogy nincs egyetértés a nevelési program tartalmát illetően. Nincsenek államilag elfogadott irányelvek, igy a néhány érdeklődő pedagógus is csak esetleges és ötletszerű programokat állít össze. Az un. HIV/AIDS prevenciós programokat is csak a 14-18 éveseknek tartják, s a szexuális viselkedéssel az absztinencia ajánlásán kívül többnyire nem foglalkoznak. Hiányzik pl. az egyezkedési és asszertivitási (önérvényesítési) készség oktatása.

Természetesen nincs olyan szexuális nevelési program, amivel mindenki egyetért. Mégis, vannak bizonyos kulcsfogalmak és témák, amiket minden gyermeknek meg kellene ismernie az adott fejlettségi szinten. Az itt következő irányelvek megalapozhatják az átfogó szexuális nevelést, az óvodáskortól a felnőttkorig .

  Szexuálpedagógia és szexuális nevelés

A szexuálpedagógia a neveléstudománynak az a szakága, amely a szexuális vagy nemi nevelést tanulmányozza és fejleszti. Gyorsan fejlődő szaktudomány, amelynek saját elmélete, módszertana és gyakorlata van, de szorosan kapcsolódik a pedagógia más ágaihoz, elsősorban  az  egészséges életmódra és a családi életre neveléshez  vagy  az  erkölcsi  neveléshez.

A szexuális vagy nemi nevelés a szexuális viselkedés, vagyis a nemi szerep befolyásolása, irányítása. Szélesebb értelemben a szándékolatlan hatások is beletartoznak, tehát  közvetve sok minden nevel, amiről senki sem gondolja, hogy nevelő hatású (bár gyakran csak negativ értelemben az). A tudatos nemi nevelés nem egyszerűen tájékoztatás, ismeretközlés, felvilágosítás, hanem egyben a korszerű  szexuális attitüdök, készségek és szokások alakítása is.

A Szexuális Nevelés Amerikai Tanácsának (SIECUS) állásfoglalása alapján a szexuális szocializáció a nemi szerepről, kapcsolatokról és intimitásról szóló informálódás, az attitüdök és értékek alakításának élethosszig tartó folyamata. Magában foglalja a (pszicho)szexuális fejlődést, a reproduktiv egészséget, a nemi kapcsolatokat, a testképet és a különböző nemi szerepeket. Nemcsak a szexualitás biológiai, hanem szociokultúrális és pszichológiai dimenzióira is irányul, kognitiv (informálódás), affektiv (érzelmek és attitüdök), valamint viselkedési (döntéshozatal, szokások) vonatkozásban egyaránt.

A szexuális nevelés célja elsődlegesen a szexuális egészség biztosítása. Ez utóbbit az Egészségügyi Világszervezet 1975-ben úgy határozta meg, mint „a nemi élet testi, érzelmi, intellektuális és szociális oldalainak olyan integrációját, amely pozitiven gazdagítja és fejleszti a személyiséget, a kommunikációt és a szerelmet... mindenkinek joga van szexuális felvilágosításra és arra, hogy a szexuális kapcsolatokat ne csak a nemzés, hanem az örömszerzés lehetőségeként fogadja el.” Más megfogalmazásban a nemi nevelés célja a szexuális kultúra átadása, elsajátíttatása, s ezzel az egyének harmónikus beilleszkedésének elősegítése, vagyis a szexuális szocializáció.

 A  szexuális nevelést   a  szexuálpszichológia  alapozza meg

Az emberi szexuális viselkedést a pszichológia vizsgálja. Ez komplex jelenség, amelynek anatómiai-fiziológiai alapjai vannak, s a természeti és társadalmi környezet hatása alatt áll. Komplexitása folytán a szexuálpszichológián belül tematikai egységek alakultak ki. Köztük a legnagyobbak: 1. a  szexuális viselkedés filogenetikus és kultúrtörténeti alakulásával, valamint 2. az ontogenezisben megnyilvánuló  szabályszerűségeivel foglalkoznak.

Az első csoportban találhatók a nemek viszonyának lélektani vonatkozásai a régebbi és  mai társadalmi formációkban; ezt vizsgálják részben a pszicho-história, a néprajz és a szociálpszichológia egyes ágai, például a  házasság és család szociálpszichológiája, aztán az ún. „gender studies” (ezen belül a „women studies” és a „men studies”) stb. Az ontogenetikai témakör főbb területei: az egyéni pszichoszexuális fejlődés; ezen belül a szexuális identifikáció  és orientáció kialakulása, a nemi szereptanulás, a szerelmi képesség és a párválasztási érettség alakulása, a szexuális  funkciózavarok mibenléte, okai és kezelése stb.

Metodológiáját illetően semmilyen lényeges vonatkozásban nem tér el a pszichológia más területein alkalmazott  módszerektől : a feltáró módszer a megfigyelésen, exploráción és felmérésen kívül teszteket és kísérleteket is alkalmaz;  feldolgozó és értékelő módszerei között pedig a statisztikai eljárások mellett a  minőségi értékelést is megtaláljuk  éppúgy, mint a  pedagógiában.

 Alkalmazása és felhasználási területei

A szexuálpszichológia mint szaktudomány, interdiszciplináris kapcsolatai révén (mint láttuk) számos más tudományterülettel működik együtt. Szerepe azonban elsősorban a pszichológia különböző ágaiban, így a személyiség- és fejlődéslélektanban, a szociálpszichológiában, valamint a pedagógiában és a pszichoterápiában nélkülözhetetlen. A tudományos ismereteken alapuló szexuális kultúra valójában része a pszichológiai kultúrának, amely nélkül sem megalapozott önismeret és emberismeret, sem hatékony nevelés, szociális munka és gyógykezelés nem létezhet.

Az emberi szexuális viselkedés csak a szexuálpszichológia vizsgálati eredményei alapján érthető meg; csak ennek révén lehet ellensúlyozni a nemiséggel kapcsolatos, régi mítoszok és előítéletek hatásait és a szexualitás tabu-jellegét. Két ellentétes tendenciával, a szexualitás lebecsülésével, degradálásával és túlbecsülésével, glorifikálásával vagy misztifikálásával szemben is csak a szexuálpszichológia  biztosít védelmet.

A szexuális viselkedés motivumainak és alakulása feltételeinek, szabályszerűségeinek megértése teszi lehetővé az egyén és a társadalom számára kedvező alakulásának hatékony elősegítését,  a fixációk, regressziók és a súlyosabb devianciák elkerülését. Igy biztosítható a szexuálisan is egészséges és kreativ, kiegyensúlyozott és elégedett, munka- és  szeretetképes személyiségek létrejötte, ami a társadalom továbbélése és fejlődőképessége szempontjából döntő jelentőségű.

A szexuálpszichológiának ezért méltó helyet kell kapnia nem csak a tudományok rendszerében, hanem a társadalom és benne az egyének életében is. Legfőképpen a gyermekek és fiatalok, de a felnőttek (így a leendő és gyakorló szülők)  nevelésében,  továbbá a különböző segítő, szolgáltató és gyógyító szakmákban, amelyekben a nemi szerepek figyelmen kívül hagyása alapvető hiányosság lenne. Ez természetesen komoly szemléleti változást igényel a társadalmi folyamatok irányítói, valamint az oktató-nevelő és a gyógyító munka szakemberei részéről. A szexuálpszichológiának (és általában a szexológiának) szerepet kell kapnia a pedagógusok, pszichológusok, orvosok, szociológusok, szociális munkások, jogászok és más szakemberek  képzésében és továbbképzésében, hogy szemléletük korszerűbb, munkájuk pedig hatékonyabb legyen.

Valójában  tehát a szexuális egészség védelméért és a szexuális zavarok megelőzéséért  vagy megszűntetéséért a szexuálpszichológia  tehet legtöbbet.  Döntő  szerepe lehet  a prevenció, vagyis az átfogó és intézményes szexuális nevelés  megalapozásában, a  (pszicho)szexuális  fejlődés  zavarainak  felismerésében  és  hatékony gyógykezelésében. Ezért indokolt, sőt, a társadalom számára  nélkülözhetetlenül szükséges, hogy minden érintett, legfőképpen pedig a leendő és működő  pedagógusok és egészségügyi szakemberek elsajátítsák és alkalmazni tudják a szexuálpszichológia  korszerű  ismereteit.

A (pszicho)szexuális  fejlődés  zavarainak  felismerése

Aki elég jól ismeri  az ember  szexuális  ontogenezisének  az adott társadalmi viszonyok között  egészségesnek tekinthető  folyamatát, annak nem okoz különösebb nehézséget e fejlődés zavarainak felismerése  (vagy legalábbis a zavar fennállásának valószínűsítése  és  szaksegítség igénybe vétele).  A pontos diagnózis, de különösen a terápia  természetesen már a szakemberek feladata.  A prevenció viszont mindazoké, akik önmaguknál vagy a rájuk bízottaknál találkozhatnak szexuális zavarokkal  és megelőzhetik vagy megfelelő kezeléshez segíthetik azokat.

A  zavaroknak és azok esetleges veszélyeinek felismerése  elég komplex  feladat; egy tankönyv is csak a fontosabbakra hívhatná fel a figyelmet, a születéstől a felnőttkorig tartó fejlődésben.  Az egyéni szexuális fejlődés szempontjából döntő hatású, legelső feladat a gyermek biológiai nemének pontos megállapítása és elfogadása, mert az esetleges tévedést  később nehéz korrigálni. Nem csak a pszichoszexuális, hanem az egész személyiségfejlődés alakulására nézve fontos, hogy az első életévekben van-e a gyermeknek állandó, szeretetteljes gondozója, aki testi és lelki szükségleteit időben kielégíti, majd fokozatosan  teret enged önállósági törekvéseinek.

Fontos, hogy a kisgyermekkorban  megtörténik-e  a nemi identitás  megalapozása és a nemek különbségeinek  tudatosítása.  Az óvodáskorban kialakul-e és hogyan oldódik meg  az „Ödipusz-konfliktus”, a gyermek identifikálódása azonos nemű szülőjével. Pozitiven reagálnak-e a gyermek nemiséggel kapcsolatos kérdéseire, esetleges maszturbációjára, vagy pajtása iránti „szerelmére”? Ez utóbbiak különösen fontosak, mert sokszor nem csak a szülő, hanem az óvónő is negatívan reagál, s ezzel kárt okoz a gyermeknek.

A kisiskolás korú gyermek  milyen szexuális ismeretekkel rendelkezik, azok honnan származnak és reálisak-e?  Tisztában van-e a születés mellett a  gyermeknemzés, a szexuális izgalom és kielégülés fogalmaival, továbbá a szexuális visszaélések lehetőségével és az ellene való védekezés módjaival?  Résztvett-e hasonló korúakkal különböző  szexuális játékokban, s azok hogyan hatottak rá?  Mit tud a  serdülésről, annak testi változásairól és veszélyeiről? 

A  serdülőkorba érve  nem éri-e meglepetésként a magömlés és a  menarche;  a  nemzőképesség  bekövetkezése  és a szexuális fogékonyság  hirtelen megnövekedése? Nem törekszik-e  (nevelési hatások következtében)  szexuális kíváncsiságának  és igényeinek  elfojtására;  megkezdi-e (ill. folytatja-e)  a maszturbációt, s nincs-e miatta bűntudata?  Ha  fiú, nem sieti-e el az öningerlést, nem szokja-e meg a túl gyors kielégülést;  ha lány, ki tudta-e alakítani saját  orgazmuskészségét?  Milyen fantáziái vannak a maszturbációk során:  reális, heteroszexuális, esetleg homoszexuális vagy  deviáns jellegűek?  Milyen a szexuális  beállítottsága, milyen szintű a szerelmi képessége? Hol tart az önállósodásban, a szülőkről való érzelmi leválásban; milyen a referencia-csoportja, kik a barátai?  Van-e elegendő ismerete a fogamzásgátlásról és a nemi úton terjedő fertőzések elkerüléséről? Nem érték-e  szexuális traumák?

Az ifjúkor a szerelmek és együttjárások időszaka;  akinél ezek hiányoznak,  annál felmerül valamilyen pszichoszexuális zavar megjelenése. A testi érés késése  (pubertas  tarda)  pszichoszexuális retardációval is együtt járhat, ám ez az  akcelerációhoz  is társulhat, ha a szexuális igények kielégítése akadályokba  (gátlások, partnerhiány stb.)  ütközik. Fontos tisztázni, megtörtént-e a szülőkhöz való viszony baráti jellegűvé alakítása, kialakult-e a szerelem, a partnerkeresés igénye;  milyen hatása van a pornográfiának  és a prostitúció  jelenségének? Hogyan értékeli eddigi szerelmeit, csalódásait, szexuális élményeit?  A pszichoszexuális fejlettség  fontosabb adatai  az iskolában is begyüjthetők, pl. az erre  kidolgozott  kérdőívekkel, vagy egyéni és csoportos megbeszélésekkel.

Ezek alapján a pedagógus  kidolgozhatja az adott osztály vagy csoport szexuális nevelésének  tervét, amihez nagy segítséget kaphat  a  magyar és az idegen nyelvű  szakirodalomból, például a  recenzens  által újonnan írt  szexuálpszichológiai és  szexuálpedagógiai  tankönyvekből. (Mindkettő teljes terjedelmében olvasható a recenzens honlapján: www.szexualpszichologia.hu ) Végül is  képzése  és/vagy továbbképzése során, akkreditált  és kötelező kurzusok révén –az új, MA szintű képzési program keretében --  meg kellene szereznie a  szexuálpedagógiai  kompetencia  minimumát, hogy ne csak oktató, hanem teljes értékű nevelő lehessen.

A  drogprevenció  hiányzó  pillére:  szexuális  nevelés

Ma már nyilvánvaló, hogy a drogprobléma és a  szexuális viselkedés  szorosan összefügg.  A megelőzésben ezért a hangsúly a szexuális egészségnevelésen lenne,  ám ennek jelentőségét ma még kevesen ismerték fel.

A fertőzés szempontjából veszélyeztető szexuális viselkedés rendszerint meggondolatlan, impulziv, felelőtlen. Ennek oka, hogy hiányzik a korszerű, intézményes szexuális nevelés. Az iskolákban még mindig álszemérem uralkodik;  így a fiatalok éppen a leglényegesebb kérdésekben nem kapnak segítséget.  Ahogyan  többek közt  Buda Béla (2002) megállapította, az így létrejött problémák  „gátolják a fiatalok pszichoszexuális fejlődését. Sőt, a felnőttkorra is átnyúlnak;  teret adnak a prostitúciónak és a szexuális igénytelenségnek. Ezekből következik a sodródás a kockázatos, alkalmi partnerekhez.”

A „bulizás”, a társas szórakozások során az alkohol és egyéb drogok fellazítják a szexuális önkontrollt és védekező képességet, megzavarják az amúgy is elégtelen pszichés folyamatokat.  A kortárscsoportok légköre ezt nemcsak megengedi, hanem kifejezetten elősegíti. Gyakran emiatt következnek be a nem kívánt terhességek  vagy a különböző, nemi úton terjedő fertőzések.  A tiltott drogok fogyasztása a tudati kontrollt még gyorsabban csökkenti, mint az alkohol. Vannak olyan drogok  és dózisok, melyek a gátlásokat csökkentik, mások direkt afrodiziákus hatásúak.  Az ún.  party-drogok  erotizáló hatása könnyen vezetnek alkalmi szexuális kapcsolatokhoz.

Másrészt  viszont a  tartós droghasználat  deszexualizálódáshoz is vezethet.  Buda  szerint  a szexualitás kerülése, a szexuális képességek csökkenése és a gátlások mögött  pszichikai kórképekre utaló elhárító stratégiák és tüneti mechanizmusok vannak.  A drog minden változata és használati módja növeli a veszélyeztetettséget, károsítja az önkontrollt és az érett, szexuális működést. A drogprevenció és a nemi úton terjedő fertőzések megelőzése tehát egymással szorosan összefüggő feladat.  A megelőzésnek ezért új és hatékonyabb módszereit kell megtalálnunk.  Ezt jól szolgálhatná a magyar nemzeti drogstratégia.

Az említett drogstratégia hivatalos kiadványának  bevezetése  helyesen állapítja meg, hogy az ország komoly problémájává vált, illegális  drogfogyasztás  és drogfüggőség  egyéni és közösségi, pszichikus és szociális problémákkal függ össze. Ezeket a problémákat azonban inkább csak utalásszerűen érinti, nem térképezi fel részletesebben.  Kétségtelen, hogy a drogfogyasztás oka, de következménye is lehet az említett egyéni és közösségi problémáknak  (ahogyan a Bevezetés  hangsúlyozza),  ám a megelőzés szempontjából  elsősorban mégis a kiváltó okokat kell felmérni és lehetőség szerint megszűntetni.  A Bevezetés is  célként jelöli meg többek közt, hogy esélyt kell teremteni arra, hogy a fiatalok képessé válhassanak egy pozitiv életstílus kialakítására és a drogok elkerülésére  -- ezáltal a drogok iránti kereslet erőteljes csökkenésére.

A  jelenség értelmezési kereteit tárgyalva a könyv  hatféle modellt vázol fel néhány sorban, s ezek közül a multidiszciplináris modellt tekinti legjobbnak, amely „számol a probléma összetettségével és az annak kezelésére hivatott szakmák  sokszínűségével.” (39.old.)  Ennek megfelelően pedig a kereslet- és kínálatcsökkentés egyensúlyára építő megközelítést fogadja el.

Tény, hogy amíg van kereslet, addig kínálat is létezik. . Ebből adódóan elsősorban a keresletet kellene csökkenteni.  (Ami az is alátámaszt, hogy a kínálat csökkentése eddig nem sikerült.)  A  keresletcsökkentés  elsődlegessége azonban nem derül ki a  stratégiai programból.  A „megelőzés  szemléleti kerete”  ugyan  utal az egészségnevelés illetve egészségfejlesztés fontos  szerepére, idézi a  WHO  Ottawa  Chartáját, amely szerint a teljes egészség érdekében „az egyénnek vagy csoportnak képesnek kell lennie arra, hogy  feltárja és megvalósítsa vágyait, kielégítse szükségleteit”  (mármint az egészséges vágyakat és szükségleteket).

De hogy melyek ezek egy-egy adott korosztályban, az nem derül ki a programból.  Az általános utalás az  „életminőség javítására”  és  az  életstílus fejlesztésére  helyes ugyan, de  konkretizálásra szorul.  Ugyanez érvényes a kockázati tényezők  szerepének csökkentésére és a védő tényezők felerősítésére, amelyeket a program túl vázlatosan tárgyal. Tény, hogy vannak pszichoszociális, családi és egyéb kockázati tényezők, s ugyanígy protektiv faktorok is, ám ezek elég feltáratlanok. A  prevenció módszerei között szintén igen vázlatosan említenek öt lehetséges megközelítést, köztük az  érzelmi  nevelést.  Ami hatékonyabb lehetne, ha nemcsak a negativ információkkal történő elrettentés, elijesztés történne.  Az érzelmi nevelést a program a  döntéshozatali és  érdek-érvényesítő képesség fejlesztésére szűkíti le, vagyis az  akarat nevelésével azonosítja.

Holott az érzelmi nevelés feltételezi az egész személyiség egészséges fejlődését, s ezen belül  főleg az  egészséges  pszichoszexuális fejlődést, amiről azonban egyetlen szó sem esik ebben a drogstratégiáben.  Pedig, mint láttuk, a  WHO  meghatározása szerint az egészségfejlesztés folyamatában döntő fontosságú az életkornak megfelelő  vágyak és szükségletek kielégítése.  Ebből nem kellene kihagynunk a tizenévesek olyan  érzelmi és  szexuális szükségleteit, mint a szülőkről való érzelmi leválás, a szexuális és párkapcsolati készségek fejlesztése és az intim kapcsolatok gyakorlása.  Köztudott, hogy a szerelmi és szexuális kapcsolatoknak milyen jelentős  személyiségfejlesztő hatásuk lehet, ha a fiatalok megfelelő felkészítés alapján lehetőséget és bíztatást is kapnának ilyen kapcsolatok létesítésére.

A szülőktől – rendszerint az anyától – való  lelki függőséget  is  az érzelmileg és szexuálisan  kielégítő partnerkapcsolatok segítenek  megszűntetni. A tizenéveseket tehát ilyen kapcsolatokra kell nevelni. Éspedig nemcsak felvilágosítással és tanácsadással, hanem például szerepjátékokkal, az ismerkedés és a zavartalan, kulturált együttlét feltételeinek megteremtésével. Ha ez megvalósul, a fiataloknak már nem lesz szükségük olyan pótkielégülésekre, mint az alkohol, vagy más drogok.

Ezt azonban egyedül a korszerű és átfogó szexuális nevelés  intézményes bevezetésével lehetne biztosítani. Meggyőződésem, hogy épp ezzel lehetne a drogproblémát leggyorsabban és leghatékonyabban megoldani.

Sürgősen szükség lenne tehát egy általános szemléleti változásra a közvéleményben, és elsősorban a neveléssel és  a  drogprevencióval hivatásszerűen foglalkozóknál.  Ennek érdekében a nevezettek képzésében és továbbképzésében  nagy szerepet kell biztosítani a szexuális viselkedés és a pszichoszexuális fejlődés megértésének és tervszerű alakításának. Ez eddig nem történt meg, s hiányzott a megfelelő tananyag is.  Szerencsére ez a hiány nálunk megszűnt, mert  megjelent egy korszerű és átfogó  szexuálpszichológiai  tankönyv  és  a  szexuálpedagógia, vagyis a szexuális egészségnevelés tankönyve is. Ez a két könyv  széleskörű felhasználása esetén a  drogprevenciót is  sokkal hatékonyabbá teheti. .

Erwin J. Haeberle

A  szexológia globális jövőjéről

(A szerző előadása Kínában, 2004 okt. 16.)

A  világ országai közül  Kína rendelkezik a legősibb  szexológiai  hagyományokkal, , a szexuális egészség olyan irodalmával,  amely több ezer éve keletkezett.  Sajnos, e tiszteletre méltó hagyományt  már elfeledték, főleg a negativ nyugati hatások következtében.  Ám Kínának, mint világhatalomnak mai politikai és kulturális megerősödése folytán sok kínai visszatér országának kulturális hagyományaihoz. Ugyanakkor segítenek a nyugatiaknak a korábban  szűk látókörű kulturtörténeti szemlélet  kiszélesítésében.  Különösen  tisztelt kollégám,  Liu  Dalin  professzor tett sokat  számtalan publikációjával, vándor-kiállításaival  és  múzeumával  annak érdekében, hogy ráébressze a világot  Kína  gazdag szexológiai  örökségére. Ezért igen jelentős sőt szimbolikus esemény volt, amikor a 14. Szexológiai Világkongresszust  Hong-Kongban rendezték, amely hosszú, idegen uralom után  visszatért  Kínába.

A  múlt  felidézése

Néhány  személyes  megjegyzés:  15 éve jöttem először  Sanghajba  Liu Dalin professzor  meghívására, hogy segítsek Kína első, országos  szexológiai felmérésében.  Azóta visszatérhettem néhányszor és tanúja lehettem a reformok  gyorsaságának és meglepő eredményeinek.  Minthogy  Berlinben élek, ez a mostani látogatás  számomra különleges jelentőségű. Mint ismeretes, a modern nyugati szexológia  Berlinben keletkezett, a  20. század  kezdetén. Berlin volt a szülőföldje az első szexológiai folyóiratoknak, szervezeteknek, kongresszusoknak, sőt, az első  szexológiai intézetnek. Eme új tudomány felvirágzása sok tudós műve volt, de köztük a legfontosabb   Magnus Hirschfeld, berlini orvos.

1930-ban  Hirschfeld  világ körüli előadó körútra indult, hogy bemutassa ezt az új tudományt sok országban, így az  USA-ban, Kelet-Ázsiában, Indiában, a Közel-Keleten  és a mediterrán  országokban. E két éves út során, 1931 nyarán  Kínába is eljutott, s minden kínai egyetemen előadást tartott. Egy régi fényképen  Beijing egyetemén is látható. Ezen a fényképen  Hirschfeld  utolsó tanítványa és örököse,  Li Shiu Tong,  egy fiatal  Hong-Kong-i orvostanhallgató is látható.

Ez a kínai  egyetemista elkísérte  német  mesterét  az előadói körút további állomásaira: Indiába, Egyiptomba, Palesztinába, Görögországba és Svájcba.  Sőt, vele volt  1935-ben is, amikor Hirschfeld  Franciaországban hirtelen és váratlanul  meghalt.  Minthogy mestere  gyermektelenül és száműzetésben halt meg, Li Shiu Tong lett Hirschfeld  örököse a szó minden értelmében.  Nemcsak anyagi javait örökölte, hanem  szellemi örököse is lett, s folytatni próbálta munkáját. Sajnos, Hirschfeld  halálakor az új tudomány sorsa tragikus fordulatot vett. Közben ugyanis a náci mozgalom Németországban nagyon megerősödött. Hitler és a nácik fanatikusan ellenezték Hirschfeld és más szexológusok liberális  szexuálpolitikáját,  a  szexuális nevelést, a nemek egyenlőségét, a jogi reformokat, a legális fogamzásgátlást és abortuszt és mindazt, ami gátolta a repressziv és rasszista  céljaik elérését.  Minthogy  Hirschfeld  nemcsak szocialista, hanem zsidó is volt, a nácik régóta célpontjuknak tekintették, s amikor visszatért Európába, túl veszélyes lett volna  hazatérnie.  Kínai tanítványa  így  váratlanul zavaros helyzetbe került,  amit aligha tudott megérteni. Ahelyett, hogy megkezdhette volna tervezett tanulmányait Berlinben, Hirschfeld világhírű intézetében, Li Shiu Tong  a számkivetettek társaságában találta magát,  országról országra vándorolt Németország helyett. Azt is látta  1933-ban egy filmhiradóban, hogy a nácik lerombolták Hirschfeld intézetét, könyvtárát pedig nyilvánosan elégették.

Amikor Hirschfeld  1935-ben, Nizzában meghalt, kínai tanítványa csak  néhány böröndöt és könyvet örökölt tőle. Európa politikai helyzetének rosszabbodása láttán  Li Shiu Tong  Svájcba ment, s Zürichben folytatta  orvosi tanulmányait. A második világháború során  az amerikai  Harvard egyetemen is tanult, de háború után visszatért Zürichbe. Megpróbált utána nézni Hirschfeld örökségének Berlinben, de elutasították. Ezután visszatért Hong-Kongba, ahol nyoma veszett. Később azt hallottuk, hogy emigrált Kanadába  és ott halt meg.

Az első  német-kínai kooperáció kudarca után azonban  napjainkban újra együtt működünk, s az elektronikus technológia fejlődésének köszönhetően ma sokkal nagyobb esélyünk van a sikerre, mint Hirschfeld  idejében. Sőt, ma a szexológia  jövője is nagyon bíztató,  s ha meg merjük ragadni az előttünk feltáruló lehetőségeket, akkor világméretekben forradalmasíthatjuk a szexuális egészségnevelést.

Pillantás  a  jövőbe

Sokan azt hiszik, hogy az elektronikus forradalom az emberek szexuális viselkedését is  forradalmasítja.  Azt remélik, vagy attól félnek, hogy az internet drasztikusan megváltoztatja a szexuális kapcsolatokat, s ezzel vége lesz a szokásos udvarlásnak, házasságnak és családi életnek. Ám ezzel nem értek egyet, s azt hiszem, hogy legtöbb kollégám,  akik ismerik az emberi nemiség történelmét, hozzám hasonlóan gondolkoznak.

Változó attitűdök – változatlan  viselkedés

Végül is az emberi természet szexuális oldala  igen hosszú és fokozatos fejlődési folyamat eredménye. Ahogyan azt Kína, Afrika és Európa legősibb  kőrajzai és barlangképei illusztrálják, az emberi faj legkorábbi szexuális viselkedése  valójában nem nagyon különbözött a  maitól.  Persze a szexuális viselkedés szociális  szerveződése -- más jellegű viselkedésekhez hasonlóan -- sokat változott a történelem során. Ám ez nem jelenti, hogy maga a viselkedés  is megváltozott.  Bár még vannak bizonyos kételyek a prehisztorikus kőrajzok jelentését illetően, az első  írásos feljegyzések már egyértelműek. Az ember nemi életéről is kezdettől  fogva készültek feljegyzések, akár közvetlenül vagy közvetve, s kiderült, hogy ez mindig és mindenütt hasonló volt.  Ám az ember lassan és keservesen azt is megtanulta évezredek alatt, hogy élete megszervezésének vannak értelmesebb módjai is. Igy időről időre megtörte a tabukat, szakított korábbi hiedelmeivel, s megváltoztatta a hagyományos törvényeket és szokásokat. A  tradiciók ilyen mellőzése még a globális kommunikáció mai, új korszakában is szükségessé válik. Ettől ugyan nem fog megváltozni maga a szexuális viselkedés, de segít bennünket szembenézni a jövő kihívásaival.

Néhány  valószínű  változás

Egy nagyobb változást könnyű előre jelezni.:  a férfiak és nők  fokozott egyenlőségét.  Vagyis megvalósulnak a  Nemzetközi  Nőkonferencia  (Beijing, 1995)  határozatai.  Ez ugyan nem egyidejűleg történik minden országban, ám az általános  trend visszafordíthatatlannak tűnik. De említhetnék néhány további példát is.

Törökországban nemrég alaposan megreformálták a büntető törvénykönyvet. Ez eredetileg  bűnténynek minősítette a házasságtörést. Ám minthogy Törökország felvételét kérte az Európai Unióba, ennek mai tagjai közölték, hogy Törökország felvétele nem lehetséges, amíg ilyen törvényei vannak.  A török törvényhozás ezért kihagyta a házasságtörési törvényt a reform-csomagból. Az viszont nyilvánvaló, hogy  sem egy új törvény, sem annak hiánya  nem változtatja meg a házasságtörések előfordulását. Egyszerűen arról van szó, hogy más európai országok tapasztalatai nyomán a törökök megértették, hogy nem célszerű bebörtönözni a a házasságtörő férjeket és feleségeket. Ez ugyanis több problémát teremtene, mint amennyit megoldana.

Másik példa a homoszexuális viselkedés büntethetőségének eltörlése számos nyugati országban. Ismét csak a tapasztalat mutatta meg, hogy az ilyen viselkedés bűnténnyé minősítése sokakat hazugságra kényszerít, s az ilyen hazugságok komoly akadályai az AIDS-prevenciónak.. Csaknem lehetetlenné teszik, hogy az epidemiológusok megbízható adatokhoz jussanak. Ezért  a közegészségügyi tisztviselők a homoszexuálisok diszkriminációjának  megszűntetését sürgetik. Sőt, Nyugateurópában már nyiltan bevallja, hogy „meleg”, s ez nem veszélyezteti karrierjüket.  Sőt, az olyan városokban, mint Párizs, Hamburg és Berlin, homoszexuális polgármestereket választottak. A városállamok esetében, mint Hamburg és Berlin, ezek a polgármesterek egyben parlamenti képviselők is.

További példa  a  prostitúció  dekriminalizálása a legtöbb  európai  országban. A prostitúciót gyakran  „a világ legősibb foglalkozásának”  nevezik, amely eddig a világ minden részében előfordult. Büntető szankciókkal történő  elfojtásának  kísérletei  egyre inkább hiábavalónak  bizonyultak. Ám mivel a prostitúciónak olyan sokféle arculata és bonyodalma van,  Európának még nem sikerült egységesen kezelnie azt.  Svédország és Hollandia például  teljesen különböző módon közelítik meg.  Hollandia megpróbálja rendes foglalkozásként kezelni, egészség- és társadalom-biztosítással.  Svédország úgy próbálja megszűntetni, hogy a prostituáltak ügyfeleit bünteti.  Ám előbb-utóbb kialakul egy közös politika. Végül is, a mai AIDS járvány és más, szexuális úton terjedő  betegségek elleni küzdelem csak akkor lehet sikeres, ha a prostituáltak és ügyfeleik együttműködnek  az egészségügyi hatóságokkal.  Egy ilyen kooperáció azonban lehetetlen, ha ez a szexuális tranzakció  az illegalitás  homályában marad.

Összegezve:  a szexuális viselkedés  mindig ellenállt a változásnak, a régebbi és újabb forradalmi változások ellenére.  Csak az változott, ahogyan a társadalmak bántak vele, s ez valószínűleg még inkább változni fog.  Mindnyájan arra kényszerülünk, hogy  a  szexet racionálisabban kezeljük. Ez azt jelenti, hogy képesek legyünk tanulni a tapasztalatból.  El kell kerülnünk újabb, felesleges problémákkal szaporítani  a már meglevőket. Ugyanakkor meg kell értenünk, hogy a szexuális viselkedés  mindig  új – legális vagy illegális – formákban jelentkezhet, s ezek újabb szociális reagálásokat provokálnak.

A  szexuális  kisebbségek  láthatóbbá  válnak

Például jónéhány, korábban stigmatizált szexuális kisebbséget  jobban elfogad a társadalom, mert az internet lehetővé teszi, hogy bemutassák magukat a közvéleménynek. Ezek a törekvések már érvényesülnek azokban az országokban, ahol az orvosok megtanulták, hogy óvatosabban kezeljék az interszexuálisokat és transszexuálisokat.  Sőt, időközben több kormányzat  engedélyezte, hogy a transszexuálisok  törvényesen módosíthassák személyi igazolványukat az új nemi azonosságuknak megfelelően.  Ami a homoszexuálisokat illeti,  egyre erősödik az azonos nemú párok legális együttélését vagy akár házasságát  engedélyező  trend.  Az USA.ban ugyan  ez még ellentmondásos  megítélés alá esik, de néhány európai országban az azonos neműek  házassága már tény, s a legújabb kormányváltás után a jelek szerint Spanyolországban is engedélyezik ezt.

Jelent ez változásokat az európai szexuális viselkedésben?  Egyáltalán nem.  Viszont változást jelent abban, ahogyan reagálunk ezekre. Egyesek számára, különösen bizonyos vallási hagyományőrzők számára azonban akár forradalmi változást is jelenthet. Ám egy fokozatosan egységesülő világban az ilyen változások valószínűleg nem maradnak elszigeteltek.  Mindenesetre nem állítom, hogy bármely lehetséges és valószínű változás  kedvező hatású lesz. Csupán azt mondom, hogy  magában az emberi szexualitásban nem lesznek  nagy  változások. Ez egyszerre megnyugtató és  kijózanító  gondolat. Végül is nem minden szexuális viselkedés volt, vagy lesz  jó. Egy jelentős részük destruktiv volt és mindig az marad, s ezért kötelességünk fellépni ellenük. Ezzel kapcsolatban kedvező  megállapítást tehetek:  Az elektronikus forradalom  képessé tesz bennünket a prevencióra és a szexuális egészség  minden eddiginél hatékonyabb  elősegítésére.

A  szexuális  egészség  erősítése

A  szexuális egészség első modern definiciója  1975-ben jelent meg  az  Egészségügyi Világszervezet  (WHO)  hivatalos dokumentumában, amely  annak védelmére is ajánlásokat tett.  Azóta a WHO és más  szervezetek többször is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, s általában egyetértés van abban, hogy a szexuális egészség védelme minden országban fontos feladat. Ezt sok tényező indokolja;  az egyik legfontosabb a mai AIDS járvány, amely a világ számos régiójának gazdasági és politikai stabilitását veszélyezteti. Minthogy eddig sem védőoltás, sem biztos gyógyszer nincs az AIDS ellen,  érdemleges esélyt csak az átfogó szexuális egészségnevelés biztosít.

Ezuttal nem kívánom részletezni a szexuális egészség definicióit, a WHO ajánlásait, vagy az AIDS-prevenció módszereit. Ehelyett szeretném felhívni figyelmüket a lehetséges megoldásokra, vagyis az elektronikus média rendkívüli lehetőségeire a szexuális egészségnevelés terén.

Az internet  lehetővé tette, hogy a tudományos ismeretek mindenkihez eljussanak. Ez különösen fontos olyan vidékeken, ahol nincs elég iskola, főiskola, egyetem és könyvtár. Az elektronikus média segítségével  elérhetünk többszáz millió intelligens és motivált fiatalt, akiknek eddig nem volt lehetőségük tovább tanulni. Vagyis egy valódi forradalom küszöbén állunk, amely átalakítja a tanítás és tanulás hagyományos formáit, és eléri a világ népességének igen széles, korábban hátrányos helyzetű rétegeit. Ám e forradalom csak akkor lehet sikeres, ha  a tudomány mai örzői – a tudósok, kutatók, tanárok, könyvtárosok  és egyetemi tisztségviselők – megértik valódi jelentőségét, s ennek megfelelően  dolgoznak.

Az elektronikus forradalom néhány aspektusára szeretném felhívni a figyelmet.  Először az ismeretátadás néhány  új alapelvéről szólok, aztán igyekszem ezeket a szexológiára alkalmazni.

Az internet, mint globális  médium

Elég nyilvánvaló, hogy az internet  globális médium, de sokan még nem látják ezt, vagy nem tudják, mit jelent. A világ számtalan egyetemének  weblapja  még nem egyéb, mint  kibővített  bankkártya. Tartalmazza a saját címüket, ismerteti a szervezeti felépítést, felsorolja a tandíjakat és a tanulási lehetőségeket, s mindezt egyetlen nyelven, a saját országuk nyelvén. Néha közölnek egy-két fotót az egyetemről vagy a tanszékvezetőkről, de ez minden.  Sohasem fordul elő, hogy  hasznos, tudományos információkat közölnének, méghozzá egyidejűleg több nyelven. Egyszerűen nem tartják kötelességüknek, hogy szabadon hozzáférhetővé tegyék azokat az ismereteket, amelyekkel rendelkeznek. Ezzel szemben  saját szellemi tulajdonuknak  tartják azokat, amelyeket aztán megfelelő áron el kell adniuk saját hallgatóiknak.

Ám időközben az internet már ingyen nyújt hatalmas mennyiségű tudományos információt. Nemcsak a legtöbb vallási, irodalmi, politikai vagy tudományos „klasszikus”  érhető el szabadon, hanem sok tudományos folyóirat, állami vagy magánjellegű  útmutatók, szótárak és enciklopédiák is. Nagy, nemzetközi szervezetek, mint az  UN (Egyesült Nemzetek) és a WHO, állami szolgálatok és számtalan magán alapítvány, szervezet és érdekcsoport  közöl helyzetelemzést, kutatási eredményeket stb. Azonkívül sok fontos újságnak is van ingyenes internet kiadványa. Igy már az információk rendkívüli  sokasága ingyenesen hozzáférhető. Biztosak lehetünk abban, hogy a jövő még többet fog nyújtani.. Ma egy gyorsan növekvő, világméretű mozgalom követel „szabad hozzáférést”  minden tudományos információhoz, beleértve a mindmáig hozzáférhetetleneket is.

„Szabad  hozzáférés”

 A szabad hozzáférés igényét egyre inkább támogatják a tudósok, sőt, még egyes politikusok is, akik néhány országban vagy éppen nemzetközi szinten  előkészítik azokat az új törvényeket, amelyek figyelembe veszik ezt az igényt. Hogy meddig jutottak ezek a jogi reformok, az később derül ki, de az már nyilvánvaló, hogy  egyre több tudományos szerző  publikál az interneten anélkül, hogy tiszteletdíjat kérne ezért. Ők inkább több olvasót, mint több bevételt igényelnek, de tény, hogy sok, hagyományos akadémiai kiadvány sem hoz komoly bevételt.  A pénzügyileg gyengélkedő könyvtárak  csökkentik könyvbeszerzéseiket és nem rendelik meg a drága folyóiratokat. Ugyanakkor elkezdik digitalizálni saját állományukat, hogy hozzáférhetővé tegyék azt az interneten. Néha csak egy adott kör számára engedélyezik az olvasást,  máskor viszont a korlátlan használat a végső cél. Nem kívánom részletezni ezt a mai  globális  trendet, csupán megállapítom, hogy olyan új lehetőségekkel gazdagít, amelyek még néhány éve is elképzelhetetlenek voltak.

„E-learning”

Sok egyéb mellett az internet a távoktatást is  forradalmasítja.  Az elektronikus tanulás – az ún. e-learning – teljesen új lehetőségeket teremtett a hallgatók és az oktatók számára.  Már van néhány  online  egyetem,  amelynek nincs kollégiuma, nincsenek előadó-termei, könyvtárai  vagy más fizikai létesítményei, kivéve egy iroda-épületet és egy nagy elektronikus  szervert.  Tanszék és személyzet települhet bárhol, minthogy a hallgatókkal online kommunikálnak. De ezek a hallgatók is akárhol élhetnek, akár távoli országokban is. Nem kell oda menniük az oktatásért és a díjak befizetéséért, mégis kapcsolatban maradhatnak professzoraikkal és évfolyamtársaikkal, megvan a tananyaguk, sőt, le is vizsgázhatnak – s mindezt otthon, a számítógépük képernyője előtt ülve.  A tanulható tárgyak a matematikától a közgazdaságtanon, üzleti adminisztráción, jogtudományon keresztül akár a pszichológiáig terjedhetnek. Már néhány hagyományos egyetem is felismerte ezt a  piacot és megnyitotta első  online távoktatási programját, például szexuális egészségnevelésből. Lehet, hogy ezt még fél-szívvel, szűk látókörűen, következetlenül és önkorlátozóan próbálgatják,  de olyan precedenseket teremtenek, amelyeket érdemes  szemügyre venni.

2001-ben a  WHO , a Pan-American Health Organisation és a  World Association for Sexology (WAS)  együttesen kiadta  a szexuális egészség előmozdítását célzó  „akciótervét”, amely két fő célt szolgál: „Az egész népesség átfogó  szexuális  nevelését” és  „a szexuális egészséggel foglalkozó  szakemberek továbbképzését  és  támogatását”.  Ennek érdekében  az akcióterv  körülírja az ilyen képzések  követelményeit és módszereit, sőt,  alap-tanterveket is közöl, amelyeket csak le kell másolni az érintett intézményeknek és  szervezeteknek.  Mindez természetesen szabadon hozzáférhető az interneten.

A  szexológia  számára ez a jövő nagy lehetőségeit nyitja meg.  Végül is, a mi munkánk  mindig interdiszciplináris és  nemzetközi jellegű volt. Felkészülten figyeljük a  felhívást, s nem akarjuk  „újra feltalálni a kereket”. A fő alapelvek megvannak, a sztenderdeket lerakták. Csak az egyéni törekvéseket kell egyesítenünk, s a  WHO útmutatását követve az internet segítségével elérhetjük a legszélesebb körű  hallgatóságot.

Ám ennek érdekében  két fő szabályt kell követnünk:

1.                       Minden e-learning kurzusnak  szabadon elérhetőnek kell lennie  bárki számára és bárhol a világon. Vagyis nem lehet előírni az előzetes regisztrációt, díjfizetést vagy jelszó-használatot.

2.                       A tananyag legyen elérhető a legrégibb, legkezdetlegesebb számítógépekkel is a világ bármely pontján. Vagyis nem szabad  olyan speciális  szoftver programokat használni, mint a Java Script vagy a  Flash  és egyéb  technikai furcsaságok.

  Az első szabályt túl gyakran megsértik  a  szűk látókörű egyetemi adminisztrátorok, mivel azt hiszik, hogy csak a „jogosult”  felhasználók  korlátozott hozzáférése  biztosíthatja a bevételt. A második szabályt azok a tájékozatlan  tartalomközlők sértik meg, akik  egyszerűen megvesznek mindent, amit a profit-éhes tervezők és szoftver-gyártók ajánlanak nekik. Valójában a legtöbb technikai furcsaság felesleges és lehetetlenné teszi, hogy  a szegényebb hallgatók is elérjék  a tananyagot.

Ezzel szemben a  jövő-orientált, valóban globális e-learning program  szabadon hozzáférhető tartalmakat kínál, egyszerű tervezéssel és könnyen érthető strukturával.  Csak ilyen módon lehet elérni a lehetséges hallgatók millióit az elmaradott, szegény országokban.  Holott éppen ennek az állandóan növekvő népességnek van legnagyobb szüksége a kurzusokra  Másrészt, ha elértük őket, akkor ez döntő különbséget eredményezhet  világszerte a szexuális egészség állapotában.

Az  online  oktatás  finanszírozása

Az ingyenes és globális egészségnevelés  víziója  láttán persze sokakban felmerül a kérdés:  Kik fogják megfizetni ennek az árát?  Erre két válasz is van. 

1.                       Az első választ néhány mai példa adja, amelyek közül csak egyet említek.  Az utóbbi években  a  Harvard Medical School  ingyenes információt biztosított az interneten az egészség és betegség minden aspektusáról, a szexuális egészséget is beleértve. Ezek az információk olyan pontosak és átfogóak, hogy a Harvard ezzel megelőzte minden lehetséges vetélytársát, s most vitathatatlanul tartja az első helyet, mint a lehetséges egészségügyi problémák információ-forrása.  Ezt egy hatalmas  szponzor,  egy élet- és balesetbiztosítási társaság tette lehetővé.  Ez a szponzor nem próbálta befolyásolni a website  tartalmát. Igy az egész projekt  mintául szolgálhat másoknak. Ám a Harvard ingyenes információja csak angol nyelven hozzáférhető,  s nem az államilag elismert oktatás céljára tervezték. Mindeddig egyetlen jelentősebb szponzor sem támogatott  ingyenes online egyetemi kurzusokat; talán, mert még egyetlen egyetem sem  fejlesztett ki ilyeneket.

2.                       A második válasz a finanszírozás kérdésére  egyszerű és nyilvánvaló, bár nem a hagyományos gondolkozásúak számára.  Az egyetemeknek azért érdemes beruházniuk  az ingyenes kurzusok kifejlesztésébe, hogy aztán ez bőségesen megtérüljön, hiszen a világ minden részéből vonzani fogja a távoktatásért fizető hallgatókat.  Az internet minden tudományos információt hozzáférhetővé tehet,  ám csak az egyetemek adhatnak  diplomákat. Vagyis: ha a hallgató már látta a kurzusokat és kezdte értékelni azok minőségét, akkor választhatja azok megtanulását egy hivatalos  „bachelor”, „master” vagy éppen doktori program részeként. A távoktatás résztvevőinek  teljesíteniük kell bizonyos követelményeket, regisztrálniuk és tandíjat fizetniük kell a meghatározott számú szemeszterekért.  Az egyetem a maga részéről hozzá teheti saját anyagait a kurzusokhoz, s bevezetheti a kölcsönös, interaktiv kommunikációt.  Minthogy a lehetséges hallgatók száma igen magas,  a tandíj olyan alacsony lehet, hogy az csaknem mindenki számára teljesíthető marad.  Az ilyen távoktatás hallgatóitól származó bevétel viszont jóval magasabb lehet, mint amennyi eddig elérhető volt.

Kétségtelen, hogy a lehetséges elektronikus hallgatók nagy száma  kihívást jelent  a  hagyományos módon működők számára.  Ám itt az ideje átgondolni, hogyan  reagálhatunk erre a kihívásra. Ha komolyan vesszük a szexuális egészség erősítését világszerte, akkor  meg kell találnunk a módját, hogyan bánjunk a saját és sok más országból származó  hallgatók  lehetséges áradatával. Vagy elutasítsuk őket, csak mert még felkészületlenek vagyunk?

Világméretű  versengés

 Minthogy ugyanazok az ingyenes kurzusok  képezhetik az alapját  különböző országok különböző programjainak,  nyilván versengés keletkezik az egyetemek között, amelyek megpróbálják magukhoz vonzani  a legtöbb és legjobb hallgatókat.  Ebben számos tényező fog szerepet játszani;  az egyetem  neve és tekintélye,  tanárainak tudományos fokozata, az oktatás ára, az online  program  interaktiv komponenseinek minősége, az egyes hallgatókra fordított figyelem  stb.  A tényezők szerencsés együttese esetén egyes, korábban ismeretlen, kis főiskolák bizonyos tudományágakban  nemzetközi ismertségre tehetnek szert,  míg a ma világhírű iskolák  a háttérben maradhatnak. Mindenesetre azoknak az egyetemeknek, amelyek  nehezen hozzáférhető programokkal dolgoznak, tudniuk kell, hogy vetélytársaik az ingyenesen hozzáférhető kurzusok. Hiszen ezekhez az ő fizető hallgatóik is hozzáférnek, s összehasonlítva azokat, csak akkor fizetik tovább a saját egyetemük kurzusaiért, ha azok jobbak  a  többinél.

A főiskolák és egyetemek mellett a különböző  szakmai szervezetek is egyre inkább alkalmaznak  e-learning programokat  tagjaik továbbképzése  érdekében.  Sok ilyen szervezet tanusítványt vagy diplomát ad  a kurzusait elvégzőknek, s így  valamelyest vetélkedik  a  hivatalos akadémiai programokkal. Ez már egy ideje így van, de az internet  megnöveli minden oldal  esélyeit és tovább élezi a versengést.

Közben meg kell értenünk az elektronikus forradalom egy másik következményét.  Egy professzor, akár tud róla, akár nem, versenybe kerül az elektronika  területével. Ez bizonyos értelemben már régóta igaz. A hagyományos könyvtárak mindig lehetővé tették a nemzetközi összehasonlításokat, s a hallgatók így megállapíthatták, hogy oktatóik megfelelnek-e a nemzetközi sztenderdeknek és elég korszerűek-e.  Ám az internet nagyon megkönnyítette az ilyen összehasonlításokat. Ugyanis azonnal  szélesebb területeket fog át. A jövőben a tanárok olyan hallgatók előtt tartanak előadást, akik az internet segítségével minden kijelentésüket azonnal ellenőrizhetik. Igy sokan  egyszerűen elhagyják  az iskolát, ha az nem felel meg a máshol  megtalált, magasabb követelményeknek.

A  szellemi  tulajdonjogok

Az elektronikus forradalom a  szellemi termékek  eladási árát is kérdésessé tette. Véleményem szerint a tudományos ismeretek interneten történő eladása két okból vall kudarcot:

1.      Minden online információ esetén, amit el akarnak adni, van alternativa.  A pénért vehető szótárak vagy enciklopédiák helyett  mindig akad az interneten ingyenesen elérhető szótár és enciklopédia. Ráadásul az ilyen ingyenes kiadványok mérete és mennyisége egyre növekszik, ahogyan a „szabad hozzáférés mozgalma”  erősödik. Ennek folytán a pénzért árult információkat hosszabb távon egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

2.      Az elektronikus formába helyezett  ismereteket könnyű  lemásolni és terjeszteni. Még a legexkluzivabb könyv, kutatási jelentés vagy  tananyag is hozzáférhető  már nemcsak a fizető hallgatóknak, hiszen  ha egyikük lemásolja, akkor percek alatt szétküldheti  világszerte bárkinek. Akik pedig megkapták, azok továbbküldhetik újra sokaknak. Lehet, hogy ez tolvajlás, de ezeket a tolvajokat nem lehet utolérni.

Az interneten nem létezik információs monopólium  és semmilyen tudományos ismeretet nem lehet néhány privilegizált egyén számára fenntartani. Ezért új módokat kell találni a szerzők érdekeinek védelmére  és  munkájuk jutalmazására. Zenészek, filmrendezők és más művészek régóta küszködnek az „elektronikus kalózkodás”  problémájával, s úgy tűnik, megfelelő megoldást találhatnak. Itt csak a szexológiával kapcsolatban teszek néhány javaslatot

Elektronikus  publikálás

A kormányzatok vagy alapítványok által indított  szexológiai kutatási projekteket  általában a publikálás alkalmával fizették. Tény, hogy néha egyes szexológiai vizsgálatok bestsellerré váltak és jó bevételhez juttatták a kiadókat és szerzőket. Ám ilyen esetek ritkán fordultak elő.  A szexológiai kutatás eredményeit általában tudományos folyóiratokban publikálják, s a szerzők ezért nem kapnak tiszteletdíjat. Ebből adódik a következtetés:  a jövőben a szerzők maguk publikálják műveiket az interneten, vagy más szerzőkkel együtt  szabadon hozzáférhető elektronikus folyóiratot alapítanak. Ettől ugyan még nem lesz pénzük, de több olvasójuk lesz, mint valaha.  Az ilyen folyóiratok előállítása nem kerül sokba, s ez az összeg könnyen összejön a szexológiai szervezetek tagsági díjaiból, ugyanúgy, mint a nyomtatott folyóiratok.

Ennek értelmében a nagy nemzetközi szövetségeknek – a szexológia Latinamerikai, Európai és Ázsiai Szövetségeinek – együtt kellene dolgozniuk  néhány globális  projekten, világméretű irányítással,  speciális  tananyagokkal, bibliográfiákkal, szótárakkal és enciklopédiákkal. Már vannak jó modellek az ilyen projektekre, de ezek korszerűsítésre és kibővítésre szorulnak, s ezt hosszabb távon csak a folyamatosan együtt dolgozó teamek biztosíthatják. Különlegesen nagy projekteket a Szexológiai Világszervezet is kezdeményezhet és koordinálhat.

Persze ezek bármelyike csak úgy lehetséges, ha  az egyetemek, az állami szervezetek és alapítványok  felkészülnek néhány adminisztrativ szerkezetük modernizálására. Például, amikor a kutatók saját elektronikus kiadójukká válnak, szükségük van  programozókra és tervezőkre, s ezeket az új munkahelyeket meg kell teremteni. A hagyományos egyetemi kiadók is segíthetnek ebben, ha maguk is nyitnak egy „második, elektronikus frontot”. Végül is egy elektronikus szöveget könnyebb és sokkal olcsóbb korszerűsíteni és javítani, mint egy nyomtatottat. A szerzők ma rögtön ki tudják javítani a gépbe írt szöveget. Ha pedig  széles körű olvasótáboruk van, magasabb fizetést kaphatnak. Ám, ha nincs szponzor, a szabadon hozzáférhető kurzusok és publikációk finanszírozására bizonyos feltételekkel  olyan kereskedelmi hirdetések is igénybe  vehetők, amelyek nem zavarják az eredeti szöveget.

Az  online  oktatás  gyakorlati  szempontjai

Annak a ténynek, hogy az internetnek köszönhetően ma ingyenes egészségügyi információ küldhető a Föld legtávolabbi régióiba is,  olyan messze-ható következményekkel járt, amelyek ugyan nem tűnnek fel rögtön, de nem mellőzhetők. Például: az e-learning  tanfolyamok  CD-re is másolhatók és így is terjeszthetők  mindazok számára, akiknek van számítógépük, de nincs internet hozzáférésük.  A jól tervezett kurzusokat oldalanként is ki lehet nyomtatni, s így egy szövegkönyv nyerhető, amely egyszerű másológéppel sokszorosítható. Még fontosabb, hogy a jövőben ezek a kurzusok  megjelenhetnek a mobil telefonok képernyőin is, mert ezek a készülékek egyre inkább átveszik a mai asztali kompjuterek szerepét. Ha komolyan elköteleztük magunkat a szexuális egészség védelmére, akkor erre is fel kell készülnünk. Eddig még sohasem volt lehetőségünk arra, hogy ilyen sok embert ilyen könnyen és gyorsan elérjünk. Különösen a fiatalok  igényelnek megbízható információkat a szexuális egészség minden vonatkozásáról, beleértve a nemi úton terjedő betegségeket és azok megelőzését. Mi gondoskodhatunk ezekről az információkról, s ma ez erkölcsi kötelességünk.

Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy ha az információt elküldtük, a továbbiakban nem tudjuk kontrollálni azt. Az e-learning esetében el kell fogadnunk, hogy bárki bárhol felhasználhatja kurzusainkat. Számos ország oktatói minden előkészület nélkül, s anélkül, hogy közölnék velünk, kivetíthetik tanfolyamainkat az előadóterem falára, s egyszerű klikkeléssel végigvezethetik hallgatóikat annak tartalmán. Nincs szükség tankönyvekre, falitáblákra, diaképekre vagy írásvetítőkre, s már minden ott van a képernyőn. A hallgatóknak sem kell többé jegyzeteket készíteniük, mert otthon olyan gyakran átnézhetik az anyagot, ahányszor csak akarják. Ha valamiért nem vettek részt az órán, annak anyagát megtalálják a saját számítógépükön.

Felmerül ezért a kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a hagyományos, osztálytermi tanításra. Talán jobb lenne minden alapismeretet  e-learning formába konvertálni, s az oktatók és hallgatók közötti személyes interakciókat a szemináriumokra tartalékolni. Kétségtelen, hogy a nagy auditóriumokban tartott, hosszú előadások ma már sehol sem indokoltak. Minthogy ezek semmilyen interakciót nem tesznek lehetővé,  eredményesebben taníthatók az interneten, amelyen a hallgatók tetszés szerint tanulmányozhatják az anyagot.

A  végső  cél:  szexuális  egészség  világszerte

Függetlenül attól, hogy az egyetemek hogyan  kezelik az új  kihívásokat, a tudomány emberei minden ismeretszerzés és ismeret-átadás végső céljára, az emberi élet javítására koncentrálnak. Az internet hatalmas előrelépés az emberiség életében. A szexológusoknak lehetőség szerint kooperálniuk kell az olyan globális szervezetekkel, mint az UN és a WHO.  Például  elkészíthetjük a szexuális egészség online könyvtárát, amely a fejlődő országok számára is ingyenesen hozzáférhető lesz, persze úgy, hogy le is fordítjuk azokat. Ilyen fordításokat a szexológiát tanuló hallgatók is készíthetnek, mint tanulmányi feladatuk részét, s így az egyetemnek nem kerül semmibe. Vagyis az internet felhasználása révén nem feltétlenül kell megvárnunk a nemzetközileg hasznos projektek anyagi megalapozását, hanem  saját tudományos működésünk részévé tehetjük azokat.

Szexológiai  Archivumunk  Berlinben éppen ezt teszi az utóbbi tíz évben, s örömmel üdvözlünk minden kooperációt, amit bárki felajánlhat nekünk. Valóban:  e-learning kurzusainkat készítve már sikeresen együttműködtünk egy amerikai szexológiai szervezettel, egy német és egy magyar alapítvánnyal, továbbá egy egészségtani tanszékkel Hong Kongban. Épp ezek a példák mutatják az irányt, amelyben haladnunk kell. Az elektronikus forradalom  jelentéktelenné tette a földrajzi határokat és korlátokat. Az interneten bárki könnyedén kooperálhat bárkivel, s együttesen el fogunk érni egy globális hallgatóságot.

Csak két korlát marad:  a nyelv és az intellektuális befogadó-készség. Ezért a szexuális egészségnevelést a lehető legtöbb nyelven kell biztosítanunk, mégpedig különböző képzettségi szintűeknek, az óvodától a  főiskolákig.

Úgy tűnhet, hogy az „ismeretek kommunizmusa”  mellett érvelek:  „Mindenki képességei szerint, s mindenkinek szükségletei szerint.”  S mindezt anélkül, hogy először a profitra gondolnék. Ezt sokan reménytelenül utopikusnak érzik.  Ám meg kell gondolnunk, hogy éppen a kapitalizmus hoz létre néha majdnem szocialista eredményeket, s ezt mindig direkt és indirekt módon tette. Mindig jutalmazta az újítást és minden újítás elnyerhette a vásárlók tetszését. Az árak csökkennek, ahogy a kereslet és (főleg) a kínálat  növekszik. Ennek eredményeként a piac bővül,  s az újítások új ciklusa már szélesebb gazdasági alapra építhet.

Igy a legutóbbi  500 évben  az oktatás, amely egykor kevesek privilégiuma volt, egyre inkább sokak jogává vált. Néhány nagy, kézzel írott és illusztrált, bőrkötésű és nehezen hozzáférhető könyvtől a nyomtatott könyvekig és azok papír-fedelű, tömeges kiadásáig  az ismeretek átadása egyre olcsóbbá és demokratikusabbá vált. Az internet egyszerűen csak a legújabb  a technikai újítások hosszú sorában, amelyek a népesség egyre nagyobb hányadát érik el.  A hercegek magán-támogatásától az ingyenes népoktatásig, az oktatás a társadalmak „nagy kiegyenlítőjévé”  fejlődött. Az a cél, hogy „mindenkit igénye szerint” ellássunk ismeretekkel még messze lehet, de ma közelebb vagyunk hozzá, mint bármikor az emberi történelemben.

Tetszik vagy nem,  a globalizáció visszafordíthatatlan és gyorsuló folyamatának kellős közepén találjuk magunkat. A gazdaság terén ez nyerteseket és veszteseket eredményezett,  ám az oktatás terén nem feltétlenül. Sőt, ellenkezőleg;  legalábbis bennünket, szexológusokat  nyerő helyzetbe hozott.  Az ismeretek mai globalizációja különösen azoknak jó, akiket korábban  kizártak a világ intellektuális életéből. Az internetnek köszönhetően ma kommunikálhatunk velük,  elláthatjuk őket a legújabb tudományos információkkal, s így a vesztesek millióit nyertesekké tehetjük. Ennek ára olyan beruházás, amely magas osztalékot fog fizetni mindnyájunknak. Közvetlen hasznunk többnyire indirekt:  az ismeretek gyarapodása az életfeltételek javulásához vezethet. A gyarapodó szexuális ismeretek biztosan  erősítik a szexuális egészséget.

Mégis van okunk az aggodalomra,  ugyanis sok, korábban már felismert szexuális probléma is globálissá növekedett. Akár azt is mondhatjuk, hogy  oktatási lehetőségeink épp időben növekedtek, hogy leküzdhessük a szexuális egészség egyidejűleg növekvő fenyegetettségét.  Valójában a probléma és annak megoldása ugyanazon érem két oldala. Például  a világ különböző részein szexuális úton terjedő betegségek új járványát, s különösen az AIDS-t, amely ma kontinensek szociális  stabilitását veszélyezteti,  ugyanaz a globalizáció idézi elő, amely kezünkbe adja leküzdésének eszközeit.  Az üzleti utazások, a turizmus és a migráció  minden eddigit meghaladó  mértéke a modern repülőgépek, hajók, buszok és vonatok révén elősegítette e betegségek elterjedését az egész világon.  A gyors internet kapcsolatok révén ugyan módunkban áll, hogy ezt megállítsuk és legyőzzük, ám e küzdelem kimenetele még elég bizonytalan. Ez végső soron az alkalmazkodásunkon múlik. Elég gyorsan megtanuljuk-e, hogyan és mire használjuk az új elektronikus eszközöket? Képesek leszünk-e időben modernizálni az elavult tudományos  struktúrákat?

Ami engem illet, optimista vagyok.  Mint egy olyan ország látogatója, amely maga is optimizmust áraszt, meggyőződésem, hogy Kína uttörő szerepet játszhat a szexuális egészség erősítésében. A gyors fejlődés itt evidensebb, mint Európában és az USA-ban. A következő évtizedben Kínában többen fogják használni az internetet, mint bármely más országban, s ezért vezető szerepe lehet annak gyakorlati alkalmazásában.

PSZICHOSZEXUÁLIS  FEJLETTSÉG  ÉS

KREATIV  GENDER  ROLE

(Referátum az MPT  VI. Nemzeti Kongresszusán, 2006)

Szilágyi  Vilmos dr.

1.      A témaválasztás indokolása

A kreativitás, vagyis az  emberi alkotóképesség,  a problémamegoldás és  új értékek létrehozásának  képessége  a köztudatban  általában  a tudományhoz vagy a művészethez kapcsolódik.  Holott az egyén és a társadalom életének minden területén érvényesülhet, hasonlóan a destruktivitáshoz, a regressziv, romboló  tendenciákhoz.  S minthogy az ember kétnemű lény, nemi szerepviselkedése, vagyis  gender role-ja is lehet kreativ és konstruktiv, de lehet destruktiv is, s mindez döntően befolyásolja az egyén és a társadalom életét..

2.  A vizsgálat forrásai és  metodikája

A tudomány mai állásának megfelelő kiindulópontunk, hogy a nemi szerepviselkedés nem ösztönös és velünk-született, hanem tanult képességeken alapul, amelyek legnagyobbrészt az egyéni pszichoszexuális fejlődés során  alakulnak ki.  Ebből következik, hogy az egyéni gender role  kreativ, passzív vagy éppen destruktiv jellege főleg az egyén pszichoszexuális fejlettségén múlik.  A probléma vizsgálatában forrásunk lehet mindenekelőtt a szexuálpszichológia, vagyis a szexuális viselkedés  szociálpszichológiája és fejlődéspszichológiája, amelynek a nemzetközi szakirodalomban található, eltérő megközelítései mellett ma már  átfogó, magyar tankönyve is van  (lásd: Szilágyi V.: Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció. 2006, Medicina K.) .  Az újabb nemzetközi szakirodalomból elsősorban Erwin Haeberle  (1985,  2004, 2005) és Norbert Kluge  (1998, 2004, 2006), a magyarok közül pedig Buda Béla (1994, 1997)  műveire támaszkodtam. A vizsgálat másik forrása  az elmúlt 30 év terápiás tapasztalatainak gyüjteménye, amely több ezer eset feldolgozásán alapul.  A felhasznált metodika lényege a kvantitativ háttéren, vagyis  különböző adathalmazokon végzett, kvalitativ, elemző és értékelő  eljárás,  amelynek itt csupán néhány eredménye vázolható.

3.  Az elemzés  célja  és  főbb  eredményei

Célom:  kimutatni a pszichoszexuális fejlettség  és a gender role  kreativ jellege közötti szoros összefüggést, továbbá ennek szerepét és jelentőségét  a mentálhigiénés prevencióban, vagyis a nevelésben, de  természetesen a terápiában is.

Az egyik legelső tényező, ami egy ilyen vizsgálat során feltűnik, az a gender role fogalmának  instabilitása, folyamatos változása, különösen a legutóbbi évszázadban.  A nemi szerep hagyományos kritériumai egyre inkább felbomlanak, s azokat egyre kevésbé határozza meg  a  születéskor megállapított biológiai nem.  Amit régen férfias  vagy  nőies  viselkedésnek minősítettek, nem tűnt el ugyan,  de kisebb vagy nagyobb mértékben bármelyik nemnél megtalálható, tehát biológiailag, genetikailag nem determinált., hanem az egyén  személyiségfejlődésének, ezen belül főleg pszichoszexuális fejlődésének függvénye. Persze régebben sem volt ez genetikailag determinált, de a biológiai nemhez kapcsolt elvárások sokkal szigorúbbak voltak. Az elvárások lazulása társadalmi változások következménye volt. Ezek a nemek  viszonyában is jelentős változásokat hoztak: a nők a férfiakkal egyenjogúvá és lassan egyenrangúvá válnak  a közéletben és a magánéletben is. A férfiak pedig egyre inkább kénytelenek  a régen nőiesnek számító munkák (háztartás, gyermekgondozás  stb.)  ellátására.

Igy válnak a nők a régi értelemben férfiasabbá, a férfiak pedig nőiesebbé. Ezáltal bármelyikük képes a másik nem szerepének eljátszására.  Ez alól  csak egyetlen kivétel van: a férfi nem tud biológiailag anyává válni, szülni és szoptatni.  Bármely másféle nemi szerep mindkét nem számára hozzáférhető és megtanulható;  tehát az egyén szociális körülményeitől, szocializációján belül pedig főleg pszichoszexuális fejlődésétől függ.

A  szexuális  szocializáció  a tervszerű és véletlenszerű hatások, helyzetek és szkriptek  kombinativ, egymást korlátozó vagy erősítő tényezőivel  az egyéni gender role-nak a társadalom számára  elfogadhatóvá alakítását célozza.  A viselkedési elvárások azonban az egyén nemétől, életkorától és szociális helyzetétől függően igen eltérőek lehetnek. Sok múlik azon is, hogy az egyén milyen viselkedési normákat, mennyire tud vagy akar elfogadni. A különböző  és gyakran ellentétes  értékeket preferáló  ideológiák  szkriptjei  a  fiatalokat elbizonytalanítják, s  ez negativan hat  a  pszichoszexuális  identitásukra  és  nemi szerepviselkedésükre.  Gender  role-juk ezért  sokszor  ambivalensen ingadozik  a  vallásos-konzervativ  és a  liberális-narcisztikus  alap-attitűdök között,  vagy  fixálódik  egy átvett orientáció mellett, amely destruktiv  vagy  kreativ is lehet. Az előbbire jóval több példát találunk;  ennek  jellemző tünetei  a  sztereotip, bemerevedetten konzervativ  nemi szerepviselkedés, a kudarckerülő attitűdök, a pótkielégülések elfogadása (droghasználat stb.), dependencia-hajlam, Minderwertigkeits-komplex stb.  Mindez  destruktiv  hatású a  gender role-ra, mert nem alakul ki a  párválasztási érettség, s a nemi kapcsolatok  vagy létre sem jönnek, vagy frusztrálják a partnereket.

4.  Következtetések

Ma még viszonylag ritka a  kreativ  gender  role, amely  pszichoszexuálisan  érett, nyitott és  rugalmas  személyiséget  feltételez, s  amelyet a megfelelő nevelés  és  prevenció hiányában csak  speciális  pszichoterápiával  lehetne  kialakítani.  A gender role destruktivitása  igen sokféle módon nyilvánulhat meg:  nemcsak a kifejezetten  aszociális vagy antiszociális  szexuális viselkedésben  (pl. prostitúció, vagy egyes perverzitások), hanem a pszichoszexuális fejlődés különféle retardációiban és regresszióiban, amelyek szexuális kulturálatlansággal és előítéletekkel párosulva  az életvezetés súlyos zavaraihoz vezetnek. Például magányossághoz vagy elhibázott párválasztáshoz és válásokhoz, nem kívánt terhességekhez és művi abortuszokhoz  (mindkettőből ma is túl sok van nálunk, még a tizenévesek körében is).

Ide sorolható, hogy a szexuális funkciózavarok és orientációs zavarok száma – a nemi úton terjedő fertőzésekkel együtt, bár azoktól függetlenül is – hazánkban és világviszonylatban egyaránt növekvő tendenciát mutat. Ez főként a nyugati, polgári társadalmak patriarcalizmusának válságára és a nemek viszonyának ebből adódó feszültségeire vezethető vissza, ami a korszerű és átfogó szexuális nevelés hiánya folytán az egyének pszichoszexuális fejlődését erősen gátolja.

A társadalom további fejlődésének egyik alapvető feltétele az említett válság megoldása  a  férfiak és nők egyenrangúságának biztosítása  és nemi szerepviselkedésük kreativvá tétele révén. Egyes kutatók  (pl. D. Alfermann, 1992, vagy P. Schwartz, 1995)  szerint a hagyományos  férfias vagy nőies jelleg egyre inkább átadja helyet mindkét nem androgyn  jellegének.  Ami egyrészt azt jelenti, hogy mindkét nem egyedeiben erősebben fognak keveredni a hagyományosan férfias vagy nőies tulajdonságok,  másrészt pedig  az adott nemhez tartozás régi kritériumai elvesztik jelentőségüket, s vagy másféle viselkedést tekintenek férfiasnak és nőiesnek, mint eddig, vagy  a „nemre jellemző” viselkedések helyett csak „egyénileg jellemző”  (pl. eredeti vagy sablonos, primitiv vagy kulturált stb.)  viselkedésekről lesz majd szó.

A neveléssel vagy a gyógyítással foglalkozó szakembereknek mindenesetre szembe kell nézniük a nemi szerepviselkedés változásaiból eredő kihívásokkal, s a pszichoszexuális fejlődés intenziv tanulmányozása és ennek alkalmazása révén  elő kell segítenünk, hogy minél több férfi és nő  gender role-ja legyen kreativnak nevezhető.

Szexuális problémák megközelítése

és kommunikációs módszerek

az orvosi gyakorlatban

 (Előadás-vázlat)

1.            A szexuális problémák  gyakorisága és jelentősége

2.                 A szexuáltabu  hatása a páciensekre és orvosokra 

3.                 Az  egyéni  pszichoszexuális  fejlődésről

4.                 A problémák  felszínre hozásának nyelvezete

5.                 A  bizalmas  beszélgetés  feltételei

6.                 A  diagnosztika  irányai; anamnézis,  exploráció

7.                 A  tanácsadás  és  terápia  alapelvei

8.                  Képzés  és  továbbképzés  szükségessége

1. A szexuális problémák  gyakorisága és  jelentősége    

                  A páciensek ritkán mernek panaszkodni  ilyen  problémáikró

                  Ezért  az orvosok nem is  szoktak  rákérdezni. Inkább mást kezelnek

Igy a kezelt  tünetek esetleg  megszűnnek, de újabbak jelennek meg

à   Sigmund Freud  óta tudjuk:  sok  ideges  tünet  oka  a  szexuális zavar

Sokféle  funkcionális  zavar =  pszichoszomatikus  zava

Többnyire ilyenek  a  szexuális  funkciózavarok  is  -- tehát  ennek megfelelően  kezelendők !

2.               A  szexuáltabu hatása a páciensekre és orvosokra

A „szexhullám” ellenére sokakban tovább él a szexuális gátlásosság

Azt hiszik, „nem illik” szexuális problémákkal előhozakodni az orvos előtt

                                                                    (különösen, ha az más nemű)

Az  orvos pedig „nem akar turkálni a  páciens magánéletében”

                                                                      (valójában számára is kényelmetlen a téma) 

Miért? Mert  felkészületlen  rá  -- nem  kapott  ilyen  képzést.

Ideje  sincs  rá, ezért  kerüli, s  inkább más, testi panaszokat kezel,

                                                                                            vagy ötletszerű  tanácsokat ad.

Legjobb  esetben  egy „specialistához”  irányítja  - 

                                                                                de  van  ilyen  nálunk  egyáltalán?

3.                 Az egyéni pszichoszexuális fejlődésről

A  személyiségfejlődés  egyik  fő vonala  ez.

Elsőként  S. Freud „ösztönelmélete”  próbálta  felmérni

                             („rész-ösztönök”, orális, anális, fallikus  fázisok  stb.) 

Azóta kiderült, hogy  a  szexuális viselkedést nem ösztönök, hanem

                          szociális normák, minták (scriptek)  határozzák meg.

A tanulási folyamat  a  nemi identifikációval  kezdődik,  s  lényege

                                        a nemi szerepek  elsajátítása. 

A  szexuális készségek  (pl.  orgazmuskészség) és  beállítottságok

          (pl. hetero-, homo-, vagy biszexualitás) fokozatosan alakulnak ki és változnak

A  minták  és hatások  sokfélesége  zavarokat  eredményezhet.

  Ezek a  zavarok  azonban  általában  rendezhetők.

4.                 A problémák  felszínre  hozásának  nyelvezete

Sokak  szerint  a  szexről  csak (latin) szakkifejezésekkel,  esetleg

                     „virágnyelven”, vagy  trágár módon  lehet beszélni.

Holott  minden szexuális jelenségre van  kulturált  és  közérthető

                     magyar  szó. (Pl. pénisz = hímvessző, klitorisz = csikló  stb.)

A „kényes témák”  megbeszélése során  alkalmazkodni kell  a

                     páciensekhez, hogy ne sértsük érzékenységüket.

Ez  nem  jelenti a  közismertebb szakkifejezések  kerülését,  bár

                     Indokolt  esetben  magyarázatokkal (pl. orgazmus = kielégülés)

          Feladatunk:  segíteni  a  szexuális problémája    megértésébe és  megoldásában --

kisegítő,  vagy  rávezető  kérdésekkel, az esetleges  félreértések  tisztázásával.           

5.                 A  bizalmas  beszélgetés  feltételei

Objektiv  feltételek:  zavarmentes környezet, elegendő idő

            (min. 20—40 perc), négyszemköztiség,  több  alkalom

Szubjektiv  feltételek: bizalmas  légkör, empatikus  ráhangolódás,

                                                                  elfogadó  attitüd,  bátorítás

Kongruencia:  verbális  és  metakommunikáció  összhangja

Feszültségek  oldása:  értékelésmentes  érdeklődés, a  megértés visszajelzése,  megnyugtatása

Lehetőleg a  páciens  partnerének  meghallgatása             (külön, vagy együtt 

6.                 A  diagnosztika  irányai. Anamnézis, exploráció

Tisztázandó  kontextusok:  szociokulturális  háttér, előítéletek, bűntudat, együttlétek  körülményei, a partnerek viszonya, egészségi  állapota

Az érintettek  életmódja:  munkája  és  szabadideje, hobbijai,

alkohol- és drogfogyasztása, ezek eltérései 

Kapcsolatuk  időtartama,  gyermekeik száma,  családi terveik

Feszültségeik és  konfliktusaik  témái, megoldásuk módja  --

                                                                                esetleges külső  kapcsolatok, „félrelépések”

 A  szexuális  problémák  keletkezése  és  eddigi  története –

                                                                                megoldási  próbálkozások  és  igények

7.                 A  tanácsadás  és  terápia  alapelvei

Szexuálterápiás szakképesítések  és  szakrendelések  nálunk  még nincsenek.

(Az andrológusok is inkább csak az organikus potenciazavarokat  kezelik.)

Ami bármely szakorvostól elvárható: a  gyakoribb szexuális  zavarok felismerése

és tájékoztatás, tanácsadás 

Gyakoribb funkciózavarok férfiaknál:  erekciózavar, korai orgazmus és magömlés

                                        Nőknél:  orgazmuszavar, vaginizmus, diszpareunia

                                        Mindkét nemnél: vágycsökkenés  („libidohiány”)

Elsőként  az  esetleges  organikus okokat  kell tisztázni  és  kezelni.

                                  Ám ez nem pótolhatja  a  pszichoterápiás és -szociális  kezelést.

A  tanácsadás  (és  terápia)  célja:  az  adott zavar  okainak  és

                            megoldási  lehetőségeinek  megértetése  a páciensekkel.

                            (Félreértések  és  erőltetés  megszűntetése  stb.)

8.                 Képzés  és  továbbképzés  szükségessége

A  mai  ambuláns  praxisban  szexuálterápiára alig van lehetőség.

Szexuális  problémák  azonban  sok  szakrendelésen  felmerülhetnek

Ezért – amíg nincsenek  képzett szexuálterapeuták – legalább  a

                                 tájékoztatásra, tanácsadásra minden szakorvos képes lehetne.

A  korszerű  szemlélet  elsajátítása  ezért  elengedhetetlen 

Nyugaton  a  szexológia  kötelező tantárgy  a  legtöbb  orvosegyetemen

Lemaradásunkat  e  téren  a  képzők képzésével  kellene  kezdeni

  Orvosi kommunikáció  szexuális problémákról  .

A testi vagy lelki tünetekkel orvoshoz fordulók többnyire nincsenek tudatában panaszaik és tüneteik mélyebb okainak, pedig ezek gyakran szexuális és párkapcsolati zavarokra vezethetők vissza. Ha az orvos sem ismeri fel ezeket az okokat, a kezelés felszínessé, sőt eredménytelenné válhat. Még ma is sok ilyen probléma észrevétlenül marad.

E hiányosság nem ritkán súlyos következményeiről árulkodik például egy segítségkérő levél, melynek írója, egy középkorú férfi leírja, hogy több éves kezelése során vagy negyvenféle gyógyszert kapott, de panaszai (szorongás, depresszió) nem szűntek meg. Közben felismerte, hogy mindenféle betegségnél nagyobb gondja a szexuális problémája, ami jóformán sehol sem jött szóba. „Illetve azt tapasztaltam – írja –, hogy mindegyik orvos vagy pszichológus, aki rákérdezett, néhány kérdés után röstelkedve más témára tért át.”. A továbbiakban kifejti, hogy „idegi túlterhelését” is szexuális problémája okozza, ezért legfontosabb lett volna ennek kezelése – de épp erre nem került sor! Minthogy nem tudja, kihez fordulhatna, hogy legfőbb problémájának megoldásához érdemleges segítséget kapjon, egy ideje komolyan foglalkozik az öngyilkosság gondolatával.

Az ilyen súlyos következmények megelőzhetők, ha az orvos nagyobb figyelmet szentel a különböző panaszokkal hozzá forduló betegek szexuális-párkapcsolati problémáinak, s nem tér ki azok részletesebb megbeszélése elől. Ennek érdekében természetesen szükség lehet némi felkészülésre. A szexuális problémák rejtett gyakoriságának és jelentőségének felismerése ugyanis nem egészen magától értetődő, mint ahogy feltárásuk és kezelésük hatékony módja sem.

        A tovább élő szexuáltabu ellensúlyozása

Talán nem szorul bizonyításra, hogy az utóbbi évtizedek reklámokban és pornográfiában megjelenő szexhulláma ellenére sokakban tovább él a szexuális gátlásosság, főleg az „intim kérdések” nyílt és részletes megbeszélése terén. Ez persze elsősorban az idősebb generációra érvényes, de a fiatalabbak körében sem ritkaság (kivéve az azonos neműek baráti köreit, amelyekben a gátlástalanság fitogtatása is előfordul).

Természetesen sok függ attól, hogy ki kivel beszél ezekről a kérdésekről, s milyen viszony van az érintettek között. Az orvos-beteg kapcsolat ebből a szempontból is elég sajátságos, mert a betegek többnyire félnek a kiszolgáltatottságtól, s a szokásos körülmények (túl kevés idő, mások jelenléte stb.) miatt is nehezen szánják rá magukat a teljesen őszinte vallomásokra. Ugyanakkor viszont segítséget remélnek az orvostól. Ami érthető és jogos, bár az orvos esetenként maga sem mentes a szexuális kommunikáció gátoltságától, s néhányan különböző ürügyekkel inkább kerülik a szexualitás és partnerkapcsolat témáját. Ürügyként szolgál például, ha az orvos „nem akarja a beteget kellemetlen helyzetbe hozni”, vagy éppen „indiszkrét kérdéseivel” zaklatni, el akarja kerülni az esetleges félreértéseket, vagy nincs ideje ilyen jellegű beszélgetésekre, stb.

         Valójában persze inkább arról van szó, hogy a legtöbb orvos felkészületlennek érzi magát, hiszen sem az egyetemen, sem máshol nem kapott ilyen irányú képzést, így nem nagyon tud mit kezdeni a páciensek szexuális problémáival. Ez a hiányosság nemcsak hazánkban, hanem többé-kevésbé európai, sőt, világviszonylatban is fennáll, ha nem is olyan mértékben, mint nálunk. Egy angol kutató például megállapította, hogy még mindig igen hiányos az egészségügyiek szexológiai képzése, az orvostanhallgatók nem érzik magukat teljesen alkalmasnak a szexuális anamnézis felvételére és a nemi szervek vizsgálatára. Pedig erre az egyetemi tanulmányoknak fel kellene készíteni a hallgatókat – mint ahogyan arra is, hogy ne előítéletekkel közeledjenek pácienseikhez.

Patricia d’Ardenne, az angol Sexual and Marital Therapy főszerkesztője (a folyóirat 1999/2 számában) többek közt ezt írta: „A nemi úton terjedő betegségek és szexuális funkciózavarok mindenütt felmerülnek az orvosi gyakorlatban, ezért a képzésben is ott lenne a helyük. A különböző orvosi szakágak … jelentős szerepet játszhatnának az orvosok szexuálterápiás felkészítésében.” A British Medical Journal nemrég sorozatot közölt a szexuális egészség védelméről, így többek között a szexuális anamnézis felvételéről, a különböző szexuális zavarokkal küzdő páciensek vizsgálatáról stb. A folyóirat szerzői  felhívják a figyelmet a szexuális kommunikáció és a szexológiai ismeretszerzés fontosságára, s egyidejűleg azt is megállapítják, hogy az ilyen irányú képzés és továbbképzés náluk sem teljesen megoldott. Hazai viszonylatban pedig nemcsak hogy teljességgel hiányzik az orvosok és a pszichológusok szexológiai képzése, de nálunk a hagyományos szexuáltabu is jobban érezteti a hatását, s az elavult nézetek, előítéletek is erősebbek, mint a nyugati országokban, ahol az orvosegyetemeken több helyen már kötelező tantárgy a szexológia.

 Az orvoshoz forduló betegek többnyire úgy érzik: nem illik szexuális problémákkal „előhozakodni” az orvos előtt. Inkább különféle szervi panaszokkal jelentkeznek, már csak azért is, mert szexuális problémáikat is ezeknek tulajdonítják. S úgy gondolják: ha az orvos segítségével megszabadulnak szervi panaszaiktól, akkor a szexszel sem lesz baj. Az orvos pedig könnyen elfogadja a felkínált tüneteket; elhelyezi azokat valamelyik „diagnosztikai skatulyába”, s máris írja a gyógyszert, vagy a beutalót egy szakirányú kivizsgálásra.

A szexuális problémák tehát gyakran ki sem derülnek, így aztán megoldásukra sem kerülhet sor. Ha pedig mégis felmerülne a beteg részéről egy bátortalan utalás a nemi élet vonatkozásában, az orvos gyakori reagálása, hogy „Ne bonyolítsuk a dolgot!”, vagy „Erre majd később visszatérünk!” (s aztán nem térnek rá vissza), illetve „Ezzel forduljon inkább egy specialistához!”, pl. nők esetén nőgyógyászhoz, férfiak esetén urológushoz, andrológushoz, vagy bármelyikük esetén pszichiáterhez, pszichológushoz. Hogy aztán a beteg valóban felkeresi-e az ajánlott „specialistát”, s az tud-e érdemben segíteni, nagyon is kérdéses. Szexológiai, vagy éppen szexuálterápiás képzést ugyanis a nevezettek sem kaptak. Tehát a beteg továbbküldése legtöbbször csak kitérés a feladat elől. (Mindaddig, amíg nem lesz hazánkban is elegendő és képzett szexuálterapeuta.)

A szexuális problémák megbeszélésének keretei

Ha mégis segíteni akarunk – ami egy orvostól joggal elvárható –, akkor ügyeljünk az alábbiakra. Minthogy a szexualitás sokak számára még ma is „kényes témának” számít, természetesen vigyáznunk kell arra, hogy ne sértsük a páciens érzékenységét és erkölcsi felfogását. Másrészt pedig számára is közérthető nyelven beszéljünk a szexuális kérdésekről, problémákról. Ezért először semlegesebb témák szóba hozásával alakítsunk ki viszonylag közvetlen és bizalmas kapcsolatot, mérjük fel a páciens iskolázottságát és értékrendszerét, s ehhez mérten térjünk rá a nemi életével kapcsolatos kérdésekre.

A problémák felszínre hozása érdekében tehát alkalmazkodunk kell a pácienshez, ami általában és főként a szélsőségek kerülését jelenti: egyrészt az orvosi nyelvben használatos szakkifejezések kerülését, másrészt a „virágnyelv”, vagy a trágár szavak használatáét. Sokan arra hivatkoznak, hogy nincsenek elfogadható, „szalonképes” kifejezések nyelvünkben a szexualitás kényesebb témáira. Ez azonban csak ürügy a feladat alóli kibújásra, mert valójában mindenre vannak megfelelő szavaink. Hiszen például pénisz helyett mondhatunk hímvesszőt, vagina helyett hüvelyt, klitorisz helyett csiklót, koitusz helyett közösülést (vagy szeretkezést, bár az nemcsak közösülést jelenthet). Nincs olyan szexuális történés, amit ne lehetne közérthetően (és nem trágár szavakkal!) kifejezni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenáron kerülnünk kell még a közismertebb szakkifejezések használatát is. Használatukhoz azonban – legalábbis eleinte – ajánlatos magyarázatot fűzni. Ha például az orgazmus szót használjuk, tegyük hozzá, hogy ez szexuális kielégülést jelent. De ugyanezt megtehetjük a heteroszexualitás, a biszexualitás és a homoszexualitás fogalmaival is, az utóbbit kiegészítve a meleg és a leszbikus szavak magyarázatával.

A nemi élettel kapcsolatos kérdésekre természetesen csak akkor érdemes sort keríteni, ha az előzetes beszélgetés(ek) során megnyertük a páciens bizalmát. Ám ilyenkor sem kell rögtön konkrét kérdések sorozatát rázúdítani, hanem célszerűbb némi bíztatással elősegíteni, hogy ő maga mondja el ezzel kapcsolatos élményeit és gondjait. Ha ez nehezen megy neki, akkor persze egyszerű kisegítő vagy rávezető kérdésekkel könnyíthetünk a helyzetén. Ezek a problémák pontosabb tisztázását, az esetleges félreértések elkerülését célozzák. Valahogy így: ha jól értem, akkor az a helyzet magánál, hogy…

Kérdéseink megfogalmazásában vegyük mindig figyelembe az érintettek szociokulturális hátterét, mert az erősen befolyásolja, mennyit ért meg mondandónkból a páciens, hogyan érti kérdéseinket, s mennyiben és hogyan tud válaszolni rájuk. Esetenként ugyanazt a kérdést többféle formában is feltehetjük, mert az így kapott válaszok kiegészítik egymást, s világosabbá teszik a lényegi összefüggéseket. Különösen akkor kell kérdésünket módosított (és a pácienshez alkalmazkodóbb) formában feltenni, ha láthatóan küszködik a válasszal. Ilyenkor azonban ügyeljünk arra, hogy ne erőltessük a választ kérdésünkre, inkább átmenetileg tegyük félre, s később térjünk vissza rá – vagy próbáljuk más oldalról, más szempontból megközelíteni ugyanazt a témát.

Alapvetően fontos, hogy biztosítsuk a szexuális problémák eredményes megbeszéléséhez szükséges feltételeket. Ezek a feltételek részben objektívak, részben szubjektívek. Az előbbi mindenekelőtt a négyszemköztiség és a zavarmentes környezet biztosítását jelenti. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az intim kérdésekről legtöbben csak négyszemközt és nyugodt körülmények között, megfelelő hely és idő biztosítása esetén tudnak beszélni. A szokásos rendelési helyzet, az asszisztens, vagy más munkatárs jelenléte, a szűk időkeret, a folytonos megzavarás lehetősége majdnem lehetetlenné teszi az eredményes kommunikációt. Valahogyan tehát megfelelőbb helyet és bőségesebb időkeretet kell biztosítanunk erre. Az időkeret természetesen nem lehet korlátlan, de a körülményektől függően alakítható, esetleg növelhető, főleg egy első megbeszélés esetén.

Egy szak-, vagy családorvosnak azonban többnyire nincs hosszabb ideje a problémák alaposabb megbeszélésére. Ám akkor sem kell kitérnie előle, ha csak 5-10 percet tud rászánni, hiszen egy rövidebb beavatkozás is eredményes lehet, főleg, ha többször kerül rá sor. Mindenesetre jó, ha tisztában van a kompetencia-határokkal és saját felkészültségével, pontosan meg tudja ítélni, miben tud segíteni az adott páciensnek (pl. problémák meghallgatása, félreértések eloszlatása stb.), s mikor kell őt más szakemberhez irányítania, akinek több ideje és nagyobb felkészültsége van.

A környezeti feltételek közé tartozik még a beszélgetés csendes és kényelmes helyének biztosítása, ahol lehetőség szerint semmilyen külső inger nem vonja el az érintettek figyelmét, és viszonylag otthonosan érezhetik magukat. A kényelmes ülőhelyeket úgy helyezzük el, hogy ne szemben helyezkedjünk el, hanem úgynevezett tanácsadói helyzetben, vagyis az orvos széke az asztal mögött, a páciens széke pedig az asztal oldalsó részén legyen. Az asztalon legyen elég hely, ahová kitehetjük az esetleges dokumentumokat, leleteket.

Talán még fontosabbak a szubjektív feltételek, mindenekelőtt a bizalmas légkör megteremtése. Ez nyilván attól is függ, hogy mióta ismerjük a pácienst, milyenek voltak az eddigi beszélgetéseink, s hogy négyszemközt vagy hatszemközt beszélgetünk. Az utóbbi pl. akkor fordul elő, ha a páciens partnere is részt vesz a beszélgetésben. Ez egyáltalán nem zárható ki, sőt, előnyös is lehet, hiszen a szexuális problémák általában kapcsolatban merülnek fel, tehát a helyes diagnózishoz és a tanácsadáshoz érdemes bevonnunk a partnert is.

A modern szexuálterápia egyébként is alapvetően párterápia. Ez természetesen nem zárja ki, hogy ne foglalkozhassunk egyénileg is az érintettekkel, különösen a szexuális problémák feltárásának kezdeti szakaszában. A négyszemközti beszélgetés megkönnyítheti az alkalmazkodást, pontosabban az empatikus ráhangolódást a páciensre, ami a legfontosabb szubjektív feltétele az eredményes munkának. Ezzel együtt jár a barátságosan érdeklődő és elfogadó attitűd, vagyis a negatív ítéletektől és értékeléstől való tartózkodás, éspedig nemcsak a verbális kommunikáció, hanem a metakommunikáció terén is. Az érintettek ugyanis nagyon érzékenyek erre, s hamar leblokkolnak, ha nem kapnak teljes elfogadást és bátorítást. Tehát el kell kerülnünk az inkongruens helyzeteket (amikor szavaink és gesztusaink nincsenek összhangban).

Félreértések elkerülése végett: ez nem jelenti azt, hogy mindent helyeselnünk kell, amit az érintettek elmondanak. Az empatikus meghallgatás a páciens előítéleteit, téves elképzeléseit, vagy szokásait is a megértés szándékával fogadja, de jelzi, hogy „ezekre még visszatérünk”, vagy kérdésekkel próbálja tisztázni a zavaró tényezők okait és funkcióját.

Fontos szubjektív feltétel, hogy mi magunk is nyugodtak és oldottak legyünk, s ugyanezt a páciensnél is minden módon segítsük elő. Feszült ideg- és lelkiállapotban nem érdemes és nem ajánlatos szexuális problémákról beszélgetni, ezért ilyenkor halasszuk el a beszélgetést, vagy átmenetileg térjünk át más témára. Egy semlegesebb és megnyugtatóbb témáról aztán egy idő múlva megpróbálhatunk visszatérni a szexuális problémákra. A feszültségek oldásának egyik legjobb módszere, ha őszinte érdeklődést tanúsítunk a páciens irányába, s életének főbb eseményeiről kérdezgetjük. Saját életéről általában szívesen beszél mindenki, s ez nagyon sok támpontot nyújthat a szexuális problémák feltárásához, s azok hátterének tisztázásához. Azonkívül a közelmúlt élettörténetének megbeszélése bensőségesebb légkört alakíthat ki, ami elősegíti a szexuális problémák megbeszélését is.

Fontos, hogy állandóan visszajelezzük a páciensnek (vagy a párnak) az elmondottak megértését és az őszinte önfeltárás elismerését – hangsúlyozva, hogy ez nagyban elősegíti a problémák megoldását. Ha valami nem egészen világos, rögtön rákérdezhetünk, s aztán saját szavainkkal összefoglalhatjuk az elhangzottakat (kérve azok megerősítését vagy helyesbítését). Ha egy párral beszélgetünk, fontos, hogy az egyik fél által elmondottakról a másik fél véleményét is megkérdezzük, tisztázandó a szemléletbeli különbségeket, amelyek fontos oki tényezői lehetnek a felmerült szexuális problémáknak. Ilyenkor nem az a cél, hogy bármelyik félnek igazat adjunk a másik ellenében, hanem csupán a véleménykülönbségeket tesszük megbeszélhetővé. A kliensek gyakran hajlamosak bírói szerepet tulajdonítani a terapeutának, s elvárják, hogy a partnerrel szemben nekik adjon igazat. Ám ha ez megtörténne, akkor nehéz lenne elfogadtatni velük, hogy a probléma kialakulásáért és megoldásáért a partnerek általában egyaránt felelősek, tehát segíteniük kell egymást. Épp ezért semleges, és mindkét fél számára egyaránt segítő hozzáállásra és kommunikációra van szükség.

A tisztázandó kontextusok

      Szexuális-párkapcsolati problémák megértéséhez nélkülözhetetlen azok szociokulturális hátterének tisztázása. Ezek részben kultúrtörténeti jellegűek, mint pl. a férfi-szexualitás történelmi dominanciája, a napjainkban is tovább élő patriarchalizmus, amelynek legpregnánsabb megnyilvánulása a „machismo”, vagyis a hódítások halmozása, a nők kihasználása, tárgyként kezelése. Számos más tényező is kelthet azonban szexuális zavarokat.

Ilyenek többek között a pszichoszexuális fejlődést gátló körülmények, például az intézményes szexuális nevelés hiányából adódó szexuális kulturálatlanság és tájékozatlanság, a férfiminták gyakori hiánya a családban és az iskolában, a szoros anya-fiú kötődés (különösen az egy-gyermekes családban), a pornográfia (és általában a tömegkommunikáció) által bemutatott, szélsőséges („macsó”) férfiideál, amelyet a kortárscsoportok is többnyire elfogadnak és terjesztenek, sokakban kiváltva ezzel a szexuális csökkentértékűség érzését.

A tisztázandó kontextusok között a szociokulturális háttér (társadalmi helyzet, képzettség, vallási hovatartozás, életmód, szabadidő eltöltése stb.) mellett a szexuális problémák megértéséhez fontos az érintettek eddigi szexuális élettörténetének hozzávetőleges tisztázása is. Ennek diagnosztikai célú értékeléséhez azonban ismernünk kell a pszichoszexuális fejlődés általános törvényszerűségeit, az olyan kulcsfogalmakat, mint a szexuális identifikáció, vagyis a saját, biológiai nemmel való azonosulás, annak elfogadása (ami nem mindig következik be), vagy a nemi szerep fokozatos elsajátítása, továbbá a szexuális orientáció, tehát a másnemű vagy azonos nemű partnerek előnyben részesítése. Ezek képezik a pszichoszexuális fejlődés alapját, amely a személyiségfejlődés egyik fő vonalaként az egyén egész életét átszövi, s amelynek során a felnőttkorra kialakulhat a párválasztási érettség, vagyis a lelki alkalmasság a házasságra és szülői szerepre.

 Ez a fejlődés a kedvező feltételek hiánya esetén könnyen elakadhat, megrekedhet a gyermek- és ifjúkorban, s ez meggátolja a szerelmi képesség, a pszichoszexuális érettség kibontakozását. A fiatalok, sőt a fiatal felnőttek gyakran még ma is leragadnak a bűntudattal átélt önkielégítéseknél, s nem nagyon mernek szexuális kapcsolatot kezdeményezni, vagy elfogadni egy lehetséges partner közeledését. A „szexuális kapcsolat” természetesen nem kell, hogy közösülést is jelentsen, hiszen a „petting”, tehát a közösülés nélküli szeretkezés is kielégülést eredményezhet mindkét félnek, s egyben elősegíti a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő fertőzések elkerülését. (A „szexuális élet” korai elkezdését elítélők rendszerint megfeledkeznek arról, hogy ez a fogalom nem feltétlenül jelent közösülést, hiszen pl. a csókolózás és petting is ide tartozik.)

Igen sok probléma származhat a teljesítményelv uralmából a szexualitás terén. Teljesítmény-orientált korunkban gyakori, hogy férfiak és nők egyaránt bizonyos teljesítményekre törekszenek a nemi kapcsolatban is, s ennél fogva hajlamosak az erőltetésre, ami aztán rendszerint kudarchoz vezet. Az erőltetés megnyilvánulhat a maximális élvezet, az orgazmus gyors és/vagy többszöri elérésére törekvésben, esetleg az egyszerre történő kielégülés elérésében. Mindez különösen a nőket „megjátszásra”, az élvezet vagy a kielégülés színlelésére hajlamosíthatja.

Fontos tehát tisztázni, hogy az érintettek nem erőltetnek-e valamit a szexuális együttlétek során. S mivel az erőltetés mögött rendszerint különböző félelmek húzódnak meg, törekedjünk e félelmek megfogalmazására. Az egyik leggyakoribb a kudarctól való félelem. Szinte mindenkivel előfordul, hogy a szexuális élmény nem az elvárásoknak megfelelően sikerül (fáradtság, vagy egyéb okok folytán). Elegendő önbizalom és harmonikus kapcsolat esetén a partnerek ebből nem csinálnak ügyet. Az említett feltételek hiányossága folytán viszont könnyen előfordulhat, hogy – tudatosan, vagy tudattalanul – félni kezdenek egy újabb kudarctól, s már az előjátékok során aggályosan figyelik magukat, ami megzavarja a szexuális izgalom és élvezet szokásos menetét. A kudarcfélelem így dominánssá válhat.

        Félni azonban nemcsak a kudarctól lehet, hanem sok egyéb, tényleges vagy elképzelt veszélytől is. Például a nem kívánt terhességtől, a nemi úton terjedő fertőzésektől, vagy a partner „túlzott” elvárásaitól, a hozzá való túlzott kötődéstől és a szabadság elvesztésétől stb. Vannak, akik az utóbbi miatt magától az intimitástól és a vele járó, egyoldalúnak vélt kiszolgáltatottságtól félnek, mivel nem bíznak a partnerben. (Ez rendszerint az önbizalom hiányával függ össze.)

Feltétlenül tisztázandók a szexuális együttlétek körülményei: van-e hozzá megfelelő, zavartalan hely és elegendő idő, milyen testi és lelki állapotban kerül rá sor. Hiszen a kényelmetlen hely (pl. kocsi), a tisztálkodási lehetőség hiánya, a megzavarástól való félelem, vagy a sietség kényszere éppúgy okozhat szexuális problémákat, mint a kimerültség, a különböző betegségek, vagy az alkoholos állapot. Ugyancsak zavaró hatású lehet, ha valamilyen oknál fogva hosszabb ideig kimaradt a nemi élet bármely formája, így valaki „kijött a gyakorlatból”, „nincs tréningben”, s ezt ő maga, vagy partnere nem veszi figyelembe. De az életstílus olyan elemei, mint a dohányzás és a különböző szenvedélybetegségek is súlyosan károsíthatják a szexuális képességeket.

Megkülönböztetett figyelmet érdemel a szexuális partnerek egymáshoz való viszonya, ezen belül is főleg együttjárásuk vagy együttélésük időtartama és motivációja. Hiszen nyilván eltérő okai vannak a szexuális zavaroknak egy nemrég kezdődött, vagy éppen hosszú évek óta tartó kapcsolatban. Az új és sokat ígérő kapcsolatokban a szerelem igen hatásos motiváló erő lehet, különösen ha kölcsönös és hasonló intenzitású, s így megkönnyíti az egymáshoz való alkalmazkodást. A megfelelés vágya azonban a szex terén is könnyen erőltetéssel járhat, és kudarcokhoz vezethet. A szerelem tehát önmagában nem biztosítja a szexuális összhangot. (Saját praxisomban többször találkoztam szerelmespárok szexuális problémáival. Ilyenkor persze nem a szerelem, hanem az aggályok és az erőltetés megszűntetésére kell törekedni.)

A sokéves kapcsolatokban sincs kizárva az erőltetés, ami a megszokásból vagy az érzelmi elhidegülésből eredő libidóhiányt, érdektelenséget igyekszik kompenzálni. De jóval gyakoribb a szex erőltetés nélküli elszürkülése, egyre unalmasabbá válása, s a változatosság keresése, rendszerint egy külső partner révén. A „félrelépés” gyakran csak a fantázia síkján történik meg, s már ez is bűntudattal járhat, és negatívan hathat a házaséletre. Ám az is előfordul, hogy átmenetileg felélénkül tőle a házastárs iránti szexuális vágy. Ugyanilyen kettős hatása lehet a tényleges félrelépéseknek, akár kiderülnek azok, akár nem. Hagyományos szemléletű párok viszonya és szexuális kapcsolata teljesen megromolhat egy-egy félrelépés, vagy tartós, házasságon kívüli kapcsolat következtében, másoknál viszont csak enyhe, átmeneti krízist eredményez. A „külső kapcsolatok” tehát önmagukban nem feltétlenül idéznek elő komolyabb szexuális problémákat. Ilyenkor nagyon fontos tisztázni minden érintettel a külső kapcsolat értékelésének esetleges túlzásait.

Feltehetőleg ez a legnehezebb pontja a helyzet felmérésének. Egyrészt, mert nehéz erről őszinte és megbízható válaszokat kapni, másrészt a szubjektíven őszinte válasz is gyakran torzít, mert tudattalan hatalmi játszmákat tükröz (lásd E. Berne játszmaelméletét), vagy hallgatólagos megállapodások, kompromisszumok szülötte (lásd Jürg Willi kollúzióelméletét). Ilyen esetekben ezért indokolt lehet egy szakpszichológus segítségét kérni.

Az említettek helyes értelmezése azonban csak az alapadatok ismeretében lehetséges. Ilyenek a következők: az érintettek életkora, neme, foglalkozása, iskolai végzettsége, lakóhelye és családi állapota, továbbá meglevő vagy korábbi betegségei (különös tekintettel a nemi életet érintő betegségekre). A válaszoktól függően természetesen sok mindenre rákérdezhetünk, pl. vannak-e gyermekei, volt-e abortusza stb.

A diagnosztika, a tanácsadás és terápia irányelvei

      Minthogy szexuális problémák az orvosi gyakorlat minden területén felmerülhetnek, s a legkülönbözőbb szervi panaszokkal függhetnek össze, az orvosi hivatással ellentétes lenne egyszerűen kitérni ezek elől, vagy komolytalan tanácsokkal (pl. „Igyon meg előtte egy féldecit!”) intézni el azokat. Bár a szexuális zavarok kezelése a medicinának külön képesítést igénylő szakága, azonban mivel ilyen szakképzésre (államilag elfogadott szinten) hazánkban eddig nem került sor, nem lehet egyszerűen átutalni a hozzánk fordulókat a megfelelő szakrendelésre. (Ez alól látszólag csak a merevedési zavarral küzdő férfiaknak jelenthetnek kivételt az andrológiai szakrendelések, ám legtöbbször ott is csak gyógyszeres kezelést nyújtanak, ami nem azonosítható a korszerű szexuálterápiával.)

Az orvos ugyan többnyire nem tudja felvállalni a szűkebb értelemben vett szexuálterápiát, de a tanácsadáshoz is szüksége van bizonyos szexológiai alapismeretekre. Az Egészségügyi Világszervezet már 1974-ben felhívta a figyelmet az egészségügyiek szexológiai képzésének szükségességére, 2000-ben pedig egy újabb, nemzetközi tanácskozáson Ajánlásokat fogalmazott meg a szexuális egészség védelmére. Ebben (lásd: Szexológiai dokumentumok, 2004) a szexuális egészséget úgy határozza meg, mint „a testi, lelki és szociokulturális jó közérzet tartós élményét a szexualitás vonatkozásában. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelősségteljes megnyilvánulásában, amely erősíti a harmonikus egyéni és szociális jóllétet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet. A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya. A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához el kell ismerni, és biztosítani kell a szexuális jogokat.”

A szexuálisan is jó közérzet alapja természetesen a zavaroktól és betegségektől mentes, ápolt szervezet, valamint a nemi szervek életkornak megfelelő funkcionálása. Ennek biztosításához figyelemmel kell kísérni a lehetséges veszélyeket és károsító tényezőket, különösen a nemi úton terjedő fertőzéseket, amelyek késői felismerés vagy elhanyagolás esetén nehezen kezelhetővé válnak, sőt, végzetesek is lehetnek – gondoljunk pl. a HIV fertőzésre és következményére, az AIDS-re. De van egész sor másfajta betegség vagy testi állapot is, ami veszélyezteti vagy korlátozza a szexuális egészséget, gyakran anélkül, hogy az érintettek tisztában lennének vele. Az orvosnak viszont ismernie, s vizsgálatai során rutinszerűen ellenőriznie kell ezeket.

A korszerű szemléletű orvosnak azonkívül tudnia kell például, hogy a szexuális viselkedés az embernél nem ösztönös, hanem tanult viselkedés, amely a szocializáció során alakul – vagyis alakítható, fejleszthető, korrigálható. A szexuális beállítottság (hetero-, homo- vagy biszexualitás) sem születik velünk, hanem az egyéni pszichoszexuális fejlődés közben jelentkező hatásoktól függően alakul, s rendszerint tizenéves korban véglegesedik. (Később már ritkán változik, bár ez sem zárható ki.)

A szexuális orientáció zavarai (amelyeket a köznyelv „perverziók”, a szaknyelv „parafiliák” néven említ) viszonylag ritkák. Szexuális problémákat sokkal inkább a szexuális funkciózavarok okoznak, amelyek közül a férfiaknál leggyakoribbak a merevedési és az orgazmuszavarok, köztük elsősorban a korai orgazmus és magömlés (ejaculatio praecox), nőknél pedig a kielégülés elmaradásán (anorgazmia) kívül a közösülés fájdalmassága (dyspareunia) vagy ellehetetlenülése (vaginizmus). Nem árt tudni, hogy pl. impotenciáról csak akkor beszélhetünk, ha a viszonylag egészséges férfinek a próbálkozások ellenére hosszabb időn (hónapokon) keresztül nincs a közösüléshez elegendő merevedése. A frigiditás pedig nem azonos az anorgazmiával, hanem azt jelenti, hogy a nő egyáltalán nem tud felizgulni, függetlenül a szexuális ingerlés jellegétől és időtartamától (ez elég ritkán fordul elő).

Mindezeket ajánlatos figyelembe venni a felmerült szexuális zavarok diagnosztizálásakor. Részletes és négyszemközti exploráció, illetve anamnézis felvétel nélkül is lehet egy hozzávetőleges diagnózist adni, de érdemleges és hatékony tanácsokat aligha. Vannak ugyan bizonyos kisegítő módszerek, amelyek megkönnyítik és meggyorsítják a diagnosztizálást (pl.: kérdőívek), de önmagukban nem elegendőek és mindenképpen szóbeli megerősítésre vagy kiegészítésre szorulnak.

          Neves orvos-szexológusok fejlesztették ki a merevedési funkció mérésének egy rövid, megbízható és a kliens által elvégezhető módszerét, amely más kultúrákban is hasznosítható és pszichometriailag elég érzékeny a kezeléstől függő változásokra. Módszerük lényege, hogy a szakirodalom révén, valamint a merevedési zavarokban szenvedő páciensek és partnereik kikérdezése révén megállapították, hogy melyek a szexuális működés fő jellemzői a különböző kultúrákban. Kérdőívet szerkesztettek, s azt kipróbálták jó néhány pácienssel, majd az eredményeket kiértékeltették egy szakember-gárdával. A végső, 15 tételes kérdőívet — amelyet a Merevedési Zavarok Nemzetközi Indexének neveztek – 10 nyelvre lefordítva jó néhány országban ellenőrizték megbízhatósága, szerkezete és érvényessége szempontjából.

Eredményül kapták, hogy a férfi nemi életének öt fő tényezője van: a merevedési funkció, az orgazmus, a szexuális vágy, az elégedettség a közösüléssel és általában a nemi élettel. A kipróbálások során kitűnt, hogy szoros összefüggés van mind az öt tényező között, s a teszt megismétlése megbízhatóan mutatja a terápia során bekövetkező változásokat mind az öt területen. A kérdések a legutóbbi négy hét szexuális tapasztalatait vizsgálták, többek közt ilyen kérdésekkel:

„Az ingerlésre kialakult merevedés mennyiben volt elég erős a közösüléshez?”

„A közösülésre rátérve milyen gyakran maradt meg a merevedése?”

 „Hányszor érezte sikeresnek, kielégítőnek a közösülést?”

„Mennyire élvezte a közösüléseket?”

„Mennyire elégedett a saját nemi életével?”  stb.

          Mindegyik kérdéshez öt, előre megadott válaszlehetőség volt, amelyek közül egyet kellett megjelölni a kliensnek. A teszt magyar változata, amely viszont csak öt kérdésből állt, a családorvosok várószobáiban volt hozzáférhető (amíg el nem fogyott). Más kérdés, hogy mit tudtak kezdeni a családorvosok a kérdéseket megválaszoló férfiakkal – azon kívül, hogy esetleg felírtak nekik „potencianövelő” gyógyszert. (Nem beszélve arról, hogy maga a kérdőív is kissé elavultnak tűnik, mert a nemi életet a közösüléssel azonosította.) Ez a nemzetközi index megkönnyítette ugyan a diagnosztizálást, de a terápiához nem adott útmutatást, s így nem segített megváltoztatni a hagyományos orvosi szemléletet, amely az erekciózavarokat túlnyomórészt szomatikus okokra vezeti vissza, s ennek megfelelően a gyógyszeres (vagy a mechanikus és a protézis-jellegű) kezeléseket tartja szükségesnek és döntőnek.

Hazánkban az utóbbi években történt felmérések szerint az erekciózavarok közel félmillió férfit érintenek. Gyakoriságuk 40-49 év között 30%, 50-59 év között 50%, míg 60 év fölött 80%. A merevedési zavarok lényege, hogy nem teszik lehetővé a hüvelybe hatolást, vagy a legalább 4-5 perces közösülést.

A merevedési zavarok lehetséges okait illetően a következő okok jöhetnek számításba:

Szomatikus zavarok

·                       Keringési rendellenességek (szívproblémák, stroke, magas vérnyomás, magas koleszterinszint)

·                       Cukorbetegség

·                       Idegrendszeri rendellenességek

·                       Egyes gyógyszerek mellékhatásai (bizonyos magas vérnyomás elleni szerek, antipszichotikumok, antidepresszánsok, egyes nyugtatók)

·                       Alacsony szintű férfihormon termelődés

A merevedési zavar életmóddal járó rizikófaktorai

·                       Túlzott alkoholfogyasztás

·                       Mozgásszegény életmód

·                       Nagy testtömeg (túlsúly, elhízás)

·                       Dohányzás

A merevedési zavar pszichés rizikófaktorai

·                       Stressz, félelmek, szorongás

·                       Teljesítménykényszer

·                       Depresszió

·                       Párkapcsolati problémák

Az erekciózavarok okainak megállapításához első lépésként ajánlatos tisztázni, hogy vannak-e a férfinak éjszakai, alvás közbeni merevedései. Ezt az alváslaboratóriumokban egy speciális, péniszre helyezhető, kerületmérő pánttal szokták ellenőrizni, amely a műszeren rögzíti a merevedési periódusokat (Hazai viszonylatban ez a pánt pl. kis bélyegsor felhelyezésével pótolható, amely erekció esetén a perforáció mentén szétszakad.) Az éjszakai merevedések előfordulása ugyanis arról tanúskodik, hogy az erekciózavar nem biológiai eredetű. Ez esetben pedig nem gyógyszeres kezelésre, hanem pszichoterápiára (párterápiára, kognitív-viselkedésterápiás szemléletű szexuálterápiára) vagy tanácsadásra van szükség.

Hasonló a helyzet a fiatal férfiaknál gyakori korai orgazmus eseteiben is, amelyeknél ritkán elég (sőt gyakran ártalmas) a gyógyszeres kezelés. Az ok itt általában egy rossz beidegzés, amely többnyire az elsietetten gyakorolt önkielégítések folytán alakul ki, s aztán átkerül a partnerkapcsolatba. A megoldás tehát csak egy új beidegzés kialakításával, az ingerlés lassításával, az orgazmus és magömlés késleltetésének megtanulásával történhet. Ennek során ajánlatos a közösülést egy ideig mellőzni, és a könnyebben szabályozható ingerlési módokkal gyakorolni a késleltetést. A férfiaknál ritkábban előforduló másik orgazmuszavar tünete, hogy közösülésben nem, vagy csak nehezen jutnak kielégüléshez. A szervi okok itt is könnyen kizárhatók, ha más módon, pl. pettinggel vagy önkielégítéssel nincs ilyen probléma – ilyenkor a pszichés okokat kell tisztázni.

A nők szexuális problémái többnyire abból erednek, hogy náluk az orgazmuskészség nem jelenik meg magától a serdülőkorban, mint a fiúknál, hanem nekik ezt külön meg kell tanulni, ki kell alakítani (ami legegyszerűbben és legbiztosabban az önkielégítés gyakorlásával történhet). Csakhogy erre rendszerint még napjainkban sem hívja fel senki a figyelmüket, így sokan a partnerüktől és a szerelmi házasságtól „automatikusan” várják a gyönyört.

A férfiak viszont általában nincsenek tisztában a nők gyakran hiányzó orgazmus-készségéből adódó „hátrányos helyzetével”, s rögtön a közösülésre törekszenek, amelyben még az egyébként kialakult, de gyengébb orgazmus-készségű nők is jóval nehezebben jutnak kielégüléshez, mint a csikló közvetlen ingerlése révén. (Különösen ha az előjáték és a közösülés időtartama együttesen is csak néhány perc.) Ezért van az, hogy nagyon sok nő kielégületlen marad a hagyományos szeretkezésben, s ha ezt nem meri rögtön bevallani és megbeszélni partnerével, akkor hajlamossá válhat a megjátszásra, a gyönyör színlelésére. Ez pedig csak súlyosbítja a szexuális problémát. Holott ha az orgazmushiány (anorgazmia) csak a közösülésben jelentkezik a nőnél, ez semmilyen szempontból nem tekinthető patologikusnak (ellentétben a korai pszichoanalízis téves nézeteivel).

Fontos tudnunk, hogy a férfiak és nők szexuális reakcióiban nagyon sok hasonlóság van. A szexológia 20. századi fejlődése során, s különösen Masters és Johnson klasszikus laboratóriumi vizsgálatai nyomán megállapítást nyert, hogy mindkét nem szexuális reagálása négy szakaszra osztható: 1. vágy és felizgulás, 2. platófázis, 3. orgazmus és 4. elernyedés. Az orgazmus, a gyönyörérzet csúcsélménye, fiziológiai szempontból reflex-szerű jelenség: a szexuális izgalom csúcspontján bekövetkező, spontán izom-összehúzódások a húgycső körül, illetve a hüvely alsó harmadában. Férfiaknál általában ejakulációval jár együtt, de az utóbbi évtizedek kutatásai szerint a nőknek is lehet magömlésük a húgycsőből, az ún. G-zóna ingerlése következtében. (A G-zóna elnevezése első leírója, Gräfenberg nevéből származik.) A jelenség magyarázata, hogy a női húgycső a hüvely mellett, azzal párhuzamosan halad, így a hüvely elülső falán keresztül ingerelhető. Ennek hatására a húgycső fala éppúgy megduzzad, mint a csikló és a kisajkak, s néhány apró mirigy a vérbőség folytán váladékot termel, amely a húgycsőbe kerülve az orgazmus-reflex izom-összehúzódásai folytán kilökődik. Vizsgálatok szerint ennek a váladéknak semmi köze a vizelethez (bár sokan összetévesztik azzal), összetétele inkább az ondóhoz hasonlít (természetesen spermiumok nélkül). Ez a jelenség azonban nem jellemző minden nőre – említése itt azért fontos, mert gyakran (tévesen) szexuális zavarnak illetve „bepisilésnek” vélik. Ilyenkor a folyamat magyarázatával nyugtassuk meg a nőt.

A nők szexuális funkciózavarai a férfiakéhoz hasonlóan biológiai, pszichológiai és szociokulturális okokra vezethetők vissza. Biológiaiak pl. a cukorbetegség, a különböző neurológiai betegségek, egyes gyógyszerek és pszichotrop szerek mellékhatásai, a menzesszel vagy a menopauzával kapcsolatos hormonális változások. Pszichológiailag a gyermekkori traumák (pl. szexuális visszaélések) mellett gyakori ok a partnerkapcsolati konfliktus vagy elhidegülés; szociokulturálisan pedig a túl szigorú, konzervatív, szexellenes nevelés, amely információhiányt, tévhiteket és erős gátlásosságot, a szextől való idegenkedést vagy félelmet eredményezhet. Az ilyen nők nem kívánják és többnyire nem is élvezik a szexet. Ezt szaknyelven „libidohiánynak” vagy „hipoaktiv szexuális vágynak” nevezik, különböző vizsgálatok szerint a nők 20-30%-ánál fordul elő, s néha szexuális averzióvá (elutasítássá) fajul.

Ami a fájdalmas közösülést és a vaginizmust (hüvelyizom-görcsöt) illeti, mindkettőnek lehetnek testi és/vagy lelki okai. A diszpareunia (fájdalmas közösülés) esetleges szomatikus okait nőgyógyászati vizsgálattal könnyen ki lehet szűrni. Negatív lelet esetén viszont lelki okokat kell keresnünk: ha a nő fél attól, hogy a közösülés fájni fog, vagy egyéb kellemetlen következményei lesznek, akkor a hüvely száraz marad és fájdalmasan kidörzsölődhet (diszpareunia), vagy a hüvelyizmok görcsösen összehúzódnak és ellenállnak a pénisz behatolásának (vaginizmus). Ez mindkét partnert kellemetlenül érinti, bár másfajta ingerléssel, a közösülés mellőzésével a nő is képes az orgazmusra. A koitusz-centrizmus helyett tehát ilyenkor átmenetileg a „pettingelés” és a hüvelyizmok fokozatos ellazításának gyakorlása (az úgynevezett Kegel-gyakorlatok) ajánlottak.

A szexuális problémák megbeszélése során minden esetben tisztázni és tudatosítani kell a lehetséges zavarforrásokat és a normális funkcionálás feltételeit, közöttük elsősorban a ráhangolódáshoz szükséges testi és lelki nyugalmat, valamint az erőltetések kerülésének fontosságát. A stressz csökkentése érdekében ajánlani lehet különböző relaxációs gyakorlatokat (amelyeket egyébként a szexuálterápiában is gyakran alkalmaznak). A tanácsadások során érdemes felhívni az érintettek figyelmét arra is, hogy amennyiben a szexuális együttlétek közben bármelyikük erőltetést vesz észre, akkor ezt tegye szóvá, állítsa le, beszélje meg partnerével, és csak egy játékosabb, erőltetéstől mentes légkörben folytatódjon a szeretkezés.

A problémák megoldásának, s egyben a párkapcsolat fejlesztésének legfontosabb tényezője, előfeltétele az egymás iránti teljes bizalom és őszinteség, a szexuális igények vagy aggályok részletes megbeszélése. Így az orvosnak is elsődleges feladata, hogy ezt elősegítse – bíztatással, bátorítással, és a szexuális kérdések megbeszélése során tanúsítandó kommunikációs példamutatásával.

Nehézségek és zavarok azonban nemcsak a szűkebb értelemben vett szexuális, vagyis erotikus viselkedésben merülhetnek fel, hanem a gyermekvállalásban és gyermeknemzésben, sőt a szociális, nemi szerepviselkedésben is. Mindezek persze szorosan összefüggnek, hiszen pl. a gyermekvállalás körüli nézeteltérések vagy a nemzési illetve fogamzási képtelenség, tehát a meddőség erősen veszélyeztetheti a párkapcsolat érzelmi-erotikus harmóniáját is. Számos vizsgálatból tudjuk, hogy az ilyen problémáknak sem csupán szervi okai vannak, hanem a háttérben állhatnak olyan pszichés tényezők is, amelyek pszichoterápiát tehetnek szükségessé.

Irodalom

  Berne, Eric (1984): Emberi játszmák. Gondolat Kiadó, Budapest.

Buda Béla (1997): A szexualitás lélektana. Élmény, magatartás, emberi kapcsolat. 7. kiadás, MAPET, Végeken Alapítvány, Budapest.

Buda Béla (1994): Szexuális viselkedés. Jelenségek és zavarok – társadalmi és orvosi dilemmák. Animula Kiadó, Budapest.

Buda Béla (2002): A merevedési zavarok diagnózisának és terápiájának pszichológiai irányelvei. Pszichoterápia, (5): 365-371.

Comer, Ronald (2000): A szexuális élet és a nemi identitás zavarai. In uő: A lélek betegségei. Osiris Kiadó, Budapest, 425-458.

Haeberle, E.J.(2004): Alapismeretek a szexuálterápiáról. Animula & Magánéleti Kultúráért Alapítvány, Budapest.

Haeberle, Erwin (2006): Atlasz - Szexualitás. Athenaeum Kiadó, Budapest.

Hite, Shere (2000): A nők szexuális életéről. Magyar Könyvklub, Budapest.

Szilágyi Vilmos (2001): Elméletek a női orgazmusról. Magyar Szexológiai Szemle, (1): 10-18.

Szilágyi Vilmos (2006): Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció. Medicina Könyvkiadó, Budapest.

Szilágyi Vilmos (szerk.) (2004): Szexológiai dokumentumok. Magánéleti Kultúra Alapítvány, Budapest.

Tóth Miklós (1989): Házasságterápia. Gondolat Könyvkiadó, Budapest

Szexológia – jogászoknak

A kurzus vezetője:  dr. Szilágyi Vilmos

A tárgy 2006-2007 tanévi oktatásának céljai, módszerei és programja:

I.  Célok:

A leendő jogászok mindenekelőtt ismerjék meg és fogadják el a WHO  égisze alatt meghatározott, szexuális emberi jogokat,  mint a szexuális egészség biztosításának alapfeltételét, s legyenek tisztában azzal, hogy jogászként mit tehetnek a szexuális jogok érvényesítése érdekében.  A  Szexológiai Világszövetség Nyilatkozata szerint a szexualitás  minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A  szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában  szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális  jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

    (E  jogok  részletes ismertetése a honlap  "Szexuálpolitika" c.  rovatában  olvasható.)

2.  Módszerek:

Interaktiv, kiscsoportos oktatás, véleményformáló viták, megbeszélések;  részfeladatok vállalása az elméleti egységek feldolgozására  (szakirodalom-ismertetések stb.)

3. Tananyag az első félévben (10 alkalom,  2x45 perces órák, délutánonként)

1. Tájékozódó—tájékoztató megbeszélés a szexuális egészség és az emberi szexuális jogok fogalmairól, helyzetéről és összefüggéseiről.
2. A  WHO  szexuális egészséggel kapcsolatos Ajánlásainak ismertetése – és a belőlük következő  jogászi feladatok.
3. A  szexuális emberi jogok  11 pontjának ismertetése és elemzése.
4. A  szexuálpolitika szerepe a szexuális jogok megvalósításában.
5. Polgári jog, családjog,  házassági, élettársi és szexuális jogok.
6. Büntetőjog  és  szexuális jogok. A hazai szexuális büntetőjog helyzete.
7. Közerkölcs,  valláserkölcs és a szexuális erkölcs és jog humanista felfogása.
8. A  szexuális devianciák fogalma, gyakorisága  és a szexuális jogok.
9. A  prostitúció, a pornográfia és a szexuális jogok.
10. A  szexuális funkciózavarok fogalma, gyakorisága  és a szexuális jogok

Szakirodalom:

Berne, E.:  Emberi játszmák  (1984, Gondolat K.)

Buda B.:  Szexuális viselkedés  (1994, Animula K.)

Buda B.: A  szexualitás  lélektana  (1997, MAPET- Végeken)

Buda B.- Szilágyi V.:  Párválasztás. A párkapcsolat pszichológiája (1988, Gondolat)

Fehér L.- Forrai J.(szerk.):  Prostitúció… Emberkereskedelem…(1999, Nőképv. Titk.)

Grád A.:  Félrelépők kézikönyve  (2002, Strasbourg Bt)

Hite, Sh.:  A  nők szexuális életéről  (2000, M. Könyvklub)

Haeberle, E.:  Szexológiai  dokumentumok  (2004, Magánéleti kult. Al.)

Haeberle, E.: Atlasz - Szexualitás  (2006, Athenaeum)

Oláh T.(szerk.):  Fejezetek a szexualitás történetéből (1986, Gondolat)

Szilágyi V.: A szexuálpszichológus válaszol  (2004, Animula)

Szilágyi V.:  A  szexuálpolitikáról  (In: Szexuálpszichológia, 2006, Medicina)

Szilágyi V.: Szexuális kultúránk helyzete  (In: Szexuális életünk dilemmái, 2002, Hungarovox)

   A  tanév kezdetén legalább 50 hallgató jelentkezett a szabadon választható speciálkollégiumra.  A nagy érdeklődés ellenére az indulás nem volt túl szerencsés, mert a kijelölt szemináriumi szoba kicsi volt, sokaknak nem jutott ülőhely, ráadásul rögtön néhány nehéz kérdésről kértem írásos véleményüket.  Bár a továbbiakhoz nagy tantermet kaptunk, a létszám visszaesett, de 25-30 hallgató rendszeresen eljárt és sokan referátumot is vállaltak az általam megadott szakirodalomból. Többnyire kérdések és vélemények is elhangzottak.  A kurzus tematikáját és a szakértők által kidolgozott szexuális jogok listáját mindenki megkapta, más tananyag viszont nem került kiosztásra. Az ajánlott irodalomból is csak néhány került ismertetésre.  Az eredetileg 24 órásra tervezett kurzus objektiv okok miatt 9x2= 18 órásra sikeredett, mert az utolsó alkalmat már a vizsgaidőszak előtt írásos beszámolókra kellett fenntartani.  Ezeken az alábbi kérdésekre kellett válaszolniuk:

1. A szexuális egészség fogalma és összefüggése bizonyos emberi jogokkal

2. A  szexuálpolitika fogalma, funkciója  és hazai helyzete

3.  Szexuális vonatkozások a polgári és a büntetőjogban

4. A szexuális viselkedés normális vagy abnormális jellegének erkölcsi és jogi kritériumai

5.  Az  Eü.  Világszervezet által elfogadott szexuális jogok ismertetése és értékelése

6.  Vélemény a prostitúció és a pornográfia  szabályozásáról

     Az előzetesen lediktált kérdések megválaszolására jó másfél órájuk volt a hallgatóknak;  a válaszok értékelése nyomán született osztályzatokat pedig két nappal később, a tanszéken írtam be az indexükbe.  Az eredmények elég vegyesek voltak  (9 jeles, 13 jó és 16 közepes). A szexuális jogokat többé-kevésbé mindenki fel tudta sorolni - sokan ezzel kezdték a válaszokat - , de a jogok értékelése csaknem mindig elmaradt. A szexuális egészség fogalmát már kevesebben tudták korszerűen meghatározni, s hasonlóan hiányos volt a szexuálpolitika értékelése. Viszonylag legjobban sikerült a  3. tétel kifejtése;  ám a 4  tétel sokaknak okozott gondot.  Önálló vélemények leginkább a prostitúcióval és pornográfiával kapcsolatban merültek fel.

      Egy nem kötelező kérdésre (Vélemény a szexológia tanulásáról) a társaság kb. fele válaszolt, s kedvezően értékelte a kurzust. Többen az iránt is érdeklődtek, hogy folytatódik-e a második félévben, mert szeretnék bővebben megismerni a szexológia tanításait a nemiségről.  Szerencsére volt erre lehetőség, s a kurzus folytatásának ezt a címet adtam:  "Szexuálpolitika;  jog és egészség".

      A kurzus második félévi programja: "Szexuálpolitika,  jog  és  egészség

A  tárgy oktatásának céljai és módszerei ugyanazok, mint a „Szexológia – jogászoknak” kurzusnál  (2006/2007 tanév első félévében),  az eredmények figyelembe vételével.  Program:

1.  Az első félév értékelése, tanulságai és a 2. félév programja.

2.  A szexuálpolitika  fogalma,  története  és szakágai

3.  A nőpolitika mint esélyegyenlőségi politika. Nőmozgalom, emancipáció, feminizmus

4.  Házassági, együttélési és családpolitika.  Nemi szerepek a házasságban és   családban

5.  Népesedéspolitika;  gyermekvállalás és szociálpolitika

6.  Ifjúságpolitika, oktatás- és neveléspolitika a nemek viszonya szempontjából

7.  Egészségpolitika, szexuális jogok és egészség. Prostitúció, kommercializálódás

8.  Kisebbségpolitika és szexuális orientáció

9.  Zárthelyi dolgozat

10.  Összegzés, értékelés, osztályozás

Szakirodalom:   Minden témához előre megkapják, kijegyzetelhetik és értékelik

                             (Részletesebben:  lásd a "Szexuálpolitika"  c.  rovatban)

„Milhoffer-projekt”

 Önismeret és nemiségtani  ismeretek  megalapozása 7-13  éveseknél

  (Német  iskolákban végzett vizsgálat, P. Milhoffer  szervezésében.)

1. A  projekt  célja

Felkészíteni a  prepubertás korú gyermekeket a  serdülőkorra és  felnőtté válásra.  Ehhez tudni kell, hol tartanak pillanatnyilag a pszichoszociális és pszichoszexuális  fejlődésükben., milyen kérdéseik  és  véleményeik vannak  ezzel kapcsolatban, hogyan érzik  magukat az iskolában  stb.  Ezt a kidolgozott  munkalapok  kitöltetésével és feldolgozásával, megbeszélésével érhetjük el.

2. Lányok  és  fiúk  lelki fejlettsége a  serdülőkor  előtt

Célunk érdekében ismernünk kell, milyen énképük van, s hogyan vélekednek a saját  és a  másik nemről a  fiúk és a lányok. Az önismeret alapja  a  test  és  a  mozgás.  Hogyan  viszonyulnak  a  saját  testükhöz,  változtatnának-e a  külsejükön  és/vagy  a  nemükön?  Milyen a viszonyuk a másnemű  társaikkal, vannak-e köztük  tisztázandó  félreértések. Mit  gondolnak a szerelemről  és voltak-e már  szerelmesek  stb.

3.  A  tanulók  kérdései, igényei  és  előítéletei  az  iskolai  szexuális  nevelésről

 Mernek-e kérdéseket feltenni a  nemi életről, mit tudnak és miről szeretnének többet tudni?  A  nemiségtan oktatásának sikere feltételezi  a  gyermekek  igényeinek és  képességének,  valamint beállítottságainak figyelembe vételét. 

        4.  A  szexuális  nevelés, mint a  beállítottság  és  a társas viselkedés  fejlesztése

                A  prepubertás  „erotikus  káosza” az iskolában  is  megnyilvánul;  ezért  (itt is)  segítségre  van  szükségük. Ehhez a nevelőnek meg kell nyernie a gyermekek bizalmát. Több szaktárgy oktatásába be lehet építeni a  szexualitással kapcsolatos ismereteket. Ezt előkészítendő, a szülőket is tájékoztatni kell, egyeztetve a közös feladatokat, a  szexuális  nevelés  céljait  és  módszereit.    

       Kérdések (munkalapok)  csoportjai

1. Bevezető  kérdések

Mit akarok tudni? Mit tartok jónak – és mit várok az iskolától?

Hogyan? Mi miatt? Miért?  Szeretném megtudni, hogy ...

2. A  gyermekek  énképe  és  tervei

Tudod-e már, hogy mi akarsz lenni?  Milyen  szeretnél lenni? Mit gondolsz, milyen vagy  valójában?

Ha valamit változtathatnál a testeden, a külsődön, mi lenne az?

 Ha  választhatnál, inkább  fiú  vagy lány  lennél?

3. Mit  kívánnak  az  iskolától?

Milyen kívánságaid lennének az iskoláddal kapcsolatban?

Hogyan tetszenek neked  a  felsorolt  sportágak?

Mikor érzed magad igazán jól az osztályodban?

Jónak tartod-e, ha a fiúkat és lányokat néha külön tanítják valamire?

Ha tőled függne, az iskolai táborozáson mit tartanál jobbnak? (Szállás, tusolás)

4. Az  érzelmek  közlése

       Úgy  örültem, amikor ... Undorító volt, amikor ... Úgy féltem, amikor ...

Olyan  szomorú voltam, amikor ... Nagyon  csodálkoztam, amikor ...

Mit lehet látni az ajtó mögött? Ha valami gondod van, kivel tudod azt megbeszélni?

5. Kérdések  a  másik  nemről.  Barátság-igények. Nemi  szerepek

A fiúkról / lányokról szeretném megtudni:

Egy igazi barát/nő  ilyen  legyen:...  (Ez rendben van, mert.../ nem lehet, mert ...

Ha a felnőttkorra gondolsz, szerinted kinek a feladata a háztartásvezetés és gyermeknevelés?

6. Vélemények  és  tapasztalatok  az  agressziv  viselkedésről

Előfordul-e lökdösődés, verekedés az iskolaudvaron? Kik kezdik – lányok, vagy fiúk?

A szünetekben sok minden előfordulhat. Képzeld el, hogy az alábbiakat csinálnád valakivel: 

S most képzeld el, hogy ezeket más csinálja veled... Mit gondolsz erről?

Két fiú ver a szünetben egy harmadikat. Ha ezt látod, mit teszel?

Milyennek találnád, ha egy felnőtt ilyesmit tenne veled: /  Ezt már  átéltem: ......

Mit csinálsz, ha egy felnőtt erőszakoskodik veled?

7. Kérdések  és  vélemények  a  szexről  és  szerelemről

Mit is jelent a szerelem?... Honnan szereztél ismereteket a szexualitásról?

Ha ilyen problémáid vannak, kivel tudod megbeszélni?

Elég jól ismered-e  tested  működését?  Miről szeretnél többet tudni?

Itt megjelölheted, amiről többet szeretnél tudni (szex)

Mi a véleményed a  tévében és újságokban látható szexről?

8. Kívánságok  az  iskolai  szexuális  nevelés  módszereiről

A  szexuális felvilágosítást kitől fogadnád el szívesebben?

Szerinted hogyan történjen az iskolában a szexuális  felvilágosítás?

Hogyan akarsz többet megtudni a szerelemről és szexről?

9. Köszönet  az  együttműködésért

    Előzetes megjegyzések a munkalapok használatához

A gyermekeknek a testükkel és a nemiséggel kapcsolatos kérdéseit, véleményeit és előzetes ismereteit próbáljuk felmérni a munkalapokkal.  Kiindulópontunk, hogy a szexuális nevelés  lényegében szociális nevelés; ezért a szűkebb értelemben vett szexualitáson kívül a gyermekek ismeretigényeire, érzelmeire és közérzetére is rákérdezünk.

A munkalapokból a pedagógus összeállíthat magának saját „kérdőíveket”, vagy egyenként megbeszélheti a témákat az osztályával. A gyermekek névtelenül válaszolhatnak, s a kitöltött lapokat bedobhatják  az osztály „postaládájába”. Aki a témáról egyénileg is szeretne beszélgetni a pedagógussal, az ezt nevének feltüntetésével jelezheti az adott munkalapon.

A szexuális nevelés fontos célja az érzelmek kifejezésének megtanítása. Az ezzel kapcsolatos kitöltött munkalapokat  „érzelmek könyve”-ként külön össze lehet gyüjteni,  és hozzáférhetővé tenni a gyermekek számára és/vagy megbeszélni velük.  Az ideális barátokról--barátnőkről szóló kérdésekre adott válaszok szintén megbeszélés tárgyát képezhetik.

A válaszok bepillantást engednek az iskolai együttléttel kapcsolatos  véleményekbe és a gyermekek szexuális tájékozottságába, ill. tájékozódási igényeibe.  Az egyes válaszok gyakorisága irányt mutathat az osztályfőnöknek, hogy milyen témákkal érdemes foglalkozni az osztályban. Ezzel kapcsolatban az egyes válaszok gyakoriságát és jellemzőit érdemes a gyermekekkel is  értékeltetni.

A projekt során felmerülő problémák megbeszélhetőek a projektmenedzserrel, dr. Szilágyi Vilmossal, aki e-mailen  ( szilmos@t-online.hu  )  vagy telefonon  (1-3889-600)  érhető el.  Az eredmények  írásos összegzését (további feldolgozás céljából) is az ő címére kérjük.  Néhány iskola  már érdekes tapasztalatokat szerzett; a publikáláshoz azonban továbbiakra is szükség lenne.

Szexuális kultúránk helyzete

(A "Szexuális életünk dilemmái" (2002)  c. könyv  Előszava)

Könnyen belátható, hogy a nemiségről, a nemek viszonyáról, a szexualitás szerepéről a magán- és közéletben – beleértve az erkölcsi és jogrendet, sőt, a bűnözést is – csak tudományos vizsgálatok alapján alkothatunk megbízható képet. A nyugati civilizációban a legutóbbi évszázadban kibontakozó szexológia tudományos vizsgálatai ugyan egyre világosabb képet adnak a szexualitásról és annak sokféle szerepéről, ám a szexológiai ismeretek közül még a legjelentősebbek sem mentek át nálunk a köztudatba, vagy eltorzultan jelennek meg. Ennek fő oka, hogy a magyar tudományos életben még nem nyert „polgárjogot” a szexológia, nincs egyetlen tudományos intézete vagy tanszéke sem, igen kevesen foglalkoznak vele, s többnyire azok sem fő hivatásszerűen.

       Így érthető, hogy szexuális kultúránk állapotáról sem rendelkezünk megbízható és naprakész adatokkal. Folyt ugyan néhány, viszonylag szűk körű és nem reprezentatív adatgyűjtés az elmúlt 20–30 évben, de ezekből csak hozzávetőlegesen rajzolhatjuk meg a folytonosan változó helyzetet. Ezért, ha érteni és tudatosan befolyásolni akarjuk a hazai szexuális kultúra állapotát, akkor nem árt bizonyos alapkérdéseket tisztázni.

A szexuális kultúra fogalma és funkciója 

A szexuális kultúrát ma még sokan a köznapi értelemben vett testi kapcsolatra, a szexuális örömszerzés és kielégülés módozataira szűkítik. Valójában azonban a szexualitás ennél jóval szélesebb körű fogalom: felöleli a nemiség minden vonatkozását, a nemek kapcsolatának valamennyi szintjét. A szexuális kultúra tehát a nemek viszonyának kultúrája, éspedig nemcsak egyéni, hanem társadalmi téren is.

A szexualitás eredetileg és elsődlegesen a fajfenntartás szolgálatában állt. Ám ha meggondoljuk, hogy újabb vizsgálati adatok szerint 4–5 ezer közösülésből átlagban csak egy eredményez gyermeknemzést, akkor el kell ismernünk, hogy a szexualitásnak a fajfenntartáson kívül még más szerepei is lehetnek. Közhely, hogy van örömszerző funkciója, s hogy kielégülést, megnyug­vást szerezhet.

Ezzel a szexualitás már túllép a testi, biológiai szükségleteken, s bizonyos lelki szükségletek kielégítését is lehetővé teszi. Ezek közé tartozik például az érzelmi biztonság iránti igény, ami eredetileg a szülőkhöz és nevelőkhöz kapcsolódik, de a róluk való „leválás” után kielégítése csak intim baráti vagy partnerkapcsolattól várható. Önbizalomhiány vagy szorongás esetén különösen fontos, hogy intim kapcsolatunkban megerősítésre és biztonságra találjunk. Ennek feltétele, hogy legyen valaki, akinek nyíltan feltárhatjuk, bevallhatjuk kétségeinket és gondjainkat („önfeltárási szükséglet”), s akiben teljesen megbízhatunk. Kölcsönös és teljes bizalom pedig csak kulturált szexuális kapcsolattól várható.

Kérdés azonban, hogy milyen kritériumai vannak a kulturált szexuális kapcsolatoknak. Elég nyilvánvaló ugyanis, hogy nem minden szexuális kapcsolat nevezhető kulturáltnak. A pozitív érzelmektől mentes, erőszakkal, csellel vagy pénzzel kikényszerített szexuális kapcsolat nyilvánvalóan nem igazán kulturált. Ebből is látszik, hogy a kulturáltság fő kritériuma erkölcsi jellegű. A különféle szexuális kapcsolatok erkölcsi megítélésében azonban ma még sok a bizonytalanság és a félreértés. Egy korábbi cikkemben ezt úgy fogalmaztam, hogy sokan csak a kölcsönös szerelmen alapuló, kizárólagos kapcsolatokat tartják erkölcsösnek, vagyis a zárt monogámiát. Mások ezt korszerűtlennek érzik és szabadabb, nyitottabb kapcsolatokat igényelnek

A szexuális kapcsolatok erkölcsi megítélése

Mai társadalmunkban az erkölcsi értékek meglehetősen sokfélék (pluralizmus), ezért a megítélés is igen különböző. Van azonban néhány alapelv, amit legtöbben elfogadnak. Ilyen például az emberi méltóság tisztelete, vagy – a francia forradalom óta – a szabadság, egyenlőség és testvériség elvei. A kereszténység és más vallások tanításai sem mondanak ellent ezeknek, hiszen abból indulnak ki, hogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, tehát bizonyos értelemben testvérek, akik egyenlőek és szabad akarattal rendelkeznek.

Kérdés tehát, hogy bármely adott szexuális kapcsolat mennyiben felel meg ezeknek az elveknek.

1. A szabadság biztosításának elve

A hagyományos partnerkapcsolat a szexuális kizárólagosságon alapul, vagyis mindkét fél számára megtilt minden egyéb, intim kapcsolatot; ebből következően zárt jellegű. Szerelmi kapcsolat esetén, amíg a kölcsönös szerelem tart, addig a kapcsolat zártsága általában nem okoz problémát. Ám a napi együttélésben a szerelem elég hamar barátsággá szelídül. Az értékrendek, igények és szokások különbözősége pedig súrlódásokhoz és kisebb-nagyobb konfliktusokhoz vezet. Az így kialakult helyzet kezelhető lenne ugyan, ám a felkészületlenség folytán a partnerek a feszültségekre védekező-elhárító mechanizmusokkal reagálnak. Ez sokféle lehet, például munkába vagy betegségbe menekülés, különböző pótkielégülések keresése stb. A hagyományos nemi szerep a férfi számára sokkal inkább lehetővé teszi a külső kapcsolatkeresést, a nyílt vagy titkolt félrelépéseket, kalandokat, akár üzleti alapon, akár szerelmi viszony formájában. Hasonló megoldás a nő számára a „patriarchális monogámiában” szóba sem jöhet. A személyes szabadság e téren csak a férfi számára biztosított (bár többnyire titokban, a kizárólagosság látszatának megőrzésével).

Tény viszont, hogy ma már egyre kevesebb az effajta, teljesen zárt házasság, mert az emancipáció, a munkavállalás és az egyenjogúság révén sok nő az intim kapcsolatban is egyenlő jogokat és esélyeket követel magának. Ez többnyire hatalmi vetélkedést indukál: igyekeznek kölcsönösen kisajátítani és korlátozni egymást. A kapcsolatokban sokféle játszma előfordul; különféle „szerelmi” zsarolások, féltékenykedések a fölényhelyzet és dominancia biztosítása érdekében, s ez aztán mindkét fél szabadságát a minimumra korlátozza. Előfordulnak azonban olyan kapcsolatok is, amelyekre egymás szabadságának kölcsönös elismerése jellemző. A nyitott párkapcsolatokban a felek személyes fejlődésük és önmegvalósításuk kölcsönös segítésére szövetkeznek. Természetesen ez sem jelent korlátlan szabadságot, hiszen az elkötelezettségből adódóan nem sérthetik egymás jogos érdekeit, tehát alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Feszültségek és viták elsősorban a „jogos érdekek” eltérő értelmezéséből adódnak (no meg a kompromisszumkészség és az autonómia eltérő fokából stb.).

2. Az egyenlőség elve

A nemek egyenjogúsága még nem jelent az élet minden területén tényleges esélyegyenlőséget, így a magánéletben gyakran a hagyományos nemi szerepek érvényesülnek, amelyek a nőt alárendelt helyzetbe hozzák. A „második műszak” továbbra is legnagyobbrészt a nők dolga maradt, a férfi legfeljebb itt-ott „besegít” társának. Az egyenjogúságtól az egyenrangúságig hosszú az út, s ehhez a nők számára a fér­fia­kéval egyenlő esélyeket kell biztosítani a tanulás, a munkába állás és érvényesülés, de a magánélet és a partnerkapcsolat területén egyaránt. Az utóbbi pedig feltételezi, hogy szabad és autonóm emberek társulnak egymással, akik túl tudnak lépni a hagyományos szerepviselkedés korlátain.

3. A testvériség elve

Ez az elv gyakorlatilag humanizmust, segítőkészséget, barátságos viszonyulást és szolidaritást jelent. Korunk félig zárt házasságaira a formális vagy hullámzó szolidaritás jellemző. Kifelé látszólag minden rendben van, de a kapcsolat tele van rejtett feszültségekkel és hullámvölgyekkel. Teljes szolidaritás, fenntartás nélküli bizalom, vagyis igazi intimkapcsolat csak olyan partnerek között alakulhat ki és maradhat fenn tartósan, akik reális önismerettel, nyitott és érett, vagyis autonóm személyiséggel, illúzióktól mentesen vállalnak baráti elkötelezettséget egymás iránt. Számukra az egymás iránti hűség szolidaritást jelent, s nem azonos az érzelmi vagy szexuális kizárólagossággal, kölcsönös birtoklással. Az ilyen kapcsolatot természetesen erkölcsi szempontból is nagyra értékelhetjük. Úgy tűnik, ez ma még ritka, mert a nyitott és érett személyiség kialakításának feltételeit sem a családok többsége, sem pedig a köznevelés nem tudta megteremteni.

Elsajátításának forrásai és korlátai

Ellentétben azokkal, akik azt hiszik, hogy a szexhez nem kell műveltség, mert ösztönös és velünk születik (éppúgy, mint az állatoknál), nemcsak a tudományos vizsgálatok adatai, hanem a szexuális viselkedés sokféleségének egyszerű megfigyelése is arról tanúskodnak, hogy a nemi élet nem független az adott társadalom szokásrendjétől, kultúrájától, hanem annak szerves részét képezi. Így minden kornak és társadalomnak megvan a maga sajátos szexuális kultúrája. A társadalmak pedig változnak, fejlődnek, a szexuális kultúra követi a változásokat, ezért érthetően nem egységes, hanem különböző szintű és jellegű részekre tagolódik.

Az adott társadalmon múlik, hogy ebből a változó, sokrétű szexuális kultúrából mi és hogyan jut el az egyénekhez, főként a felnövekvő generációhoz. Régebbi korokban a fiatalok közvetlen megfigyelések, utánzás révén sajátították el az akkor és ott helyénvalónak tartott szexuális viselkedést. Napjainkra viszont a szexuális kultúra terjedésének jó néhány útja és lehetősége alakult ki

1. A legősibb, s mindmáig alapvető a családi minták követése.

2. Óvodás kortól kezdve egyre nagyobb szerepet kapnak a kortárs csoportok és a hivatásos nevelők.

3. Iskolás kortól növekvő hatást gyakorolnak a sajtótermékek, a rádió, a televízió, vagyis a média.

4. Serdülő- és ifjúkortól előtérbe kerülnek a partnerkapcsolati élmények, a plátói szerelmektől, a flörtölésen át a tartós együttjárásig.

5. Mindeközben az orvosok és egészségügyiek szerepe sem elhanyagolható.

A közvetítő hatások és tényezők tehát sokrétűek, ámde korántsem egységesek és koordináltan szervezettek, hanem esetlegesek és gyakran ellentmondásosak. Ez a magyarázata az úgynevezett „kettős nevelésnek”.

A család és a szexuális nevelés

Kétségtelen, hogy a gyermekek szexuális kultúráját is a család alapozza meg, természetesen jellegétől függően sokféleképpen. Nem mintha tudatos szexuális nevelés folyna az átlagos magyar családban (ez ma még serdülőkorú gyermekek esetében is ritkaság), hanem a szülők és családtagok viselkedése akaratlanul is követendő mintát nyújt a gyermeknek. Első és legfontosabb, hogy a családi hatások nyomán a gyerek spontán módon azonosul saját biológiai nemével, vagyis megtudja és elfogadja, hogy ő kisfiú vagy kislány. Azt is itt tudja meg először, hogyan kell viselkednie egy kisfiúnak vagy kislánynak, s ezzel megkezdődik a nemi szerepek tanulása, vagyis a pszichoszexuális fejlődés, ami a nemiséggel kapcsolatos ismeretek, készségek és viselkedési szabályok elsajátítását jelenti.

A család ilyen „alapozó” szerepe azonban nem mindig pozitív. Az ugyan ritkaság, hogy a gyermek nemi azonosulását megzavarja a téves nevelés, ám annál gyakoribb a negatív példamutatás és a korszerűtlen nemi szerepek felé terelés. Előbbire utal a szülői durvaság, elhanyagolás vagy féltékenykedés, az utóbbira pedig a gyermekek nemek szerint eltérő megítélése vagy előnyben részesítése stb.

A gyermek első szexuális ismereteit is legtöbbször a szüleitől szerzi – például a nemek különbözőségére vagy a kisbabák eredetére vonatkozóan –, ugyanakkor gyakran kap kitérő vagy félrevezető válaszokat. Így hamar megérzi, hogy vannak „tabutémák”, ez elfojthatja érdeklődését, esetleg máshonnan próbálja megtudni, amire kíváncsi. Melegágya ez a szexuális gátlásosságnak és/vagy a hiányos, mi több, téves ismeretek beszerzésének. Nem kellenek ahhoz pontosabb, újabb adatok, hogy megállapíthassuk: a családok többsége alkalmatlan a korszerű szexuális nevelésre.

Az iskola és a közösségek nevelő hatása

A családi nevelés hiányosságait az óvodás kortól kezdve az intézményes nevelésnek kellene pótolnia. A hivatásos nevelőket azonban még mindig nem készítették fel sem az úgynevezett „családi életre nevelésre”, sem a szélesebb értelemben vett szexuális nevelésre. Nincs ilyen irányú képzés a főiskolákon és egyetemeken, s természetesen érdemleges továbbképzés sem. Az 1973-as népesedéspolitikai kormányhatározat nyomán a „családi életre nevelés” kísérletéből is csak annyi maradt, hogy néhol a tizenévesek osztályaiba időnként meghívták az orvost – vagy más szakembert –, hogy tartson felvilágosító órát, esetleg válaszoljon a tanulók kérdéseire. Ez korántsem pótolja az átfogó szexuális nevelést, ahogyan a biológiai vagy egészségügyi tananyag sem elegendő. Az utóbbi években csak magánkezdeményezések keretében próbálkoztak alkalmi szexuális neveléssel, ami erős ellenállásba is ütközött. Így a Czeizel Endre nevéhez fűződő „családi életre nevelés” tanterv, amelyhez tankönyv is készült, vagy Bácskai Júlia „magánélettani” kurzusai vagy a Forrai Judit által szervezett „AIDS-megelőző” tanfolyamok, s az Organon gyógyszergyár által támogatott Most Van Holnap Alapítvány „tinédzserambulanciái” és felvilágosító előadásai.

Alig változtat a helyzeten, hogy a Magyar Szexológiai Társaság tagjai szívesen vállalkoznak iskolai felvilágosító előadások tartására, s várják a pedagógusok jelentkezését akkreditált továbbképzési kurzusukra (amely kb. 1700 egyéb továbbképzés között kapott helyet). A „szexuálterapeuták” – akik kevesen vannak ugyan és semmilyen, államilag elismert szakképzettséggel nem rendelkeznek – már több weblapon is kínálják szolgáltatásaikat, versengve az urológus-andrológusokkal (sőt, a Viagra megjelenése óta már a családorvosokkal is). Bár a szexuális zavarok száma a férfiaknál és a nőknél is minden jel szerint növekedőben van (sokak szerint népbetegség jellegű), az egész-ség­ügy nincs felkészülve a kezelésükre. Egyetlen szakrendelőben sem található szexuálterápiai szakrendelés, ahol a biztosítottak in­gyenes ellátást kapnának. A szaksegítés iránti igény nagy, de ez az esetek többségében nem jelent fizetőképes keresletet. Ám mindenképpen arról tanúskodik, hogy az egészségkultúra a szexualitás területén is hiányos.

      A média viszonya a szexuális kultúrához

Az iskolás kortól kezdve a média egyre inkább befolyásolja az egyének, sőt a csoportok szexuális kultúráját, ezért érdemes lenne ezt figyelemmel kísérni és a médiahatásokat korrigálni, ellensúlyozni. Erre azonban mindeddig még kísérlet sem történt – talán mert a szexuális kultúra formálásának hazánkban még nincs gazdája. Így aztán a legkülönbözőbb „szexuális szkriptek” tömege árasztja el az olvasókat, rádióhallgatókat, tévé-, video- vagy filmnézőket, sőt, az interneten kalandozókat is. A „szkriptek” a véleményalkotás, a viselkedés „forgatókönyvei”, minták, amelyek közül választani lehet. E. J. Haeberle (2000) szerint a mai fiatalok gyakran egymásnak ellentmondó minták tömegéből kénytelenek választani, s kialakítani saját szexuális értékrendjüket; aztán megkeresni a hasonló értékrendű partnert, kölcsönösen egyeztetni az egyéni szkripteket, s közösen reagálni az újabbakra. Nem csoda, hogy sokan tanácstalanok, mert sem a szülőktől, sem a hivatásos nevelőktől nem kapnak elegendő segítséget a forgatókönyvek értékeléséhez; s így a divatra vagy a vonatkoztatási csoportjukra bízzák a választást. Az egyének szexuális kultúráját pozitív vagy negatív értelemben alakító szkriptek éppúgy találhatók a nyomtatott sajtóban (a napilapoktól és magazinoktól kezdve egészen a szépirodalmi alkotásokig), mint az elektronikus médiumokban és a filmekben, hiszen a nemek viszonya alapvető téma minden műfajban. Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a felvilágosító cikkek és könyvek, no meg a pornográf termékek kínálnak szexuális mintákat, mert még a nép­da­lok, sőt, átvitt értelemben a vallásos énekek és imádságok is sokszor erről szólnak 

     A folyamat néhány jellemző tünete

A szexuális kultúra egyrészt a korszerű szexológiai ismeretek által befolyásolt, elérendő ideál, másrészt társadalmi jelenség és folyamat, amelynek sokféle formája, mondhatni tünete van. A mögöttünk lévő évszázadban megfigyelt akceleráció folytán a fiatalok serdülése és nemi élete is jóval (3–5 évvel) előbb kezdődik, mint a század elején. Ma nemcsak a fiúk, hanem a lányok is átlag 16–17 éves korban veszítik el a szüzességüket. S éppen a szexuális nevelés hiánya vagy elégtelensége miatt a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek ellen sem tudnak hatékonyan védekezni. Az elmúlt tíz évben 100 születésre átlagosan 80 művi abortusz jutott, s ennek 10–20%-a a 19 évesnél fiatalabb lányoknál! Ami sokszorosan nagyobb arány, mint a fejlett nyugat-európai országokban. (Franciaországban 100 születésre csak 13 művi abortusz jut, Hollandiában pedig mindössze 11 – s ezek közt jóformán nincs fiatalkorú! Tény viszont, hogy az USA-ban nem sokkal jobb a helyzet.)

        Feltételezhetnénk ugyan, hogy a rendszerváltás a hazai szexuális kultúrát sem hagyta érintetlenül, különös tekintettel a légkör liberalizálódására. Ám a szórványos újabb adatok inkább azt mutatják, hogy a felnőtt generációk kultúrája az utóbbi évtized szexhulláma ellenére sem sokat változott, s lényegében ma is a 80-as évekhez hasonló a helyzet.

       Egy effajta adatgyűjtés során a kérdőívet több mint ezren töltötték ki névtelenül. Sokan levelet is csatoltak hozzá, amelyben kibővítették és megindokolták válaszaikat, s nemritkán tanácsot, segítséget is kértek. A válaszolók kb. kétharmada nő volt, s csak egyharmada férfi. A száz fő- és jó néhány alkérdésből álló kérdőív első 19 kérdése a szexuális beállítottságot, az attitűdöket vizsgálta. Újabb 19 kérdés az eddigi szexuális fejlődésre és élményekre kérdezett. Öt kérdés a nem házasoknak, egyedülállóknak szólt, majd 11 kérdés a házasságot már ismerők tapasztalatait mérte föl, nyolc kérdés pedig a válásról és annak következményeiről érdeklődött – és így tovább. Minden fontos körülményre természetesen egyetlen kérdőívben nem lehet kitérni. Ha meggondoljuk, hogy a világhírű amerikai szexológus, A. C. Kinsey (1948 és 1953) 5–600 kérdést is feltett interjúi során, láthatjuk a téma bonyolultságát.

Ízelítőül az első kérdésekre adott válaszokból:

      „Ön szerint van-e a szexualitásnak elsajátítható kultúrája? Lehet-e tanulni a szexet?” A válaszolók közel kétharmada azt a választ húzta alá, miszerint a „szexuális kultúra csakis tanulással sajátítható el”. Ebben része lehet annak is, hogy elolvasták a kérdőívet tartalmazó könyvet, amelynek egész szemlélete ezt a választ sugallta. Személyes beszélgetések alkalmával sokkal gyakrabban találkozhatunk a szexualitás ösztönelméletével, amit a freudizmus is alátámasztott, amikor a pszichoszexuális fejlődést „ösztönfejlődésként” magyarázza. Freud még nem tudta, hogy az emberré válás során a nemi ösztön föllazult, elvesztette ösztön jellegét, s csak homályos késztetés maradt belőle, amelynek alakulása már alapvetően a körülményektől függ.

      Mindenesetre a válaszolók 26%-a úgy vélte: „a lényeget nem lehet megtanulni, csak a kifejezési módot”. Ebben a felfogásban az tükröződik, hogy a „lényeget” a szexről legtöbben nem tudatosan tanulják, hanem szinte észrevétlenül, véletlenszerűen sajátítják el. Nem is emlékeznek rá, hol és hogyan szedték fel az ismereteket és készségeket. Így azt hiszik, ezek eleve megvoltak bennük, ezzel születtek. Eszükbe sem jut, mi lenne akkor, ha egy gyermeket minden szexuális ismerettől és tapasztalattól elzárva nevelnének fel. Eddig csak majmokkal végzett kísérletek során (H. F. Harlow, 1961) azt tapasztalták, hogy a nemi ösztön már az emberszabású majmokban sem működik. Az így fölnevelt majom ugyanis nem volt képes a szokásos szexuális viselkedésre. Nyilván még inkább áll ez az embergyermekre.

       A második kérdés: „Milyen intézkedéseket javasolna a szexuális kultúra terjesztésére és fejlesztésére?” A fölsorolt válaszlehetőségek közül a kérdezettek 41%-a szerint elsősorban „több felvilágosító előadás, könyv és film kellene”; 19%-uk szerint pedig „legyen ez külön tantárgy az iskolában”. 13% azt javasolta elsősorban, hogy „létesítsenek szexuális és házassági tanácsadókat”. Jó egyharmaduk szerint rendezzenek erről tanfolyamokat a fiataloknak; 22%-uk szerint pedig „legyen ez a tudományos kutatás fontos témája”. Alig 1–2% ajánlotta, hogy „terjesztés helyett inkább korlátozni kell”, vagy „inkább csak hagyni kell kibontakozni”.

       A „Szokott-e teljesen nyíltan és részletekbe menően beszélgetni valakivel a szexről?” kérdésre a válaszolók kb. fele azt húzta alá, hogy „partneremmel (házastársammal) elég rendszeresen”. S ez már jelentős hala­dás a régebbi időszakokhoz képest, amikor a szex még a házastársak között is többé-kevésbé tabutéma volt. A válaszok nemleges másik fele azt bizonyítja, hogy ez még nem nagyon megy.

A nemi élet korábbi kezdete önmagában még nem lenne baj, ha megfelelő felkészültséggel párosulna – amiről a nevelésnek kellene gondoskodnia; ám egyelőre sem a szülők, sem a pedagógusok nem képesek, alkalmasak erre (tisztelet a kevés számú kivételnek). Ugyan­akkor megakadályozni sem tudják a tizenévesek nemi életét, legfeljebb intelmeikkel nehezítik. Ezzel a lányokat könnyebb elriasztani a szextől (még az önkielégítéstől is), mint a fiúkat, így aztán a lányok kialakulatlan orgazmuskészséggel kezdenek a szerelmi gyakorlathoz, a fiúk pedig az elsietett önkielégítések révén kialakult korai magömlés folytán (és koituszcentrizmusuk miatt) nem tudják partnerüket kielégíteni. Ezzel számos szexuális funkciózavar alapját vetik meg. Ugyan­akkor ma már nemcsak a premaritális szexuális kapcsolatok mindennaposak és elfogadottak, hanem egyre inkább az extramaritális kapcsolatok is megegyezés tárgyát képezik. Legalábbis efelé haladunk, bár a „félrelépések” ma még könnyen váláshoz vezetnek. A házasság intézménye minden jel szerint nálunk is válságban van: egyre kevesebb házasságot kötnek, egyre több a válás és a különélés vagy a látszat-együttélés. Ennek fő oka, hogy a nemek hagyományos hatalmi struktúrája tarthatatlanná vált; a patriarchális monogámia már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak. A megváltozó erőviszonyokat jelzi, hogy a válások túlnyomó többségét a nők kezdeményezik. A házassági elvárások és kapcsolati normák átalakulóban vannak, mint­egy alkalmazkodnak a társadalom nyitottabbá válásához és demokratizálódásához. Ma egyenrangú és nyitott kapcsolatok kellenek, amelyek mindkét félnek viszonylagos szabadságot biztosítanak. Erre azonban ma még a legtöbben felkészületlenek.

A válások és az illegitim együttélések mellett sokféle, kétes értékű próbálkozást is megfigyelhetünk. Az utóbbi évtizedben megjelentek és elözönlötték a piacot a különböző pornográf termékek. Szexshopok és masszázsszalonok nyíltak, az újsághirdetések között pedig feltűntek a szexpartnerkereső rovatok, bennük a nyitott házasságra törekvők és a csoportszexet (no meg homoszexet stb.) keresők hirdetéseivel. Ma már ugyan túl vagyunk a „szexhullám” csúcsán, részben a természetes telítődés következtében, részben egyházi szervezésű, konzervatív ellenakciók folytán. Ebben valószínűleg az AIDS-től való félelem is közrejátszott. (Ami ugyan nálunk még viszonylag kevés áldozatot szedett, ám lassan mégiscsak terjed.) A pornográf termékek terjesztését korlátozták; több szexlap eladhatatlanná vált és megszűnt (bár jöttek újabbak). A szex iránti érdeklődés azonban korántsem szűnt meg; erről tanúskodik többek között a már többször megrendezett Erotika kiállítás és vásár növekvő látogatottsága. Ám ez csak a szextechnika terén elégítette ki valamennyire az igényeket, s a kínálat sem volt mindig kulturált. A gyakoribb szexuális zavarok és a nemi úton terjedő betegségek megelőzéséhez nem adott érdemleges segítséget a látogatóknak (holott ez lehetett volna a fő funkciója). Jellemző, hogy a sok ezer látogató között a férfiak voltak túlnyomó többségben; mint ahogy a partnercseréket és a cso­port­szexet is inkább ők szorgalmazzák. Vagyis felszabadultabbak, gát­lástalanabbak; a szexuális kultúra terén azonban ők sem állnak jobban, mint a nők.

A helyzet tehát ellentmondásos és változó. Jogi szempontból a szabadon rendelkező felnőttek között önmagában véve sem a nyitott házasság (illetve illegális együttélés), sem a csoportszex nem elítélendő. Ám ha agresszíven feltűnő, akkor (például közbotrányokozás címen) eljárást lehet kezdeményezni a résztvevők ellen, bár ilyen esetek eddig nem nagyon fordultak elő.

Következtetések, javaslatok

A fenti, igen vázlatos áttekintés természetesen csak hozzávetőleges képet adhat szexuális kultúránk állapotáról. Mindenképpen érdemes lenne alaposabban elemezni a kérdéskört, nemcsak a szexuális bűnözésnek és következményeinek megelőzése miatt, hanem a – Cseh-Szombathy László és munkatársai által – kidolgozandó népesedéspolitikai koncepció, sőt, általában a szexuálpolitika megalapozása miatt is.

       Összefoglalóan az a véleményem, hogy szexuális kultúránk állapota enyhén szólva nem a legkedvezőbb. Mindhárom fő kritériuma – az ismeretek, az attitűdök és a viselkedés – terén bajok vannak; hiányok, bizonytalanság és értékválság figyelhető meg. Ellentmondásos például a prostitúció, a pornográfia vagy a csoportszex megítélése, de ugyanezt mondhatjuk a homoszexualitásról vagy a premaritális és extramaritális kapcsolatokról is. Súlyos tünet a prostitúció terjedése. A szexuális viselkedésre gyakran infantilizmus és könnyelműség jellemző, s igen gyakoriak a funkciózavarok is. A kulturált szexualitás iránti igény jórészt latenciában marad, vagy a média révén torz formában elégül ki. Mindez sürgős gyógyító és nevelő beavatkozásokat tesz szükségessé. Végre komolyan kellene vennie minden illetékesnek a szexuális kultúra ápolásának és terjesztésének feladatát, s a szexológia legaktívabb hazai művelői javaslatának megfelelően be kellene építeni a szexuális nevelést a köznevelés rendszerébe, amelyhez természetesen a nevelőket ki kell képezni a korszerű, átfogó szexuális nevelés tudnivalóira.

A kérdés csak az, hogy mikor lesz erre reális lehetőség?

Szexológiai  kongresszus

Prágában (2006)

A  Szexológia Európai Szövetsége  8. Kongresszusát  Prága  új, kongresszusi központjában tartotta,  2006 június 4. és 8. között.  A nemzetközi kongresszus  résztvevői, a világ minden részéből összesereglett szexológusok  14  témakörben fejtették ki tapasztalataikat, a „szexuális funkciózavaroktól” és a nemi úton terjedő betegségektől kezdve a  nemi erőszakon és a prostitúción keresztül egészen a szexológiai ismeretek tanításának és a szexuális jogok érvényesülésének helyzetéig.  A plenáris ülések mellett egymással párhuzamosan futó szekciók és workshopok, továbbá poszter-bemutatók tették lehetővé a sokoldalú tájékozódást. A kongresszus kiemelkedő eseménye volt, amikor a két. legeredményesebben működő, idős szexológusnak,  a  svéd  Maj-Brith Bergström-Walan-nak  és a német  Erwin J. Haeberle-nek  átnyújtották a kongresszus  arany medaillját.  Az előbbinek köszönhető az iskolai szexuális nevelés világelsőkénti bevezetése az 1950-es években, Svédországban;  az utóbbi pedig megírta a modern szexológia összefoglaló művét (1982) és létrehozta a világ legnagyobb szexológiai website-ját az interneten, amely hat nyelven, bárki számára  hozzáférhető.

A bemutatott kutatási, vagy gyógyítási és nevelési eredmények absztraktjait, rövid összefoglalóit ezúttal az említett Szövetség  kétnyelvű folyóirata, a „Sexologies”  franciák által kiadott különszáma  közölte. Ez tette lehetővé a kongresszus anyagának és fő mondanivalóinak teljes áttekintését. De lehetőségem nyílt az engem leginkább érdeklő előadások teljes szövegének beszerzésére is, mert a kongresszus szervezői megadták a keresett előadók e-mail címét, ahonnan kérésemre általában megküldték a kért szöveget.  A kongresszus  anyagának tartalomjegyzékét a folyóirat 14 fejezetben ismerteti. Ezek közül az első három a szexuális zavarokkal, az orvosi szexológiával és a mentális zavarok szexuális kihatásaival foglalkozik. De ezen kívül is még öt fejezet mutatja  a patológiával és gyógyítással kapcsolatos témákat  (nemi úton terjedő betegségek, nemi identitás-zavarok, parafiliák, szexuális erőszak és prostitúció).

A  szexológia  "medikalizációja"

Vagyis az előadások és poszterek jelentős részben nem követték a kongresszus elnöke, Ondrej  Trojan  által megfogalmazott jelszót:  „From medicine to sexology”,  vagyis „az orvoslástól a szexológia felé”. Ez arról tanúskodik, hogy a szexológia nehezen tud kitörni az orvostudomány „bűvköréből”. Részben talán azért, mert első, jelentős képviselői orvosok voltak, s a gyógyítás volt a társadalmi elismertség legfontosabb indoka. Nem véletlen, hogy a prágai Károly Egyetem  Szexológiai Intézete is az Orvostudományi Karon jött létre és működik ma is.  Franciaországban a szexológia szintén az orvosegyetemekre épül, s a közvélemény csak az egészségügyieket tartja szexológusoknak. Ez a beállítottság pregnánsan fejeződött ki az egyik francia meghívott, A. Giami  „A szexológiától a szexuális orvoslásig és egészségig: különbségek és hasonlóságok”  című  előadásában. 

A szexológia  „medikalizálásának” hívei szívesen hivatkoznak arra is, hogy a szexológiai világszervezet, a World Association of Sexology nemrég a  World Association for Sexual Health,  azaz  Világszervezet a szexuális egészségért  nevet vette fel.  Csak azt felejtik el az erre hivatkozók, hogy az egészségért nemcsak gyógyítással, hanem még inkább megelőzéssel kell küzdeni, nemcsak szomatikus, hanem pszichoszociális vonatkozásban is.

A  plenáris ülések előadói között  találjuk többek közt a londoni egyetem professzorát,  P. Aggleton-t,  aki a  HIV-prevenció elégtelenségére hívta fel a figyelmet;  a szintén Londonban működő  R. Green-t,  aki az erotikus fantázia cenzorálásának értelmetlenségét mutatta ki;   T. Langfeldt  professzort a norvég szexuálterapeutát, aki a szexuális liberalizálódás és ugyanakkor medikalizálódás ellentétéről beszélt;  B. Lunenfeld  izraeli biológia-professzort, aki a tesztoszteron hatását mutatta ki a szexuális funkciókra.  A német  F. Pfäfflin  a szexuális bűnözők kezelését főleg erkölcsi szempontból elemezte.  A plenáris előadók közül két amerikai:  D. Schmitt  és  B. Whipple  tűnt kiemelkedő jelentőségűnek  (rájuk később még visszatérek).

A  szexuális zavarok  és az orvosi szexológia  tárgykörében  összesen  78  előadás és poszter próbálta felhívni a résztvevők figyelmét bizonyos összefüggésekre, elsősorban a ma népszerű, gyógyszeres (Viagra, Cialis, Tadalafil stb.)  kezelésekkel  és különböző szomatikus és mentális betegségek szexuális kihatásaival kapcsolatban.  Több előadó  próbálta bizonyítani az említett gyógyszerek kedvező hatását, de több előadó – pl. a portugál  P. Nobre  és munkatársai – a szexuális funkciózavarok  pszichikus meghatározottságát mutatták ki, újszerű vizsgálatokkal.   Török pszichiáterek beszámolója szerint a vaginizmust sikeresen kezelték csoport-pszichoterápiával.  Cseh  szexuálterapeuták  (O. Trojan  és mások)  a szexuális funkciózavarokat  „kombinált megközelítéssel”, a viselkedésterápia mellett  kognitiv és emocionális  ráhatásokkal  is kezelik. A tünetek mögött megkeresik a mélyebb, tudattalan tényezőket,, az ügyfelek kapcsolati problémáit vagy hibás alapbeállítottságait..

  A  női  szexualitás

  Beverly  Whipple, aki a kongresszus egyik plenáris előadását tartotta, a női szexualitás problémáiról beszélt.  Pontosabban arról, hogy a nők többnyire nem úgy reagálnak a szexuális ingerekre, mint a férfiak, hanem a  Masters és Johnson által megállapított  lineáris modell”  helyett gyakran inkább  „cirkulárisan”.  Ez egyrészt azt jelenti, hogy az előző szexuális együttlétek és élmények  minőségétől függően a nő  vagy könnyen ráhangolódik a szexre és élvezi azt, vagy nehezen illetve sehogy.  Ha az utóbbi esetben mégis rákényszerül, az tovább korlátozza szexuális reagálókészségét.  Másrészt a nő szexuális kielégülése  nem feltétlenül az orgazmus  szabályszerű bekövetkeztén múlik.  Előfordulhat, hogy kifejezett orgazmus nélkül is kielégültnek érzi magát,  de az is, hogy a fiziológiás orgazmus ellenére sem elégül ki  pszichésen. (Egyébként, mint kiderült, ez a férfiaknál sem ritkaság.) 

A női szexualitás témájával többen is foglalkoztak a kongresszuson.  S.  Kratochvil  cvseh pszichológus például a nők szexuális reagálásának jellemzőit vizsgálva  300  neurotikus és 152  egészséges nővel egy előnyomott hálón megrajzoltatta a leggyakrabban előforduló, szexuális élményeik izgalmi görbéjét,  megjelöltetve rajta a közösülés kezdetének és befejezésének időpontját.  A  görbéket összehasonlítva  nlgy alaptípust állapított meg:  1.  a klasszikus görbét, amelyben a közösülés során következik be az orgazmus, 2.  a  közösülés előtt vagy után  bekövetkező orgazmus görbéjét,  3.  a  többszörös orgazmust mutató  görbéket és  4. az  orgazmus nélküli  görbét. Ennek alapján elkészítette  „A görbék atlaszát”, amelyben minden típust tíz (valamelyest eltérő)  görbe képvisel, s amely hasznos segédeszköz lehet a nők szexuális problémáinak diagnosztizálásában.

Egy másik előadó,  Vincenzo  Puppo,  az olasz Szexológiai Központ vezetője már előadásának címével is felhívta a figyelmet arra, hogy  „A  szexológiának a női szexualitást is tudományosan kell vizsgálnia”.  Ő nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a csikló tulajdonképpen  „női  pénisz”;  E. Gräfenberg  pedig nem a „G-pontot”  fedezte fel, hanem a húgycső megduzzadó falának szerepét a női orgazmusban. A „vaginális orgazmus”  elméletének tehát nincs tudományos alapja, ez csupán S. Freud  bizonyítatlan hipotézise.  A női orgazmus közösülés nélkül, a petting számtalan formájával is könnyen kiváltható.  A  Kegel-gyakorlatokat  Puppo is fontosnak tartja, de ezek szerinte nem a  pubococcigeális, hanem a felszínesebb, bulbocavernosus izmokat erősítik, s ezek váltják ki a hüvely alsó harmadának ritmikus összehúzódásait az orgazmus bekövetkeztekor.

Puppo anatómiai vizsgálatok alapján megkülönbözteti a férfi és női pénisz merevedéséért „felelős”  ischiocavernosus izmokat és a (férfinél)  magömlést előidéző  bulbocavernosus izmokat.  A Kegel-gyakorlatok mindkettőt erősítik, sőt, az ejakuláció utáni refrakter periódus időtartamát is csökkentik  (aminek folytán a fér