Szilágyi Vilmos

 

 

Szexuális életünk dilemmái

 

 

Sorskérdések és vallomások

a szexuálpszichológus műhelyéből

 

 

 

 

HUNGAROVOX KIADÓ

Budapest, 2002

 

ISBN 963 9292 49 4

 

                    Tartalom

 

Bevezetés: Szexuális kultúránk helyzete  

 

I. „PREMODERN” DILEMMÁK

Egy házasság válsága

Szexuális nyomor – elrontott élet

A vallás fogságában

Titkos irat – letétben

A férfi ambivalens viszonya a nőhöz

 

II. FIATALOK ESETEI

Számvetés (Naplórészlet)

Féltékenység? Bizalom

Ifjú gondolatok vajúdása

Párválasztási dilemma

Jeligém: A keselyű

 

III. CSAPDAHELYZETEK

Lehet ebből valami?

Mégis, csak neked

Elhibázott kezelés

A „22-es csapdája”

Egy mélyinterjúból

Üzenetek (1–8.)Párkapcsolati kultúránk. Megjegyzések egy vitához

A prostitúció jelene és jövője. Egy vita tanulságai

 

Függelék: Párválasztási Érettség Teszt

 

 

Bevezetés:
Szexuális kultúránk helyzete

Könnyen belátható, hogy a nemiségről, a nemek viszonyáról, a szexualitás szerepéről a magán- és közéletben – beleértve az erkölcsi és jogrendet, sőt, a bűnözést is – csak tudományos vizsgálatok alapján alkothatunk megbízható képet. A nyugati civilizációban a legutóbbi évszázadban kibontakozó szexológia tudományos vizsgálatai ugyan egyre világosabb képet adnak a szexualitásról és annak sokféle szerepéről, ám a szexológiai ismeretek közül még a legjelentősebbek sem mentek át nálunk a köztudatba, vagy eltorzultan jelennek meg. Ennek fő oka, hogy a magyar tudományos életben még nem nyert „polgárjogot” a szexológia, nincs egyetlen tudományos intézete vagy tanszéke sem, igen kevesen foglalkoznak vele, s többnyire azok sem fő hivatásszerűen.Így érthető, hogy szexuális kultúránk állapotáról sem rendelkezünk megbízható és naprakész adatokkal. Folyt ugyan néhány, viszonylag szűk körű és nem reprezentatív adatgyűjtés az elmúlt 20–30 évben, de ezekből csak hozzávetőlegesen rajzolhatjuk meg a folytonosan változó helyzetet. Ezért, ha érteni és tudatosan befolyásolni akarjuk a hazai szexuális kultúra állapotát, akkor nem árt bizonyos alapkérdéseket tisztázni.

A szexuális kultúra fogalma és funkciója

A szexuális kultúrát ma még sokan a köznapi értelemben vett testi kapcsolatra, az erotikus örömszerzés és kielégülés módozataira szűkítik. Valójában azonban a szexualitás, vagyis a nemiség ennél jóval szélesebb körű fogalom: felöleli a nemiség minden vonatkozását, a nemek kapcsolatának valamennyi szintjét. A szexuális kultúra tehát a nemek viszonyának kultúrája, éspedig nemcsak egyéni, magánéleti, hanem társadalmi téren is.

A szexualitás eredetileg és elsődlegesen a fajfenntartás szolgálatában állt. Ám ha meggondoljuk, hogy újabb vizsgálati adatok szerint 4–5 ezer közösülésből átlagban csak egy eredményez gyermeknemzést, akkor el kell ismernünk, hogy a szexualitásnak a fajfenntartáson kívül még más szerepei is lehetnek. Közhely, hogy van örömszerző funkciója, s hogy kielégülést, megnyug­vást szerezhet.

Ezzel a szexualitás már túllép a testi, biológiai szükségleteken, s bizonyos lelki szükségletek kielégítését is lehetővé teszi. Ezek közé tartozik például az érzelmi biztonság iránti igény, ami eredetileg a szülőkhöz és nevelőkhöz kapcsolódik, de a róluk való „leválás” után kielégítése csak intim baráti vagy partnerkapcsolattól várható. Önbizalomhiány vagy szorongás esetén különösen fontos, hogy intim kapcsolatunkban megerősítésre és biztonságra találjunk. Ennek feltétele, hogy legyen valaki, akinek nyíltan feltárhatjuk, bevallhatjuk kétségeinket és gondjainkat („önfeltárási szükséglet”), s akiben teljesen megbízhatunk. Kölcsönös és teljes bizalom pedig csak kulturált szexuális kapcsolattól várható.

Kérdés azonban, hogy milyen kritériumai vannak a kulturált szexuális kapcsolatoknak. Elég nyilvánvaló ugyanis, hogy nem minden szexuális kapcsolat nevezhető kulturáltnak. A pozitív érzelmektől mentes, erőszakkal, csellel vagy pénzzel kikényszerített szexuális kapcsolat nyilvánvalóan nem igazán kulturált. Ebből is látszik, hogy a kulturáltság fő kritériuma erkölcsi jellegű. A különféle szexuális kapcsolatok erkölcsi megítélésében azonban ma még sok a bizonytalanság és a félreértés. Egy korábbi cikkemben ezt úgy fogalmaztam, hogy sokan csak a kölcsönös szerelmen alapuló, kizárólagos kapcsolatokat tartják erkölcsösnek, vagyis a zárt monogámiát. Mások ezt korszerűtlennek érzik és szabadabb, nyitottabb kapcsolatokat igényelnek.

A szexuális kapcsolatok erkölcsi megítélése

Mai társadalmunkban az erkölcsi értékek meglehetősen sokfélék (pluralizmus), ezért a megítélés is igen különböző. Van azonban néhány alapelv, amit legtöbben elfogadnak. Ilyen például az emberi méltóság tisztelete, vagy – a francia forradalom óta – a szabadság, egyenlőség és testvériség elvei. A kereszténység és más vallások tanításai sem mondanak ellent ezeknek, hiszen abból indulnak ki, hogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, tehát bizonyos értelemben testvérek, akik egyenlőek és szabad akarattal rendelkeznek.

Kérdés tehát, hogy bármely adott szexuális kapcsolat mennyiben felel meg ezeknek az elveknek.

1. A szabadság biztosításának elve

A hagyományos partnerkapcsolat a szexuális kizárólagosságon alapul, vagyis mindkét fél számára megtilt minden egyéb, intim kapcsolatot; ebből következően zárt jellegű. Szerelmi kapcsolat esetén, amíg a kölcsönös szerelem tart, addig a kapcsolat zártsága általában nem okoz problémát. Ám a napi együttélésben a szerelem elég hamar barátsággá szelídül. Az értékrendek, igények és szokások különbözősége pedig súrlódásokhoz és kisebb-nagyobb konfliktusokhoz vezet. Az így kialakult helyzet kezelhető lenne ugyan, ám a felkészületlenség folytán a partnerek a feszültségekre védekező-elhárító mechanizmusokkal reagálnak. Ez sokféle lehet, például munkába vagy betegségbe menekülés, különböző pótkielégülések keresése stb. A hagyományos nemi szerep a férfi számára sokkal inkább lehetővé teszi a külső kapcsolatkeresést, a nyílt vagy titkolt félrelépéseket, kalandokat, akár üzleti alapon, akár szerelmi viszony formájában. Hasonló megoldás a nő számára a „patriarchális monogámiában” szóba sem jöhet. A személyes szabadság e téren csak a férfi számára biztosított (bár többnyire titokban, a kizárólagosság látszatának megőrzésével).

Tény viszont, hogy ma már egyre kevesebb az effajta, teljesen zárt házasság, mert az emancipáció, a munkavállalás és az egyenjogúság révén sok nő az intim kapcsolatban is egyenlő jogokat és esélyeket követel magának. Ez többnyire hatalmi vetélkedést indukál: igyekeznek kölcsönösen kisajátítani és korlátozni egymást. A kapcsolatokban sokféle játszma előfordul; különféle „szerelmi” zsarolások, féltékenykedések a fölényhelyzet és dominancia biztosítása érdekében, s ez aztán mindkét fél szabadságát a minimumra korlátozza. Előfordulnak azonban olyan kapcsolatok is, amelyekre egymás szabadságának kölcsönös elismerése jellemző. A nyitott párkapcsolatokban a felek személyes fejlődésük és önmegvalósításuk kölcsönös segítésére szövetkeznek. Természetesen ez sem jelent korlátlan szabadságot, hiszen az elkötelezettségből adódóan nem sérthetik egymás jogos érdekeit, tehát alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Feszültségek és viták elsősorban a „jogos érdekek” eltérő értelmezéséből adódnak (no meg a kompromisszumkészség és az autonómia eltérő fokából stb.).

2. Az egyenlőség elve

A nemek egyenjogúsága még nem jelent az élet minden területén tényleges esélyegyenlőséget, így a magánéletben gyakran a hagyományos nemi szerepek érvényesülnek, amelyek a nőt alárendelt helyzetbe hozzák. A „második műszak” továbbra is legnagyobbrészt a nők dolga maradt, a férfi legfeljebb itt-ott „besegít” társának. Az egyenjogúságtól az egyenrangúságig hosszú az út, s ehhez a nők számára a fér­fia­kéval egyenlő esélyeket kell biztosítani a tanulás, a munkába állás és érvényesülés, de a magánélet és a partnerkapcsolat területén egyaránt. Az utóbbi pedig feltételezi, hogy szabad és autonóm emberek társulnak egymással, akik túl tudnak lépni a hagyományos szerepviselkedés korlátain.

3. A testvériség elve

Ez az elv gyakorlatilag humanizmust, segítőkészséget, barátságos viszonyulást és szolidaritást jelent. Korunk félig zárt házasságaira a formális vagy hullámzó szolidaritás jellemző. Kifelé látszólag minden rendben van, de a kapcsolat tele van rejtett feszültségekkel és hullámvölgyekkel. Teljes szolidaritás, fenntartás nélküli bizalom, vagyis igazi intimkapcsolat csak olyan partnerek között alakulhat ki és maradhat fenn tartósan, akik reális önismerettel, nyitott és érett, vagyis autonóm személyiséggel, illúzióktól mentesen vállalnak baráti elkötelezettséget egymás iránt. Számukra az egymás iránti hűség szolidaritást jelent, s nem azonos az érzelmi vagy szexuális kizárólagossággal, kölcsönös birtoklással. Az ilyen kapcsolatot természetesen erkölcsi szempontból is nagyra értékelhetjük. Úgy tűnik, ez ma még ritka, mert a nyitott és érett személyiség kialakításának feltételeit sem a családok többsége, sem pedig a köznevelés nem tudta megteremteni.

Elsajátításának forrásai és korlátai

Ellentétben azokkal, akik azt hiszik, hogy a szexhez nem kell műveltség, mert ösztönös és velünk születik (éppúgy, mint az állatoknál), nemcsak a tudományos vizsgálatok adatai, hanem a szexuális viselkedés sokféleségének egyszerű megfigyelése is arról tanúskodnak, hogy a nemi élet nem független az adott társadalom szokásrendjétől, kultúrájától, hanem annak szerves részét képezi. Így minden kornak és társadalomnak megvan a maga sajátos szexuális kultúrája. A társadalmak pedig változnak, fejlődnek, a szexuális kultúra követi a változásokat, ezért érthetően nem egységes, hanem különböző szintű és jellegű részekre tagolódik.

Az adott társadalmon múlik, hogy ebből a változó, sokrétű szexuális kultúrából mi és hogyan jut el az egyénekhez, főként a felnövekvő generációhoz. Régebbi korokban a fiatalok közvetlen megfigyelések, utánzás révén sajátították el az akkor és ott helyénvalónak tartott szexuális viselkedést. Napjainkra viszont a szexuális kultúra terjedésének jó néhány útja és lehetősége alakult ki.

1. A legősibb, s mindmáig alapvető a családi minták követése.

2. Óvodás kortól kezdve egyre nagyobb szerepet kapnak a kortárs csoportok és a hivatásos nevelők.

3. Iskolás kortól növekvő hatást gyakorolnak a sajtótermékek, a rádió, a televízió, vagyis a média.

4. Serdülő- és ifjúkortól előtérbe kerülnek a partnerkapcsolati élmények, a plátói szerelmektől, a flörtölésen át a      tartós együttjárásig.

5. Mindeközben az orvosok és egészségügyiek szerepe sem elhanyagolható.

A közvetítő hatások és tényezők tehát sokrétűek, ámde korántsem egységesek és koordináltan szervezettek, hanem esetlegesek és gyakran ellentmondásosak. Ez a magyarázata az úgynevezett „kettős nevelésnek”.

 

A család és a szexuális nevelés

 

Kétségtelen, hogy a gyermekek szexuális kultúráját is a család alapozza meg, természetesen jellegétől függően sokféleképpen. Nem mintha tudatos szexuális nevelés folyna az átlagos magyar családban (ez ma még serdülőkorú gyermekek esetében is ritkaság), hanem a szülők és családtagok viselkedése akaratlanul is követendő mintát nyújt a gyermeknek. Első és legfontosabb, hogy a családi hatások nyomán a gyerek spontán módon azonosul saját biológiai nemével, vagyis megtudja és elfogadja, hogy ő kisfiú vagy kislány. Azt is itt tudja meg először, hogyan kell viselkednie egy kisfiúnak vagy kislánynak, s ezzel megkezdődik a nemi szerepek tanulása, vagyis a pszichoszexuális fejlődés, ami a nemiséggel kapcsolatos ismeretek, készségek és viselkedési szabályok elsajátítását jelenti.

A család ilyen „alapozó” szerepe azonban nem mindig pozitív. Az ugyan ritkaság, hogy a gyermek nemi azonosulását megzavarja a téves nevelés, ám annál gyakoribb a negatív példamutatás és a korszerűtlen nemi szerepek felé terelés. Előbbire utal a szülői durvaság, elhanyagolás vagy féltékenykedés, az utóbbira pedig a gyermekek nemek szerint eltérő megítélése vagy előnyben részesítése stb.

A gyermek első szexuális ismereteit is legtöbbször a szüleitől szerzi – például a nemek különbözőségére vagy a kisbabák eredetére vonatkozóan –, ugyanakkor gyakran kap kitérő vagy félrevezető válaszokat. Így hamar megérzi, hogy vannak „tabutémák”, ez elfojthatja érdeklődését, esetleg máshonnan próbálja megtudni, amire kíváncsi. Melegágya ez a szexuális gátlásosságnak és/vagy a hiányos, mi több, téves ismeretek beszerzésének. Nem kellenek ahhoz pontosabb, újabb adatok, hogy megállapíthassuk: a családok többsége alkalmatlan a korszerű szexuális nevelésre.

Az iskola és a közösségek nevelő hatása

A családi nevelés hiányosságait az óvodás kortól kezdve az intézményes nevelésnek kellene pótolnia. A hivatásos nevelőket azonban még mindig nem készítették fel sem az úgynevezett „családi életre nevelésre”, sem a szélesebb értelemben vett szexuális nevelésre. Nincs ilyen irányú képzés a főiskolákon és egyetemeken, s természetesen érdemleges továbbképzés sem. Az 1973-as népesedéspolitikai kormányhatározat nyomán a „családi életre nevelés” kísérletéből is csak annyi maradt, hogy néhol a tizenévesek osztályaiba időnként meghívták az orvost – vagy más szakembert –, hogy tartson felvilágosító órát, esetleg válaszoljon a tanulók kérdéseire. Ez korántsem pótolja az átfogó szexuális nevelést, ahogyan a biológiai vagy egészségügyi tananyag sem elegendő. Az utóbbi években csak magánkezdeményezések keretében próbálkoztak alkalmi szexuális neveléssel, ami erős ellenállásba is ütközött. Így a Czeizel Endre nevéhez fűződő „családi életre nevelés” tanterv, amelyhez tankönyv is készült, vagy Bácskai Júlia „magánélettani” kurzusai vagy a Forrai Judit által szervezett „AIDS-megelőző” tanfolyamok, s az Organon gyógyszergyár által támogatott Most Van Holnap Alapítvány „tinédzserambulanciái” és felvilágosító előadásai.

Alig változtat a helyzeten, hogy a Magyar Szexológiai Társaság tagjai szívesen vállalkoznak iskolai felvilágosító előadások tartására, s várják a pedagógusok jelentkezését akkreditált továbbképzési kurzusukra (amely kb. 1700 egyéb továbbképzés között kapott helyet). A „szexuálterapeuták” – akik kevesen vannak ugyan és semmilyen, államilag elismert szakképzettséggel nem rendelkeznek – már több weblapon is kínálják szolgáltatásaikat, versengve az urológus-andro­lógusokkal (sőt, a Viagra megjelenése óta már a családorvosokkal is). Bár a szexuális zavarok száma a férfiaknál és a nőknél is minden jel szerint növekedőben van (sokak szerint népbetegség jellegű), az egész-ség­ügy nincs felkészülve a kezelésükre. Egyetlen szakrendelőben sem található szexuálterápiai szakrendelés, ahol a biztosítottak in­gyenes ellátást kapnának. A szaksegítés iránti igény nagy, de ez az esetek többségében nem jelent fizetőképes keresletet. Ám mindenképpen arról tanúskodik, hogy az egészségkultúra a szexualitás területén is hiányos.

A média viszonya a szexuális kultúrához

Az iskolás kortól kezdve a média egyre inkább befolyásolja az egyének, sőt a csoportok szexuális kultúráját, ezért érdemes lenne ezt figyelemmel kísérni és a médiahatásokat korrigálni, ellensúlyozni. Erre azonban mindeddig még kísérlet sem történt – talán mert a szexuális kultúra formálásának hazánkban még nincs gazdája. Így aztán a legkülönbözőbb „szexuális szkriptek” tömege árasztja el az olvasókat, rádióhallgatókat, tévé-, video- vagy filmnézőket, sőt, az interneten kalandozókat is. A „szkriptek” a véleményalkotás, a viselkedés „forgatókönyvei”, minták, amelyek közül választani lehet. E. J. Haeberle (2000) szerint a mai fiatalok gyakran egymásnak ellentmondó minták tömegéből kénytelenek választani, s kialakítani saját szexuális értékrendjüket; aztán megkeresni a hasonló értékrendű partnert, kölcsönösen egyeztetni az egyéni szkripteket, s közösen reagálni az újabbakra. Nem csoda, hogy sokan tanácstalanok, mert sem a szülőktől, sem a hivatásos nevelőktől nem kapnak elegendő segítséget a forgatókönyvek értékeléséhez; s így a divatra vagy a vonatkoztatási csoportjukra bízzák a választást. Az egyének szexuális kultúráját pozitív vagy negatív értelemben alakító szkriptek éppúgy találhatók a nyomtatott sajtóban (a napilapoktól és magazinoktól kezdve egészen a szépirodalmi alkotásokig), mint az elektronikus médiumokban és a filmekben, hiszen a nemek viszonya alapvető téma minden műfajban. Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a felvilágosító cikkek és könyvek, no meg a pornográf termékek kínálnak szexuális mintákat, mert még a nép­da­lok, sőt, átvitt értelemben a vallásos énekek és imádságok is sokszor erről szólnak.

A folyamat néhány jellemző tünete

A szexuális kultúra egyrészt a korszerű szexológiai ismeretek által befolyásolt, elérendő ideál, másrészt társadalmi jelenség és folyamat, amelynek sokféle formája, mondhatni tünete van. A mögöttünk lévő évszázadban megfigyelt akceleráció folytán a fiatalok serdülése és nemi élete is jóval (3–5 évvel) előbb kezdődik, mint a század elején. Ma nemcsak a fiúk, hanem a lányok is átlag 16–17 éves korban veszítik el a szüzességüket. S éppen a szexuális nevelés hiánya vagy elégtelensége miatt a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek ellen sem tudnak hatékonyan védekezni. Az elmúlt tíz évben 100 születésre átlagosan 80 művi abortusz jutott, s ennek 10–20%-a a 19 évesnél fiatalabb lányoknál! Ami sokszorosan nagyobb arány, mint a fejlett nyugat-európai országokban. (Franciaországban 100 születésre csak 13 művi abortusz jut, Hollandiában pedig mindössze 11 – s ezek közt jóformán nincs fiatalkorú! Tény viszont, hogy az USA-ban nem sokkal jobb a helyzet.)

Feltételezhetnénk ugyan, hogy a rendszerváltás a hazai szexuális kultúrát sem hagyta érintetlenül, különös tekintettel a légkör liberalizálódására. Ám a szórványos újabb adatok inkább azt mutatják, hogy a felnőtt generációk kultúrája az utóbbi évtized szexhulláma ellenére sem sokat változott, s lényegében ma is a 80-as évekhez hasonló a helyzet.

Egy effajta adatgyűjtés során a kérdőívet több mint ezren töltötték ki névtelenül. Sokan levelet is csatoltak hozzá, amelyben kibővítették és megindokolták válaszaikat, s nemritkán tanácsot, segítséget is kértek. A válaszolók kb. kétharmada nő volt, s csak egyharmada férfi. A száz fő- és jó néhány alkérdésből álló kérdőív első 19 kérdése a szexuális beállítottságot, az attitűdöket vizsgálta. Újabb 19 kérdés az eddigi szexuális fejlődésre és élményekre kérdezett. Öt kérdés a nem házasoknak, egyedülállóknak szólt, majd 11 kérdés a házasságot már ismerők tapasztalatait mérte föl, nyolc kérdés pedig a válásról és annak következményeiről érdeklődött – és így tovább. Minden fontos körülményre természetesen egyetlen kérdőívben nem lehet kitérni. Ha meggondoljuk, hogy a világhírű amerikai szexológus, A. C. Kinsey (1948 és 1953) 5–600 kérdést is feltett interjúi során, láthatjuk a téma bonyolultságát.

 

Ízelítőül az első kérdésekre adott válaszokból:

„Ön szerint van-e a szexualitásnak elsajátítható kultúrája? Lehet-e tanulni a szexet?” A válaszolók közel kétharmada azt a választ húzta alá, miszerint a „szexuális kultúra csakis tanulással sajátítható el”. Ebben része lehet annak is, hogy elolvasták a kérdőívet tartalmazó könyvet, amelynek egész szemlélete ezt a választ sugallta. Személyes beszélgetések alkalmával sokkal gyakrabban találkozhatunk a szexualitás ösztönelméletével, amit a freudizmus is alátámasztott, amikor a pszichoszexuális fejlődést „ösztönfejlődésként” magyarázza. Freud még nem tudta, hogy az emberré válás során a nemi ösztön föllazult, elvesztette ösztön jellegét, s csak homályos késztetés maradt belőle, amelynek alakulása már alapvetően a körülményektől függ.

Mindenesetre a válaszolók 26%-a úgy vélte: „a lényeget nem lehet megtanulni, csak a kifejezési módot”. Ebben a felfogásban az tükröződik, hogy a „lényeget” a szexről legtöbben nem tudatosan tanulják, hanem szinte észrevétlenül, véletlenszerűen sajátítják el. Nem is emlékeznek rá, hol és hogyan szedték fel az ismereteket és készségeket. Így azt hiszik, ezek eleve megvoltak bennük, ezzel születtek. Eszükbe sem jut, mi lenne akkor, ha egy gyermeket minden szexuális ismerettől és tapasztalattól elzárva nevelnének fel. Eddig csak majmokkal végzett kísérletek során (H. F. Harlow, 1961) azt tapasztalták, hogy a nemi ösztön már az emberszabású majmokban sem működik. Az így fölnevelt majom ugyanis nem volt képes a szokásos szexuális viselkedésre. Nyilván még inkább áll ez az embergyermekre.

A második kérdés: „Milyen intézkedéseket javasolna a szexuális kultúra terjesztésére és fejlesztésére?” A fölsorolt válaszlehetőségek közül a kérdezettek 41%-a szerint elsősorban „több felvilágosító előadás, könyv és film kellene”; 19%-uk szerint pedig „legyen ez külön tantárgy az iskolában”. 13% azt javasolta elsősorban, hogy „létesítsenek szexuális és házassági tanácsadókat”. Jó egyharmaduk szerint rendezzenek erről tanfolyamokat a fiataloknak; 22%-uk szerint pedig „legyen ez a tudományos kutatás fontos témája”. Alig 1–2% ajánlotta, hogy „terjesztés helyett inkább korlátozni kell”, vagy „inkább csak hagyni kell kibontakozni”.

A „Szokott-e teljesen nyíltan és részletekbe menően beszélgetni valakivel a szexről?” kérdésre a válaszolók kb. fele azt húzta alá, hogy „partneremmel (házastársammal) elég rendszeresen”. S ez már jelentős hala­dás a régebbi időszakokhoz képest, amikor a szex még a házastársak között is többé-kevésbé tabutéma volt. A válaszok nemleges másik fele azt bizonyítja, hogy ez még nem nagyon megy.

A nemi élet korábbi kezdete önmagában még nem lenne baj, ha megfelelő felkészültséggel párosulna – amiről a nevelésnek kellene gondoskodnia; ám egyelőre sem a szülők, sem a pedagógusok nem képesek, alkalmasak erre (tisztelet a kevés számú kivételnek). Ugyan­akkor megakadályozni sem tudják a tizenévesek nemi életét, legfeljebb intelmeikkel nehezítik. Ezzel a lányokat könnyebb elriasztani a szextől (még az önkielégítéstől is), mint a fiúkat, így aztán a lányok kialakulatlan orgazmuskészséggel kezdenek a szerelmi gyakorlathoz, a fiúk pedig az elsietett önkielégítések révén kialakult korai magömlés folytán (és koituszcentrizmusuk miatt) nem tudják partnerüket kielégíteni. Ezzel számos szexuális funkciózavar alapját vetik meg. Ugyan­akkor ma már nemcsak a premaritális szexuális kapcsolatok mindennaposak és elfogadottak, hanem egyre inkább az extramaritális kapcsolatok is megegyezés tárgyát képezik. Legalábbis efelé haladunk, bár a „félrelépések” ma még könnyen váláshoz vezetnek. A házasság intézménye minden jel szerint nálunk is válságban van: egyre kevesebb házasságot kötnek, egyre több a válás és a különélés vagy a látszat-együttélés. Ennek fő oka, hogy a nemek hagyományos hatalmi struktúrája tarthatatlanná vált; a patriarchális monogámia már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak. A megváltozó erőviszonyokat jelzi, hogy a válások túlnyomó többségét a nők kezdeményezik. A házassági elvárások és kapcsolati normák átalakulóban vannak, mint­egy alkalmazkodnak a társadalom nyitottabbá válásához és demokratizálódásához. Ma egyenrangú és nyitott kapcsolatok kellenek, amelyek mindkét félnek viszonylagos szabadságot biztosítanak. Erre azonban ma még a legtöbben felkészületlenek.

A válások és az illegitim együttélések mellett sokféle, kétes értékű próbálkozást is megfigyelhetünk. Az utóbbi évtizedben megjelentek és elözönlötték a piacot a különböző pornográf termékek. Szexshopok és masszázsszalonok nyíltak, az újsághirdetések között pedig feltűntek a szexpartnerkereső rovatok, bennük a nyitott házasságra törekvők és a csoportszexet (no meg homoszexet stb.) keresők hirdetéseivel. Ma már ugyan túl vagyunk a „szexhullám” csúcsán, részben a természetes telítődés következtében, részben egyházi szervezésű, konzervatív ellenakciók folytán. Ebben valószínűleg az AIDS-től való félelem is közrejátszott. (Ami ugyan nálunk még viszonylag kevés áldozatot szedett, ám lassan mégiscsak terjed.) A pornográf termékek terjesztését korlátozták; több szexlap eladhatatlanná vált és megszűnt (bár jöttek újabbak). A szex iránti érdeklődés azonban korántsem szűnt meg; erről tanúskodik többek között a már többször megrendezett Erotika kiállítás és vásár növekvő látogatottsága. Ám ez csak a szextechnika terén elégítette ki valamennyire az igényeket, s a kínálat sem volt mindig kulturált. A gyakoribb szexuális zavarok és a nemi úton terjedő betegségek megelőzéséhez nem adott érdemleges segítséget a látogatóknak (holott ez lehetett volna a fő funkciója). Jellemző, hogy a sok ezer látogató között a férfiak voltak túlnyomó többségben; mint ahogy a partnercseréket és a cso­port­szexet is inkább ők szorgalmazzák. Vagyis felszabadultabbak, gátlástalanabbak; a szexuális kultúra terén azonban ők sem állnak jobban, mint a nők.

A helyzet tehát ellentmondásos és változó. Jogi szempontból a szabadon rendelkező felnőttek között önmagában véve sem a nyitott házasság (illetve illegális együttélés), sem a csoportszex nem elítélendő. Ám ha agresszíven feltűnő, akkor (például közbotrányokozás címen) eljárást lehet kezdeményezni a résztvevők ellen, bár ilyen esetek eddig nem nagyon fordultak elő.

Következtetések, javaslatok

A fenti, igen vázlatos áttekintés természetesen csak hozzávetőleges képet adhat szexuális kultúránk állapotáról. Mindenképpen érdemes lenne alaposabban elemezni a kérdéskört, nemcsak a szexuális bűnözésnek és következményeinek megelőzése miatt, hanem a – Cseh-Szombathy László és munkatársai által – kidolgozandó népesedéspolitikai koncepció, sőt, általában a szexuálpolitika megalapozása miatt is.

Összefoglalóan az a véleményem, hogy szexuális kultúránk állapota enyhén szólva nem a legkedvezőbb. Mindhárom fő kritériuma – az ismeretek, az attitűdök és a viselkedés – terén bajok vannak; hiányok, bizonytalanság és értékválság figyelhető meg. Ellentmondásos például a prostitúció, a pornográfia vagy a csoportszex megítélése, de ugyanezt mondhatjuk a homoszexualitásról vagy a premaritális és extramaritális kapcsolatokról is. Súlyos tünet a prostitúció terjedése. A szexuális viselkedésre gyakran infantilizmus és könnyelműség jellemző, s igen gyakoriak a funkciózavarok is. A kulturált szexualitás iránti igény jórészt latenciában marad, vagy a média révén torz formában elégül ki. Mindez sürgős gyógyító és nevelő beavatkozásokat tesz szükségessé. Végre komolyan kellene vennie minden illetékesnek a szexuális kultúra ápolásának és terjesztésének feladatát, s a szexológia legaktívabb hazai művelői javaslatának megfelelően be kellene építeni a szexuális nevelést a köznevelés rendszerébe, amelyhez természetesen a nevelőket ki kell képezni a korszerű, átfogó szexuális nevelés tudnivalóira.

A kérdés csak az, hogy mikor lesz erre reális lehetőség?

 

Egy szexuálpszichológusnak több évtizedes működése során bőven nyílik lehetősége bepillantani az emberi lét mélységeibe. A mögöttünk hagyott század utolsó évtizedei sok magánéletet válságba sodortak, s új életformára kényszerítettek. Sokak kerültek különböző, nehéz dilemmák elé, bár ahogyan ezek a dilemmák fölmerültek, az többnyire még nem mondható korszerűnek, modernnek, hanem inkább „premodern”, azaz kissé idejétmúlt jellegűek voltak – de ezzel együtt rendkívül tanulságosak és tipikusak: jelzik, hogy mi az, ami még kísér bennünket, pedig már túl lehetnénk rajtuk. (Ezzel együtt kérdés, hogy megoldható dilemmákat jelentenek-e?)

A könyvben olvasható vallomások jórészt tipikus dilemmákkal küszködő emberek töprengései és mérlegelései, amelyeket bizalmuk jeléül (s a segítség reményében) föltártak a pszichológus szakember előtt. Ismertetésük tehát olyan dokumentumokon alapul, amelyeken név és cím is szerepel. Természetesen az utóbbiakat nem hozhatom nyilvánosságra (bár nem is lenne értelme, hiszen az eltelt évek során követhetetlenné váltak). Annak idején persze mindazok, akik igényt tartottak rá, kaptak választ és segítséget dilemmáik megoldásához. Sorsuk további alakulását azonban már nem tudtam nyomon követni.

Bemutathatnám ugyan az akkori (vagy mostani) válaszaimat is, de ez most nem tanácsadó könyv. A sok-sok vallomásból kiválasztott esetek bemutatásával csupán illusztrálni próbálom korunk tipikus (bár „premodern”) dilemmáit, mert ezek az olvasó számára is meglepőek és elgondolkoztatóak lehetnek. A feltáruló problémák okaira és megoldási lehetőségeire pedig sokszor már a vallomásokból következtethetünk.

Épp ezért játékos feladatot kínálok az olvasó számára: ha netán kapna egy-egy ilyen vallomást, mi lenne a véleménye ezekről a dilemmákról? S mit javasolna megoldásukra? Másként fogalmazva: mit tenne, ha hasonló helyzetbe kerülne?

S hogy ne csak mindig a mások problémáiról legyen szó, egyrészt ismertetem néhány saját dilemmámat, másrészt az olvasó önismereté­nek elmélyítése végett a Függelékben olvasható Párválasztási Érettség Teszt kérdéseit, amelyekre önmagának válaszolhat, s a megadott szempontok alapján hozzávetőlegesen értékelheti is a saját válaszait. (Ami érdekes és tanulságos játék lehet.) 

 

 

1.„Premodern” dilemmák

 

Egy házasság válsága

 

A történetemet ott és úgy kezdem, ahogyan akkor éltem meg, és a végén mondanám el úgy, ahogyan most látom. Két évi udvarlás után házasodtunk össze, mindketten 21 évesen. Házasságkötésünk előtt már nemi kapcsolat alakult ki közöttünk. Nekem a férjem volt az első az életemben. Rendkívül szigorúan, gátlásosnak neveltek a szüleim, a szex tabu-téma volt a családunkban. Anyámmal a mai napig nem alakult ki intimebb dolgokról bizalmas viszony. Semmilyen felvilágosítást nem kaptam tőle. Az első menstruációmat is félelemmel éltem át. A szex terén is valami furcsa, más elképzelésem volt, nem is tudtam igazán átélni – erősebb volt a félelem. Egy hónapos terhes voltam, amikor összeházasodtunk. Férjem akkor már komoly udvarló volt, föl sem merült bennünk, hogy elvetessük, hiszen már az esküvőnket, a közös életünket terveztük.

Házasságkötés után albérletbe költöztünk. Fiatalok voltunk, anyagi háttér nélkül kezdtük az életünket. Keveset kerestünk; én akkor végeztem az óvónőképzőt, s ma is óvónő vagyok. Férjem az érettségi után elektroműszerész lett. Hosszú évekig dolgozott, mint műszerész, elismert szakember lett, őt bízták meg a szerviz vezetésével. Mindig nagyon sokat dolgozott, szerette, amit csinál. Később mégis elment csoportvezetőnek egy másik vállalathoz.

Amikor megszületett a lányom, az albérletből szüleimhez költöztünk. Nagy hiba volt. Szüleim nem tudták elviselni, hogy lányom egy hónappal hamarabb született (hisz még csak 8 hónapja voltunk házasok). Mindkettőnket bántottak érte. Kétszobás lakásukból azt a szobát kaptuk meg, amin a szüleim keresztül jártak. Nem volt egy nyugodt pillanatunk sem, váratlanul bejöttek, megzavartak bennünket. Az ajtót este is résre nyitva hagyták, ha lefeküdtünk. Ezek a körülmények nem segítették elő, hogy nyugodt nemi életet élhessünk.

Közben ismét terhes lettem, de úgy döntöttünk a férjemmel, hogy nem tartjuk meg, ezért elvetettem. Szüleim súlyosan vádoltak ezért bennünket. Férjemet azzal vádolták, hogy „nem vigyáz rám”, engem pedig gyilkosnak neveztek. Olyan feszült volt a helyzet, hogy férjem válaszút elé állított: vagy elmegyünk innen, vagy elhagy bennünket. Az ő szülei kértek, hogy menjünk hozzájuk lakni, ezért hamarosan elköltöztünk otthonról úgy, hogy az abortusz után én már haza sem mentem. A férjem egyedül pakolta el a holminkat. Később én kerestem a szüleimmel a kapcsolatot, és a mai napig sem esik szó arról a régi dologról.

Férjem szülei nagyon aranyosak voltak hozzánk. Én GYES-en voltam, férjem sokszor késő estig „maszekolt”, hogy félre tudjunk tenni. Vettünk egy telket, elkezdtünk építkezni. Négy év múlva költöztünk be új otthonunkba, ami még nem volt ugyan kész, de a miénk volt. Férjem továbbra is későn járt haza. Közben ismét terhes lettem, fiam született. Nagyon egyedül éreztem magam. Szexuális életünk ekkor sem volt harmonikus. Fiam születése után beteg lettem; idegileg megviselt, hogy fiacskám a fején vérömlennyel született. Orvoshoz hordtuk, én meg nőgyógyászati szövődmények miatt „gyógykürettre” kerültem.

Férjem engem kímélve hosszú ideig nem közeledett hozzám szexuálisan. Nekem ez nem is hiányzott, de nagyon vágytam a szeretetére, a kedvességére. A szexben soha nem tudtam feloldódni, nem jelentett különösebb örömet. Fel sem merült bennem a szexuális kielégülés hiánya. Nem is ismertem még, soha nem jutottam el arra a pontra. Férjem nagyon elfoglalt volt, nem vette észre a kedvesség-igényem, én meg nem szóltam neki emiatt.

Mivel nem szerettem ott lakni, férjemet sikerült rábeszélni, hogy adjuk el a házat és költözzünk be egy lakótelepre. Ez után mentem vissza dolgozni, fiam óvodába került, lányom már iskolás volt. Később vettünk egy telket a Mátrában, nyaralót építettünk, kocsit vettünk 30 évesen. Megnyugodtam, s egyre jobban igényeltem a férjem kedvességét, de soha nem beszéltünk erről. Úgy éreztem, a szex is kellemesebb, mint korábban, bár ezen a téren nem történt lényeges változás: ezután sem tudtam kielégülni. Soha nem jártunk sehová, barátaink nem voltak, férjem nem volt barátkozó típus. Az én lánykori barátnőim is elmaradtak, ahogy férjhez mentem. Ám pár évvel később összejöttünk egy családdal; gyermeküknek az óvónője voltam.

Többször összejöttünk velük. A férfi csendes, kedves ember volt. A véletlen érintésekből, egymásra nézésekből észrevettük, hogy szimpatikusak vagyunk egymásnak. Azt a kedvességet, gyengédséget láttam meg benne, ami az életemből hiányzott. Ő gyakran hívott engem telefonon gyerek-ügyben, s többször feljött, ha a gyerekeket (az övét és az enyémet) hazavittük az óvodából. Később meg is mondta, hogy szeretne velem közelebbi kapcsolatba kerülni. Egy alkalommal meg is csókolt, ami rettenetes érzést váltott ki bennem: félelmet és vágyat egyaránt. Ez volt az egyetlen alkalom, többször nem kerültünk ilyen helyzetbe. Nem tudtam megtenni vele, elutasítottam és kértem, hogy ilyenről többször ne is beszéljünk.

Ő megértette és nagyon tisztelte bennem, hogy „rendes asszony” vagyok. Barátkozott tovább a két család, de férjem megsejtett valamit, s rettenetes féltékenységi jelenetet rendezett. Nem akarta elhinni, hogy nem feküdtem le vele. Éjszakákat nem hagyott aludni, mindenre kíváncsi volt. Százszor is elmondatta velem ugyanazt. Beszélt a férfival és őt is vádolta, felkérte, hogy hagyjon békén engem. Később belátta, hogy semmi sem volt a csókon kívül. Barátságunk a családdal persze megritkult, majd évekre külföldre mentek. Ezzel visszaállt a régi családi életünk.

Időközben sejtettem, hogy a férjemnek voltak nőügyei. S talán vannak is, de nem merültem bele a kérdezősködésbe. Ő mindig tagadta ezeket. Ugyanakkor szexuális életünk megritkult, s nemhogy javult volna, egyre problematikusabb lett. Pedig többször úgy éreztem, hogy hiányzik, vágytam az együttlétekre, de soha nem elégültem ki. Ezek a hiányok nyugtalanabbá tettek, gyakran sírtam utána. Férjem is látta, és sokféleképpen próbáltuk gátlásaimat oldani, mert szerinte is fontos volt, hogy valahogy kielégüljek. Hamarosan kiderült, hogy kézzel, a csiklómon keresztül ki tudok elégülni. Ez nem zavarta őt, sőt, csodálatos voltam neki így is, ha igazán együtt voltunk. Már közösülés közben is magas pontra eljutottam, de ott megállt ez az érzés, majd hanyatlani kezdett. Ha újra kezdtük, újra feljutottam egy magas szintre, ami elég hosszú ideig tartott, de tovább nem jutottam. Sokat beszélgettünk erről. Férjem szerint nem alakult ki az orgaz­muskészségem, mert soha nem ismertem meg a saját testem.

Lánykoromban soha nem végeztem önkielégítést. Most ő kért arra, hogy próbáljam ki magamon. Kipróbáltam, s meggyőződhettem, hogy nem vagyok frigid, könnyen el tudtam élvezni egyedül. Ezután, ha együtt voltunk, a végét úgy fejeztük be, hogy én a kezemmel jutottam el, s ő csak ez után. Egy ideig ez jó volt, de később emiatt állandó konfliktusaim voltak, mert úgy éreztem, nem ez a teljes boldogság. Miért van mellettem férfi, ha végül is nem ő általa jutok el a csúcsra?

Ilyen kudarcok után sokszor gondoltam arra az ismerős férfira és álmaimban sokszor voltam vele boldog. Férjem is sejtette ezt, s mikor hazajöttek külföldről, ismét rettenetesen féltékeny volt. Állandóan kérdőre vont, ha munkahelyemről tíz perccel később értem haza. Családlátogatáskor, ami a munkámhoz tartozik, a sarkon figyelt, merről jövök. Sőt, a városba is követett, ha vásárolni mentem.

Ez az állapot ismét teljesen a férfi felé sodort, már úgy éreztem, hogy ő sokkal többet jelent. Úgy éreztem, vele boldog tudnék lenni, s talán ezen keresztül a férjemmel való együttlétek is rendeződnek. Kértem a férjemtől egy kis időt, hogy hagyja egy kicsit élni az életem, hadd győződjek meg magam erről. Ő azonban felháborodott ezen a kérésen: hogy képzelek én ilyet, ő nem tud így élni stb. Válással fenyegetett, s hangoztatta, hogy ő sem csalt meg soha – el sem tudná képzelni, hogy mással lefeküdne, mikor engem szeret. A könyvekben leírt ilyen témákról nem volt hajlandó beszélni, elítélte: ilyen nincs, hogy én mással ki tudok elégülni a közösülésben, s aztán majd vele is. Állandóan zaklatott a válással, de közben bizonygatta, mennyire szeret, sőt, szerelmes belém.

Az illetővel természetesen semmi sem alakult ki. Néhányszor beszélgettünk; ő nagyon félt a férjem féltékenysége miatt. Javasolta, hogy menjünk szexológushoz. Azt is mondta, hogy nem szabad ennyire őszintének lennem a férjemhez. Én ezt nem értettem, egyébként is minden téren nagyon őszinte vagyok, s úgy érzem, nem tudok hazudni épp annak, akivel a mindennapjaimat élem. Megegyeztünk abban, hogy én a férjemnek születtem és ezt a problémát együtt kell megoldanunk.

A férjem viszont továbbra sem bízott bennem, ismét a válás került szóba. Közöltük a nagy lányommal (18 éves), hogy elválunk. Ő semmit nem sejtett –- ahogy más sem –, mert külsőleg a legnagyobb rendben éltünk, soha nem veszekedtünk. A szextől eltekintve ragyogóan tudtunk egymással élni, segítettük egymást a bajban. Mindenki ideális családnak ismert bennünket. Amikor a lányom megkérdezte, miért válunk, a férjem azt mondta, ő nagyon szeret engem, de nem tud beletörődni abba, amit én „akarok”. Azt hittem, elsüllyedek a lányom előtt! Fiamnak nem mondtuk meg, hogy elválunk, mert imádott bennünket, s féltettük a lelkivilágát.

Férjem másnapra ismét meggondolta magát, pedig akkor már én is ragaszkodtam a váláshoz. S ez így ment egy darabig. Majd az ismerősünk megint külföldre ment, így a feszültség csitult. Időközben nekem nőgyógyászati műtétem volt, ami, sajnos, nem nagyon sikerült; 2–3 hétig is vérezgettem. Ez lekötötte minden figyelmemet, féltem, hogy rákos vagyok. (Annál is inkább, mert a nyáron csomót találtak a mellemben és megműtöttek. Szerencsére jóindulatú zsírdaganat volt.) Férjem nagyon sajnált, s elintézte, hogy a közeli nagyváros klinikájára kerüljek.

Mielőtt befeküdtem, jutott tudomásomra, hogy férjemnek viszonya van valakivel. Először tagadott, majd bevallotta, hogy tényleg van, de én vagyok az oka, mert nem engedem magamhoz. Soha, senkivel nem feküdt le, csak ezzel a nővel. Rettenetes volt elviselni, hogy míg én beteg vagyok, a férjem, aki mindig az erkölcsről papolt, meg tudja tenni, pont most. Elkezdtem gondolkozni, próbáltam megérteni férjem viselkedését. Annyira féltem, hogy a klinikán kiderül: rákos vagyok, és ő élheti tovább az életét azzal a nővel. Neki nyilván arra van szüksége, hogy boldognak érezze magát, nem pedig az én panaszáradatomat, az állandó „rákfóbiámat” hallgassa. Mondtam neki: gondolkodjon, amíg hazajövök, hogy együtt maradunk, vagy elválunk.

Az ottani orvosok megoldották a problémámat, gyógykürettre is sor került. Nem engedtek haza, amíg a leletem meg nem jött. Amiből kiderült, hogy nem vagyok rákos. Nagy kő esett le a szívemről! Férjem naponta hívott. Elhatároztam, ha hazamegyek, minden másként lesz, megnyugszom és talán a szex is rendbe jön. Férjem azonban azt mondta: gondolkozott és a válás mellett döntött. Nem vagyunk egyenrangúak a szex terén: ő gyors és szenvedélyes, én lassan reagáló vagyok.

Kétségbe estem, ismét úgy éreztem, ezt már nem lehet kibírni. Láttam, hogy ez komoly dolog. Férjem azt mondta, már nem szerelmes belém és abban a nőben mindent megtalált: mint szexpartner csodálatos, és embernek is van olyan, mint én. Közöltük a gyerekekkel, hogy elválunk, megbeszéltük anyósommal, hogy férjem oda költözik. Nem akartam elhinni, hogy tényleg elmegy az, aki annyira szeretett, akinek mindig én voltam a fontos, aki „el sem tudta képzelni”, hogy más nő is van a világon számára. Ilyen könnyen tudott választani, ennyire alul maradtam!

Néhány nap múlva, amikor hazamentem, a gyerekek kétségbe esve néztek rám. Bementem a szobába és a férjem összepakolt holmiját láttam. Kétségbeesve úgy éreztem, nem tudom elviselni, ha most elmegy. Ő nyugtatott, hogy „ilyen szép kis pofikával” én is találok valakit. A lányom közben elvitte a kocsit, hogy az apja ne tudjon elmenni. Én sírtam, könyörögtem, hogy maradjon, úgysem tud nélkülünk élni. Végül is maradt. Kérte, hogy akkor ne tagadjam meg tőle a szexuális életet. Visszapakolt, s én nem utáltam, amikor este az ágyban együtt voltunk. Nem jutott eszembe, hogy ő egy másik nővel is volt nemrég. (Előtte kértem, menjünk el a szexológushoz, de ő nem nyilatkozott erről.)

Másnap elmondta, hogy most nagyon őszinte lesz, hisz erre vágytam mindig, hát tudjam meg, milyen ember ő, milyen életet élt mellettem. Elmondta, hogy házasságunk harmadik évében volt az első félrelépése, majd több, rövidebb-hosszabb ideig tartó kapcsolata volt, eddig összesen öt. Mindegyik nőt boldoggá tudta tenni, mindegyik már az első alkalommal elélvezett vele, sőt, a legutóbbi egy aktus során többször is. Mindegyik nőt ismerem, csak az utolsót nem. Nem mondta meg, ki az a nő, nem árulta el a nevét. Amikor követeltem, lánynevet mondott, de kétszer is más nevet említett. Teljesen inkognitóban tartotta; ne is kérjem, hogy megmondja, mit érdekel az engem. Ő már nem szereti, elégedjek meg ezzel.

Nem értem, mi az oka titokzatoskodásának, miért tartja annyira tiszteletben. Úgy érzem, ha elmondta a viszonyukat, akkor jogom van tudni, hogy ki az. Titkolózása azt mutatja, hogy még mindig ő a fontosabb. Azt hittem, meghalok, mikor mindezt közölte velem. Valóban arra vágytam, hogy őszinte legyen, de most ömlesztve, ebben az idegállapotban rettenetes volt. Nem tudom, mi volt a szándéka vele. Talán haragudott rám, amiért nem engedtem, hogy elmenjen. Ha akkor közli, amikor összepakolta a ruháját, nem tartom vissza. De nem, ő másnap mondta el, amikor a gyerekek megnyugodtak, hogy az apu marad.

Az őszinteségre már régen kellett volna gondolnia. Annyi sok beszélgetés lezajlott már köztünk, amikor mindketten akartuk, hogy a szex jobb legyen. Elmondhatta volna, hogy benne is van hiba, de ő nem így beszélt velem 19 évig. Ő az erkölcs magaslatára állította magát, mindenkit elítélt, aki ilyet tett.

Egy világ omlott össze bennem, magamat hibáztatom. Ki vagyok én a sok, szexuális tapasztalattal rendelkező nő mellett?! Óriási kisebbrendűségi érzés fogott el. Mit tudok én nyújtani az olyan nők mellett, akik már az első együttlétnél kielégültek a férjemmel? Soha nem voltam fontos, hogy mindig másnál keresett örömöt? Éjszakákat nem alszom, s nappal is mindig ez köt le. Teljesen kikészültem idegileg. Próbálom végiggondolni az életünket. Kérdeztem is tőle, megtett-e mindent az elején, hogy összehangolódjunk? Nem túl hamar kezdett-e mással próbálkozni? Mennyi kedve és energiája maradt rám?

Ha ő így tudott élni, miért nem hagyott engem is legalább egyszer, hogy meggyőződjek önmagamról? Azt mondta, ő semmit nem bánt meg, az utolsó is kellemes, szép emlék marad, mert közben neki is megmondta, hogy mégiscsak velem marad. De azt nem tudná elviselni, ha én mással lefeküdnék!

Kavarog bennem minden… Úgy érzem, szeretem, ha nem foglalkoztat nagyon a gondolat. Sőt, jobban tudok vele szeretkezni, kívánom őt. Próbálom meggyőzni magam, hogy én is tudnék olyan lenni, mint azok a nők. Mert érzem, ha együtt vagyunk, hogy nagyon tudjuk élvezni egymást. Azóta sűrűn élünk házaséletet, s azt hiszem, szeret, ismét fontos neki a gyakori együttlét. Ha ilyen lettem volna mindig, mondja ő, nem került volna sor arra, hogy máshoz menjen.

Gyűlöletet és szeretetet érzek a férjem iránt. Egyik pillanatban úgy érzem, nem tudok tovább vele élni, amiért így hazudott és most is titkolózik, amiért magának megengedte a félrelépést, nekem nem. A másik pillanatban úgy érzem, nélküle nem tudnék élni. Reménykedem, ha mást boldoggá tudott tenni, akkor engem is boldoggá kell tennie.

Másfél hónapi titkolózás után mondta meg, követelésemre, hogy ki az a legutóbbi nő. Kiderült, hogy közvetlen munkatársnője, aki nemrég került a vállalathoz. Azért nem mondta el nekem, mert tartott attól, hogy elárulom a munkahelyén. Pedig eszem ágában sem volt ez, hiszen akkor nemcsak őt, hanem magamat is lejárattam volna. Azért is dühít ez az álláspontja, mert ha ilyen kapcsolatba belement, akkor nemcsak az előnyeit, hanem a következményeit is vállalnia kellett volna.

Szerinte semmi köze már a nőhöz, sőt, már csodálatosnak sem tartja, felnagyította nekem. Csak engem szeret, mindig is engem szeretett. A nővel már csak munkatársi kapcsolata van, s ő is tudomásul vette, hogy vége. Nem tudom, mi az igazság, még mindig félek, hogy hallgatásával, hazudozásával is csak időt akar nyerni. Férjem szerint túl sokat foglalkozom ezzel a témával, rossz neki ezeket a dolgokat hallgatni. Szerinte én is követtem el hibát, mert nekem sokat jelentett az a férfi, éveken át vonzódtam hozzá, szerelmes voltam belé, még akkor is, ha nem feküdtem le vele.

Azon tűnődöm, jobb lenne-e, ha elválnánk – vagy van még remény?


 

Szexuális nyomor – elrontott élet

 

Ötven felé járó, érettségizett szakmunkás vagyok, s az izületeim miatt évek óta leszázalékolt nyugdíjas. Vagy ahogy egyesek mondogatják a hátam mögött: „egy magányos csóró, egy senki”. S ez már alighanem így is marad. Pedig ifjabb koromban, húszas éveimben voltak olyan lányismerőseim, akikkel tartós kapcsolatot köthettem volna. De a szü­lők és rokonok tönkre tették ezeket a jól induló kapcsolatokat. Kijelöltek a lányoknak egy „jobb partit”, egy gazdag vőlegényt, s megtiltották a találkozásainkat.

Végeredményben olyan nőknek próbáltam udvarolni 20 és 35 éves korom között, akikkel nemi kapcsolatba sohasem kerülhettem, mert mindent megtagadtak tőlem, és semmit sem fogadtak el. Többségük barátságtalan volt hozzám, flegmatikus, önző, betegesen szemérmes és a szex ellen acsarkodó. Minden nő azzal kezdte az ismerkedést, hogy reméli, komolyak a szándékaim, mert különben már mehetek is. Titkolóztak előttem. Sokszor azt sem tudtam, hol laknak, mert nem kísértették haza magukat. A foglalkozásukat illetően is állandóan hazudtak. Többen közülük, miközben engem önmegtartóztatásra szólítottak fel, szexpartikra és partiszexre jártak.

Voltak, akik azt hazudták az ismerőseimnek, hogy nem kezdeményeztem náluk szexuális közeledést. Ugyanezek a nők mindig alkalmazták velem szemben a „kéztiltást”, s ha valamelyiket finoman átöleltem, azt mondták: nem gondolták volna, hogy én is olyan vagyok, mint a többi férfi. Viszont szerényebb fellépésem miatt a rossz nők úgy vonzódtak hozzám, mint mágneshez a vasdarabok. De alkalmi ismerősökkel is csak ilyen egy-aktusos szexre került sor, sötét szobában. 32 éves koromig csak képen láttam meztelen nőt.

Akkor történt, hogy egyik alkalmi ismerősöm megengedte, hogy világos nappal levetkőztessem és simogassam. Ez volt az első, elfogadható szexuális élményem. De mivel ő naponta változtatta a partnereit, még pár hétig sem tartott a kapcsolatunk. A legközelebbi futó kalandom két év múlva, 34 éves koromban történt. Aztán egy év múlva egy másik, egyéjszakás kaland, de mindegyik nő csak egy aktust engedélyezett.

Ha az ismerőseim meghívtak egy házibulira (mert tudták, hogy nagyon sivár az életem), a plusz létszámú, vagyis partner nélküli nők este 10 felé leléptek, hazamentek, így mindig partner nélkül maradtam. Sokszor sírva mentem haza az összejövetelekről. A meglevő izületi betegségemre igen negatív hatással volt és van ez a sivár élet. Egyes orvosok szerint a betegségem nagyrészt pszichés eredetű, ami a rossz magánéletemre vezethető vissza.

Jó 10 éve megismerkedtem egy elvált asszonnyal. 3 hónapi együttjárás után azt mondta egyszer, hogy a hét végén ott maradhatok nála, de csak azért, hogy nekem jó legyen, mert őt a szex nem érdekli. Aztán koromsötétre besötétítette a szobát és felöltözve feküdt az ágyba mellém. Hiába volt minden finom próbálkozásom és rábeszélésem, teljesen elhárított magától. Mindenre azt mondta, hogy furcsa neki és nem akarja csinálni, ne is simogassam, mert nem kellemes. Kértem, hogy menjen el orvoshoz, de ezen annyira megsértődött, hogy szakítottunk. Később egy orvos tanácsára megpróbáltam olyan „éjszakai pillangót” találni, aki felszabadultan tudja művelni a szexet. A következő években két ilyen nővel volt kalandom, de ők is csak egy-egy aktust engedélyeztek.

Aztán megismerkedtem egy asszonnyal. Ő végre „forróvérű” nő volt és jó orgazmuskészséggel rendelkezett. Előre megbeszéltük, hogyan fogunk szeretkezni. Ha együtt lehettünk, naponta 5–6-szor szeretkeztünk, tartalmas előjátékkal és utójátékkal. Sajnos, a kapcsolatunk csak másfél hónapig tartott, a férje miatt. Kár, mert együttléteink folytán az egészségi állapotom erősen javult, viszont újra teljesen leromlott, amikor már nem találkozhattunk. Sajnos, beleszerettem ebbe a nőbe, de ez volt az utolsó kapcsolatom. Azóta semmi sem sikerül. Minél jobban akarom, annál hevesebb elutasításokat kapok. Pedig azt mondják, hogy jóképű férfi vagyok – s közben sivárságban kell leélnem az életemet.

Egész életemben tartós érzelmi kapcsolatra vágytam, amit soha nem értem el, így az életem teljesen értelmetlenné vált. Mivel szüntelenül kínzott a szexuális hiányérzet, 14 éves korom óta állandóan csak maszturbálnom kell. Az önkielégítéseknél a gazdag fantáziámat használtam fel, vagy a tévében és a moziban látott szexjeleneteket. Így annyira érzékeny lettem, hogy pornográf képre pillantva máris megindult a merevedés. Ha pedig zavartalanul nézhettem a képeket, anélkül, hogy a hímvesszőmhöz nyúltam volna, gyakran magától bekövetkezett a magömlés. (Persze csak akkor, ha tetszett a jelenetben szereplő nő.)

Olvasni mindig szerettem. Már 16–17 éves koromban is olvastam szexuális felvilágosító cikkeket vagy könyveket. A szeretkezés technikájáról is láthattam rengeteg képet. A véleményem az, hogy nagy szükség van ilyen könyvekre. Csak kár, hogy épp azok nem olvassák ezeket, akiknek legnagyobb szükségük lenne rá. Eddig ugyanis szinte csak olyan nőkkel randevúztam, akiknek a szexuális kultúrája a nullával volt egyenlő. Pedig egyes alkalmi ismerőseim magasabb iskolai végzettségűek, vagy vezető beosztású, diplomás férfiak feleségei voltak.

Tény, hogy akadt köztük egy-két gátlástalan, aki semmilyen szexjátéktól nem riadt vissza, sőt, kezdeményezte a játékokat. Előfordult, hogy egy szeretkezésnél a nő annyira felizgatott, hogy az orgazmuskor elvesztettem az eszméletemet. Ez a kölcsönös élvezet persze igen ritkán fordult elő. Főleg a 30 éven felüli nőket nehéz meggyőzni arról, hogy olyan örömök is vannak a világon, amikről ők még nem tudnak – s ehelyett inkább a szájukat biggyesztgetik.

Ma már ritkán olvasok újságot vagy könyvet. A tévében mindig azt a műsort nézem, amelyikben szép nőket láthatok. A műsor témája nem is érdekel. Nemrég egy beutalóval elmentem Hévízre, de ott sem tudtam megismerkedni senkivel. Rengeteg szép nőt láttam, de mindegyik idősebb és nyilvánvalóan gazdag férfival járt. Egyetlen éjszakát sem tudtam aludni Hévízen, a magány és a negatív feszültségek miatt. Így a beutalás végét meg sem várva, teljesen kimerülve hazamenekültem. Utána szakaszosan jelentkezett nálam az impotencia: sokszor erős szexuális izgalom ellenére sem volt rendes merevedésem.

Novemberben egy első randevú során azért hagyott ott rögtön egy elvált asszony, mert posztócipő volt rajtam, s így röstellt volna végigmenni velem az utcán. Ha már ilyenen múlik egy ismerkedés, akkor megette a fene az egészet. Ez a nő megadta nekem a kegyelemdöfést, mert azóta én nőt megszólítani sem mernék. Azóta rengeteg álmatlan éjszakát éltem át. S volt még egy érdekes esetem.

Éveken keresztül figyeltem egy szép, fiatal, szőke nőt. De akárhányszor találkoztam vele, mindig keresztülnézett rajtam. Gondolni sem mertem arra, hogy vele megismerkedjem. Aztán nemrég az utcán elém állt. Egy másodpercet adott arra, hogy rájöjjek: hajlandó ismerkedni, tehát határozzak és cselekedjek. Hát ez, sajnos, nem ment. Így ő oldalt lépett és elment. Persze álmatlan éjszakák sorozata állt be nálam, hiszen a nőideálom állt előttem. S az a baleset ért, hogy közelségétől belészerettem.

Szabadulni akartam ettől az érzéstől, de nem ment. Megint jelentkezett az impotencia, s nehezen tudtam magamon könnyíteni. Az AIDS-szel kapcsolatos műsorokat szorongással hallgattam, mert félek, hogy sok magányos nő még inkább begubózik és elzárkózik a partnerkapcsolattól. (Ráadásul ezek a műsorok a gumióvszert akarják rám tukmálni, amit én képtelen lennék használni.) Úgyhogy ezek a dolgok végképp betették nekem a kaput. De irtózom az utcán végigmenni is, ha látom a szembe jövő közömbös, hideg arcú nőket, akik mint betonszobrok gurulnak el mellettem. Ilyen környezetben miben reménykedjek?

Az a kevés nő, aki még nem ragadt le valahol, csak a gazdagokkal, diplomásokkal és vezető beosztásúakkal barátkozik. Ismerőseim szerint labdába sem rúghatok, mert ezek a nők soha nem állnak velem szóba, ne is próbálkozzam. A többi nő meg otthon ül és kelteti a tojásokat. Ha egy férfi ismerkedni akar velük, úgy tesznek, mintha nem is hallanák. Ezt én embertelen, brutális dolognak tartom. Nagyravágyóak és rettenetesen anyagiasak. Sok közöttük felsőbbrendűségi mániában szenved. Találkozáskor a szájukat biggyesztgetik, vagy grimaszokat vágnak. Csak néhány kövér nő lett volna hajlandó szóba állni velem, de mellettük semmiféle szexuális vágyat nem érzek.

Beszélgettem olyan férfiakkal, akiknek 5–6 „ügyeletes” és kétszer annyi „beugró” szeretőjük van. Ezek a férfiak 30 és 60 év közöttiek. Fő vonásuk, hogy van pénzük és tudnak reprezentálni. Esti sétáim közben megfigyeltem, hogy a gazdagok „díszvacsorával” vendégelik meg az alkalmi barátnőjüket egy-egy vendéglőben. De látok olyat is, hogy a szép nő zabál, vele szemben a férfi meg összekulcsolt kézzel nézi, hogyan eszik a nő. (Mert neki csak egy vacsorára van pénze.) Nekem, sajnos, nincs annyi pénzem, hogy ilyen díszvacsorákat finanszírozzak.

Társaságban előfordul, hogy szóba kerülök. A nők azt mondják rólam, hogy unszimpatikus vagyok nekik. Előfordul, hogy nők a legszemetebb megjegyzéseket teszik rám, amit nekem szó nélkül el kell tűrnöm. Nem értem ezt a borzalmas unszimpátiájukat. Attól nem félek, hogy meghalok, mert utálok már így élni. Inkább attól félek, hogy belebolondulok ebbe a nyomorúságos életbe.


 

A vallás fogságában

 

Az élettörténetem, azt hiszem, magáért beszél.

A harmincas években születtem, falusi, katolikus értelmiségi családban. A szexualitással kapcsolatos minden téma kisgyermekkoromtól kezdve tabu volt. A fegyelmező, követelő nevelési légkör alapelve az volt, hogy más nemiszervére még odanézni sem szabad. Anyámat, apámat meztelenül sohasem láttam. Mivel lánytestvérem nem volt, női nemiszervet sem gyerekkoromban, sem később, egészen a házasságkötésemig nem láttam. Belém­suly­kolták, hogy bűn a nemiszervre tekinteni, s ezt a tilalmat – magam sem tudom, hogy miért – nem szegtem meg. S mivel ez beszédtémaként is tabu volt, s mivel értelmiségi gyerekként a többi gyerek nem nagyon fogadott be 12–13 éves koromig, efféle témákról nem beszélgettem a korombeliekkel sem.

Amikor egyszer észrevettem a fiútársamnál merevedést (fürdőruhán át látszott), puhatoló kérdésemet anyám elhárította, később pedig Tóth Tihamér könyvét (A tiszta férfiúság) nyomta a kezembe.

Közben már előfordultak éjszakai magömléseim. Azután – nem tudom, hogyan keletkezett ez – szexuális izgalmat jelentett, ha oda kötözhettem magam valahova, vagy ha valamiféle csapdába keveredhettem. Volt, hogy a kamrában levő létrához kötöztem magam, s orgazmust okozott, hogy a jól meghúzott, megcsomózott zsineget nem tudtam azonnal kibogozni. Ilyen típusú önkielégítéssel éltem havi néhány alkalommal. Később az is előfordult, ha sok feszültség halmozódott föl bennem, hogy gondolati úton is elő tudtam idézni – az említett helyzetekbe képzelve magamat – a merevedést és a magömlést, például ágyban fekve.

Mivel katolikusként neveltek, a vallásgyakorlat természetes állapot volt számomra. Ehhez tartozott a gyónás. A papnak számtalanszor meggyóntam, hogy önkielégítést követtem el, de ennek technikáját sohasem részleteztem, s egyetlen gyóntató sem kérdezett rá erre. Így ez egyetlen alkalommal sem lett gyóntatószéki beszédtéma, tehát nem kaptam semmilyen jelzést arra, hogy ez feltétlenül kerülendő. A gyónás végén a „penitencia” mindig néhány imádság volt. A körforgást tehát semmi sem szakította meg.

Volt egy kis testi fogyatékosságom, ezért kisebbrendűségi érzéssel is küszködtem. A lányok idegen, vonzó lények voltak számomra, akikkel szerettem volna barátkozni, de ez – felnőtt fejjel visszagondolva – igen suta közeledés lehetett, mert komolyabb kapcsolathoz egyetlen esetben sem vezetett, igen sokáig. Középiskolás koromban ugyan igyekeztem kísérgetni a lányokat, „udvarolni” egy kiválasztottnak, de néhány közös sétánál és barátságos beszélgetésnél több nem lett belőle.

Ilyen „fejlődési folyamat” után kerültem egyetemre, ahol különféle bálokon és diákösszejöveteleken (a négy év alatt) kb. 15 lányhoz próbáltam közeledni. Volt köztük, akivel mindössze egy bálon táncoltam és hazakísértem, s a kapcsolat nem folytatódott. De volt, akinek a szüleinél is megfordultam, s majdnem háromnegyed évig tartott a barátkozás. Ám ez alatt még a csókolózásig sem jutottam el, fogalmam sem volt, hogy mit és hogyan kellene kezdeményezni. A sok séta és randevúzás ellenére a kapcsolatom ezzel a középiskolai végzettségű, az egyetem székhelyén állásban levő nővel is megszakadt. Az említett, kb. 15 kapcsolat e két szélső példa között helyezkedett el.

Az egyetemen ismertem meg a feleségemet, akivel ma is együtt élek. Ez a kapcsolat is hasonlóan indult, mint az előbbiek. Ma sem tudom, honnan merítettem azt a kevés információt – valószínűleg ellesett beszélgetésekből vagy filmekből –, hogy testileg is közeledni kell a nőhöz. Ezt néhányszor bátortalanul megtettem.

Talán a ma használatos petting fogalma közelíti meg, ameddig eljutottam. Feleségem egyszerű, az enyémnél jóval kevésbé vallásos családból származott. Neki lánytestvérei vannak. Feltételezem, hogy bizonyos mértékig hasonlóan csekély indíttatása volt, vagyis a szexuális igényei igen mérsékeltek voltak. A házasság előtti nemi élet számára is tabu volt, így ezzel nem is próbálkoztunk.

Házasságkötés után a nászéjszaka teljes tapasztalatlanságban telt el. Valahogy közösültünk, ám ez nem lett túl kellemes emlék. Ügyetlenkedtünk. Mivel ő félt a nem kívánt terhességtől és az esetleges abortusszal járó fájdalmaktól, a kielégülés más módjait kerestük. Maradt a petting, a hüvelyen kívüli, combjai közötti kielégülés. S az is előfordult, hogy titokban a serdülőkoromban begyakorolt technikával elégítettem ki magam. Lakáshoz jutás után, mivel gyereket akartunk, sor került néhány szabályos közösülésre is, ám a gyermek megszületése után – a nem kívánt további terhességek elkerülésére – visszatértek a régi módszerek.

Így éltünk nemi életet mintegy két évtizeden át. Feleségem szakmáját szerető, értelmiségi nő, akit nem nagyon érdekel a szexualitás, aki ezt beszédtémaként is ízléstelennek tartja, így erről az ágyban sem szoktunk társalogni. Történt azonban, hogy szerelemre lobbantam egyik munkatársnőm iránt, akinek szépsége és kedvessége lenyűgözött. Sajnos, ő foglalt volt, s az érzelmi fellobbanásomat nem viszonozta., bár az általa indukált vonzalom fantasztikus szenvedéllyé fokozódott. Persze igyekeztem őt megérteni, tartózkodásának indítékait méltányolni. Buda Béla Empátia című könyvét e szándékkal vettem kézbe, s ez a cél vezetett újabb és újabb pszichológiai könyvek megszerzésére és tanulmányozására. Az utóbbi fél évtized eredménye, hogy pszichológiai és szexológiai ismereteim a korábbinak sokszorosára növekedtek.

Az említett, viszonzatlan szerelem indított el azon az úton, hogy elszégyelltem korábbi önkielégítési módszeremet, s az utóbbi években már csak néhányszor került erre sor. Egyúttal igyekeztem feleségem kedvében járni. Rátértünk a gumióvszeres védekezésre, s igyekszem a tőlem telhető legnagyobb örömet szerezni neki. Oldalt fekve közösülünk, átlag heti két-három alkalommal. Ez talán őt is kielégíti, bár az orgazmusig nem biztos, hogy sikerül eljutnia. Más nővel azonban már nem próbálkozom. Néha kacérkodom a gondolattal, hogy jó lenne, de félek a kudarctól. S azt sem tudom, hogyan kellene hozzá kezdeni.

Továbbá csak a kifejezetten csinos, magas, vékony, jó alakú nőkhöz vonzódom – feleségem is ilyen, még a két gyerek után is –, akiknél a partnerhiány nem jellemző állapot, s nem valószínű, hogy szexuá­lis közeledésem viszonzásra találna. De azért ma már nem tartanék kizártnak egy ilyen próbálkozást, ha az alkalom és a körülmények ilyen szituációt „tálalnának” elém. Ám nem keresem a lehetséges kalandot, hiszen házasságom kiegyensúlyozott, amit felborítani nem szándékozom.

A különféle szexuális kapcsolatokról (házasságról, házasság előtti vagy azon kívüli nemi életről stb.) az a véleményem, hogy az két – csoportszex esetén több – ember magánügye. Ha nem kényszerítenek bele senkit, lelki kényszerrel sem, akkor mint jelenség elfogadható. A külső kapcsolatokkal funkcionáló házasság is lehet jó, a résztvevők számára megfelelő életviteli forma. A homoszexualitás azonban számomra visszataszító, tőlem idegen viselkedés, aminek a létezését még­is tudomásul kell venni.

Magamról még annyit: a vallásos világnézettől felnőtt koromban, jó két évtizede elfordultam. Ítéletalkotásaimra azóta ateista világnézeti felfogás jellemző. A leírtakkal segíteni szeretnék másoknak (bár lehet, hogy van bennem bizonyos kitárulkozási igény is). Mindenesetre ha jeligét választanék, az a következő lenne: „A vallás fogságában” – ami szerencsére a múlté.

 

 

Titkos irat – letétben

 

„Ősök nélkül, házasság nélkül, utódok nélkül –
vad kívánkozással ősök, házasság és utódok után.”
(F. Kafka)

 

Különös dolog történt velem. Egy szorongó, magányos délelőttön úgy éreztem, hogy „letétbe kell helyeznem titkos irataimat”, mint ügyvédnél a végrendeletet szokás. Azt kezdtem érezni, hogy a naplóm hasznos információkat is nyujthatna valakinek, minthogy sok benne a garantáltan őszinte vallomás a szexuális élet területéről.

Tudom, nem szabadna visszasüllyednem a serdülőkorba. Felnőtt vagyok, negyvenes orvosnő. Viszonylag jó körülmények között élek, s csak annyira magányosan, ahogy a legtöbb ember, akár családban él, akár anélkül…

Déltájban felhívtam a „szeretőmet”. Néha ellenállhatatlan vágyat érzek (még mindig), hogy beszéljek vele. Semmitmondó, mindkettőnk számára előregyártott forgatókönyv szerint zajlanak ezek a beszélgetések. Fölösleges kérdésekre adott fölösleges válaszokkal. Most és mindörökké hozzáférhetetlenek vagyunk egymásnak. Én a magam nárcizmusával, ő a szépen fejlett Ödipusz-komplexusával (vagy hasonlóval). Felnőtt lányával most épp viharos konfliktusok utáni, békés szerelemben él. Mint embernek, örülnöm kellene, hogy a lakásból való kizárások és könnyes „örök haragok” után újra egymásra találtak. Csak hát ez a mi csenevész kapcsolatunknak, sajnos, az utolsó kegyelemdöfést adja.

Egy kis lelkiismeretfurdalásom is van, mert hajdan egy levelemben tudatosítottam benne ezt az „apa–leánya szerelmet”, nem számolva azzal, hogy a közhelyszerűen ismert fogalmat ez a derék kispolgár talán életében először hallja, és megretten tőle, mint valami főbenjáró bűntől.

Csak most értettem meg apámnak azt a feltétel nélküli kapaszkodását anyámba a halál küszöbén. A gyermeknemzés kötelékénél nem lehet erősebb semmi? Ez volt az ő közös dolguk az életben. Hát igen, ilyen szövetséges nem jutott nekem. Az én egyszervolt megtermékenyítőm, amikor megtudta, hogy apává akarom tenni, szűkölve könnyet hullatott, s megpróbálta magát beleheccelni valami műfelháborodásba, hogy becsapottnak érezhesse magát, mint akivel valami méltánytalanság történik.

A gyermeknemzés ebben a tablettás, spirálos világban nem két, különnemű ember közös dolga többé, hanem valami kijátszható, vagy udvariasan nem kijátszott ütőkártya a nő kezében, aki ezzel egyszerre válik győztessé és megalázott legyőzötté. Nemes, egyszerű „élőlénységét” vesztette el a mai ember. Olyan tabukat döntöget nagy büszkén, amelyek fajtájának fennmaradását őrizték évmilliók óta.

Partneremmel tegnapelőtt hosszú telefonbeszélgetés során elmondtuk, hogy miért tartjuk egymást elviselhetetlennek. Mindez nem akadályozott meg abban, hogy az egész délutánt főzöcskézéssel töltsem, s estére meghívjam egy „ön- és fajfenntartó partira”. Az előzményeket tekintve egész jól éreztük magunkat egymás társaságában. Ilyenkor értem meg a materialista alaptételt, miszerint a lélek az anyag legmagasabb rendű mozgásformája. Nekem, aki jószerivel még nőnek sem igen tarthattam magam, egy-egy talán még csak orgazmushoz sem juttató szeretkezés után is olyan béke költözik a lelkembe, ami egy-két napig is eltart.

Hiába vetem meg magam ebben a csak szexuális tartalmúvá züllött kapcsolatban, amelyben már beszélgetni sem tudunk egymással. Mégis, az asztalnál és az ágyban igyekszem a legjobbat nyújtani, mint valami búsásan megfizetett, technikás prostituált. Nem a saját örömemet keresem elsősorban, hanem az tölt el boldogsággal, hogy örömök nyújtására vagyok képes – a főztömmel, a testemmel.

A nagy, karácsonyi ajándék-vásárlással már kész vagyok. Partneremnek és lányának bejglit ígértem, hogy egy kis családi meleget csempésszek ebbe a családanya halála óta még karácsonyfát sem állító, rideg fészekbe. A karácsonyi ajándékcsomagba a lány számára néhány kitöltetlen dátumú orvosi igazolást is tettem, hogy igazolatlan hiányzásait igazolni tudja. Így nagyvonalú és együttérző mostohának éreztem magam. Bár az apját féltékenyen és gyűlölve szerető lány jóindulatát irányomban még ezzel sincs reményem megvásárolni.

Csak hogy ne kelljen az ünnepeket otthon, gyalázatos, megszégyenítő magányban, vagy nehezen elviselhető „szeretteim” körében eltölteni, lecsaptam egy siófoki beutalóra. Persze mit lehet ilyen helyen csinálni? Enni, inni, s egy csomó szintén magányos és hozzám hasonlóan hitvány érzelmi életű emberrel megismerkedni, hogy együtt üssük el azt a kis szabadidőnket.

Szenteste még együtt voltam a családommal. Ha jól emlékszem, igazán szép, békés este volt. Még a szokásos karácsonyi náthámmal sem tüsszentettem tele a fa alját, mint évek óta mindig. Keresztfiam, még tán utoljára őszintén, vagy már csak udvariasságból, nekünk mutatva, csodát várva rohant be a lakásba, ahová az évek múlásával egyre rafináltabb télapó csempészi be az ajándékokat, titokban.

Másnap este aztán megérkeztem a kihalt Siófokra. Amíg a szokásos bejelentőlap kitöltési aktus folyt, a vendégek már felmérték egymást. Ilyen helyeken már az első percekben el kell dönteni a magányosoknak, hogy ki kire hajt rá, hogy a rövid idő, amit egymásra szánhatunk, maximális célszerűséggel legyen kihasználva.

Első este összefutottam egy fiatal, cigány betegemmel, akinek olyan „fájintosan civilizált” betegségei vannak, mint az asztma és a depresszió. Azon kevés betegeim közé tartozik szegény, akivel valami lelki hullámhosszon is találkozni tudtunk. Elmesélte annak idején, hogy mennyire terhére van a származása és részeges apja, akivel anyja és húga elköltözése óta kettesben maradtak. Ő már valahogy kinőtte a cigányságát, de a magyarok nem fogadják be, pedig jó külsejű, gyönyörű szemű, jóeszű, jó szakmájú fiú. Másnap ő segített nagy buzgalommal az egyik szobából, ahová a gondnok két 80 éves mamával költöztetett össze, egy másik, viszonylag kellemesebb szobába települni. A történetben a fiú csak mint néma és enyhén csalódott megfigyelő vett részt. Annyira kiábrándult belőlem szegény, látván, hogy élem az átlag nők „ledér” életét, hogy többet sem a lelkét, sem az asztmáját nem gyógyíttatta velem.

A későbbiekben egyre több emberrel ismerkedtem meg – tanulmányba illők mindahányan. Kapcsolat nélküli világból jött a többségük, ide, az idegenek közé, ahol magányukat nem érezték valami megvetendő aberrációnak.

Az üdülés másnapján városnéző sétára indultunk. Két magányos pasas csapódott hozzám már az első lépéseknél. Hol az egyikkel váltottam néhány mély értelmű mondatot – például az előző napi, horkoló és tök-süket, több nejlonzacskónyi gyógyszerrel felszerelt, vénséges szobatársnőimről –, hol a másikkal. Az egyikről kiderült, hogy mérnök, nincs kocsija, elvált és egy 15 éves lánya van. (Egy lányos apa kihez csapódhatna, mint hozzám.) Szeret fúrni-faragni, szereti, ha valami „meg van csinálva”.

A másiknak megtévesztően enervált, intellektuel feje volt, „Darvas Iván arcéllel”, lenövesztett pajesszal. (Később utánanéztem, ez a hypogonadizmus jele.) Elmondta, hogy amint betette a lábát az üdülőbe, mindjárt felfigyelt rám. Ő is elvált, Pesten lakik a bátyjáéknál, amióta fiatal, 25 éves felesége megcsalta, és eljött vidékről. Amikor megtudta, hogy orvos vagyok, saját, pesti lakással, teljesen elhatalmasodott rajta a rokonszenv irányomba. (Persze csak utólag vagyok ilyen gunyoros, az akkori, konyakkal megalapozott, üdülői semmittevésben bizony jólesett, hogy így körülsündörögnek.)

Az azonban már ott, azok között a természetellenes körülmények között is kiderült, hogy ez az intellektuel külső csak valami ügyetlenül magára aggatott maszk. Ennek a lakatosból lett közgazdásznak egész élete egy rakás sikertelenség, amit különböző, primitív manírokkal próbál ellensúlyozni. Lakatosnak sem volt jó, de az akkori éra nemcsak a testvéreiből csinált értelmiségit – egyébként jól megállják a helyüket, többségükből karriert befutott ember lett –, de szerencsétlenségére őt is kiemelték ebből a faluról felköltözött családból, a műhelyből, s Moszkvába küldték tanulni. Gyönge matematikából, nem tud oroszul, azt sem tudja, mi fán terem, de közgazdásznak tanul. Nekiugratják egy számára vehetetlen akadálynak, s amikor összetörik, hazaküldik idegosztályi kezelésre.

A kezdeti, felderítő hadmozdulatok után (közös mozinézés közben két óráig a kezemet simogatta) értésemre adta, hogy feleséget keres, aki egyben lakáskérdését is megoldja. Bár kezdetben mutattam valami tessék-lássék ellenállást, még ismerősömre is hivatkoztam, mint otthon hagyott kapcsolatra, s bár már kezdetben éreztem valami nehezen elviselhető, mélyről jövő őszintétlenséget rajta, mi tagadás, repestem az örömtől, hogy ilyen „nem várt megtiszteltetés” ért: valaki össze akarja kötni velem az életét!

Itt az én emberem! Végre nekem is lesz asszonynevem! (Még most is vágyom rá, mint valami régi, pártában maradt úrilány – pedig már lassan kimegy a divatból, nemcsak az asszonynév viselése, de maga a házasság is.)

Boldoggá tett a gondolat, hogy nekem is lesz saját, különbejáratú férjem. Aki hazavár és akit hazavárok, aki körül házi­asszony­kodhatom. Szóval ilyen konyhai, falvédős érzemények vettek rajtam erőt. Természetesnek tartottam, hogy ez a kapcsolat Pesten is folytatódni fog. Meg is beszéltük, hogy másnap, ahogy én este hazautazom, reggel úgy jön, hogy a kofferját nálam hagyja (napközben elintézendő dolga van). Két hónapja dolgozik egy munkahelyen, s már újat keres, este pedig együtt vacsorázunk. Ez a megbeszélt program azonban kicsit illetlen módon lerövidült. Alighogy este kipakoltam a bőröndömből, megjelent, s közölte, hogy nálam óhajtja tölteni az éjszakát.

* * *

Ma már nevetséges, vagy inkább szánalomra méltó, hogy hatéves orvosi tanulmányaim folyamán és később is, évekig megúsztam, hogy akár egy hulla, akár élő férfi nemiszervét kellett volna tanulmányoznom. Működés közben meg különösen nem volt rá alkalmam.

Bár ma már „tapasztalt nőstény” szerepében tetszeleghetnék, ez az infantilis, szent borzadály, a férfi nemiszerv undorodva tisztelése megmaradt bennem, mint egy tisztességes aggszűzben. Ha később orvosi zárójelentésekkel nem is igazolja, az éjszaka folyamán úgyis nyilvánvaló lett, hogy egy „fél hímmel” szégyenített meg a sors. Engem, akinek amúgy is a legsérülékenyebb lélekrésze a női tudata, tele van kisebbrendűségi érzésekkel, későn (és minek) kezdett nemi élete miatt.

Egy vadidegen ember költözött a lakásomba kis motyójával, talán örökre kiköltöztethetetlenül. Még azokról a lányokról is többet tudtam, akikkel az üdülés tíz napja alatt együtt laktam, mert azok egyfolytában az életüket mesélték. Az egyik tanítónő volt vidéken, de vonzotta a nagyvilági élet és feljött Pestre. Albérletről albérletre tengődött, méltatlanabbnál méltatlanabb helyeken keresett magának partnerkapcsolatokat a pesti éjszakában, míg aztán tisztességgel elkurvult. Most anyjával lakik egy egyszobás lakásban, 36 évesen, nem titkolhatóan „agyonizélten”. Munkája nem okoz neki örömet, utálja a kollégáit, meg a gyerekeket is. Akárkihez hozzá menne, aki neki társadalmi megbecsülést nyújtana, ami még ebben a „haladó világban” is csak a férjes asszonyoknak jár.

A másik lány orosz szakos tanárnő volt vidéken. Valaha kiegyensúlyozott, csinos, családra termett, szintén harmincon felüli. Ismételt kudarcok után – úgymond – férjhezmenési szándékát feladta, testvérei gyerekeit pátyolgatja.

A harmadik egy fiatal, elvált asszony volt. Bár barátja – rossz külsejű, szürke ötvenes, volt szabó, ma pártember – elutazott hozzá szilveszterezni, s így nem volt a „magányosok klubjának” teljes értékű tagja, de azért az ő sorsa is vakvágányon veszteglő vonat. Rövid ideig élt együtt első férjével, aki „fej” volt, csak szkizofrén. Most, 38 éves korában lett először terhes barátjától, akivel többszöri összeveszések után öt éve él együtt. Minthogy a „tettestárs” – aszisztensnőm az abortusz előtt EKG vizsgálatra hozzám küldött, tinédzser lányok ajtó előtt toporgó, hosszú hajú kamasz társait nevezi így – magára hagyta ebben a nehéz időszakban, nagy lelki tusa után elvétette a gyereket. Élettörténete kicsit hasonlított az enyémhez, így nem csoda, hogy egymás nyakába borultunk. Egyébként ez a nő volt a legfőbb összeboronálónk szegény újsütetű vőlegényemmel. Hol az egyikünk, hol a másikunk fülébe suttogta, hogy egymásnak teremtett bennünket a sors.

Szóval, a nagy ágyjelenetnél tartottam. Kapkodva próbáltam menteni, ami menthető, informálódni erről a vadidegenről, akivel mostmár harmadik napja egy ágyban ébredtem. Kérésemre elhozta bátyjáéktól „papírjait”. Válóperes irataiból kiderült, hogy egyetlen vagyona a vidéki, kölcsönökkel agyonterhelt lakása, amiről lemondott volt feleségének az ő nevén levő, de orvosi igazolásokkal egyértelműen igazolhatóan nem általa nemzett gyermeke javára. Bár kis felesége nyilvánvalóan átverte, sem anyagi javaihoz, sem a gyermekkel kapcsolatos igazához nem juthat, csak hosszú, kínos perek útján.

Egy zárójelentés a vidéki idegosztályról: „Instabil karakter, dekompenzálódott állapotban.” Az EEG agyi sérülésre utal, bár rohamai nem voltak. Csak éppen epilepsziás lelkialkat alakult ki. Ezt már én teszem hozzá, hiszen egy kórházi pszichiáternek nincs olyan sok ideje a beteg lelkével foglalkozni, mint egy gyanakvó, vénlány menyasszonynak, aki még orvos is. Enyhe szellemi retardáció, indulatkitörések. Tapadós beszéd, perszeveráció. Terhesen ragaszkodó és hevesen gyűlölködő ember. Kétszínű és bosszúálló -– szóval nem igazi leányálom. Egyébként én már a harmadik felesége lettem volna.

Ki gondolná, hogy ez a nagy „nőfaló”, akinek csak időnként csuklik magasra a hangja, fakad minden átmenet nélkül sírásra, ez a majdnem nő – mégsem homoszexuális. Oka feltehetően a társadalom konformizáló hatása. Ezért csodálkozom az egyébként testi felépítettségükben férfias férfiakon, hogyan tudják magukat túl tenni a társadalom szigorú elvárásain. Bár úgy tartom, hogy semmi sem megvetendő, ami emberi, iszonyodom mindenfajta perverziótól. Persze az okos pszichológusok ezt is magyarázhatják azzal, hogy én elfojtom a látens homoszexualitásomat, s ezért gyűlölöm az azt nyiltan kiélőket.

Amikor személyi igazolványát megmutatta, kiderült, hogy az már majdnem teljesen betelt a sok munkahely- és feleségcserétől. Egyértelművé vált előttem, hogy menekülnöm kell ebből a kapcsolatból. Minthogy délutánra mentem dolgozni, egy levelet hagytam összepakolt holmija mellett, s mindkettőnk koros személyiségére hivatkozva kértem, hogy hagyja el a lakásomat. Néhány óra múlva azonban a sajnálkozás vett rajtam erőt. Úgy éreztem, hogy ha ezt a sok tekintetben hozzám hasonlóan nyomorult embert nem szánom meg, ki legyen hozzá könyörületes? Ki nyújtson segítséget ennek a szegény, nemének hibásan fejlett, csökkent értékű tagjának?

A következőkben az életünk egymás családjának való bemutatkozással telt. Villámgyors esküvőt terveztünk. Én attól féltem, hogy újra objektíven látni fogom, hogy saját érdekeim ellen cselekszem. Ő meg a váratlanul ölébe hullott lakáslehetőséget féltette.

Ezután még vagy ötször került sor szakításra és kibékülésre. Még az is megfordult az agyamban, hogy mesterségesen megtermékenyíttetem magam, ha vállalja így az apaságot. Én meg cserébe neki élete végéig „kosztot és kvártélyt” nyújtok. Persze minden újrakezdést egyre rövidebb és nehezebben viselt együttlétek követték, egészen a leg­utolsó szakításig, amikor végül is bátyja, az apahelyettes, tekintélyes családfő összeszedte kis motyóját és végleg eltűntette őt az életemből.

* * *

Egyszer Szatmár–Bereg tájait néztem meg, társas úton. Kis, a lápos vidék miatt a töröktől épen hagyott, ősi, falusi templomok, megmenekültek az ellenreformáció barokkosításától is. Mind egy-egy műremeke a paraszti építészetnek, kevés román műemlékeink szép csokra.

Egy sebész kolléga és vendége, az erdélyi író mellé csapódtam az úton. Bár szigorúan szellemi szinten ment a kommunikáció, nem bántam volna, ha egy kis szexuális kaland is keveredett volna bele. Mindhárman igyekeztünk műveltségünket fitogtatva, kulturáltan eredetinek látszani, ám erről a szintről nehéz az ágyhoz kanyarodni. A csupa nyugdíjas között, mint a nőtársaság egyetlen fogamzóképes tagját, a fiatal, primitív, sörpocakos, malacfejű gépkocsivezető is kerülgetett. Megérezte rajtam a kielégítetlen nőiségét még nem teljesen feladó nőstényt.

Hát igen, bármennyire is fogadkozom, hogy soha többet, kéjváró ébredéseim bizony elbizonytalanítanak. Talán mégis szükségem volna (legalább még egy ideig) arra, hogy egy meztelen férfitest verejtékes örömét érezzem. Az erdélyi írónak megígértem, hogy majd elmegyek valamelyik felolvasó estjére, de aztán persze mégsem mentem.

* * *

Régi partneremmel találkoztam a minap, véletlenül. Egy kapu előtt ült a kocsiban és magához intett. („Mint gyenge, könnyű lány, ha odaintik…”) A kocsiból persze nem szállt ki. A lányára várt. Megköszönte a lapot, amit Királyrétről küldtem. Amikor lánya megjelent a barátnőjével, zavart puszilkodás, búcsú. Ennyi maradt a kapcsolatból.

Érdekes, hogy erotikus álmaim kifejezetten szadisztikusak, a valóságban viszont az aktust megelőzően a mazochista szerelmi játék okoz kéjt. A megaláztatás keresése már a szerelmi partner kiválasztásában is megnyilvánul. Soha nem volt dolgom korban, műveltségben, szellemi színvonalban, társadalmi állásban nekem megfelelő férfival, mindig „lefelé” kerestem társat. Szűz életem szerelmi partnerei azzal okoztak kéjes és megalázó bánatot, hogy velem beszélték meg szerelmi örömeiket, melyeket más lányoknál találtak meg – ezzel mutatva, hogy nem vesznek nőszámba.

Egyik évfolyamtársam az egyetemen, már bizony a nevét is elfelejtettem, amolyan „évfolyam bikája”, primitív lelkű és nagyképű fickó volt az első, akinek valahogy az útjába kerültem, és aki talán hasonszőrű haverjaival fogadva „startolt” rám, hogy kipróbáljon. Pattanásos képű, fiúkkal beszélni is gyáva, félszeg, a szexre még 23 éves koromban is éretlen lány voltam akkor. Ez a fiú egy Duna-parti séta alkalmával valami büdös, barlangszerű kuckóba betuszkolva (a Dunába ömlő csatorna kijárata lehetett) rövid „udvarlás” után lerohant, a nyakamat kiszívta, mellemet markolászta. Hazaérve egész testemet rázta a könny nélküli zokogás, amikor álmaim ilyen gusztustalan „beteljesedésére” gondoltam. Szégyenkeztem és dühös voltam.

Továbblépés volt satnya kis szerelmi életemben, amikor Bulgá-riá­ban, a homokos tengerparton először hemperegtem egy fiúval úgy, hogy néhány napig hozzá tartozónak éreztem magam. Ez az ózdi gyári munkás – a szex terén maga is járatlan – nem tudott magáévá tenni sem akkor, sem később, amikor kifejezetten e játék folytatása kedvéért felutazott Pestre, néhány, helyesírási hibáktól hemzsegő levél után.

A dubrovniki buszsofőr, ez a szép szál, bajszos fiú, akiről még hazajőve, az úton is úgy álmodoztam, mint egy lehetséges, tartós partnerről, már a magyar határon úgy tett, mintha sohasem látott volna. Ő tulajdonképpen csak egy fallosz volt, amely először tört utat a testembe. De akkor már 39 éves voltam, hiába látszottam tíz évvel fiatalabbnak; a szerelem terén elveszejtett évek már behozhatatlanok voltak.

Kezdetben nem vártan sokat kaptam attól az ismerősömtől, aki életem első és utolsó, valódi szerelmi örömet okozó társa volt. Rövid időre függetlenné tett lelki gondjaimtól és kínzóimtól: anyámtól, tolószékben élő öcsémtől, nagy mellű, magabiztos sógornőmtől. Testileg és lelkileg is asszonnyá tett. Ez a már öregedő, de alacsonysága ellenére is jó testű, paraszti sorból igen magas posztra emelkedett és – hogy, hogy nem – jó szerelmi gyakorlatra szert tevő férfi átvette a szerelmes kínzó szerepét, s én kéjesen alázkodtam meg neki.

Kezdetben ugyan csak mímeltem a kéjt, hogy örömet okozzak neki, hogy büszke legyen hímségére. Később, amikor aggódni kezdett a potenciazavarai miatt, az én vágyam hevült egyre magasabbra. Minél inkább megalázott azzal, hogy „meg kellett dolgoznom” egy sikeres aktusért, annál közelebb jutottam ahhoz, amit orgazmusnak neveznek. (A kitűnő Woody Allen egyik filmjében egy társasági szépasszony meséli egy partin, hogy egyszer volt orgazmusa, de az analitikusa szerint az sem volt az! Ellenállhatatlanul mulatságos jelenet.)

Ezek az együttlétek perverz álmaim megvalósítói voltak. Ám a lánya egy ideig kisemmizettje és megalázottja volt ennek. Apja ugyanis annyira elfeledkezett róla a kezdeti időszakban, hogy – kapukulcsa nem lévén – többször a rokonoknál éjszakázott, amíg apja velem szeretkezett. (Mintegy velem csalta meg a lányát.) Később aztán ő kerekedett felül, és belőlem három–négyhetente, félórás „kielégülésre” felkeresett ingyenkurva lett. A két időszak között egy elvetélt magzat, teljes, ingyenes kosztkvártély neki és vasárnaponként a lányának, nagy összegű kölcsönkéregetések… Megtakarított pénzemből nutria bundát vetetett, mert úgy érezte ő, az újgazdag, hogy drága bundás, „úri kurva” illik hozzá, hogy reprezentálhasson velem. Térdig sáros falujába is ebben a ruhadarabban kellett levonulnom, hogy a rokonsága ámuldozhasson.

Így silányult el heves testi szenvedélyünk, melynek fényében még egymáshoz tartozásunkat is teljesnek éreztük kezdetben. S ekkor következett a szerencsétlen B.-vel való groteszk „szerelmi” fiaskóm, ami csak megkoronázta ezt a rosszul indult, kétséges örömöket nyújtó, hitvány kis szexuális életet.

Sok nem várhat rám, hisz nem vagyok már sérthető, mert nincs elveszíthető, nekem fontos kapcsolatom senkivel. Talán egyetlen sebezhető pontom, hogy életem kapcsolatteremtő próbálkozásainak kudarcain jól szórakozó családom egy kis rokon fiú hozzám való őszinte ragszkodását teszi tönkre. A gyerek szeretete persze magától is átalakul. A családtól elfordulva majd új kötelékek fűzik a világhoz. Ezt még egy anyának is be kell látnia, hát még egy nagynéninek. A csillogó szemű, puha kezű, csupa értelem és vidámság gyermekből gyorsan „kis hím” lesz. Szeretném az idő múlását valahogy lelassítani. Ahogy apám halála előtt próbáltam minden, vele együtt töltött perc ízét jobban érezni, élvezni, úgy merítek most erőt ebből a kis gyermekhaverból, mielőtt még fölényes, a családom többi tagjaihoz hasonlóan engem lekezelő, felnőtt legény lesz.

 

 

A férfi ambivalens viszonya a nőhöz

 

Nőként írok férfiakról, így nem lehet annyi tapasztalatom, mint egy férfinak. De legalább más szempontból látok, mint ők. Mindenekelőtt a férfi belső ellentmondásosságával szeretnék foglalkozni. S aztán azzal, ahogyan ez bizonyos kapcsolati helyzetekben megmutatkozik.

A férfi fő problémája szerintem abban áll – s ez nemzedékek egész sorára érvényes –, hogy a férfiasságok halmazában megtalálja saját, valódi szükségleteit. E kincs őrzője többnyire a saját anyja. A probléma régi, de még nagyapáink körében is egészen másként foglalkoztak vele. Megoldani azonban sohasem tudták, s megmaradt a férfi szomorúsága, hogy nem ismerik el és nem szeretik igazán. Ma viszont megnyílt az út a rejtett kincs felé, s már csak idő kérdése, mikor juthat be a kincseskamrába – ami nemcsak nagy reménység, hanem egyúttal veszély is.

Csupán egyik oldala a problémának, hogy a férfiakat ma a megnyilatkozás öröme és félelme szorongatja. Leegyszerűsítés lenne csak ezt látni meg. A nők többsége sokkal inkább elfogadja a hagyományos férfieszményt, mint amennyire azt önmagának bevallja, s az erős férfi által oltalmazott életről ábrándozik. Ám ugyanakkor a férfilélek rejtelmeit is meg akarja ismerni. Sok nő panaszkodik az érzelmek, a gyengédség és megértés hiánya miatt, de tanácstalan, sőt, kétségbe esik egy síró férfi láttán. Mi nők, sokszor akrobatikus egyensúly-mutatványt követelünk egy férfitól, akinek önmagára találását ez nem segíti elő.

Sőt, nemcsak a nők, hanem az egész társadalom így van ezzel. Családszociológusok megállapítása szerint a hagyományos férfieszmény válságba került, de hiányoznak az új eszményképek is. Ez nagyon megnehezíti az egyéni tájékozódást, és sok férfi a kritikák kereszttűzébe kerül. Mindez szorosan összefügg a partnerkapcsolati konfliktusokkal Nem csoda tehát, ha a gyengéd érzelmek ifjúkori megnyilatkozásai után sok férfi visszavonul a patriarchális biztonságba, s legfeljebb ennek fedezékéből hajlandó érzelmesen kommunikálni Erósz hercegnőivel. Haladásnak tartjuk, ha gyermekkocsit toló férfit látunk. Bizonyára nagy változásokat találhatunk a munka, a háztartás és gyermeknevelés megosztásában, ám az érzelmek területén tapasztalataim szerint kevés a változás.

A baráti körömhöz tartozó férfiak úgy nyilatkoztak, hogy szívesen szabadjára engednék érzelmeiket, de különösen a konfliktusos helyzetekben inkább „kemény férfiak” maradnak. Ugyanis csak az ilyen viselkedés nyújt számukra biztonságot. Gyakran elfelejtjük, hogy a párkapcsolat nem „természetvédelmi terület”, hanem a társadalmi feszültségek lecsapódásának helye. A vitát kínosan kerülők családi háttere gyakran egy látszatcsalád, vagy konfliktusokkal teli házasság. Ugyan­akkor tükrözői egy olyan társadalomnak, amely képtelen ellentmondásait nyíltan föltárni. Hasonló a helyzet az őszinteséggel, az érzelmek kimutatásával.

Ígéretemnek megfelelően most a férfi–nő viszony néhány jellemzőjét szeretném fölvázolni. Olyanokat, amelyeknek leírása a párterá­piá­val foglalkozók szerint eddig még senkinek sem sikerült teljesen. A nőt ezúttal három szempontból vizsgálom: mint anyát (és háziasszonyt), mint barátnőt és mint szeretőt. Mindenki átélt, vagy átélhet olyan kapcsolatokat, amelyekben e három szempont különböző mértékben fejeződik ki. A különbözőséget egészen a kizárólagosságig vihetjük. Az ambivalenciákat, ellentmondásokat és feszültségeket könnyen fölismerhetjük.

Melyik férfi ne kívánná, hogy ez a három nő egybeolvadjon, s ráadásul az övé legyen? Szépirodalmi olvasmányaimban a férfiak két fajtájával találkoztam: olyanokkal, akik nem ábrándulnak ki a szerelmi kapcsolatban, mert nem várnak semmi különöset, s egyszerűen elfogadják, amit kapnak. S olyanokkal, akik egész életükben egy ideál után sóvárognak. Eltekintve azon kevesektől, akik találkoztak ideáljukkal, a legtöbb férfi Goethével együtt sóhajt: „Ritkán következik be mindaz, amit oly régóta remélünk!” Nézzünk hát körül a „szempontok tana” szerint.

Az anya-szempont

Egykor minden férfi kisfiú volt, még korábban pedig csecsemő az anyja mellén. Ádám és Éva története pedig már a csecsemő szemének kinyílásával kezdődik. A nőiességnek ez az első élménye mély benyomást gyakorol a bébire, s ezt akár imprintingnek is fölfoghatjuk. Már régóta tudjuk, hogy ez nagyobb szerepet játszik, mint a táplálkozás. A testi érintkezés s az érzéki élmény a csecsemő alapszükségletei közé tartozik. Sok férfi beszámolt már arról, hogy nagyon kedvel bizonyos formájú és méretű női mellet – s ez gyakran a régi anyamellre hasonlít, vagy abból indul ki.

Ha egy férfi hangsúlyozottan anyás partnernőt keres, akkor a kapcsolatban többnyire biztonságot és védettséget, gondoskodást szeretne találni. Ilyen kapcsolatban a férfi könnyen kerül zavarba függősége és kiszolgáltatottsága miatt, amiről aztán más kapcsolatokban igyekszik megfeledkezni. Nem ritkán izgalmas partnernőt keres, akivel anélkül szeretkezhet, hogy újra az érzelmi függőség csapdájába esne.

Ám a függetlenség nagy álma így sem mindig valósul meg, hiszen szexuális függőség is kialakulhat. Másik variáns: egy buja testű, fiatal szerető, egy igazi Erosz-hercegnő választása. Ez sokat számít, növeli a férfi önértékelését és segít elfelejteni az otthoni „anyukát”. Csakhogy ezeknek a hercegnőknek többnyire nincs varázsvesszejük a fallikus szertartásokhoz. „Sok hűhó semmiért” – bár éppen ez a semmi véd a függőségtől és a kontroll elvesztésétől.

A kiút harmadik lehetősége: a férfi egy szerencsétlen teremtést választ, akinek anyaszerepet játszhat.

A barátnő (ill. partnernő) szempontja

Itt megint tudatos egyoldalúsággal a nőről, mint szellemi társról van szó; más megközelítésben testvéries viszonyról. Ez a szempont nagy szerepet játszik a nőmozgalomban. Ezzel számos filmrendező komplexusának nyomára bukkanunk. Miközben sok férfi számára a női bájak jelentik a legfőbb vonzerőt, s egyre több nő csak csinosan kiöltözve érzi jól magát, mai filmiparunk makacsul kitart a „haver” mellett, „akivel lovat lehet lopni”, vagy a magányos, dolgozó, értelmiségi nő mellett, aki meg nem alkuvóan keresi a hozzáillő partnert. A régebbi filmekben a szex jelentéktelen adalék, s keveset segített akár a férfiaknak, akár a nőknek abban, hogy egyéni érzékiségüket fölfedezzék.

Főleg olyan kapcsolatokban válik a nő barátnővé, amelyekben a felek munkaterülete azonos vagy hasonló. Ezekben legalábbis részben megvalósul a híres egyenrangúság, hiszen közös problémamegoldásról, egymás segítéséről van szó. E kapcsolati mintában gyakran olyan értelmiségi partnerek házasságát találjuk, akik a kommunikáció-tréning és a szexuális felvilágosultság ellenére sem voltak képesek igazán egymásra találni. Ide tartoznak az ún. „modern házasságok” is, amelyekben főleg önmegvalósításról (s ezzel együtt elhatárolódásról) van szó. Ezekben igen fontos a hatalmi egyensúly megtartása. Korábban azt szokták mondani, hogy a partnerek „egymás gyengéi” – ma többnyire csak az erő dominál.

Munkám során úgy tapasztaltam, hogy ezek a kapcsolatok nem feltétlenül veszélyeztetettek. A Hérára és Zeuszra emlékeztető, állandó huzakodás ugyan nem érdektelen, de az ősi görög istenhez hasonlóan a férfinak is időnként kikapcsolódást kell keresnie ebben a kapcsolatban, s ezt általában egy cicababánál találja meg, aki hozzá dörgölődzik, s kényeztetést vár. Az ilyen kapcsolatban a nők gyakran csodáltatják és imádtatják magukat anélkül, hogy valóban kötődnének. Az ilyen férfiak náluk nem keresnek anya-pótlékot, ahhoz már túl önállóak és igényesek. De hallgatólagosan tudomásul veszik, hogy a cicababa máshol is nyalakodik…

A szerető

Ha az egyéni, romantikus szerelembe vetett hitünket követjük, akkor most érkezünk a legfőbb szemponthoz. Minden eddigi kísérlet kudarcot vallott, ami a házasságot, illetve párkapcsolatot az együttműködésre, mint leglényegesebbre próbálta redukálni. A pesszimista nézetekkel ellentétben a nő és férfi viszonya még mindig (vagy újra) elsődlegesen az érzelmek cseréje.

A férfinak és szeretőjének viszonyában legfőbb szempont a szexualitás. Ezen a téren a férfi legélesebb ambivalenciája abban található, hogy egyrészt „irányító” akar lenni, vagyis önmaga és szeretője előtt mindig férfias maradni, másrészt vágyik a regresszióra, vagyis az odasimulásra, önelengedésre, ringatózásra. Igen keveset tudunk erről a férfivágyról. Többnyire csak mély válság esetén derül ki a létezése. Bár talán a férfiak sok szexuális fantáziája tükrözi az egység és védettség keresését; a gyengeségeket csak így lehet erővé átminősíteni.

A tudat küszöbén gyakran megjelenik ez a jelige: Elégedetten az él, aki becsapja magát. Ám valójában sok minden az ellen szól, hogy saját szeretetigényünket föltárjuk, nemcsak a sérüléstől való félelem miatt, ami a nőknél is központi szerepet játszik. További akadályok:

1. A beidegzett, jellemző kép egy olyan férfiról, aki „forró helyzetben is nyugodt marad”.

2. A legtöbb nő elvárja, hogy majd a férfi kezd vele valamit.

3. Az új teljesítménykényszer, amióta mindent tudunk a szexről, amit korábban nem mertünk megkérdezni.

Így könnyen előfordulhat, hogy a szexet sok férfi egyre inkább feladatnak, munkának, s nem szórakozásnak érzi. Nekik kell kezdeményezni, partnernőjüket izgalomba hozni, gondoskodni a kielégítéséről, s csak utána törődni a saját kielégülésükkel. Ebben az értelemben a „házastársi kötelesség” inkább a férfiakra érvényes. Itt megemlíthetjük, hogy a „gyengeség óráinak” szükséges menedékhelyei társadalmi viszonylatban egyre kisebbek lesznek.

Pedig hát a szerepek és teljesítmények fűzőjébe szorított embernek szüksége van arra, hogy a napi munka után a párkapcsolatba úgy meneküljön, mint a szabad érzelmek paradicsomába. Ez valójában déltengeri álom, s egyre inkább ama korszerű törekvés bűvkörébe kerül, hogy mindig mindent kontrolláljunk: azt is, ami az ágyban történik! S. Keen amerikai pszichológus joggal állapította meg, hogy nemi szervünk nem lehet a szenvedély oázisa, ha testünket elhanyagoljuk, elpusztítjuk. Csak az új, az egységes egészre beállított, holisztikus gondolkodásnak köszönhető, hogy a szexualitásban is nemcsak az ernyedt péniszre, hanem az egész emberre kezdünk figyelni: például a mellkasi páncélra és a légzésgátlásra, a kőkemény hátra és a hideg lábakra stb.

A szexualitással kapcsolatos másik dimenzió a közelség, az intimitás. Valószínű, hogy a kapcsolati zavarok gyakori, rejtett oka a félelem az intimitástól. Ezt nehéz felismerni, mert a közelség, az intimitás vágya nagyon az előtérben áll. Néha azonban észre kell venni, hogy öntudatlanul maga a csalódott akadályozza meg a közelséget. Ez szorosan kapcsolódik a függőségtől való félelemmel. Korunkban sokan azt tartanák eszményinek, hogy elérjék az intimitást, de ugyanakkor elkerüljék a függőséget. A korábbi nemzedékek tagjai viszont többnyire abszurdnak éreznék ezt a félelmet, hiszen a függőség természetes dolog!

Különösen erősen ütköznek az intimitás–függetlenség és az önállóság–védettség ellentétei a férfi és egy anyás szerető viszonyában. Itt a védettség olyan közeli, hogy az összeolvadás élvezete átélhetőnek tűnik. Másrészt a férfi önérvényesítésének kérdése itt sokkal élesebben vetődik fel. A leválás és önmagára találás mellett arról is szó van, hogyan tud helytállni az anyás szerető mellett. Az ilyen kapcsolatok túlélési esélye talán az erős ellentmondásosság miatt is igen csekély. Kár érte, mert meggyőződésem, hogy egy idősebb nő és egy fiatalabb férfi viszonya sok tekintetben kölcsönösen kielégítő lehet. Emlékezzünk csak arra, hogy a matriarchátus korában a tavasz ünnepe az istennő és fiatal szerelme egybekelésének ünnepe volt.

Egyszer Budapesten egy nagyszerű Dali kiállítást láttam. Századunk e nagy festője elhalmozta a közönséget a vézna férfiak és a lasszót lengető nők ábrázolásával – ezek az „örök nőiesség” előtti elragadtatás és szorongás kötéltáncának szimbólumai lehetnek. Mindezek persze alapjában ugyanannak a történetnek: Ádám és Éva történetének szeszélyesen eltúlzott változatai. De maga az a tény, hogy ezt a történetet ennyiféleképpen lehet előadni, azt mutatja: az élet színesebb és bonyolultabb annál, amilyennek hisszük.


 

II.Fiatalok esetei

 

Számvetés (Naplórészlet)

 

Az órák, a napok, az évek tovatűnnek, kergetik egymást szakadatlan, s magukkal sodorják a mulandó embert, a „percnyi tüneményt”. Ahogy Goethe írja:

„… oly sokezernyi tompa ember alig ismeri szívét,

céltalan lebeg, s a fájdalomba váratlanul taszítja a lét…”

Sokasodnak felettem az évek, hajszolnak engem is a mindennapok. Szükségem van az eszmélet óráira, a visszanézésekre, megállásokra, az értékelésekre. Hová jutottam? S merre tovább? Vajon nem céltalan lebegés jellemezte-e az életemet? Elmondhatom-e, hogy mindig tudtam, s tudom, mit akarok?

Úgy érzem, még mindig túl sok az „ösztönös” tényező sorsom alakulásában. Néhány hónapos, de legfeljebb egy évnyi terjedelmű perspektívákban élek. Sok minden arra vall, hogy várakozó álláspontra helyezkedtem az élettel szemben. Ennek elvi alapjait azonban még nagy vonalakban sem dolgoztam ki. S kérdéses, hogy egyáltalán mire várok.

Persze végeredményben kényelmes ez a passzív álláspont, a problémák elől való kitérés, a kompromisszumos és ideiglenes megoldások elfogadása, a lavírozás, a „cunctando” harcmodor – s talán volt is bizonyos jogosultsága. De meddig?

Azt hiszem, ideje, hogy a védekezésből lassanként „támadásba” menjek át. Ehhez pedig új, tervszerűen kidolgozott stratégiára van szükség.. Az új, aktív stratégia természetesen csak a helyzet alapos felmérésén, értékelésén alapulhat. Szeretném hinni, hogy rendelkezem egy olyan módszerrel, amely körülményeim kritikai értékeléséhez, helyes megítéléséhez szükséges.

Közvetlen körülményeimet, egyéni helyzetemet a mai társadalom általános tényezői determinálják. A mai magyar társadalom – s még szélesebben: az emberiség – fejlődésének, általános problémáinak megértése nélkül aligha tudom helyesen értékelni a saját helyzetemet, kidolgozni stratégiámat és taktikámat. Tudom, hogy ez igen nagy fel­adat. Lehet, hogy az első kísérlet meglehetősen csenevész és ügyefogyott lesz. De valahol egyszer el kell kezdeni.

Egyszer a kedvesemnek azt írtam, hogy célom: önmagamban is megvalósítani a tökéletesen fejlett ember eszményét. Három fő hibámat akkor a következőkben láttam:

1. Nem vagyok elég tudatos (időgazdálkodás!).

2. Önképzésem rendszertelen.

3. Elhanyagolom az új kapcsolatok kiépítését.

S most, újabb négy évvel később vajon mennyiben változtak meg a célok és a hibák? Történt-e előrehaladás? Azt hittem, az az év volt a döntő, a „fordulat éve” nálam. Ám az akkor megállapított, fő hibáim úgyszólván változatlanul fennállnak ma is. Tehát fordulatot kell elérnem, s ennek első lépéseként ki kell dolgoznom egy általános, perspektivikus fejlesztési terv irányelveit.

Először is néhány etikai problémát szeretnék tisztázni a magam számára. Olyan problémákat, amelyeket jelenlegi életkörülményeim és belső szükségleteim vetnek föl, s így megoldásuk nemcsak időszerű, hanem sorsdöntő jelentőségű is lehet. Minthogy ez tulajdonképpen az első ilyen próbálkozás részemről, nyilván hiányos és vázlatos lesz. De ha a helyes megoldások körvonalai valamennyire is kibontakoznak, úgy ez a kísérlet már elérte célját. Hiszen nem etikai tankönyvet akarok írni és korántsem törekszem teljességre. Különben is, csak néhány problémát vetek fel, főleg az egyéni morál területéről. Azt hiszem, ezek világos megfogalmazása önmagában is előrelépés lehet.

Módszerem lényegében az eddigi tanulmányaimon alapul. Világos számomra, hogy az erkölcs nem isteni eredetű és semmiképpen sem transzcendens; hogy az erkölcsi eszmék és szokások visszatükrözik az ember és a társadalom életfeltételeit. Nincs és nem is lehet abszolút erkölcs, amely minden korra és helyre érvényes. De távol áll tőlem az erkölcsi relativizmus is. Egy adott kor, egy adott társadalom erkölcsi eszméit és normáit a kor, a társadalom élete határozza meg, amely maga is törvényszerűen fejlődik. Természetesen nem valami merev determinizmus érvényesül, hanem a lehetőség és a valóság dialektikus mozgása, a tudat és a lét, az eszmék és érdekek bonyolult kölcsönhatása.

 

Az első és legátfogóbb kérdés: Hogyan, milyen ellentmondásokon keresztül alakul ki a hagyományos erkölcs hanyatlása során egy új erkölcsi felfogás? (S főleg: milyen lesz ez az új erkölcs?)

 

A jelenlegi erkölcsi elbizonytalanodás főbb tényezői:

1. A régi társadalmi rend, s vele együtt a régi erkölcsi normák megingása.

2. Egy új társadalmi rend és erkölcsi normák kiforratlansága, „gyermekbetegségei”.

3. Az uralkodó körök képmutatása, az elmélet és gyakorlat ellentétessége.

 

Mindezek táplálták és széles körben elterjesztették a fásultságot és cinizmust, amely nemcsak politikai, hanem erkölcsi téren is nehezen jóvátehető károkat okozott. Ez az erkölcsi cinizmus összefonódik az erkölcsi relativizmussal, s a kettő együtt képezi a hazai morál legnagyobb betegségét. S mivel az uralkodó körök diszkreditáltak mindent, amit hirdettek, újra megnövekedett a hagyományos valláserkölcs befolyása.

A kibontakozás útja és időtartama országos, sőt, nemzetközi tényezők függvénye. A nyomorral összefüggő erkölcstelenségek (lopás, csalás, emberkereskedelem stb.) nyilván csak a nyomor megszűnte után sorvadnak el. S minthogy igen sok erkölcstelenség a nyomorral függ össze, az erkölcsi kibontakozás valószínűleg végső soron a társadalmi jólét növekedésével valósulhat meg. A hatalommal összefüggő erkölcstelenségek (megvesztegetés, zsarolás, korrupció stb.) csak a mai értelemben vett hatalommal együtt szűnnek meg. Ez pedig akkor következik be, amikor az „egyesek hatalma mások felett”’ átalakul igazi közhatalommá, vagyis olyan hatalommá, amelyet az egész közösség gyakorol, illetve ellenőriz.

Az erkölcsi kibontakozás útja röviden: nagyobb szervezettség – nagyobb szabadság.

Ez természetesen a nemek közötti viszony normáira és a párválasztás erkölcsére is vonatkozik. Ezen a téren az ősidők anarchiája után az Erószt, a puszta nemi vágyat fokozatosan háttérbe szorította a gazdasági és hatalmi szempont. Kétségkívül fejlődés volt ez, a nemek közötti viszony fejlődése az állatitól a társadalmi felé.

Spirituális szempontok ebben tulajdonképpen csak az újkortól kezdve jelentkeznek, igen sokáig ritkán és többnyire alárendelten. Viszonylagos alárendeltségük persze szükségszerű, s ezen valószínűleg a jövő sem változtat. De minden jel arra mutat, hogy a testi és egyéb, anyagi motívumok egyre inkább a lelki-szellemi motívumok közvetítésével jelentkeznek és érvényesülnek. S így a spirituális szempontok mind nagyobb szerepet játszanak a két nem viszonyában. Az Erósz spiritualizálódik – mondaná Freud; de ez csak akkor pontos, ha tudjuk, hogy a spiritualizálódásnak társadalmi tartalma van!

Meglehet, hogy a jövő szerelmében a testi és a gazdasági szempontok egyenesen alárendelt szerepet fognak játszani. S valószínű, hogy a világnézeti, pszichológiai, esztétikai stb. szempontok lesznek a döntőek a párválasztásnál. (Az „esztétikai” szempont természetesen csak másodsorban tartalmazza a testi szépség motívumát.)

A nemi erkölcs terén a nők tényleges egyenjogúsítása hoz döntő fordulatot.. Erről azonban csak ott beszélhetünk, ahol a nő sem gazdaságilag, sem egyéb szempontból nem függ a férfitól, illetve a családtól. Világos, hogy az ilyen helyzet dolgozó nőt feltételez. Tehát a megfelelő munka és megélhetés biztosítása a nők tényleges felszabadításának döntő feltétele. A női nem állítólagos „gyengeségének” oka ugyan­is nem a női test vagy lelki alkat gyengesége – ez hazugság! – , hanem a gazdasági, s ebből következőleg politikai stb. kiszolgáltatottságuk. A két nem közötti viszony terén a legnagyobb erkölcstelenség éppen az, hogy az egyik nem többé-kevésbé kiszolgáltatott a másik nem kénye-kedvének.

A férfival minden tekintetben egyenrangú, dolgozó nőről a jövő társadalma részben vagy egészen leveszi majd a háztartás és a gyermeknevelés kizárólagos ellátásának gondját. Ez azonban két újabb problémát vet fel:

1. Megszűnik-e a család, mint gazdasági egység?

2. Elveszti-e a nemek közötti kapcsolat eredeti biológiai (reproduktív) célját?

Nehéz lenne ezekre teljes bizonyossággal válaszolni. Pró és kontra lehet érvelni mindkét esetben. Mindenesetre, ha nem is szűnik meg a család, mint gazdasági egység, ez az oldala valószínűleg egyre inkább háttérbe szorul. Ugyanezt lehet mondani a második kérdésre is. De – s itt jön a harmadik kérdés – mi fogja összetartani a családot, ha a biológiai és gazdasági tényezők elvesztik eredeti jelentőségüket?

Egyáltalán: mi a jövője a házasságnak és a családnak? Régen ez úgy vetődött fel, hogy „nőközösség” vagy „monogámia”, amit persze sokféleképpen lehetett értelmezni. Ma elég általános az a vélemény, hogy a monogámiának van jövője, de lényegesen át kell alakulnia. Eszerint a monogámiának egy új, magasabbrendű formája alakul ki, amely tartalmában egészen más lesz, mint a régi, patriarchális házasság és család.

A jövő monogámiája semmiképpen sem lesz olyan merev és szoros „kötelék”, mint amilyen még ma is. (Elsősorban a gazdasági kényszerűség teszi ilyenné.) Bizonyára mentes lesz attól az álszent képmutatástól is, amely a hagyományos, patriarchális monogámiát jellemzi. S mégis, sőt, éppen ezért, ha nem is tartósabb, de tartalmasabb lesz.


 

Féltékenység? Bizalom

 

Sohasem fordulok máshoz tanácsért. Mindig magam döntöm el, mi a helyes és mi nem, s ha tévedek, azt is magam teszem jóvá. A szüleim tavaly váltak el, én és az öcsém az anyámmal élünk. Jól megvagyunk hármasban, illetve van egy férfi az anyu életében, aki anyagilag támogat minket. Az öcsém és én nem szeretjük őt. Anyuval mindenről lehet beszélni, de a szerelem és szex terén már más a helyzet. Megérti ugyan, ha egy fiúval járok, de mégis másként gondolkozik. Neki az életét apu tönkretette egy másik nő miatt, és anyu nem tudta, mit tegyen, hogyan szerezze vissza. Nekem ilyen gondom nincs, sőt, még tanácsot is én adtam anyunak annak idején. (De persze nem fogadta meg.)

Eddig 3 fiúm volt, a harmadikkal még most is tart a kapcsolat. Vele van egy kis problémám, de előtte röviden írok az előzményekről.

Nyolcadikos voltam, amikor az első fiúval jártam. Ez a diákszerelem másfél évig tartott. Egy év kellett ahhoz, hogy megcsókoljon, s esküszöm, hogy egyikünket sem kellett rá tanítani, hogyan csináljuk. A csókolózásnál több nem volt közöttünk, pedig a fiú egy évvel idősebb volt nálam. A kapcsolatnak azért lett vége, mert féltékennyé akart tenni. Elsorolta, hány lánynak tetszik, s hogy mindegyik szívesen járna vele. Engem ez bosszantott, s mondtam, hogy akkor járjon azokkal a lányokkal. Elküldtem, bár később megbántam, de amikor békülni akart, mégsem békültem ki vele. A büszkeségem nem engedte. Pár hónapig nem jártam senkivel, de barátok között voltam, táboroztam.

A második fiúm a szakkörvezetőm lett. Kapcsolatunk szeptemberben kezdődött, levelezéssel, ugyanis előfelvételisként elvitték katonának. A dolgot nagyon komolyan gondoltuk. Gyönyörű két évet töltöttünk együtt. A szexuális kapcsolatot mind a ketten akartuk. Neki én, nekem pedig ő volt az első. Csodálatos élmény volt, készültünk rá és remekül sikerült, kényelmes, kulturált körülmények között.

Az ő névnapján történt meg a nagy esemény. Akkor már elsőéves egyetemista volt.. Ám a szexuális kapcsolat nem vált rendszeressé, csak elvétve, havonta egyszer fordult elő. A tanév végén megkezdődött a táborozás. Külön-külön, más táborokban voltunk. Ő több lánnyal megismerkedett, de a szakítás oka nem ez volt, mert kölcsönösen megbíztunk egymásban. A baj az volt, hogy haragudott azért, mert nem lehettünk együtt egy általam szervezett táborban. Ugyanis szerette volna, ha egy hétig egy sátorban lakunk ketten. Anyu persze ellenezte és én sem akartam. Ezután már csak ezen veszekedtünk, mindig a szememre hányta, hogy miattam nem sikerült. Végül is elváltak az útjaink.

Augusztusban és szeptemberben megint egyedül voltam. Aztán elkezdődött egy új kapcsolat. Ő a harmadik fiúm, vele még most is együtt járunk. Három évvel idősebb nálam. Albérletben lakik, s tőlünk nem messze van a munkahelye. Egy bisztróban dolgozik. Úgy terveztük, hogy a születésnapján fog otthon bemutatni. Anyu már ismeri őt és kedveli is, sőt, már össze is tegeződtek. Kapcsolatunk elég furcsán kezdődött. Csak látásból ismertem, aztán egyszer váratlanul feljött a barátjával. Meglepődtem, de amikor a barátja a szomszéd lány után érdeklődött, megnyugodtam. Beszélgettünk, és megkértem őket, hogy szerezzék meg nekem egy étel receptjét. Ugyanis a születésnapomra azt akartam csinálni, mert meghívtam egy csomó osztálytársamat.

Több mint két órát beszélgettünk a lépcsőházban, aztán – nagy rábeszélésre – bejöttek hozzánk. Közben hazajött anyu, láthatóan örült a vendégeknek, pertut is ivott velük, de nem maradt sokáig, mert dolga volt. Így megint hármasban maradtunk, s iszogatva beszélgettünk. Ő keveset beszélt, inkább a barátja tartott szóval. Endre közben engem simogatott, először csak a hajamat, aztán a vállamat, ment a kezével végig a karomon, egyre lejjebb. Átfogta a derekamat, közelebb húzott magához, és akkor csókolt meg először.

Jó volt nekitámaszkodni. Nem gondoltam semmi rosszra, határozottan jó érzés fogott el. Ő azonban izgatott lett, megkívánt. Azt akarta, hogy feküdjek le vele. Persze nem mondta így ki, csak célozgatott rá. Én értettem, s amikor ugyanúgy célozgatva válaszoltam neki, azt mondta, akkor is elbírna velem, ha nem hagynám magam. Kinevettem és azt mondtam: legalább két férfi kell ahhoz, hogy elbírjon egy nővel. Fogadtunk, hogy be bír-e vinni a szobába. Én játéknak gondoltam az egészet, s úgy is indult. Sikerült neki bevinnie, de ezzel nem volt vége. Az ágyra rakott és ott csókolóztunk. De ez sem volt elég neki. Többet akart, én viszont tiltakoztam. Kiabáltam és feljött az öcsém, ez mindent megakadályozott. Nyolc óra körül lehetett, amikor elmentek. Haragudtam rá, de sajnáltam is, hogy erre sor került, mert azt gondoltam, hogy így még a barátságunknak is vége lesz. Annyira el voltam keseredve, hogy miután elbúcsúztunk, sírva fakadtam. Ő nem láthatta, mert közben elment, de később visszanézett, s így mégis megtudta. Egyébként egyáltalán nem akartam járni Endrével. Nem tetszett. Csúnyának tartottam, mert nagy az orra.

Ma már mindez másként van. Nem romlott el a barátság. Lassanként szép szerelem bontakozott ki belőle. Másnap nem találkoztunk, de aztán eljött újra. Titokban nagyon örültem neki. Megbeszéltünk mindent, tisztáztuk a történteket. Következő nap az edzésen találkoztunk. Ő vett észre hamarabb, de amikor én is észrevettem, nem köszöntem, fiúnak előre soha nem köszönök. Szombaton eljött megint és számon kérte, hogy miért nem köszöntem. Azt feleltem, nem vettem észre. Azóta minden áldott nap találkoztunk. Nem veszekedtünk. A születésnapomra táskát hozott és a névnapomon is felköszöntött. Végül a szex terén is engedtem neki. Nem bántam meg, remekül kijövünk egymással. Eleinte hetenként, aztán minden nap szeretkeztünk.

Nagyon megszerettem – igaz, nem egy csapásra. S tudom, hogy ő is szeret. Rengeteget változtam, mióta vele vagyok. Egyszer volt komolyabb összetűzésünk. Egy másik lány el akarta hódítani tőlem, de sikerült megtartanom, pedig nem is küzdöttem nagyon érte! Erről nem is írok bővebben. A kapcsolatunk közel egy éve tart. Szeret és én is szeretem. Féltékeny és én is féltékeny vagyok rá. Ez az egyik probléma, nehezen tudom leküzdeni. Neki nincs rá semmi oka, igaz, nekem sincs, de mégis. Emiatt veszekedtünk egy kicsit, de rájöttem, hogy ha kedves vagyok vele, akkor ő is az és nem veszekszünk.

Olvastam Guy de Maupassant A Szépfiú című művét, s úgy gondoltam, ha a féltékenységi jelenetek helyett úgy bánok vele, mint a könyvben Clotilde a Szépfiúval, akkor minden rendben lehet. Ez be is vált. Nagyon nehéz volt ugyan kedvesnek lenni, amikor mérges voltam rá, és nehéz volt legyőzni a féltékenységet, amikor a volt nőiről beszélt, vagy azt mesélte, hogy hányan járnának vele. Hosszú idő kellett hozzá, de sikerült. Minden a legnagyobb rendben van. Illetve csak volt. Ugyanis elvitték katonának.

Nem bánta, örült neki. Tervezgettük, hogy mi lesz, ha megvárom, amíg leszerel. Én megfogadtam, hogy megvárom és biztos vagyok magamban. Ám vele kapcsolatban kétségeim vannak! Nem tudom, kibírja-e azt, hogy nem csal meg. Azt mondta, talán ki fogja bírni. Tudom, hogy akkor sem szakítana velem, s ha megcsalna, megmondaná – és ez így is van rendjén! –, de én nem tudnám elviselni. Nem tudom, mit csinálnék akkor. Ha például kimenő idején abban a városban csak azért „kifog” egy lányt, mert már nem bírja tovább. Bár ha eltávozást kap, rohan haza, hogy végre velem legyen, hogy lásson, hogy foghassa a kezem, hogy átölelhessen és megcsókolhasson, hogy szerethessen. Meg lehet-e érteni, meg lehet-e bocsátani neki? (De hát még a civil ruháját is nekem küldte, nem a szüleihez, s egyéb cucca is van nálam.) Vagy ha nem is csal meg, de bennem bujkál a kételkedés, hogyan higgyek neki? Mit tegyek, hogy ezt legyőzzem magamban, hogy ne érdekeljen, ne legyek miatta ideges?

Úgy érzem, ez már meghaladja az én ítélőképességemet. Nem tudnám eldönteni, mi lenne a helyes. Vagy csak akkor jönnék rá, amikor már késő lenne.
 

Ifjú gondolatok vajúdása

 

Talán azért nem merlek átölelni, megcsókolni, mert akkor félretoltad a kezem, s azt kérdezted: Miért csinálod ezt? Én megdöbbentem. Egy 18 éves fiútól ilyet kérdezni!

Azt mondtad, legyünk barátok. Hát persze!… de hát elég ez? Néha gyávaságomból erényt próbálok faragni. Bizonygatom magamban: látod, te több vagy, mint a többiek! S közben mulatok rajta. Akit egyszer visszautasítottak, az már nehezen kopogtat újra. Mint egy koldus. Szégyellem magam. Tudom, kinevetnének, ha tudnák ezt a nagy „komplexust”. Szeretném, ha te segítenél nekem. De te is olyan vagy, mint én, s ez nem bűnöd. Így aztán megint a papírhoz menekülök.

Visszakérném azt a levelet, de nem merem. Ilyen egyszerű lenne: csak a szépsége vonz? Lehet. De nem szeretném, ha emiatt a tanulásom, a lendületem romlana. Érdekesek az emberek. Megszeretik egymást, mert szépnek találják egymást. S mi a szépség? Talán csak az, amit egyszer olvastam: férfi és nő között a nemi ösztön egyik megnyilvánulása. Lehet, hogy igaz.

Mi nem vitatkozunk, nem veszekszünk. Nem jó ez a nagy békesség! Harc kellene! Mi önmagunkban vívjuk, egyedül. Néha csak nézem az apámat, s arra gondolok, hogy nem szeretnék rá hasonlítani. Pedig akarva-akaratlan átveszem a tulajdonságainak ki tudja, hányadát. Kicsit öntelt, érzelgős, magányos, feltűnni vágyó kölyök vagyok. De nem, csonka ez az egész, amit itt összezagyváltam. Nem tudom, mi hiányzik belőle.

* * *

Szeretnék szerelmes lenni beléd, szeretném, ha szeretnél, akarom, hogy szeress! De valami közénk áll. Nem tudom, mire gondolsz, vagy mivel vádolsz. Nyugtalanító, hogy nem tudom: ha ölellek, neked az jó-e? Nem tartasz-e önzőnek? Nagyon bánt, hogy te nem közeledsz hozzám, nem segítesz nekem, meg sem szólítasz. Nincs bizonyítékom arra, hogy örülsz-e nekem, ha hozzád megyek. Jó volna, ha mindig a szemembe néznél. Szép a szemed. Szeretnék beléd szeretni.

Csak egyszer ismerjen el valaki! S ha elismert, mondja meg, van-e, ami jó bennem? Elvillanok egy pillanat alatt, kráter támad helyemben. Kicsi leszek, mint a gombostű. S füst és korom. Ha azt hallanám: te jó vagy, te mindig olyan jó voltál hozzám – nem is tudom, mit tennék örömömben!

Döbbenetes! Minden akörül forog velem együtt, s bennem is: elismerjen ez is, az is – nevetnem kell, ha észreveszem!

Soha többé, Éva, nem leszel olyan, amilyen akkor voltál – tiszta és csodálatos. Táncoltunk, a hajad fekete volt és csillogó… Tudom, most már más vagy. Mi minden történt azóta? Azóta ezerszer rendet akartam teremteni magamban és az életemben. Azóta sok eszmét és könnyet tagadtam meg. S egyre kevésbé értem magamat. Tőled nem kaptam meg azt az ölelést, mely mindennél több, a beteljesülést. Közénk állnak néma, ősi tabuk, megmérgezik a tiszta, éteri mosolyt is. De egyszer valaki majd férfivá avat. Ám én nem adom majd egész magamat. Te is ott leszel majd ama éjszakában – karjaim közt vergődsz más lány alakjában…

A legkülönösebb, hogy semmi sem érdekel, semmi sem lelkesít. Saját kicsiségem tudata sem segít már erőssé lenni. Egy lány kell, de csak addig a mértékig, amit a civilizáció tiltása kiprovokál az emberből. Nem tudok hinni a szerelemben, legkevésbé saját szerelmem lehetőségében. Az emberek durvák. Minden előre látható az emberek kapcsolataiban. Csak a variánsok variálódnak végtelenül, amelyekben eleve minden ismerős. Hazudok magamnak és másoknak is. Kiúttalan minden. Szürke egér vagyok, s nem is lehetek több. Irigylem azokat, akik munkájuk hevében nem érnek rá gondolkozni. Nem történik semmi, ami kicsit is feldobna. Amire vágyom, az csak valamiféle mámor, önkívület, kéj, vagy legyen bármi, csak nem tudjak magamról.

Nem tudok semmit ígérni neked. Sem azt, hogy több vagyok másnál, sem azt, hogy olyan vagyok, vagy olyan leszek, ha akarom, amilyennek képzelsz. Most, hogy le kellett számolnom önmagammal, be kellett látnom tévedéseimet érzéseimet illetően… Nem akarok csalódást okozni neked. Félek, mert nem szeretném, ha kapcsolatunk végzetszerűen a nemiség posványába süllyedne. Félek, mert nem tudom eldönteni, nem ugyanaz a prózai vágy hajt-e feléd is, amivel most szembe fordultam, s elítélem. Vajon nem az ösztönök játékának kiszínezett, csalóka színpadán mozgok-e veled? Mert ha igen, akkor jobb, ha véget vetek a színháznak és inkább meghagylak magamban tisztán, csalódástól mentesen.

Sajnos, én nem tudok neked garanciát adni magamról. Egyszerűen azért, mert én sem ismerem magam. Ha most azt mondanám, örökké szeretni foglak, magam sem tudnám komolyan venni. Az ember állandóan változik és nem tud felelősséget vállalni jövendőbeli önmagáért, aki még nem ismer. Én még csak hónapokat tudok átfogni az életemből és megmondani: biztosan ugyanilyen leszek.

Most úgy látszik, jobb, ha csak egymással törődünk, és nem magával a szerelemmel. Ne próbáljuk hasonlítani és hozzámérni az érzéseinket. Nem lehet úgy ölelni, hogy az ember közben azon gondolkozik: vajon mennyi érzelmi fedezet van mögötte? Ez megkeseríti a legszebb pillanatokat is, amelyeket igazán nem szabad analizálni.

Én az utóbbi időben csak lélekben akartam közel kerülni hozzád, de valahogy mindig félre sikerült. Most épp azért nem megyek fel hozzád, nehogy megint lelkiismeretfurdalást okozzak neked. Mert ha meghittebb pillanatokra kerül sor, akkor mindig közénk áll valami: vagy egyikünk vagy másikunk bűntudata, önvádja… Ez a közös problémánk nyilván a nevelés következménye. Ha nem lenne bennünk olyan szemlélet, amely korlátokat és súlyos kérdőjeleket rak az ölelések köré, talán jobb lenne.

Részemről úgy gondolom: nem lehet minden kapcsolatban az igazi, nagy szerelmet keresni, mert abból csak egy van, és az akkor is jön, ha nem várja az ember. De amíg az igazit megtalálja, addig sem élhet zárdában, szentként, mert nemi önmegtartóztatása miatt nem hősnek és emberfeletti lénynek fogja érezni magát, hanem számkivetettnek, akiért csak bizonytalan időpontban jönnek.

Minden kapcsolatban meg kell lenni a tévedés és az igazi megtalálása lehetőségének. A probléma abból adódik, hogy mindkét esetben ott van az erotika is, mint egy fontos tartozék, ami szép ugyan önmagában is, de még szebbé teheti az igazi szerelem. Ám az öleléseket akkor sem lehet visszakérni, ha tévedés állt fenn. Éppen ezért csak a mindkét lehetőség tudatában átélt erotika az, ami később nem okoz lelki fájdalmat. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az ember minden esetben engedjen a vágyainak. Ezt csak akkor tegye, ha mindkét fél azonosan vélekedik a dologról, őszinték, és boldogságot jelent együttlétük szexuálisan is.

Legfontosabb, hogy az ember önmagával is tudjon könyörtelen lenni. Kell a keménység, hogy őszintén szembe tudjunk nézni önmagunkkal.

Valami egészen súlyos merényletet követünk el egymás ellen. Egyre több együttlétünk nemhogy segítene a tanulásban és meg­nyugvást adna, hanem éppen ellenkezőleg, meggátol benne. Miért? Mert megoldhatatlannak tűnő, nyitott kérdésekkel válunk el egy­mástól és mindig a következő találkozástól várjuk a megoldást. Nagyon sokat ártottál, amikor azt mondtad, hogy hidegen hagy az ölelésem. Ha én nem tudok ilyen téren örömet szerezni neked, akkor együttlétünknek nagyon fontos tartozéka hiányzik. S ha ez a helyzet, akkor mi lényegében nem is vagyunk egymásnak kiegészítői és társai, úgy mint férfi és nő. Így van? S ha így van, mi következik ebből?

 

A mai pedagógiai rendszer nem tudja megtanítani a fiatalokat arra, hogy a nemi kérdéseket helyesen értékeljék. Általában két szélsőséges eset van. Vagy nagyon szabadon engedik magukat az áldozatok (azért írom, hogy áldozatok, mert mindez a társadalom hibája), vagy túlságosan rossznak, kivetendőnek, sőt, erkölcstelennek találják a nemiséget – és úgy gondolják, hogy semmi köze a szerelemhez.

 


 

Párválasztási dilemma

 

Megpróbálok őszintén számot vetni a helyzettel.

24 éves vagyok és dísznövénykertész. Hobbim a grafika és verseket is írok. Esti tagozaton érettségiztem. A kiegyensúlyozottság látszatát keltő életemben, mint mindenkinek, nekem is van egy problémám. Ami nálam is érzelmi, valamint szexuális jellegű.

Talán ott kezdeném, hogy még katona voltam, amikor megismerkedtem Ágival. Civil ruháért voltam itthon, és a barátommal kimentünk a strandra. Egész délelőtt ott napozott mellettünk egy lány, egyetlen kis törülközőn. Rögtön megtetszett, de a barátomra is gondolva inkább párosával napozó lányokat nézegettünk. Minthogy ilyenekkel nem sikerült megismerkedni (mert kevés volt a „felhozatal”), s a barátom előtérbe helyezte azt, hogy inkább csak én találjak valakit („hiszen katona vagy!”), így a mellettünk napozó kislányra tévedt ismét a szemem. Nem sokára éltem is a kínálkozó lehetőséggel. Ugyan­is felállt és elment zuhanyozni. Bátorságot merítettem és miután befejezte a zuhanyozást, megszólítottam, hogy „szia! Nem jössz úszni? Vagy már voltál? Milyen a víz?”

Beszélgetni kezdtünk, s jött úszni. Mivel több napig voltam itthon, tudtunk közös programokat szervezni. Kétszer strandoltunk, majd elhívtam a Mályi tóhoz kempingezni. Igaz, sátrat is vittem, de ő éjszakára hazament. Mégis nagyon boldogok voltunk, mert még napközben lefeküdtünk, ismeretségünk harmadik napján. S másnap is, mert reggel visszajött.

Csodás volt az a hétvége és az egész itthonlét. Úgy tűnt, szeretkezéseink alkalmával ő is kielégült. Úgy gondoltam, hogy így természetes és mindig így lesz majd. Megtudtam, hogy csak pár hónappal vagyok idősebb nála, s hogy főiskolára jár, s e tanévben fog végezni. Kérdésemre elmondta, hogy már öt hónapja senkivel sem volt szexuális kapcsolata, s legutolsó fiújával már nem is levelez. Megtudtam továbbá azt is, hogy eddig öt sráccal feküdt le. Persze én is elmeséltem neki eddigi partnerkapcsolataimat, szerelmi viszonyaimat. Nem sok volt, de nem is vágytam soha arra, hogy egyik után gyorsan jöjjön egy másik.

Az első lány, akivel lefeküdtem, Marika volt, akivel egy iskolába jártam. Vele tartott legtovább a kapcsolatom: fél évig. Pedig sokaknak nem tetszett, hogy együtt járunk. Még ma is hallom: „Gyuri! Te és egy olyan lány!?” Félcigány volt ugyanis és elég „könnyűvérű”. De én nem vettem tudomást minderről. Egyszerűen csak az érzelmeimre hallgattam. Azt mondják, a szerelem vakká teszi az embert – s ez, sajnos, igaz. (Vagy csak azért voltam olyan „szédült”, mert ő volt az első nő az életemben?) Vele gyakran szeretkeztem. Volt egy vasárnap, amikor délelőtt 9-től délután 4-ig jó egy tucatszor voltunk együtt. Szinte másodperces regenerációs időim voltak. Csodálatos volt! Büszke voltam magamra, s boldog. Marika pedig örült „lovagja” teljesítő képességének, ami mennyei boldogságot hozott mindkettőnknek. Később is azt a napot emlegette, s azt mondta, olyan érzése van, mintha azóta még mindig benne lenne…

Viszont megelőzésként csak a megszakításos módszert alkalmaztuk, ami ennyi ismétlés esetén elég kockázatos. Utólag visszagondolva, nagy szerencsénk volt. Utána még több hónapig tartott a kapcsolatunk. Mígnem egyszer, amikor valamiről meséltem neki, észrevettem, hogy nem figyel. Direkt elfordult, nézelődött, sőt, arrogánsan dudolászott. Megkérdeztem, mi baja van? Talán untatom? Erre ő hirtelen így válaszolt:

Nem érdekel, s te sem! Unom az egészet, fejezzük be!

Bizony, nagyon pofon ütött a dolog. A lánykollégium előtt történt mindez, éppen búcsúzkodtak a párocskák körülöttünk, de én nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Borzasztó érzés volt, úgy éreztem, mindenki minket néz. Tudtam, hogy milyen magalázó, ha egy fiú sír, de nem sikerült magamon erőt venni. Szédültem és forgott velem a világ. Mintha eltört volna valami bennem. Felmentem egy közeli dombra, s a mesgyére leülve sírtam, s néztem a várost. Nem tudom, meddig ülhettem ott, de este volt, mire hazakeveredtem.

Ez az eset annyira felkavart, hogy szinte kábultan jártam dolgozni több hétig. Marika kerülte a találkozást. Igaz, én sem tartottam rá igényt, de ő direkt bujkált előlem. Pedig nem haragudtam rá, csak rosszul esett. S tudtam, hogy én is hibás voltam, hiszen úgy kitárulkoztam, mint egy nyitott könyv. Sajnos, túl őszinte vagyok. Később, mint hallottam, állapotos lett egy sráctól. Attól, akivel már a kapcsolatunk idején is járt, otthon, a falujukban. A fiúnak el kellett vennie Marikát feleségül, ám ő az esküvő után felakasztotta magát a padláson. Szerencsére sikerült őt megmenteni, és a gyermek sem károsodott.

De magamban le is zártam az ügyet. Igaz, két-három évbe telt, amíg magamhoz tértem. Az a baj, hogy mindig csak utólag derül ki, hogy valaki kétszínű, szerepet játszik. Belecsöppentem a diszkó világába. Ideiglenesen felejtető szórakozásokban (amikben bizony jelen volt az alkohol is) próbáltam kikapcsolódni. Félig lump, félig csavargó haveri körben találtam magam. Végre aztán sikerült elfelejtenem a csalódást, ám ez csak az időnek volt köszönhető.

Ez után hatalmas szünet jött. A költészetbe menekültem. S megszoktam, szinte már jól is esett a magány. Verseim ez idő tájt, sajnos, az önsajnáltatás termékei lettek. De a reményt mégsem adtam föl. Bíztam az igazi, őszinte szerelem létezésében. Hittem a könnyeztető boldogság lehetőségében. Két ember olyan szerelmében, amiben az őszinteség áll az első helyen, s amiben a kölcsönös alkalmazkodás még inkább elmélyíti a szerelmet. Amiben szinte lesik egymás gondolatát, s már egy tekintetből is olvasni tudnak.

Szexuálisan csak bevonulásom előtt néhány héttel kerültem össze megint egy lánnyal. Ő volt az egyetlen lány, akit én hagytam ott. De őt is tapintatból, korrektségből, mert miután eljött az eskümre, megsajnáltam, hogy vállalta a hosszú utat. Még tetszett, de volt időm a távolból átgondolni a kapcsolatunkat. Megírtam neki, hogy nem akarok visszaélni a helyzettel, hogy sokáig hazajárjak a „biztosra”, s kihasználjam, mint nőt. Mindezt nagyon óvatosan fogalmaztam, mondván: higgye el, jobb most, mint később, mondjuk a leszerelésem után. Ne pocsékolja rám az idejét, hiszen mással is boldog lehet még. Sok haverom flúgosnak tartott, hogy otthagyok egy ilyen lányt, de én így láttam tisztességesnek.

Persze az is eszembe jutott, hogy sokszor furcsán viselkedett. Megesett például, még bevonulásom előtt, amikor egyik este hazakísértem. Villamossal mentünk, és felszállt két részeg katona. Ő csodálattal, szinte rajongással nézett rájuk, s mosolygott feléjük. Lehet, hogy mindez csak az egyenruhának szólt, amibe már beleképzelt engem is. Feltűnően kihívó viselkedésére felfigyelt a két katona. Több sem kellett nekik. Dülöngélve, támolyogva ugyan, de odajöttek hozzánk. Engem levegőnek néztek, s valamit motyogtak. Olyasmit, hogy „mi is kellenénk neked, kis aranyos?” Ő még ekkor sem fogta fel, hogy mit csinált, én viszont kénytelen voltam közbelépni, s elkezdtem vele beszélgetni valamilyen rögtönzött témáról.

Közben az egyik srác, aki mögöttem állt, nevetni kezdett, s talán szólt is valamit hozzám, de én figyelmen kívül hagytam. Persze mindenki várta, hogy mi lesz. A haverja, aki kevésbé volt részeg, vonszolta arrébb, s nemsokára le is szálltak. Szóval elég kellemetlen helyzet volt. Tudom, hogy nem akarta mindezt előidézni, csak meggondolatlanul viselkedett.

Leszerelésem után, mikor már Ágival jártam, írt még egy levelet, hogy szeretne velem találkozni. Levelét olvasva sok mindenre gondoltam, de aztán megírtam neki, hogy nincs semmi megbeszélni valónk. Ezt elmeséltem Áginak, aki nem értett egyet velem. Azt mondta, „bunkóság” nem találkozni vele. Én azonban veszélyt sejtettem, s azt hiszem, jogosan. Ki tudja, mire képesek a nők? Talán gyanakvó lettem, bár igen sajnáltam. De az a nyolc oldalas búcsúlevél, amit annak idején írtam neki, szerintem elég volt. Nem menekülés volt, hanem ragaszkodás egy megalapozott döntéshez. Így az ügynek vége lett.

Visszatérve a mályi hétvégére; megszerettem Ágit, s bevonulásom után leveleztünk. Levélben megkérdeztem tőle, hogyan képzeli el a kapcsolatunkat. Futó kalandnak tekinti-e, vagy komolyabbnak? S csak biztonságérzetet jelentek neki, hogy „lám, ismét van valakim”, s mind­egy, hogy ki, csak legyen? Azt válaszolta, hogy ő csak jót akart nekem is, és magának is, és nem szokott akárkivel lefeküdni. Azt is írta, hogy nála időbe telik megszeretni valakit.

Örültem, hogy ilyen megfontolt, s nem dobálózik azzal a nemes szóval, hogy „szeretlek”, hiszen én is csak akkor mondom, ha valóban úgy érzek (s neki azóta szüntelenül mondtam). Persze jólesne tőle is hallani. Én nem tudom magamban tartani, s azt hiszem, ez így helyes. Szeretkezés közben olyan természetesen tör fel az emberből. Legalábbis belőlem.

Leszereltem, s nagyon örültünk egymásnak. Kértem és sikerült is kapnom egy hét fizetés nélküli szabadságot a vállalattól. Elmentünk üdülni a Dunakanyarba. Nagymaroson voltunk egy motelben. Valóságos kis nászút volt. Jól éreztük magunkat, viszont jelentkezett egy kis probléma. Potenciális zavaraim támadtak. Nem a túlter­heléstől vagy a fáradtságtól. Egyszerűen attól, hogy nem úgy ölelt, ahogyan még Mályiban. Akkor szinte még húzott magába, úgy átkulcsolt a lábával. Csodálatos volt, hogy szüksége van rám, hogy örül nekem, az érzésnek, amit nyújtottam neki, illetve amit ketten nyújtottunk egymásnak. Úgy tűnt, valóban eggyé váltunk.

Ott, Nagymaroson azonban kedvetlenül szeretkezett. Át sem ölelt, meg sem simogatott. Csak feküdt, mint egy darab fa, s nem sikerült életre keltenem. Pár nap múlva még valami lelombozott. Kiderült, hogy ő oldalt fekve szereti, s úgy, hogy hátulról. Ez nekem furcsa volt. Nem az újszerű testhelyzet ellen tiltakozott a szervezetem, hanem az zavart, hogy hátat fordított nekem. Mert hátulról történik akkor is (tehát az ő kívánsága szerint), ha négykézláb helyezkedik, én pedig mögötte. Vagy ha lovagló helyzetben van rajtam, ráadásul háttal nekem; ilyenkor nem zavart volna, hogy háttal van, mert tevékenyen kivenné a részét az aktusból, tehát „alkotótársként” venne benne részt, nem pedig oldalán pihenve, abszolút passzivitásban.

Ha pedig úgy voltunk, ahogy ő szerette, akkor gyakran fellépett a potenciacsökkenés. Olyan érzésem volt ilyenkor, mintha mellőzne. Mintha nem is lennék ott mellette. Mintha nem is érdekelné, hogy mit ügyködök ott a háttérben. Hangtalanul feküdt, a semmibe bámulva, abban a testhelyzetben, amit szeretett állítólag. Ottlétünk alatt majdnem mindig így csináltuk, mert a kedvében akartam járni, s mert őt nem nagyon lehetett rábeszélni más testhelyzetekre. Többször észrevettem közben, hogy ujjával a csiklóját simogatva próbálja izgatni magát.

Engem zavart, hogy az én nemiszervem mellett még ilyesmire is szüksége van. Vajon nem egy kiégett, szexuálisan meghasonlott nő esetleg? Kisebb-nagyobb sikereket, legalább magamnál, úgy próbáltam elérni, hogy szemem becsukva képekre, film- és pornórészletekre gondoltam, láttam magam előtt. Arra gondoltam, hogy biztosan csak azért vannak a kudarcok, mert nemrég szereltem le, és ott csak önkielégítéseket végeztem. Később az is eszembe jutott, hogy hátha azért volt, mert annyira, tisztelve szeretem. Olvastam valahol, hogy ez is okozója lehet.

Bosszantott, hogy ottlétünk ideje alatt ő egyszer sem elégült ki. Magamban kerestem a hibákat. A problémák részben megoldódtak, amikor a szokványos testhelyzetben voltunk. De csak az enyéim. Mert ő azóta sem elégült ki. Pedig szándékosan hosszúra nyújtottam az előjátékot. Csókolgattam minden kis helyen és szívesen vállaltam volna a nyelvvel történő érintkezést, de ő nem akarta. Marika legalább viszonozta (azon túl, hogy igényelte) azzal, hogy szájába vette a nemiszervemet, s el-eljátszott vele. Áginak egyszer a kezébe adtam, hogy próbára tegyem ezzel. Ám ő riadt és zavart volt, pedig már biztosan csinált ilyet. Azt is mondta, hogy nem szereti, ha egy férfi a szájával őt ott ingerli. Pedig egyszer – kérdésemre, mert magától nem mond semmit – elmondta, hogy első partnere gyakran megtette. Neki ezek szerint megengedte. Igaz, megtudtam, hogy őt nagyon szerette. (Engem ezek szerint nem.)

Ha ezekről kérdezem, nem tudom rávenni, hogy természetes kendőzetlenséggel beszéljen. Mindig elodázza a témát, mintha félne beszélni róla, vagy mintha titkolna valamit. Ha megcsókolom, zavarja, „szúrja” a bajuszom – viszont kéri, hogy ne vágjam le. Ha csókolgatom a testét, ez őt csiklandozza, vagyis nála inkább zavaró, mint izgató, Nem tud izgalomba jönni. Feküdt, s fekszik azóta is, mint egy darab fa, érzéketlenül, közömbösen, mintegy kiszolgálva engem. Ez is zavaró, mert önzőnek érzem magam. Holott csak jogos és természetes szexuális vágyamat kívánom kielégíteni, az övére is igényt tartva.

Pedig mi mindent megpróbáltam, hogy felkeltsem az érdeklődését, illetve a szexuális vágyát. Sajnos, még csókolózni sem szeret. Ma­gától sohasem csókolt meg. Próbáltam keresni az okát. Tudom, hisz mondta, hogy a szám dohányszaga zavarta. Ezt már régen megszűntet­tem. Igaz, nem a leszokással, mert az még nem sikerült (bár feltett szándékom), hanem azzal, hogy együttlétkor nem gyújtottam rá, illetve gyakrabban mostam fogat.

Kérdezgettem, nem volt-e régebben valami rossz élménye valakivel? Valami csalódása szexuális téren. Ilyenkor ő mindig elterelte a szót. S mindennel kapcsolatban így viselkedik. Próbáltam beszerezni azokat a szereket, növényeket, amelyekről Az illatos kert című könyvben olvastam, s amik a szerelmi vágy ébredését szolgálják, de nem sikerült.

Mint említettem, öt fiúval volt előttem szexuális kapcsolata, akik egymás után otthagyták őt. Mert, mint kérdésemre elmondta, mindig őt hagyták ott, ő senkit sem. Sajnáltam, s akkor eltökéltem, hogy én nem leszek ilyen vele szemben. Bár lehet, hogy nem ok nélkül hagyták ott, de az is lehet, hogy ennyire kifogta, ennyire nem sikerült neki semmi. Ha velem is így járna, félő, hogy többé nem közeledne senkihez. Szerintem elfelejtene még ennyire is szeretni. Ki tudja, mi mindenen ment át velük? Vagy egyszerűen kiégett volna? De hát én próbáltam, s próbálok neki segíteni. S ennek fejében csak viszonzást várok. Mondtam neki, hogy ha bármilyen problémája vagy megrázkódtatása is volt, mesélje el. Beszéljük meg. Szabaduljon meg tőle. Sajnos, úgy tűnik, nem is akarja, hogy segítsek rajta.

Különben sincs véleménye a dolgokról. Illetve talán van, de azt magában tartja. Alig tudunk valamit megbeszélni. Ha valamiről vitára kerülne sor, normális, érvelő vitára, akkor ő érvelés helyett hallgatásba burkolózik, ahelyett, hogy elmondaná, ő miért látja úgy, ahogy, s hátha meggyőzne, vagy legalább közösen módosítanánk a véleményünkön.

Azt szokta mondani: „Én ilyen sótlan nő vagyok. Meg kell szok­nod!” De én nem akarom megszokni. Nem is tudnám. Én tele vagyok tervekkel. Átmentem én is már annyi csalódáson, sérelmen, megpróbáltatáson, de mindig volt valami, ami visszaadta a hitemet, a kedvemet. Ő viszont eléggé hangulatember. S még egy aggasztó dolog: nem szereti, ha együtt látnak bennünket. Egy felnőtt, 23 éves lány! Ha hazakísérem, s búcsúzunk (ami abból áll, hogy megpuszilom párszor, s ő még csak át sem ölel), riadtan körülnéz, ha jön valaki a lépcsőházban, s már köszön is és rohan a lifttel felfelé. Mintha menekülne valami elől. De miért, s mi elől? Az ma már nem erkölcstelen, ha két fiatal felnőtt érzelmes búcsút vesz egymástól.

Mondtam is neki, hogy megérteném, ha 15–16 évesek lennénk és félne attól, hogy a szomszédok elmondják a mamájának: „Láttuk a lányodat a kapuban egy fiúval. Igen szerették egymást!” – olyan gunyoros, pletyka hangsúllyal. Vagy nem határozott még mellettem? S arra gondol, mit szólnak majd, ha más sráccal látják utánam?

Furcsálltam azt is, hogy jó fél éve járunk együtt és még egyszer sem hívott fel, bemutatni a szüleinek. Azt nyilatkozta erről, hogy a szülei nem szólnak bele az ő életébe, vagyis önálló. Érdekes azért, hogy a szüleit nem érdekli, kivel tölti a lányuk a szabadidejét. Ugyanis, ha a hétvégeken itthon van, s tud időt szakítani kettőnkre, akkor vagy moziba megyünk, vagy sétálni, esetleg nálunk vagyunk és zenét hallgatunk, beszélgetünk, sakkozunk. Itt szoktunk sze­retkezni is. Bár bezárkózunk egy külön szobába, s a szüleim is ta­pintatosak, nem alkalmatlankodnak, azért arra is gondoltam, hát­ha a puszta itthonlétük zavarja, vagy az a tudat, hogy nyíltan fél­re vonulunk. De azt mondta, ez sem zavarja. Örül neki és köszöni.

Szeretkezésünkkel kapcsolatban még valami: még csak véletlenül sem ölelne át, se közben, se máskor. Tény viszont, hogy többször fájt neki a behatolás. Gondolom, kidörzsölte a nemiszervem, ezért vettem neki babaolajat. Azóta ez a probléma talán megszűnt, bár sokszor fáj neki belül, legutóbb ezért abba is hagytuk. Pedig óvatos vagyok. Sokszor a mozgásmódot változtatom, inkább oldalazóvá és körkörössé, mint teljes hosszában behatolóvá, s ilyenkor szűnnek a fájdalmai. Az ősszel különben petefészek gyulladása volt hetekig. Ezért nem közeledtem felé, amíg biztos nem voltam benne, hogy már jól van. Gyengéden simogattam, vigasztalgattam, szeretgettem.

Lehet, hogy túl nagy neki az enyém? Pedig tudomásom szerint nem extra méretű, hiszen kb. 18–20 cm lehet mereven. Kerülete pedig 7–8 cm körül van. Legutóbb kifejezetten nagy és vastag volt, s ez fájt neki. Nem tudom, miért, hisz másnál ez nem volt probléma.

Végül is milyen ember vagyok? Azt hiszem, viszonylag szerencsés. Gyerekkoromban olyan sok szeretetet kaptam anyámtól, olyan gondoskodást, amilyet kevés gyerek kap. Anyám óvónő volt, most rokkantnyugdíjas. Idegalapon százalékolták le. A foglalkozása, hivatása áldozata, de apámnak is nagy szerepe van ebben. Ő ugyanis 25 éve iszákos. Agyvérzéssel kórházban is volt. Ezen kívül cukorbeteg, érszűkülete van és magas vérnyomása, ráadásul ideges, nyugtalan, izgága, különösen, amióta tudatára ébredt leromlásának. Pedig anyám sokszor próbálta az italról leszoktatni, átnevelni.

S én is próbáltam rá hatni: érveltünk, féltettük, haragudtunk, megoldásokat kerestünk – eredménytelenül. Sajnálom mint embert, de mivel nem volt igazi apa, csak annyit mondok, hogy magának kereste a bajt. Élhetett volna végzettségéhez, egykori intelligenciájához méltón, nem pedig örökké kivetkőzve emberi mivoltából, állatiasan, szinte vegetálva, minden művelődésigény nélkül.

Anyám egy szerelmi csalódás után ment hozzá feleségül, s talán sajnálatból is, Válásra nem volt ereje, de miattam sem akart válni. Korán mellé álltam, védtem, segítettem, s igazi barátok lettünk. S lám, két évtized sem hozott eredményt.

Hát vannak nekem felesleges évtizedeim arra, hogy Ágit megváltoztassam? S ha lenne is ennyi időm, mi a biztosíték arra, hogy egyáltalán sikerülni fog? Ennél értelmesebb életcélt is el tudok képzelni magamnak. Szeretetre vágyom, s várok. Olyan szerelemre, ami őszinte és érzéki. S ezt nem kapom meg Ágitól. Vagy túl nagyok az igényeim? Esetleg kialakulhat még benne is a szabad érzelem? A szeretet, őszinteség, s velük egy rangsorban, de csak velük együtt a szexualitás – ezek állnak nálam első helyen. Mert én hiszem és hirdetem, hogy van szerelmi kultúra, de nevezhetjük szexuális kultúrának is. És hatalmas boldogságot okozhat két jól felkészült, tapintatos ember egymásnak, ha akar. De ehhez egyenrangú partnereknek kell lenniük, s félre kell tenniük a prüdériát, hogy kulturáltan és természetesen kezeljék az intim dolgokat is.

Már majdnem arra gondoltam, hogy Ágit idővel eljegyzem, s jövőre összeházasodnánk. Már tervezgettünk is, pl. bútorok stb. Itt jegyzem meg, hogy sajnos, nem egyezik a véleményünk. Ő ugyanis a semmitmondó színeket, árnyalatokat kedveli, én pedig a vidám, élénk színeket, de persze nem a rikítókat, az ízlésteleneket. Ági szerint nincs ízlésem, ami sért, s amivel nem értek egyet. Én nagyon szép családi életet szeretnék kialakítani. Harmonikus, őszinte, kulturált életet. De hogyan nevelhetné majd Ági szeretetre, érzelmileg gazdaggá a gyerekeket, ha ő sem az? Hogyan tudnék mellette élni én, aki szeretetre éhes vagyok – nem „fagynék meg”? S állapodjak meg nála? Hiszen ha tovább keresgélek, lehet, hogy megtalálnám az igazi partnert…

Kétségeimet növeli az alábbi eset is. A múlt hét végén kirándulni készültünk. Ott előttük, a villamosmegállóban vártam rá. Ahogy megláttam, örömmel siettem felé. Ha már csókra nem is számítottam (pedig valamikor még viszonozva csókolt, talán illemből, vagy azért, nehogy elriasszon magától, szerintem gépiesen), arra azért igen, hogy megpusziljuk egymást. Hiszen így szokás két szerető embernél, gyakran még barátoknál is. Erre ő köszönve és mosolyogva ugyan, de kitért előlem, s már sürgetett is, hogy „gyere!” Én álltam egy-két másodpercig, aztán megkérdeztem: Mi baj? Néznek a szüleid az ablakból? Vagy szégyellsz talán? Mi vagyok én, leprás? Se puszi, se semmi?

Erre megsértődött, de nem fordult vissza, hanem a megállóba battyogtunk. Még majdnem én kértem tőle bocsánatot. Sokáig szótlan volt, hiába kértem tőle, mondja el, mi zavarja. Próbálja megfogalmazni, hogy mitől fél. Próbáljon őszinte lenni, még mielőtt kiábrándulnék belőle. Hiába volt minden, nem reagált. Utána direkt kerültem ezt a témát, egész délután másról beszéltem neki. Így sikerült elérnem, hogy hazafelé jövet már beszélgettünk.

Nem tudom, mi ez nála. Már arra is gondoltam, hogy korábban züllött életet élt. Vagy hogy csak nem szült már egy gyereket? S talán ezt tudják a lakótelepen, vagy otthon nevelik a szülei, vagy beadta egy gondozóba?

Ugyanis a hasán olyan gyöngyházszerű bőrtágulást látok, mind a két oldalon a csípő felett, ami, mint hallottam, szülés után szokott lenni a nőknél. Hiszen kövér nem volt sohasem, tehát nem a fogyástól van. S a mellei is elég lelógóak.

Már bizalmatlan vagyok a nőkkel szemben! Főleg az ilyen titkolózókkal szemben. S az első fényképen, amit adott magáról, valóban elég züllöttnek néz ki, látszik a szemfestés stb. A másikon már intelligens, művelt arca van. Jó, mondta is, hogy az első rosszul sikerült, tehát lehet, hogy fényképezési hiba. De ha nem? Ha pont az az őszinte, a valós?

Mindehhez járul, hogy hiszen katona voltam, amikor ismerkedtünk, s magányosan, társra várva hamar fellobbant bennem a szerelem. Vajon nem csak bebeszéltem magamnak, hogy szeretem? Amit esetleg elősegített, hogy megismerkedésünk után pár nap múlva lefeküdt velem – így inkább hála volt részemről. Persze ezt a kapcsolatot is úgy kezdtem, hogy nem alkalmi partnert, hanem igazi társat keresek. Talán túlzottan erre koncentráltam. Talán hálából, hogy lám, végre megtaláltam… Hiszen könnyű bebeszélni magunknak, hogy ő az, akit keresünk, s így nem kell újra a keresés fárasztó munkáját ismételgetni.

Most már egyre inkább elbizonytalanodik bennem a szerelem érzése. Rossz úgy szeretni, gyengéd-türelmesen, hogy nem szeretik az embert viszont ugyanúgy. Ráadásul nem is létezik nála szexuális vágy. Pedig a kérdésemre mindig azt mondja, hogy ő is akarja. Szerintem ez csak szolgálatkész kedvemben járás és kiszolgálás az ő részéről. Hiszen soha nem kezdeményez, még felkérésemre sem; zavart, bátortalan. Hiába bátorítom, hogy egyenjogúság van, neki is joga van hozzá. Próbáltam egy könyv segítségével, amely szeretkezési módokat ábrázol, felkelteni a vágyát, érdeklődését a téma iránt, s változatossá, kívánatossá tenni az egészet. Mondtam neki, próbáljuk végig ezeket, amit meg tudunk belőle valósítani szépen, apránként, hátha találunk egy-két olyat, amelyik mindkettőnknek jó.

Azt mondta, hogy jó, majd egyszer, máskor, most ne. S ugyanezt mondta mindig, amikor felhoztam. S azóta is kitér előle – tehát ez sem vált be. Pedig bizonygattam, hogy a szexuális kultúrához ez is hozzátartozik. Itt jegyzem meg, hogy hang nélkül szeretkezik. Sokszor még mozogni is rest. Pedig a másik test aktivitása szükséges. Kapcsolatunk elején a hangeffektusokat nagyon hiányoltam. Talán ez is hozzá járult az akkori potenciazavaromhoz.

Igaz, részéről azóta sincsenek ilyenek, s hiányoznak is rendesen. Jó, nem azt mondom, hogy artikulálatlan hangok kíséretében őrjöngjön (bár az sem lehet rossz dolog), de legalább engedje szabadon a légzését, s nem fojtsa el magában a feltörő hangokat, még ha fájdalom-érzéstől erednek is. Hiszen van „kellemes fájdalom”, amit élvezni lehet. Szerintem nem nálam van a hiba. Bevallom, mert ma már nem szégyen, nem is bűn és nem is ártalmas az önkielégítés, amit elég régóta és elég gyakran végzek. Még Ági mellett is. Tehát a teljesítőképességem határa messze van. Ez a hatalmas vágy, ami bennem van, talán annak tudható be, hogy lányok között nőttem fel. Olyan iskolába jártam, ahol egyedül voltam fiú az osztályunkban.

De annak is, hogy annyi kívánatos leányzó van manapság az utcán. Különösen nyáron izgatnak. Persze haverokkal, munkatársakkal beszélgetve megállapítottuk, hogy nemcsak engem, hiszen ők sem nagyon tudnak hirtelen hová nézni az utcán vagy a járműveken.

Ilyenkor az én kis egyetlenemre gondolok, és sietek találkozni vele. Persze nem ragaszkodom az aktus „feltétlen, de máris” jellegéhez. Kivárom, hogy eljöjjön az ideje. Igaz, a programunk kialakításánál jelentős szerepe van ennek is. Egyszerűen ilyen nagy bennem a vágy.

Az első menet ugyan hamar véget ér nálam, de mégsem villám-menetként, és rövid regenerációs idő után sokkal hosszabbak következnek. Ági azonban általában csak az elsőig engedi, illetve tart rám igényt. Azt mondja: „Nekem ennyi elég volt”. Pedig a finom, gyengéd közelítésre és a kielégülésem késleltetésére is nagy gondot szoktam fordítani. Az utóbbit Ági iránti figyelemből, de hát hiába, mert olyanra várok, ami nem jön.

Valamikor mindig arról álmodoztam, hogy csodálatos barna vagy fekete szemű lányt fogok szeretni, akinek sötét a haja is (mindenütt). Pici, törékeny, nőies. Formás és izmos, kemény mellei vannak. De Ági szőkésbarna, kékeszöld szemű és lecsüngő, puha mellű. Viszont törékeny, nőies, karcsú, kislányos, bársonypuha bőrű. Ezek a külalak oldaláról nézett tények. A belsőkről – igaz, csak feltevéseket – már írtam, vázoltam egy-két példán át.

S most arról, ami arra ösztökélt, hogy a jövőm szempontjából felülvizsgáljam siralmas szerelmi életemet. Leltárt készítsek, mérlegeljek és döntsek a „hogyan tovább”-ról.

Már akkor ismertem egy lányt, amikor a szakmunkásképzőbe jártam. Editnek hívják, de az Editke jobban illik rá, olyan kis aranyos. Amikor ide jöttem dolgozni a jelenlegi munkahelyemre, ő már itt dolgozott, mert én korábban három évig máshol dolgoztam. Akkor már járt egy sráccal. Az pedig soha nem volt az én stílusom, hogy olyan lánnyal kezdjek kapcsolatot, aki már valakivel jár. Ez nem sportszerű, bármennyire is tetszik az a valaki. Utána bevonultam. Leszerelésem után, s azóta is Ági a barátnőm. Editke viszont nemrég szakított a vőlegényével. Nem ok nélkül, hiszen ivott a srác és voltak más problémák is. Tehát Editke nem meggondolatlan.

Régóta tetszik nekem. A munkatársnőm, gyakran látom és mindig örülök neki. Jó munkaerő, becsületes, szorgalmas. Olyan, mint akit megálmodtam hajdanán. Aranyos, törékeny, karcsú, göndör, sötétbarna hajú és sötétbarna szemű tünemény. Érzelmekben gazdag. Tud sírni. Spontán és aranyosan. Mostanában sokat gondolok arra, hogy ő lenne az igazi? Hiszen tetszik, s innen egy hajszálnyi az, hogy szeretni tudjam. Sokszor eszembe jut, hogy nagyon tudnám szeretni. Olyan ez, mint amikor a függönyt elhúznák, s betörne, berobbanna a Nap a szobába. Csak arra vár, hogy szivárvány-sugaraival átölelje a sápadt növényeket, a bánatos virágokat. S most Editke is bánatos, szomorú virág…

Vajon mi lenne, ha széthúzná a függönyt, s engedné, hogy közeledjek hozzá? Biztosan ki tudna robbanni a szerelem-érzésem iránta, érzem, csak egy szavába kerülne. A viszonzásnak is nagyobb a valószínűsége nála, mint egy passzív partnernél. De vajon megértené, ha arra kérném, hogy nyárig várjon? Azért nyárig, mert Áginak talán sikerülne megváltozni. Illetve, ha nem, akkor már nem lenne lelkiismeret-furdalásom otthagyni, s Editkére örömmel rátalálni. Vagy helyesebb lenne türelemmel várni a tanév befejezéséig Ágira, s csak aztán közeledni Editkéhez? Elgondolkoztat, hogy Ági a vasárnapi nézeteltérés után személyesen bedobott egy levelet, amiben a következőket írta:

Kedvesem! Hétfő reggel van, még itthon vagyok. Nem valami jól alakult a tegnapi nap, de azért nem haragszol, ugye? Nézd el nekem, hogy mostanában ilyen rapszodikus vagyok, de annyi dolgom van, néha azt sem tudom, hol áll a fejem. Nehéz összeegyeztetni az iskolát, a tanulást, meg a magánéletet. De szerencsére nemsokára vége, s akkor majd több időnk lesz egymásra. Ha hülye is vagyok néha, én azért szeretlek. A magam módján. Nem vagyok olyan lelkes szerelmes, mint te, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretlek. Na ennyit. Most megyek vissza tanulni. Csók: Ági”

Én erre ezt válaszoltam neki:

„Kedves Ági! Örültem levelednek, ami váratlanul ért, meglepett. Lám, le tudod írni, hogy szeretsz! Hát mégis? Köszi. Végre kritikusan nézed magad, ki mered mondani a hibáidat, illetve beismersz belőlük. A problémás hétvégéről csak annyit, hogy mivel most úgyis kirándulni mentek a legközelebbi hétvégén, két napra, tehát nem jössz haza, volna egy javaslatom: feküdj le valakivel! Valamelyik társaddal, hogy felmérd magad, mi az, ami nem passzol az együttlétünkkel, s miért nem tudsz eljutni az orgazmusig. Lehetőleg olyan srácot válassz ki, aki tetszik neked, hátha fel tudja ébreszteni benned a vágyat. Oké? S elmeséled majd nekem. Nem fogom felhánytorgatni, hiszen a közös jövőnk érdekében történik. (Mutass még egy hülyét, még egy olyan férfit, aki ilyet felajánl.)

S még valami: addig nem leszünk együtt, amíg te nem akarod. S akkor majd te vetkőztetsz le és csókolgatsz mindenütt. Nézd, meg kell próbálni, hátha meghozza az eredményt. Ki fogom bírni, amíg ezt akarod majd, önkielégítések segítségével, hiszen eddig is azt csináltam. Szió, sok puszi!”

Persze nemcsak ennyi volt, hanem sok áthidaló, kedveskedő mondat is még. De a lényeg nagyjából ez volt. Az eredeti négy oldal lett. Nem akartam, s nem is akarom bántani. De nem arra gondolt-e, amikor a levelét megírta, hogy mentse, ami menthető? Hiszen ilyet még nem tett. Vagy valóban szeretne? Várjak a tanév végéig – és majd meglátjuk? S Editke, aki egyre jobban tetszik? Viszont egyszerre kettőjükkel nem tudnék kapcsolatot tartani. Nem vagyok olyan természetű. Ismerem magam. Ha erre adnám a fejem, lelkiisme­ret-furdalásom lenne. Hazudnom kellene, s én nem tudok, de nem is akarok. Folytassam a harcot, a keresést (bár lehet, hogy karnyúj­tásnyira van Editke személyében az igazi társ), vagy törődjek bele sorsomba, s hagyjam kiveszni magamból az érzelmeket Ági oldalán? S akkor lehet, hogy hamarosan valóban összeillők leszünk. Egyáltalán érdemes-e megmenteni ezt a kapcsolatot? Nem „fából vaskarika”?

Vajon szabadon engedhetem-e érzelmeimet Editke iránt, akinek most biztosan jólesne, hogy szeressék? Ági számomra már az őszbe forduló nyarat, Editke pedig a reményteljes, bíztatóan izgalmas tavaszt jelenti. Persze tudom, hogy tökéletes ember (s így partner és társ) nincs. Talán én várok túl sokat a másiktól?

Fontos kiegészítés az eddigiekhez:

A fentiek leírása óta történtek ez ügyben fejlemények. Az egészet megmutattam Editkének (hiszen őszinte, baráti viszony alakult ki közöttünk), mert érdekelt a véleménye. Ő először megköszönte a bizalmamat. Azt mondta: mi volna, ha nem akarna várni nyárig, hanem most rögtön szeretné kezdeni a kapcsolatunkat? Elmondta, hogy szerinte nem túl nagyok az igényeim. Azt is mondta, hogy sajnos, kevesen gondolkoznak úgy, mint én. S úgy vette ki a levelemből, hogy már szinte döntöttem is. Örül neki. Megbeszéltük, hogy már alig várjuk a nyarat. Megtudtam még azt is, hogy ő csak akkor fekszik le valakivel, ha szereti is.

Szóval, már majdnem tisztán láttam a helyzetet, azaz már majdnem határoztam, amikor hazajött Ági. Ugyanis nem mentek kirándulni, mert nem kaptak szállást. Megtudtam, hogy él majd a lehetőséggel, amit felkínáltam neki. No nem azzal, hogy ő kezdeményez, hanem a másikkal, hogy lefeküdjön valakivel, bár nem tudja, mikor fog erre sor kerülni. Elmondta, hogy azért nem tudtam kielégíteni, mert már rögtön az elején fájt neki, mert túl nagy az enyém. S közölte, hogy az „elődeimnek” kisebb volt, azért nem voltak ilyen problémák.

Most már végképp nem tudom, mit tegyek! Hiszen már kinyílt, őszintén elmond mindent. De vajon lehet-e segíteni az elmondottakon?


 

Jeligém: A keselyű

A lázadások korában, 1968-ban születtem. Most 20 éves vagyok, de ebből a 20 évből csak 16 évet éltem a társadalomban, a többit elrabolta tőlem az emberek iránt érzett gyűlöletem és a kalandvágy. Kb. négy évet töltöttem eddig „bűntetésvégrehajtás” címén a rácsos pokolban. Az apám kamionsofőr volt, anyám háztartásbeli. Szüleim már rég elváltak, de addig előteremtették számomra a luxust (Amerikai Marlboro, Camel, Philip Morris, Gitanes, Henessee, Courvoisier konyak, Scotsch whisky, Queen Elisabeth, I & B, Black and White, Ballentines, Riffle, Casucci eredeti farmeröltöny stb.). 13 évesen már a negyedik digitális kvarcórámat zabáltam föl. Szeretetet alig-alig kaptam, a Nyugatot viszont állandóan élvezhettem.

13 évesen rúgtam be először, de úgy, mint az albán szamár: 10 doboz sör és 7 dl házibor. Mint mindenki, én is menekültem, oda, ahova minden fiatal. Rendszeresen csavarogtam, aztán egyszer csak letartóztattak. Fogdából ki, fogdába be. Aztán megszabadultam ugyan a testi szenvedéstől, kiengedtek, de ott meg jött a lelki szenvedés.

Szüleim először csak külön éltek, aztán el is váltak. Ám a luxusról nem lehet, nem is akartam lemondani. Valamiért csak kell élni! Ha másért nem, hát önmagamért, nem igaz? Nem hiszek az „igaz érzelemben”! Nekem minden nap megvolt a pár ezer forintom, amit még aznap el is basztam. Én az életet megtanultam: nem a „szeretlek, imádlak”. „I love you”, nem tudok nélküled élni és hasonló szép szavak, mázas kifejezések szerint kell élni.

Nekem az élet szépségét a pénzösszegek mutatják: kétezer, tízezer, százezer. Én nem a lányokba vagyok szerelmes, ugyanúgy utálom a lányokat, mint a fiúkat. Imádom viszont a szerencsejátékot és a hazardírozást, főleg ha pali van és csalni lehet: Rulett, póker, snóbli, snúr! Én a nőket megpróbáltam szerelemmel elárasztani – nem ment, kiröhögtek: „Mit akarsz, Rómeó? Mindent elsöprő, lírai, fergeteges szerelem? Hülye vagy! Alszol? Álmodozol?” S rájöttem, hogy igazuk van! Ha felcsípek egy csajt, elviszem luxushelyekre, piálni, aztán elhozom hozzánk (anyám állandó éjszakás). Egy kis kefélés, majd az anyagiak, és soha többé nem találkozunk.

Így nem leszek elkötelezve senkinek, nem lesz gyerekem (nem is kell!), vagy ha gyerekem lesz, se én nem fogom tudni, se a kis tyúk, hogy tőlem van. Rájöttem, hogy „érzelemmel” nem ér el semmit az ember (szerelem nincs, szeretet nincs!), csak pénzzel, sok pénzzel. Én a pénzért mindenre képes vagyok. Pénzt mindenáron, aztán jöhetnek a kurvák! Én a pénzbe vagyok szerelmes! Szarok az emberi érzésekre, azokból nem lehet megélni, és mulatni se lehet velük. Belőlem már nem lehet bohócot csinálni, túl sokat éltem és szenvedtem már ahhoz!

S persze megnősülni sem fogok. Én már nem hiszek a nőknek! De azért mégis leírom a véleményemet, mert nem akarom, hogy más is úgy kiégjen, mint én. Ne hagyja senki, hogy a partnere macska–egér játékot játsszon vele. Ha fiú, ne hagyja a nőt a fejére nőni, néha csördítsen oda egy dörgicsei kékfrankost, vagy egy Sárkányfarok csapást.

Szerintem azért sok a válás, mert sok házasságot vagy a pillanatnyi fellángolás, vagy az anyagiak, vagy az vezérel, hogy „kéne már valaki”, ha nincs alkalmi kaland, legyen egy állandó, akit megkefélhet. Persze ha találnak egy másikat, aki gazdagabb, szebb, jobban csinálja és többet eltűr, akkor jöhet az a másik. A gyerek vagy gyerekek aztán menekülnek a züllöttségbe: csavargás, szipó, pia, drogok, rasszizmus, skinhedek – aztán a börtönök lakói lesznek.

Tény, hogy egyszer meg akartam ölni az apámat, meg az új kurváját és a féléves mostoha öcsémet vagy húgomat. Anyám tartott vissza. De ami késik, nem múlik!

Persze nem akarok senkit a züllésbe taszítani. Ne ártson senkinek. De ha lehet, szerezzen egy jó kurvát, szopassa le magát, vagy kúrja jól meg, és máris színesebb lett a világ! Az ember akkor szabad, ha megszabadul egy főnöktől, egy hajcsártól és saját életét éli, a saját akarata szerint. Jó házasság, jó családi élet nincs. Nem hiszek a mesékben! Volt idő, hogy este tíztől éjfélig vártam a zuhogó esőben a barátnőmre. Nem jött, erre fogtam egy taxit és hazamentem. De emlékem maradt tőle: jól fölfáztam. Hát érdemes volt szerelmesnek lenni? Nem! Egy lányt különben is csak addig érdemes szeretni, amíg le nem feküdt velem. Ha lefeküdt, kirúgom. Ha pedig nem kefél, azért rúgom ki, maximum 3 hét után. Nem vagyok fából!

Hát ez a véleményem az életről. A többit majd meglátjuk.


 

III. Csapdahelyzetek

 

Lehet ebből valami?

 

Férjes asszony vagyok. Tízévi házasság után csak közös barátaink vannak, akikkel ilyesmiről nem beszélhetek nyíltan, hiszen ez a család nyugalmát veszélyeztetné. Így csak leírom. Ezzel el is érkeztünk a problémámhoz, ugyanis a férjem barátjáról van szó.

Egy éve ismertem meg, amikor a férjemmel járt továbbképzésre. Mindig az ő kocsijával utaztak. A tanfolyam már januártól tartott, de elfoglaltságom miatt csak márciusban találkoztunk, amikor a kisebbik fiammal táppénzen voltam otthon. A megismerkedésnél mindketten zavarban voltunk; nekem már az első pillanatban nagyon szimpatikus volt. A továbbiakban valahányszor hazajöttek a tanfolyamról, mindig bejött. Látogatásai különböző indokokkal (üzleti ügyek stb.) egyre gyakoribbá váltak.

Az idő múlásával vonzódásunk mindinkább erősödött, bár erről nem beszéltünk. Azért sem, mert ő is házasságban él, két gyermek apja. Nemrég új lakásba költöztünk, így még közelebb kerültünk egymáshoz. Most már a férjem tudta nélkül is meglátogatott a munkahelyemen, különféle átlátszó indokokkal. Egyik alkalommal az üres folyosón találkoztunk össze. Ekkor átölelte a vállamat, a számat megpuszilta és azt mondta: Téged meg imádlak! – azzal elrohant.

Az utóbbi időben telefonon is gyakran beszélgetünk. Ilyenkor gyakran célzott arra, hogy szeretne velem nyugodt körülmények között találkozni. Ez ellen nem tiltakoztam, bár a személyes találkozások alkalmával mindig tartózkodóbb volt. Ezt azzal magyaráztam magamnak, hogy ezek a találkozások sohasem történtek négyszemközt.

Augusztus végén vásároltunk egy színes tévét, s akkor a férjem rábeszélte, hogy s futballmeccseket nálunk nézzék, ám erre nem került sor. Egyéb üzleti ügy miatt a férjem megbízásából felhívtam. A szomszédjukban volt egy eladó kocsi, amit a kolléganőm akart megvásárolni, akit délután elkísértem. Amíg az adásvételt intézték, ő felhívott a lakásukba, hogy megmutassa az új tapétájukat, meg egyéb szerzeményeiket. Miután mindent megnéztünk, s elindultunk lefelé, mielőtt a kapuhoz értünk volna, hirtelen átölelt és megcsókolt. Magához szorított, s abban a pillanatban olyan közel voltunk egymáshoz, hogy fizikailag is érezhettem, mennyire kíván. Szenvedélyesen csókolóztunk.

Közben megszólalt a kapucsengő, a munkatársnőm várt rám, de aztán elment a kocsival. Ő pedig felajánlotta, hogy hazavisz engem. Útközben aggódott, hogy egyikünk se legyen kompromittálva, így csak a sarokig vitt. A kocsiban szó volt róla, hogy szeretné megnézni a színes tévét, mert ő is akar venni egy olyat. Megegyeztünk, hogy másnap reggel felhívom, s ha a férjem hosszabb, vidéki útra indul, akkor feljön hozzánk.

Másnap reggel a megbeszélt idő előtt ő hívott. Közöltem vele, hogy a délelőtt folyamán találkozhatunk, jöjjön a munkahelyemre. Oda is jött, de azt mondta, kb. egyórás elfoglaltsága van még. Utána feljön hozzánk, s addigra én is legyek otthon. Kértem, igyekezzen, mert déltől már várható, hogy hazajön a férjem. Erre ő azt mondta: Ha ez ilyen veszélyes, akkor legközelebb hozzájuk megyünk. Mivel az idő nagyon előre haladt, elhatároztam, hogy ha megjön, átmegyek vele a szomszéd házba, ahol egy régi ismerősöm lakik, és megkért, hogy amíg üdül, locsoljam a virágokat.

Félórás késéssel érkezett, én már el is indultam otthonról, de a parkolóban találkoztunk. Megkértem, álljon a másik ház elé. Kissé értetlenül nézett rám. Mikor elindultunk ismerősöm lakásába, megkérdezte: Itt is van színes tévé? A kérdésen meglepődtem, hiszen most már kettesben voltunk, nem volt szükség a „virágnyelven” való társalgásra. Csodálkozva kérdeztem: Miért, te tényleg színes tévét akartál nézni? Erre ő nem szólt semmit, de mintha zavarba jött volna.

Az ajtón belépve rögtön megcsókolt. Ledobta a dzsekijét, aztán újra átölelt, kajánul rám nézett és színlelt aggódással megkérdezte: Nem gyűrődik a blúzod? Erre megmutattam, hogyan kell kibújni belőle. Ekkor vadul megcsókolt, s közben eljutottunk az ágyig. Mivel úgy tűnt, a csókolózásnál nem akar továbbhaladni, átvettem a kezdeményezést. Mondván, hogy a szoknyám gyűrődik, a harisnyám könnyen felszalad, gyorsan meztelenre vetkőztem. Ezalatt ő is levetette a nadrágját és a trikóját. Újra magához ölelt és simogattuk egymást, csókolóztunk, feküdtünk az ágyon, ám ezen kívül nem történt semmi.

Visszagondolva az előző délutánra, nem értettem a dolgot és megkérdeztem, hogy talán nem tetszem? Mire ő: Nem, erről szó sincs, csak az ellenkező oldalról kell elindulni: eddig egy nimbusz voltam a számára, azt hitte (a férjem elbeszéléseiből), hogy megközelíthetetlen vagyok. Ezután beszélgettünk. Elmondta: fel sem merült benne a gondolat, hogy megkaphat. Így teljesen leblokkolt, amikor rájött a valóságra.

Én elmondtam, milyen régóta tetszik nekem, s hetek óta másra sem tudok gondolni, csak arra, hogyan lehetnénk együtt. Kifaggattam, volt-e már házasságon kívüli kapcsolata. Két komolyabb kapcsolatot el is ismert, de azt mondta, jelenleg nincs barátnője.

Újra elkezdtük egymást simogatni, csókolgatni. Amikor ráhajoltam, magára vont, s már-már úgy látszott, nem hiába jöttünk. Ám közösülni csak néhány percig tudtunk, bár mindkettőnknél volt orgazmus. Úgy láttam, még ekkor is ideges volt, mondogatta, hogy mennyire szégyeli magát a történtek miatt, vele még nem fordult elő ilyesmi. Hát velem sem!

Mikor fürödni mentünk, feltűnt, hogy eltakarja a nemi szervét. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen eddig is valahogy úgy intézte, hogy ne lássam és ne is érjek hozzá. Ezt a viselkedését nem tudtam mivel magyarázni. Mindig sportosan öltözik, sportos testalkatú, temperamentumos, külsőleg semmi szégyellni valója nincsen.

Azóta többször találkoztunk, de mindig semleges témákról beszélgettünk. Annál is inkább, mert én még akkor délelőtt megígértem, hogy többet nem leszek kezdeményező. Azt is megkérdeztem akkor, hogy a férjemhez fűződő barátsága lehet-e a szégyenlőssége oka, de ő azt felelte: tulajdonképpen nem erről van szó. Csalódásom nyilvánvaló volt, ő is észrevette, s próbálta menteni magát, s kérte, ne legyek csak passzív megértő.

 

Most már csak az a feltevésem, hogy amikor bejött hozzám reggel, és el kellett mennie egy órára, vele ment „ügyintézni” egy másik osztályon dolgozó nő, aki „csinosnak mondott” és idős férje van. A történtek után arra is gondoltam, hogy talán vele volt előttem.

Nem tudom, hogyan viselkedjem, mivel az eset óta eltelt egy hónap, s ő úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Pedig úgy érzem, hogy a kezdeti nehézségeket leszámítva, még nagyon jó kapcsolat alakulhatna ki köztünk.

 


 

Mégis, csak neked!

 

Lehet, hogy igazad van, de nem hiszem, hogy rá tudnám szánni magamat még egyszer arra, hogy közös háztartásban éljek egy férfival. Hogy valakinek ennyire ne legyen belátása! Persze mit várhattam volna tőle, hiszen elnézte, hogy az apja a beteg lábával cipelje a tüzelőt. Kinyalták a fenekét. Egy szelet kenyeret sem kellett levágnia. És még azt mondja a pedagógusnő, hogy vannak ilyen emberek! De miért? Mert mi hagyjuk. Miért nem lehet ezeket az embereket rávenni arra, hogy ne mással szolgáltassák ki magukat. Azt mondja a tanítónő, hogy az ő férje és kisebbik fia is ilyen: természetében szakasztott mása Jancsinak (a férjemnek).

Ma elvittem Dórikát a Nevelési Tanácsadóba. Sok értelmét nem látom. Megint abba a helyzetbe kerülök, hogy egy jónak látott ötletet követek, amiről később egy másik szakember, vagy a gyakorlat bebizonyítja, hogy rossz volt. Eddig is igyekeztem a legjobbnak vélt módszert alkalmazni: türelmes voltam, halk szavú egy jó ideig, mígnem kiderült, hogy a túlzott türelem sem vezet jóra. Lehet, hogy a gyereknek jó lenne, csak nekem fogyott el a türelmem, amikor a gyerek már egyéves elmúlt és csak sírt és sírt. Én elvesztettem a türelmemet, felvettem, megráztam és üvöltöttem sírva, hogy mi a kurva anyádért sírsz folyton? Persze nem akartam, hogy olyan hatások érjék, mint a kis Katit, az unokanővérem lányát, aki már attól összerázkódott a kiságyban, ha belépett az anyja. Én nem ezt akartam! De mostanra egy görcs-gombóc lettem a sok próbálkozástól.

Mindent előírásszerűen csináltam: mindennap vasalt pelenka, sétáltatás a ligeti jó levegőn. Mégis több cseszegetést kaptam, mint azok a nők, akik elhanyagolták a gyereküket, háztartásukat és nem törődtek a levegőztetéssel sem. A nővérem legalább 4 évig volt GYES-en, de talán ha ötször vitte le a gyerekeket, pedig csak a ház mellé kellett menni a játszótérre. Szerintem jó dolgában bolondult meg. A Garay utcában nem tudta volna a síró gyerekét eldugni a fürdőszobába, hogy ne hallja a sírását. Mégis őt hordják tenyéren. A fenekét kinyalja a férje, Karcsi, és ő előtte kell vigyázzban állni az egész családnak. Sok nő nem tudja, milyen jó dolga van. Érdekes, hogy mindig nekem volt az egy főre jutó legkevesebb jövedelmem, mégis mindenki hozzám járt kölcsönkérni. Anyámnak ugyan nem volt mit beosztani, rajta nem csodálkozom, hogy most sem tudja beosztani, pedig lenne már mit. De a nővérem, aki valamikor értelmes, előrelátó valaki volt, hogyan tudott ilyenné válni? Annyi pénz folyik ki a kezükből, amiből már normálisan is élhetnének!

Az igaz, hogy én nem voltam lusta mindennap bóklászni a piacon, meg tésztát gyúrni, mert csak pár forint maradt aznap a kajára. Amiért egy fej káposztát kaptam, így lett két napra káposztás tészta.

Hát bizony, dühös vagyok a Jancsira piszokul! Én ott totojásztam a boltban, hogy fél liter vagy egy liter tejet vegyek, mert nincs elég pénz. Ő meg nemes egyszerűséggel elvitte otthonról a lakásra spórolt pénzt, hogy megvegye magának a fényképezőgépet („igen előnyös vétel X forintért!”), mire hazaértem a gyerekkel.

Nem hiszem, hogy ép ésszel ki lehet bírni egy olyan emberrel – hiába is szereti mindennél jobban! –, aki egy könyörgésre azt mondja: ő nem szenesember, nem hoz fel tüzelőt a pincéből. Hogy lehettem akkora marha, hogy akkor nem küldtem el a jó anyjába. Mindig azt mondtam magamnak, én akartam ezt a házasságot, hát most viseljem, amit választottam. Hiszen öt év alatt kiismerhettem, s eleinte más volt. Intelligens, épeszű ember, jópofa. De nem mosakszik napokig! Bent a szobában tettem elé a lavórt, hogy mosakodjon, mert már 3 napja nem láttam, hogy használta volna a törülközőjét. Olyan körülményeket teremtettem neki, mint a kislányunknak. S mi volt a válasz? „Ne buzeráljam!” Kész, itt megáll az én zsugorodott eszem.

Igen, lehet, hogy ez volt az egyik dolog, ami elvette a kedvét attól, hogy hozzám nyúljon. Hiszen én mindig arra kértem, hogy mosakodjon. Hogyan lehetne szerelmes csókokkal elborítani egy olyan embert, aki izzadt, zsíros és bűzlik a keserű cigarettaszagtól? Pedig hogy imádtam puszilgatni, mikor frissen mosakodott!

Tényleg, ebben a nemrég szerzett lakásban már egy bizalmas összebújásra, ölelkezésre sem futotta. Mire emberhez méltó körülmények közé kerültünk, már jó messzire távolodtunk egymástól. Legalább tudott volna mondani rám valami elmarasztalót. Miért nem kellettem neki? Egy rohadt szót nem mondott, hiába kértem. Azt mondta, semmi rosszat nem tud mondani, vagy hogy mit kellett volna másként csinálnom.

Egyetlen sérelme volt: hogy én öreg koromra Jutkával szerettem volna összeköltözni. Mikor én erről meséltem egyszer, akkor már jó 2–3 éve nem voltunk együtt. Hát persze hogy ahhoz húz az ember, akit a leginkább közel érez magához. Pedig Jutka is kemény volt. Valaki azt mondta róla, hogy a gátlásait takarta a hetykeségével. Nem tudom. Igaz, hogy nem volt egy nyálasszájú, de életemben ilyen EMBERREL még nem találkoztam! Egyedül neki sikerült kitörni abból a posványból, amiban a többiek tapiskoltak. Benne volt akarat, hogy változtasson, még ha végül nem is sikerült. De verje meg az isten az olyan rendszert, ahol az emberek ilyen moslék körülmények között kell, hogy éljenek. Szegénykém, hiába tanult, hiába tudott meg mindent, amit meg akart tudni, változtatnia nem úgy sikerült, ahogy megérdemelte volna. Remélem, nincs se mennyország, se pokol, mert akkor talán végre nyugta lehet.

Most, hogy elment Andrea, végiggondoltam, miért is nem szorgalmazom én azt, hogy legyen valakim, holott tudom, hogy szükségem lenne arra, hogy megdugjanak. Ő sem került még ki egyszer sem úgy egy kapcsolatból, hogy azt mondhatta volna: megérte. Persze ez így nem is igaz, hiszen ő hamar túllép a veszteségein, bár eddig még minden palin vesztesége volt. Vele naponta történnek olyan dolgok, amit ha én élnék át, már fölkötöttem volna magam. Sem kedvességet, sem szeretetet, sem anyagi javakat nem kap egyiktől sem, és még mindig be meri engedni magához az új meg új szerzeményeit. Talán tőlem sem lenne mit ellopni (dehogy nincs, még egy könyvért is visítok!), de ragaszkodom mindenhez, amim van, a legcsekélyebb kárt is nehezebben viselném, mint ő. Csodálom, hogy ezek után hogy tud még hajtani a fiúk után. Úristen, kifogni egy olyan palit, amilyet a nagynénje is! Andrea mesélte, hogy az utcán tetszett neki egy férfi, mire a nagynénje elmondta, hogy az egy szadista állat, és alig tudta kitenni a lakásból, alig tudott megszabadulni tőle.

Furcsa, hogy te meg félsz tőlem, hogy kisajátítalak. Hamarabb bújok én el, mintsem konkuráljak más nővel. Tény, hogy nekem sem egy ilyen kapcsolatra van szükségem, de azért olyan jó volt veled. Talán felnagyítottam a hatásod, mivel ritkán történik meg, hogy kíváncsi rám valaki. Csak kár, hogy nem tudtam jobban feloldódni. Olyan együgyűen viselkedtem, persze hogy nincs szükséged egy buta libára. Igazad van, hogy az intelligenciám is gátlás alá került – jó mélyre, az biztos! Még azt sem tudtam megmondani, hányadikos a Dóri. Szegény Dóri, nem elég, hogy ilyen anyja van, még járkálhat pszichológushoz, meg más tanácsadókhoz is. S még ők sem tudnak azonosan vélekedni. Akkor én hogyan igazodjak el egy ilyen problémás gyereken?

A kolléganőm mesélte, hogy egyik nap volt egy műsor, amiben pont egy ilyen kapcsolatról volt szó. Elemezték, s megállapították, hogy a gyerek szuper értelmes, de arra képtelen, hogy például elrakja a ruháját stb. Nem volt megoldás. Az anyának kell alkalmazkodni a gyerekhez. Ugyanezt mondta nekem is a pedagógusnő. Szerinte a gyerek örökölte az apja természetét. Mások szerint ugyan a természet nem örökölhető – nem tudom. Szeretném önállóságra nevelni, de például hiába mondtam apósomnak, hogy ne menjen el a gyerekért az iskolába, azt mondta, ő ráér, az idejébe belefér. Én rongyosra téphetem a szám, akkor sem tudom megértetni velük, hogy a gyermek érdeke az önállósodás, ők homlokegyenest az ellenkezőjét teszik. Jancsi ilyenkor azt mondja, hogy nem rosszindulatból. Nem vonom kétségbe a jó szándékukat, de az értelmüket igen. Mikor a gyerek 3 éves korában belecsípett az anyósomba, kértem, hogy ne hagyja, s ráütöttem a gyerek kezére. Akkor már nagyon sokszor figyelmeztettem, hogy nem szabad csípni, anyósom mégis két napig sírt, mert ráütöttem a gyerek kezére.

Sokszor kérdem magamtól, miért nem egyedül magamnak szültem meg a Dórit. Persze akkor kimaradtam volna a szülés közeledtével Jancsi aggodalomtól csöpögő figyelmeztetéséből, hogy „akkor ne sokat sertepertélj itthon, hanem menj be a kórházba!” Röhögnöm kell, ha eszembe jut, hogy egy idegen férfi felajánlotta, bekísér a kórházba. Egy jöttment senkiben több segítőkészség volt, mint a gyerek apjában. Amikor meg nagy hassal sikáltam a padlót, mostam az ablakokat, festettem a lakást, a szomszédok megkérdezték: a férjem majd csak aludni jön ide? Hát valahogy így volt. Talán szégyelltem, hogy ilyen a házasságom, talán röstelltem, hogy ennyire semmibe vesznek. Hihetetlen, hogy tudtam úgy megalázkodni. Átvettem az anyósom szerepét és a továbbiakban én szolgáltam ki Jancsit.

Hogy miért ragaszkodtam hozzá? Értelmes, művelt ember volt, szerettem a sziporkázó szellemességét, egészen más volt, mint a környezetemben levő sok bunkó, alkoholista, degenerált fiú.

Azt írtad, bízol a fejlődőképességemben. Lehet, hogy eltúlzom a gondjaimat, de úgy élek, mintha örökös gátfutásban vennék részt: újabb és újabb akadályok, vizesárkokkal nehezítve. Nem rekeszthetem el Dórit teljesen a nagyszüleitől, szüksége van arra, hogy szeressék. Úristen, hogy pedáloztam én, hogy szeressenek, milyen áldott jó gyerek voltam, aztán csinált mindenki a fejemre. Néztem apámra, mikor végre találkozhattunk, csüngtem rajta, aztán lefekvés után hallottam, hogy azt mondta: kinézem a szájából a falatot.

Valamikor már arra is gondoltam, egy vidéki városba költözöm Dórival. De miért bújjak el? Így viszont örökös nyomás alatt élek. Nincs az a manus, aki elviselne a zaklatottságommal. Pedig milyen kis vigyori voltam! Jancsi mindig azt mondta, legyek ilyen nevetős, ne legyek „felnőtt”. Hát, rendesen megkeseredtem mellette.

Milyen hülye is vagyok! Nem írom le a búbánatom okát, hogy ne azzal foglalkozzam állandóan. Közben meg úgy belejöttem az írásba, hogy meg sem tudok lenni a kesergéseim leírása nélkül. Kinek jó ez? Csinálnám inkább a dolgom! Itt van például a varrnivalóm. Amiről azt mondtam, ez a hobbim. Persze nem igaz, nem kedvtelésből teszem, hanem kényszerből. Nincs pénzem szoknyát venni, hát tizedáron megvarrom. Már ahogy sikerül. Voltam vagy 12 éves, amikor az elsőt varrtam kézzel.

Milyen célt tűzhetek ki magam elé? Mivel valóban „Dóri-centrikus” vagyok, először is a gyereket sínre tenni, hátha kapok valami elfogadható javaslatot. Tavasszal rendbe teszem a lakást, ahogy a testvérem, Péter elköltözik. Biztosan egész nyáron lesz munkám. Jó lenne, ha segítene a Feri tapétázni, persze nehéz lesz ledolgoztatni vele az adósságaikat. Hogy tud az is papolni a barátságról, de igen egyoldalúan értelmezi. Mindenki, akit ő barátjának nevez, segítsen. De amikor rajta lenne a sor, akkor csak dünnyög a szőrei közt. Megette a fene ezt a kapcsolatot is. A mázolás különben megy egyedül is, csak lehessen megfelelő festéket kapni.

Talán rászánnám magam, hogy elvégezzem azt a felsőfokú iskolát – de hát tíz évvel ezelőtt sem voltam elég biztos magamban. Pedig Jancsi milyen irigy volt, amikor jártam az előkészítőre. Biztosan azért mondta, hogy nem vállalja a pesztrálást hetente egyszer, mert nem bírta megemészteni, hogy én esetleg elvégezném a főiskolát, ő meg épp abbahagyta. Mit piszkált nyáron is, hogy milyen nagy felelőtlenség terhesen tanulni. Volt egypár kellemes megjegyzése. „Meglásd, elhagy a Jancsi, ha valaki vesz neki egy gitárt!” – mondták mások.

Dórikám 3 hetes sem volt, én görcsökben fetrengtem napok óta (mint később kiderült, az idegességtől kaptam epegörcsöt), azt mondta jószívű anyóskám: Ha meghal, majd mi felneveljük a gyereket. Aranyszíve van neki. (Már alig várta.)

A kapcsolatteremtés nagyon nehéz. Ha valakinek megakad a szeme rajtam, biztos, hogy elbújok előle. Hogy bezsongtam a Lackóért, Feri bátyjáért! Hozzám ért, már elolvadtam, mégis úgy löktem el magamtól, mintha megégetett volna. Mint később kiderült, sokat nem veszítettem, mert a programozó foglalkozása ellenére ritka nagy bunkó-paraszt. Képes volt egy kisfröccsért árulni Andreát valami szórakozóhelyen. Ha viccnek szánta, elég hülye vicc volt.

Csak az a baj, hogy sok jóból kimaradok azáltal, hogy itthon ülök. De jó is lenne megint moziba járni! Jancsival az első időkben megnéztük a friss filmeket, alig vártuk, hogy újabb bemutató legyen. Csak az volt kár, hogy ilyen pici vagyok. Mindig elém került valami melák, így a film felét később tudtam meg Jancsitól. Az idén már színházba sem mertem menni, mert az anyósom tavaly azt mondta, hogy túl sokat járok, pedig összesen négy vagy öt előadást láttam. Persze a Dóri sem úgy viszonyul hozzá, ha elmegyek, ahogy annak idején én, ha anyu elment. Az anyósom állandóan szapul, s ez ellen senki sem véd meg. Biztosan nem tesz jót a gyerekemmel való kapcsolatomnak, hogy az anyósomék segítségére szorulok. Hiszen ha velük van, anyósom mindig teletömi a fejét ellenem. Nem is én vagyok az anyja stb.. Valóságos mumust csináltak belőlem: „Majd ad neked az anyád!” stb. Na most mondja meg nekem valaki, mit csináljak?

Sokféleképpen próbálkoztam már. Annak idején rászoktattam Dórit a külön ágyban alvásra is. De jött a nyár, többet volt anyósoméknál, s ősszel már megint nem akart külön aludni, csak velem. Ostoroztak mindenfelől, hogy ne tegyem idegbeteggé a gyereket, idővel majd újra szétszokunk. Csakhogy egyre kevesebb türelmem van, megkérgesedtem a sok hadakozástól. Azzal elvben mindenki egyetért, hogy rendre és fegyelemre kell nevelnem Dórit, de a nevelési stílusom már senkinek nem tetszik. Anyu szerint könyörgök neki; ő már rég rávert volna a fenekére. Anyósomék szerint meg túlzottan türelmetlen vagyok, egy idegbeteg, akinek nem szabadna gyereket nevelnie. Így persze nem megyek semmire az elvárásaimmal, hogy egyedül öltözzön, készítse be az iskolatáskáját, készítse ki másnapra a ruháit, ha odafönt anyósoméknál a papa hajol le az iskolatáskáért vagy a vonalzóért, holott én a gyereknek mondom. Többször kértem apósomat, hogy ne szolgálja ki a kislányt, mert akkor én hiába kérem, hogy egyedül öltözzön, ha ők öltöztetik, mint a kisbabát.

Teljesen bezsongtam ettől a sok írástól, és semmi értelmét nem látom, de abbahagyni nem tudom. Andrea azt mondta, jó lenne nekem még egy gyerek, lehetőleg fiú. Akkor talán nem csinálnék ennyi faxnit Dóri körül. Sokszor álmodoztam, mi lenne, ha a két testvérem gyerekeit is én nevelhetném. Jól érzem magam, ha itt csivitelnek, rosszalkodnak körülöttem. Olyan hálás, aranyos kisgyerekek. Egész mások, mint Dóri. Hogy szégyelltem, amikor megkértem aput, hogy egy hétig vigyázzon Dórira. Évekig mesélte, mennyire kiborította őt a gyerek. Nem sértésnek szánta, de én nagyon lapítottam. Mindenki azt javasolja, hogy keményebben bánjak vele. Csak azt nem tudják, hogy Dóri, ha agyoncsapják sem fog megmozdulni, ha nem akar. Már rég rájöttem, hogy teljesen az apja természete, és mivel én egészen más vagyok (szolgalelkű, meghunyászkodó, túl alkalmazkodó) nehezen tudom a saját lányommal megtalálni a közös nevezőt. Akkor a legjobb, ha kettesben elmegyünk itthonról. Csak egyre kevesebb ilyen alkalom van, és egyre többször veszünk össze útközben, s ettől kiborulok.

A fene egye meg, már megint majd egy hónapja szedem ezt a hülye nyugtatót. Reggel még itthon lebeszélem magam róla, de bent már muszáj, mert remegek, s nem bízhatok az önuralmamban, mert az már rég nincs. A szívem körül állandó a szorítás a feszültségtől. Mindig olyan érzésem van, hogy késsel kellene kivájni. Milyen hülyeségek jutnak az ember eszébe, ha mástól hallom, leszidom. Tanácsot én is tudok osztogatni, csak épp magammal nem tudok mit kezdeni. Olyan, mintha egy tölcsér egy pillanatra eldugulna. S ettől úgy kimerülök. Hogy féltem az első években, kapkodtam a levegőt, úgy éreztem, itt a vég! Milyen hülyék is az orvosok! Nem hogy elmagyarázta volna annak a kis buta, 14 éves lánynak, hogy ettől nem fog meghalni. Inkább adott orvosságot, kiírt 3 napra (nem tudta, hogy ezzel csak rosszat tesz). Biztosan ezért is nem szeretem az orvosságokat, hiszen nem használtak, a helyzetem meg ugyanolyan maradt, mint volt.

Azt hiszem, kezdek rájönni, miért jó ez az írás. Szép csendesen saját magam jövök rá, mi miért van. Persze hiába tudom a hibáimat és azok okát, tenni is kellene valamit. Kurva nehéz egyedül, illetve nem egyedül, mert ha én elhatározom, hogy másként lesz ezután, biztos, hogy jobbról-balról piszkálnak, eltérítenek, megalkuvásra kényszerítenek. Ha teljesen egyedül lennék, többre mennék.

Szegény kislányom, olyan könyörgő szemmel mondta, hogy ő szeretne gyorsabb lenni, de nem tud. Mindenre azt mondja, hogy nem tudja megcsinálni, pedig igyekszem, hogy megdicsérjem.

A terveim? Ilyenekről nem tudok írni. Vannak felbuzdulásaim, de amíg a körülményeim nem változnak meg gyökeresen, addig nem látok reális lehetőséget az előre lépésre. Jellemző, hogy fogyókúrázni szeretnék és a dohányzásról is szeretnék leszokni, s végül egyik sem sikerül. Tudom, ha valami értelmes elfoglaltságom lenne, kevesebbszer nyúlnék a cigi után. Ha lefogynék, talán könnyebben találnék magamnak valakit. Hű, de irigy vagyok, amikor látom a szabadságukat családi körben töltő embereket. Anyám mindig vitt bennünket nyaralni, mindig eladósodott utána. Én is ragaszkodom ahhoz, hogy jól kihasználjuk a szabadságunkat, de azért másképp képzeltem valamikor. Jancsi egyetlen egyszer nyaralt velünk, amikor Dóri egyéves volt, utána mindig egyedül, illetve anyámmal mentünk. Jancsit a szülei soha nem vitték nyaralni

Ha el is megyek valahová szórakozni, mindenkinek van párja. Más lenne, ha baráti társasággal mehetnék. Andrea hamar feltalálja magát. Sokszor mondja, hogy süssem már el magam, de nem megy. Annyi csinos nő van, s én nem konkurálhatok velük.

Egyszer egy évig nem beszéltem az anyósomékkal, mert már nagyon untam a piszkálódásukat. Ez sem volt jó, mert hétvégeken Jancsi elvitte a kislányt, s én ott maradtam egyedül, tehetetlenül. Azonkívül Jancsi úgy járt-kelt, mintha legalábbis megöltem volna a szüleit. Ebben az időben volt, hogy megkérdeztem, miért nem kellek én neki. Azt mondta: mert én nem tudom elfogadni az anyját. Hát ez nem igaz! Sokat segítettem, kerestem a lehetőséget, mivel nyerhetném el a kegyeit. Úgy nézett ki, hogy szemtől szemben nincs velem semmi problémája. De ahogy kitettem a lábam, már sorolta Jancsinak, hogy mit nem szeret bennem, a családomban, kiforgatva a legártatlanabb szavaimat is. Ez a hülye Jancsi meg mindig visszamondta nekem, én meg csak szenvedtem, sírtam, nem tudtam, mitévő legyek. Anyósom, mint a vízfolyás, úgy tud hazudni. Mindenben. Egyszerűen képtelen igazat mondani. Egyszer rászólt Jancsi is, hogy ne hazudj! Rá nem haragudott, de a csóró apósom már nem mondhatott ellen semmiben, mert olyan hisztit csapott, hogy a kisöreg meg sem mert mukkanni.

Ki az a három ember, akiket szívesen kihagytam volna az életemből?

1. Öreganyám, anyai nagyanyám. Anyuék válása után költöztünk ide, Pestre, hatan laktunk egy szoba-konyhában. A nővéremet már nem is engedték ide, annyian voltunk. Nagyanyám utált mindenkit, s ezt nem is titkolta. Egyszer fölébredtem, amikor éppen anyám pénztárcájában kotorászott. Később is tűntek el ruhák; az volt a biztos, ami rajtunk volt.

2. Pali bácsi. Anyunak udvarolt, egy nagyon szimpatikus, különc figura. Évekig harmonikus volt a kapcsolatuk, hétvégeken találkozgattak, de mire 60 éves lett, megbolondult, féltékenykedni kezdett, aztán már miatta kellett bujkálni, hol ide, hol oda.

3. Anyósom. Lehet, hogy azért, mert még él, de azt hiszem, ő viselt meg a legjobban.

Persze hogy félek kapcsolatot teremteni, hiszen nem tudhatom, kiben mi bujkál. Volt egy-egy dühkitörésem, egyszer kidobtam Pali bácsit is. Nem tudom, honnan volt annyi erő bennem, de kipenderítettem, s olyan artikulálatlanul üvöltöttem, hogy megijedtem magamtól. Annyira remegtem, hogy zörgött minden befőttes üveg a kredenc tetején, ahogy oda támaszkodtam.

Jancsi később sokszor azzal zsarolt, hogy ha anyu kedvéért elviseltem Pali bácsit, akkor az ő kedvéért viseljem el az anyját. Csak azt nem vette észre, hogy nem én vagyok az, aki nem fogadja el a másikat, hanem az anyósom talál mindig kifogást ellenem.

Na, jól kibuggyantak belőlem a sérelmeim. Pedig hát ezt már annyiszor megrágtam, aztán mégsem változott semmi. Azt hiszem, azért szerettem volna annyira gyereket, mert azt kívántam, hogy engem is szeressen úgy valaki, ahogy én tudok szeretni.

Úgy néz ki, mintha sajnáltatni akarnám magam. Lehet, a fene tudja, mit miért tesz az ember. Nem tudom, mit lehet örökölni a szülőktől, már ami az idegességet illeti. Apuék családjában sok volt az öngyilkos és apu is korán idegbeteg lett. Én éppen ezek ismeretében erősítettem magam, hogy ne legyek ideges, nekem másképp kell vennem az akadályokat. Szegény anyám kénytelen volt elviselni életében annyi kínt, hogy már kevés dolog boríthatja ki. Igaz, mindig azt hajtogatja, hogy ő sohasem volt ideges, de érzem, hogy vibrál. Csoda, hogy nem bolondult még meg. Hozzá képest nekem arany életem van és volt.

 

 

Elhibázott kezelés

 

Valamivel több mint kétéves kezelés után gyógyultnak mondtak ki. További kezelésre nincs szükségem, s már gyógyszert sem kell szednem. Egyébként már nagyon untam hetente egy, de inkább két alkalommal is eljárni két egész éven át az ideggondozóba vagy a körzeti orvoshoz. Ezalatt vagy negyvenféle gyógyszert kaptam, s ezekből tízezernél több szemet kellett beszednem.

Holott én úgy érzem, hogy mindenféle idegi betegségnél nagyobb gondom a szexuális problémám, de ez jóformán sehol sem jött szóba! Illetve azt tapasztaltam, hogy mindegyik orvos vagy pszichológus, aki rákérdezett, néhány kérdés után röstellkedve más témára tért át. Az egyik példa: a kórház mentálhigiéniai osztályán a pszichológusnő több más kérdés után futólag megkérdezte: Szexuális kapcsolata?

Vártam néhány másodpercet, hogy kérdését talán befejezi, de amikor nem folytatta, mondtam: Nem volt. Erre röstellkedve és hitetlenkedve kérdezte: De serdülőkorában csak volt? Akkor sem – mondtam én –, sőt, meztelenül nőt sem láttam még életemben. Mást nem mertem mondani, látva a pszichológusnő zavarát, de több kérdése nem is volt ezzel kapcsolatban.

Hozzá kell tennem, hogy az akkori, félórás beszélgetésen túl többször nem lehetett a pszichológusnővel beszélgetnem. Ezt érthetetlennek tartom, éppen egy ilyen intézetben, ami pedig országosan is egyedülálló.

Másik példa: egy ideggyógyász hasonló kérdéseire ugyanazt feleltem, mint a pszichológusnőnek. S mit írt le a vizsgálat után? „… szexuális háttérrel… ami már hosszú évek óta tart.” Mintha korábban nem lett volna semmilyen problémám, csak az utóbbi években. Szóval ő is szégyellte leírni a valóságot.

Egyébként ő azt ígérte, hogy 2–3 hónapi kezelés során, többszöri beszélgetéssel felszínre hozzák ilyen irányú gátlásaim okát, és minden rendbe jön. S mi lett belőle?

Saját megítélésem szerint nem idegi betegségem van, szexuális háttérrel, hanem a szexuális problémám okozta ezt az idegi túlterhelést. Úgy gondolom, az ideggyógyászati kezelésnél fontosabb lett volna szexuál­pszichológiai kezelésem. Erre most már nem kerül sor. Nem tudom, ki tudna válaszolni, ha megkérdezném, hogy szexuális problémámmal kihez kell fordulni? Mindig azt mondják, hogy a körzeti orvoshoz. Ott kezdtem – de minek?

Öngyilkosságomat már régen elhatároztam, s a közeljövőben meg is teszem. Csak meg kellett várnom a „gyógykezelésem” végét. Jó érzés, hogy most „egészségesen, tiszta fejjel, gátlásaimtól mentesen”, ítélőképességem teljes tudatában kontrollálhatom – mintegy kívülről nézve – az akkori önmagamat, látva, hogy korábbi elhatározásom teljes mértékben jogos, s már korábban is teljes felelősséggel gondoltam át halálom szükségességét.

Persze egy orvos most is betegnek tartana, ha némi indoklást nem adnék. Ez pedig a következő: Egész életemben félelemmel, gátlásokkal küszködtem, félszegen, a világtól elzárkózva, mások előtt meghunyászkodva éltem. Gyerekkoromban nem játszhattam azt, amit akartam, soha nem verekedtem, kirándulni soha nem voltam, moziban is rég voltam utoljára. Színházat belülről még nem láttam, bálban nem voltam, nem táncoltam, nem tudom, mi az a „diszkó”. Kimaradtam a gyönyörű diákkori szerelemből, kimaradtam a még gyönyörűbb ifjúkori szerelemből, lányt még nem öleltem magamhoz, soha meg nem csókoltam senkit, senkinek nem udvaroltam és senkivel nem jártam még együtt, bár szexuális igényem teljesen egészséges, mindig is az volt. Egyetlen szép és maradandó élményem nincs, nagyobb utazáson nem vettem részt, barátom, barátnőm vagy szexuális kapcsolatom soha nem volt, a szórakozóhelyek mind távol esnek tőlem. Senkit sem szerethetek már, senkinek nem mondhatom azt, hogy szeretlek.

Jólesett volna, ha valaki észrevesz. Nincsenek gyerekeim, nem hallhatom az első sírásukat, nem láthatom a mosolyukat, nem ölelhetem magamhoz őket. Ezek legfeljebb álmok, vágyálmok lehetnek számomra.

Mindezek a dolgok, amiket kihagytam az életemből, már teljesen pótolhatatlanok. Hiszen ha szexuális téren rendezni tudnám a gátlásaimat az orvosok vagy pszichológusok segítségével, ez legalább 2–3 évbe telne (s erre sincs garancia), akkor már 36–37 éves lennék, ami az életem felénél jóval több idő. Az életet csak akkor kezdhetném el. Hogyan?

Kb. úgy, hogy föladnék egy apróhirdetést: 175 cm magas, jóvágású, jó megjelenésű, sportos testalkatú, okleveles építészmérnök, berendezett, 2 szoba összkomfortos lakással, kocsival rendelkező, egyedül élő férfi…stb. De kérdezem, mit pótolna ez az elmaradtakból, illetve mivel lenne több, hogy feledtetni tudja eddigi, üres éveimet. Mennyit ér például a túl későn elkezdett udvarlás, a kéz a kézben járkálás, az ifjúkorhoz képest? Össze sem lehet hasonlítani.

Öngyilkosságomat annál inkább most kell megtennem, mert nem befolyásol depresszió, most még jó hangulatom van, kiegyensúlyozott vagyok, a helyes utat a józan ítélőképességem mutatja. Minél későbbre halasztanám, annál nagyobb lenne az önemésztés, a bánat. Depressziós hangulatom jelentkezne amiatt, hogy szexuális vágyam olyan óriási és a kielégületlenség miatt áthidalhatatlan a szakadék. Mivel pedig orvosoktól segítséget már többé nem kapok (ezt bebizonyították), e kilátástalanságnak vége soha nem lenne. Már az újságok tanácsadó rovatában sem bízom. Ott is csak nagyon általános válaszokat adnak a kérdezőknek.

De még a felvilágosító könyvek sem mutatják meg egyértelműen a helyes utat és tennivalót egy-egy probléma leküzdéséhez. Azzal, hogy egy gátlásos fiatalembernek azt tanácsolják: „Próbáljon meg apró sikerélményeket szerezni”, még nem mondtak semmit, ha az illető nem tudja eldönteni, mit tartson sikerélménynek, s egyáltalán hogyan és hol kezdjen hozzá stb. Vagy például a szexuális kapcsolat testhelyzeteinek taglalása során néhány sorban azt írják le, hogy az ókori népeknél és egyes ma élő népeknél hogyan csinálják – ezzel szintén nem sokat mondtak. Ehelyett célszerűbb lenne rajzokkal vagy fényképekkel illusztrálni a dolgot, s aztán pontosan elmagyarázni, hogy mit, miért…

Persze nekem már úgyis mindegy.

 

 

A „22-es csapdája”

 

Néha már azt hiszem, hogy megőrülök!

50 éves vagyok, nős, van egy 20 éves fiam és egy 22 éves lányom. Feleségem orvos, én pedig mérnök vagyok. Három évvel ezelőtt, amikor tartós kiküldetéssel Németországba mentem, érték el családi életünket a válságjelenségek, amelyek hazatérésem óta egyre inkább elmélyülnek.

Igaz, már házasságunk első éveiben kezdődtek a meg nem értések, amelyekben mindketten hibásak voltunk, de úgy gondoltuk, hogy egymáshoz tudunk csiszolódni. Ám ennek érdekében keveset tettünk. Sőt, azzal, hogy nekem barátnőim is voltak, talán inkább ellene tettem valamit. Bár barátnőimről feleségemnek mindig is tudomása volt, erről csak ritkán esett szó. A gyerekek jövetele idején a felettük érzett öröm kicsit összehozott bennünket. De barátnőim ebben az időszakban is voltak, bár feleségemmel ezt nem éreztettem (a szex terén sem).

Közös elhatározással úgy döntöttünk, hogy a gyermeknevelés lett az én feladatom; így feleségem a mindennapi kórházi és ügyeleti teendőinek maradéktalanul eleget tehetett.. Az energiáimból így is tellett mind a fő-, mind a mellékfoglalkozású állásaim kifogástalan ellátására. Sőt, a barátnőimre fordított időt sem érezte meg a család. A gyerekeket igen nagy szigorral, fegyelemmel neveltem, így testi és szellemi fejlődésükre mindketten büszkék voltunk. Fiam élsportoló volt, tagja a magyar úszóválogatottnak, emellett kitűnően tanult. Az érettségi utáni sikertelen felvételi vizsgái részben a távollétemmel magyarázhatók. Lányomat soha nem kellett hajtani, ellenőrizni, ő mindig tudta, mit akar, s azt tehetségével és szorgalmával el is érte.

Külföldi kiküldetésemre visszatérve: lányomat magammal vittem oda. Megtanult németül, ellátta a háztartásunkat, rendszeresen sportolt. Ennek során igen jó barátságba kerültünk egymással, minden gondunkat megbeszéltük.

Ott ismerkedtem meg azzal a 20 éves lánnyal, akivel azóta egy olyan szerelmi kapcsolat köt össze, melyhez még csak hasonlót sem éltem át. Erről és a feleségemmel való kapcsolatomról lányomnak mindent őszintén elmondtam. Ő megértett, igazat adott nekem és bíztatott, hozzam magammal ezt a lányt és vegyem feleségül. A lány azonban nem jött velem, mert nem volt biztos érzelmeim szilárdságában és nem akart nekem sérüléseket okozni a családom felbomlasztásával. Másrészt az egyetemet is el akarja végezni a hazájában. Ebbe akkor nagy-nehezen belenyugodtam.

Hazatérésem óta rendszeresen látogatjuk egymást. Az elmúlt évben havonta töltöttünk el egymással rövidebb-hosszabb időt, s levélben vagy telefonon is állandóan tartjuk a kapcsolatot. Nélküle már teljesen talajvesztett vagyok. A munkahelyemen, amint az már lenni szokott, mindenki a „meggazdagodott külszolgálatost” látja bennem, a vezetőim pedig nem adnak olyan feladatot, ami igazán lekötne. A családom elfordult tőlem, egyszerűen idegennek tekintenek. Úgy érzem, felesleges vagyok. Más állást kereső kísérleteim is eddig sikertelenek.

Vagyis a német partnerem távolléte és elvesztésének veszélye, a rossz munkahelyi légkör, sikertelen álláskeresési problémák, az elszakadás a családtól – ezek aláásták a hitemet, reményemet és önbizalmamat. Úgy érzem, csak a szerelmem tudna nekem testi és lelki erőt adni ahhoz, hogy felálljak a padlóról és ismét mindent el tudjak érni, amit célul tűzök magam elé. A partneremben egy olyan embert találtam, aki teljes mértékben értelmet ad az életemnek, mert csodálatos szexuális partner, gondos élettárs, segítőkész és megértő barát. Megtanult egy kicsit magyarul is, hogy ne csak németül beszélgessünk. Ébredéskor az első gondolatom ő, és nincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá.

A barátaim véleménye megoszló, de inkább kilátástalannak ítélik, hogy valaha együtt élhetnénk. Pedig már két évig együtt éltünk, rengeteg nehézség, és a szülei akarata ellenére. Sokat küzdöttünk egymásért, s ahogy egy alkalommal írta: a szerelem és szeretet próbáját az elmúlt három évben kiálltuk. Pontosabban úgy fogalmazott, hogy a háromszög próbáját álltuk ki. Így igaz. Ennek ellenére most nem akar hozzám költözni. Elmondta, hogy talán egy-két év múlva, de az egyetem elvégzése után feltétlenül velem akar élni. Akkor már érettebb (25 éves) lesz.

Én viszont addigra teljesen tönkremegyek. Mit lehet tudni? Elképzelhető, hogy 5 év múlva is szeretni tud? Elképzelhető, hogy több évi időkihagyás után még fellángol a szerelem, az egymás iránti, sokszínű vonzalom? Más nőt már nem tudok az életemben elképzelni. Ilyen érzelmeket, ezt az őrületet még senki sem váltotta ki belőlem. Mióta hazajöttem, több nővel is teremtettem szexuális kapcsolatot, abban a hitben, hogy talán csak a szex, amit ő adott, hiányzik nekem. Ekkor jöttem rá, hogy elsősorban mint ember hiányzik nekem, és amit tettem ellene, azért nagyon aljasnak érzem magamat. Sok nőt megnéztem már, akik azelőtt biztosan lekötöttek volna, de most nem tudom elképzelni, hogy bárki mással igazi kapcsolatot tudnék teremteni.

Rájöttem, hogy nem is szabad, amíg őt ilyen őrülten szeretem. Csakis őt akarom, csakis vele tudom az életemet elképzelni. Nélküle minden teljesen értelmetlen.

Mit kellene tennem? Ez így nem mehet tovább, érzem, hogy lelkileg, testileg, szellemileg teljesen béklyókban vagyok. Hogyan tudnám őt megtartani? Hogyan tudnám ide hozni? Nem ismerem ki magam. Legutóbb azt mondta, meggondolta magát, velem akar élni, és jön. Nem tudom elhinni. Talán az egyedüllét, a magány mondatta vele. A szülei válnak, ő pedig most, az aratási időben reggeltől estig keményen dolgozik. Tavaly ezt az időt még együtt küzdöttük végig. Mit kell tennem, hogy megfeleljek neki, a családomnak, magamnak és a társadalomnak? Hiszen gyereket akar tőlem, még akkor is, ha nem kötnénk házasságot!

 


 

Egy mélyinterjúból 

 

Az interjú alanya, Kati 23 éves főiskolai hallgató, hajadon. 19 éves koráig egy kisvárosban élt, ahol apja vasutas volt, amíg egy baleset miatt le nem százalékolták, anyja háztartásbeli. Két bátyja is van. A család anyagi helyzete elég szűkös volt. Emiatt előfordultak bizonyos súrlódások a szülők között, de nem hidegültek el egymástól. Sőt, Kati szerint 35 évi házasság után is „imádják egymást”. A beszélgetés időpontjában Kati az utolsó évfolyamot végzi egy műszaki főiskolán.

– Miért erre a főiskolára jelentkezett?

– Mert nagyon műszaki beállítottságú vagyok.

– Kezdettől fogva?

– Igen. Nekem előbb volt kalapácsom, mint babám.

– De hát ez fiús dolog, a műszaki beállítottság?

– Két bátyám van, én vagyok a családban a legkisebb. Állandóan fiúk között voltam. Olyan, hogy lány-barátnőm, nekem aránylag későn volt. Mindig azt mondtam, hogy a lányok hülyék, azokkal nem lehet barátkozni.

– Szóval a két bátyja fiúsította magát?

– Igen, tökéletesen. Talán az alaptermészetemben is nagyon sok fiús vonás van, úgyhogy nem lehet rám azt mondani, hogy nőies vagyok.

– Óvodába nem járt?

– De igen. Ott mindig baj volt, mert vertem a fiúkat. Kicsit hosszúra nőttem és vertem.

– Az általános iskola után hol tanult tovább?

– Gépipari technikumba jártam. Apám eredetileg gépkocsivezető volt, otthon volt egy kis műhelye, ott szerettem meg a barkácsolást.

– Vallásosak otthon, a családban?

– Ez érdekes probléma. Apám árvaházban nevelkedett, nagyon vallásosan nevelték. Bennünket is úgy nevelt, katolikusnak, bár anyám evangélikus. Középiskolás koromig el kellett járnom templomba. Akkor azt mondtam, hogy most már én hadd döntsem el, mit akarok. Aztán lassanként elcsitultak a viták.

– Minek a hatására szakított a vallással?

– Talán az elején azért, mert nem volt divat vallásosnak lenni az iskolában, de divat volt ifjúsági szervezetbe járni, s én nem tudtam a kettőt összeegyeztetni.

– A szabadidejében mivel szokott foglalkozni?

– Régebben sportoltam, kosárlabdáztam, de mostanában már nincs rá időm, pénzt kell keresnem. Fotózom, írásvetítő fóliákat csinálok, és olvasni meg kézimunkázni szoktam.

– Most akkor menjünk egy lépéssel közelebb a szexuális problematikához. Az érdekelne, honnan szerezte a szexuális ismereteit, a legkorábbiakat?

– Volt egyszer egy nagyon kellemetlen emlékem kiskoromból. A rokon lányoknál voltam, vidéken, ott történt az inzultus. Levetkőztettek a lányok, 5–6 évvel idősebbek. Különböző dolgokat meg akartak mutatni rajtam. A vége az lett, hogy verekedni kezdtünk, s én elmenekültem. Kb. 9–10 éves lehettem.

– Korábbról nem emlékszik valami hasonlóra, pl. papás–mamás játékra?

– Nem. Mi tyúkokat szoktunk kergetni. Valamelyik srác kitalálta, hogy a tyúkokkal valamit lehet csinálni. De nem történt velük semmi, azon kívül, hogy megnéztük, van-e bennük tojás.

– Azt mikor tudta meg, hogy nem a gólya hozza a kisbabát?

– Anyám elég korán felhívta rá a figyelmemet. Amikor az első menstruálásom megtörtént, akkor sem voltam meglepődve, tudtam, hogy mi történik. Úgyhogy fokozatosan megkaptam a szükséges felvilágosításokat.

– Másokkal is beszélgetett ilyen kérdésekről? Pl. a két bátyjával?

– Velük nem. Hogy is mondjam, furcsa köztünk a kapcsolat, elég sokat veszekszünk. Én vagyok mindig a kis hugica, akit nevelni kell – szerintük. Elég nagy volt köztünk a korkülönbség ahhoz, hogy felérjék ésszel, mit adagolhatnak a húguknak. Pl. soha nem találtam náluk pornográf képeket, pedig valószínűleg volt nekik, csak jól eldugták.

– És a nemi életről mikor kapott először információt?

– Mielőtt feljöttem a főiskolára csókolóztam először. Akkor már biztosan tudtam róla, de hogy mikor és honnan, azt nem tudnám pontosan megmondani. Valószínűleg nem sokkal azután, hogy megtudtam: nem a gólya hozza a kisbabát. Ez teljesen összefolyik bennem.

– A fogamzásgátlásról mikor hallott először?

– A középiskola negyedik osztályában. Nem, elnézést, a másodikban egyszer eljött egy doktornő és előadást tartott ilyenekről. Az abortuszról az anyám már előbb beszélt.

– Olyan értelemben, hogy óvta magát tőle, nehogy teherbe essen?

– Nem, inkább, amikor hallottuk, hogy valaki terhes lett és elvették a gyerekét, akkor elmondta annak lényegét.

– Az önkielégítésről mikor hallott először?

– Hősiesen bevallom, hogy erről hallani ugyan hallottam, de jóformán semmit nem tudok róla. Középiskolás koromban hallottam, hogy a fiúknál van ilyen.

– A nemek testi különbségeit nyilván nagyon korán megismerte. Szokott meztelenül játszani vagy fürdeni a két bátyjával kisgyerekkorában?

– Igen, együtt szoktunk fürödni.

– És izgalmi állapotban levő férfi nemiszervet mikor látott először?

– Olyan 20 éves koromban, addig nem. Otthon nem láttam ilyet.

– A szüleinek a házaséletéről mikor szerzett tudomást?

– Ez körülbelül akkor lehetett, amikor megtudtam, hogy nem a gólya hozza a kisbabát. Gondoltam, hogy ezek szerint engem sem a gólya hozott. De ez nem foglalkoztatott, mert a szüleim nagyon ügyel­tek arra, hogy soha ne vegyünk észre semmit. Két szobánk volt, ők a másikban aludtak.

– Annyira ügyeltek, hogy meg sem csókolták egymást a gyerekek előtt?

– Olyasmi előfordult, hogy megsimogatták vagy megcsókolták egymást, de semmi egyéb. Sokszor megdöbbenek, ha látom, hogy valaki idegenek előtt is benyúl a felesége szoknyája alá. Ettől én speciel falnak megyek, mert ez nem tartozik senki másra.

– Azt mondta, az édesanyjával sokat beszélgetett ilyen dolgokról. Az apjával nem?

– Nem. Az apám olyan volt, hogy pl. nem lehetett neki egy disznó viccet elmesélni, mert elpirult, zavarba jött. Gátlásos volt.

– Emlékszik-e olyasmire, hogy meztelen férfiakat vagy nőket rajzolt, vagy ilyen képet látott valahol?

– Feltétlenül, még első-második osztályos koromban. Emlékszem pl. egy ábrára, ami rúzzsal volt fölrajzolva egy vasúti aluljáró falára. Kérdeztem, hogy mi az, erre a bátyáim azt mondták, hogy az egy rombusz. Aztán rájöttem, hogy mi volt. Pornográf képeket egyébként csak később láttam, az első munkahelyemen, ahol szinte tömve voltak pornográf irodalommal, úgyhogy teljesen immunissá váltam vele szemben.

– Hogyhogy?

– Valahogy undort váltottak ki belőlem. Aztán rájöttem, hogy ha kimutatom, mit érzek, akkor piszkálni kezdenek. Így inkább elkezdtem kritizálni, hogy „ám fotó szempontjából nem jók!” – és ezzel el volt intézve, nem vették észre, hogy zavarba jövök.

– Tehát így védekezett. És szexuálisan nem hatott magára izgatóan?

– Nem. Azon túl, hogy undor fogott el az iránt, aki megmutatta, hogy van bőr a pofáján, ilyet mutogatni. A képre azt mondtam, hogy ilyet már láttam, nem érdekel.

– Szóval a kép hatása ellen is védekezett?

– Nem. Már többen mondták, hogy halvér folydogál az ereimben, úgyhogy nemigen kell védekeznem az ilyen képek hatása ellen.

– A menstruációs ciklus rendezett volt mindig magánál?

– Nem, főleg eleinte kimaradozott. Általában 30 napos, maga a menzesz pedig 7–8 napig is eltart és nagyon görcsölök. Sőt, előtte egy héttel meghülyülök, rámjön a dili.

– Ez miben nyilvánul meg?

– Nagyon ideges vagyok. Különben is ideges az alaptermészetem, de akkor szinte nem lehet velem beszélni. Akkor az kell, hogy valami erőset igyak és mozogjak.

– Az érdekelne, hogy a szexuális reagálókészsége, fogékonysága hogyan alakult. Erről már volt egy megjegyzése, hogy halvérűnek tartják. Ennek mi az alapja?

– Talán az, hogy az első szexuális kapcsolat nagyon rosszul sikerült. A srác, akivel 20 évesen lefeküdtem – főleg kíváncsiságból – nem törődött velem, csak önmagával. Utólag már tudom, hogy átvert, ugyanis többek között menyasszonya is volt és…

– S magának mégis azt mondta, hogy feleségül veszi?

– Nem is ez, hiszen már akkor megvolt az az ideám, hogy nem akarok férjhez menni. Csak rosszulesett, hogy nem akart semmi mást, csak kielégülni.

– Mennyi ideig tartó együttjárás után került erre sor?

– Úgy körülbelül fél év. Fokozatosan közeledtünk ehhez a ponthoz, és nem mondhatom, hogy csak ő akarta. Épp azért voltam kíváncsi rá, mert szerettem. Tehát volt egy előkészítő periódus, ami jó volt, de a szexuális élmény elnyomott mindent. Csak azt tudom, hogy nagyon fájt, éppen úgy, mint amikor kiskoromban egy esésnél megsértettem magam és bevittek a kórházba, fölfektettek a műtőasztalra.

– És a következő esetben? Volt folytatása?

– Igen, összesen nyolcszor voltunk együtt. De ezek sem voltak jobbak. Azt hittem, majd csak jobb lesz, de nem lett jobb. A végén megmondtam neki, hogy fejezzük be.

– Minek tulajdonította, hogy nem érez semmi jót?

– Akkor még nem tudtam. Hallottam ugyan, hogy egy időnek el kell telni, amíg az ember belejön. Ma már tudom, hogy nagyon önző volt, lassacskán kezdtem rájönni a kisded játékaira. Az embernek egy idő után leesik a vörös köd a szeméről, s akkor néha az agyát is használja.

– És ő próbálta még folytatni?

– Persze. Azt mondta, szakított a menyasszonyával és el akar venni feleségül. De megmondtam neki: nálam nem téma, hogy férjhez menjek.

– És azóta milyen élményei voltak ezen a téren?

– Utána egy kollégámmal jártam, aki nagyon jó férfinak tartotta magát. Ja nem, bocsánat, még előtte volt az úgynevezett vőlegényem, akivel a vonaton ismerkedtem meg. Elég hosszú ideig, fél évig együtt is jártunk. Azt mondta, hogy diplomás, de aztán kiderült, hogy ez nem igaz. Akkor még csak nyeltem, gondoltam, majd megváltozik. Kb. 3–4 hónap múlva lefeküdtem vele. Sajnos, ő meg félig impotens volt. Tulajdonképpen nekem kellett a minimális tapasztalatommal átvenni az irányító szerepet. Az lett a vége, hogy ő kielégült, én pedig megint hoppon maradtam.

– Vele meddig tartott a kapcsolat?

– Nem sokáig, mert az anyáméknak is hazudott, és az anyám, aki nem szokott beleszólni a dolgaimba, most határozottan lebeszélt. Így aztán szakítottam vele, pedig már a gyűrűt is megvette. Akkoriban mentem el újra dolgozni, s hogy felejtsek, járni kezdtem egy kollégámmal. Ettől a kapcsolattól nem sokat vártam, azon kívül, hogy mivel elhíresztelte magáról, milyen jó férfi, arra gondoltam, illő lesz kipróbálni. A végeredmény azonban megintcsak az volt, hogy ő sem tudott örömet szerezni. Pedig megpróbáltam azt is, hogy leittam magam, de az sem sokat használt.

– Nála tulajdonképpen mi volt a baj?

– Eleinte a merevedéssel is baj volt. Később, ha sikerült bejutnia, pillanatok alatt „elment”, engem pedig úgy hagyott. Így aztán ez a kapcsolat is csak pár hónapig tartott. Beleuntam. Sokszor egyik pillanatról a másikra mintha kikapcsoltak volna. Amellett egy olyan idegfeszültség maradt utána bennem, hogy sorozatosan összetörtem a poharakat, amelyek a kezem ügyébe kerültek.

– Utána ki következett?

– Ezután egy hosszabb szünet volt, majd egy főiskolás fiúval kezdtem járni. Ő megint nagyon gyakorlatlan volt, a viselkedéséből ítélve. Mégis, az eddigiek közül talán őhozzá fűzött a legerősebb érzelmi kapcsolat. Az elején azt hittem, eljutok vele addig a pontig… csakhogy egy idő után megint kikapcsoltam, szóval már valahogy rossz beidegzésem volt. Nemrég szakítottunk is, de a nemi kapcsolatot már előbb megszüntettük. Közben ugyanis a fiú befejezte a főiskolát és vidékre került. Persze nemcsak ezért szakítottunk. Hanem mert a szülei engem már eleve – eddig nem is ismertek – egy rissz-rossz pesti kurvának tartottak. Többek közt azért, mert motorozom; egy nő hogy ülhet motorra, hogy érdeklődhet a gépek iránt stb. Ha a srác itt volt, akkor az én hatásom alatt volt, ha otthon, akkor szülői hatás alatt. Azt soha nem mondta, hogy utazzak le hozzájuk.

– Szóval ebben a kapcsolatban is maga volt az aktívabb?

– Igen, ugyanúgy, mint a többiben, az elsőt kivéve. Mégsem volt belőle hasznom. Viszont most, a legutóbbi kapcsolatom, ami egyébként szintén elég furcsa… a srác vőlegény megint, természetesen. Nem várunk egymástól semmit, viszont ő törődik velem annyira, hogy úgy érzem, el tudnék jutni a kielégülésig. Csak nagyon ritkán találkozunk, illetve a szexre ritkán adódik alkalom, mert… amikor rajtam van a dili, akkor velem nem lehet mit kezdeni. 4–5 hónapja találkozgatunk, s tény, hogy vele jobb, mint eddig bárkivel. Neki elég sok tapasztalata van. Talán egyszer el is jutottam a kielégülésig. Elég sokat ittam akkor, egy kicsit részeg is voltam. Máskor biztos, hogy nem, viszont határozottan kellemesen éreztem magam. Az idegi feszültség ugyan megmaradt, de utána le tudta szerelni, nyugtatgatott, s tényleg meg tudtam nyugodni.

– Nőgyógyásznál nem volt, hogy esetleg kezeltesse magát?

– Az én koromban egy nőnek még nem lehetnek nőgyógyászati panaszai – ezt a felvilágosítást kaptam egy nőgyógyásztól. Egyszerűen nem volt hajlandó foglalkozni ezzel a problémával, csak a folyásommal. Ajánlotta, hogy éljek aktív nemi életet, akkor majd belejövök. Nem akartam neki mondani, hogy adja oda a lakáskulcsát, akkor majd tudok aktív nemi életet élni. Igaz, hogy ide a kollégiumba is fel lehet jönni, de a szobatársnőm éppen terhes, és nem szívesen zavarnám el valahová. Egyébként pillanatnyilag nincs ilyen gondom, mert ennek a fiúnak van lakása.

– Mondja, olyan homoerotikus élménye nem volt? Tehát saját nemmel kapcsolatosan?

– Egyszer egy homokos nő le akart szólítani, de közöltem vele, hogy vigyázzon, mert verés lesz a vége. Másra nem emlékszem. A néha előforduló szexuális álmaimban is mindig fiúval vagyok. De persze a kielégülésig olyankor sem jutok el.

– S milyen tapasztalatai vannak az önkielégítésről?

– Erről semmit sem tudok, nem is próbálkoztam vele. Ha az együttlétbe nem elégülök ki, akkor inkább törni-zúzni kezdek és megvadulok, de ilyesmi soha meg nem fordult a fejemben, nem tudom, miért. Ez valahogy nyilván teljesen idegen számomra.

– Mikor kezdett randevúzni? Vagy mikor volt szerelmes először?

– Ó, az első szerelem! Úgy 15 éves koromban lehettem először szerelmes. Az pokoli nagy csalódással járt. A srác negyedikes gimnazista volt akkor, én meg elsős. Szemüveget hordtam, elég hosszú, vékony voltam, tehát nem mutattam különösebben, nem voltam jól­öltözött. Így nem vett észre, pedig nagyon szerelmes voltam bele. Nagyon jól tudott keringőzni, együtt jártunk tánciskolába. A záró­bálon viszont oda sem jött felkérni. Akkor nagyon csalódtam benne, nagyon le voltam törve egy darabig. Jellegzetes tinédzser-kori fellobbanás volt. Jóval később, 19 éves koromban csókolóztam először. Addig, ha hozzám akart nyúlni valaki, megvertem. Pedig a srácokkal különben jól összehaverkodtam, mindent elmondtak nekem satöbbi. Csakhát, hogy mondjam… nem vettem őket úgy, mint a „másik nemet”, hiszen én is ugyanolyan vagyok, mint ők, egy iskolába járunk, ugyanazt a feladatot végezzük. Tudtam, hogy van köztünk nemi különbség, de nem vettem figyelembe.

– De hát a maga korabeli lányok úgy 16 évesen már már vígan randevúzgattak, meg csókolóztak. Ez nem zavarta magát?

– Nálunk a technikumban ez nem nagyon volt a lányoknál. Igaz, hogy volt egy-két ilyen, de a többiek inkább csak haverkodtak a srácokkal. A szűkebb társaságomban 5–6 fiú volt, s csak ketten voltunk lányok. Körülröhögtük azokat a csajokat, akiket sikerült a fiúknak befűzniük. Csak a negyedikben kezdett a társaság megbolondulni, akkor kezdtek el a srácok komolyan nőzni. Na, akkor meg is szakadt a kapcsolat köztünk. Persze előfordult, hogy engem meg azért hecceltek, mert nem jártam senkivel. Erre azt mondtam nekik: tudjátok, gyerekek, én apácának készülök. Akkor elneveztek egy darabig apácának, de aztán lassan leálltak ezzel. Vagy a rövid, fiús hajam miatt vécékefének is neveztek, s ezzel egy ideig minden el volt intézve.

– Szóval, a 15 éves kori föllobbanás és csalódás után hosszú szünet következett?

– Igen. Negyedikben az egyik srác udvarolt volna, de – a sors iróniája! – amikor megkaptuk az ideiglenes jogosítványt, elvittem motorozni és elvesztettem a motorról a gyereket, valahogy leesett mögülem. Akkor úgy megijedhetett, hogy az addigi, minimális közeledési kísérletének is vége lett. Azóta már meg is nősült.

– Szóval, ez a fiús beállítottsága nem volt valami előnyös a maga számára?

– Nem túlzottan. Erre itt, a főiskolán jöttem rá. De már nem nagyon tudnám megváltoztatni. Megszoktam, s jól érzem magam így, bár az anyaságot szívesen vállalnám… imádom a gyerekeket, de a férjhez menéstől nagyon fázom. Láttam pár házasságot, s tudom, hogy rigolyás vagyok, elég a saját hülyeségem. Ha lehetne a mai körülmények között, hogy az ember csak szüljön gyereket, de férjhez nem kellene menni, akár több gyereket is vállalnék.

– Hát, végeredményben azt is lehet. De ha szeretne gyereket, akkor jobb férjhez menni, hiszen a gyereknek apára is szüksége van. Talán a nemi élettől fél?

– Nem a nemi élettől, hanem… a fiúknál mindig úgy van, hogy ők a családfenntartók, nevükre íratják a feleséget, ők tartják el… Ez ugyan egyesek szerint túlhaladott felfogás, de nézzünk körül, általában ez van. Itt, a kollégisták között is nem egyet tudnék mutatni, aki azt mondja, hogy az asszony csak arra jó… vagy hogy neki olyan feleség kell, aki gyereket szül és kiszolgálja a családot.

– De azért találhat olyat, aki nem ilyen felfogású, nem?

– Sajnos, nincs olyan hely, ahol találkozhatnék velük. A főiskolán általában idősebb vagyok a környezetemnél. Munkahelyen meg az a szabály, hogy „házinyúlra nem lövünk!” Teszem azt, ha egy munkatársammal lefekszem úgy, hogy nem a felesége vagyok, és megtudják, akkor „Jézus Mária!” Ráadásul azt hiszem, már kinőttem abból a korból, hogy jaj de nagyon fogok valakit szeretni. Előfordul, hogy tetszik valaki, de olyan, hogy tényleg szerelmes legyek, mint 15 éves koromban… Nem rúghattam soha labdába. Nem voltam az, akit első látásra észrevesznek. Meg különben sem tudom a fiúkat komolyan venni. Amikor elkezdenek szépeket mondani, akkor én mindig elkezdek vihogni. Nem értem, hogy akik ismernek, azok sem tudják, hogy nálam nem lehet elérni semmit azzal, hogy szépeket mondanak. Persze, itt ez a szokás.

– Nem találkozott még olyan férfival, aki egyenrangúnak nézi?

– Még nem. Vagy maga fölé helyez, vagy maga alá. Vagy én vagyok a tökéletes, aki előtt hasra kell esni, vagy pedig hogy én csak egy nő vagyok… Ennél a legutóbbi partneremnél is van köztünk valami ér­telmi szintkülönbség. Sokkal értelmesebb nálam, nagyon jó feje van a srácnak, érzem, hogy soha az életben nem tudnám az ő szintjét elérni – és ez kicsit zavar. Úgy érzem, egy házasság vagy partnerkapcsolat sikere azon múlik, hogy értelmileg is teljesen azonos szinten legyenek.

– Úgy tűnik, igen magasra helyezi a mércét. S a szexuális reagálókészsége is elég lassan és későn kezdett kialakulni. Mi az, ami magára hatással van szexuálisan?

– Ezt nem tudom. Talán az, ha kedveskednek. A fülemre pl. rendkívül érzékeny vagyok. Volt, akinek tudomására hoztam, volt, akinek nem. Úgy jöttem rá, hogy megtalálta a srác a fülemet, s ezt ki is használta. De egy idő után abbahagyta, én meg nem szóltam. Ezek a részletek a partnereket nem túlzottan érdeklik. A partnerem mindig előbb vesztette el az eszét, mint én. Tehát neki még kellett volna velem foglalkozni ahhoz, hogy teljesen belejöjjek. De akkor is könnyen visszaesek és kikapcsolok.

– Úgy tűnik, van magában valami gátlás, ami miatt nem tudja élvezni a szexet.

– Feltétlenül. S erre mondanám, hogy már az iskolában valahogy másként kellene nevelni a gyerekeket, nehogy ugyanide jussanak, ahova én… Persze nemcsak a tanárokon múlik, de a szülők… szerintem még az én korosztályom se fogja jól nevelni a gyerekeit ebből a szempontból. Barátnőm, aki elvált asszony, ugyanezekkel a problémákkal küzd, most nyáron beszéltük meg. Részben a férjével, de utána is volt egy-két sikertelen próbálkozása, és csak most, a legutóbbinál sikerült végre. S volt ott még egy lány, őt is megkérdeztem, mert bevallom, érdekelt, hogy a korosztályom hogyan áll ezen a téren. Ez a lány is ugyanerről panaszkodott.

– Szóval elég általános a nők között ez a probléma?

– Igen, úgy látom. Pedig a barátnőm egy nőies nő. S ő is hiába fordult orvoshoz, mert az orvos őt is finoman elküldte.

– Tény, hogy az orvosok nincsenek felkészülve erre…

– De hát akkor hová lehet fordulni?

 

 

 
Üzenetek

1.

Nagy érdeklődéssel olvastam egy felvilágosító sorozatot, s őszinte elismeréssel adózom mindazoknak, akik megpróbálják pótolni azt, ami sokunk „neveléséből” hiányzik: a tárgyilagos felvilágosítást. Amit egy ember akkor tud igazán értékelni, ha ezek híján saját kárán tanult, s járta ki az „élet iskoláját”.

Édesanyám is a „negatív felvilágosítás” módját választotta nevelésem során: a szexet illetően én is a „szükséges rossz”, „gusztustalan”, „vannak olyan nők…” jelmondatokon nevelkedtem. Különös, hogy mégis megmaradt bennem elképzelés, hogy neki nincs igaza, s kerestem, kutattam a megoldást, a középutat, az „igazit”. Tény, hogy „vitrinből” kerültem ki 18 évesen az emberek közé (nem szó szerint, hisz munkásgyerek vagyok) és nagyon nehezen botor­káltam a belém nevelt elvek és a másoknál tapasztalt viselkedés között. „Igazit” találnom annál nehezebb volt, mert elég magas volt a mércém: olyat akartam találni, aki ha megcsókol, „megmozduljon bennem a vér”. Tulajdonképpen talán jó úton jártam, de a nevelés megbéklyózott: „Az élet megalkuvás”, „Az a lényeg, hogy a férfi rendes legyen!” stb.

Így hányódott életem vitorlása egyre elviselhetetlenebb magányérzéssel „az élet tengerén”, míg 29 évesen megismerkedtem a későbbi férjemmel. Tapasztalatok nélkül mentem a házasságba, de úgy látszott, hogy benne jórészt megtaláltam, amire vágytam, s „fülig” szerelmes voltam. Az eszemmel is helyénvalónak láttam választásom, mert férjem nem „lelkizős” típus volt. Úgy gondoltam, mellette majd én is le fogok szokni erről, s akkor jobb lesz, mert „normális leszek én is”.

Az első éjszaka bizony nem hozta meg a várt és remélt nagy boldogságot. Nehéz küzdelmet vívtam magammal, hogy megmondjam-e őszintén a férjemnek, mit érzek, vagy hazudjak egy életen keresztül? Ha megmondom, itt hagy, ha hazudok, tönkremegy közöttünk minden, hazugságban nem lehet élni. Vállaltam a kockázatot, éppen azért, mert nagyon szerettem őt, s őszintén elmondtam aggályaimat. Szerencsére megértett, s hamarosan elértük, hogy kölcsönös örömmel élveztük szeretkezéseink minden pillanatát.

Egy év múlva terhes lettem, s szép, egészséges kisfiút szültem – aztán mégis tönkrement minden! Férjem azzal vádolt, hogy a szülés óta nem vagyok nő, vagyis hogy elhidegültem tőle. Az igazság a válókeresetből derült ki: „Bensőséges kapcsolatba kerültem XY-nal” – vallotta férjem. Tehát elváltunk! S itt maradtam egy kisfiúval, megfosztva önbizalmamtól, s azzal a problémával: hogyan tudjak egészséges embert nevelni ilyen tapasztalatok után egy kisfiúból?

Később megismerkedtem valakivel. A véletlen, a SORS – mondtuk ismeretségünkre magyarázatként. Pedig nem a véletlen, hanem az a szomorú tény hozott össze minket, hogy nagyon is egyedül voltunk, bár mindketten házasok (én már néhány hónapja külön éltem). A visszás helyzetre magyarázatul házasságáról csak annyit mondott: „Emberileg nagyon jól megvagyunk, de komoly szexuális problémáink vannak.” Második találkozáskor rádöbbentünk mindketten, hogy szeretjük egymást. Ettől kezdve már nehéz volt, mert problémáit nem tudtam a kívülálló tárgyilagosságával nézni. Vagyis zavart, hogy nem lehetek tárgyilagos, hiszen nem vagyok érdektelen. Mikor rákérdeztem, mi a probléma, azt mondta: a felesége ellenkezése szexuális téren, ami aztán „érzelmileg centrifugálja” őket. S kiderült a 4 évi udvarlás és jó 2 évi házasság története: „Az első pillanattól kezdve ellenkezett… már közel egy éve nincs szex, úgy élünk, mint a testvérek.” Amikor erre azt mondtam: nincs arra norma, hogy ki hogyan éljen, a válasz az volt: „Ha nekem jó lenne, nem ismertelek volna meg téged!”

Nagyon sokat gondolkoztam az egészen. Minthogy gyermekük nincs, csak oda tudtam kilyukadni, hogy ha tegyük fel, a feleség frigid, amiről nem tehet (?), de akkor is legalább úgy kellene viselkednie, hogy a társa örömét lelhesse benne, ha már a saját öröméről le is mond. De hogy nyíltan ellenszegüljön? Szerintem ő nem szereti a férjét, ha ezt teszi. S akkor az „emberileg jól megvagyunk” is kétséges, esetleg csak látszat.

S mi a feleséged véleménye a házasságotokról? – kérdem. „Az, hogy egymásra kell találnunk” – hangzik a semmitmondó válasz. Igaz, a férj sem az a „minden hájjal megkent”, tapasztalt férfi, aki ért a nőkhöz, de nagyon is alkalmazkodó, béketűrő és becsületes, tehát nem írható az ő rovására a felesége hidegsége. („Nincs rossz hangszer, csak ügyetlen muzsikus” – szokták mondani a férjek elmarasztalására.)

Az eseményhez még talán annyit, hogy fél éves ismeretség után (mely alatt ritkán találkoztunk, mivel ő egyedül akarta megoldani problémáját) eldöntötte, hogy elválik. De aztán pár nap múlva beteg lett, s nem tudott elköltözni, ahogy tervezte. Aztán közölte: „Sokat beszélgettünk, míg otthon voltam… adtunk egymásnak egy utolsó lehetőséget: néhány hónapot.” Ebből eddig csak másfél telt el. Sem bízni benne, sem lezárni az ügyet nem tudom. Mindig úgy érzem, hogy már nem találhatják meg egymást, csak becsaphatják egymást és magukat; aztán gyerek is jöhet, s egyszer csak rájönnek, hogy homokba dugták a fejüket – de akkor már késő lesz. Mert akkor jön a „gyerekért” házasság. Vagy ami még rosszabb: válás gyerekkel.

Mi a biztos jele annak, hogy két ember, ha különneműek, jó barátok-e vagy szerelmesek? (Most tegyük félre a cinikus mondást: Van-e férfi és nő között barátság? Ha igen, miért nem?) Ugyanis én úgy értelmezem ezeket az érzelmeket, hogy ha mindenben meg is értik egymást, de „nem mozdul meg bennük a vér”, az barátság; s ha ezt összetévesztik a szerelemmel és összeházasodnak, akkor az nem lesz hosszú életű. A szerelem: a testi-lelki megértés. Azt tartom: szóval lehet hazudni, de a test nem tévedhet!

Történetem férfi „hőse” átlagon felüli tehetségű ember, de neurotikus; egyik cigarettáról a másikra gyújt, és fő a feje, mert van erkölcsi tartása, felelősségérzete és sok gyötrő problémája is. Amelyek megoldása azért is fontos, mert a társadalom számára sem mindegy, hogy tagjai érzelmileg és szexuálisan kiegyensúlyozottak-e. Egyébként meglepett, amikor olvastam, hogy aki tud szexuálisan alkalmazkodni a partneréhez,, az már téren is tud alkalmazkodni, be tud illeszkedni stb. Erre igazán nem gondoltam, hogy még itt is összefüggést lássak. S eszembe jut, ahogy a férj jellemezte feleségét: „Didergő lélek ő, s meglehetősen rugalmasnak kell lennem, hogy alkalmazkodni tudjak, mert ő, hogy ne kerüljön összeütközésbe a kollégáival, rajtam vezeti le a feszültségeit. Sokban hasonlítotok egymáshoz, csak az a különbség köztetek, hogy te felelősen élsz.”

Tehát itt a bizonyíték: ő nemcsak férjével „ellenkezik”, de komoly konfliktusai vannak munkatársaival is, amit otthon vezet le. Eddig azt a tanulságot vontam le a saját házasságomból, hogy ha megbomlik valamely része a kapcsolatnak (pl. a szex), akkor az szükségszerűen maga után vonja a kapcsolat felbomlását, a „harmadik” megjelenését. A mi elhidegülésünk csíráját is magában hordta a házasságunk, az első perctől fogva: nagyon különböző emberek voltunk, különösen az erkölcsi tartás, felelősségvállalás terén. Férjem a könnyű élet (kocsi, motorcsónak stb.) híve volt, én meg az otthon, a jövő, a biztonság és tartalmas élet híve vagyok. Most jöttem rá: nem egyezhetett a „tartozik-követel” oldal. Így el tudtam dönteni: inkább egyedül, de vele nem!

Nagyon nagy gond nekem, hogy a kisfiamat helyesen tudjam nevelni. Miután egyedül maradtam, először úgy éreztem: soha többé, senki!. Olyan szép jelmondatok mögé is bújtam, hogy ha lenne is valaki, „az nem az apja a gyermeknek” stb. De ezek csak bújócskák, s most már túljutottam érzelmileg a férjem elvesztésén. Sőt, egy szerelem élménye is osztályrészemül jutott. Ám sajnos, ez is igazolta azt a nézetemet, hogy az én koromban nőtlen embert találni szinte kizárt; gyermekes elvált férfi nem jöhet számításba, mert aki a saját gyermekét elhagyja, elhagy az többet is. Marad a gyermektelen.

Ezt tovább bontva: ha könnyen válik, akkor felelőtlen, így én sem várhatok tőle semmit. Ha nem válik, csak „félrelép”, mit érek vele, hiszen én nem barátnői szerepre vágyom, hanem magamnak szerető férjet, kisfiamnak apukát és egy kistestvért szeretnék. S mint a mellékelt történet is mutatja, az esélyeim nem éppen kecsegtetőek. Viszont ha egyedül maradok álmatlan éjszakáimmal, rosszkedvű ébredéseimmel, értelmetlennek látszó életemmel, akkor már csorbát szenved a fiam nevelése, mert nem tudok jó példát mutatni – így a társadalom sem látja hasznát keserű életemnek.

Újabban sok szó esik a „családi életre nevelés” szükségességéről, s ennek kapcsán a válásokról. Kétségbeejtő, hogy mennyire sötétben tapogatóznak az emberek ezen a téren. Néhány évvel ezelőtt fordultunk meg vendégként egy ismerős házaspárnál. Egy szoba összkomfortos lakásban éltek, akkor 5 éves kislányukkal. A feleség úgy beszélt a férjjel, mint egy kutyával. Rosszul éreztem magam, mert az volt a benyomásom: Na, ezek sem fognak együtt megöregedni! Amikor kisfiam született, náluk is jött egy kisbaba, s ez alkalomból új lakást vettek. Lám, tévedtem, állapítottam meg, úgy látszik, rendbe jött köztük minden. Ám a napokban hallom: elváltak, a férj fizeti a tartásdíjat a két gyerek után, s még az OTP kölcsön törlesztését is magára vállalta.

Tehát nem tévedtem! De miért nem látja, aki benne van, miért „foltozunk” és tesszük tönkre egymás fiatal életét és az ártatlan gyermekeket, akik, ha időben döntünk, meg sem születtek volna. Kell, nagyon kell pszichoszexuálisan fejlett, párválasztásra érett embereket nevelni! De hogyan?! Mit mondjak én a 4–5 éves kisfiamnak, és mit a 14 évesnek majd, ha oda jutunk? S hogyan pótoljam az apját? S „rossz anya” vagyok-e, ha a gyerek nem tölti ki teljesen az életemet? Ha örökké érzem az iszonyú űrt, és nem tudok beletörődni – de aprópénzre váltani sem tudom az érzelmeim?

S még valami! Az ember csak szalad fűhöz-fához, de senki sem fogja föl S.O.S. jeleit. Az orvosnak, akinél szültem, elmondtam – miután a férjem elhagyott –, hogy valóban nem vagyok olyan aktív; bár megtalálom az örömöm az együttlétben, de nem kezdeményezem. Erre közölte: „Játssza meg magát egy kicsit! A nők legnagyobb része, miután szült, már nem kívánja a szexet: kielégült a fajfenntartási ösztöne, s helyébe lép az anyaság ösztöne.” Hát válasz ez egy kétségbeesett, házasságáért aggódó asszonynak? Tőlem s az őszinte érzelmektől is legtávolabb eső viselkedés a „megjátszás”. Hát ez a híres családvédelem, felvi­lágosítás, segítség?

Nagyon szeretnék meggyőződni az ellenkezőjéről – de eddig nem sikerült. Azóta sem tudom, okozhat-e a szülés olyan testi-lelki elváltozást, ami után ráillik az emberre a bélyeg: „már nem nő, csak anya!”

 

2.

Valaki azt mondta nekem, hogy a nehezén már túl vagyok. Visszhangzik bennem ez a mondata, de kétkedve fogadom. Nem tudom, eredmény-e vagy negatívum, hogy sokat vagyok egyedül, vagyis menekülök a négy fal közé. Ha rossz a kedvem, már nem megyek valakihez, hanem hazamenekülök, sírok, lefekszem, s jó esetben elalszom. Nem igyekszem már megosztani a gondom, mert eleve úgy érzem, hiába mondom el, akkor sem változik semmi, úgysem tud segíteni senki. Úgy is mondhatnám: már el tudom viselni minden bajom egyedül (akkor ez fejlődés?), vagy: már olyan pesszimista vagyok, hogy nem beszélek meg senkivel semmit (akkor negatívum?).

„Barátom” több mint két hónapja nem jelentkezik. Utoljára virágot hozott, pár nap múlva felhívott, s megbeszéltük, hogy feljön – ám azóta sem láttam. Nem keresem, jobb, hogy ő ment el, s nem nekem kellett elküldenem. Ettől függetlenül nem értem, mi ütött belé. Két hete teljesen kiborultam, látszólag ok nélkül. Megint kapom a nyugtatókat, háromfélét is. Ugyanis reggel arra ébredtem, hogy szörnyen félek. Félek valamitől, de nem tudom, mitől. Jó lenne, ha lenne itt valaki. Nem kellene beszélni vele, csak legalább itt lenne. Beszélni sem tudnék most. De csak a kisfiam volt ott, s még aludt. Már megértem az alkoholistákat – gondoltam, mert olyan szörnyű érzés volt ez, hogy tán bármire képes lettem volna, hogy ettől megszabadulhassak.

A doktornő adott rögtön egy injekciót, s küldött haza, aludni fogok tőle. Amikor felébredtem, ki voltam cserélve. Aztán még kb. egy hétig éltem egy kellemes narkózisban, vidáman. Ám ennek is megvolt az ára: az agyam mintha berozsdásodott volna. Tehát mindennek ára van! Teljesen egyedül vagyok, s már levelet sem hoz a posta. Legbizalmasabb barátnőm mellett is egyszer csak úgy érzem: egyedül vagyok.

Másnap folytatom. Megint félek a szombat-vasárnapoktól, s tulajdonképpen nem látom értelmét semminek. Nem várok, remélek semmit. Elszörnyedek, ha arra gondolok, mi lesz a fiamból mellettem. Hogyan fog tudni tanulni, igyekezni, „akarni”, ha észreveszi, hogy hiába minden, az élete úgyis egy szörnyű kudarcba fullad előbb-utóbb, mint az enyém. Bár neki ott van az apja élete is példának. Ott viszont azt láthatja, hogy jó élni, nem kell törődni semmivel, csak azzal, hogy „nekem most jó”, az eszközök nem számítanak. (S az áldozatok sem.)

Túl vagyok-e a nehezén? Igaz, lehet, hogy ezt kellett megérnem ahhoz, hogy életben tudjak maradni. Mert korábban feldúlt, amit olvastam, elkeserített, hogy nincs kivel megosszam az élményt. Most már egyáltalán nem olvasok, így nem fáj. Nem érdekel már semmi. Senki sem kíváncsi rá, hogy létezem és értelmes ember vagyok. Amikor még lelkesedtem, érdeklődtem, vágyakoztam, akkor nagyon sokat szenvedtem, de persze volt örömöm is. Volt hullámhegy és hullámvölgy. Most csak egyhangúság van. Rinocérosz lett belőlem, keserű, bezárkózott, magányos rinocérosz.

Van egy 21 éves kis munkatársnőm. Csendes, szomorú és pesszimista. Elég világosan látja, hogy miután szülei házassága rossz, anyja őt eszközként használta a magánya ellen. „Ez a szeretet engem megfojt” – mondja. Nem akar ideggyógyászhoz menni, hogy aztán egy rakás orvosságon éljen. Úgy reméli, egy pszichológus tudna rajta segíteni – de hol találna ilyet? Hiszen a gyermekeknek ott a nevelési tanácsadás. De amikor kinő a gyermekkorból, többé a kutya sem törődik vele. Hová mehet egy felnőtt? Az idegorvos vagy pszichiáter felír nyugtatót, altatót, de arra nincs idő, hogy végighallgassa. Az én doktornőm ugyan elbeszélget velem, de közben úgy érzem, terhére vagyok, nemcsak neki, hanem annak a betegnek, aki utánam következik és odakint vár.

Sokat gondolkozom azon, hogy tulajdonképpen nem tanultam meg emberek között élni. „Vitrinben” neveltek a szüleim, s nagyon nehéz volt, amikor kikerültem az „életbe”. Mindig adós maradok, ha bántanak, nem tudok visszavágni, s a fiamat sem tudom megtanítani rá. Ez baj, mert én már csak eléldegélek így, de szeretném, ha neki kiegyensúlyozott élete lehetne. Például, amikor az óvodai öltözőben lehülyézte egy másik gyerek, mindketten tanácstalanul hallgattunk. A házban van még két, hasonló korú gyerek, aminek örültem? Lesz játszótárs, ha már testvér nincs. Gazdag szülők gyerekeiről van szó, s amikor az egyiket áthívtam játszani, ahogy bejött, azt mondta: „A mi szobánk sokkal nagyobb, meg hallunk is van” stb. Aztán elkezdte zsarolni a fiamat, hogy ha ezt meg azt nem csinálja, akkor ő hazamegy. Erre persze közöltem, hogy mehet máris. Szinte a vérében van, hogy az ő kedvét kell lesni, mert ha nem, akkor elvonul.

Így élünk mi, fájóan egyedül. Korábban volt két lakótárs, akikkel jól megvoltunk, de sajnos, elköltöztek. Maradnak a barátnőim gyerekei, csak ők távolabb laknak, s hétköznap nincs idő odautazni. Ilyenkor mondja a fiam: „Mama, légy szíves, szülj nekem egy testvért, hogy legyen kivel játszani.” Nekem persze fáj ez a teljesíthetetlen kérés.

Úgy látom, mindenféleképpen más az élethez való viszonyom, mint azoké, akik jól élnek. Volt férjem unokahúga, akivel megmaradt a barátság, jellemezte úgy a köztünk levő különbséget, hogy ők „esznek-isznak, dalolnak”, az én barátaim meg mások, a jókedvem is másféle. „Sajátos humoromat” volt férjem talán fel sem tudta fogni. Tény, hogy más ember vagyok! De hát akkor nincs jogom a normális életre, társra?

Az utóbbi évben kapcsolatom volt egy színészfiúval. Kedveltem, mert szinte naivan jóhiszemű, jóindulatú volt. Néném szerint „nem nőtt be a feje lágya”. Ő nem kételkedett abban, amit mondtam, tettem. Nem félt, hogy becsapom, nem gyanúsítgatott, ahogy azt többektől tapasztaltam. Még az is előfordult, hogy szememre vetette valaki, miért viselem a volt férjem nevét. Az emberek általában rosszhiszeműek. Épp ezért volt jó, hogy vele nyugodtan beszélhettem, ő sohasem forgatta ki a mondataimat. Vele nem kellett produkálnom azokat a bűvészmutatványokat, amiket más emberekkel szemben kell.

 

3.

Három dolog volt, ami engem a „házasság-könyvben” megragadott: 1. Ki-ki élje egyéniségének megfelelően az életét, alakítsa kapcsolatait, s ne érezze magát vétkesnek, ha eltér a sablontól. 2. A nyitottság nem egyenlő a felelőtlenséggel! 3. A házasság alapja ne a szerelem, hanem a barátság legyen.

Számomra a lehető legjobbkor tudatosodott, hogy nem kell követni mások (a kialakult gyakorlat) „kaptafáit”. Azt hiszem, sokan elégedettek, boldogok volnának kapcsolatukban, ha közben nem tekingetnének maguk körül, s ha mások nem figyelmeztetnék őket arra, hogy miben ütnek el a „jó házasság” sémájától. Például anyámnak is kedvenc lemeze: „Nézd meg a testvéredet, ők mindenhová együtt járnak. Soha nem csinálnak külön programot…” stb. Ezt sokat hallva és összehasonlítva a házasságommal vagy a mostani kapcsolatommal, arra a megállapításra jutottam: Nem vagyok normális! Szerencsétlen vagyok, mert nekem ez nem sikerül. (Igaz, nem is igénylem.)

Ez a könyv megszabadít ettől a nyomasztó érzéstől. S még meg is fordíthatom: Az ő életük normális? Mennyi felesleges szorongástól, kisebbrendűségi érzéstől ment meg – s nyilván nemcsak engem –, hogy eloszlatja a bűntudatot, feloldoz az uniformisba bujtatás alól. Milyen igaz, hogy manapság az emberek a becsületre apellálva hagyják ott gyermekeiket, családjukat, mert beleszeretnek valakibe. Vagy csak egyszerűen igénylik a nyitottságot, de ezt bűnnek érezve inkább magyarázatot keresnek és találnak abban, hogy szerelmesek lettek, s akkor válni kell! Volt férjem is ezt tette: „El kell mennem, mert ez így becsületes!”

Ettől függetlenül nem könnyű elképzelni, hogyan is lehet úgy együtt élni, hogy a kapcsolat bár nyitott, mégis egyik fél számára se okozzon fájdalmat egy külső kapcsolat, és továbbra is megmaradjon az együttélés tartalma, fontos legyen mindkét félnek és építő hatása legyen. „Meredek!” – szokták mondani. Pedig a könyv érvei teljesen meggyőzőek. Semmivel sem kisebb az esélye annak, hogy beleszeretünk valaki másba, ha zárt a kapcsolat, mint ha nyitott. Ekkor jön a FELELŐSSÉG!

Ami számomra teljesen új volt: a barátság, mint az házasság megbízhatóbb alapja – holott általános, hogy mindenki a szerelmet hangoztatja, ha kapcsolatteremtésről és tartósságról van szó. Barátnőm szerint én félreértem, ha úgy értem, hogy trónfosztotta a szerelmet.

Számomra a leghasznosabb volt, amit a konfliktusokról olvastam. Lépten-nyomon azt kellett éreznem, hogy az ember a tévedések őserdejében él. Felnőtt létemre olyan keveset tudok, s kétségbeejtően tapasztalatlan vagyok. Eddig azt hittem: egy kapcsolat akkor jó, ha nincsenek konfliktusok. Ha vannak, akkor a kapcsolat rossz, végét kell vetni, vagy keresni kell mást. Házasságom is konfliktusmentes volt, mégis felbomlott. Felbomlott, mert nyilván voltak konfliktushelyzetek, de tőlük való félelmemben inkább „lenyeltem” mindent, csakhogy bizonyítva lássam: a házasság jó, hisz nincs konfliktus. Már látom, hogy tévedtem. A könyv valóban választ adott sok kérdésemre, amit menet közben feltettem magamnak.

Jelenlegi kapcsolatomban kezdettől fogva hiányoltam, hogy nem vagyok szerelmes. Most már tudom, hogy nem jól definiáltam az állapotom. Amit éreztem, érzek, az valóban nem romantikus szerelem, de hát nem is szükséges, hogy az legyen. A szeretet definiciójával is helyükre kerültek a dolgok: valakiről aktívan gondoskodom, státusától függetlenül – tehát szeretem.

Az elmúlt két hónapban nagy szükségem volt a konfliktusról olvasottakra is. Többet tanultam az életről ez idő alatt, mint a korábbi 38 évem alatt. Volt konfliktus bőven! A saját bőrömön tapasztalom, milyen rossz, hogy oly kevéssé ismerem a férfiakat. Nincs összehasonlítási alapom. Lehet, hogy elvárásaim teljesen irreálisak? Vagy peches vagyok és mindig „nehéz eseteket” fogok ki?

Nagyon félek, hogy elölről kezdődik minden! Mindent értelmetlennek látok. Nehezen olvasok, nem köt le, nincs türelmem, nem érdekel. Nem tudok semmit megjegyezni. Pedig betegállományban voltam öt hétig (reuma), s nagyon jól éreztem magam otthon, teljesen egyedül. Híztam is pár kilót. Nem kívánkoztam sehová. Varrogattam, napoztam. Augusztusban a szüleimnél is töltöttem pár napot (kisfiam ott nyaral), de ott néha elkapott valami félelem, valami furcsa érzés. Két éve is augusztusban kezdődött az egyre súlyosbodó depresszióm (akkor 6 hétig kezeltek vele – szörnyű volt!), s akkor is a szüleimnél.

Lehet, hogy a depressziótól való félelemmel hajszolom magam a depresszióba? Pedig az elmúlt hónapokban nagyon jól voltam. Hihetetlennek tűnt, hogy még előfordulhat. Lehet, hogy szorongásom kizárólagos oka: tudat alatt vártam valamit, ami nem úgy lett. Elbizonytalanodtam. Valami bizonyosságot szeretnék, de nem tudom, hogy mit. Lehet, hogy romló lelkiállapotom késztet arra, hogy „kapaszkodót" keressek.

 

4.

Eszembe jutott, hogy vajon miért adta a házasságról szóló könyvet a barátom felesége a férje kezébe, annak idején? Hamar kiderült. Azt már korábban elmesélte a barátom, hogy tíz évi házasság után a felesége bevallotta: neki a szeretkezés soha nem hozta meg a „tetőpont” örömét, a kielégülést. Barátom persze nagyon megdöbbent, hogy felesége tíz éven keresztül hazudott neki. Aztán persze elromlott köztük minden, már nincs mondanivalójuk egymásnak.

Kiderült, hogy nemcsak a barátom keresi házasságon kívül a hiányzó örömet, hanem felesége is. Van valaki, akivel elérte mindazt, amit férje nem tudott megadni. Barátom ekkor felajánlotta: váljon el, s menjen férjhez az illetőhöz. Ám a feleség azt felelte: „Nem akarok újból férjhez menni, elég volt egyszer is!”

Eddig ő nekem derűt és nyugalmat jelentett; ma kicsit szomorúan látom, hogy valamit nem értek egészen. Megpróbáltam teljesen kívül hagyni az ő családját kettőnk kapcsolatából, s csak azzal törődni, hogy együttlétünk kellemes legyen, nem gondolva múltra-jövőre. Most felvetődtek bennem bizonyos kérdések. Ezeket részben neki is felvetettem, de egyelőre nem akarom jobban „boncolgatni”, nehogy többet ártsak, mint használok. Most jöttem rá az előző, „aszkétikus” kapcsolatom kárára, s bánom, hogy nem gyakoroltam legalább egyedül a szexuális képességeimet. (Örültem, hogy megszabadultam körülményeim miatt kielégíthetetlen vágyaimtól, amiktől sokat szenvedtem.)

A barátom közeledésére ugyan gyúlnak ki bennem lángocskák, de valahogy mintha rövidzárlat lenne. Szóval nem olyan, mint volt valamikor. Ezt megemlítettem barátomnak, de rögtön úgy vélte, hogy ő az oka, nincs eléggé hatással rám. Kértem őt, ne siessen, adjon időt. Ő igazán gyengéd és kellemes társ, de siettetett, én meg féltem a csődtől. Pedig eddigi együttléteink számomra meghozták az örömöt, amit ő is nagy örömmel nyugtázott.

Ellentétben azzal a szokásos gonddal, hogy a férfi „előre szalad”, túl gyorsan csúcsot ér, itt én előzöm meg őt, ő viszont csak aránylag későn ér ugyanoda. Ez egy kicsit rossz, több okból: 1. Elfáradok, s már nehezen tudok „részt venni”, pedig nem akarom őt magára hagyni. 2. Róla egy idő után dől a veríték, s ez elgondolkoztat, hogy nyilván nem vagyok számára elég izgató, ezért marad el tőlem, s ezért izzad. (Lehet, hogy rossz a következtetés, hiszen már velem is előfordult, hogy beleizzadtam, de akkor nem volt elég bennem a vágy.)

Ezt neki is – nagyon tapintatosan – megmondtam, a késlekedése okát tudakolva. Elmondta, hogy a neje rá nagyon jó hatással van, vele 1-2 perc alatt kielégül, de csak vele. Képtelen magát visszafogni, lassítani. Minden más kapcsolatában el tudja nyújtani az időt. (Nem firtattam, hogy valóban direkt elnyújtja-e, vagy nem tudja rövidíteni.) Nem tudom, indokolt-e félelmem, hogy a kellő inger hiánya az elmaradás és a „kiizzadt eredmény”?

Aztán megkérdeztem tőle, hogy ha nem lenne a szex, akkor el tudná-e képzelni az egész életét feleségével, mint emberrel? Azt mondta, igen. S ilyen érveket hozott fel: szerette, szűzen vette el, három gyermekének jó anyja stb. Beszélgetésünk során pedig olyan dolgok derültek ki, hogy pl. amikor ő szeretett volna színházba menni, neje nem akart. (Mi már voltunk együtt az operában.) Ő boldogan utazott volna Nyugatra, neje pedig azon sopánkodott, hogy okosabb dologra is költhetnék a pénzt. Most már ő egyedül utazik. Ha bármit csinál, az nejének „hülyeség”, s ha magyarázatot kér, „csak” a magyarázat.

Így arra a következtetésre jutottam, hogy ők emberileg sem értik meg egymást, s talán ez az oka minden más bajnak. Szerinte viszont csak a szexuális diszharmónia miatt romlott meg a kapcsolatuk. Én nem hiszem, hogy egy „jól eltöltött éjszaka” megoldja a nappal gondjait. Ő nem tudja, mi lesz velük. Szereti a gyerekeit is, s felteszi a kérdést: mi jobb – hogy veszekszenek és szinte csak egy lakásban laknak, vagy egy becsületes válás?

Ettől egy kicsit szomorú lettem. Kérdem magamtól: miért? Mit vártam? Mi változott? Azt akartam, hogy ne szenvedjen miattam hiányt semmiben a családja. S talán abban bíztam, hogy a gyermekei lassan kiröppennek, s akkor ő még szabadabb lesz. Most nem így látom. Persze azt hiszem, szegény, ő maga sem tudja, mit is akar. Sok benne az ellentmondás.

 

5.

Közben hozzájutottam a Szexuálpszichológia című könyvhöz, amely tulajdonképpen a szexuálterápiáról szól. Sok meglepő dolgot olvastam benne. Az egyik legmeglepőbb: hosszú oldalakon át fejtegeti, hogy a kissé frigid hölgy ne törekedjen arra, hogy mindig (tízből tízszer) kielégüljön, mert akkor a partnere nem érez késztetést az aktusra. Szívesebben „kínlódik” nagy ambicióval egy olyan nővel, akit nem tud kielégíteni, s ez arra ösztönzi, hogy újra és újra megpróbálja.

Persze nem így írta szó szerint, de bennem valahogy ez maradt. S el is ment a kedvem az egésztől, mert kimondhatatlanul utálom a praktikákat! (Ez biztos meg is látszik rajtam, azért vagyok egyedül, mert a világ az őszinteséget bűnteti.) Ha a férfiak valóban ilyen hülyék, akkor ott egye meg a fene az egészet; nem szeretem ágyban a „színházat”. Egy másik helyen, csomó érv között (hogy mi hat negatívan egy férfi aktivitására) az egyik: a nőnek az állandó odaadása, érzelemtelisége csömört vált ki a férfiból! Van benne valami, de az ember megint praktikázzon, titkolja el az érzelmeit, vágyait, ha van? Persze lehet, hogy itt a szerző valami túlhajtott odaadásra gondol, nem tudom. Utóbb azt is írja, hogy az állandó visszautasítás is elveszi a férfi kedvét. Bonyolult!

Ezek a dolgok bosszantottak, azon viszont nagyon meglepődtem, amit az aszexuális és a hiperszexuális férfiakról írt. Bizony, én is úgy gondolom, hogy a férfiaknak (általában) eléggé halaszthatatlan és központi problémájuk a szex. Ám kiderül, hogy akadnak (szép számmal?), akiknek teher a partner elvárása, s ők csak ritkán kapnak kedvet a szeretkezéshez. A Jóga és idegrendszer című könyvből tudom, hogy a jógik figyelik saját életritmusukat, s csak akkor törekszenek az aktusra, ha a szervezetük diktálta ciklus oda érkezett. (Ez középkorúaknál akár több hét is lehet.) Ha ezt a két véleményt összevetem, akkor talán nem is olyan normális, amit mi „normálisnak” tartunk; s amit mi csök­kent aktivitásnak mondunk („libidóhiány”), az egy jógi szerint nagyon is normális.

Azon ugyancsak elgondolkoztam, miért kellene egy férfit rögtön szexológushoz küldeni, ha ritkábban igényli a szeretkezéseket. Talán helyesebb lenne ilyenkor egy másik partnert keresni, akinek olyan a „temperamentuma”, mint az illetőé, s akkor az ügy megoldott!

Az esetleírások mindenesetre megdöbbentőek! Mit összehazudnak egymásnak az emberek! Milyen sok nő nyilatkozik úgy, hogy ilyen-olyan meggondolásból ment férjhez ahhoz, akihez semmilyen komoly érzelem nem kötötte… Aztán megy a szexológushoz, holott talán máshoz kellett volna férjhez mennie. Mit tehet ott a szakember egy kapcsolatért, ami eleve hazugságra épült? Végül is a könyvet elolvasva valami rossz érzés lett rajtam úrrá; úgy elment a kedvem az egésztől. Azt sem értettem, mire jó a fáradozás, hogy egy nőnek „normális” (vaginális) orgazmusa legyen? Miért nem erősíti meg inkább az illetőt abban, hogy úgy jó, ahogy van, örüljenek egymásnak, annak, aminek lehet, s ne bizonyos normák betartására törekedjenek! Ez a szemlélet olyan elkeserítő!

Nekem mindig az a szimpatikus, aki örömre akarja tanítani az embereket, őszinteségre, felelősségre és nem praktikákra, előírt teljesítményekre. Hiszen az a normális, ami a két embernek örömet okoz! Erre jön valaki, és elrontva az ember ilyen-olyan örömét, meggyőzi róla, hogy nincs minek örülnie, mert a normális az ilyen és ilyen, tessék megtanulni!

Kellemes meglepetés volt viszont, hogy többévi keresés után megkaptam a Párválasztás könyvet egy antikváriumban. Újra olvasom nagy élvezettel, s közben itt-ott csodálkozom, hogy mást olvasok ki belőle, mint annak idején, amikor először a kezemben volt. Az ember milyen sokat változik! Érdekes lenne most elolvasni pl. azokat a leveleket, amiket évekkel ezelőtt írtam!

Legutóbb a barátom megkérdezte: hogy lehet, hogy rosszul sikerült a házasságom? Ugyanis arról beszélgettünk, hogy mások házassága mitől jó, vagy rossz. S általában mikor remélhet az ember jót? Ez után érthető volt a kérdés: ha én ennyire tudom elvben, hogyan kellene, akkor miért nem sikerült? Rögtön válaszolt is a saját kérdésére: „Vagy te, amit tudsz, azt azóta tudod?”

Igen, azóta! S ebben nagyon sokat segítettek nekem a könyvek! Borzasztóan tapasztalatlan voltam, s nagyon erősen függtem a szüleimtől. Pedig azt hittem, azzal, hogy elköltöztem otthonról, önálló lettem. Most már tudom, hogy még a házasságkötésemmel sem lettem önálló! S még ma is lépten-nyomon érzem a belém rögződött nevelés hatását. Milyen nehéz megszabadulni tőle! S a szülők, a legjobb szándék mellett is, hogy teszik tönkre a gyerekeik életét! S én már nem gyerek, de szülő is vagyok!

 

6.

Kolozsvári Grandpierre Emil Tegnapját olvastam most, nagy élvezettel. Elgondolkoztam, hogy bizony, milyen nehezen tudom kifejezni magam, különösen az érzéseim – főleg, hogy érezzem, a másik pontosan érti, amit mondani akartam neki (Egyébként ő is sokat foglalkozik a „beszédképtelenséggel”.)

Mostani kapcsolatom általában megnyugtató, de egyben állandó keresés, kutatás, érdeklődés a másik személyiségének megismerése érdekében. Töprengés, hogy megértsem, jól értsem és segíteni tudjak, ami egyben a saját gondom megoldását is hozhatná. A kép barátomról állandóan alakul, nem lezárt. Mint (biztosan) írtam, ő érzelmileg megállt egy ponton, s onnét nem tud (vagy nem akar) továbblépni. Nagyon szeretném megtartani őt! Nagyon! Nemcsak azért, hogy „legyen valakim”, hanem, hogy ő legyen!

Tény, hogy kellemes együttléteink vannak (bár két-három hét is eltelik közben), de ezek abbamaradnak az előjátéknál.. Neki a „testi együttléthez” (vagyis a közösüléshez) szerelem kell, s ő nem szerelmes (s még nem is volt). Egyszer volt ugyan egy kapcsolata, ami „teljes” volt, de csak fél évig volt jó, s utána még egy évig nyűglődtek (részben együtt is éltek). Az asszony féltékeny volt, gyanakvó és számonkérő. „Megszöktem” – vallotta be a barátom. Ebben igazat adok neki. Én sem bírom a számonkérést, gyanúsítgatást, szemrehányásokat.

Tehát egyetlen „komplett” kapcsolatának ez volt az ára. Aztán hosszú szünet, s legutóbb, egy-két éve egy újabb, de már nem teljes kapcsolat, ahol a lány a szakítás után az elmeosztályra került (Üldöztetési téveszme), s a mamája őt okolta ezért. Ez bizony tapasztalatnak nem sok, de elég borzasztó! Úgy okoskodtam: egyszer lépte túl a saját maga alkotta korlátokat, annak is rossz vége lett. A „testi kapcsolat” következménye lett az elviselhetetlen számonkérés. Tehát inkább nélkülözi a teljes szexuális kapcsolatot, hogy így megússza a „jeleneteket”.

Egy beszélgetésben megkérdeztem: nem gondolod, hogy ezzel a korláttal meggátolod az érzelmeid továbbfejlődését is? Nem gondolom, tudom! – válaszolta. Ha tudod, akkor tudsz változtatni rajta – mondtam. Csakhogy ez tudat alatti, s azon nem lehet tudatosan változtatni – volt a válasz. Amire ugyan kifejtettem, hogy ha tud róla, akkor az nem tudattalan, s így változtatható – de aztán ennyiben maradtunk, nem erőszakoskodtam. Nem tudom, hogyan tudnám elérni, hogy feladja ezt a tartózkodását. Bár nekem ez így nem rossz: legalább nem kell a következményektől rettegni, s mégis teljes élményt ad!

Azt viszont szeretném, ha érzelmei gyarapodnának, fejlődnének, jobban ragaszkodna hozzám. S úgy gondolom, ehhez a teljes „testi kapcsolat” hozzásegítené. Végül is az erős kötődéstől fél ő igazán, mert ha én nagyon fontos vagyok, s ő szerelmes, akkor kiszolgáltatott, s akkor kudarc érheti. Persze látom, mennyi minden hiányzik az ő múltjából ahhoz, hogy érett, kialakult egyéniség legyen. Megértem őt, türelmes vagyok és nem adom fel a reményt. De attól tartok, ez nem elég, előbbre kellene jutni valahogy. Úgy gondolom, dőreség pusztán kivárni, hogy az idő múltával meggyőződik róla, hogy én tiszteletben tartom függetlenségét, nem zsarnokoskodom, nem gyanakszom, s ez változtat érzelmei stagnálásán.

Tenni kellene, de mit? S hogyan?

Két hete színházban voltunk. Kiderült, hogy vagy öt éve volt utoljára színházban, pedig érdekli. Most is úgy jutottunk el, hogy én megvettem a jegyet, nem kérdeztem, akar-e menni, s csak pár nappal az előadás előtt kérdeztem, volna-e kedve. Volt, sőt, értem jött, s együtt maradtunk reggelig. Ő már dolgozik, mint jogász, s ez nagyon lefoglalja, gyakran munkaidőn túl is. Így még kevesebb ideje jut rám. Tudom, az lenne a legjobb megoldás, ha pszichoterápiára jelentkezne. Egyszer kérdeztem, nem gondolja-e, hogy szakember segítségét kellene kérnie? Nem válaszolt rá.

Mindenesetre elégedett vagyok magammal. Eddig nem tettem olyat, amit szeretnék meg nem történtnek tudni. Igyekszem őt minél jobban megismerni, megérteni, s bízom benne, hogy ez hozzásegít a kapcsolat megőrzéséhez (amit persze tovább is kellene fejleszteni). Elmondanám utolsó együttlétünket: Színházi előadás után értünk haza; előző éjjel keveset aludt, fáradt volt. Megágyaztam, s el akartam köszönni egy puszival, hogy aludjon jól, de ő magához vont: „Majd utána alszom!”. Simogattuk egymást, a szokásos módon. Ő soha nem beszél, nem becéz, nem jelez vissza. Teljesen a metakommunikációra vagyok utalva. Én viszont megpróbálok egy-egy kérdést, elismerést, kedvességet. Közben a párnába rejtette az arcát. Említette egyszer, hogy nála a csókolózás is majdnem a „teljes testi kapcsolat” fogalmába tartozik, s így ettől is igyekszik távol maradni.

Most mégis megkérdeztem, miért teszi. „Nem akarlak felizgatni, ha úgysem tudlak kielégíteni” – mondta. „Miért ne tudnál? Nem vetted észre, hogy így is sikerült már – hisz mondtam is! –, ehhez nem feltétlen kell egy teljes együttlét” – válaszoltam. „Nekem nincsenek tapasztalataim… s te olvasol ilyen könyveket” – mondta kissé humoros éllel. Megkérdeztem, neki nem rossz-e, hogy nem elégül ki. Tiltakozott, hogy ez engem ne zavarjon, neki nem rossz.

Aztán elaludtunk. Még álmában is szorított magához, ha mozdultam, újra és újra magához ölelt, rám tette a fejét, úgy aludt. Én rossz alvó vagyok, de most sikerült elaludnom mellette. Ebben a közelségben én szeretetet vélek találni, szeretek én is hozzá bújni. Egyébként az az érzésem, hogy ő valahogy védekezik az „elbújással”, fél, hogy felizgul és elcsábul, s ő ezt (még) nem akarja. Mit tehetek?

 

7.

Úgy készülnek ezek a levelek, mint a Luca széke. Ez a depresszióm miatt szedett gyógyszerek műve. Amíg szedtem, egyetlen levelet sem írtam. A naplómba is alig írtam pár sort, azt is úgy, hogy napokig, hetekig bíztattam magam. Ezzel ellentétben olyan tevékeny voltam, mint valamikor, az első depresszióm előtt. A manuális tevékenység szinte a szenvedély ellenállhatatlanságával jelentkezett.

Fogyó dózissal eljutottam odáig, hogy már második hete nem szedek gyógyszert. A helyzet azóta annyiban változott, hogy már nem vagyok olyan tevékeny, hamar elfáradok (a több alvás ellenére), újra többet olvasok, írom a naplót, de nem megy olyan könnyen, mint korábban. A levélírással is úgy vagyok még mindig, hogy halasztom egyik napról a másikra. Ha nagy nehezen rászánom magam egy telefonhívásra, három kicsengés után boldogan leteszem, hogy „megúsztam, nem kell beszélni”. Mindent pillanatok alatt elfelejtek, most is, pedig valamit meg akartam írni, amit fontosnak éreztem.

Változatlanul járok egy „laikus csoportba” és sokat épülök az ott elhangzottakból. Ott merült föl, hogy bár segítőkész vagyok, ugyan­akkor nem fogadom el azokat, akiket támogatok, nem értem meg, hogy képtelenek sok mindent megtenni, amit szerintem kellene. Azt hiszem, nagy feszültséget kelt bennem, hogy mások az érzelmeim, és mást diktál a „józan eszem”. Ez egy olyan belső konfliktus, ami okozhatja az én összes problémám.

Igaz, mindig csodálkozom, hogy azt sulykolják nekünk: fogadjuk el a saját és mások érzelmeit, s egyáltalán az embert olyannak, amilyen, mert én állandóan az ellenkezőjére törekszem. Ugyanis rengeteg szemrehányást kaptam, hogy miért látszanak meg rajtam az érzelmeim. „Legalább ne mutasd!” – szokta mondani anyám. S én évtizedek óta kínlódom – gyakran eredménytelenül! –, hogy ne sírjam el magam, ne dühödjek fel, ne lássák rajtam, hogy szerelmes vagyok stb. Egyszer elsírtam magam ott, a csoportban. A vezető azzal zárta le a beszélgetést: „… és örülünk, hogy megtisztelt minket azzal, hogy megmutatta a könnyeit.”

S mondta ezt nagyon komolyan, együttérzően. Úgy gondoltam, meg akar vigasztalni, de eszembe se jutott, hogy most viselkedtem helyesen. Sőt, szégyelltem magam, a gyengeségem, s szerettem volna elbujdosni onnan.

Vasárnap együtt kirándultunk a barátnőmmel, alapvetően azzal a szándékkal, hogy megbeszéljük problémáját, ami nyomasztja. Férje ugyanis egy idő óta egyre visszahúzódóbb. Valamire azt mondtam: én is voltam úgy, hogy sírtam egész délután, de amikor otthon beléptem a kapun, felvettem egy álarcot, ne lásson rajtam anyám semmit. Mert különben olyanokat mondott: „Menj férjhez X-hez, vagy Y-hoz! Nem? Akkor meg ne légy elkeseredve. Ha semmi se jó, akkor ne bőgj!” – s ehhez hasonlók. Ezt olyan nehezen viseltem, hogy amennyire csak tudtam ellepleztem a hangulataim. Úgy gondoltam, ez így helyes. S nagyon rosszul éreztem, s érzem azóta is, hogy gyenge vagyok, mert túl sok derül ki rólam.

Szóval most nagy bennem a felfordulás; két ember viaskodik bennem egymással. Sőt, most már nem kettő, hanem három: a harmadik, aki tudja, hogy ez a kettő nem jól csinálja – de ő sem tudja jobban. Azon is elgondolkoztam, hogy bár látszólag nyitott, közlékeny ember vagyok, de bizonyos értelemben lehet, hogy nagyon is zárkózott.

A barátom talán azért is olyan nagy élmény nekem, mert vele tudok olyan őszinte lenni, mint senki mással (talán a férjemet kivéve). Még mindig meglepődöm azon és örülök, hogy tőle bármit meg lehet kérdezni, igyekszik nagyon őszintén és érthetően válaszolni, soha nem tér ki, nem köntörfalaz. Vele kezdem megszokni azt is, hogy rákérdezzek arra, amit a viselkedésében vagy a mondanivalójában nem értek. Ha nem rögtön kérdezek, akkor is igyekszik visszaidézni a szituációt, és megmagyarázza, ő hogyan értette. Persze hozzáteszi: ha lehet, máskor rögtön kérdezzek, ha valami nem egészen érthető. Teszi mindezt nyugodtan és türelmesen.

Ez nekem nagyon jó, mert lassan megbátorodom, s ezzel új lehetőségek adódnak. Korábban hosszasan eltöprengtem dolgokon, de rákérdezni nem mertem, vagy attól tartva, hogy kiderül a tudatlanságom, vagy mert ha egy kétértelmű kijelentésből valami számomra rossz derülne ki, azt jobb nem megtudni.

Lényegesen változtatni ezen a kapcsolaton eddig nem sikerült. Tulajdonképpen benne nem egy jővőbeli partnert szeretek, amilyenné szeretném őt változtatni, hanem a jelenlegit, amilyen ő most. Egy dolog nagyon jó volna, ha megváltozna: a kiszámíthatatlansága. Ő mindig ötletszerűen jön, nem lehet tervezni semmit. De hát ő ilyen. Nemcsak velem szemben, hanem mindenkivel. Rá a legjellemzőbb a határozatlansága.

Nemrég egy beszélgetésben ismét felmerült a kérdés, hogy miért is nem keres szaksegítséget az, aki bajban van. Közösen kisütöttük a választ: amíg nincs nagy baj, addig szeretné megoldani önmaga (ebből még valami önbizalmat merítve, hogy nem szorul támogatásra). Amikor pedig már úgy érzi, nagy baj van, akkor viszont nem hiszi, hogy bárki tudna rajta segíteni.

Tehát még mindig ott tartunk, hogy a szaksegítség lehetőségéről csak „bölcselkedünk”. De nem akarok és nem is tudok erőszakos lenni, s belőlem is hiányzik az a határozott hit, hogy meg lehet gyógyulni, csak el kell szánnia magát az embernek. Ez talán érthető, hiszen a magam állapota eddig nem sok okot adott az optimizmusra.

Ennek ellenére mégis úgy hiszem, sokat változtam az elmúlt tíz évben. A barátommal is már két éve tart a kapcsolatom – pedig még a házasságom sem tartott ennyi ideig!

 

8.

…Talán jó jel: nincsenek nagy feszültségeim, amit feltétlen ki kell beszélni. Mondatok, helyzetek jutnak az eszembe, próbálom megfogalmazni a lényeget. Azt hiszem, a legnagyobb változás az a stabilitás-érzés, ami rám az ősz óta jellemző. Feltételezem, ezt megérzi a másik (a partner, a gyerek), s ő is másképpen tud reagálni; minden leegyszerűsödik, áttekinthetővé válik. Úgy gondolom, a bizonytalanság-érzés a táptalaja a szorongásnak, a biztonságérzés pedig felszabadít.

Egy december eleji napon a barátom váratlan érkezésére olyan őszinte örömmel tudtam mondani: úgy örülök, hogy jöttél! – hogy utólag magam is meglepődtem. Rájöttem, hogy én mindig igyekeztem visszafogni magam, mintegy öntudatlanul. Talán így akartam csökkenteni a különbséget az ő „érzelemtelensége” és az én intenzív érzelmem között. Tudatosult bennem, hogy – bár állandóan azon töprengtem, hogyan lehetne ezt a nagyon problémás embert „orvos kezébe adni” – nem vettem észre a magam problémásságát (talán még nála is zárkózottabb vagyok); mennyire nem merem, nem tudom kifejezni az érzelmeim. Ekkor tűnt fel először, hogy ő legalább olyan „felindult”, amikor magához ölel, mint én. Ezt eddig soha nem vettem észre. Azt hittem, hogy ő csak – kénytelen-kelletlen – eltűri a hozzá bújásaim.

Tehát elkezdtem figyelni rá, a nem verbális közléseire, s ezekre reagálni is tudtam. Ez biztonságot adott: „tudok, amit tudok!”. De ettől nem lettem elbizakodott, csak oldottabb. Így értük meg a karácsonyt. Amikor szüleim hazautaztak, jött ő és meglepett azzal, hogy míg én a konyhában a vacsorát készítettem, ő gyertyát, csillagszórót gyújtott. (Pedig azt szokta mondani: a karácsony csak a gyerekeknek ünnep!) Ezt látva bennem is felbuggyant a felszabadult öröm. Együtt töltöttük az éjszakát. Kicsit megszeppentem, mert a nekibuzdulást itt nem koronázta siker. Ennek ellenére reggel megint csak össze­bújtunk, s amire a több mint két év alatt nem volt példa (helyette csak az ismert hivatkozás érzelmei elégtelenségére), most megtörtént! Igaz, némi aggályoskodással, nehogy gyerek legyen és rövid időre, de megtörtént.

Ajánlottam, hogy majd orvoshoz megyek, ne kelljen félnie a terhességtől. Felesleges – hárította el –, neki úgyis „gyenge a potenciája”. Megmosolyogtam. Miért gondolja ezt? – kérdeztem –, ő honnét tudná, hogy a többi férfi milyen? Ezt én tudhatom jobban. Amikor másnap este berobogott és szinte köszönés helyett magához ölelt, azt gondoltam: úgy látszik, jól hatott az önbizalmára az elismerés! S nagyon örültem, hogy máris itt van.

További együttléteink is hasonlóan játszódtak le. A lényeges változás nem a „teljesítményében”, hanem a viselkedésében mutatkozott: egyre nyíltabb lett Éveken keresztül a bevált módszerét alkalmazta, hogy amikor tettre került volna a sor, gyorsan hasra fordult (így soha nem tudhattam biztosan, mi az igazság az impotenciáját illetően), s elmondta a szokásos szöveget, hogy ő nem szerelmes stb. Vagy egyszerűen elhárított azzal, hogy „veszélyes!” Ez a szokása most teljesen eltűnt. Helyette, ha úgy adódik, nem változtat a helyzetén, hanem nyugodtan és nyíltan kijelenti: „most nem megy!” S továbbra is ott marad, igyekszik engem minél több örömhöz (és kielégüléshez) juttatni.

Addig is eljutott, hogy bizonyos helyzetekben kijelenti: Ez nagyon izgató! S egyáltalán látni, érezni rajta, hogy örül, hogy keresi mindkettőnk örömét, elégedettségét. Ha jön – s jövetelei közt ritkán telik el két hét –, rögtön a szexre tér, úgyhogy most már előfordulhat, hogy én fogom sokallni a hevességét. Őszi visszatérése óta mindig ő kezdeményez, s én örömmel benne vagyok a játékban. Egyszer csak rájöttem: én azelőtt a „megbizonyosodást” kerestem azzal, hogy igyekeztem őt elcsábítani. Ám ha ez sikerült, akkor meg rossz érzésem volt, bűntudatom emiatt. S általában ő is megtette a maga kis megjegyzéseit, pl., hogy „ezért nem jövök, mert mindig ez van” stb. Tehát ha nem próbáltam meg elcsábítani, vagy pláne ha nem sikerült, akkor elárasztott a bizonytalanság, a kétségbeesés. Ha meg elcsábítottam, akkor a bűntudat.

Most rádöbbentem: egyszerűen az élvezetért, az örömért vagyok vele, nem másért, vagyis nem a „megbizonyosodásért”. Nagy különbség!

Együttléteink mindig hosszúra nyúlnak, s örömteliek. Van olyan, hogy hirtelen lerohan, s el is élvez. Ilyenkor elszomorodik, hogy már vége a játéknak. Én mindig szorgalmaztam, hogy a kielégülés bekövetkezzen nála, mert erről ő „nagylelkűen” sokszor lemondott (javamra). Az egyik legutóbbi ilyen esetnél nagyon örültem, mert úgy éreztem, most értettem meg őt igazán. Kérdésemre ugyanis kijelentette: „Jó volt! Illetve dehogy volt jó… mert értelmetlen”. Most először értettem vele egyet, értettem meg, hogy neki az együttlét, a játék, a másik öröme a fontos, s nem a kielégülés!

Már annyira értjük egymást, hogy sikerült kivédeni egy-egy ilyen korai kielégülést, s boldogan nevetgélve mondtam neki: Jaj, milyen ügyesek voltunk! S ő is hozzátette: bizony. Mert ha túl jut rajta, akkor aztán slussz! S utána jelentősen csökken az érdeklődése a játék folytatása iránt. Most jöttem rá arra is, miközben derűsen, boldogan töltünk akár órákat együtt, hogy azelőtt az együttléteink olyan „vészesen komolyak” voltak. Most csak az öröm van jelen. Régebben olyan is volt, hogy hogy kezdtem kétségbe esni, ha nem jutottam a „nagy örömökhöz”, hanem csak valami mérsékelthez. Észre is vette, s én sem tagadtam le. Ilyenkor még inkább azon igyekezett, hogy örömökhöz juttasson. Volt úgy, hogy egy ilyen alkalom után eljött egy héten háromszor is.

Az volt a szokása, mikor megölelt, közölte: „De nem maradok itt éjszakára!… Csak azért mondom, nehogy beleéld magad!” Tudomásul vettem, de attól tartottam, ezzel elveszi az én örömeim lehetőségének felső fokát. Most már nem mondja, de szinte mindig elmegy, mert „nem tud idegen helyen aludni”, mert „reggel korán kell kelnie”, mert vigyáz a szeparáltságára stb. Én ezen nem vitatkozom. Belenyugszom. Egyszer, amikor mondta, hogy nem marad reggelig, elmeséltem, hogy olvastam a „szakirodalomban”, hogy a gyerekeknek van egy olyan korszakuk, mikor ellenkeznek (dackorszak). Egy 3 éves kisfiú pl. minden reggel átment a nagymama szobájába és azt mondta: NEM! – de hogy mit nem, az nem derült ki. „De én nem mondom, hogy…” – harapta el a mondatot barátom és elmosolyodott, mert rájött, hogy ő is…

Még egy alapvető változásnak érzem a saját viselkedésemben, hogy már eszembe sem jut orvoshoz küldeni őt. Teljesen elfogadtam, hogy ez az ő dolga. S lám: azzal, hogy én egy „terápiába” fogtam (s ezt ő is tudja), végül is kettőnk kapcsolata változott meg, s ezáltal valamennyire nyilván ő is. Már csak mosolygok, ha nőismerőseim – vagy akár az anyám – partnereiket szeretnék mindenáron orvoshoz küldeni, hangoztatva, hogy ők a betegek. Eszükbe sem jut, hogy nemcsak partnereikre, hanem rájuk is ráférne a terápia. Mindig csak a másik a hibás. (Ez persze a férfiakra is igaz. Van köztük olyan ismerősöm, aki egyre a skizofrénia tüneteit kutatja feleségén, miközben a saját, súlyos neurózisát nem veszi észre.)

Most már nekem semmi nem sürgős, mindent ki tudok várni. Jó ez a belső nyugalom. Szeretkezéseink közben sokszor a nyelvemen volt: Nagyon szeretlek! – de nem mertem kimondani. Nehogy megijesszem vele, s megint előhívjam belőle a szokásos mondatait arról, hogy az én érzelmeim igen, de az övéi nem stb. Egy nagyon örömteli alkalommal aztán nem sokat spekuláltam, őszinte örömmel tudtam neki mondani: Nagyon szeretlek!. Nagyon!

Nem viszonozta ezt a „kinyilatkoztatást, de el sem utasította, s nagyon sok örömünk volt akkor is. Ez a közlés nem zökkentette ki az ölelkezésből. S ekkor történt, hogy egy bizonyos testhelyzetre kijelentette: Ez nagyon izgató! S még azt is hozzátette, hogy az „öröm” csak akkor jogos, ha jöhet a gyerek. Ezt megmosolyogtam, s mondtam neki, hogy vad katolikus nézetei vannak, s ha ez így lenne, már annyian lennénk, mint a kínaiak. Vacsora közben aztán nevetve megjegyezte: „Úgy látszik, a szex áldozata vagyok!” Ehhez csak annyit: nem ártana, ha sok ilyen „áldozata” lenne a szexnek.

 


 

Párkapcsolati kultúránk

Megjegyzések egy vitához

Nagyon időszerűnek és szükségesnek tartom az alapos, elemző vitát erről a bennünket egyénileg és társadalmilag egyaránt létkérdésként érintő problémáról. Minthogy nemcsak hazai, hanem világviszonylatban is súlyos problémáról van szó, a tudományos kutatás nemzetközi tapasztalatait éppúgy be kell vonni a vitába, mint az emberek legszélesebb körének véleményét.

A párkapcsolatok mai állapotát illetően sajnos, nem rendelkezünk megbízható és naprakész adatokkal. Folyt ugyan néhány, viszonylag szűk körű és nem reprezentatív adatgyűjtés az elmúlt években, de ezekből csak nagyon hozzávetőleges képet kaphatunk. Különben is, először nem ártana bizonyos alapkérdéseket tisztázni; így például a szexuális–párkapcsolati kultúra fogalmát és funkcióját – azaz szerepét az egyén és a társadalom életében (hiszen ez korántsem tekinthető egyértelműen tisztázottnak és elfogadottnak). Maga a szexualitás is jóval szélesebb körű fogalom a köznapi értelemben vett testi kapcsolatnál: felöleli a nemiség minden vonatkozását, a nemek viszonyának minden szintjét. Kultúrája tehát a nemek viszonyának kultúrája, éspedig nemcsak egyéni, hanem társadalmi vonatkozásban is.

A kulturált párkapcsolat kritériumai

Kérdés azonban, hogy milyen kritériumai vannak a nemek közötti, kulturált kapcsolatoknak. Elég nyilvánvaló ugyanis, hogy nem minden párkapcsolat nevezhető kulturáltnak. A pozitív érzelmektől mentes, erőszakkal, csellel vagy pénzzel kikényszerített szexuális kapcsolat például nyilván nem nevezhető kultúráltnak. Ebből is látszik, hogy a kulturáltság fő kritériuma erkölcsi jellegű.

Az ilyen kapcsolatok erkölcsi megítélése azonban sokféle lehet, az erkölcsi értékrendtől függően. Amit egyesek erkölcstelennek tartanak – pl. a házasságkötés előtti szexet vagy a homoszexuális kapcsolatot stb. –, az mások szerint erkölcsileg teljesen elfogadható lehet (bizonyos feltételekkel). A kulturáltság kritériumai tehát viszonylagosak és változóak; a kortól, a társadalom fejlettségétől és általában a körülményektől függenek.

Tény, hogy a szexuális–párkapcsolati kultúrának nincsenek mindenki által elfogadott normái. Legfeljebb néhány általános alapelvben van több-kevesebb egyetértés. Ilyen például, hogy a nemek közötti viselkedés ne ártson, hanem inkább hasznára legyen az egyénnek és szűkebb vagy tágabb közösségének. Ilyen az emberi méltóság tisztelete, vagy (a francia forradalom óta) a szabadság, az egyenlőség és a testvériség elvei.

 

A lehetséges házasságmodellek

A házasságnak hagyományosan két fő funkciója volt: a nem rokon családok összekapcsolása és az újszülöttek védelme. Az in­cesz­tustabu (vérfertőzési tilalom) az első funkció eszköze volt: nélküle nem alakulhattak volna ki nagyobb szociális egységek, például törzsek és népek. Ez együtt járt az endogámia (rokonságon belüli házasodás) tilalmával és az exogámia parancsával, ami a patrilineáris (az apát alapul vevő) leszármazás számon tartásával együtt a mai házasságnak is hátterét képezi. Még akkor is, ha a házasság és család válsága folytán napjainkban több új házasság- és családformával kísérleteznek.

Elsősorban a nálunk is intézményesedett monogámiának jelentek meg új modelljei. A monogámia eredetileg patriarchális jellegű volt és (a nyugati, keresztény társadalmakban) templomban köttetett. Az utóbbi évszázadban azonban a polgárosodás és a női emancipáció sokat módosított rajta. Szaporodtak a csak anyakönyvvezető előtt kötött, vagy egyáltalán nem legalizált együttélések. Az iparosodott, nyugati országokban ma több, új házasságmodell közül lehet választani. Éspedig a következőkből:

1.Rugalmas, nyitott monogámia. A házastársi kapcsolat (s általában a tartós párkapcsolat) érzelmi és szexuális kizárólagosságát régebben is ritkán tudták biztosítani. Különösen a férfiak igényelték a házasságon kívüli kapcsolatokat, de válási szándék nélkül, rendszerint titokban. Ma viszont egyre több pár megegyezik a kizárólagosságról való lemondásban és (bizonyos feltételekkel) a külső kapcsolatok kölcsönös elfogadásában – tehát a nyitottságban és a kisajátítás nélküli, baráti együttélésben.

2. Meghatározott időtartamra kötött házasság. Régebben ez főleg Japánban volt szokásos. Európában talán Goethe foglalkozott először az öt évre kötött házasság gondolatával. Napjainkban a válások megkönnyítése ezt a lehetőséget háttérbe szorította, hiszen bárki bármikor elválhat és újabb házasságot köthet. Így jönnek létre az ún. „sorozatos monogámiák”, az egymás után kötött házasságok.

3. A próbaházasság. Ez csak annyiban különbözik az élettársi viszonytól, hogy a partnerek egy tervbe vett házasságkötés előtt, viszonylag rövid ideig (pl. egy évig) tartó együttéléssel akarják próbára tenni kapcsolatukat, és ennek sikerétől teszik függővé házasságkötésüket. A régebbi korokban előforduló, próbaházasság-szerű párkapcsolat elsősorban a leendő feleség fogamzóképességének kipróbálását célozta, s ha a terhesség bebizonyosodott, rögtön házasságot kötöttek. (Ma viszont ez inkább kényszerűségnek számít.)

4. Kétszakaszos házasság. Margaret Mead javaslata szerint a házasság két szakaszból állna: az első a gyermek nélküli szakasz, ami lehetővé tenné a pár összecsiszolódását. Csak ennek sikeres teljesítése alapján vállalhatnának gyermeket és térhetnének át a második szakaszra. Ez az elgondolás a családtervezés sikerén múlik, s eléggé hasonlít az előző két házasságmodellhez.

A nem monogám házasságok az ókori Izraelben és az iszlám világban eléggé elterjedtek voltak (bár az Ótestamentum és a Korán is elítélte a többnejűséget). A 19. századi USA-ban a mormonok próbálták újra bevezetni. A környezet nyomása miatt ez ugyan nem sikerült, de azóta is vitaatéma a poligámia. Amelynek két formája a poliginia (többnejűség) és a poliandria (többférjűség). A „sorozatos monogámiákon” kívül gyakoriak a „szerelmi háromszögek” és a bigámia-szerű viszonyok. Sokak szerint a férfiak eleve poligám hajlamúak; ám egyre több nőnek is igénye a partnercsere, a változatos szexuális kapcsolat. A csoportházasság szintén nagy múltra tekinthet vissza. Már az őskorban voltak csoportok, amelyeknek férfi és nőtagjai egymás házastársai voltak. A 19. században pedig sikeresen kísérletezett ezzel az amerikai „Oneida Community”, ám a közösség vezetőjének halála után ez felbomlott. A 20. század 60-as és 70-es éveiben a kommunák csoportházasságait is ritkán sikerült hosszabb ideig fenntartani, a csoporton belüli alkalmazkodás nehézségei miatt.

A 20. században újra felmerült az azonos neműek közötti házasság lehetősége. Két nő vagy két férfi között ugyan már az antik Rómában is előfordultak házasságok. (Sőt, a keresztény középkorban is, csak akkor nem nevezték házasságnak.) Gyakoribbá azonban csak a mi korunkban vált, azzal párhuzamosan, hogy átalakult a házasság jellege és funkciója, s ugyanakkor a homoszexuálisok egyre több jogot vívtak ki maguknak. Hollandiában és másutt ma már házasságot is köthetnek a melegek éppúgy, mint a leszbikusok. Többségük viszont nem akar megházasodni, bár ők is éppúgy több házasságmodell közül választhatnak, mint a heteroszexuálisok.

 

Új családmodellek

Az új házasságmodellek értelemszerűen magukkal hozták új családmodellek megjelenését. A házasság intézményének válságával együtt ugyanis a család is válságba került, s hagyományos alapformái (a nagycsalád és a kiscsalád) fellazultak, a válások és újraházasodások folytán átalakultak, s egyre több gyermek (kb. 30%-uk!) születik házasságon kívül. Az ennek nyomán született, új családmodellek egyike volt az izraeli kibbuc, ahol a gyermekotthonokban lakó gyermekek csak esténként tölthettek néhány órát a szüleikkel, s a kollektíva, mint nagy család gondoskodott róluk.

Ugyanígy az amerikai és európai kommunák, valamint lakóközösségek is igyekeztek nagycsaládként nevelni a bennük élő gyermekeket. Haeberle professzor, a kiváló német szexológus szerint ez utóbbiaknak van jövőjük, mert a közösségek előnyösen hatnak a bennük élőkre, s megkönnyítik a háztartásvezetést és a gyermeknevelést is. Fő hátrányuk, hogy a felnőtt résztvevők nehezen tudnak egyenrangú társként alkalmazkodni egymáshoz. (A lakóközösség csoporthatása ugyanakkor segíthet is az egyénnek az alkalmazkodásban.)

A lakóközösségektől független monogámiák sem feltétlenül zártak és patriarchálisak, hanem egyre nyitottabbak és esélyegyenlőségen alapulók is lehetnek. A nyitott házasságon alapuló családmodellben a szülők arra törekszenek, hogy gyermekeik mielőbb a család egyenrangú tagjai legyenek, tizenéves korukban lelkileg önállósuljanak, kialakuljon a szociális és párválasztási érettségük. Ezt követően pedig – nagykorúságukat elérve – mint önálló, egyenrangú emberek tartsanak baráti kapcsolatot szüleikkel.

(A hagyományos gondolkodásúak természetesen aggódnak, hogy a szülők nyitott házassága károsan hathat, ha pl. a gyerekek észreveszik, hogy az apuka vagy anyuka „mást is szeret” stb. Elfelejtik, hogy ezt a gyermeknek meg lehet magyarázni, el lehet vele fogadtatni, így őt is nyitottságra nevelve – főleg azzal, hogy tapasztalják: a szülők barátsága és gondoskodása változatlan, nem úgy, mint egy zárt házasság titkos vagy nyilt konfliktusai esetén.)

 

A nemi szerepek és kapcsolatok átalakulása

A társadalmi változások elkerülhetetlenül magukkal hozzák a nemi szerepek és kapcsolatminták átalakulását. A hagyományos, merev nemi szerepek, amelyek szerint a férfi a „családfő” és családfenntartó, aki részt vesz a közéletben, a nő pedig az „otthon lelke”, gyermekgondozó és háztartásvezető, ma már nem aktuálisak. A nyitott párkapcsolatokban a felek személyes fejlődésük és önmegvalósításuk kölcsönös segítésére szövetkeznek. Természetesen ez sem jelenthet korlátlan szabadságot, hiszen az egymás iránti elkötelezettségből, a szövetségből adódóan nem sérthetik egymás jogos érdekeit – tehát alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Feszültségek és viták itt elsősorban a „jogos érdekek” eltérő értelmezéséből adódnak. (No meg az autonómia és a kompromisszumkészség eltérő fokából.) Hasonló a helyzet a nemek egyenlősége és testvérisége, vagyis szolidaritása és együttműködése tekintetében. Teljes szolidaritás, fenntartás nélküli bizalom, vagyis igazi intimkapcsolat csak olyan partnerek között alakulhat ki és maradhat fenn tartósan, akik reális önismerettel, nyitott és érett személyiséggel, illúzióktól mentesen vállalnak elkötelezettséget egymás iránt.

Számukra az egymás iránti hűség szolidaritást jelent, s nem azonos az érzelmi vagy szexuális kizárólagossággal, kölcsönös birtoklással. Az ilyen kapcsolatokat erkölcsileg és kulturálisan is magasra értékelhetjük. Ma még, sajnos, ritkák, mert a nyitott és érett személyiség kialakításának feltételeit sem a családok többsége, sem a köznevelés nem biztosítja.

A fiatalok egyre korábban és éretlenebbül kezdik a nemi életet és a szexuális párkapcsolatot, ami – felkészületlenségük folytán – gyakran okoz nem kívánt terhességeket, művi abortuszokat és nemi úton terjedő betegségeket (köztük a ma még gyógyíthatatlan AIDS-t).

Végeredményben a szexuális–párkapcsolati kulturáltság mindhárom fő területén (ismeretek, attitűdök és viselkedési szokások) bajok vannak: hiányok, bizonytalanság és értékválság figyelhető meg.


 

A prostitúció jelene és jövője

Egy vita tanulságai

 Van egy nagyon „kétélű", sőt, megtévesztő szólásmód a hazai nyelvjárásban: amikor „szerelmi aktusnak” vagy „szeretkezésnek” nevezik a szexuális viselkedést, függetlenül annak minőségétől. Pedig könnyen belátható, hogy a szexnek többnyire semmi köze a szerelemhez, különösen pedig akkor nincs, ha racionális létérdekből, vagy anyagi ellenszolgáltatás fejében kerül rá sor.

Mégis vannak, akik úgy próbálják feltüntetni az „üzleti” szexet, mintha azonos értékű lenne a szerelmi odaadással, s erről igyekeznek partnerüket (sőt, néha önmagukat is) meggyőzni. S itt nem csak – és nem is elsősorban – az egyesek által „hivatásos szeretőknek" nevezett prostituáltakra gondolok, hanem bárkire, aki anyagi vagy karrierérdekből „megjátssza magát”, vagyis élvezetet szimulál a szexuális együttlét során. Az említett „érdek” nem feltétlenül jelent azonnali, pénzbeli hasznot, de jelenthet sokféle más előnyt, ajándékot vagy akár a „házastársi kötelesség” teljesítését is.

Ha valaki egy lehetséges partnert le akar kötelezni, mert vár tőle valamit, amire szüksége van, esetleg „szexuális szolgáltatással” igyekszik ezt elérni, s a cél érdekében igyekszik a vállalt szerepnek megfelelően, szenvedélyesen viselkedni. Ha nagyon beleéli magát és fejlett szexuális reakciókészséggel rendelkezik, sőt, még az adott partner is szimpatikus neki, akkor előfordulhat, hogy valamennyire élvezi is az együttlétet (s nemcsak azért, mert az sikerélményt jelent számára, amennyiben közelebb visz célja eléréséhez). Gyakran változó és válogatás nélküli, üzletszerű szexuális kapcsolatok esetén azonban ez már nem lehetséges – ott csak megjátszás lehet, ami egyértelműen a partner megtévesztését célozza.

A megjátszásnak, vagyis a gyönyör és kielégülés színlelésének azonban vannak kevésbé tudatos és nem anyagi haszonszerzésre irányuló formái is. Amikor például egy fejletlen orgazmuskészségű nő szerelmi partnere kedvéért valódi szexuális vágy nélkül, vagy gátlásokkal küszködve is hajlandó a közösülésre, gyakran erőlteti, és ezzel együtt megjátssza a kielégülést, akkor ezzel nemcsak partnerét téveszti meg, hanem önmagát is becsapja, öntudatlanul. Azt hiszi ugyanis, hogy helyesen viselkedett, hisz igyekezett mindent megtenni partnere és a szeretkezés sikere érdekében. (Amit megkönnyít, hogy esetleg nem is tudja, milyen az igazi orgazmus.) Ha ez gyakrabban előfordul, rögzülhet az orgazmusképtelenség, s már csak szexuálterápiával lehet rajta változtatni.

Most azonban inkább a nagyobb veszélyre, az üzleti szexuális szolgáltatásokkal együtt járó, tudatos megtévesztésre hívnám fel a figyelmet.

Amióta a prostitúció egyes külföldi példák nyomán nálunk is megszűnt büntetendő cselekmény lenni, amióta bizonyos, lazuló korlátok mellett legálissá és nyilvánossá vált, azóta érthetően a közfigyelem előterébe került és érdekes vitákat váltott ki. A viták két fő pólusát lényegében pró és kontra attitűddel lehet jellemezni. Vagyis az egyik tábor elfogadja, vagy éppen bátorítja, szükségesnek és hasznosnak tartja a prostitúciót, a másik viszont elutasítja, károsnak és kiküszöbölendőnek tartja. A két pólus között természetesen sok átmenet is lehetséges.

Eddig inkább az utóbbi dominált; erkölcsi, jogi vagy egészségügyi és egyéb érvekre hivatkozva sokan erélyesen követelték a prostitúció felszámolását, eltüntetését, bár ennek módszereit illetően korántsem értettek egyet. A legutóbbi néhány évben azonban megjelent és erősödni látszik egy ellentétes tendencia, amelynek képviselői egészen más módon közelítik meg ezt a társadalmi jelenséget. Amelynek nagyságrendjére jellemző, hogy mind a szolgáltatók, mind az igénylők igen sokan vannak; számuk több százezerre tehető, s már csak ezért sem elhanyagolható, nem is szólva az esetleges következményekről.

Nézzük meg tehát közelebbről a prostituáltak „eman­cipálására” és a prostitúció igazolására törekvők álláspontját. Amit különösen aktuálissá tesz az a körülmény, hogy Hollandiában nemrég a bordélyházakat is engedélyezték.

Köztudott, hogy a prostitúcióval nemcsak az utcán, a vendéglátóhelyeken, vagy a tömeges rendezvényeken (pl. autóversenyeken) lehet találkozni, hanem a médiában, sőt, az interneten is. Több olyan website érhető el, amely valamilyen formában foglalkozik a prostitúcióval; köztük egy‑két magyar nyelvű is található. Néhol vita is folyik a témáról. Erről, pl. a Magyar Szexológiai Szemle 2000/4. száma is hírt ad, amelyben az egyik ilyen vita azt a sajátos címet kapta:

Lehet-e áru a szerelem?

A cím arra utal, hogy az egyik vitapartner közölte: érdekes tapasztalatokat szerzett a „szerelempiacon”. Ezen konkrétan bizonyos éjszakai mulatóhelyeket értett, ahol prostituáltak kínálják szolgáltatásaikat. Ugyanis ő ezt „szerelmi szolgáltatásnak” tartja, s egy sajátos ideológiát talált ki hozzá. Szerinte a prostituáltak valójában „hivatásos szeretők”, akik jó pénzért bárkinek megengedik, hogy egy ideig szerethesse őket. Vagyis a szerelem áruvá vált ebben a kapitalista társadalomban.

Nyivánvalónak tűnik, hogy összekeveri a szerelmet a szexuális viselkedéssel, holott a kettő nem ugyanaz. Összekapcsolódhatnak ugyan, ami kívánatos is, mert a szexuális viselkedést magasabb élményszintre emeli, de ez viszonylag ritkán történik meg (s persze még az együttjárás, együttélés vagy házasság sem garancia rá). A szexuális kapcsolat önmagában nem feltétlenül intimkapcsolat, s főleg nem szerelem. Külsőleg és látszólag ugyan hasonlíthat rá, különösen ha az egyik (vagy mindkét) fél megjátssza magát; ez azonban csalás és/vagy öncsalás, megtévesztés.

A fizetett szexuális szolgáltatást pedig különösképpen differenciálnunk kell a szerelemtől, amihez semmi köze sincs. Ha a „szolgáltató” mégis a szerelmest játssza, akkor lehet, hogy jó színésznő, s lehet, hogy ügyfele beéri a szerelem látszatával (előfordulhat, hogy el is akarja hinni), de ez valójában csak egy jól megfizetett szerepjáték, ami csak addig tart, ami a fizetség biztosított. A szolgáltatónak legtöbbször még testi kielégülést sem jelent, hanem kellemetlen kötelesség, nehéz munka, amit csak kényszeredetten vállal az anyagi haszon érdekében, s szeretné mielőbb abbahagyni.

Egyesek azonban meggyőződéssel állítják, hogy a „hivatásos szeretők” többnyire nem kényszeredetten végzik munkájukat, hanem azért, mert szeretik a szexet, aminek mesterei, s csak az a sajnálatos, hogy ezért nem becsülik meg őket. Eszerint vannak emberek, akik az átlagosnál jobban szeretik az erotikát, mintha kifejezetten erre születtek volna. Így hát miért ne hasznosíthatnák szakmaként tudásukat, hiszen erre óriási igény is van. Ebből úgy tűnhet, mintha a prostituáltak önként és szabadon vállalkoznának bizonyos szexuális igények kiszolgálására. De mit mond erről a magyarországi Prostituáltak Érdekképviseleti Egyesületének elnöknője, az érintetteket jól ismerő Földi Ágnes: „Manapság több ezer lány és asszony él a testéből. Nem azért, mert erre születtek. A körülmények kényszere, hogy (csak) így maradhatnak fenn a még tisztességes világban... A prostituáltak 70%-a a körülmények áldozata.” S hozzáteszi: „Most azért küszködünk, hogy… vállalkozókká válhassanak.” (Váláskor. Családbarát magazin, 2000/3. szám)

Lehet ugyan, hogy ez a 70% valójában 80 vagy 90%, de bizonyosnak tűnik, hogy a prostituáltak túlnyomó többsége „a körülmények áldozata”, vagyis kényszeredetten végzi munkáját. A vitapartnerek persze azt mondják erre, hogy valószínűleg a más szakmabeliek többsége is kényszeredetten dolgozik a megélhetés kedvéért, s nem nagyon válogathat a munka terén. Nem mindegy azonban, hogy milyen az a munka, hogyan hat az emberre. Forgács Zsuzsa ezt írja erről:„A prostituáltakat szívesen látogató férfiak gyakran szokták áltatni magukat azzal, hogy ezek a „dolgozó” nők élvezik, amit csinálnak. Ám ezek a „dolgozó” nők csak úgy élhetik túl a számlálatlan numerákat, ha öncsonkítják magukat, ha elidegenítik maguktól, azaz mesterségesen paralizálják az örömszerzés szervét, ill. szerveit...” (Magyar Narancs, 2001, jan. 4.)

Vagyis ez a munka tragikusan rossz, elembertelenítő hatással van a prostituáltakra, s e hatás alól valószínűleg igen kevesen tudják kivonni magukat, még a legfelső, viszonylag szabadabb rétegükben is. (Hogy hogyan, az további vizsgálatokat érdemelne.) De nem sokkal jobb a helyzet az ügyfelek vonatkozásában sem: kialakítja vagy erősíti bennük azt a szemléletet, attitűdöt, hogy a szexuális élmény megvásárolható testi élvezet, amely semmilyen felelősséggel vagy elkötelezettséggel nem jár. Mindezeken túl a nemi úton terjedő betegségek veszélyét is fokozza minden érintett számára.

Naiv elgondolások

Képtelen feltételezés, hogy a szexuális szolgáltató azért kap pénzt, mert megengedi, hogy őt adott ideig „szeresse” az ügyfél. A szexuálisan kiéhezett ügyfél, aki – jobb híján – pénzért vásárol nemi kielégülést, nem szokott beleszeretni a prostituáltba, még ha tetszik is neki (mert van sex appealje). A prostitúció jellemzője, hogy testi szolgáltatás, amely gyors és alacsony szintű szexuális kielégülést biztosít az ügyfélnek. Ritka kivétel, hogy néhány kedves szó vagy érdeklődés is társul hozzá Erre sem idő nincs, hiszen a prostituált rendszerint csak több ügyféltől tudja megszerezni a szükséges pénzt, sem lelkiállapota és felkészületlensége nem teszi ezt lehetővé. Pedig kétségkívül jó lenne, ha a testén kívül valami mást is tudna nyújtani, pl. ügyfelének bizonyos lelki igényeit is észrevenné és kielégítené. Ez esetben akár terápiás hatása is lehetne. (Ilyen kivételes eset az amerikai surrogate-ok, a betanított pótpartnerek esete, amikor egy szexuális zavar megoldásában segítenek az ügyfélnek. Erre még visszatérek.)

Naiv elgondolás az is, hogy a „szerelemvásárlás” (vagyis fizetett szexuális szolgáltatás) által a férfi és nő jövedelemkülönbsége kiegyenlítődhet. Egyes esetekben ugyan ez is előfordulhat, de társadalmi méretekben ez mitsem változtat a patriarchális rendszereken. Ahogy Thun Éva írja: „a prostitúció jelensége... a patriarchális berendezkedésű társadalom férfidominanciájának kifejeződése a nőkön elkövetett erőszakon keresztül.” (Belügyi Szemle, 2000/4‑5. szám, 18. old.) Az „erőszak” itt az áruvá degradálást jelenti.

Persze hagyományosan egy férj is megveszi („elveszi”), tulajdonává teszi feleségét, aki ezáltal szintén prostituálódik – hangoztatják a vitapartnerek. Ennek a veszélye bizonyos értelemben valóban fenn­állhat, de csak akkor, ha a feleség anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe kerül férjétől, mert nincs saját jövedelme. A vitapartnerek szerint viszont az a férfi, aki minden jövedelmét a családjára költi, szexuálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet feleségétől, mert nincs pénze máshol (prostituálttól) szexuális kielégülést venni... Ilyen alapon bevezetik a „fizetett család” fogalmát; vagyis hogy a házastársak minden, egymástól és másoktól kapott szolgáltatást pénzben számoljanak el, s akkor nemcsak gazdaságilag, hanem szexuálisan is függetlenek egymástól.

Ez a „fizetett család” persze fából vaskarika. A házassági és családi funkciókat nem lehet pénzzel megváltani, mert az érzelmeknek, gondolatoknak és a mindennapi együttélés ezer apró mozzanatának nincs árfolyama. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a csereelmélet nem érvényes mindenfajta kapcsolatra, még a családra és szerelemre is. A kapcsolatok tartóssága és harmóniája azon múlik, hogy a résztvevők hosszabb távon (is) megkapják-e a csereértéket szolgáltatásaikért. A csereérték pedig valamilyen szükséglet, igény kielégítése lehet (tehát nem pénz). Ez egy sokrétű, komplex és hullámszerűen változó helyzetet jelent, amit durva egyszerűsítés lenne a jövedelmek egyenlőségére vagy kiegyenlítésére visszavezetni. Az viszont tény, hogy az anyagi vagy egyéb, pozicionális előnyökhöz jutás lehetősége gyakran erősen befolyásolja a párválasztást (erősebben, mint a lelki, érzelmi vagy szellemi előnyök) – ami aztán később többnyire megbosszulja magát.

 A prostitúcióval kapcsolatos szakirodalomról egyik vitapartneremnek az volt a véleménye, hogy „sztereotip megfogalmazások, statisztikákkal alátámasztva”. Az emberkereskedelem szerinte a kapitalista társadalom természetes velejárója, hiszen pl. futballistákat és különböző szakembereket is adnak-vesznek. Érthető, hogy ugyanezt teszik a lányokkal – ami nem is lenne baj, ha jól megfizetnék őket. Ám nem a dolog pénzügyi vagy migrációs része fontos, hanem az, hogy a szexuális szolgáltatásban résztvevők társadalmi megítélése változzon. Az erről közölt cikkek ugyanis szerinte nem tárják fel az emberi aspektusokat; és ha igen, csupa negatív megállapítással lehet találkozni, mintha ezek az emberek mind sérültek, vagy perifériára szorultak lennének és csak a gazdasági vagy egyéb kényszer sodorná őket erre a pályára. A társadalomra szerinte nem a prostitúció veszélyes, hanem annak tiltása, mert ártatlan embereket sodor a bűnözők világába, s indokolatlan megvetéssel, vagy képmutató sajnálattal gondolnak rájuk.

A holland példa

Az ilyen vélemények eléggé megdöbbentőek, hiszen a vitázó mindenáron igazolni akarja a prostitúciót, amit ráadásul még hasznosnak (s így erkölcsösnek) is tart.

Érveit szerencsére nem nehéz megcáfolni. Az emberkereskedelem a rabszolgatartó társadalomtól a klasszikus kapitalizmusig valóban mindennapos volt, s bár itt‑ott még ma is előfordul, de az új évszázad fejlett társadalmaira már nem jellemző. Különben is már l949‑ben megszületett a New York‑i egyezmény az emberkereskedelem tilalmáról, amihez hazánk is csatlakozott, s eddig nem is mondtuk fel. Hollandia (és több más ország) ugyan nem csatlakozott hozzá, de a prostitúció szabályozását szolgáló, új törvényük hat évig terjedő börtönnel bünteti azt, akire az emberkereskedelem vádja rábizonyul. A holland diplomácia és a civil szervezetek különböző projekteken dolgoznak az emberkereskedelem megakadályozására.

A Hollandiában illegálisan tartózkodó prostituáltak, akik emberkereskedelemnek estek áldozatul, kormányzati segítségre jogosultak. Ha bármelyikük feljelenti az emberkereskedőt, ideiglenes tartózkodási engedélyt kaphatnak a jogi eljárás befejezéséig. 3 hónap alatt kell eldönteniük, indítanak-e pert a vádlott ellen, s közben mindvégig igénybe vehetik az egészségügyi és gazdasági segélyszolgálatokat. Egyébként is Hollandiában törvénytelennek tekintik:

1. a kényszerítés következtében létrejött prostitúciót,

2. egy kiskorú részvételét a prostitúcióban,

3. ha prostitúció céljából, más országból hoznak embereket,

4. amikor a kényszerített személytől elveszik a prostitúcióból származó jövedelmet.

Igaz ugyan, hogy a bordélyokat legalizálták, de a prostituáltak alkalmazása hatósági engedélyhez kötött. A hatóság szabályozza a bordélyok működését és rendszeresen ellenőrzi azokat. Szabályozzák a „munkahelyek” nagyságát, hideg és meleg vízzel, valamint kondomokkal való ellátottságát. Ezenkívül védik a prostituáltak testi és lelki integritását. Tiltják pl. a veszélyes szexet, a kötelező italfogyasztást az ügyféllel; ugyanakkor előírják a rendszeres egészségkontrollt és a hatóság által kijelölt protektor (tanácsadó, gondozó) felkeresését.

A nem önállóan dolgozó prostituáltak után alkalmazójuk köteles társadalombiztosítási járulékot fizetni; így betegség esetén táppénzt kaphatnak. Ha egy prostituált nem kíván tovább „sex-worker”-ként dolgozni, megteheti, de ez esetben nem kap munkanélküli segélyt, mert önként vált munkanélkülivé. A többi munkanélkülihez hasonlóan azonban köteles munkát keresni, s a közvetítő által felajánlott munkát el kell vállalnia.

Ez egészen elfogadhatónak látszik, s a magam részéről nem bánnám, ha a magyar törvényhozás is követné a holland példát. Megfontolandó azonban a nővédelemmel kapcsolatos svéd politika is.

 A svéd nővédelem

Svédországban 1999. január 1. óta tilos a prostitúció, amit „nem­kívánatos jelenségnek” tartanak. Törvényt hoztak a nők foko­zottabb védelmére, mindenféle erőszak megelőzése érdekében. Ide tartozik a fizetett szexuális szolgáltatások tilalma is, akár az ut­cán, akár bordélyokban vagy masszázsszalonokban kerül ezekre sor.

A büntetés azonban nem azt sújtja, aki fizetett szexuális szolgáltatásra kényszerül, hiszen alárendelt helyzetben van, s ezt kihasználják és visszaélnek vele a fölényhelyzetben levők. Büntetni tehát ez utóbbiakat kell (ami pénzbüntetés vagy fogház is lehet). Fontosnak tartják emellett a prostituáltak segítését abban, hogy szakítani tudjanak ezzel az életformával. A kormányzat ugyanis tudja, hogy a jogszabályok és büntetések önmagukban nem elegendőek, s csak kiegészíthetnek más, hatékonyabb intézkedéseket. Nagy szerepet kapnak a szociális jóléti szolgálatok, a nevelés és tanácsadás, valamint a terápia lehetőségei.

Az új törvény szigorúbban bünteti a munkahelyi szexuális zaklatást is. Sőt, arról is rendelkezik, hogy a nemi erőszak és a szexuális visszaélések bűncselekményeit tudományos kutatásnak kell alávetni, hogy tisztázni lehessen azok okait és megelőzésük módjait. Az ilyen kutatást az áldozatok védelmével foglalkozó hatóság finanszírozza.

Emellett a kriminológiai kutatásokban is fokozottabban kell érvényesíteni a nemek közötti viszony szempontjait. A rendőrségnek nyilvántartást kell vezetnie a nők elleni erőszak eseteiről, s monitorozni kell a prostitúció előfordulási helyeit (mert a videokamerának elrettentő hatása lehet a férfiakra). A nők elleni erőszak miatt elítélteknél biztosítani kell a szükséges terápiát, külföldi tapasztalatok figyelembe vételével. A törvény kiemelten támogatja a nővédelmi szolgálatokat (telefonos krízisközpontok stb.), 1994 óta működik állami központ az erőszakot elszenvedett nők segítése céljából.

Hazai dilemmák és utópiák

Mindezek ismeretében könnyebb megítélni a prostitúció hazai helyzetét és a helyzet alakításának lehetőségeit. Először is nem indokolt megkérdőjelezni a prostituáltak túlnyomó többségének erőszakos kezelését, kényszerítését és kizsákmányolását – azon az alapon, hogy van egy szűk réteg, amely „önként és szabadon” adja el szexuális szolgáltatásait. Nem mindegy, hogy luxusigények kielégítése, vagy a puszta megélhetés miatt szánja rá magát valaki saját nemiségének áruba bocsátására!

A prostituáltak pszichológiai vizsgálatának adatai azt mutatják, hogy kevés kivételtől eltekintve személyiségük többé-kevésbé sérült, eltorzult, s jelentős részük káros szenvedélyek áldozata. Tény, hogy a gazdasági kényszer gyakran alárendelt jelentőségű az egyéb motívumok mellett. Arról azonban szó sincs, hogy „az átlagosnál jobban szeretik az erotikát”. Sőt, az évek során erotikus élvező készségük fokozatosan elsorvad, s már nemcsak az ügyfelekkel, de senkivel sem tudják élvezni a szexet. Itt a pénzre megy ki a játék! Méghogy ők „taníthatnának”? Ugyan mire? Arra, hogy áruvá tegyük, lezüllesszük a legbensőbb emberi viszonyt? Ez lenne a „hasznos”?

 

A „hivatásos szeretők” koncepció egyik prókátora szerint elég baj, hogy a szocializmusban az erotikát kedvelők nem helyezkedhettek el államilag fenntartott „örömházakban”, mert akkor kevesebb lett volna a válás és a hazudozás, bujkálás. S aztán hozzáteszi, hogy „Nem mi akartuk, hogy itt minden áru legyen... Ha pedig így van, akkor el kéne azon gondolkozni, hogy vajon a tiltás és büntetés jó megoldás-e? Láttuk, hová vezetett a prohibició az USA-ban, s látjuk, hová vezet a drog tiltása: a bűnözéshez vezet. A kirekesztettséghez vezet. A tiltás egyébként maga a reklám...”

Ezek szerint nem kellene tiltani semmit. Hanem? Tán vissza ké­ne állítani az illuzórikusnak bizonyult és történelmileg megbukott szocializmust? Vagy annak egy anarchikus változatát? Amelyben „államilag fenntartott örömházakban” (de szép kifejezés a bor­délyra!) a „hivatásos szeretők” ingyen osztogatnák szexuális szolgáltatásaikat bárkinek? S tán még drogot is ingyen lehetne kapni?

Ezt a fantazmagóriát nyugodtan nevezhetjük őrült utópiának, amit nevetséges lenne komolyan venni. Inkább e gondolkozásmód eredetét kellene analizálni, hogy kiderüljön, miért identifikálódik a vitázó a prostituáltakkal, s miért idealizálja (majdhogynem felmagasztalja) őket. Milyen érdekek fűzik a tudományosan megállapított tények figyelmen kívül hagyásához? S a túlzások lefejtése után van-e valamilyen „racionális magva” sajátos gondolatmenetének?

 A képzés lehetősége

A „hivatásos szerető” ugyan elég abszurd gondolat, hiszen a szerelem, mint individualizált érzelmi kötődés, aligha folytatható hivatásszerűen. De amíg a „szexuális szolgáltatásokra” igény mutatkozik, addig talán valóban jó lenne, ha a prostituáltak is „elismert szakmaként iskolában tanulhatnának”, például kommunikációt, szexuális ismereteket (szexológiát), orvosi pszichológiát és hasonlókat. A jelenlegi prostituáltak többsége valószínűleg alkalmatlan erre, s nem is lenne hajlandó rá. De a leendő – és önként vállalkozó! – prostituáltakkal el lehetne kezdeni valamiféle „szakoktatást”. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Nyugaton (főleg az USA-ban) az ún. pótpartnereket (surrogates) vagy partnerpótlékokat készítik fel munkájukra. Ezt a prostituáltak érdekvédő egyesülete is elősegíthetné, ugyanúgy, mint azt a Hivatásos Pótpartnerek Nemzetközi Szövetsége teszi a saját tagjaival.

Mindenképpen érdemes tájékozódni a pótpartnerek (vagy betanító partnerek) külföldi alkalmazásáról. Vena Blanchard, a Szövetség elnöke szerint gondoskodnak azoknak a képzéséről, akik hivatásos pótpartnerré kívánnak válni. A velük kapcsolatot tartó szexuálterapeutákkal részletesen megbeszélik, milyen segítséget nyújthatnak nekik az olyan páciensek kezelésében, akiknek éppen nincs (együttműködésre alkalmas) partnere. A jól kiképzett pótpartner szükség esetén a terapeuta irányítása nélkül is segíteni tud a szexuális zavarban szenvedőnek, de mindig együttműködésre törekszik a terapeutával. A Szövetség gondosan megvizsgálja az ajánlható pótpartnerek személyiségét és szakmai felkészültségét, s nem vesz fel akárkit tagjai sorába. Megalkották saját etikai kódexüket, amelynek betartása minden, a Szövetséghez tartozó pótpartner számára kötelező. A képzésükben résztvevők komoly tanulmányokat folytatnak az erkölcsi és terápiás döntéshozatalban.

Ha nem is ilyen magas igényű, de valami hasonló képzés a mai – és főleg a holnapi – prostituáltak számára is szükséges lenne. A képzett pótpartnerekre ugyanis valószínűleg még elég sokáig lesz igény, hiszen a társadalom szexuális–partner­kap­csolati kultúrája nem emelkedik kellő mértékben, ezért túl sok a magányos, elvált vagy szexuális zavartól szenvedő férfi és nő. Nekik segítségre van szükségük, s a társadalomnak is érdeke, hogy rajtuk segítsen, ami többféleképpen történhet. Egyrészt jól képzett pszicho­terapeutákra és szexuális tanácsadókra lenne szükség, másrészt olyan társkereső, partnerközvetítő szolgálatokra, amelyekben nemcsak címeket, hanem szakemberekkel együttműködve valóban hatékony segítséget kaphatnának a magányosok. Elsődleges megelőzésként pedig a pedagógusokat kellene felkészíteni az átfogó és korszerű szexuális nevelésre.

 A „végső” megoldás

A végső cél természetesen csak az lehet, hogy ne legyen szükség prostituáltakra, sőt, még pótpartnerekre sem. A fejlett személyiségű és szexuálisan is kulturált embernek ugyanis egy fejlett és kulturált társadalomban aligha lesz tartós és nehezen megoldható szexuális–partnerkapcsolati problémája.

S nem azért, mert bármikor és bárhol könnyen megveheti, amire szüksége van, hanem mert a nevelés és önnevelés kialakította benne az ún. párválasztási érettséget, amelynek révén viszonylag könnyen talál hozzáillő partnert, a kapcsolatot pedig képes ápolni – vagy szükség esetén kulturáltan felbontani és új partnert keresni. A partnerkapcsolat hatékony ápolása viszont kölcsönös alkalmazkodási és kompromisszumkészséget (ezzel együtt konfliktus­megoldási készséget) igényel, ami tanulható és fejleszthető. Ám nem jelenti azt, hogy minden­áron ragaszkodni kellene egy házastársi kapcsolat fenntartásához, vagy érzelmi és szexuális kizárólagosságához.

Az elmúlt évszázadban a válások és különélések száma megsokszorozódott, ami történelmi tendenciaként mutatja a hagyományosan zárt, patriarchálisan monogám házasságok (és családok) életképtelenségét. Ezzel együtt a gyermekvállalás is erősen visszaesett, s tipikussá vált az egy-gyermekes (és egy-szülős) család. Holott a gyermekek egészséges személyiségfejlődéséhez a tartós és kiegyensúlyozott házasság teremtette családi légkör szinte nélkülözhetetlen. A szülőknek ezért a gyermek(ek) felnőtté válásáig lehetőleg együtt kell maradniuk úgy, hogy a gyorsan elmúló szerelmet előbb‑utóbb felváltja a baráti és szülőtársi elkötelezettség. Ami fenntartható akkor is, ha egyik, vagy mindkét félnél új szerelem jelentkezik egy „harmadik” iránt, s ezt válás, elhidegülés, s egyáltalán a család sérelme nélkül tudja átélni, megvalósítani. Éspedig nem titokban, hanem házastársa, mint legjobb barátja tudtával és egyetértésével.

Mindez persze elképzelhetetlennek látszik a hagyományos, konzervatív mentalitású emberek számára, akik a férfiaknak is inkább egy prostituált időnkénti felkeresését, vagy gondosan titkolt, futó kalandokat engedélyeznének, mint szerelmi jellegű, tartósabb, külső kapcsolatot. Az említett vitapartnerek javaslata a „hivatásos szeretők” intézményesítésére ugyanennek a régi, elavult mentalitásnak egy látszólag modernizált változata, amely azonban sem az egyén, sem a társadalom fejlődését nem szolgálja.

 


 

Függelék

 

Párválasztási Érettség Teszt

 

Önismereted fejlesztése érdekében válaszolj őszintén az alábbi kérdésekre. Fölhasználhatod a megadott válaszlehetőségeket is. Húzd alá a kiválasztott (vagy legfontosabb) választ. Ha több választ adnál egy kérdésre, úgy a válaszok elé írt sorszámokkal jelezd azok rangsorát, fontossági sorrendjét.

 

1. Milyen párkapcsolat felelne meg neked legjobban?

 

…. Egy életre szóló, kizárólagos párkapcsolat (házasság)

…. Egymást követően több, kizárólagos kapcsolat

…. Egy állandó és több, ideiglenes kapcsolat

…. Függetlenségemet nem veszélyeztető kapcsolatok

…. Illetve: .........................................................................

 

2. Véleményed szerint van-e jövője a házasság intézményének?

 

…. A házasság, mint a család alapja, változatlanul szükséges

…. Válságba került, de kiheveri, sőt, továbbfejlődik

…. Idejétmúlt, hovatovább felesleges intézmény

…. Ill.: ...............................................................................

 

3. Mit vársz elsősorban egy párkapcsolattól?

 

…. Nagyobb függetlenséget (szülőktől stb.)

…. Rendszeres és kielégítő nemi életet

…. Életerős saját gyermek(ek)et

…. Segítséget az érvényesüléshez, célok eléréséhez

…. Biztonságot, megbecsülést, barátságot

…. Kölcsönös szerelmet, csodálatos élményeket

…. Ill.: ...............................................................................

 

4. Milyennek képzeled leendő partnered/házastársad? Mit tartasz vele kapcsolatban a legfontosabbnak?

 

............................................................................................

 

............................................................................................

 

5. Szerinted mik a jó házasság alapfeltételei? (Ha többet jelölsz, rangsorold!)

 

…. Anyagi megalapozottság, lakás, jövedelem stb.

…. Kölcsönös, nagy szerelem, kizárólagosság

…. Hasonló világnézet és műveltségi szint

…. Szexuális összhang, kielégítő nemi élet

…. Egyetértés a családtervezésben, gyermeknevelésben

…. Közös érdeklődési kör, hasonló hobbik

…. Egymást kiegészítő különbségek

…. Hasonló származás és társadalmi helyzet

…. Nyitottság, egymás szabadságának tisztelete

…. Ill.: ...............................................................................

 

6. Sokak szerint a nők monogám, a férfiak poligám természetűek, így a nők kizárólagosságra,

a férfiak viszont változatosságra törekszenek. Egyetértesz ezzel?

 

…. Egyetértek, magam is ezt tapasztaltam

…. Nem, mert a nők is változatosságra törekszenek

…. Nem, mert a férfiak is kizárólagosságra törekszenek

…. Ez egyénenként, a beállítottságtól függően különböző

…. Ill.: ...............................................................................


 

7. Megengedhetőnek tartod-e az alábbi jelenségeket? (Tégy X-et!)

 

 

Felétt-lenül,
mert jó

Csak feltételekkel

Semmiképpen

a)  Önkielégítés (férfinél, nőnél egyaránt)

 

 

 

b)  Nemi kapcsolatok házasság előtt

 

 

 

c)  Homoszexuális kapcsolatok

 

 

 

d)  Sztriptíz (vetkőző műsor) nézése

 

 

 

e)  Nudizmus (meztelen strandolás)

 

 

 

f)  Pornográf képek, írások használata

 

 

 

g)  Prostitúció (üzletszerű szex)

 

 

 

h)  „Félrelépés”, külső kapcsolattartás

 

 

 

i)  Csoportszex összejöveteleken részvétel

 

 

 

 

 

8. Ezek közül melyik érdekel leginkább (és miért)?

 

...................................................................................................................

 

...................................................................................................................

9. Kivel tudsz teljesen őszinte lenni, s milyen feltételekkel?

 

...................................................................................................................

 

10. Hány éves voltál, amikor

 

 a) Az első magömlésed//havivérzésed volt? Kb. . . . . . . . . . éves

 b) Először próbálkoztál önkielégítéssel? Kb. . . . . . . . . . éves

 c) Először érezted magad szerelmesnek? Kb. . . . . . . . . . éves

 d) Először csókolóztál, ölelkeztél? Kb. . . . . . . . . .éves

 e) Először közösültél? Kb. . . . . . . . éves

 

11. Eddig összesen hány partnerrel jutottál el

 

 a) A csókolózásig? Kb. . . . . . . . . .

 b) A közösülésig? Kb.. . . . . . . . . .

 

12. Hányszor érezted már magad szerelmesnek? Összesen . . . . . . . . esetben

 

13. Eddigi legnagyobb szerelmed kezdődött: Kb. . . . . . . . éves korban

Eltartott . . . . . . . . . . . . . . . . . . . –ig

 

14. Milyen kapcsolatot látsz a szex és a szerelem között?

 

…. A kettőnek nem sok köze van egymáshoz

…. Jobb, ha együtt van, de a szex külön is jó

…. Számomra a kettő elválaszthatatlan

Ill.: ...........................................................................................................

15. Milyen formában szereted leginkább a szexet?

 

…. Hüvelyi közösüléssel …. Kézzel ingerléssel …. Szájjal ingerléssel

 

16. Milyen gyakran igényled az erotikus  élvezeteket?

Átlag heti …… (havi ………)

 

17. Az utóbbi 1 évben hányszor elégültél ki?

 

Önkielégítéssel? Kb. ……. Pettinggel? Kb. …….. Közösüléssel?

Kb. ………….

 

18. Ha éppen magányos vagy, menyire hiányzik a partnerkapcsolat?

 

…. Nagyon   …. Kicsit             Ill.: . . . . . . . . . . . . . . . .

 

19. Ha most épp nincs intim partnered, mióta? Kb. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

20. Elegendő lehetőséged van-e az ismerkedésre, párkeresésre?

 

…. Igen, bőven …. Nagyjából elég …. Sajnos nem elég

 

21. Jól kihasználod-e a lehetőségeket? (Ha nem, miért)

...................................................................................................................

...................................................................................................................

 

 

22. Életedben milyen szerepe van a párválasztás megoldatlanságának?

 

…. Van több, súlyosabb gondom is

…. Ez a második legnagyobb problémám

…. Most ez a legfontosabb számomra, mert

...................................................................................................................

 

23. Igaznak tartod-e önmagadra nézve az alábbiakat?

 

Igen

Nem

a)  Magabiztos és határozott vagyok

 

 

b)  Gyakran túl sok bennem a feszültség

 

 

c)  Alaptermészetem vidám és optimista

 

 

d)  Ismeretlenek közt feszélyezett vagyok

 

 

e)  Szeretek gyerekekkel foglalkozni

 

 

f)  Nem akarok megváltozni, nincs okom rá

 

 

g)  Nehezen tudok nemet mondani másoknak

 

 

h)  Kedvelem a nehéz feladatokat, kihívásokat

 

 

i)  Új helyzetben bizalmatlan vagyok

 

 

j)  Tudok lazítani, könnyen elengedem magam

 

 

Kiegészítés (magyarázat): ...................................................................

...................................................................................................................

 

24. Egy számodra megfelelő partnerrel mit szeretnél csinálni a nemi életen kívül?

 

…. Szép otthont teremteni

…. Közös kirándulásokat, utazásokat

…. Együttes kertészkedés, gazdálkodás

…. Saját gyermekek közös nevelése

…. Nagy beszélgetések, jó viták mindenféléről

…. Egy nagy eszme közös szolgálata

…. Közös kulturális élmények (színház, hangverseny stb.)

…. Közös társasági élet (házibulik stb.)

…. Ill.: ................................................................................

           .....................................................................................................

 

       25. Az utóbbi időben kik (milyen rokonok, issmerősök, partnerek) voltak számodra a legfontosabbak – és miért?

 

1.  .............................................................................................................

2. ..............................................................................................................

3. ..............................................................................................................

 

26. Milyen világnézetű embernek tartod önmagad?

 

…. Vallásos, éspedig ............................................................................

…. Nem vallásos, éspedig ...................................................................

…. Ill.: .....................................................................................................

 

27. Partneredtől milyen világnézetet várnál el?

 

…. Legyen velem azonos világnézetű

…. Legalábbis hasonló világnézetű, értékrendű legyen

…. Ez számomra nem olyan lényeges

…. Ill.: .....................................................................................................

 

      29.   Mi a legfontosabb számodra az életben?

 

…. Az, hogy szabadnak érezzem magam

…. Hogy jólétben és kényelemben élhessek

…. Jó hírem, tekintélyem legyen, hallgassanak rám

…. Legyenek sikereim a partnerkapcsolatokban

…. Kimagasló munkateljesítmények, szakmai sikerek

…. Sok új élmény, kaland, utazás

…. Nyugalmas, békés, szolid élet

…. Gyermeke(i)m sikeres fölnevelése

…. Ill.: .....................................................................................................

 

        29.   Mennyire érzed képesnek magad az életben való helytállásra?

 

…. Nekem minden sikerül, amit elkezdek

…. Amit nagyon akarok, azt végül is elérem

…. Nálam sikerek és kudarcok váltakoznak

…. Kudarcaim folytán már kevéssel is beérem

…. Segítség nélkül nehezen boldogulok

…. Ill.: .....................................................................................................

        30. Miben szeretnél változtatni önmagadon?

 

Testi tulajdonságok terén: ......................................................

Szexuális–párkapcsolati képességek: .......................................

Értelem, műveltség terén: ......................................................

Érzelem, akarat, jellem: .........................................................

Egyéb vonatkozásban: ..........................................................

............................................................................................

 

31.   Mi az, amit leginkább értékesnek, jónak tartasz önmagadban?

...................................................................................................................

...................................................................................................................  

 

  32.  Mennyire vagy elégedett a jelenlegi életkörülményeiddel?

 

…. Körülményeim tarthatatlanok, sürgős változtatásra szorulnak

…. Jó lenne sok mindenen változtatni, de nem lehet

…. Bizonyos körülményektől eltekintve tűrhetőek

…. Alapjában véve egészen jónak mondhatóak

…. Ill.: ................................................................................

 

     33. Milyennek tartod saját lelki alkatod?

 

Vérmérsékletem: …. Heves, indulatos (kolerikus)

…. Élénk, jókedélyű (szangvinikus)

…. Szomorkás, lassú (melankolikus)

…. Egykedvű, higgadt (flegmatikus)

Személyiségtípusom:

 …. Kifelé forduló, könnyen barátkozó (extravertált)

 …. Befelé forduló, zárkózott (introvertált)

 …. Ill.: ...............................................................................

 

34 Milyen lelki alkatú partnert tartanál magadhoz illőnek?

 

Legyen  ...................................................................................................

35 Rangsorold érdeklődésed fő irányait!

 

…. Műszaki, technikai kérdések, főleg: ..................................

…. Irodalom, képzőművészet, zene, főleg: .............................

…. Közgazdaság, pénzügy, kereskedelem: ..............................

…. Egészség, betegség, gyógyítás: .........................................

…. Nevelés, oktatás, főleg: ....................................................

…. Közlekedés, utazás, főleg: ................................................

…. Szórakozás, játék, sport: ..................................................

…. Ill.: ................................................................................

 

36. Milyen érdeklődést vársz el (leendő) partneredtől?

 

...................................................................................................................

 

37. Ismersz-e valakit, akihez (leendő) partnered hasonlíthatna?

 

…. Igen, éspedig: ..................................................................................

. Nem, mert ........................................................................................

 

38. Eddig hogyan próbáltad megtalálni a hozzád illő partnert?

 

…. Még sehogy, nem foglalkoztam ezzel, mert .......................

      ......................................................................................

…. Baráti társaságban vagy (táncos) összejöveteleken

…. Társas utakon, kirándulásokon

…. Szakértő segítségét kértem

…. Hirdetés útján is próbálkoztam

…. Ill.: ................................................................................

 

39. Eddigi partnerkapcsolataidban milyen problémák voltak?

 

…. Nem voltak komolyabb problémák, mert ...................................

     ............................................................................................................

…. A legnagyobb baj az volt, hogy  ...................................................

     ............................................................................................................

40. Milyen tanulságokat vontál le eddigi próbálkozásaidból?

 

…. Ehhez még nincs elég tapasztalatom

…. Nem rajtam múlt, sosem az Igazival találkoztam

…. Túlságosan engedékeny, jóhiszemű voltam

…. Túl magas követelményeket állítottam

…. Ill.: ................................................................................

 

41. Együttélés (házasság) esetén kinek a dolga lenne?                  férfié   //    nőé

 

a) A háztartás vezetése (mosás, főzés, takarítás)

b) A jövedelem beosztása, a pénz kezelése

c) A gyermek(ek) gondozása, ellenőrzése

d) A nemi élet kezdeményezése

e) Közös szabadidő-programok kialakítása

f) Alkalmilag meghívandók kiválasztása

g) Otthoni javítgatások elvégzése

h) Nagyobb értékű vásárlások eldöntése

i) Alkalmi többletmunkák vállalása

Kifejezetten a férfira tartozik még: .........................................

Kifejezetten a nőre tartozik még: ............................................

 

     42  Változtatnál-e bizonyos szokásaidon, ha a (házas) társad kérné?

 

…. Nem, mert nincsenek kifogásolható szokásaim

…. Ha szeret, elfogad a szokásaimmal együtt

…. Csak indokolt esetben változtatnék

…. Csak kölcsönösségi alapon változtatnék

…. Bármit megtennék, aminek örülni tudna

…. Attól függ, hogy ..............................................................

 

     43.  Mit tennél, ha fontos ügyekben konfliktusba kerülnétek?

 

…. Ez majdnem kizárt, mert csak összhang esetén házasodom

…. Nem vitatkoznék, az időre bíznám a megoldást

…. Igyekeznék meggyőzni, hogy nekem van igazam

…. A békesség kedvéért igazat adnék neki

…. Ill.: ................................................................................

     .......................................................................................

 

Szempontok a válaszok értékeléséhez

Minthogy a párválasztási érettség sokféle ismeretből, készségből és képességből tevődik össze, a teszt összeállításában a következő tényezőket kellett figyelebe venni:

 

I. Motiváció (és ellenmotiváció):

– Szexuális és szerelmi igények és képességek; érzelmi kötődés, önfeltárás

– Önmegerősítés igénye

 Szociális és intellektuális igények (közös célok, kommunikáció és együttműködés

– Egyéb szükségletek (anyagi vagy karrierigények, gyermekvállalás stb.)

 

II. Választási képesség

Az intelligencia foka és jellege, értékrendszer, életcélok

– Önismeret és emberismeret (énkép, énideál és partnerideál, összehasonlítási alap, önkontroll, házassági elvárások, szervezőkészség stb.)

 

III. Együttélési képesség

– Elkötelezettség-vállalás, szolidaritás (hűség)

– Alkalmazkodási és konfliktuskezelési készség

– Családtervezési és gyermekvállalási attitűd

– A válás kritériumainak megítélése stb.

 

A válaszok, illetve feladatmegoldások pontértéke –2 és +2 között váltakozik; ezek fejezik ki az érettség fokát. Az elérhető legmagasabb pontszámok: +120, ill. –100 pont. Ennek alapján a párválasztási érettség foka öt osztályba sorolható:

 

A (kiváló) fokozat: +100-tól +120 pontig

B (jó) fokozat: +80-tól +100 pontig

C (közepes) fokozat: +60-tól +80 pontig

D (gyenge) fokozat: +50-től +60 pontig

E (problematikus) fokozat: a + pontok száma 50 alatt

 

A válaszokat természetesen csak az alap-adatok (életkor, nem, iskolai végzettség stb.)

alapján lehet reálisan értékelni. (A teszt 17–18 éves kortól alkalmazható.)