Dokumentáció
(E. J. Haeberle művei
nyomán)
Az emberi
szexualitás jelenségeinek értelmezése már
az ókorban is foglalkoztatta az
orvoslással és a filozófiával foglalkozó, olyan tudósokat, mint
Hippokrates,
Platon, Aristoteles és
Galenus.
A középkorban
ezt a munkát arab és zsidó
tudósok folytatták, pl.
Avicenna, Averroes,
Maimonides
és mások. A reneszánsz korában a nemiség vizsgálata lendületet
kapott; Leonardo
da Vinci
az elsők között tanulmányozta a nemi szervek anatómiáját. De
ugyanezt tette később Vesalius,
Fallopius, Bartholinus
és W.
Cooper is.
A 18. században
ez a fejlődés ellentmondásosabbá
vált, mert pl. egy francia orvos, S.
Tissot nagy hatású könyvet
írt a maszturbáció
káros voltáról, s ez közel 200 évig befolyásolta
az orvosokat és pedagógusokat. A
19. század azonban
sok új, tudományos megállapítást hozott a nemiséggel kapcsolatban.
1827-ben K.E.
von Baer
felfedezi a petesejtet. 1837-ben
egy francia szerző (J.P.
Parent-Duchatelet) megírja az
első, nagy tanulmányt a prostitúcióról. 1843-ban H. Kaan
rutén orvos „Psychopathia
sexualis” címmel tanulmányt
közöl a szexuális „aberrációkról és
perverziókról”, amelyeket ugyanúgy
elmebetegségeknek minősít, mint
később R. von Krafft-Ebing (1886)
hasonló című művében. Egy
német jogász, K.-H. Ulrichs
1864 és 1879 között egész
sor tanulmányt közölt a „férfiak
közötti szerelemről”, amit veleszületett
tulajdonságnak tartott és
„uranizmusnak” nevezett.
(hordozóit pedig „urningoknak”,
akik „férfi testben női lélekkel” születtek;
tehát nem tehetnek róla, s ezért nem szabad őket büntetni).
1869-ben Karl
Maria Benkert
(Kertbeny Károly) először
használta a poroszt igazságügyminiszterhez címzett, nyilt levelében a
„homoszexualitás” kifejezést (az
„uranizmus” helyett). A
miniszter ennek nyomán szakvéleményt
kért neves
orvosoktól, akik azonban ezt nem tartották orvosi problémának.
1872 és 1885 között Paolo
Mantegazza
olasz orvos 3
könyvet publikált („Trilogia dell’amore”)
a „szerelem higiéniájáról, fiziológiájáról és antropológiájáról”.
Egy másik olasz orvos, Pasquale
Penta 1896-tól haláláig
(1904) kiadta a „szexuális pszichopátiákkal”
foglalkozó folyóiratát
Havelock Ellis angol
orvos pedig szintén
1896-tól kezdte közölni „Studies
in the Psychology of Sex” című
tanulmányait (amelyek utolsó
kötete 1928-ban jelent meg). Magnus
Hirschfeld
berlini orvos 1897-ben megalapította
a homoszexuálisok problémáival foglalkozó
„Tudományos-humanitárius Bizottság”-ot,
s 1899-től 24 éven át kiadta a
homoszexualitással foglalkozó évkönyveit.
Ő adta ki
1908-ban az első
szexológiai folyóiratot is
(Zeitschrift für Sexualwissenschaft),
amely ugyan egy év után
megszűnt, de 1914-ben
felújították.
Albert
Moll berlini orvos 1897-ben
kiadta „Untersuchungen
über die Libido
sexualis” (Vizsgálatok
a szexuális libidoról) című
tanulmányát. August
Forel svájci
pszichiáter pedig
1905-ben „Die
sexuelle Frage” (A
szexuális kérdés) címmel közölte (később magyarul is megjelent)
radikális reformokat javasló könyvét. Ugyanebben az évben jelent meg Sigmund
Freud „Drei Abhandlungen
zur Sexualtheorie” (Három
értekezés a szexualitás
elméletéről) című
tanulmánya, amelyben a
„normális” pszichoszexuális fejlődést
és a „perverziókat” próbálta
(pszichoanalitikus szemlélettel)
magyarázni. 1907-ben jelent
meg Iwan
Bloch
berlini orvos
„Das Sexualleben
unserer Zeit”
(Korunk nemi élete)
című könyve, amelyben kifejti, hogy a szexológia tudományának a nemiség biológiai és kulturális tényezőivel egyaránt
foglalkoznia kell.
Albert Moll
1909-ben adta ki „Das
Sexualleben des Kindes”
(A gyermek nemi élete) című
könyvét, amelyben Freud elméletét
elutasítva próbálja magyarázni
a gyermeki szexualitást. 1913-ban
ő alapította meg a „Nemzetközi Szexológiai Társaságot” is; később
pedig (1926-ban)
megszervezte Berlinben a
szexológia első
nemzetközi kongresszusát.
Egy hasonló, nemzetközi konferenciát azonban
Magnus Hirschfeld
már 1921-ben
szervezett. 1919-ben ő nyitotta
meg a világ első szexológiai intézetét
Berlinben; 1928-ban pedig
– egy újabb szexológiai
kongresszuson -- létrehozta a
„Szexuális reformok
Világlígáját”, amelynek elnökei
Hirschfeld, H. Ellis
és A. Forel
voltak. A Világlíga ezt követően
még 3
kongresszust tartott. Tudományos
munkáját Hirschfeld
az 1926
és 1930
között kiadott, öt kötetes
„Geschlechtskunde”
(Nemiségtan) című műveiben
foglalta össze.
Hitler és a nácizmus uralomra jutása
1933-tól véget vetett a
szexológia nyugateurópai
fejlődésének; Hirschfeld szexológiai
intézetét feldúlták, könyveit elégették, a szexológusokat pedig menekülésre
késztették. Wilhelm Reich,
aki Freud és Marx tanait próbálta
összeegyeztetni, 1936-ban
csak Dániában tudta kiadni
„Die Sexualität
im Kulturkampf” (A szexualitás
a kultúrák harcában) című,
eredetileg 1930-ban írt könyvét,
amelynek egy átdolgozott kiadása később
„A szexuális forradalom” címmel
az USA-ban jelent meg.
Az Egyesült Államok az
1930-as évektől kezdve
vezető szerepet játszott a szexológia
fejlesztésében. A zoológus
Alfred C.
Kinsey
munkatársaival 1938-ban kezdte meg
szexológiai adatgyüjtését. 1947-ben
az Indiana Egyetemen megalapította szexológiai
intézetét, 1948-ban
publikálta a gyorsan világhírűvé vált Kinsey-Jelentések
első kötetét „Sexual Behavior in the Human Male”
(A férfiak szexuális viselkedése)
címmel, s
ezt 1953-ban
követte a
nők szexuális viselkedéséről
szóló kötet. Ezekben több, mint
12 ezer férfival és nővel folytatott, személyes interjú alapján
összegezte az amerikaiak
nemi életével kapcsolatos megállapításait
és következtetéseit, amelyek aztán nagy felháborodást keltettek a
konzervativ és vallásos körökben.
Néhány éven belül meg is vonták Kinsey
intézetétől az anyagi támogatásokat.
(Holott a későbbi felmérések és adatgyüjtések
túlnyomórészt sorra igazolták Kinsey
megállapításait.)
Az amerikai szexológia és szexuálpszichológia további, jelentősebb eseményei:
1950: Ernst
Gräfenberg
német nőgyógyász, aki a nácik elől New Yorkba menekült,
egy indiai szexológiai folyóiratban publikálta
tanulmányát a női magömlésről,
s egyuttal felhívta a figyelmet a hüvely elülső talán található erogén zónára,
amelyet később róla neveztek el (G-spot).
1951: C.S.
Ford és
F.A. Beach „Patterns
of Sexual Behavior”
(A szexuális viselkedés mintái)
című könyvükben a különböző népcsoportok
szexuális viselkedésének összehasonlítása alapján kimutatják a hagyományos, nyugati szexuáletikai normák
viszonylagosságát. E könyv mondanivalóját jól kiegészítették és
alátámasztották M.
Mead,. B. Malinowski
és mások vizsgálatai.
1955: John Money
klinikai pszichológus vizsgálatai
alapján elsőként
különbözteti meg a nemet (Sex) a
nemi szereptől (Gender),
amelynek alapja a nemi identitás, vagyis a biológiai nem
elfogadása.
1966:
William H. Masters amerikai nőgyógyász
és felesége, Virginia
Johnson több száz
nő és férfi szexuális viselkedésének
laboratóriumi vizsgálata alapján
publikálják „Human
Sexual Response”
(Emberi szexuális
reagálás) című könyvüket,
amelyben a fiziológiai és pszichológiai
tényezők kölcsönhatását vizsgálják. Megállapításaik tanulságait
a szexuális funkciózavarok terápiájában is alkalmazták;
erről szóló könyvük,
„Human Sexual
Inadequacy” (Emberi szexuális
zavarok) címmel
1970-ben jelent meg, s ez lett a modern
szexuálterápia alapvetése (amelyet
később többen – pl. H.S. Kaplan, L. Barbach és mások – továbbfejlesztettek).
1973: John Gagnon és
William Simon
amerikai szociológusok „Sexual
Conduct: The Social Sources
of Human Sexuality (Szexuális viselkedés:
az emberi szexualitás társadalmi
forrásai) című könyvükben a szexuális viselkedésről megállapították, hogy az
„interaktivan szerzett, szkriptezett viselkedés”. Vagyis nem valamiféle
nemi ösztön határozza meg, hanem
az egyéni fejlődés során elsajátított „szkriptek”:
előírások, minták és
szabályok, amelyek nem ritkán ellentmondásosak
és a partnerek közötti egyeztetésre
szorulnak.
1974: H. Lehfeldt
kezdeményezésére ekkor
tartották Párizsban a 2. világháború
utáni első
szexológiai Világkongresszust.
Azóta a világ különböző nagyvárosaiban
a World
Association for Sexology
(Szexológiai Világszövetség) már
16 Világkongresszust
tartott. Az Egészségügyi Világszervezet
(W.H.O.) pedig
először éppen 1974-ben
hozta létre a
meghívott szakemberek által kidolgozott
Ajánlásokat a szexuális
egészség védelme érdekében. (Az Ajánlások továbbfejlesztett változata
2001-ben is megjelent.) A
Szexológiai Világszövetségnek azóta
a világ legtöbb országában tagszervezetei
jöttek létre. Az 1989-ben létrejött „Szexológia
Európai Szövetségéhez” (European
Federation of Sexology)
több, mint 60 szexológiai társaság
és intézet tartozik.
1976: San Franciscoban
megnyílt az „Institute for Advanced Study of
Human Sexuality”
(Az emberi szexualitás magas szintű tanulmányozásának intézete),
mint államilag elismert szexológiai főiskola, amely a kutató munkán
kívül diplomát biztosít a
szaktanfolyamait sikeresen elvégzőknek. De
hasonló tevékenységet folytat a
Kinsey Intézet
és több egyetem Szexológiai
Intézete is.
1995: A
berlini Robert
Koch Intézetben E.J.
Haeberle
létrehozott egy Szexológiai
Archivumot, amely azóta „Magnus
Hirschfeld Szexológiai Archivum”
néven önállósodott, s
hatalmas könyv és folyóirat-gyüjteménye mellett
létrehozta a világ legnagyobb, internetes szexológiai website-ját
(címe: www.szexology.cjb.net ),
amely több nyelven különböző
szexológiai dokumentumokat és
kurzusokat tesz elérhetővé
(néhányat már magyarul is!). Ezek nagyon megkönnyíthetik a modern
szexológiai (köztük szexuálpszichológiai) ismeretek elsajátítását.
„A szexológia történetére jellemző, hogy azok az orvosok, akik a legtöbbet tették a nemi betegségek és az anyák halálozásának leküzdésére, alig írtak e jelenségek következményeiről. A szexológia tudományának igazi úttörői viszont nem az orvosi világból származtak. Semmelweiss ugyan felfedezte a gyermekágyi láz kórokozóját, Neisser a gonococcust, Schaudinn a treponema pallidumot, Ehrlich a szifilisz hatássos gyógyszerét, de közülük senki sem foglalkozott azzal, amiről újabban a szexológusoktól értesültünk. Az ember nemi életének eredetével, céljával és gyógyításával kapcsolatos előítéletek ugyanis olyan erősek voltak abban az időben, hogy ezek a neves orvosok óvatosságból ellenálltak annak a kísértésnek, hogy felfedezéseik mélyebb következményeit is levonják. Nyilván nem lustaságból, hanem, mert a gyógyítás tudományát is gúzsba kötötte a patriarchális világ sötétsége, például a nők emancipációjával kapcsolatban, amiről az etnológusok, történészek és szociológusok már évtizedek óta hiába töprengtek, így ez az orvosok számára elképzelhetetlen volt.
Igy történhetett meg, hogy az emberi szexualitással kapcsolatos felismerések is, amelyek 1861 és 1884 között Morgantól, Engelstől, McLennontól és Bachofentől származtak, csak 1890 után találtak visszhangra, éspedig a szexológusoknál. Az a három férfi, aki a legnagyobb hatást gyakorolta a szexológia fejlődésére, nem az orvosok közül került ki: Remy de Gourmont, aki 1903-ban publikálta „A testi szerelem” című könyvét, filozófus volt; René Guyon, a „Szexuáletikai tanulmányok” szerzője jogász volt; Alfred C. Kinsey pedig zoológus. A szexológia azon úttörőit pedig, akik orvosi képzettséggel rendelkeztek, mint Krafft-Ebing, Forel, Freud, H. Ellis, Hirschfeld és W. Reich, eretnekeknek tartották. S joggal! Eretnekek voltak, mert a polgári társadalom patriarchális világában egy forradalmi eszmét hirdettek: a nemek egyenlőségét!”
(In: La sexologie. Dictionnaire encyclopedique. 1973, Gerard & Co., Verviers, 441 p.)
1.
Szexológiai szakképzés
Európában
(M. Szexológiai Szemle, 2000/2.,
42-44 old.)
A
berlini Robert Koch Intézet
Szexológiai Archivuma által kiadott,
„Sexology in Europe” (1995)
c. könyv E.J. Haeberle
és W. Simons
szerkesztésében átfogó tájékoztatást
ad a szexológia európai intézményeiről, szervezeteiről és azok képzési
programjairól. Ebből többek közt
megtudhatjuk, hogy Európában az
1990-es évek elején már 75
szexológiai intézet, vagy tanszék
és 50 szervezet, társaság működött, s szinte mindegyiknek volt
könyvtára, archivuma. Hasonló a
helyzet a képzési programok terén. A könyv
nyolc ország képzési
programját ismerteti, bár hangsúlyozza, hogy egyre bővül az ilyen programok
száma.
Az
Európai Unióban különösen
Franciaország és Spanyolország igen aktiv a szexológiai képzés terén, míg Németország
eléggé lemaradt, több más országgal együtt.
Ez az aránytalan fejlődés azonban hosszabb távon nem tartható,
tekintettel az európai integráció folyamatára. Az
Európai Unió
bármelyik tagországában megszerzett diplomát ugyanis a többi tagországban
is elismerik, s minthogy az Unión belül szabad a mozgás és munkavállalás,
előbb-utóbb a képzések is integrálódnak.
A jelenlegi képzések 3 nagyobb csoportba sorolhatók:
1.
Orvosi szexológia
és -terápia,
2.
a szexuális problémák nem-orvosi
pszichoterápiája és
3.
szexuális nevelésre képesítő
programok.
Nyilvánvaló,
hogy ezek a programok hosszabb távon standardizálódnak,
vagyis az Unióban egységes követelményeket állítanak a képzésben
résztvevők elé, s
ez meg fogja könnyíteni a
szexológiai diplomák
és tudományos fokozatok
általános elfogadását. Ezt
a fejlődést nagyon elősegítheti a computer-technológia
gyors terjedése, ami lehetővé teszi a szexológiai képző és továbbképző
programok elérhetőségét az interneten vagy
CD-ROM-on, s így jóval
kevesebb időt kell a képzés helyén
eltölteni.
Napjainkban
elavulttá válik a szexológiai képzés merev
szétválasztása orvosi
és nem-orvosi szexológiára. Egyoldalú
képzések helyett átfogó, interdiszciplináris programokra van szükség,
nemcsak az orvosképzésben, hanem
a pedagógusok, pszichológusok,
jogászok, szociológusok, demografusok, történészek, szociális munkások,
újságírók, sőt, még a teológusok szemléletének
alakításában is. Ha az egyetemek
felismerik ennek szükségességét és
levonják a megfelelő konzekvenciákat, akkor nagy lépést tehetünk az
Európai Unió színvonala felé.
(E téren ugyanis nemcsak Nyugateurópát, hanem a Cseh Köztársaságot is utol kell érnünk.)
A prágai Károly
Egyetem Szexológiai Intézetét
1921-ben alapították, s
azóta folyik ott szexológiai képzés. A
posztgraduális képzésben főleg
nőgyógyászok és urológusok,
valamint pszichiáterek vehetnek részt.
A képzés legalább két éves
és az orvosi szexológia
minden ágára kiterjed; a program
16 témakört sorol fel, a
pszichoszexuális fejlődéstől kezdve a
szexuális diszfunkciókon
és a parafiliákon keresztül egészen a fogamzásgátlásig és a
mesterséges megtermékenyítésig. A képzés befejezéseként szexológiai disszertációt kell írni
és megvédeni. Sőt, szóbeli
vizsgát is kell tenni egy bizottság előtt. Ennek sikere alapján lehet valaki
szexológus szakorvos, azaz
szexuálterapeuta.
Lengyelországban
hasonló szexológiai képzés folyik
a varsói szexológiai intézetben.
Itt az orvosok hároméves szakképzésben részesülnek. Elvárják tőlük,
hogy két idegen nyelven tudjanak szakirodalmat
olvasni, kétszer tartsanak referátumot tudományos üléseken, s egy állami
bizottság előtt vizsgázzanak orvosi és „szociális” szexológiából.
Az utóbbi tartalmazza a szexuálpszichológiát, a szexuálszociológiát,
a szexuálpedagógiát és a szexuálkriminológiát
is. Sajnos, ez a magasabb szintű
szexológiai képzés itt is csak egyes szakorvosokra terjed ki posztgraduálisan ( s közülük is csak kevesekre).
Franciaországban
hat egyetem között együttműködés alakult ki
a szexológia oktatása terén.
Ennek folyamatban levő
megvalósítása egységes,
standardizált szexológiai képzést eredményez.
Jelenleg már nemcsak orvosok, hanem pszichológusok, sőt, szülésznők
és szociális munkások is pályázhatnak a képzésre. Az első évben az
orvosi szexológia alapismereteit sajátítják el
(heti 3 órában).
A második évben heti 4
órában előadásokon és szemináriumokon vesznek részt, végül írásbeli
vizsgát tesznek. Az egyetemi diplomához azonban egy harmadik évnyi tanulás
is szükséges, ugyancsak heti 4 órában,
s azon már csak orvosok vehetnek részt. A végén ők többórás
(írásbeli és szóbeli) szigorlatot tesznek
és „szakdolgozatot” nyújtanak be. Munkájukat később szupervizor
is ellenőrzi.
Németországban
az orvosi szexológia „akadémiája” Kielben
működik, de több más egyetemen is oktatnak szexológiát, ami egyébként az
orvosok továbbképzésének is fontos része.
Diplomás orvos-szexológusokat azonban még nem képeznek.
A minimum 240 órás képzésből
120 óra az elméleti megalapozás,
60 óra a szexuális problémákkal
foglalkozó Bálint csoport,
ugyanennyi egy workshop. Azonkívül
minimum 3
egyénnel készült és
3 párral készült interjút (anamnézis-felvételt)
kell bemutatni, és 6 eset szupervideált
terápiáját kell dokumentálni.
Olaszországban
a cataniai egyetem indította be a „klinikai
szexológia” kurzust, amely 4 éves,
évente 600 óra
elmélettel és
200 óra szupervideált gyakorlattal, egyetemet végzett orvosok számára.
A résztvevők tíz különböző
szakirány közül választhatnak. Ezek: szülészet
és nőgyógyászat, urológia és
andrológia, termékenység,
endokrinológia, klinikai
gyakorlat, higiénia és megelőzés,
pszichológia, szociológia, diagnosztika és szemiotika, szexuálterápia. A
diploma elnyeréséhez sikeres szigorlatot kell tenni a
jelöltnek.