Dokumentáció

   (Szakkönyvek és szakvélemények)

1. Bosinski H.A.G. : Geschlechtlichkeit  und  Sexualität unter dem  Aspekt  der  Biopsychosozialität  des  Menschen --  Ein Versuch  (In: K.F.Wessel(Hg.): Interdisziplinäre Aspekte der Geschlechterverhältnisse...1992,   Kleine V.,  314 p.)

A  német szerző, a berlini Humboldt  Egyetem   tanára ebben a tanulmányában  a nemiséget az ember „biopszichoszociális” megnyilvánulásának tartja. Abból indul ki, hogy az emberi viselkedés eredetéről és motívumairól szóló viták  többé-kevésbé az alábbi két álláspontot tükrözik:

a)                     Az ember viselkedését  (filo)genetikus  öröksége  és  biológiai  alkata  határozza meg.  A tanulásnak, kultúrának és nevelésnek  csupán  módosító  szerepe van.

b)                     Az  ember  szociális környezetének, kultúrájának és nevelésének terméke.  A biológiai tényezők csak  az anyagi alapokat jelentik ehhez, de nem befolyásolják tevékenységének tartalmát.

A tudományon belül is tartják magukat a megalapozatlan előfeltevések, többek közt éppen  a nemiséggel kapcsolatos elméletekben.  A vita  nem csupán a  „kemény” vagy „lágy”  adatok körül  folyik, hanem valójában  a  „test  vagy lélek”,  a „természet  vagy  kultúra”  ellentéte körül.  Legfőbb ideje tehát az emberi viselkedés komplexebb megértésének,  egyrészt a  biológiai-orvosi (természettudományi), másrészt a  szociológiai-pszichológiai  (társadalomtudományi)  megközelítések  áthidalásának.  Erre jó példának tűnik a szexuális orientáció  esszencialista és konstruktivista értelmezése közötti ellentét, amelyet eddig nem sikerült áthidalni.

A  nácizmus bűnei miatt sokak szemében gyanússá vált az  emberi viselkedés biológiai  (vagyis  faji) eredetének állítása. Ezzel ellentétben a sztálinizmus  szélsőségesen hangoztatta, hogy  az ember a maga társadalmi viszonyainak terméke.  Holott az emberi viselkedés, különösen pedig a szexuális viselkedés biológiai-orvosi  leleteinek mellőzése, tagadása  lehetetlenné teszi az ember komplex megértését. Az így megőrzött, dualisztikus emberkép a biológiai adottságokat „állati maradványoknak”  tartja, amelyek az ember számára már rég feleslegessé váltak.  Ugyanakkor viszont a biológiai  elméletek is tévednek, amikor feltételezik, hogy a viselkedés fejlődése a szociokulturális tényezők alapvető hatásának figyelembe vétele nélkül is megérthető, nemcsak a filogenezis, hanem az ontogenezis tekintetében is.  Hiszen bebizonyosodott, hogy már az emberszabású majmok  fejlődését is meghatározó hatása van a bioszociális tényezőknek. Mennyivel inkább érvényes ez az emberi  fajra, amely éppen ebből az állati szintből emelkedett ki!  A tudomány számára mindenképpen nagy kihívás az emberré válás e kritikus fázisainak felderítése.

Előbb azonban nem árt tisztázni néhány  terminológiai kérdést  Bosinski  szerint.  Mindenekelőtt két, azonos értelműnek vélt fogalmat kell differenciálnunk.  Gyakran akkor is  „nemtől függő” (geschlechtsspezifisch) viselkedésről beszélnek, amikor valójában  csak  „nemre jellemző” (geschlechtstypisch)  viselkedésről van szó. Holott nemtől függőnek csak azokat a funkciókat vagy struktúrákat nevezhetjük, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a biológiai reprodukcióhoz, tehát pl. a  menstruációt, a gyermeknemzést, a szülést és a szoptatást.  Ezek a nemtől függő különbségek genetikailag megalapozottak és  bipolárisak.

Ezzel szemben a „nemre jellemző, tipikus” különbségek  statisztikai jellegűek,  vagyis nem találhatók meg minden egyednél az adott nemben, hanem csak az egyneműek csoportjainál.  Ha összehasonlítjuk más nemű csoportokkal, akkor nemre jellemző különbségek derülnek ki. Ezek tehát az  átlagot illető különbségek, amelyektől az egyén eltérhet.  A nemekre jellemző különbségek közé tartozik például  a  férfiak átlagosan jobb térbeli tájékozódása, vagy átlagosan  agresszivebb viselkedése,  és a nők  motivációjának, viselkedésének átlagosan erősebb szociális  irányultsága  stb.  S ami a legfontosabb, hasonló a helyzet a férfiak és nők szexuális orientációja terén;  ez sem nevezhető  „nemtől függőnek”,  hiszen sokszorosan bebizonyosodott, hogy  mindkét nembeliek képesek a hagyományosan „normálisnak”  tekintett  heteroszexuális orientációtól eltérni  (bár ez a nemre átlag jellemző  viselkedésük).

Tény, hogy a  statisztikai jellegű értelmezés alapján csak az számít „normálisnak”, aki az átlagnak megfelelően viselkedik. E felfogás fejlődés-ellenességének egyszerű példája a  balkezesség értékelése:  mivel eltér az átlagtól, egyes kultúrák abnormálisnak tekintik és erőszakkal át akarják nevelni, holott ugyanúgy működhet, mint a jobbkezesség.  A „normalitás”  megfelelője tehát nem az átlagnak megfelelés, hanem a funkcionálás. Ha ezt az elvet a szexuális orientációra alkalmazzuk, akkor felmerülhet a kérdés, hogy az emberi faj  „biszexuális lehetőségének” milyen evolúciós értelme van?  Ennek megválaszolásával ugyanis közelíthetjük egymáshoz a biológiai-evolúciós  és a  szociológiai-történelmi  megközelítéseket.

A nemekre nézve jellemző megoszlású tulajdonságok, így a szexuális orientáció filogenezisét illetően  érdemes megnézni, milyen evolúciós értelme vagy értéke lehet a különféle szexuális beállítottságoknak.  A  heteroszexuális orientációnál ez egyértelmű, hiszen ez teszi lehetővé a faj szaporodását  (bár az emberi faj túlnépesedése folytán ma már kevésbé fontos). A  biszexuális  (és homoszexuális) orientáció esetében meggondolandó a kultúrákat átfogó, univerzális elterjedtségük, az előfordulásuk más emlősállatoknál, különösen a nem-emberi  primátáknál, ami arra utal, hogy evolúciósan is funkcionális.  Biológiai megalapozottságát mutatja, hogy  egyes állatkísérleti adatok szerint a prenatális szakaszban előforduló androgének mennyisége befolyásolhatja a későbbi szexuális orientációt.

Bosinski mindebből azt a következtetést vonja le, hogy az ontogenetikus fejlődésben is megvannak  a különböző irányú szexuális orientáció  biológiai előfeltételei.  Ezek azonban csak lehetőségek, amelyek közül valamelyik erősebb vagy kizárólagos realizálódását már a környezeti faktorok segítik elő. Igy jön létre  a  „komplex interdependenciák rendszere”, az ember, mint  „biopszichoszociális  lény”.  

2. I. Sz. Kon:  A  nemi  identitásról (In:  Énünk nyomában.  1989, Kossuth K., 352 o.)

A  világhírű  orosz  szexológus  ebben a könyvében  a személyiség  én-tudatának  fejlődésével kapcsolatban  a nemiség-tudat fejlődésére is kitér. Az alábbiakban néhány jellemző részt ismertetünk a könyvből:

Az Én állandóságának, azonosságának gondolatát Kon szerint  legjobban az  identitás  terminus fejezi ki, amelynek az emberről szóló tudományokban  három fő modalitása van:  „1.  a  pszichofiziológiai  identitás  a szervezet  fiziológiai és pszichikus folyamatainak és  struktúrájának egységét és folytonosságát jelöli;  2.  a  társadalmi identitás  azon tulajdonságok rendszerét jelöli, amelyek az egyedet társadalmi egyénné, egy meghatározott társadalom vagy csoport tagjává teszik...  3.  a személyes  identitás  (vagy  én-identitás)  az önmaga énjének tudatában levő személyiség  élettevékenységének, céljának, motívumainak, egzisztenciális fontosságú attitűdjeinek  egységét és folytonosságát  jelöli...

Az Én belső szerkezetének vizsgálata  a  fogalmak további differenciálódásával jár.  Az alanyi-tevékeny  mozzanatot, az egyéni lét  szabályozó-szervező elvét  aktiv, cselekvő, egzisztenciális  Énnek vagy  ego-nak nevezik. Az egyén önmagáról alkotott elképzeléseit, én-képét vagy én-koncepcióját  reflexiv, fenomenális vagy  kategoriális Énnek. Az Én fogalmi formákat nem öltő átélésének  jelölésére olykor az  én-élmény  terminust is használják. Minden egyes elemnek specifikus  folyamatok felelnek meg:  az egzisztenciális Énnek  az önszabályozás és önkontroll;  az én-élménynek az önészlelés (ön-percepció);  a kategoriális énnek az önismeret, az önértékelés  stb.” (32-33.old.)

„A  gyermek  kategorizálási képességének fejlődése  különösen szemléletesen követhető nyomon  nemi hovatartozásának tudatosulásán. Az elsődleges nemi identitás, önmagának a férfi vagy női nemhez sorolása rendszerint már másfél éves korra kialakul, s az éntudat legszilárdabb, középponti elemét alkotja. A nemi identitás terjedelme és tartalma a növekedéssel változik. A kétéves gyermek tudja, hogy milyen nemű, de tudását még nem tudja megindokolni. Három-négy éves korára világosan megkülönbözteti a körülötte levő emberek nemét  (már  7-8 hónapos csecsemőknél is megfigyelhető, hogy eltérően reagálnak férfiakra és nőkre), ezt azonban gyakran esetleges külső jegyekkel, például a ruhával kapcsolja össze  és elvileg megmásíthatónak, megváltoztathatónak tartja. Hat-hét éves korában a gyermekben végleg tudatosul a nemi hovatartozás megmásíthatatlansága, ami egybeesik a viselkedés és a beállítódások nemi differenciálódásánek viharos erősödésével:  a  fiúk és a lányok saját kezdeményezésükre  különböző játékokat és játszótársakat választanak, különböző lesz az érdeklődésük, viselkedési stílusuk  stb. Ez a spontán nemi elkülönülés, a nemi ismérv szerinti társaságképződés  előmozdítja a nemi különbségek tudatosulását.

A gyermek saját nemi hovatartozásának tudatosulása  egyrészt szomatikus  ismérveken alapszik, másrészt olyan magatartásbeli és karakterológiai sajátosságokon, melyek értékelhetőek aszerint, hogy mennyire felelnek meg a férfiasság (maszkulin jelleg)  és a nőiesség (feminin jelleg)  normativ  sztereotipiáinak.  Ezek az önértékelések – mint az összes többi, gyermeki önértékelés – abból származnak, ahogy a gyermeket környezete értékeli;  többdimenziósak  és gyakran nem egyértelműek. Már az óvodásoknak is gyakran problémát okoz  a férfiasságuk illetve nőiességük mértékének megítélése  és nemi szerep-preferenciáik közötti viszony.

Noha a nemi differenciálódásnak és tudati tükröződésének pszichológiája nagy elméleti és gyakorlati, pedagógiai és gyógyászati jelentőségű,  a kérdést még kevéssé vizsgálták. E  folyamatok magyarázatára három alternativ elmélet tart igényt:

Az  identifikációs  elmélet  az  érzelmek és az utánzás  szerepét hangsúlyozza;  e teória szerint a gyermek öntudatlanul a vele azonos nemű felnőttek, mindenekelőtt szülei magatartását utánozza, helyükbe akar lépni.  A nemi tipizációs  elmélet, amely a tanulás  (szocializáció) szerepét emeli ki, döntő jelentőséget  tulajdonít  a megerősítés mechanizmusainak: a  szülők és más felnőttek  megdícsérik, jutalmazzák a fiúkat a „fiús”, elmarasztalják a „lányos”  viselkedésért, a lányok pedig dícséretet kapnak a „nőies”  és szidást a „férfias”  viselkedésért.  Az  önkategorizálási elmélet,  amely L.A. Kohlberg  amerikai pszichológus kognitiv fejlődési elméletére támaszkodik, az éntudat vezető szerepét hangsúlyozza:  a gyermek először elsajátítja a nemi identitást, fiúnak vagy lánynak vallja magát, majd magatartását ahhoz igazítja, amit az elfogadott magatartással összhangban állónak vél.  A nemi tipizációs elmélet szerint a gyermek viselkedési motivációjának logikája ilyen: „Dícséretet szeretnék kapni;  akkor  dícsérnek, ha azt teszem, ami egy fiúhoz illik, ezért fiú akarok lenni.” Az önkategorizálási elmélet szerint: „Fiú vagyok, ezért azt akarom tenni, ami fiúhoz illik; és hogy ezt tehetem, az a jutalmam.”

 Bár mindhárom elméletben van némi igazság,  egyikük sem ad magyarázatot valamennyi ismert tényre. Az  identifikációs elmélet legfőbb gyengéje alapfogalmának határozatlansága:  az identifikáció jelentheti  önmagunknak másokkal való összehasonlítását, utánzást és másokkal való azonosulást is.  Ámde, ha egy fiú védekezésből azonosul az apjával,  mert fél tőle  (:a  freudi Ödipusz-komplexus), annak nem sok köze van a szereteten alapuló utánzáshoz.  A  konkrét egyén  (az apa mint személyiség)  viselkedésének utánzását gyakran összekeverik  társadalmi szerepének elsajátításával  (az apa, mint tekintélyi figura).  Az is gyakori, hogy a fiú valójában nem az apját,  hanem egy másik férfit tekint példaképének.  Azonkívül  a  gyermekek viselkedése korántsem mindig  a  felnőttek viselkedésének utánzásán alapul;  az egynemű fiúkompániák például  nyilván nem azért jönnek létre, mert a fiúk azt látják, hogy apjuk kerüli a nőket.

A  nemi tipizációs elmélet mechanikus:  a gyermek inkább tárgya, semmint  alanya a szocializációnak.  Erről az álláspontról kiindulva nemigen magyarázható meg, hogy a nemi sztereotipiákhoz képest miért van annyi,  a nevelés jellegétől független egyéni változat  és  eltérés. Azonkívül számos  sztereotip  fiús és lányos  reakció  spontánul, a tanítástól és ösztönzéstől függetlenül  alakul ki.

Az önkategorizálási elmélet bizonyos tekintetben  szintetizálja a két előbbi közelítésmódot:  feltételezi, hogy a gyermeknek a neméhez illő viselkedésről alkotott elképzelései  egyaránt függnek a mintájául szolgáló férfiak és nők viselkedésére vonatkozó, saját megfigyeléseitől,  valamint az ilyen jellegű cselekedetei által a környezetéből kiváltott helyesléstől vagy rosszallástól.  Ez az elmélet azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy  a gyerekek magatartásának nemi szerep szerinti differenciálódása  jóval korábban kezdődik, mintsem  stabil identitásuk kialakulna.

Meglehet, hogy ezeket az elméleteket nem alternativ, hanem egymást  kiegészítő teóriáknak kellene tekintenünk,  amelyek ugyanazt a folyamatot írják le  különböző  szempontokból:  a nemi tipizációs elmélet a nevelők,  az önkategorizálási elmélet a gyermek szemszögéből.  Azonkívül a nemi öntudat kialakulásának különböző oldalaira irányítják a figyelmet:  a  kognitiv fejlődési elmélet a kategorizálás folyamataira, a nemi tipizációs elmélet  a tanulásra és a begyakorlásra, az identifikációs elmélet pedig  az érzelmi kapcsolatokra és  viszonyokra.

A  maszkulin és a feminin jelleg sztereotipiái,  azaz a férfias és a nőies tulajdonságok  ideális készletei, amelyek alapján az emberek testalkatukat, magatartásukat és jellemüket észlelik és értékelik,  nagyon szilárdak és szorosan összefüggnek  a  kultúra illetve  szubkultúra  normáival.” (184-186. old.) 

3. Pepper  Schwartz – Philip Blumstein:

            Der  Erwerb sexueller Identität : Bisexualität

            (In: E.J.Haeberle – R. Gindorf (Hg.): Bisexualitäten.  1994, Fischer V., 359 p.)

Az amerikai szerzők  1973-1974-ben  156  véletlenszerűen kiválasztott egyént  (76 férfit és 80 nőt,  20—60 éveseket)  vizsgáltak  félig strukturált, többszöri interjúkkel,  szexuális  identitásuk  és orientációjuk  alakulása szempontjából.  Abból indultak ki, hogy még a szakemberek is többnyire kritikátlanul elfogadják, hogy a nemi szerep  dichotom  jellegű, vagyis két lehetséges formája a férfi és a női szerep, amelyek mindegyike  állandó szomatikus és viselkedésbeli tényezőkön alapul. A szexuális orientációt pedig abból állapítják meg, hogy az egyén nemi energiája (libidoja)  milyen tárgyra (milyen nemű személyre)  irányul.  Ez pedig a nemi szerepekből következne.

E  sztereotip séma  komplikációi egyrészt a nemi energia  ambivalens fogalmából adódnak, másrészt abból, hogy  a  nemi szerepviselkedés, s vele együtt a szexuális identitás és az orientáció is változhat az egyének élete során.  A szexuális orientáció egy absztrakt fogalom, amely leegyszerűsíti a valóság komplexitását, s benne  esszencialista  elképzelések  tükröződnek, amelyek kétféle szexuális orientációt feltételeznek, ezeket pedig egymást kizárónak, s egyszer s mindenkorra adottnak tartják. „A szexuális  identitás  a nemi lényeg szubjektiv megnyilvánulása,  a szexuális orientáció  pedig annak nyilvános manifesztációja.” (217.old.)  A heteroszexuális identitás  nyugati kultúránkban a legtöbb ember számára  normálisnak tűnik, s nagyrészt tudattalanul alakul ki. Egy jelentős kisebbségnek azonban előbb-utóbb problémát okoz;  ezek a homoszexuális és biszexuális beállítottságúak.  Helyzetük abban különbözik egymástól,  hogy a homoszexuálisok már kialakították szubkultúrájukat és  szervezeteiket, amelyekbe a biszexuálisokat nem fogadják be,  mert ők  „nem igazi homoszexuálisok”. Ők csak napjainkban kezdik kialakítani saját szubkultúrájukat  és szervezeteiket.

A vizsgálatok eredményei az alábbi, egymással összefüggő témák köré csoportosíthatók:  1.  A  felnőttek szexuális identitásának  változtathatósága.  2.  A  szexuális viselkedés és a szexuális identitás közötti viszony problematikussága.  3.  A  férfiak és nők különbségei a szexuális fejlődés  és az identitás kialakulása terén.  4.  A multbeli élmények mai értelmezésének és a jövőben elvárt élmények anticipációjának szerepe az identitás  alakulásában.  5.  A  szexualitás  kulturális tényezőinek hatása a szexuális identitás alakulására.

A  szerzők megállapítják, hogy bár a legtöbb amerikaiban csak egyfajta szexuális identitás alakul ki, az általuk megkérdezettek többsége  identitásának változásairól számolt be. Az is kiderült, hogy a szexuális viselkedés nem határozza meg döntően az egyén szexuális identitását  és orientációját,  mert a viselkedésnek rendkívül sokféle motívuma lehet.  Bizonyos viselkedések és élmények pedig felkelthetik a „másság”  gyanúját, vagyis egy olyan feltételezést, amit az egyén felül akar vizsgálni, hogy kipróbálja és tisztázza saját szexuális beállítottságát. Ha ennek során gyanúja megerősödik, s tapasztalja, hogy képes a homoszexuális viselkedésre is, akkor szexuális orientációja a biszexualitás  irányában változik.  Mivel azonban legtöbben csak kétféle beállítottságot  (hetero-  vagy  homoszexuálist)  tartanak lehetségesnek, sokáig hadakoznak a biszexuális orientáció ellen,  s vagy hetero-, vagy homoszexuálisnak tartják magukat.

A két „lehetséges beállítottság”  elfogadott előítélete tehát legalább annyira  (vagy még inkább)  befolyásolja a szexuális identitás alakulását,  mint a szexuális viselkedés, bár ez utóbbi könnyebben eltér az elfogadott normáktól.  Valójában tehát jóval több a biszexuális beállítottságú  nő és férfi, mint  ahányan ezt elismerik magukról. (Egyébként tény, hogy ezt már  A.C. Kinsey  is megállapította.)

4. Szilágyi Vilmos:  Biszexuálisak  vagyunk?

               (In:  Intimkapcsolat kézikönyve,  1994,  222-231.old. alapján)

A  hirdetési lapok és a szex-magazinok társkereső illetve szexpartner-kereső rovataiban egymást érik a biszexuális partnert kereső hirdetések. Úgy tűnik, főleg  (házas)párok keresnek maguknak olyan partnert, aki a hármas szexet sem utasítja vissza. Ez azt jelenti, hogy a hirdetők hármasban akarnak szeretkezni: két férfi és egy nő, vagy inkább egy férfi és két nő. Ilyenkor azonos neműek is foglalkoznának egymás szexuális ingerlésével.

Dehát ez már homoszexualitás! – mondhatja erre bárki.  Részben igaz ez, de nem teljesen. Azonos neműek szexuális kapcsolata  valóban homoszexuális jellegű, de homoszexuálisnak csak az nevezhető, aki kizárólag azonos nemőre tud szexuálisan reagálni.  Ha másneműre is tud, akkor már nem egyértelműen homoszexuális, hanem  biszexuális,  vagyis kétféle  irányultságú.  Persze valószínű, hogy az egyik irányultsága erősebb, vagy előnyben részesített, míg a másik meghúzódik a háttérben, s csak alkalmanként jelentkezik. Igy aztán nehéz meghúzni a határt, s pontosan megmondani valakiről, hogy egyféle  (hetero-, illetve homoszexuális),  vagy kétféle irányultságú, tehát biszexuális.

A  szexuális  beállítottság eredete

Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy az emberek túlnyomó többsége  heteroszexuálisnak vallja magát.  Ám, ha alaposabban  vizsgáljuk, mint ahogy pl. Kinsey tette, kiderülhet, hogy a 40 év körüli férfiak és nők közel felének volt már homoszexuális élménye. Ettől persze ezek még nem homoszexuálisok, hiszen döntően heteroszexuális kapcsolataik vannak, de bizonyos feltételek esetén képesek a homoszexuális viselkedésre is.  Ez kezdetben többnyire meglepetés számukra, mégpedig általában nem kellemes meglepetés.  Sokan egyenesen megijednek, s félni kezdenek a homoszexuálissá válástól, ami számukra  betegségnek vagy züllöttségnek tűnik.

Ez azonban kétszeresen is tévedés:  egyrészt a kialakultan heteroszexuális  beállítottságú ember néhány ilyen élménytől sem válik homoszexuálissá;  másrészt a homoszexuális viselkedés éppúgy nem betegség, mint a heteroszexuális  (és önmagában éppúgy nem erkölcstelen, mint amaz).  Egyszerűen arról van szó,  hogy a szociális körülmények hatására az emberek egy részénél  ilyen, a másik részénél pedig másféle szexuális beállítottság alakul ki.  A kettő azonban keveredhet is, hiszen  nem zárják ki egymást.  Egyik sem születik velünk, és sokféle tényező befolyásolja, hogy a kezdeti, homályos szexuális késztetés  milyen  irányba  terelődik.  Nincs tehát  eleve adott szexuális beállítottság, hanem csak a többféle irányú fejlődés lehetősége. Emlékezetes  Freudnak az a megállapítása, hogy a csecsemő  „polimorf perverz  lény”, vagyis bármilyen „perverzióra”  hajlamos;  a különböző szexuális viselkedések lehetősége  megtalálható benne.

A  szexuális beállítottság  alapvető lehetőségei közé tartozik a heteroszexualitás és a homoszexualitás. Ezekből szinte mindenkiben van valamennyi, persze egyénileg igen eltérő arányban. Többnyire egy beállítottság válik dominánssá, s ez a több lehetőséget háttérbe  szorítja.. De azért ezek sem tűnnek el teljesen, s alkalomadtán előbukkanhatnak, meglepetést vagy riadalmat okozva.  A riadalom azonban indokolatlan.  Minthogy az emberi fejlődés alapvető feltétele a körülmények és az élmények változatossága, igy semmilyen beszűkülést nem tekinthetünk kedvezőnek. Valójában tehát örülnünk kellene az újszerű élménynek és a számunkra szokatlan reagálás képességének.

Kedvezőtlen viszont, hogy sokan hajlamosak a bemerevedésre:  megszoknak valamit, s attól nem tudnak eltérni, vagyis a  kialakult beállítottság  rabjává válnak.  Minden más lehetőséget azonnal elhárítanak, elutasítanak. Közben arra hivatkoznak, hogy „ösztönösen”  járnak el, „megérzik”, hogyan kell viselkedniük – pedig valójában a kialakult szokásokat követik.  (Ami látszólag felment a végiggondolás és tudatos döntés felelőssége alól.)

Megszűnik-e  a  homofóbia?

Arra a kérdésre, hogy milyen a különböző szexuális beállítottságok megoszlása és elterjedtsége, kevesen tudnának hozzávetőleg jó választ adni.  Pedig  Kinsey  adataiból következően, miszerint a heteroszexuálisok közel fele képes a homoszexuális reagálásra is, ugyanennyien (vagy még többen)  biszexuálisnak nevezhetők. Valószínűleg inkább többen, hiszen a homoszexuálisnak tartott férfiak és nők között is sok olyan van, aki  heteroszexuális reagálásra is képes,  bár azonos neműeket részesít előnyben.  A homoszexuálisok arányát a felnőtt népesség  5-10%-ára becsülik, ám közülük sokan nem kizárólagosan homoszexuálisok. Úgy tűnik, a felvilágosultság és liberalizmus terjedése kedvez a biszexuális orientáció megnyilvánulásának. Megszűnőben van a „homofóbia”  is:  a beteges irtózás a homoszexualitástól.  S mind többen ismerik el, hogy bár az egyik nemet előnyben részesítik, mindkét nemre képesek szexuálisan reagálni, ha a feltételek kedvezőek..

Egy amerikai szexológus,  Eli  Coleman  (In: „Bisexualitäten”, 1994)  tanulmányában  három  „paradigmaváltásról”  számol be ezzel kapcsolatban.  Az első még a 19. században történt, azzal, hogy a „normális” (vagyis heteroszexuális)  orientációtól való eltéréseket már nem „égbekiáltó bűnnek”, hanem betegségnek, vagy vele született fogyatékosságnak  kezdték tekinteni.  A  második a 20. század közepén következett be, amikor  Kinsey  kutatásai nyomán  kiderült, hogy milyen sokan eltérnek a  normálisnak vélt szexuális beállítottságtól, főleg a biszexualitás, kisebb részben a homoszexualitás irányában;  tehát ezek nem betegségek, hanem  egyéni különlegességek.

A  harmadik paradigmaváltás  napjainkban  zajlik, s lényege annak felismerése, hogy a szexuális viselkedést  és irányultságot  minden kultúrában  különböző  szociális feltételek, többek közt a vallásos meggyőződések határozzák meg, s valójában egyik szexuális beállítottság sem jobb a másiknál.. Ez a folyamat persze korántsem zökkenőmentes, s a felismerés ellenére a hagyományos értékrendszer erős nyomást gyakorol az emberekre, hogy a heteroszexualitást mint „normálist”  fogadják el.

Nemi  szerep  és szexuális  beállítottság

Érdekes, hogy az említett társadalmi nyomás  inkább a férfiakat érinti, mint a nőket.  Ahogyan a neves szexológus,  Alex  Comfort  (1974)  megállapítja, a nők normális lehetőségeinek játéktere sokkal nagyobb, s távolról sem olyan veszélyes számukra, ha mindkét nemmel  gyengéd testi kapcsolatokat tartanak fenn. Talán ez magyarázza, hogy az elsődlegesen homoszexuális beállítottságú férfiak közül sokan szeretnének heteroszexuálissá válni.  Ez azonban ritkán sikerül, s minél jobban erőltetik, annál kevésbé.  Sokkal nagyobb a  valószínűsége a  biszexuális beállítottság kialakításának, ami az eredeti, „természetes” állapotnak tekinthető.  Comfort szerint  az ilyen férfinek nem abban kell segíteni, hogy ne legyen csábító más férfiak számára  (hiszen minden normális férfi csábító lehet),  hanem abban, hogy kapcsolatai legyenek nőkkel is.

A  férfiak többsége azonban pánikszerűen fél attól, hogy  „férfiatlannak” tűnik, ha gyengéden viselkedik egy másik férfivel, ezért mereven kerülnek minden gyengédséget  egymás között. A nők számára ugyanakkor természetesnek tűnik az egymás közötti gyengédség:  símogatás, puszi  stb. – hiszen ez „nőies”. Pedig  ahogyan  Comfort mondja:  teljes mértékben lehetséges  mindkét irányban  tapasztalatokat szerezni , s  nem szerencsés  bármelyiktől teljesen elzárkózni.  A biszexuális viselkedés képessége nem attól függ elsősorban, hogy valaki férfinek vagy nőnek született, hanem az egyéni beállítottságtól és  lehetőségektől . A biszexualitás egyébként szinte sohasem jelenti azt, hogy egyformán reagálunk mindkét nemre, hiszen természetes, hogy az adott körülmények között valamelyik nemet előnyben részesítjük;  hanem csupán azt, hogy – kölcsönös rokonszenv esetén – mindkettőre tudunk  szexuálisan reagálni.

Ez a megállapítás  segíthet tisztázni a nálunk eluralkodott fogalomzavart, amely az előnyben részesítés alapján sorol be bárkit  a  heteroszexuálisok  vagy a homoszexuálisok közé.  A  biszexualitás  gyökerei a kisgyermekkorig nyúlnak vissza, amikor a gyermek majdnem egyformán szerette a vele azonos és az ellenkező nemű  szülőjét, mindegyikhez szeretett odabújni  és élvezni a dédelgetésüket.  Sokan ugyan azt mondják, hogy ez „szex-mentes”  szeretet volt;  de  Freud  óta  tudjuk, hogy a gyermek sem  szexmentes. (Lásd Ödipusz és Elektra-komplexus!)

A biszexualitás tehát nem valami különleges, „harmadik fajta”  beállítottság, hanem az őseredeti, még nem differenciálódott  szexuális reagálókészség  bizonyos fokig már fejlettebb megnyilvánulása.  Annyival fejlettebb, amennyivel maga a felnőtt fejlettebb a kisgyermeknél. Vagyis nem egyszerűen visszanyúlás egy  őseredeti képességhez, hanem annak magasabb szintre emelése.  Ez a szint persze igen különböző lehet az egyén általános színvonalától és pillanatnyi állapotától függően. De hát ez nemcsak a biszexualitásra, hanem általában a szexuális viselkedésre érvényes.  A biszexuális viselkedés ezért önmagában véve semmiképpen sem tekinthető  primitivebbnek, mint akár a homo-,  akár a heteroszexuális. Mindegyik lehet fejletlen vagy fejlett, beleértve a közbeeső fokozatokat.

A  szexuális viselkedés  rendszerint egyetlen fő irányban  specializálódik: heteroszexuális vagy homoszexuális irányban.  Bármelyikben  fejlett lehet, de ritkán fordul elő, hogy mindkettőben.  Ez kicsit hasonlít a szakmai specializálódás túlzásba vitele folytán előállt  „szakbarbársághoz”, aminek egyoldalúságát és veszélyeit már felismertük. Lehet, hogy a jövőben a szexuális fejlődés terén is az irányulások kiegyensúlyozottabb, kevésbé egyoldalú fejlesztésére fogunk törekedni?  Erre utalnak  például az  androgyniával  (kétnemű  szerepviselkedéssel)  kapcsolatos, újabb elgondolások is.

Biszexualitás, csoportszex – és  AIDS

Ténykérdés, hogy a csoportszex, s főleg annak elemi formája, a hármas szex  egyre elfogadottabbá válik. Márpedig a csoportszexben elkerülhetetlenül felmerül a biszexualitás  (kivéve az azonos neműek csoportjait). Sokan épp ezért félnek a csoportszextől. S ezért szeretnék, ha a csoport  külön nemű párokból állna, akik csak egymással foglalkoznának.  Gyakran így is indul a csoportos  együttlét, de aztán a szex-játék zűrzavarában könnyen megfeledkeznek arról, hogy melyik testrész kihez tartozik. S egyszer csak csodálkozva veszik észre, hogy azonos nemű partnerrel is jól érzik magukat.  A  férfiakat általában jobban zavarja ez, mint a nőket. Aztán vagy belejönnek, vagy sürgősen abbahagyják, s aggódni kezdenek, hogy nem válnak-e „meleggé”.

Ugyanakkor az is megállapítható, hogy férfiak számára izgató látvány, ha két vagy több nő egymással szeretkezik. De sokszor a férfiak is szívesen játszanak egymással erotikus játékokat.  Comfort szerint, ha nem lenne meg ez a képességük, sosem alakultak volna ki a férfiak társulásai  (egyesületek, klubok stb.), hiszen épp az ilyen játékok segítenek felülemelkedni a versengésen és küzdelmen..  Feltételezhető, hogy  a  csoportszex a biszexualitás nagy iskolája, mert elősegíti annak megjelenését és megszokását. . Ez azonban fordítva is igaz:  a biszexuális beállítottság  elősegíti a csoportszex iránti érdeklődést és annak elfogadását. Ezért van az, hogy a konzervativok mindkettőt elátkozzák, a homoszexualitással együtt.

Holott  összeszokott, baráti társaság esetén,  nem alkohol vagy egyéb narkotikum hatására, hanem igazi rokonszenv következtében kialakuló  biszexuális kapcsolatokban  pozitiv és fejlesztő hatású élmények jöhetnek létre. Ebből a szempontból a hármas szex  ígér legtöbbet. Három ember között ugyanis könnyebben kialakul valódi, intim viszony, mint ennél több között;  különösen, ha a három közül kettő már jól összeszokott, s mindkettőnek rokonszenves a harmadik. Ilyen esetekben a hármas szex könnyen rendszeressé válhat, akár  egyfajta illegális „kibővített házasságba”  is átmehet.  A  biszexualitás itt már sajátos, új értelmet nyer. De ha nem épül is be a harmadik ennyire egy meglevő, stabil kapcsolatba, a kapcsolat a közösen elfogadott harmadik által  szexuálisan is nyitottá  válik, aminek több előnye lehet, mint veszélye.

A  biszexualitással kapcsolatos  újabb ellenérvként  gyakran és előszeretettel hivatkoznak  korunk félelmetes, új, járványos  fertőzésére, a HIV-re és az AIDS-re.  Erről köztudott, hogy eredetileg elsősorban a homoszexuálisok között terjedt;  egyrészt, mivel ők akkoriban  gyakran váltogatták partnereiket,  másrészt, mert sokan közülük narkotizáltak, s ahhoz nem steril injekciós  tűket használtak  stb.   Igy azok a biszexuális viselkedésüek, akik ilyen „melegekkel”  kerültek kapcsolatba, könnyen megfertőződhettek, s fertőzésüket aztán tovább adták heteroszexuális partnereiknek. Egy orvosi lap azt állította, hogy a HIV-fertőzés egyik fő forrását a biszexuális férfiak képezik;  ezek viszik át ezt a virust a heteroszexuális nőkre, s rajtuk keresztül más férfiakra is.

Nehéz lenne ellenőrizni ezt az állítást, de valószínűnek látszik, hogy van benne igazság. Bár inkább csak a múlt időben érvényes, mert  ma már nincs lényeges különbség a különböző szexuális beállítottságú  AIDS-esek arányában.  A bajok oka különben sem maga a biszexualitás, hanem  a  promiszkuitás,  ami bármilyen szexuális irányultság esetén előfordul. Semmi sem indokolja tehát, hogy az AIDS  terjedését a biszexuális orientáció számlájára írjuk. Mint ahogy nem  írható egyedül a homoszexualitás  számlájára sem, hiszen köztük is szép számmal akadnak megbízható, tartós kapcsolatokat ápoló emberek, akik elhatárolják magukat a felelőtlenektől.

Végeredményben tehát nem a szexuális orientáció határozza meg a nemi kapcsolatok értékét, vagy  veszélyességét.  A veszélyek sehol sem zárhatók ki, de ez nem kell, hogy  korlátozza  szabadságunkat, amelynek éppen a veszélyek felismerésén, elkerülésén és a felelősségvállaláson kell alapulnia..

Kizárólagos,  vagy  párhuzamos  kapcsolatokat?

Utoljára hagytam egy ún. kényes kérdést, ami csak azért kényes, mert a hagyományos gondolkozásúak nehezen emésztik meg.  Ha  eredendően  biszexuális adottságokkal rendelkezünk, s csak életünk során alakul ki valamilyen mértékben a heteroszexuális vagy homoszexuális beállítottság, akkor ebből adódóan természetes, hogy előbb-utóbb több partnerrel kerülünk valamilyen  (egyoldalúan vagy kölcsönösen kielégítő, felszínes vagy intim  stb.)  szexuális kapcsolatba.

Ez eleinte mindkét nemre vonatkozik;  később már lehet, hogy csak az egyikre – kivéve, ha  biszexuálisak maradunk.  De bármelyik irányba állunk is be, gyakorlatilag szinte elkerülhetetlen, hogy egymást követően, vagy akár egyidejűleg  több partner iránt érezzünk szexuális vonzalmat.  A hagyományos erkölcs szerint viszont egyszerre csak eggyel tarthatunk társadalmilag jóváhagyott  szexuális kapcsolatot.  Ezt ugyan  régen sem vették túl komolyan  (főleg a férfiak), de legalább a  kizárólagosság látszatát  igyekeztek megőrizni  (vagyis lehetőleg titokban léptek félre). Ma már egyre kevesebben törekszenek a kizárólagosság látszatának megőrzésére. Nemcsak a férfiak, hanem mindinkább a nők is jogot formálnak maguknak a szerelem elmúltával az esetleges újabb  („külső”)  kapcsolatokra, amelyek aztán sokszor váláshoz vezetnek, mert a párhuzamosságot egyik fél sem tudja sokáig elviselni.

Ezt többnyire úgy fogalmazzák, hogy  „nem tudnak osztozkodni”. Sokak számára megoldhatatlan dilemma, hogy a kizárólagosságot már elvetik, de a párhuzamosságot még nem tudják elfogadni.  Tipikus eset, amikor valamelyikük  (rendszerint a férfi) a maga számára igényli és jogosnak tartja a párhuzamos kapcsolatot, házastársától viszont elvárja a kizárólagosságot.  S  hiába tudják, hogy ez bizony önzés, mégis teret engednek a birtoklási vágyuknak, amit „ösztönösnek” (tehát befolyásolhatatlannak)  tartanak.  Az „ösztönösség” azonban hazug és elfogadhatatlan mentség a viselkedés kulturálatlanságára.

Ámde mi köze ennek a biszexualitáshoz?  Hiszen ugyanez a probléma heteroszexuális vagy homoszexuális beállítottság esetén is felmerül!  Csak éppen egy heteroszexuális házastárs (vagy élettárs) számára általában még nehezebb elfogadni  társának homoszexuális külső kapcsolatát, mintha az „normális”  kaland lenne. Érthető, hogy a biszexuális  viselkedés különösen akkor okoz problémákat, ha  csak a házastársak egyike biszexuális, vagy oly mértékben nyitott, hogy ezt is el tudja fogadni. A  nyitottság természetesen sohasem jelenthet korlátlan és  feltételek nélküli elfogadást, hiszen mindennek van határa  (bár éppen a határok és feltételek közös megállapítása  nem könnyű feladat).

  5. Günter Krampen:  Eine Skala zur Messung  der normativen Geschlechtsrollen-Orientierung  (Zeitschrift für Soziologie, 1979/3. 254—266)

A szerző az Erlangen-Nürnberg-i egyetem  pszichológia tanszékének munkatársa. Normativ nemiszerep-orientáció méréséről szóló tanulmányában  a D. Brogan & N.G. Kutner (1976) által kidolgozott   SRO-Skála  (Sex.Role Orientation)  általa kidolgozott német változatát ismerteti. (GRO-Skala)  A nemi szerep-orientáció  az egyén normativ elképzelése arról,  hogyan kell viselkednie egy nőnek és egy férfinek. Az eredetileg  53 tételből álló, Likert-tipusu  skálát  már Brogan és Kutner  36 tételesre rövidítette (kipróbálás után); Krampen ezt vette át, s 20 tételt hagyományosan, 16-ot pedig nem-hagyományosan fogalmazott. A válaszokat  6-fokú skálán lehetett megjelölni., így ezek pontértéke  36-tól („nagyon nem-hagyományos”)  216-ig („nagyon hagyományos”)  terjedt.

A  tételek által vizsgált területek:  1- A házasságon belüli hagyományos munkamegosztás,  2.  a hagyományos hatalommegosztás a családban, munkahelyen és a politikában,  3.  a foglalkozások nemek szerinti megoszlása, 4.  a nők politikai státusa,  5.  fiúk és lányok szocializációja,  6.  a hagyományos nemi sztereotipiák  megítélése  (pl. öltözködés, erkölcs). A skálát egyéb tesztekkel  151 felnőttön próbálta ki.:

1.       Egy nő számára fontosabb férjének karrierje, mint a sajátja.

2.       Az  ötlet, hogy a nők is futballozzanak, egyszerűen nevetséges.

3.       Az, hogy valaki mennyi időt és energiát szán a karrierjére, vagy a családjára,  ne a nemétől függjön, hanem egyéni vágyaitól és érdeklődésétől.

4.       A nő számára fontosabb, hogy csinos legyen, mint a férfi számára.

5.       Alapjában helyes az az ősi igény, hogy a nő dolga a háztartás és a család.

6.       A nő ne akarja túlszárnyalni a férfiakat.

7.       A nő ne járjon  munkába, ha láthatóan gyermeket vár.

8.       A családban minden fontosabb döntés  a férfi joga és felelőssége.

9.       Egy férfiakból és nőkből álló csoportban  férfi legyen a vezető.

10.   Iskolás gyermekekkel rendelkező feleségek csak akkor járjanak dolgozni, ha a család erre anyagilag  rászorul.

11.   Ha egy állásra hasonló képzettségű férfi és nő pályázik,  a férfinek kellene azt megkapni, mert neki egy családot kell eltartania.

12.   A házasság olyan kapcsolat, amelyben a megélhetésért a férfi és nő egyformán felelős.

13.   A nő inkább mondjon le a karrierjéről, ha más  városba helyeznék, s ezzel férjét arra kényszerítené, hogy új munkahelyet keressen.

14.   Egy feleség, aki inkább a hivatásában akar érvényesülni, mint gyermeket vállalni, emiatt ne érezzen  lelkiismeret-furdalást.

15.   A kisgyermekeket nevelő feleségek ne járjanak dolgozni, kivéve, ha a család anyagi helyzete miatt  szükséges.

16.   Általában jobb, ha férfi a vezető egy olyan munkahelyen, ahol nők is dolgoznak.

17.    A férfit ne bosszantsa, ha a felesége többet keres, mint ő.

18.    Jó, ha a nőknek is lehet politikai tisztségük.

19.    Ha egy diák és egy diáklány ösztöndíjra pályázik,  inkább a diák kapja meg,  mert jobbak az elhelyezkedési esélyei.

20.   Egy nő éppúgy használhat trágár szavakat, mint egy férfi.

21.   A fiúk is éppúgy játszhatnak babákkal, mint a lányok.

22.    A lányok lehetőleg nőies pályát válasszanak (pl. ápolónő, tanítónő stb.)

23.    A nők is űzhetnek bármilyen atlétikus  sportot.

24.    A szülők  lányaikat éppúgy neveljék független és önálló viselkedésre, mint fiaikat.

25.    A nők  olyan, hagyományosan férfias foglalkozásokat is választhassanak, mint pl. kőműves vagy pilóta.

26.    Nem kifogásolható, ha egy nő a házasságkötés után is megtartja a lánynevét.

27.   Nem lenne kifogásolható, ha egyszer egy nő lenne az ország elnöke.

28.    A szülők és pedagógusok számára a fiúk szakképzése fontosabb legyen, mint a lányoké.

29.    A nő munkába állása esetén is a férfi legyen  a „fő  kereső”, a nő pedig a háztartásért legyen felelős.

30.    Az általános iskolában a lányok ne hordjanak hosszú nadrágot.

31.    Nem kifogásolható, ha egy nő  lelkész lesz.

32.    A nőknek jóval több, fontos politikai tisztséget kell betölteniük.

33.    Nem jó, ha egy férfi otthon marad és a gyermekeket gondozza, míg a felesége dolgozni jár.

34.    A lányok szakképzésének egyetlen  indoka, hogy esetleg nem sikerül férjhez menniük, vagy elválnak.

35.    Nem igazán indokolt, hogy tömött buszban egy férfi átadja helyét egy nőnek.

36.    A férfiak nyugodtan elfogadhatnak hagyományosan a nőknek szánt foglalkozásokat is  (pl. óvodapedagógus, telefonkezelő  stb.)

A  GRO-Skála  kipróbálása azt mutatta, hogy a nők kevésbé hagyományos beállítottságúak, mint a férfiak, a fiatalok kevésbé, mint az idősebbek, a nagyvárosiak kevésbé, mint a vidékiek, a vallástalanok kevésbé, mint a vallásosak  stb.  A skálát csoportosan is jól lehet alkalmazni, bár Krampen szerint rövidíteni lehetne.

A skála különösen a nevelési intézményekben hasznosítható.  Eredményei összehasonlíthatóak pl. az FPI és az MMPI tesztekkel, vagy S.L. Bem (1974)   Sex-Role Inventory-jával., amellyel a férfias és nőies egyének mellett az androgynokat is azonosítani lehet.

6.  Alfermann, D.: Maskulinität/Femininität  versus  Androgynie

                           (In: K.F.Wessel – H.A.G. Bosinski: Interdisciplinäre Aspekte...284-294 p.)

A  nemi szerepek kiegyenlítődéséből következően az utóbbi évtizedekben egyre inkább az  androgínia kerül a figyelem előterében;  különösen az USA-ban történt sok vizsgálat ezzel kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy az egyén egyszerre lehet férfias és nőies. Felmerül tehát a kérdés, hogy az androgín ember mennyiben lehet egy humanista társadalom megvalósítandó ideálja.

A  koncepció eredetileg  azzal az antik mítosszal függ össze, amely szerint az emberiség „aranykorában”  mindenki egyszerre volt  férfi és nő, s  csak később, egy isteni szeszély választotta őket külön. Azóta keresi  mindenki „önmaga elvesztett másik felét”. Mai megjelenése viszont a nemi szerepek említett alakulásához fűződik. Alferman szerint főleg a nők elégedetlensége fejeződik ki benne  az eddigi nemi  szerep-normákkal  szemben.   Ezt szemlélteti pl.  Simone de Beauvoir-nak tulajdonított megállapítás, miszerint  „nem  születünk  nőnek, hanem azzá teszünk”;  de főleg a nőmozgalom egyre határozottabb törekvése az egyenjogúságra az élet minden területén.

Azt jelentené ez, hogy az androgínia a nők ügye?  Nyilvánvalóan nem csak, hiszen a férfiak éppúgy változ(hat)nak. A hagyományos elképzelések szerint  a férfiasság és a nőiesség  ugyanannak a dimenziónak egymást kizáró  ellenpólusai;  így  különböző, s egymást valahogy kiegészítő szerepeket kellett betölteniük  -- legalábbis egy  patriarchális  társadalomban.  A  humanista, egyenlőségelvű  társadalom viszont  a  nemi szerepeket nem tartja  egymást kizáróaknak;  vagyis az egyén igénye szerint  választhatja  és  összekapcsolhatja bármelyik nem  szociálpszichológiai  szerepeit  ( a  „gender role”-t) – eltekintve attól, hogy ma már többé-kevésbé a biológiai nem (s így a „sex role”)  is megváltoztatható.  Tehát  lehetővé válik a nemi szerep eddigi határainak átlépése  (a  „sex role  transcendence”). Cél az, hogy a  pozitivan  férfias és nőies tulajdonságok egy  személyben összekapcsolódjanak.  Az egyoldalú irányultság  így kétoldalú lesz,  ami szocializációs előnyöket jelent az androgín egyének számára, hiszen  rugalmasabban tudnak alkalmazkodni, s nemcsak  férfi vagy női szemmel látják a világot.

Ezáltal a nemi szerep-identitás  négy  típusa válik lehetővé:  a  maszkulin, a feminin, az androgín és a  határozatlan (vagy bizonytalan).  Alfermann szerint  lehet ugyan figyelmen kívül hagyni a biológiai nemet, mégis valószínű, hogy viszonylag többen lesznek majd a feminin nők és a maszkulin férfiak.  Ugyanakkor a feminin és maszkulin  értelmezése  már eddig is változott, s a jövőben még inkább változhat.  Az androgín egyén mindkét nem pozitiv tulajdonságait egyesíti, ami többféleképpen értelmezhető:

Az  additiv  modell  szerint a két nem tulajdonságai, jellemző  vonásai  összeadódhatnak, s  ezáltal megnövekednek az egyén választási és cselekvési lehetőségei.  A  kombinációs modell  szerint viszont  az androgínia a viselkedés olyan sajátos mintája, amely nem egyszerűen összegzi a férfias és  nőies vonásokat, hanem integrálja  azokat, s így egészen újszerű viselkedést eredményez.  Elméletileg egy eszményi, tökéletes embert  (egyfajta  új „Supermensch”-et  állít  elénk, aki megszabadult a hagyományos, korlátozó nemi szerep-előírásoktól.

Alfermann  és mások négy  skála segítségével vizsgálták  a  tipikusan  férfias és tipikusan nőies tulajdonságokat  (mindkettőnél nemcsak a pozitivakat, hanem a negativakat is).  A  lelki egészség vonatkozásában azt vizsgálták:  vannak-e  szocializációs  előnyei  az  androgíniának?  Hipotézisük szerint  lelkileg nem a hagyományosan szocializáltak az egészségesebbek, hanem az androgínek, mert ők nyiltabb nemi szerep-szocializációban részesültek. Ez  főleg a nőkre vonatkozik,  mert az androgíniára nevelt nők  én-képe és önbizalma sokkal pozitivabban alakult, mint a hagyományosan nevelteké.  A vizsgálatok minden esetben ezt mutatták.  A  szerző véleménye ezért az, hogy bár mindkét nem számára előnyös lehet  a  másik nem pozitiv tulajdonságainak átvétele,  az androgín törekvések ma elsősorban a nőknek jelenthetnek előnyöket.