Dokumentáció
(In: Lexikon der Erotik. 1996, Knaur V.)
Az ismert német szexológusok az emberi életciklust a pszichoszexuális fejlődés szempontjából négy részre osztják: 1. A csecsemő- és kisgyermekkor, 2. az ifjúkor, 3. a középső életkor és 4. az idősebb kor. Legnagyobb figyelmet az ifjúkornak szentelnek szócikkükben.
A pszichoszexuális fejlődés első szakaszával kapcsolatban főleg S. Freud kutatásaira hivatkoznak. Hangsúlyozzák az orális ingerek (szoptatás) és a testi kontaktus jelentőségét, a test-tudat kialakulását. A nemi szervekkel folytatott játék a fiúcsecsemőnél merevedést, a lánynál pedig akár orgazmust is előidézhet. A kisgyermekek szexuális szerepjátékai ismereteik kibővítését szolgálják; az autoerotika szülői tiltása pedig később szexuális gátlásokat eredményez. A szexuális visszaélések veszélye a gyermekek tájékozatlanságából és kiszolgáltatottságából adódik.
Az ifjúkori szexualitás nem egyszerűen a biológiai érés eredménye. A serdülő fiúk ugyan az első magömléssel már orgazmushoz jutnak, a lányoknál viszont a fogamzóképesség és a havi vérzések nem jelentik az orgazmuskészség megjelenését. A másodlagos nemi jegyek kialakulása, a test felnőttessé válása azonban új helyzetet teremt a szociális kapcsolatokban. A testi akceleráció és a tanulmányi idő hosszabbodása következtében az ifjúkor határai mindkét irányban eltolódnak, s az alábbi tendenciák figyelhetők meg:
1. A nemi érés napjainkban kb. 3 évvel korábban kezdődik, mint száz évvel ezelőtt. Ehhez társul némi pszichikus akceleráció is, amennyiben az információk, s ezzel együtt a szexuális igények korábban jelentkeznek.
2. A 16 évesek kb. 90%-a már legalább egyszer volt szerelmes, s ezt nem is titkolta, sőt, párkapcsolatra törekedett.
3. Ugyanebben az életkorban kezdődnek az elkötelezettség nélküli randevúk és együttjárások, az „Igazi”, vagyis a partnerideál keresése, ami többnyire csalódással végződik.
4. A fiatalok hajlamosak a szoros érzelmi kötődésre; szerelmet és kizárólagosságot várnak egymástól. Sokat akarnak kapni, de könnyen megsértődnek és szakítanak.
5. A szerelmi kapcsolatokban gyorsan – többnyire heteken, vagy egy-két hónapon belül – sor kerül szexuális közeledésre. A pettingelés során hamar rátérnek a közösülésekre is. A koitarche az esetek túlnyomó részében szerelmi kapcsolat keretében történik.
6. A fiúk és lányok életkora az első közösülésnél nagyjából hasonló: 16-17 év; az alsó néprétegekben kicsit korábban, a tovább tanulóknál kicsit később történik meg.
7. A fiatalok szeretkezéseire ma már többnyire nem az otthonuktól távol, esetleges helyeken, hanem a szüleik lakásában, azok távollétében kerül sor, egyre inkább az anya tudtával és egyetértésével.
8. A 70-es évek óta egyre több nő rendelkezik orgazmuskészséggel: a 16 éves lányok 75%-a, a 18 éveseknek pedig már 90%-a ismeri az orgazmust, bár a szeretkezések során ez az arány jóval alacsonyabb (annak ellenére, hogy mindketten törekszenek rá).
9. A fogamzásgátlásról valamilyen formában már az első közösülések kb. 80%-ában igyekeznek gondoskodni. Legnépszerűbb az antibébi tabletta, s kb. kétharmaduk használ kondomot. A nem kívánt terhességtől jobban félnek, mint a HIV-fertőzéstől.
10. A partnerkapcsolati szex előnyben részesítése folytán a maszturbációk aránya a korábbi időkhöz képes valamelyest csökkent, bár bűntudat már alig kapcsolódik hozzá.
11. Minthogy a szexuális kapcsolatlétesítés ma sokkal akadálytalanabb, mint régebben, a szexuális erőszak előfordulása is csökkent. A nő szándékát egyre több férfi tiszteletben tartja. Sokak szerint a romantikus szerelem reneszánsza figyelhető meg.
12. A szex azonban még ma sem szorongásmentes. A lányok közül sokan nem kívánják a szexet, félnek a csalódásoktól, s bár elfogadják, de nem nagyon élvezik. A fiúk is tartózkodóbbak, várnak egy megbízható „igazira”, ugyanakkor előre félnek egy esetleges kudarctól.
13. Az orgazmusok gyakorisága a nemi kapcsolatok liberalizálódása ellenére alig változott. Viszont terjedőben van egy új attitűd, amely nem az orgazmusokat, hanem a kölcsönös gyengédséget részesíti előnyben.
A felnőttek túlnyomó többsége 30 –60 éves kora között állandó jellegű partnerkapcsolatban él. A házastársak vagy élettársak kapcsolatuk kezdetén már szexuális tapasztalatokkal és kipróbált elvárásokkal rendelkeznek, éspedig a férfiak és a nők egyaránt. A 25 és 45 éves kor között még nagy a szexuális teljesítőkészség, bár a szex időközben csökken és rutinszerűvé válik. A monotónia megszűntetése érdekében sokan keresnek alternatívákat a külső kapcsolatokban. Az újdonság varázsa azonban csak átmenetileg hat, ezért célszerűbb a sokéves kapcsolatokban is az unalom megelőzésére törekedni a szeretkezések idejének, helyének és módjának változatosabbá tételével. A válások magas aránya jórészt a szexuális összhang hiányára vezethető vissza.
Az élet második felében a szexuális igények és teljesítmények fokozatosan csökkennek, a funkciózavarok viszont szaporodnak: csökken a férfiak merevedési készsége, a női hüvely szárazabbá válik a megváltozott hormonhatások következtében stb. A funkciózavarokat gyakran krónikus betegségek (köztük szenvedély-betegségek és egészségtelen életmód stb.) váltják ki, vagy súlyosbítják. Szerencsére ezek kezelhetők vagy megelőzhetők. A férfi nemzőképessége késő öregkorig megmaradhat, a gyengédség és szeretet képessége pedig nem függ az életkortól.
(In: Magyar Szexológiai Szemle, 2001/1.)
Ellentétben a férfi orgazmussal, a női orgazmus sokkal bonyolultabb és nem spontán kialakuló képesség. Egyrészt a női orgazmus nem olyan „látványos”, nem jár együtt olyan könnyyen megfigyelhető, fiziológiai kísérő jelenségekkel, mint a férfinél (bár az E. Gräfenberg (1950) nevéhez fűződő elmélet szerint a nőnek is lehet magömlése, ami azonban sokkal kevésbé feltűnő, és – mint látni fogjuk – egyébként is vitatott). Mindenképpen nehezebben értelmezhető, mint a férfi orgazmusa.
Másrészt társadalmi és ideológiai okok is nehezítették a női orgazmus tanulmányozását. Egy patriarchális társadalomban a nő, s ezzel együtt a női szexualitás alárendelt jelentőségű. A viktoriánus korszakban a nőket saját szexuális igényeik, reagálókészségük elfojtására nevelték. A szexológus kutatók, akik kezdetben szinte kivétel nélkül férfiak voltak, neehezen találhattak olyan nőket, akik alkalmas és készséges alanyai lettek volna az ez irányú kutatásnak.
Az első orgazmuselméletek ezért meglehetősen elvont szinten mozogtak, ellenőrizetlen hipotézisekkel dolgoztak. Ilyen volt Albert Moll (1897, 1909) német orvos teóriája a férfi és női szexualitás különbségeiről, a detumeszcencia (kiürülési szükséglet) és a kontraktációs ösztön (a testi érintkezés szükséglete) alapján. Elterjedt közhiedelem volt a 19. században, hogy a nők (legalábbis az „úri nők”) nem tudják és nem is akarják élvezni a szexet, vagyis frigidek. Havelock Ellis (1897-1930) angol orvos, aki nagyjából S. Freuddal egy időben működött, korán felismerte, hogy a nők állítólagos „természetes frigiditása” viktoriánus mítosz, továbbá, hogy a női és férfi orgazmus nagyon hasonló. Bizonyítani azonban éppúgy nem tudta ezt a tételt, mint ahogyan Eulenburg (1914) sem azt a felismerést, hogy a frigiditás lényegében pszichoszexuális infantilizmus.
A női orgazmus mibenlétének tisztázásához Sigmund Freud -- egyébként valóban jelentős –„Három értekezése” (1905) sem vitt lényegesen közelebb. Sőt, teoretikus próbálkozásai során olyan, empirikusan megalapozatlan, téves elképzelést vitt be a köztudatba, amely még ma is számos nehézség forrása. A „nemi ösztön” érési fázisai (orális, anális, fallikus stb.) mellett ugyanis ő különböztette meg a klitorális és vagináűlis orgazmust oly módon, hogy csak az utóbbit tartotta pszichoszexuálisan érett szexuális kielégülési módnak. Ettől kezdve az analitikus terápiában kezelési indikációnak számított, ha egy nő csak a csikló közvetlen ingerlése révén tudott kielégülni.
Később azonban vita kezdődött a vaginális orgazmus állítólagos felsőbbrendűségéről. A különböző vizsgálatokból (Kinsey, 1953, vagy Masters és Johnson, 1966) kiderült, hogy minden orgazmus egyenértékű lehet, függetlenül az ingerlés helyétől és módjától. A közösülés közbeni orgazmus is a csikló közvetett ingerlésének köszönhető, hiszen a hüvelyben igen kevés az idegvégződés. Egyébként pedig semmilyen különbséget nem lehet kimutatni az érettség, nőiesség vagy a lelki egészség terén az orgazmust közösüléssel, vagy a csikló direkt ingerlésével átélő nők között (Fischer 1976, LoPiccolo & Stock 1987).
A mult század húszas éveiben egyre többen kezdtek foglalkozni a női orgazmus problémájával. Köztük könyvei révén legismertebb Th. van de Velde (1926), tudományos szempontból azonban fontosabbnak tűnik Helene Wright (1930) angol nőgyógyász, aki elsőként dolgozott ki szenzibilizálási és maszturbációs gyakorlatokat az orgazmuskészség fejlesztésére. Témánk szempontjából még jelentősebb R.L. Dickinsson (1931) amerikai nőgyógyász, aki már laboratóriumi vizsgálatokat is folytatott – például átlátszó műpénisz felhasználásával – a női szexuális reagálás fiziológiai folyamatainak tisztázására.
A női orgazmus kutatásában azonban mégis Alfred C. Kinsey (1948, 1953) munkássága jelent igazi mérföldkövet. Ő az 1940-es években több, mint hatezer nő szexuális élettörténetének adatait gyüjtötte össze és dolgozta fel (az ún. Kinsey-Jelentés második kötetében). Egységes orgazmus-elméletet ugyan nem dolgozott ki, de igen sok, statisztikailag értékelt, empirikus anyagot szolgáltatott egy ilyen elmélethez. Lehetetlenség ezekt itt felsorolni; csupán néhány fontosabb megállapítását említem.
Kinsey adatai bizonyították először egyértelműen, hogy már az újszülött fiziológiai kapacitása lehetővé tesz bizonyos szexuális reagálásokat, amelyek már az első életévekben az orgazmusig terjedhetnek. Ez utóbbit olyan fiziológiai változásként definiálta, amelynek során a neuromuszkuláris tenzió fokozódik és egy csúcsban kulminál, amit a feszültség hirtelen visszaesése követ. Az orgazmus létrejöttének három fő feltételét emelte ki: 1. az egyén fizikai és fiziológiai kapacitását (adottságát), 2. szexuális tapasztalatainak jellegét és terjedelmét és 3. az aktuális ingerlés jellegét. Megállapította, hogy már a gyermekeknél is nagy egyéni különbségek vannak a szexuális ingerelhetősség terén, de ugyanazon egyén reagálókészsége is változhat korától, testi és lelki állapotától stb. függően. Sok gyermeknél csak a prepubertásban alakul ki a szexuális reagálókészség, sőt, lányoknál az is előfordul, hogy csak évekkel a pubertás után Nehéz azonban eldönteni, hogy a szexuális reakciók késői megjelenése a reagálókészség hiányának, vagy a szexuális ingerek illetve élmények hiányának következménye. Mindenesetre tény, hogy már az óvodáskorban is előfordul maszturbációs orgazmus, főleg lányoknál.
Kinsey állapította meg, hogy a serdülés előtti orgazmus jellege alig különbözik a felnőttétől, , s hogy a szexuális tevékenység valamennyi típusa közül a maszturbáció az, amelyben a nők leggyakrabban kielégülnek. Az orgazmuskészség kialakításának másik nagy lehetősége a petting. Kinsey szerint a nők 24%-a petting során jutott először orgazmushoz. Összehasonlító elemzése szerint az orgazmushoz szükséges anatómiai struktúrák mindkét nemnél csaknem azonosak, és fiziológiai szempontból sincs lényeges különbség. Maga az orgazmus lényegileg azonos jelenség mindkét nemnél. Kinsey vizsgálta különböző hormonok hatását is a szexuális reaagálókészségre. Azt találta, hogy például a hipofizis- és gonadális hormonok szükségesek ugyan a normális szexuális fejlődéshez, de nem határozzák meg a szexuális reagálókészséget; hasonló a helyzet a thyroid- és adrenalinszinttel is. Erősebb korrelációt csak az androgének és a 17-ketosteroidszint mutat.
A Kinsey-Jelentés nagy lendületet adott az orgazmusra irányuló szexuálfiziológiai vizsgálatoknak. Ezek közül legjelentősebbek W.H. Masters és V. Johnson (1966, 1970), az azóta híressé lett amerikai kutatópáros modern eszközökkel folytatott, laboratóriumi vizsgálatai, amelyek minden fő kérdésben megerősítették Kinsey vizsgálati eredményeit. Első könyvük (Human Sexual Response, 1966) nyomán általánosan elfogadottá vált a szexuális reakcióciklus négy szakaszra tagolása: 1. Vágy és izgalomba jövés, 2. platófázis, 3. orgazmus és 4. oldódási, elernyedési szakasz.
Kísérletileg megállapították e fázisok fiziológiai jellemzőit mindkét nemnél. A női orgazmusra vonatkozó megállapításaik lényege: az orgazmus reflex-szerű összehúzódásokat vált ki a vagina alsó felének izmaiban (ez az „orgasztikus mandzsetta”), a corpus uteri-ben (méh) és a sphincter ani externus-ban (végbélnyílás záróizma). Az összehúzódások általában 0,8 másodpercenként követik egymást, számuk 3 és 15 között váltakozik, fokozatosan csökkenő intenzitással. A hüvely belső fele az orgazmus során éppolyan kitágult marad, mint a platófázisban („sátorjelenség”). A légzés, a pulzusszám és a vérnyomás is hasonlóan magas marad illetve tetőzik. Az orgazmusra jellemző fiziológiai változások nagyjából azonosak, bármilyen ingerlés (maszturbáció, petting, közösülés stb.) váltotta ki azokat. Következésképpen ebből a szempontból értelmetlen és indokolatlan a „klitorális” és „vaginális” orgazmus megkülönböztetése.
Masters és Johnson ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy az orgazmus szubjektiv átélése igen különböző lehet, s ezt számos szomatikus és pszichikus tényező befolyásolja. Ezzel létrejöttek az egységes orgazmuselmélet alapjai. A korábbi dualisztikus (pszichoanalitikus) orgazmuselmélet azonban nehezen adja fel pozicióit. Képviselői a legutóbbi évtizedekben is megpróbáltak érvelni mellette. Elismerik ugyan, hogy fiziológiailag nem különbözik a klitorális és vaginális orgazmus, de pszichikus szemponból permanens különbségeket vélnek felfedezni a kettő között: az előbbi intenzívebb és gyorsabb, az utóbbi lassúbb, de mélyrehatóbb stb.
A Masters-Johnson-féle orgazmuselmélet módosítására a legérdekesebb kísérletet egy amerikai pszichológus házaspár, J. és A. Singer (1972) tette. Ők megkérdőjelezték, hogy a hüvelyösszehúzódások valóban mindig előfordulnak-e a női orgazmusban. Megfigyeléseik szerint háromféle orgazmus létezik: 1. A vulvális (hüvelybejárati) orgazmus, amit az orgasztikus mandzsetta akaratlan, ritmikus összehúzódásai jellemeznek, 2. az uterális (méhhel kapcsolatos) orgazmus, amelyben nem történnek összehúzódások, ehelyett a légzés válik szakaszossá és mind erősebb apnoe (lélegzetkihagyás) tapasztalható. Ez a fajta orgazmus szerintük csak a közösülésben fordul elő, és jórészt a méh elmozdulásai váltják ki. Végül 3. a kevert tipusú orgazmusban apnoe és összehúzódások egyaránt előfordulnak.
Ez az orgazmustipológia nem látszik túlságosan meggyőzőnek és nincs is kellően dokumentálva. A szakaszos légzés, a torokelszorulás és a diafragma feszülése valószínűleg bármilyen ingerlés által kiváltott orgazmus kísérő jelensége lehet, de éppoly kevéssé szükségszerű, mint pl. a sírás, ami egyes nőknél az intenziv orgazmust kíséri.
Figyelemre méltó viszont, hogy Shere Hite amerikai szociológusnő, aki 1972 és 1975 között több, mint 3000 nő szexuáűlis élettörténetének adatait gyüjtötte össze, folytatva ezzel Kinsey munkáját, szintén úgy találta, hogy a közösüléssel vagy anélkül elért orgazmus lényegében azonos, ezért indokolatlan különböző tipusokról beszélni. De H. S. Kaplan (1974) is arra a következtetésre jut, hogy az újabb vizsgálati adataok egyértelműen bizonyítják a csikló döntő szerepét és a hüvely körüli izomösszehúzódásokat a női orgazmusban.
Mindenesetre joggal állapította meg S. Schnabl (1972), hogy a női orgazmus komplikáltabb, mint a férfié; nem spontán érési folyamat eredménye, hanem az ontogenezis, az egyéni fejlődés során tanulással kell azt a nőnek kialakítania. P.H. Gebhard (1958), Kinsey munkatársa és a cseh J. Raboch (1992) korábban úgy látták, hogy a női orgazmuskészség filogenetikusan késői jelenség és csak az emberre jellemző. Azóta azonban egyre több adat szól amellett, hogy más, magasabb rendű emlősállatoknál is megtalálható. Raboch (1992) újabb megállapítása szerint a koitarche időpontja és körülményei is befolyásolják az orgazmuskészség alakulását. Épp ezért egyetérthetünk Schnabllal abban, hogy a női orgazmuskészség kialakítását a szükséges fiziológiai adottságok ellenére sem szabad a véletlenre bízni, hanem megfelelő szexuális felvilágosítással és neveléssel elő kell segíteni.
Már csak azért is, mert a szexológiai vizsgálatok szerint az anorgazmia, vagyis az orgazmushiány a nők átlag 20-30%-ánál fordul elő; a klimaktérium előtt ritkábban, utána pedig gyakrabban. LoPiccolo & Stock (1987) adatai szerint a nők 10-15%-a sohasem él át orgazmust, s kb. ugyanennyien csak igen ritkán. Az orgazmus-készség sokak (pl. D. Hulbert 1991) szerint szorosan összefügg a szexuális asszertivitással és a maszturbáció elfogadásával, gyakorlásával.
Erre utal az is, hogy „a női orgazmuszavar többnyire nem önálló problémaként, hanem a szexuális készenlét nehézségeivel együtt szokott jelentkezni, ezért... ezért a kezelésük is legtöbbször összekapcsolódik. Keletkezésénél a biológiai, pszichológiai és szociokulturális tényezőket egyaránt figyelembe kell venni.” (Comer, 2000, 436. old.) Ugyanez a szerző állapítja meg, hogy a nők orgazmuszavarait „olyan speciális módszerrel kezelik, amely önexplorációt, a saját test tudatos szemlélését és egy irányított, maszturbációs tréninget foglal magába.” (444. old.) Ez akár csoportosan is történhet, ahogyan azt L. Barbach (1980) amerikai pszichológusnő könyvében leírta. Végeredményben tehát a modern szexuálterápia sikerei megerősítik és igazolják a Masters és Johnson által kidolgozott orgazmuselméletet.
Megjelent még egy érdekes elmélet a női orgazmussal kapcsolatban. Ez a német származású amerikai nőgyógyász, Ernst Gräfenberg nevéhez fűződik, aki már 1950-ben cikket közölt a húgycső szerepéről a női orgazmusban. Pontosabban a húgycsőbe torkolló, belső elválasztású mirigyekről, amelyek szexuális izgalom hatására váladékot bocsátanak a húgycsőbe, s ez az orgazmuskor kilövellhet. Cikke akkor még nem keltett feltűnést, csak az 1980-as években, miután megjelent három amerikai szexológus (Ladas, Whipple és Perry, 1982) könyve a Gräfenberg nevének kezdőbetűje nyomán „G-pont”-nak (vagy G-foltnak) elnevezett vaginális zónáról, amelynek ingerlése egy sajátos, eddig nem ismert jelenséget, a női ejakulációt váltaná ki.
A könyv szakmai körökön kívül is nagy szenzációt és komoly vitákat keltett, amelyek arról folytak, hogy minden nőnél előfordul-e, vagy csak egyeseknél; mi az eredete, milyen mennyiségű és összetételű a kilövellt váladék? Amely egyesek szerint nem is a húgycsőből jön, hanem a hüvelyből, vagyis azonos a hüvelyváladékkal, ami szexuális izgalom hatására bőven termelődik. A G-pont problematikájáról egy magyar patológus szakorvos is írt, aki kétségbe vonta, hogy léteznének olyan mirigyek a női húgyhólyag alatt, amelyek ingerlés és szexuális izgalom hatására ondószerű váladékot ürítenének a húgycsőbe, ahonnan az orgasztikus összehúzódásoktól kilövellne. Tény, hogy az anatómiai ábrákon és metszeteken eddig nem lehetett látni ilyen mirigyeket.
Ez persze nem zárja ki, hogy a hüvely elülső falán van egy olyan pont (a szimfizis alatt), amely szexuálisan ingerelhető. Azonban nem valamiféle mirigyekkel függ össze, hanem a csiklóval, amelynek töve a hüvelyen keresztül tapintható. Ezen keresztül a csikló makkjába vért lehet préselni, s ezzel a szexuális izgalom fokozható. A húgycsőből eszerint csak vizelet jöhet (amit esetenként maguk az érintett nők is így éreznek). Mindenesetre a kérdés nem tekinthető lezártnak, s nincs kizárva, hogy sok nőnél mégis előfordulhat a húgycsőből származó magömlés, amely nem azonos a vizelettel, tehát semmilyen aggodalomra nem ad okot. A női orgazmus jellegén azonban az ilyen magömlés alig változtat.
2001 Budapest, Fiesta—Saxum K.
A szerző az izraeli Ben Gurion Egyetem professzora, klinikai pszichológusnő, főleg párterápiát folytat és már tíz könyvet írt. Ez a műve 1999-ben jelent meg angolul. A magyar kiadáshoz dr. Hajduska Marianna írt Előszót, amelyben megállapítja, hogy a sikeres szerelem biztonságot, feltöltekezést, önbizalmat ad. Kialakulásában több szakasz különböztethető meg, pl. a válogatás, szűrés, aztán a stimulus, a megérintődés, majd az értékek egyeztetése és a szerepek összehangolása.
A könyv 12 fejezete három nagyobb részre tagolódik. Az első a tudatos választás tényezőit elemzi, a második a tudattalan hatását a párválasztásra, a harmadik címe pedig “Szerelem az életre szóló kapcsolatokban”. Ez utóbbi csak egy fejezetből áll, s arról szól, hogyan érhető el, hogy a kapcsolati konfliktusok a személyiség gazdagodásának forrásává váljanak. Az eredeti, angol kiadásban található, több mint 400 könyvcímből álló irodalomjegyzéket a magyar kiadás “terjedelmi okokból” elhagyta, de megmaradtak a fejezetek végén közölt jegyzetek, jónéhány szakirodalmi hivatkozással. A szerző minden fejezetet idézetekkel kezd; először frappáns szépirodalmi idézetekkel, aztán néhány páciensének szavait idézi, a téma illusztrációjaként.
A Bevezetésben felteszi a kérdést: Mitől pattan ki a szikra? A szerelem lángra-lobbanását érzelmileg legintenzívebb élménynek, “misztériumnak”, “isteni tébolynak” nevezi, s utal Cupido, ill. Erosz szeszélyének görög—római mítoszára. Ám arra a kérdésre, hogy “valóban vak-e a szerelem? – tagadólag válaszol. Szerinte nem a véletlenen múlik, hanem a tudatos és tudattalan választáson. Mint pszichológus – írja --, két lovon ül: az egyik a szociálpszichológiai kutatás, a másik a pszichoterápia (ami nála elsősorban pszichoanalízist jelent). Az előbbi megmondja, “mit kell tenni, hogy valaki megtalálja azt a személyt, akibe szerelmes lehet.” Az utóbbi megmagyarázza, miért az adott személybe, típusba lesz szerelmes. A könyv első, nagyobbik része az előbbit, a 2. és 3. rész az utóbbit mutatja be.
Az első rész fejezetei azt vizsgálják, milyen szerepe van a térbeli közelségnek és gyakori találkozásnak, a testi és lelki tulajdonságoknak, a hasonlóságnak és a szexuális vágynak stb. A második rész a belső, pszichodinamikai tényezőket elemzi, különös tekintettel Freud elméletére, amit a szerző igen fontosnak tart. Hangsúlyozza azonban, hogy könyvében csak a romantikus szerelem megszületésével foglalkozik, aminek “hatalmas jelentőséget” tulajdonít, mert szerinteaz emberek a “azt keresik a szerelemben, amit elődeik a vallástól kaptak, hogy életüknek jelentést, célt adjon.” (22. old.) Ezért minden fejezet végén tanácsokat is ad az olvasónak.
Kicsit ugyan túlzott általánosításnak tűnik, hogy “az emberek” életük célját és értelmét keresik a szerelemben (hiszen sokan lebecsülik, elhanyagolják, vagy nem is képesek rá), de tény, hogy a személyiségfejlődésben döntő szerepe lehet, s ezért a pszichológiai kutatásban is nagyobb figyelmet érdemel. A könyv első részében kifejtett szociálpszichológiai megállapításokból akár a szerelem komplex elmélete is összeállítható lenne, beleillesztve a második rész bizonyos megállapításait.
Érdekes gondolat például, hogy az önmagukat megvalósító embereket boldogabbá teszi a szerelem, de kevésbé van rá szükségük, mint a kibontakozni nem tudóknak. Nagyon igaz, hogy a külső és belső hasonlóság pozitiv, kapcsolaterősítő tényező. Vagy hogy az emocionális érettség (a leválás a szülőkről, az autonómia) a jó párválasztás egyik fő kritériuma. R. Winch már 1958- ban megállapította, hogy a szerelem funkciója: a partnerek fontos igényeinek kölcsönös kielégítése. Vagyis a csereelmélet a szerelmi kapcsolatra is érvényes. A 7. fejezetben a szerző bemutat 15 társkereső hirdetést, majd ezeket különböző elméletek (evolucionista, szociálpszichológiai, pszichoanalitikus és konstruktivista) segítségével elemzi. Végül arra következtet, hogy mindegyik elméletben sok igazság van, ezért integrálni kell azokat. Könyve második részében azonban mégis a pszichoanalitikus elképzelésekre helyezi a hangsúlyt. Jellemző a 9. fejezet címe, amely szerint a fiú az “anyába”, a lány az “apába” szerelmes. (Persze csak szimbólikusan.) Értékeléseit főleg K. Horney-ra és a továbbfejlesztett, dinamikus mélylélektanra alapozza. Mindenképpen érdekes és tanulságos olvasmány; megfelelő kritikával fogadva elősegítheti az olvasó párválasztási érettségének kialakulását.
In: Szexológiai dokumentumok. 2004, Magánéleti kultúra Alapitv.
A szexuális fejlődés korszerű szemléletét a régi, ösztönelméleti modell túlhaladása jellemzi. Az új modell E.J. Haeberle szerint a tanuláselméleten alapul, pontosabban a nemi sszerepek különböző „szkript”-jeinek (előírásainak, szabályainak) megismerésén, értékelésén és elfogadásán. Minthogy sokféle szkript van, szexuális értékpluralizmusról beszélhetünk, s ez viszonylagossá teszi nemcsak a régi, hagyományos elveket, a szexuális fejlődés tudományos magyarázatának első próbálkozásait is. Csak a 20. században kezdték behatóbban tanulmányozni az emberek szexuális reagálásait, és eleinte ösztönmegnyilvánulásként értelmezték azokat. Kézenfekvő volt az összehasonlítás az állatok nemi életével, amely általában vele-született, biológiailag programozott ösztönmechanizmusokból áll. A 20. század közepe táján azonban bizonyos állatkísérletekből kiderült, hogy az ösztönök már az emberhez legközelebb álló főemlősöknél sem működnek megfelelő környezeti hatások nélkül. Az ember szexuális megnyilvánulásai pedig annyira különbözőek, hogy képtelenség azokat pusztán ösztönmechanizmusokkal magyarázni.
Már Sigmund Freudnak is feltűnt, hogy a csecsemő mintha „polimorf, perverz lény” lenne, akinek lehetnek ugyan különféle, szexuális jellegű megnyilvánulásai, ám ezek annyira eltérőek és változóak, hogy belőlük nem lehet következtetni a későbbi szexuális viselkedésre (például arra sem, hogy felnőve hetero-, vagy homoszexuális viselkedést fog folytatni).
Ma már senki sem vitatja, hogy a szexuális viselkedés az életkortól függően is változik és fejlődik, tehát bizonyos mértékben a testi változásoktól is függ.; vagyis biológiai alapjai vannak. Ez azonban nem magyarázza, hogy valamely szexuális viselkedés miért jelentkezik különböző életkorban és a testi fejlettség különböző fokain. Például vannak nők, akiknél az orgazmuskészség már óvodáskorban jelentkezik, míg másoknál a serdülőkor után sem. A mai szexológusok ugyan elismerik Freudnak és követőinek érdemeit a szexuális fejlődés elméletének megalapozásában, de az ember esetében már nem hisznem semmilyen ösztönben, s a biológiai potenciál mellett inkább az interaktiv tanulási folyamatoknak tulajdonítanak döntő jelentőséget.
Ha pedig a szexuális viselkedés nem velünk született és biológiailag meghatározott, akkor tulajdonképpen pszichoszexuális fejlődésről kell beszélnünk. Ezt részben már Freud is felismerte, amikor kidolgozta elképzelését az egyéni szexuális fejlődés szakaszairól (orális, anális, fallikus fázist követő latencia-periódus, majd a genitális érettség fázisa). Az utóbbi évtizedek vizsgálataiból azonban kiderült, hogy ez az elmélet korrekcióra szorul, éspedig a tanuláselmélet és szkriptelmélet alapján, amely szerint a fejlődés kiindulópontja az identifikálódás a biológiai nemmel és az adott nemi szerepek elsajátítása.
Már a gyermekek is nagyobb bizalommal fogadják a hasonló korúaktól hallott szkripteket, de erősen hat rájuk a média és a mindenkori pop-kultúra is. Persze valamennyire a szülői ház és az iskola is kínál szkripteket, de ezek jelentősége a serdülőkortól erősen csökken. Nem vitás, hogy a társadalmi folyamatok (divatok stb.) a legintimebb viselkedést is befolyásolják, „Még a házastársak nemi életének legegyszerűbb esetében is döntő szerepet játszanak a különböző kulturális szkriptezések.” (24. old.) „Az is elkerülhetetlen, hogy a férfiak és nők bizonyos körei életük során kipróbáljanak különböző modelleket... viszonylag biztos csak az, hogy tartósan boldog partnerkapcsolatok inkább a kölcsönös tiszteleten, bizalmon és tolerancián múlnak, mint a szexuális aktivitáson., bár ez utóbbi is fontos, de másodlagos szerepet játszik. Egyébként meggondolandó, hogy jelentősége idősebb korban úgyis csökken, legalábbis az orgazmushoz jutás konvencionális értelmében. Ehelyett a gyengédség és a testi közelség válik döntővé.” (26. old.)
A sokféle szexuális szkript elkerülhetetlenné teszi a választást, hiszen nem lehet minden viselkedési modellnek mindig eleget tenni. Ez érvényes arra a hagyományo szkriptre is, amely a szexet elválaszthatatlanul a szerelemhez és házassághoz tartozónak érzi, s ezáltal tulajdonképpen későbbi csalódásokra programoz. Tény, hogy a mai fiatal nemzedékek is hajlamosak a szerelemmel igazolni, szentesíteni a szexuális kapcsolatokat. Holott ez sem erkölcsileg, sem pszichológiailag nem indokolt, hiszen a szerelem érzése önmagában még senkit sem tesz éretté és alkalmassá egy felelősségteljes kapcsolatra. A felkészültséget (mind a testi, mind a lelki veszélyek elhárítására) nem pótolja a szerelem! Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a szerelem felesleges, hiszen éppen a kölcsönös szerelem teszi minőségileg értékesebbé a szexuális kapcsolatot.
Illúzió lenne azonban elvárni, hogy a szexuális kapcsolatok mindig csak kölcsönös szerelem esetén jöjjenek létre; ez esetben ugyanis a házastársak a szerelem elmúltával (ami elég hamar be szokott következni) már nem élhetnének nemi életet egymással. Fontos tehát, hogy a szexuális és/vagy szerelmi partnerek a köztudatban előforduló szkriptek közül – előítéleteiket leküzdve – ki tudják választani azokat, amelyek kapcsolatuk összhangját elősegítik. Ez az egyéni pszichoszexuális fejlődés egyik fő célja, ugyanakkor próbaköve.
5. Csíkszentmihályi M.: A szex, mint áramlat
(In: Flow. Az áramlat. 1997, Akad. K.)
A magyar származású amerikai pszichológiai-professzor könyve a „tökéletes élmény pszichológiájáról” szól, s könyvének 5. fejezetében a szexről is, mint áramlatról, érdekes megállapításokat tesz. Ezek közül különösen figyelemre méltóak az alábbiak:
„A szexuális kapcsolat iránti vágy olyan erős, hogy elvonhatja a pszichikai energiát más, szükséges céloktól. Épp ezért minden kultúra nagy erőfeszítéseket tesz, hogy a szexualitásnak korlátokat szabjon és megfelelő keretek közé terelje... a legtöbb tettünk mögött közvetve vagy közvetlenül szexuális szükségeletek húzódnak meg.... Tényleg örömteli-e a szex? a válasz attól függ, mi történik a résztvevők tudatában. [A szex] ...idővel könnyen unalmassá válik. Az eredeti, tökéletes élményből értelmetlen szertartás vagy függőséghez vezető szokás válik. Szerencsére számos mód van arra, hogy a szexet örömtelivé tegyük. A szexualitás ápolásának egyik formája az erotika, amely a fizikai képességek fejlesztésére koncentrál... A Káma-Szutra és a hasonló, modernebb kézikönyvek segítenek az erotikus készségek fejlesztésében... A szexualitás valódi jelentőségét azonban csak akkor nyeri el, amikor már beépülnek a pszichológiai dimenziók is.
A történészek szerint a szerelem művészete viszonylag új, nyugati fejlemény. ...[bár] a japánok elképesztően sokoldalú, hivatásos szeretőket neveltek. .. A szexualitás harmadik dimenziója akkor tárul fel, amikor már nemcsak testi gyönyört érzünk és a romantikus kapcsolat örömét tapasztaljuk meg, hanem vslódi szeretetet érzünk partnerünk iránt. Ekkor megint új feladatok jelennek meg; hogy partnerünket... megértsük és segítsük céljai elérésében. Különösen nehéz több éven át örömet lelni a szexben ugyanazzal a partnerrel. Valószínűleg a többi emlőshöz hasonlóan az ember sem természettől monogám beállítottságú. Lehetetlen, hogy a partnerek ne únják meg egymást, ha nem dolgoznak azon, hogy újabb és újabb tartalmakat fedezzenek fel egymás társaságában, és nem sajátítanak el megfelelő készségeket a kapcsolat gazdagítására...
Hogyan tartsuk életben a szerelmet? A válasz ugyanaz, mint bármely más tevékenységgel kapcsolatban, A kapcsolatnak komplexebbé kell válnia, hogy örömteli legyen; ehhez pedig a partnereknek új lehetőségeket kell felfedezniük önmagukban és egymásban... Az alapelv a fontos: a szexualitás az élet bármely más területéhez hasonlóan úgy tehető örömtelivé, ha hajlandónak mutatkozunk átvenni felette az irányítást és úgy művelni, hogy egyre összetettebb tevékenység legyen belőle.” (149-152. old.)
„Minden kapcsolat megkívánja a figyelem átcsoportosítását, a célok átértékelését. Amikor két ember elkezd együtt járni, el kell fogadniuk bizonyos korlátokat, amelyek nem léteztek számukra addig, amíg egyedül voltak: egyeztetniük kell időbeosztásukat, módosítaniuk kell terveiket... aminek eredményeképpen megváltozik tudatuk felépítése is. A házasságkötés megint csak a figyelmi szokások gyökeres és tartós átrendeződését igényli. Amikor a pár kiegészül egy gyermekkel, a szülőknek alkalmazkodniuk kell az újszülött szükségleteihez... Ez mind nagyon kemény, sok csalódással járó feladat. Ha valaki nem hajlandó módosítani személyes céljait egy kapcsolat kezdetén, akkor annak nagy része, ami az adott kapcsolatban később történik, zavart fog kelteni az illető tudatában, mert az új interakcióminták összeütközésbe kerülnek a régi elvárásaival.
A családok jelenlegi széthullása annak az eredménye, hogy lassan eltűnnek a házasságokat összetartó, külső okok. A válások számának növekedését valószínűleg jobban befolyásolja a munkaerőpiac változása – melynek következtében a nők munkavállalási esélyei nagyobbak – és a háztartási készülékek elterjedése, mint amennyire a szeretet vagy az erkölcsi tartás hiánya.” (247-249. old.)
Hatalmas viták zajlottak arról, hogy vajon az ember természeténél fogva monogám, poligám vagy promiszkuózus-e, és vajon a kulturális evolúció folyamatában a monogámia-e a családszerveződés legmagasabb foka... ezek a kérdések csak a házassági kapcsolatok külső tényezőivel foglalkoznak, s e szempontból nézve a házasságok olyan formát öltenek, ami leginkább biztosítja a túlélést. Még ugyanannak az állatfajnak a tagjai is változtatják kapcsolatmintáikat, hogy jobban tudjanak alkalmazkodni az adott környezethez... Az emberi család által felvett forma is környezeti nyomás hatására bekövetkező válasszreakció... Szinte már közhelyszerű, hogy a házasságról úgy gondolkoznak sokan, mint a szabadság végéről, és a házastársat béklyónak tekintik...
Ha valaki úgy dönt, hogy elfogadja a család hagyományos formáját, beleértve a monogám házasságot, s a gyerekekkel, rokonokkal és a tágabb közösséggel való szorosabb kapcsolatot, akkor jó előre át kell gondolnia, hogyan alakíthatja át a családi életet áramlat-tevékenységgé. Ha nem így tesz, óhatatlanul beáll az unalom és a frusztráció... Szükséges, hogy a családnak legyen olyan pozitiv célja, amelyre a szülők és a gyermekek pszichikai energiáikat összpontosítják a mindennapi feladatok között is. A célok lehetnek... hosszabb távúak is, mint pl. egy bizonyos életstílus megteremtése [de mindig szükség van rövid távú célokra is].
Itt megintcsak fontos mind a differenciáció, mind az integráció: a közös céloknak annyira kell tükrözniük a családtagok egyéni céljait, amennyire csak lehet... Megfelelő kommunikáció nélkül az eltérések és torzulások egészen addig növekszenek, míg végül a kapcsolat szétesik.
Idővel az ember egyre jobban megismeri a másikat, , elmúlnak az izgalmak. Mindent kipróbáltak már egymáson, a másik fél reakciói kiszámíthatóak lettek. A szexuális játékból elveszett az újdonság varázsa. Ezen a ponton a kapcsolatot az a veszély fenyegeti, hogy unalmas rutincselekvések sorozatává válik, amit csak a kölcsönös érdek tart össze. .. Az egyetlen mód, amivel vissza lehet állítani az áramlatot, ha új lehetőségekre figyelünk fel a kapcsolatban... Ezek olyan egyszerű lépések is lehetnek, mint az evési, alvási vagy vásárlási szokások megváltoztatása. Vagy próbálkozhatnak azzal, hogy új beszédtémákat találjanak, új helyeket keressenek fel, új emberekkel barátkozzanak össze...
A pubertáskor problémája: ... milyen értelmes erőpróbákat találhatnak maguknak az ilyen korú fiatalok? ... Ha a szülők többet beszélnének vágyaikról és álmaikról – még akkor is, ha nem váltak valóra – akkor a gyermekekben kifejlődhetne egy olyan ambició, amely áttöri énjük pillanatnyi önteltségét... A feltétel nélküli elfogadás különösen fontos a gyerekeknek... persze nem jelentheti azt, hogy a kapcsolatnak ne legyenek szabályai, melyeknek megszegése büntetést von maga után. Ha a szabályok áthágása nem jelent kockázatot, akkor a szabályok értelmetlenné válnak... Az erős családi kötelékkel nem rendelkező tizenévesek olyan függőségbe kerülhetnek kortárs csoportjuktól, hogy bármit megtesznek azért, hogy elfogadják őket.” (249-259. old.)
„A modern házasság ideálja az, ha valakinek a házastársa a legjobb barátja.” (263. old.)
6. Buda B.: A párválasztást befolyásoló lélektani tényezők
(In: Buda B.- Szilágyi V,: Párválasztás. 1988, Gondolat K.)
A könyv IV. fejezete 6. pontjának némileg rövidített, kivonatos ismertetése:
Kíséreljük meg összefoglalni, milyen körülmények, tényezők határozzák meg a jó párválasztást. ...A házasságra vonatkozó (egyes) elméletek... az alku és a csere mozzanataira helyezik a hangsúlyt. Azonban éppen az alkudozás, a kommunikativ egyezkedés szerepének fontossága miatt kétséges, hogy csupán az igények és tulajdonságok szerencsés találkozásáról van-e szó. Talán helyesebb magyarázat, hogy a szerelem új tulajdonságokat tesz kívánatossá és új igényeket termel, s a két személyiség a szerelmi kapcsolat hatására új szinten talál egymásra.
E kételyeket nagyon alátámasztják azok a megfigyelések, amelyek szerint a fiatalok párkapcsolataiban, majd párválasztásában nagyon kevés a tudatos igény és a tudatos elvárás egymás iránt. Ha fiatalokat megkérdeznek, számos közhelyszerű kijelentést tesznek arról, hogy mit várnak a partnerüktől. A csalódás, a kapcsolat felbomlása idejénmár sokkal több kifogás fogalmazódik meg, amelyekben sok határozott igény tükröződik. Ez már a múltra vetül vissza, hiszen jól ismert, hogy a kapcsolat felbomlása idején a fiatalok védeni igyekeznek a saját álláspontjukat, és a kifogások a helyzet tudatos, kognitiv atrukturálását szolgálják inkább, mintsem a kapcsolat valóságának gondos, utólagos elemzését. Ilyenkor a percepció és az ítéletalkotás a jelenlegi, aktuális érdekeknek megfelelően torzul.
Éppen ilyen torz és bizonytalan a percepció azonban – ekkor még pozitiv irányban – a párkapcsolat kezdetén, és különösen a szerelem tetőfokán. A szerelem „vak” – így tartja a közfelfogás. „Rózsaszín szemüvegen” keresztül látják egymást a fiatalok. A szülők hiába figyelmeztetnek olyan tulajdonságokra, amelyek megítélésük szerint a kapcsolatot később megzavarhatják, a házasságot megronthatják. Szinte törvényszerű, hogy a fiatalok ezt a beavatkozást elutasítják. Ha utólag igazat is adnak nekik, nem bizonyos, hogy a helyesléssel a valódi lélektani viszonyokat állapítják meg. Itt is érvényesül a kihűlt, elromlott kapcsolat utólagos értelmezése önvédelmi torzításokkal, a hiba áthárításának tendenciáival.
Általában minden emberi viszonyban alig tudatosak a mozgatók és szabályszerűségek. A szabályozó társadalmi sémák és lélektani erőviszonyok automatikusak, tudattalanok, szokásokban, megokolhatatlan késztetéseken át érvényesülnek. A kultúra túl kevés szempontot ad a köznapi tudat számára ahhoz, hogy a párkapcsolatokat minősíteni, értékelni tudja. Ennek megfelelően a fiatalokban nemigen alakul ki végleges koncepció vonzalmaikról, viszonyaikról. Csak a tetszést, az értékelést, a vonzó hatást szokták megfogalmazni. A partner minden tulajdonsága igen jó és értékes számukra. Ebben is egy általános társaslélektani tendencia csupán mennyiségileg eltúlzott és nem minőségileg sajátos jelentkezése tükröződik, az ún. „halo-effektus”, amelynek szabálya szerint az egy vonatkozásban nagyra értékelt ember értékesebbnek látszik minden más vonatkozásban is.
Igy a szerelmesek minden vonatkozásban hajlamosak túlértékelni egymást. A szerelem „túlértékelt téveszme” -- szól az ismert, tréfás pszichiátriai diagnózis a szerelmes ember lelkiállapotáról; s ha ez csak részben is igaz, a párkapcsolat partnereinek kikérdezése alapján aligha kaphatunk képet arról, hogy milyen tulajdonságok alapján választották egymást. Az egymásról alkotott elképzelésekben sok az illúzió, s ezek csak később, a szerelem csökkenésekor vagy elmúltával derülnek ki. Az illúziók lelepleződése szokott a csalódás legfőbb kognitiv élménye lenni. Az illúziók igazi felismerésének korszaka azonban a házasság.
Az igények koncepciójából indul ki a párválasztás vizsgálatára vonatkozó, minden felmérés, vizsgálat, még ha ezeket tudattalan jellegűnek tekinthetjük is. ... Alapvető, de önmagában nem kielégítő magyarázat a szexuális társ és az intim partner igényének feltételezése... Ez azt jelentené, hogy a legjobb szexuális társ, vagy a legmélyebb lelki kapcsolatot jelentő partner az, akit élettársnak választunk. E hipotézisnek ellene mond, hogy sokszor viszonylag rossz, érzelemszegény, szexuálisan nem kielégítő párkapcsolatok nagyon erősek és ellenállnak minden olyan viszony kialakításának, amely a nemiség és az intimitás terén többet adna.
Valószínű, hogy speciális, rejtett lélektani szükségletek, igények azok, amelyek teljesítése a párkapcsolatot perspektivikussá, a házasság felé viszonylag szabadon fejlődővé teszi. Ez fejeződik ki a lélektani hasonlóság elméletében, amely szerint akkor jut el a kapcsolat a legnagyobb intimitásfokra és a legnagyobb szexuális harmónia állapotába, ha a két személyiség tulajdonságai, érdeklődése és beállítódása a leginkább hasonló. A szociológiai hasonlóság tételéből... ennek az elméletnek bizonyos helytállóságát lehet igazolni. Ennek ellenére nem zárható ki, hogy a lelki rokonságon, a „rokonszenv” közfelfogás szerint is lényeges bázisán kívül más lélektani tulajdonságok is szerepet kapnak a párválasztásban... Sok más, olyan momentum is lehet a párválasztás motivációja, amely a személyiségek életpályájára, hosszmetszeti törekvéseire vonatkozik.
Egyes pszichológusok, szociológusok sajátos szükségletek feltételezésével magyarázzák a párválasztás, a partnerkapcsolatok megszilárdulását. Négy főbb elméleti álláspont érdekes szempontokra hívja fel a figyelmet.
1. A kiegészítő szükségletek elmélete R.F. Winch (1958) nevéhez fűződik. Eszerint az erős, tartós szerelmi kapcsolatokban olyan személyiségek találnak egymásra, akik valamilyen lényeges lélektani dimenzióban eltérnek egymástól, szinte ellentétei egymásnak és ezáltal kiegészítik egymást. A kiegészítés révén mindkét személyiség erősödik. Winch szerint a személyiségben mindig megvan az a vágy, hogy a partner a belőle hiányzó tulajdonságokkal rendelkezzen. Az ellentétes személyiségek párkapcsolatában aztán új egyensúlyi állapot jön létre, a kölcsönös hiány betöltése nagyon erős összekötő kapocs a partnerek között.
Igy érthető, hogy az erőszakos, uralkodni vágyó személyiség jó házasságban tud élni az irányítást igénylő, magát alárendelni akaró partnerrel; az alkotó ember a jelennek élő, életet élvező párjával, az extravertált az introvertálttal stb. Az elmélet valószínűleg igaz és érvényes, magyarázó ereje azonban nem nagy, hiszen a nemek között eleve nagyok és kiegészítő jellegűek a különbségek, mert a kultúra a nemi szerepek meghatározásával eleve ellentétesre formálja a különböző nemű embereket.
2. A korábbi kielégülési forrásokból vagy kielégülési hiányokból származó sajátos igények elmélete. Eszerint a személyiségfejlődés során valamilyen alapvető igény vagy azáltal maradt nagyon erős, hogy a környezet tökéletesen kielégítette, vagy éppen mert tartósan kielégítetlen maradt, ezért él később is elevcen vágyként. A párválasztásban meghatározó az, hogy a személyiség ennek az alapvető igénynek kielégítését tapasztalja, vagy remélheti... Ez az elmélet sok ponton összeegyeztethető a hasonlóságot hangsúlyozó felfogással, vagy a kiegészítő szükségletek elméletével. Hibája, hogy túl általános és tág, szinte minden esetre ad látszólagos magyarázatot.
3. A „szülőimágó” keresésének elmélete. Ez a felfogás azt fejezi ki, hogy az ellentétes nemü szülő tulajdonságainak és sajátosságainak képe és az azzal való jó, vagy kevésbé jó érzelmi kapcsolat ismétlődésének igénye motiválja a párválasztást. A fiatal a partnerben anyját vagy apját keresi, és attól függően képes szerelmes lenni belé és ragaszkodni hozzá, hogy az mennyire testesíti meg magatartásában és tulajdonságaiban a megfelelő szülőt illetve mennyiben formálható a kapcsolat során annak képére. Sokszor előfordul, hogy a szülővel való rossz kapcsolat miatt a fiatal a partnerben éppen az ellenkezőt keresi, mint amilyen a másnemű szülője volt. Ez esetben is a séma, a minta azonos, és a szülővel való kapcsolat még ebben a kifordított formában is meghatározó erejű...
A szülőimágó keresésének elmélete pszichoanalitikus megfigyelésekből indult ki... Az elmélet egyik támpontja, hogy a személyiségfejlődésben nagy jelentősége van az azonos nemű szülővel való azonosulásnak, identifikációnak illetve az azonos nemű szülő modelljét követő fejlődésnek. A fiatal a maga életében a modellt a párkapcsolatok terén is követi és szülei kapcsolatát ismétli meg. Az ilyen fajta ismétlés mellett sok megfigyelés szól, például, hogy sok házaspár... becézi egymást „anyunak” és „apunak”...
4. A kompenzáló személyiségzavar elmélete mind a kiegészítő szükségletek teóriáját, mind a szülőimágó szerepére vonatkozó nézeteket magában foglalja. Eszerint a személyiség valamilyen jellegzetes, mély, strukturális problémája, konfliktusa szorongást, félelmeket tart fenn; ez enyhül vagy megszűnik, ha olyan partnert talál, akinek viselkedése, viszonyulása alkalmat ad a belső probléma elfojtáűsára, ellensúlyozására. A nagyfokú önállótlanság, éretlenség, függési igény... ellensúlyozható, ha a személyiség olyan párt keres, aki még önállótlanabb, éretlenebb és függőbb, akit ő istápolhat, irányíthat, ellenőrizhet. Ez a partner esetleg éppen irányítót, támaszt, gondoskodást keres, mert az ő belső feszültségeit is ez tartja egyensúlyban. Az íígy létrejövő párválasztás azután elegendő alap a viszonylag zavartalan együttélésre.
Ezt az elméletet sok adat támasztja alá. Elsősorban a klinikai tapasztalat. Már a pszichoanalitikus gyakorlatban is azt találták, és Szondi sorsanalizisnek nevezett elmélete is arra a megfigyelésre épül, hogy az ismétlődő házasságokban a párválasztások meglepően hasonlóan zajlanak le. Sok hasonlóság észlelhető az egymást követő szerelmi kapcsolatokban, ezek partnereiben és jellegében is. A pszichoanalitikusok megállapították, hogy sok ember ugyanolyan pszichés betegségben szenvedő,vagy ugyanolyan személyiségzavarral küzdő párt választ magának második vagy harmadik házasságában is, anélkül, hogy erről tudna, sőt, esetleg kifejezetten akarata ellenére történik így a dolog. A párkapcsolatok társasjáték (game) elmélete is hasonló tapasztalatokat eredményezett; a párkapcsolatokban sajátos, hosszú lejáratú „játszmákra” (life games) talált. (Berne, 1964)
A pszichoanalizis és a dinamikus lélektan elméletei szerint mindenkiben vannak kisebb-nagyobb személyiségzavarok, belső problémák, amelyek az életvezetést befolyásolják. Ez a „kompenzáló” elmélet ezért bizonyos mértékig általános érvényű lehet, nemcsak a kóros, neurotikus kapcsolatokra vonatkozólag, A házaspár-terápia vagy partnerterápia gyakorlata ennek alapján jó eredményeket ér el, s ez az elmélet közvetett bizonyítékának tekinthető.
7. Clulow, Ch. (Ed.): Adult Attachment and Couple Psychotherapy
(2001, Brunner-Routledge )
A kötet a londoni Tavistock Marital Studies Institute fennállásának 50 évfordulójára jelent meg. 17 szerzője közül kilencen az intézet munkatársai, a többiek az USA vagy Kanada egyetemein dolgoznak. Tanulmányaikat az intézet vezetője, Ch. Clulow szerkesztette egybe. A Bevezetésen kívül a 12 fejezetből négyet ő maga írt. A „felnőtt kötődésekről” szóló könyv alcíme szerint „biztonságos alapja” a párterápiás praxisnak és kutatómunkának. Igy feltétlenül figyelmet érdemel, mint a téma egyik legújabb, összefoglaló jellegű szakirodalma.
A kötet három részből áll. Az első a párkapcsolati kötődéseket vizsgálja. Ezen belül az érzelmi kötődés szilárdságát, vsgy bizonytalan és visszaéléseket lehetővé tevő jellegét. A második rész a kötődéselmélet terápiás alkalmazását mutatja be, különös tekintettel a nehezen érzékelhető és kimutatható hiányokra, lelkiállapotokra, narcizmusra és feszültségekre. A harmadik részben a terápiás praxis biztos alapokra helyezését elemzi három fejezet: a párkapcsolatok tanulmányozását, a munka kreativ megszervezését és a kötődéselméletből levonható tanulságokat.
A szerzők Bartholomew és Horowitz (1991) nyomán négyféle kötődési stílust különböztetnek meg: 1. A biztonságosat, amelynek jellemzője, hogy érzelmileg könnyen keül közel másokhoz, de nem zavarja az egyedüllét sem. 2. Az elutasítót, amely nem igényli a szorosabb érzelmi kapcsolatokat, fontosabbnak tartja a függetlenséget és önállóságot. 3. A félénket, amely ugyan kívánja a szoros érzelmi kapcsolatot, de nehezen tud bízni bárkiben és fél a csalódástól. 4. Az elmélyedőt, akinek elsődlegesen fontos az érzelmi közelség, de aggódik, hogy nem talál viszonzásraa.
Vizsgálataik során a szerzők jó néhány tesztet alkalmaztak, így például a „felnőtt kötődés interjút” és ennek olyan változatait, mint a „házastársi kötődés interjúja”, vagy a „különös szituációteszt” stb. A vizsgált párokat külön-külön is kikérdezték a kapcsolattal való elégedettségükről, az elköteleződés mértékéről, az előforduló feszültségekről és agressziókról stb. Az Előszóban J. Holmes, a neves pszichiáter, aki több könyvet publikált a kötődési elméletről, kifejti, hogy a párkapcsolat a felnőtt lét alapvető, központi kérdése, amelynek vizsgálatában három irányzatnak van legnagyobb szerepe: a pszichoanalizisnek (különösen M. Klein és W. Bion munkásságának), aztán a rendszerelméletnek és végül a kötődéselméletnek, amely a két előbbire épít, egyesítve azok előnyeit.
Utóbbi az érzelmi kötődés hat területét vizsgálja: 1. A „biztonság-élményt”, annak meglétét és minőségét, 2. a játékos, örömszerző interakciókat, például a szexuális kapcsolatot, 3. a tiltakozás, önérvényesítés lehetőségét, 4. a veszteségélmény közös feldolgozását, 5. a „belső munka” modelljének összhangját, és 6. a „reflektiv funkciót és narrativ kompetenciát, vagyis önmaguk és problémáik átgondolásának és elmondásának képességét. A pszichoterápia ezeken a területeken próbál kedvező változásokat elérni. Holmes szerint ez a könyv jól illusztrálja, hogy különböző szakemberek milyen kreativan tudnak megközelíteni egy bonyolult problémát.
(2000, Vince K.)
Alcíme szerint „Gyakorlati útmutató” ez a könyv, s úgy tűnik, ezt az ígéretét maximálisan teljesíti. A szerzők: Gottman a University of Washington pszichológia-professzora és a Seattle-i „Házasság és Család Intézet” igazgatója, aki kutató munkáján kívül intenziv hétvégi tanfolyamokat vezet szakembereknek és házaspároknak. Silver pedig Gottman közeli munkatársa, egy szülőknek szóló magazin szerkesztője. A könyv 11 fejezetből áll. A bevezetés jellegű elsőben Gottman képet ad a „szeretet-labor” („love-lab”) munkájáról, amelyben egy esetleges válás „átlag 91%-os pontossággal” megjósolható, Ez első hallásra ugyan túlzásnak tűnhet, de a racionális magyarázat meggyőző. A partnerek egymáshoz való viszonyáról ugyanis mérhető fiziológiai tünetek árulkodnak, amikor egy problémát megvitatnak. Gottman itt használja az érzelmi intelligencia fogalmát is, amelyet D. Goleman ( ) könyvéből ismerünk.
Ennek mértékét a párokkal folytatott interjúk során videofelvételekkel és műszerek segítségével rögzítették. Az adatok elemzésével aztán megállapították, hogy a hangos vitatkozás nem feltétlenül káros a házasságra nézve. Káros és veszélyes viszont a durva kritika, a megvető hangnem, a szemrehányó védekezés és a falat húzó elzárkózás. Ezeket nevezi Gottman az „apokalipszis négy lovasának – ezzel a szemléletes bibliai képpel jelezve pusztító hatásukat.
„Programom arra az egyszerű igazságra épül, hogy a boldog házasságok mély barátságon alapulnak” – írja. (30. old.) Vagyis nem a szerelmen (bár az érett szerelemnek is a mély barátság a lényege). Az ugyan megkérdőjelezhető, hogy „a barátság táplálja a romantika lángját” (31. old.), de tény, hogy a barátság stabilabb és tartósabb a romantikus szenvedélynél és képes hatástalanítani a negativ érzéseket. Kicsit meglepő gondolat, hogy „a házastársi konfliktusok többségét nem lehet megoldani” (34. old.), ehelyett meg kell tanulni együtt élni az életstílus és értékrend különbségeivel, miközben kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymást.
A könyv ehhez igen sok fogódzót ad. Az első alapelv, hogy készítsünk részletes „szeretet-térképet” a párunkról. Az érzelmileg intelligens házaspárok ugyanis jól ismerik egymás belső világát, élettörténetét, régebbi és jelenlegi problémáit, s folyamatosan törődnek egymással. Ennek felmérésére Gottman kérdőívet, fejlesztésére pedig gyakorlatokat közöl, amelyek erősítik az önismeretet és egymás ismeretét.
A második alapelv: Tápláljuk az egymás iránti szeretet és csodálat érzését!” Ehhez is kitűnő gyakorlatokat találunk a könyvben. Sokan azt hiszik, hogy az érzelmeket nem lehet irányítani, fejleszteni. Gottman gyakorlatai fényes cáfolatát adják ennek a hiedelemnek. Megmutatják, „mekkora erőket szabadít fel az, amikor az ember ismételgeti magában a pozitiv gondolatait. A módszer a kognitiv terápia egyik építőköve.” (84. old.) Harmadik alapelv az egymás felé fordulás, mint a jó érzelmi kapcsolat alapja. Ennek első gyakorlata az „érzelmi bankszámla” vezetése: a segítő odafordulások gyűjtése és nyilvántartása. Másik gyakorlat a „stressz-csökkentő beszélgetések”, az empatikus egymásra figyelés, érdeklődés, érzelmi támasznyújtás.
Negyedik alapelv: Vegyük figyelembe a párunk véleményét is!” Ez a partnerek egyenrangúságát hangsúlyozza. Itt megint kérdőív és gyakorlatok segítenek a patriarchális viszonyulás korszerűbbé, egyenlőség-elvűvé alakításában. Külön fejezet szól a házastársi konfliktusok két típusáról: az örökös (krónikus) és a megoldható (átmeneti, felszínesebb) problémákról, amelyek megkülönböztetését újabb gyakorlatok segítik elő (például annak megvizsgálásával, hogy nem a múltban gyökerezik-e az érzelmi reakciónk egy felmerült problémára.
Az ötödik alapelv: Oldjuk meg a megoldható problémákat! Ennek lépései: 1. Szeliden indítsunk. 2. Tanuljuk meg, hogyan kell javítani a helyzeten. 3. Nyugtassuk meg magunkat és a másikat is. 4. Nézzük el egymás hibáit. Mindezekre szemléletes példákat találunk a könyvben; továbbá kérdőívet és gyakorlatokat. Fontos konklúzió: „Akár tetszik, akár nem, a házassági problémák egyetlen megoldása, hogy kompromisszumot kötünk.” (185. old.) – de nem mindegy, hogy milyet! Itt külön fejezet foglalkozik a problémamegoldásokkal, tekintettel például az após—anyós és a pénzügyekre, nomeg a szexre. (Utóbbival szexológiailag kifogástalan módon.)
A hatodik alapelv szerint „ki kell szabadulni a csapdából”, aminek feltétele az egyéni vágyak és remények kölcsönös megismerése. Ehhez Gottman egy öt-lépéses gyakorlatot ajánl. Végül egy listát közöl, amiből kijelölhetjük, hogy mit becsülünk nagyra a párunkban. De talán a hetedik alapelv a legfontosabb: „Találjuk meg közösen a házasságunk értelmét!” Ehhez ismét kérdőív és gyakorlatok adnak segítséget, középpontban a családi rituálékkal, szerepekkel, célokkal és szimbólumokkal. Nehéz lenne érdemlegesen méltatni a könyv gazdag anyagát, beleértve az Utószóban említett „mágikus öt órát” és a „házassági vészjelzőket.”
(In: Bagdy E.(szerk.): Párkapcsolatok dinamikája. 2002, Animula)
A 25 szerző tanulmányait tartalmazó kötethez írt Bevezetőjében Bagdy Emőke professzorasszony Jürg Willi svájci pszichiáter kollúzió-elméletét ismerteti és bizonyos értelemben továbbfejleszti. A kollúzió (összejátszás) modellt főleg azért állítja figyelme középpontjába, mert olyen integrációs kísérletnek tartja, amely a rendszerszemléletet a kommunikációelmélettel és a pszichoanalizissel kapcsolja össze.
Fontosnak tartja Willi koevolúciós, vagyis együtt-fejlődési koncepcióját is, amely szerint az intim partnerek csak együttesen tudják megoldani az előttük álló feladatokat, ami a kapcsolat fejlődését szolgálja. Az élő szervezetek önszervező képessége (az „autopoiesis”) az interakcióban levő organizmusoknál fokozódik, s ezáltal koontogenezis” és „koevolúció” jön létre. Pszichológiai szempontból ez azt jelenti, hogy ha a partnerek képesek a Willi által „konstruktum különbözőségnek” nevezett, eltérő valóságkonstrukcióikat felismerni és elfogadni, akkor ebből tolerancia és összhang alakulhat ki.
Bagdy szerint „minden párkapcsolat egy kvázi laboratórium, melyben az együttélési lehetőségek kísérletei folynak. Nem steril ez a laboratórium, hiszen a társadalmi, kulturális és szociális viszonyok nagy mértékben befolyásolják az önképet és a társhoz viszonyulást, a férfi—nő kapcsolatot, a feladatokat és szerepeket... Ha a kölcsönös szükséglet-kielégítés hagyományos koncepciójában gondolkodunk az együttélésekről, akkor nem tudjuk megmagyarázni azt a tényt, hogy a kapcsolatok sokszor akkor is hosszan fennállnak, ha a személyközi összhang hiányzik, vagy viharosan változó.”(35.old.) Willi „pszicho-ökológiai modellje” azt a kölcsönhatás-rendszert jelöli, amelyet az egyén és környezete létrehoz, s amelynek a pár koevolúciója is része. Ez a koncepció felvázolja a személyiség kibontakozásának interakciós modelljét, amely szerint a különböző hatások és reagálások az alábbi területeken módosítják, alakítják a személyiségstruktúrát:
1. Az identitás terén, 2. az önértékelésben, 3. a kognitiv konstrukciók terén, amelyek kompatibilitása alapvető feltétele a koevolúciónak és 4. a „coping”, vagyis a megküzdés képessége, a személyes kompetencia terén, amely a kapcsolat esetleges kríziseit megújulási, fejlődési lehetőségként hasznosítja. A továbbiakban Bagdy a kollúzió-modellt a pszichoanalitikus koncepció keretébe illesztve megállapítja, hogy az is „a párválasztás tudattalan meghatározottságának freudi feltevésén alapul. A két fél vonzalmának korai kötődési tapasztalatokon nyugvó, rejtett motivációit eszerint a kielégítetlen szükségletek feszültsége táplálja... A felek provokáló vagy kiegyenlítő hatással lehetnek egymás pszichikumára. A kapcsolatba „behozott” konfliktus és az együttesen indukált problematika összefonódottan okozhat párkapcsolati krízisállapotot. (37. old.)
A kollúzió-elmélet szerint a házasság illetve együttélés változó és kríziseken át továbbfejlődő folyamat, amelyben a partnerek provokáló, vagy tompító és kiegyenlítő viselkedését személyes indítékok motíválják, s kölcsönös alkalmazkodásuk áltak válhat lehetővé a krízisek megoldása. Természetesen csak akkor, ha a partnerek autonómiája és fejlődőképessége a krízisekkel való hatékony foglalkozást lehetővé teszi. A partnerek számára megoldhatatlannak látszó konfliktus abból adódik, hogy „egyikük patológiás magatartása a másikra kihívóan vagy súlyosbítóan hat, és így egy (tudattalan) összjáték, összejátszás jöhet létre. Ez a kollúzió--- reménység arra nézve, hogy konfliktusukat a házassággal és benne megoldják; valójában azonban kioldják egymásból a neurotikus mechanizmusokat... A partnerek közti tudattalan összjátékban ugyanazok a problémák tűnnek ki, mint amelyekkel a „normális”, adaptációképes, azaz jól funkcionáló házasságban is találkozunk, csak fokozottabb formában.
A kollúzióban már a párkapcsolati kötelék létrehozása is a bevitt, neurotikus szükségleteken alapul és a szereposztás is tudattalan (szándéktalan)... Mivel a testi-lelki egészség fikció, a valóságban „gyenge pontjaink” mentén születhetnek párkapcsolati kollúziók... úgy színezhetik a párkapcsolataokat, mint Eric Berne játszmaelméletében az egészségesek szokványos (esetleg pozitiv kimenetelű) játékai az adaptiv együttélést. Mint intimitáspótlék, a játszma is elviselhető egy szintig. Használatos is – csak ne váljon meghatározóvá. Hasonló a helyzet a kollúzióval is.” (38-39. old.)
Mindebből akár arra is következtethetünk, hogy a kollúziók tulajdonképpen azonosak a tranzakció-analizisből ismert „game”- ekkel, vagyis játszmákkal. Bagdy a továbbiakban a kollúzió lehetséges „mintázatait” mutatja be a pszichoanalizis szemszögéből; így például narcisztikus, orális, anális, fallikus (ödipális) kollúziókat és ezek különböző változatait feltételezi. (Ezekre itt nem térek ki.) Befejezésül felveti a kérdést, hogy „kollúzió-e minden kapcsolati konfliktus? – s erre tagadólag válaszol. Magyarázatként hozzáfűzi: „Egy-egy párkapcsolat akkor sejtet kollúziót, ha a felek inadekvát módon sztereotip cívódási rituálékat folytatnak, amelyek lelki energiáik nagy részét felemésztik és egyik fél sem képes fellelni a konflikzus megoldását, vagy a helyzetből való kilépés módját. A párharc akár éveken át folyhat.” (50. old.)
Végső következtetése szerint a kollúzió nem sorsszerű folyamat. „Mindannyiunkban adott a lehetőség, hogy a hibás kötődés- és magatartásmódokat felismerjük, tudatosítsuk, módosítsuk vagy gyökeresen megváltoztassuk.” (50. old.) A könyv egésze a továbbiakban a közös Rorschach módszert, mint a kapcsolatok projektiv vizsgálóeszközét igen sokoldalúan mutatja be.
alakulása a házasságban
(Részletek az Intimkapcsolat kézikönyve (1994) és a
Nyitott házasság (1988) c. könyveiből)
„... a szerelem szerencsére nem csak mítosz és kultusz, hanem történelmileg kialakult és egyre fontosabb emberi szükséglet! Történelmi kialakulása azt is jelenti, hogy nem található meg eleve mindenkinél. Akik a szerelmet a szexuális vágyakkal azonosítják, azok azt hiszik, hogy a nemi éréssel együtt a szerelem igénye és képessége is magától kialakul. Ez azonban tévedés. Egyrészt előfordulhat, hogy már jóval a serdülés előtt szerelmes lesz valaki. Másrészt a serdülés után sem mindig jelentkezik a szerelem. Több, különböző korú felnőtt emberrel találkoztam már, aki még sohasem volt szerelmes.
Igaz viszont, hogy egészsséges személyiségfejlődés esetén a szerelem igénye legkésőbb a tizenéves korban kialakul. A többszáz fiatal, akit erről megkérdeztem, elsső szerelmét a 10 és 16 éves kor közötti időben élte át. Csakhogy a szerelem távolról sem spontán, „ösztönös” viselkedési forma, hanem valahogyan el kell sajátítani. Azaz meg kell tanulni; vagyis különféle ismereteket, tapasztalatokat kell begyüjteni. Ma már ez könnyebb, mint régen, hiszen aakár a szépirodalomban, akár a mindennapi életben sűrűn találkozhatunk a boldog, vagy tragikus szerlmek példáival. Csak persze nem mindegy, hogy milyen példákkal találkozunk, s miket érzünk vonzónak vagy követendőnek illetve kerülendőnek. Mint minden tanulás, ez is a családban kezdődik: a szülő—gyermek viszony és a szülők egymás közötti viszonya erősen befolyásolja. A családias szeretet ugyan más, mint a szerelem, de azért sok közös vonásuk is van (az „ödipális” viszonyon kívül is): a gondoskodás, a védettség, egymás tisztelete és segítése stb. A szerelemben ehhez jönnek még a szexuális igények és sok egyéb (lelki) szükséglet. A szerelem tehát a szeretetnek különleges, szenvedélyesebb, a szexuális vágyat is magában foglaló módja. A szerelmi kapcsolat a szexen kívül sok más igényt is kielégíthet (pl. otthonteremtés, családalapítás).
Mindezeknek az igényeknek a kielégítése különböző képességeket tételez fel. Szerelem akkor keletkezik, ha felmerül annak lehetősége, hogy egy partnerrel sikerül kielégíteni a számunkra fontos, kapcsolati igényeket. Beteljesülése azonban elsősorban attól függ, hogy rendelkezünk-e az igények kielégítéséhez szükséges képességekkel. Tény, hogy minél több és fontosabb szükséglet kielégítését várjuk egy partnertől, annál jobban vonzódunk hozzá. A szerelem egyik fő jellemzője tehát a számunkra fontos szükségletek kielégítésének fellobbanó reménye.
Ebből következően, akinek nincsenek egy intim partnerrel kapcsolatos igényei, annak nincs szerelemigénye sem. Bár ez ritkaság, az igények azonban igen sokfélék lehetnek, így a szerelemigény tartalmában és erősségében egyénenként eltérő. A szükségletkielégítés fellobbanó reménye persze csak kezdete a szerelemnek. A folytatás és beteljesedés viszont a külső körülmények, akadályok mellett elsősorban az egyéni képességektől és a kapcsolati igények, elvárások egyeztetésétől függ.
Már sokféleképpen próbálták a szerelmet meghatározni, s ez önmagában is sokféleségét, egyéni jellegét tanusítja. De ha nincs is pontos és minden esetre érvényes meghatározás, lényegét azért jól körülírhatjuk. Buda Béla (1988) szerint „sajátos érzelmi állapot, amit az jellemez, hogy a tudat egy másik ember képével, emlékeivel van tele, és a személyiség motivációs rendszere leginkább arra irányul, hogy ennek a másik embernek közelében lehessen, mégpedig szexuális kapcsolat formájában.” Érdemes ezt egybevetni az egyik könyvemben („Nyitott házasság”) olvasható meghatározással: A szerelem eredendően a szexuális vágy humanizált és individualizált változata, amihez többféle igény is kapcsolódik. Az igényeken kívül a szerelem tartozéka az érzelmi kötődés, a beleélőkészség (empátia), az alkalmazkodó- és szexuális reagálókészség. Ezeken kíül még jó néhány készség és képesség szerepet játszhat benne. Mindezek fejlettségétől függ a szerelmi képesség fejlettsége.
A pszichoszexuális fejlődés áttekintése során láttuk, hogy a szerelmi képességnek vannak gyermekies, éretlen, és felnőttesen érett formái, s ez szorosan összefügg a párválasztási érettség kialakulásával, amely az érett szerelem képességét is magában foglalja. A szerelem kiemelkedően fontos szerepet játszhat a személyiségfejlődés motivációjában; minden szempontból nagy teljesítményekre tehet képessé. Beteljesülése az egyénileg fontos szükségletek rendszeres (és átmenetileg teljes, vagy legalább részleges) kielégülését jelenti, s többnyire hosszabb-rövidebb együttélést, vagy házasságot eredményez. Ennek során a szerelem szenvedélyes jellege fokozatosan megszűnik, szoros barátsággá alakul át, amelyben feszültségek és konfliktusok is jelentkeznek.
A konfliktusok kreativ kezelése
Nyilvánvaló, hogy minden házasságban előfordulnak nézeteltérések, feszültségek és viták. Ez teljesen természete, hiszen a házastársak egyénisége és felfogásmódja sohasem teljesen egyforma, s az élet is mindíg hoz új problémákat, amelyek eltérően érintik a házastársakat. A feszültségek és konfliktusok végső soron mindig szociális tényezőkre vezethetők vissza. Még akkor is, ha valaki amiatt kerül konfliktusokba, mert gátlástalan, erőszakos, vagy épp ellenkezőleg, csökkentértékűségi komplexusa van. Ugyanis a körülmények, a nevelési hatások, főleg a család tették őt ilyenné. Minthogy különböző szerepnormáknak kell megfelelnünk, ezek gyakran ütköznek egymással. A foglalkozási és házastársi vagy a szülői szerepek ütközése könnyen okozhat házassági konfliktusokat, amelyek fő területei a következők:
1. Az anyagiak. Tikikus vitákra ad alkalmat, hogy eltérően ítélik meg az anyagi javak szerepét, vagy a jövedelem felhasználásának, beosztásának módját.
2. A szexualitás. A nemi élet terén az eltérő igények és beállítottság, vagy funkcionális zavarok miatt gyakran adódnak ellentétek
3. A szabadidő eltöltése (eltérő hobbik és pihenési, szórakozási igények).
4. A gyermekvállalás és –nevelés.
5. Családon kívüli kapcsolatok (rokonokkal, barátokkal stb.).
Minél erősebb valakinek az egyénisége, annál kevésbé tudja és akarja elviselni az egyenlőtlen kapcsolatot, az alárendelt helyzetet. Az intimkapcsolat funkcionálása érdekében ajánlatos elsajátítani az egyenrangú eszmecsere technikáit. A személyiségfejlesztő vagy pszichoterápiás csoportfoglalkozásokon már több olyan technikát próbáltak ki, amelyek az intimkapcsolatokban is alkalmazhatóak. Ilyen például az ún. fókusz-technika, amelynek lényege, hogy valakit a csoportból mintegy a figyelem fókuszába, gyujtópontjába állítanak. A fókusz-személynek joga van arra, hogy szabadon kifejtse véleményét valakiről vagy valamiről. Amíg ő beszél, közbeszólni, vagy más módon zavarni nem szabad. Csak miután befejezte, lehet kérdéseket feltenni vagy reagálni az elmondottakra.
Hasznos lehet az is, ha előre elképzeljük a partnerrel folytatandó beszélgetést, mintegy gondolatban megírjuk annak szövegét, éspedig két változatban. Az egyik azt tartalmazza, hogy milyen választ szeretnénk kapni. A másik pedig azt, hogy a partner ismeretében milyen választ várhatunk tőle. Persze lehet, hogy a tényleges válasz mindkettőtől különbözni fog. Ami arról tanuskodik, hogy még nem ismerjük eléggé partnerünket.
A konstruktiv viták alapelvei:
1. Az összefüggések (kontextusok) figyelembevétele. Bármely megnyilatkozás csak összefüggéseinek ismeretében értelmezhető helyesen. Ez azt jelenti, hogy ismernünk kell a helyzetet és annak előzményeit. S azt is, hogy partnerünk milyen értelmet tulajdonít szavainak, hogyan érti, amit mond... Igy nem fordulhat elő, hogy egy tréfásnak szánt megjegyzést komolyan veszünk, s a félreértés folytán megsértődünk.
2. A helyes időzítés. Régi igazság, hogy a megfelelő időben történő közlés hatékonyabb, eredményesebb. A helyes időzítés a problémák minél símább megoldását szolgálja. Például elhalasztjuk egy kérdés megbeszélését, ha úgy érezzük, hogy éppen idegesek, ingerlékenyek vagyunk.
3. A közlés világossága, egyértelműsége. Sok félreértés a nem világos közlésmód következménye. Gyakran épp a lényeget hagyjuk homályban. A homályos közlésmód többnyire kritikát rejteget, amiből könnyen lesz ugyancsak titkolt sértődés. Ajánlatos tehát kellő tapintattal és időzítéssel, de nyiltan megmondani, amit akarunk. Indulatos állapotban azonban könnyen „túl lövünk a célon”. H- Ginott (1969) azt ajánlja, hogy ilyenkor a másik vádolása helyett inkább az érzelmi állapotunk jellemzésével könnyítsünk magunkon. Tehát mondjuk el, mit érzünk, de ne kritizáljunk!
4. A másik figyelmes meghallgatása. Két ember gyakran úgy „beszélget” egymással, hogy mindegyikük mondja a magáét, oda sem figyelve arra, hogy mit mond a másik. Nyilvánvaló, hogy az ilyen beszélgetés aligha eredményez kölcsönös megértést. Ilyenkor segíthet az említett fókusztechnika.
5. A „visszacsatolás”(feed-back). Minden önszabályozó rendszerben – s az intimkapcsolat is ilyen – a szabályozás a visszacsatolás (vagy visszajelentés) révén történik. Egy kapcsolatot csak akkor tudunk szabályozni, irányítani, ha visszajelzéseket kapunk arról, hogy szavaink vagy tetteink kiváltották-e a várt hatást. Ehhez sokszor elég egy fejbólintás, vagy más, metakommunikativ jelzés. Különösen fontosak a visszajelzések a szexuális összehangolódás szempontjából: egymás irányítása nélkül nincs jó szex!
A viták, konfliktusok életet, mozgást, lendületet visznek a házasságba. Az ilyenkor kialakuló agresszió irányítása nemcsak megtanulható, hanem „proszociálisan”, a kapcsolat fejlesztésére is felhasználható. Ez persze kizárja a tettlegességet és az erőszakot. Verbális megnyilvánulásai sem durván támadó jellegűek. Ha nehezen megy a változtatás, s erősíteni kellene a partner változási motivációját, úgy alkalmazhatjuk a „cseremegállapodás”, vagy az „alternativ viselkedés” technikáját.
Cseremegállapodás akkor jön létre, ha megegyezünk a partnerünkkel, hogy amennyiben ő teljesíti bizonyos kívánságainkat, úgy mi is teljesítjük az ő kívánságait. Az alternativ viselkedés azt jelenti, hogy a kiküszöbölendő rossz szokás helyett felajánlunk vagy lehetővé teszünk partnerünknek egy másikat ami valamelyest kárpótolja a félretett szokásért, s mindkettőnk számára elfogadható.
A konfliktusok kreativ kezelésének van néhány általános szabálya:
1. Őrizzük meg a nyugodt vitastílust! Ha nem megy, tartsunk kisebb szüneteket.
2. Készüljünk fel jól a vitára, s egyszerre csak egyetlen konkrét kérdést vitassunk meg.
3. Ne akarjunk egyoldalúan győzni! Az egyik fél vesztesége egyben a kapcsolat vesztesége.
4. Figyelmesen hallgassuk végig, s próbáljuk megérteni partnerünket!
Ajánlatos továbbá egy-egy vitát magnószalagra rögzíteni, hogy később – mintegy kívülállóként – újra végighallgathassuk bármikor az egészet (akár egyedül, akár kettesben). Igy nyugodtan és tárgyilagosabban elemezhetjük a saját és partnerünk szavait, viselkedését. Gyakran meglepő felismerésekre juthatunk ezáltal. De nagyon ajánlható módszer a konfliktusok kreativ kezelésére a naplóvezetés. Természetesen csak akkor, ha nem pusztán az események leírását célozza, hanem azok elemzését, értékelését is. Sokat segíthet még az álmok és fantáziák megbeszélése. Próbáljuk önállóan, saját élettörténetünkből kiindulva megérteni az álomszimbólumokat (amelyek gyakran tudattalan vágyainkat és félelmeinket tükrözik), s hallgassuk meg partnerünk véleményét is ugyanerről. Aztán pedig ő is mondja el az álmait, s mi segítsünk neki az értelmezésben. Az ilyen kölcsönös álomértelmezés nem csak szórakoztató, hanem elősegíti egymás mélyebb megismerését, s fejleszti az önismeretet is. Hasonló eredményt várhatunk a nappali álmodozások, a titkos fantáziák megbeszélésétől. Ennek másik haszna, hogy a kibeszélés révén a titkos fantázia elveszti szorongáskeltő hatását.
(2.ed. 1984, Brunner/Mazel, 408 p.)
Az USA-ban élő magyar családterapeuta professzor és munkatársa a „láthatatlan lojalitásokról” szóló könyvükben a nemek családon belüli viszonyáról és a család hatásairól sok érdekes megállapítást tesznek. Böszörményi-Nagy Iván 1956 óta foglalkozott családterápiával, s ebben a pszichoanalizisen kívül az egzisztencializmusra és más irányzatokra is támaszkodott. (pl. M. Buber, R. Fairbairn, K. lorenz és H. Stierlin munkáira). Elvi, szemléleti alapvetésüket a könyv Előszavában világosan kifejtik.
Ebben sok szó esik a „generation gap”-ről, vagyis a nemzedékek közötti szakadékról. S arról, hogy „a szorongás, az erőszaktól való félelem és az alapvető értékek megkérdőjelezésének korában élünk... Ilyen körülmények között azt is nehéz mérni, milyen hatással vannak az egyénre a családi viszonyok. A láthatatlan lojalitás, az elkötelezettség a családhoz paradox módon alakul; a mártir, aki nem engedi, hogy más családtagok bűntudata kialakuljon, sokkal nagyobb kontroll-erő, mint a hangoskodó, követelőző családtag... A lázadozó vagy rosszalkodó gyermek akár a család leglojálisabb tagja is lehet... Az ún. „közelség” (intimitás), amitől sokan félnek, a lojális elkötelezettségek eredményeként alakul ki, s az együttélés hosszabb periódusában válik nyilvánvalóvá, akár elismerik, akár tagadják... Bármely kapcsolatot abbahagyhatunk, kivéve a szülőségen alapulókat... (XIII. old.)
A nemek viszonya szempontjából különösen a könyv 5. fejezete érdemel figyelmet, amely a házastársi kapcsolat egyensúlyával és annak megbomlásával, a „lojalitás-konfliktusok sémáival” foglalkozik. A szerzők szerint minden egyéni önérvényesítés kihívás a családi lojalitás ellen. „A házasság gyakran provokál konfrontációkat a két, eredeti családi lojalitás-rendszer között, ráadásul mindkét házastárstól elvárja, hogy egyensúlyt teremtsenek saját házassági lojalitásuk és az eredeti családjukhoz való lojalitás között.” (103. old.) A szerzők szerint ezek a házasság legmélyebb, kapcsolati determinánsai.
Felsorolják ugyan a „kiegyenlító tényezőket”, de hozzáfűzik, hogy „még e tényezők optimális és kölcsönös megerősítése esetén is csak részben és időszakosan lehet figyelmen kívül hagyni az eredeti lojalitásból adódó elkötelezettségeket.” (104.old.) Az összebékítés vagy „feldolgozás” valamilyen formája nélkül az eredeti, többnyire tudattalan lojalitási elkötelezettségek alááshatják az új elköteleződéseket. Ide tartozik a partnerek közötti szexuális zavar, mint „titkos, megoldatlan lojalitás-konfliktus”. „Az egymást és a házasságot kölcsönösen elutasító házastársak akaratlanul is az eredeti családjuk iránti, töretlen lojalitásukat bizonyítják. Az impotencia, frigiditás, vagy a korai magömlés a házastárs iránti diszlojalitás titkolt attitűdje lehet, s erősíti az eredeti család iránti, láthatatlan lojalitást.” (116. old.)
A könyv második felében főleg a többgenerációs család nemzedéki problémáival foglalkoznak. A 10, fejezet („Gyermekek és a család belső világa”) annak lehetőségét is elemzi, hogy a gyermekek „szexualizált partnerekké” illetve partnerpótlékká válhatnak. „Súlyos zavarokkal küzdő családokban gyakran fordul elő csábítás, vagy nyiltan incesztuózus kapcsolat. Az azonos, vagy más nemű gyermekeket pótpartnerként kezelik... Ha az egyik partner szexuális igényeit házastársa folyton elutasítja, akkor esetleg a gyermekénél keres kielégülést. A családon belüli incesztus jelzi a nemzedéki és személyes hatások hiányát minden családtagnál. Ilyenkor a részt nem vevő felnőtt és a testvérek is összejátszanak... ez az összejátszás lehet tudattalan vagy részben tudatos. Az incesztus miatt a család nem feltétlenül keres segítséget, így az gyakran évekig folytatódik... és csak a terhesség vagy más veszélyek (gyilkosság, öngyilkosság stb.) miatt fordulnak külső segítségért.” (259. old.)
Arra a kérdésre, hogy a gyermek miért működik együtt az incesztuózus szülőkkel, a szerzők hipotetikus válasza, hogy feltehetőleg a család iránti lojalitásból. A kérdésre természetesen más válaszok is adhatók (pl., hogy a gyermek lojalitása csak látszólagos és kierőszakolt, s mögötte félelmet és/vagy bűntudatot találhatunk. Mindenesetre ilyenkor van legnagyobb szükség a bizalmat helyreállító dialógusokra a család és a terapeuta-team között. Ehhez adnak a szerzők értékes vezérfonalat a könyv utolsó fejezetében.
(1973, The Free Press, 332 p.)
A neves amerikai pszichológus könyvének nyolc fejezetéből az első hat az intimkapcsolat kiépülését, fejlődését, házassággá válását; az utolsó kettő pedig a kapcsolat felbomlását elemzi., nagyon racionálisan. Már az Előszóban hangsúlyozza, hogy nem kíván moralizálni, vagy taktikai tanácsokat adni,, hanem csupán informálni az intimkapcsolatokról, tudatosabbá tenni a várható fejleményeket, s ezáltal növelni a választás lehetőségeit. A kapcsolatok bomlásának mai sűrűsödését eróziónak nevezi, s fő okát a szeretetkészség gyengülésében látja. Szükségesnek tartja kidolgozni a kapcsolatok tudományát, pontosabban az intimkapcsolatok elméletét. Ennek lényege a jelenségek alkotó elemeinek feltárása, komplexitásának megközelítése.
Az intimkapcsolatok szerinte lényegében olyan interakciók, amelyek különböző intim viselkedésekből állnak. Ezek négy fajtáját különbözteti meg: a barátok, a szeretők, a házastársak és a testvérek közötti intimkapcsolatokat. Hangsúlyozza ugyanis, hogy csak a viszonylag egyenlő státusúak kölcsönös interakcióit vizsgálja, kihagyva pl. az anya—gyermek, vagy a terapeuta és páciens közötti kapcsolatot és a különböző, nem intim kapcsolatokat. Egy intimkapcsolat létesítésekor szerinte hat feladatot kell megoldani: 1. Eldönteni, hogy az illető rendelkezik-e olyan tulajdonságokkal, amelyek indokolják a kapcsolat felvételét, 2. tisztázni, hogy létrejöhet-e egyáltalán a kapcsolat, 3. találni egy megszólítási alkalmat, amely felkelti a másik fél figyelmét, 4. találni néhány közös témát, amelyek mindkét felet érdeklik, 5. meggyőzni a partnert, hogy érdemes folytatni a beszélgetést és 6. megbeszélni egy második találkozást.
Az ismerkedést megkönnyítő tényezők közé sorolja például az előzetes információk beszerzését a megismerni kívánt személyről; az ismerkedést elősegítő helyszíneket és körülményeket (pl. közös iskola, munkahely, klub stb.) és a közös ismerősöket. A kapcsolatfelvétel fő motívumai között az új ingerek iránti vágyat, az önmegerősítés, önigazolás és a valamilyen tevékenység szükságletét említi. Azt a megállapítást, hogy „minél inkább különbözik a másik számára mutatott én attól az éntől, amelyet önmagunk előtt élünk át, annál több lelki energia kell annak fenntartásához” -- Davis a pszichodinamika első törvényének nevezi. Ahogyan a kapcsolat intimebbé válik, a kétféle én (illetve szerep) közeledik egymáshoz, s így kevesebb energiát vesz igénybe, vagyis könnyebben fenntartható.
A kapcsolat „szisztoléja és diasztoléja”: ha távol vannak, egyre inkább szükségét érzik a találkozásnak; ha együtt vannak, egy idő mulva szükségét érzik a szétválásnak (és egyedüllétnek illetve másféle kapcsolatnak). Ezt a személyes ritmust a körülmények zavarhatják, s egyénileg igen eltérő lehet; ám ha a találkozások ciklikus sémája kialakult, mindketten kötelezőnek érzik annak fenntartását. Davis (a fonémák és morfémák mintájára) filémának nevezi a viselkedésnek azt a legkisebb egységét, amely elárulja a partnerkapcsolat intimitásának szintjét; ezekkel foglalkozik a filémika tudománya. „Filéma-típusok” pl. a tegeződés, a keresztnéven szólítás vagy egyéb, bizalmas megszólítás és becézés („angyalom”, „édesem”), a „mi”-tudat és szóhasználat, a lazább fogalmazás, a drasztikus sz kifejezések megengedése stb. A mozgásos kommunikáció két csoportja: 1. a topológiai (egymás melletti vagy szemtől-szembe helyzetek stb.) és 2. az érzékszervi modalitások (szem-kontaktus, érintkezés, ruházat és hajviselet hasonlósága stb. – ezek mind az intimitás kifejezői lehetnek.
A kommunikációs folyamat főbb állomásai: az intimitás nyelvi formái (tegeződés), a kölcsönös hallgatás és szembenézés; kölcsönös testi közeledés és érintkezés. A kapcsolat kritikus szakaszai: az első érintés; az első szerelmi vallomás és az első szeretkezés. Általában fokozatosan növelik az intimitást, hiszen a visszautasítás csapás az önérzetre. A fokozatossághoz tartozik a jó időzítés is. Visszautasítási stratégiák: Időnyerés (Pl. „Ezen még gondolkoznom kell”, „Sajnos, nem érek rá”). Visszautasítás elleni stratégiák: Igéretek, fenyegetéssel egybekapcsolva; vagy védekezés az önérzet és a kapcsolat megmentése céljából (pl. „Nem is akartam többet...”) Vannak (főleg nők), akik jobban szeretik az intimitás kialakításának folyamatát, mint az intimitás állapotát; sokat ígérnek, de semmit sem adnak. A kapcsolat „patt-helyzete”: ha valaki nem mer intimitást kezdeményezni, vagy bizonytalan abban, hogy érdemes-e, s így ambivalens megnyilvánulásai vannak. Ez nem tartható fenn sokáig. A csalódások okozta gyanakvás megnehezíti az intimkapcsolat kialakulását.
A kezdődő intimkapcsolatban a partnerek fő feladata egymás jobb megismerése. A familiáris viszony hosszabb ismeretség eredménye, de nem tartalmazza egymás titkainak ismeretét; jelenti viszont egymás szociális és pszichikus jellemzőinek (életkor, lakcím, származás, képzettség, érdeklődés stb.) ismeretét. A bizalmas viszony lényege: teljes őszinteség, kölcsönös beavatás a személyi titkokba, a gyengeségek, hibák bevallása. Vagyis mélyebb, kölcsönös megismerése például a rejtett, testi és lelki sajátosságoknak, viselkedési szokásoknak és az egyéni élettörténetnek, különösen a korábbi szexuális kapcsolatoknak. A titkok elmondása előtt általában kipróbálják a másik megbízhatóságát és várható reagálását (pl. a „kísérleti léggömb” módszerrel: mintha más titka lenne stb.). A titkok bevallása kiszolgáltatottságot jelent, s ez csak úgy védhető ki, ha kölcsönös! A teljes nyiltság „utopikus állapotát” Davis szerint még az intim kapcsolatban is nehéz megvalósítani.
A titkok feltárásának lehetséges okai: Ha fontos szívességet várunk valakitől, akkor őszintén el kell mondanunk, miben szenvedünk hiányt; ha bevalljuk gyengeségünket, ezzel leszerelhetjük a másik agresszióját. Komplikációt jelent, ha a partnerek egymásról alkotott képe hiányos vagy torz, egyrészt félreértések, másrészt szándékos megtévesztés folytán. Félreértés abból adódhat, hogy ugyanazt többféleképpen lehet értelmezni A nemi aktust például egyesek fő titkukként, lényük átadásaként értelmezik, mások nem. Igy, ha egy férfi nem tudja, mennyire „modern” a nő, akivel lefeküdt, tévesen ítélheti meg kapcsolatuk jövőjét. Az erős érzelmek torzítják a megismerési folyamatot, De az önismeret is lehet torz. Téves intimitás: ha valaki feltárja fő titkait anélkül, hogy intim viszonyba kívánna kerülni (pl. pillanatnyi magányérzésből, alkohol hatása alatt stb.).
Megtévesztés például a csábítás: tudatos szerepjátszás annak érdekében, hogy a másikat meggyőzze az intimkapcsolat előnyeiről. A csábítás két szakasza: a csábító elképzeli, milyen viselkedéssel lehetne sikeres intimkapcsolatot létesíteni a kiválasztott partnerrel; ezután megpróbálja eljátszani ezt a szerepet. Ilyenkor szükség lehet defenziv stratégiákra, például mellébeszélésre vagy eltitkolásra és válaszmegtagadásra. A defenziva motívuma a csalódástól való félelem; pontosabban, hogy a titkok ismerője elmondja azt másnak is, vagy alkalmilag maga is visszaélhet a bizalommal. Minthogy az egyénnek több intimkapcsolata lehet (vagy volt), az aktuális, fő intim partnerének rendszerint elmondja a többiek titkait. Veszélyt ez csak akkor jelent, ha a ez a fő partner továbbadja a titkot másnak, vagy érdeke, hogy támadja a „harmadikat”. Az intimitás megszűnését sokan felmentésnek érzik a partner titkainak őrzése alól, s ha a szakítás ellenséges viszonyt eredményez, sokan visszaélnek a gyenge pontok ismeretével. (Ez a veszély megnehezítheti az intimkapcsolat felszámolását.)
Az intimitás lényegéhez tartozik egymás kölcsönös segítése, testi és lelki szívességek nyújtása. A kapcsolat kezdetén általában kötelezőnek érzik minden szívesség külön viszonzását; később viszont úgy érzik, hogy az adott és kapott szívességek nagyjából kiegyenlítődnek a kapcsolat folyamán. N. Foote szerint a szerelem „két ember olyan kapcsolata, amely leginkább elősegíti mindkettőjük optimális fejlődését.” Az intimitásnak döntő szerepe van az önmegismerésben (egymás értékelése, kritikája révén), még akkor is, ha pillanatnyilag kellemetlen. Az intim társ erősíti a siker jó hatását, de csökkenti a kudarcét („dupla öröm, fele gond”).
A szívességekkel kapcsolatban több probléma adódhat: 1. Elkötelezettség a múltbeli szívességek miatt, 2. függőség a jelenlegi és jövőbeli szívességektől. Ez utóbbi az autonómia elvesztésének veszélyével járhat De jelentős eltérések is lehetnek egy adott szívesség értékelése körül (például, ha az egyik azt hiszi, hogy a legfőbb értékét adta, miközben ugyanaz a másiknak szinte semmit sem jelent). A szívességnyújtásnak többféle motívuma lehet: például azért adja, meret fél, hogykülönben elveszti, amit a másiktól kap; mert hálára van kötelezve, vagy a másikat akarja hálára kötelezni – vagy egyszerűen örülni akar a másik örömének. Másrészt vannak ellenmotívumok is: például, ha úgy látja, hogy a kért szívessség neki kellemetlen, és egyhamar nem várhat viszonzást; vagy ha neki magának is szüksége van arra, amit kérnek tőle (időt, pénzt stb.). A szívesség direkt megtagadása helyett gyakran indirekt taktikákat alkalmaznak: halogátás, mentegetőzés, kitérés („Erről majd még beszélünk” stb.). Az intimkapcsolatokban a csereviszony ritkán tudatosodik; inkább a „mindent adni és mindent kapni” elv alapján állnak.
Az intimkapcsolatot Freud az „én-határok feloldódásaként” jellemzi. Sullivan szerint „a szerelem állapotáról akkor beszélhetünk, ha egy másik személy kielégülése vagy biztonsága éppolyan fontossá, vagy még fontosabbá válik, mint a saját kielégülésünk, vagy biztonságunk.” Erikson az „identitások fúziójáról” ír. Davis emlékeztet Pláton mítoszára az eredetileg kétnemű ember kettéválásáról. Az egyesülés testi síkon azt jelentheti, hogy bizonyos testrészek (ujjak, nyelv, nemiszerv) behatolhatnak a partner testébe, az aktusban fiziológiai összehangolódás történik stb. A viselkedés is hasonul, íígy a modor, az öltözködés, a beszéd, sőt, valamelyest a gondolokodás is. Szeretik, amit a másik szeret, közösnek tekintik mindenüket, közösen értékelik addigi életüket stb. Erősödik az egymás iránti empátiájuk; előre tudják, hogyan reagál a másik bármire, szavak nélkül is megértik egymást. A szerelem egyik fő jellemzője a teljes egymásra irányultság, akkor is, ha térben távol vannak; minden más mellékesnek tűnik. Ebben az értelemben a szerelem = tudatbeszűkülés; más értelemben viszont tudatkitágulás. Az intimtársak szociális környezete elősegítheti közös identitásukat, akár passzívan (pl. azáltal, hogy beszédtémát nyújt), akár aktívan (azáltal, hogy összetartozóként kezeli őket).
Ugyanakkor azonban egy polarizálódási folyamat is megindul. Az intimtársak csak részben adják fel individualitásukat, pontosabban ez csak megváltozik, hiszen a teljes egybeolvadás sem testi, sem lelki téren nem lehetséges. A kapcsolat kezdeti szakaszában igyekeznek a különbségeket bagatellizálni. Később azonban ezek a különbségek próbára teszik a kapcsolat teherbírását, attól függően, hogy mennyire fontosak egyénileg. A közös és az ellentétes én-komponensek aránya változó lehet. Az intimtársak összeolvadt énje és új egyénisége rendkívül ingatag; fenntartása elkötelezettséget igényel. Ez viszont úgy megszilárdítja a kapcsolatot, hogy igen nehéz bármelyiküknek kilépni abból. Ezért indokolt a kapcsolat próbaidőszaka, hogy legyen idő meggondolni a döntést.
Az elköteleződés első szintje a tartós együttjárás, vagyis a kapcsolat kizárólagossá tétele. A második szint az együttélés megteremtése. Ezzel növekednek az együttes élmények alkalmai, az összehangolódás lehetőségei. A harmadik szint a házasság, vagyis a közös jövő biztosítása. Mindez azonban nem garantálja az együttmaradást. Komplikációk többek közt abból adódhatnak, hogy a szoros intimkapcsolat létrehozásának sok akadálya van: pl. félelem a visszautasítástól illetve kudarctól, az identitás elvesztésétől stb. Félreérthető, hogy mi jelent elkötelezettséget (hagyományosan: nőknél a szexuális kapcsolat, férfiaknál a házassági ígéret). Akadály lehet a félelem a partner bizonyos tulajdonságaitól (pl. dohányzás, alkoholfogyasztás, erőszakosság ). Az intimkapcsolat fenntartása is sok nehézségbe ütközhet, így állandó helyesbítésekre van szükség. Az intimtársak megnemesítheti, de le is alacsonyíthatják egymást. Ha valaki „objektiválta” önmagát valamiben, ennek sorsa lesz az ő sorsa is. Igy, ha a partnere nem becsüli ezt az objektivációt (művet, kocsit, gyereket stb.), őt magát sérti meg.
Az intimtárs = identitás-függelék, amely elég nagy ahhoz, hogy megváltoztassa az egyén helyzetét és értékelését társas környezetében. Az elkötelezettség vállalása lemondást jelent különböző szabadságjogokról; arról, hogy megválasszuk: kivel, hol és milyen életet élünk. Ez feszültségeket teremthet.
Mint bármely más, emberi konstrukció, az intimkapcsolat is elromolhat. Még a legjobbnak is sok kis hibája van, amely – ha folyton ki nem javítják – lerombolhatja az intimitást, sőt, magát a kapcsolatot is. A kis törések szaporodása növeli a centrifugális erőt és a feszültséget a kapcsolatban. Ez működésbe hozza a reintegrációs mechanizmusokat (preventiv vagy korrektiv formában). Az integráció fokát 3 fő faktor befolyásolja: a külső környezet, a kapcsolat belső, összetartó erői – és ezek hanyatlása. A kedvezőtlen körülmények növelhetik az integrációt, hiszen miattuk nagyobb szükségük van egymás segítségére. A külső akadályok növelhetik a szerelem intenzitását, azok megszűnése viszont csökkentheti azt.
Ha az integráló kapcsok megbomlanak, a probléma-feldolgozás fő mechanizmusai: a meta-intim megbeszélés és a vita lépnek működésbe. Az első lényege a racionális és békés „komoly beszélgetés” a kapcsolatról; a helyzet elemzése nyomán megállapodás a rendezésről, a szerződés újraírásáról. A meta-intim megbeszélés egyik formája a „fejmosás” (talking-to), amikor valamelyik fél „beolvas” a másiknak („Az a baj veled, hogy...”) Erre néha egy kívülállót kérnek fel. Lényegében azt kell eldönteni, hogy meg lehet-e reformálni a kapcsolatot, vagy fel kell számolni azt. A partner külső kapcsolatával foglalkozó beszélgetés rendszerint féltékeny vádaskodással kezdődik. A vádlott ilyenkor igyekszik bebizonyítani, hogy a harmadikkal való kapcsolata nem veszélyezteti az elsődlegesnek tekintett (bázis)kapcsolatot.
Az ilyen vitáknak csak akkor lehet integráló hatásuk, ha korlátok közt tartják és megegyezéssel zárják. Ezt elősegíti, ha vita közben rájönnek, mennyire szükségük van egymásra és megijednek attól, hogy elveszíthetik egymást. Gyakori játszma az ultimátum-taktika, vagyis a szakítással fenyegetőzés („Vagy megteszed, amit kérek, vagy elválunk!”); ami azt jelenti: „Nekem nem olyan fontos a kapcsolatunk, mint neked, ezért, ha folytatni akarod, teljesítsd a feltételeimet.” A veszekedéshez két rossz hangulatnak kell találkoznia. Aki jó hangulatban van, igyekszik kitérni előle. A veszekedni kívánó taktikája ezért a jó hangulat elrontására irányul: a másik gyenge pontjainak ismeretében „kihozza a sodrából”. Ürügyet könnyű találni a vita kirobbantásához, s ez könnyen eszkalálódik, hiszen csak tünete más, mélyebb okoknak. A veszekedés lehet egy-menetű, vagy több-menetű. Az utóbbi, ún. csatározási forma szüneteiben a partnerek egymás megbüntetésén fáradoznak, vagy bizonyítékokat gyüjtenek a másik ellen. Ez már a kapcsolat bomlástünete.
Az első veszekedések a legkritikusabbak; kimenetelük jórészt a partnerek problémakezelő és kibékülő tapasztalatán múlik. Végződhetnek kompromisszummal, döntetlenül, vagy az egyik fél győzelmével. A győztes fél ragaszkodhat a feltétel nélküli megadáshoz, vagy megenged egy önérzet-kímélő megfogalmazást illetve alternativ nyerést („Múltkor neked volt igazad, most nekem”). A döntetlen jelethet kölcsönös kompromisszumot, vagy a kérdés kikapcsolását („Ne is beszéljünk róla többet”). A partnerek általában elkerülik a veszekedést mások előtt, mert ez jó hírüket veszélyeztetné. Tehát, ha pl. vendég jön, abbahagyják a veszekedést és fenntartják a harmónia látszatát. (Kivétel a közeli jó barát, ha már úgyis tudja; őt viszont gyakran igyekeznek bíróként bevonni és a maguk oldalára állítani; ha ez nem sikerül, szembe fordulnak vele.)
E. Durkheim ismerte fel a szertartások integráló funkcióját. A ceremóniák fő fajtái: az integrációs szertartások (fogadalomtétel, házasságkötés) és a reintegráló szertartások, amelyek a hanyatló kapcsolat újjáélesztését célozzák. Ilyen a megemlékező szertartás: a múlt felelevenítésével revitalizálni a kapcsolatot (évfordulók, születésnapok megünneplése stb.) A szertartások a kapcsolat ápolásának szándékát reprezentálják; „elfelejtésük” ezért az elhidegülés jele. (Freud szerint a közös szenvedés a legerősebb kötelék.) A közös emlékek felidézése szintén revitalizáló hatású.. De a jövőre utalás is reintegrativ lehet, mert felszínre hozza az elválás latens félelmét. („Mit tennél, ha meghalnék?”) Viszont az olyan szertartások, amelyeket pusztán kötelezettségből csinálnak végig, inkább mérgezik a kapcsolatot, mint gyógyítják. Ugyanígy hat a „látszat fenntartása” is.
Az intimkapcsolat felbomlásának belső vagy külső okai lehetnek. A kapcsolat belsőleg gyengül, ha rájönnek, hogy egyéni életstílusuk túlságosan különböző ahhoz, hogy tartósan összekapcsolható maradjon. Az ebből adódó feszültségek megoldását is eltérően keresik; például az egyik még többet akar együtt lenni, a másik inkább egyedül maradna stb. Kisebb jelentőségű konfliktusok esetén a kapcsolat elég nyereséges maradhat ahhoz, hogy ne törekedjenek a felszámolására. Ám a folytonos kis konfliktusok is nagyon feszültté tehetik a viszonyt.. Az eltávolodás (passing away) az intimkapcsolat viszonylag lassú hanyatlása, fokozatos elhidegülése. Ennek 3 külső tényezője: egy új intimtárs megjelenése; térbeli távol-kerülés és eltérő fejlődés. A „harmadik” megjelenése lassanként kiszoríthatja a partnert régi poziciójából; az egyénnek kevesebb ideje jut régi partnerére és kevésbé van szüksége rá. Egyre jobban kötődik új partneréhez, s egyre inkább vele érzi otthon magát. Az új partner társas környezetét nehéz összeegyeztetni a régivel.
A kényszerű külön-élés általában gyengíti az intimkapcsolatot. Minthogy megritkulnak és rövidülnek az együttlétek, egyikük sem kapja meg, amire szüksége lenne, s ez arra készteti, hogy új kapcsolatot keressen (vagy fogadjon el). A régi így fokozatosan háttérbe szorul. A külön-élés alatt nem tudják naprakészen nyomon követni a másik változásait, így egymásról alkotott képük inadekvát lesz; azt hiszik, hogy a másik még mindíg a régi. De egyébként is, az idősebbé válás során azok a sajátosságok, amelyek összekötötték a partnereket, eltérő irányban és mértékben változhatnak. A változás leggyorsabb az ifjúkorban; ezt az időszakot ritkán éli túl egy intimkapcsolat. A testi szépség, a sex appeal az egyik legváltozékonyabb tényező. Hasonló a helyzet az újszerűséggel, a hasznossággal stb. Az intimkapcsolat idővel fárasztóvá válhat; az egyéni bajok kölcsönös elviselése is erősen terheli a kapcsolatot. A férj szociális és intellektuális fejlődésének esélyei napjainkig lényegesen jobbak voltak; a feleség elmaradt a fejlődésben. (Ma már ennek fordítottja is előfordul.)
Ha bármelyik fél úgy látja, hogy nem érdemes továbbb ápolni a kapcsolatot, lépéseket tesz annak teljes felszámolására. Felszámolási taktikák: 1. Nem fektet bele több energiát; ez meggyorsítja a felbomlást, 2. kevesebb időt töltenek együtt, 3. a „filémákat” átállítják ismeretségi szintre (hűvös udvariasság, a testi érintkezés kerülése), 4. csökkentik az információcserér, az egymásra figyelést, 5. csökkentik a kért és nyújtott szívességeket, 6. elhanyagolják a közös barátokat és egymás rokonait; új társaságot keresnek stb.
A kapcsolat hirtelen halálának (sudden death) több módja lehet. Az egyik, hogy a fokozatos elhidegülés során képessé válnak a maradék kapcsolat gyors felszámolására. Az egyik partner ragaszkodása esetén a másik kénytelen egyoldalúan és erőszakosan megszűntetni azt. Előfordulhat az is, hogy bár egyikük sem akarja felszámolni a kapcsolatot, de külső körülmények folytán az mégis megszűnik. A második eset a legbonyolultabb, mert a ragaszkodó fél úgy érzi, hogy becsapták, hogy ő az áldozat. A bontást kezdeményezőnek ilyenkor kettős szerepe van: egyrészt el kell fogadtatni a másikkal, hogy a kapcsolatuk tarthatatlan; másrészt vigasztalni és segíteni kell az új identitás kialakításában. Erre kevesen képesek. Mindegyik esetben szükség van egy végső beszélgetésre: ez számadás, összegzése a kapcsolat-bomlás okainak és a felszámolás módozatainak.
Davis szerint minden intimkapcsolat homeosztatikus rendszer”; ez magyarázza, hogy ha egyikük kezdi hanyagolni a másikat, akkor a másik kezdi szorgalmazni a találkozások gyakoriságát, akár a könyörgésig menően. Ilyen megalázkodás mellett azonban nem könnyű a személyes méltóság fenntartása. A kevésbé érdekelt fél kihasználhatja a másik ragaszkodását; növekvő árat kér, csökkenő előnyökért.. Ha a másik nem bírja tovább, „kapcsolati öngyilkosságot” (relational suicide) követ el: maga kezdeményezi a szakítást. A kapcsolat-felszámoló beszélgetés (termination talk) a „komoly beszélgetés” egy különleges fajtája. A szakítás okainak felsorolásával kezdődik. A szakítást kezdeményező szelektiven összegzi a kapcsolat történetét, a konfliktusokat hangsúlyozva. Ha a másik egyetért a szakítással, ő is elmondja a konfliktusok saját értelmezését; ha nem, igyekszik cáfolni a másik állításait, kimutatni, hogy a kapcsolat nem is volt olyan rossz stb. Valójában a partnerek folyton újraírják kapcsolatuk történetét: a jó periódusokban csak a jóra emlékeznek – és viszont.
A felszámoló beszélgetésben meg kell állapodniuk a kapcsolat befejezésének módozataiban: találkoznak vagy nem találkoznak többet, segítik egymást vagy nem, hogyan különítik el tulajdonukat, barátaikat stb. Ilyenkor szó lehet próbaválásról, ideiglenes lakásmegosztásról, a közös gyermekről stb. A végső beszélgetést néha nehezebb befejezni, mint magát a kapcsolatot. A partnerek bontási szándéka bizonytalan lehet; emiatt állandó „sakkhelyzetben” ingadoznak a „válni vagy nem válni” között (Sem együtt, sem egymás nélkül nem tudnak élni.) Nehézséget jelenthet a közös élet során kialakult szokások átállítása. Sokan azt ajánlják, hogy kerüljék egymást; meneküljenek munkába, vagy egy új kapcsolatba. Az egymás kerülésének azonban anyagi feltételei is vannak (külön lakás stb.) Amíg nem találnak új partnert, minden öröm és fájdalom a régire emlékeztet. Nehézséget okozhat a másikkal való kommunikáció új módjainak gyakorlása, vagy a vele kapcsolatos régi és új információk értelmezése (az idealizálás vagy degradálás elkerülése).
Az intimtárs elvesztése Davis szerint hasonlít egy végtag elvesztéséhez; utána gyakra úgy tűnik, mintha még meglenne és funkcionálna. A közös múlt még sokáig tovább él az emlékekben, az álmokban. Stendhal szerint nem kell kerülni az emlékezést; ajánlatosabb kibeszélni magunkból az emlékeket egy új partnerrel.
Konklúzióként Davis megállapítja: bármilyen motivumok hozták létre az intimkapcsolatot, annak folyamatai hamarosan a motivumoktól függetlenül strukturálódnak; a kapcsolat önfenntartó rendszerré válik