A
szexuálpszichológia a
pszichológia tudományának az az ága, amely a szexuális
viselkedés nemekre jellemző
sajátosságait és a nemek viszonyának tényezőit vizsgálja,
különösen a viselkedést
meghatározó, testi és lelki szükségleteket , s azok kielégítésének
olyan feltételeit, mint a tájékozódás, a választás, a megvalósítás
lehetőségei és képességei. A szexuális viselkedés
3 fő területe: a nemi
szerep-viselkedés, az erotikus
viselkedés és
a fajfenntartó
viselkedés.
Mindhárom viselkedésnek megvan a maga biológiai alapja;
legnagyobbrészt azonban tanultak,
vagyis pszichoszociális és szociokulturális tényezők által
meghatározottak. A nemi szerepviselkedés tanulása már a csecsemőkorban
elkezdődik. Az erotikus viselkedés, vagyis a szűkebb értelemben vett szexuális
viselkedés tanulása kicsit később, de még a gyermekkorban kezdődik.
Fajfenntartó viselkedésre csak a serdülőkortól kezdve kerülhet
sor.
A
szexuális viselkedés pszichológiai vizsgálata a
19. század második felében jelent meg a szakirodalomban, mint a
pszichológiának (és később a szexológiának
is) egyik tudományága.
Meghatározható, mint a
szexuális reagálás és viselkedés pszichikus tényezőinek, vagyis
általában a pszichoszexualitásnak
a vizsgálata, ezen belül elsősorban
a szexuális identitás, beállítottság,
a nemi szerepviselkedés, valamint az erotikus viselkedés pszichológiája.
Előzményei
és akadályai
A szexuális viselkedés különböző – főleg orvosi—vonatkozásait ugyan már a 19. század előtt is jónéhányan próbálták vizsgálni, elsősorban biológiai, jogi és valláserkölcsi szempontból, de tudományosan megalapozott, pszichológiai vizsgálatokra csak az említett időszaktól kezdve került sor. (Ez érthető, hiszen a pszichológia, mint tudomány is ekkor jelenik meg.)
A szexuálpszichológia kialakulásának és fejlődésének fő akadálya
a szexualitás egyrészt biológiai,
másrészt valláserkölcsi szemlélete
volt A
viktoriánus kor hipokrizise
nem kedvezett a szexuális viselkedés elfogulatlan vizsgálatának;
a szexualitás tabu-jellege folytán
inkább csak a veszélyesnek és abnormálisnak tűnő szexuális jelenségeket
lehetett szóvá tenni. Krafft-Ebing
német ideggyógyász 1875-ben "Psychopathia sexualis"
címmel adta ki híres könyvét,
amelyben a különböző szexuális zavarokat
(s ő pl. a maszturbációt is betegségnek tartotta)
elmebajok tüneteiként értelmezte, s próbálta gyógyítani.
Az orvosi szemlélet mellett a pszichológiai megközelítés nagy akadálya
volt a viktoriánus kor társadalmának
mereven patriarchális jellege, s a nők ebből következő hátrányos
helyzete. Jellemző például, hogy
P. Möbius
1900-ban a nők „fiziológiai gyengeelméjűségéről”
írt, Otto Weininger
pedig „Nem
és jellem” (1903)
c. könyvében a nők alacsonyabb rendűségét igyekezett kimutatni.
A
szexuálpszichológia kibontakozása
A 19. és 20. század
fordulója és a következő évtized azonban ugrásszerű változásokat hozott
a szexuális viselkedés, a nemiség vizsgálata terén.
(Ebben a nőmozgalomnak, a munkásmozgalomnak és különböző tudományoknak
is nagy szerepük volt.) Több
jelentős tudós kezdte vizsgálni a
szexualitás jelenségkörét ebben az időben. Egyikük,
Havelock Ellis (1859-1939)
angol orvos-szexológus 1898
és 1928 között 32
tanulmányt, ill. könyvet közölt
ezekről („Psychosexual
Studies”). Elsősorban
a normális szexuális viselkedés érdekelte; esetleírások, megfigyelések
alapján következtetett. Egyik fő megállapítása, hogy mindenki másként éli
át a szexualitást, s nincs éles határ a normális és abnormális között.
Ellis nagy jelentőségű felismerése, hogy a) már a serdülőkor előtt is vannak szexuális megnyilvánulások, b) a maszturbáció mindkét nemnél, minden életkorban normális dolog, c) a nők „természetes frigiditása” viktoriánus mítosz, d) a női és férfi orgazmus igen hasonló, e) a szexuális kapacitás nemenként, egyénenként és életkoronként is különböző, de idős korban is fennmaradhat stb. A szexualitás szemléletében ez mintegy „kopernikuszi fordulatot” jelentett: nyilvánvalóvá tette, hogy a szexuális igények kielégítése nem erkölcstelenség, nem bűn és nem betegség. Felismeréseiből következnek Ellis szexuálreformeri törekvései: a nemek egyenjogúsítása, a fogamzásgátlás szabadságának biztosítása, a szexuális nevelés bevezetése.
A szexuálpszichológia
másik nagy megalapozója Sigmund
Freud (1856—1939) bécsi
ideggyógyász, aki nemcsak
a pszichoanalizis, hanem a pszichoszexuális fejlődés első elméletét is
kidolgozta. („Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie”,
1905). Freud szerint
az emberek szexuális viselkedését az állatokhoz hasonlóan a
"nemi ösztön" vezérli, amely már a korai gyermekkorban megnyilvánul,
mint diffúz késztetés illetve
„rész-ösztönök”, amelyek aztán különböző fejlődési
fokozatokon mennek át.
A 20. század elején
több más, jelentős szexológus
is működött. Egyikük, Magnus
Hirschfeld német
orvos öt kötetes könyvet írt „Geschlechtskunde”
(Nemiségtan) címmel. Ő
hozta létre az első, komolyabb szexológiai
folyóiratot (1908), az első Szexológiai
Társaságot (1912) és a világ első szexológiai
intézetét Berlinben (1919). Külön
könyvet írt a homoszexualitásról
is (Die Homosexualität
des Mannes und des Weibes,
1914). A szexológia, mint
önálló tudomány fogalmát 1907-ben egy másik, berlini orvos használta először,
Iwan Bloch,
aki ekkor publikálta „Das
Sexualleben unserer Zeit” (Korunk
nemi élete) c. könyvét. Néhány
évvel később könyvsorozatot indított
a „szexológiai tudományokról”;
ennek első, a prostitúcióról szóló kötetét ő maga írta.
Egy másik német orvos, Albert
Moll 1909-ben tette közzé „Das Sexualleben des Kindes”
(A gyermek nemi élete) c. könyvét,
amelyben a gyermekek szexuális játékait fejlődésük természetes velejárójának
tartja, s a szexuális reagálás 4
szakaszát írta le. Egyébként ő rendezte meg
1926-ban, Berlinben a szexológia első, nemzetközi kongresszusát.
(A három, említett kutató Freud
pszichoanalízisétől teljesen függetlenül működött.)
De
ebben az időszakban kezdik meg a szexuálpszichológiát is érintő működésüket
Freudot részben követve, részben tőle eltérve
olyan jelentős pszichológusok, mint
Carl G. Jung, Alfred
Adler és Wilhelm Reich is. (Róluk a későbbiekben
még bővebben lesz szó.) Igy
kezdődött a szexuálpszichológia évszázados fejlődése, amely azóta
hatalmas szakirodalomra, kutató csoportok, intézetek és kongresszusok munkájára
támaszkodik. Az USA-ban például 6
szexológiai társaság,
15 szexológiai
oktató és/vagy
kutató intézet
működik és
16 szexológiai
folyóirat jelenik meg.
Európában Németország
jár az élen,
7 szexológiai társasággal,
10 szexológiai oktató és kutató
vagy tanácsadó intézménnyel,
valamint 12
szexológiai folyóirattal.
A Szexológia
Európai Szövetségéhez harmincnál több egyesület
illetve társaság
tartozik, közülük a legtöbb
Németországból és
Spanyolországból. De ma már minden
kontinensen működnek szexológiai
szervezetek; Délamerikában például
15, Ázsiában
7. A Szexológiai
Világszervezet
(World Association
for Sexology)
1974 és 2004 között már 16
világkongresszust szervezett,
a Szexológiai Kutatások Nemzetközi
Akadémiája pedig
rendszeres kiadványokkal és konferenciákkal fejleszti e tudományterületet.
Interdiszciplináris
kapcsolatai, tematikai struktúrája és
módszerei
Az
emberi szexuális viselkedés komplex
jelenség, amelynek anatómiai-fiziológiai alapjai vannak, s a természeti és
társadalmi környezet hatása alatt
áll. Szükségképpeni „segédtudományai”
ezért a különböző természet- és társadalomtudományok, elsősorban
az orvosi alaptudományok, az antropológia
és a szociológia, de
fontosak még a történettudomány és a jogtudomány bizonyos ágai stb. A pszichológián belül a
személyiség- és
fejlődéslélektan mellett szorosan
kapcsolódik az emóciók, a motívációk
és a csoportdinamika kutatásához, s egyaránt igyekszik felhasználni a
pszichoanalitikus, a kognitiv és viselkedéstanulmányi, a tanuláselméleti és
egyéb megközelítéseket.
Komplexitása
folytán a szexuálpszichológián belül tematikai
egységek alakultak ki.
Köztük a legnagyobbak: 1.
a szexuális
viselkedés
filogenetikus és
kultúrtörténeti alakulásával, valamint
2. az ontogenezisben
megnyilvánuló szabályszerűségeivel
foglalkoznak. Az első csoportban
találhatók a
nemek viszonyának lélektani vonatkozásai
a régebbi és
mai társadalmi formációkban;
ezt vizsgálják részben
a pszicho-história, a néprajz és a szociálpszichológia egyes ágai,
például a házasság és család szociálpszichológiája,
aztán az ún. „gender studies” (ezen
belül a „women strudies”
és a „men studies”)
stb. Az ontogenetikai témakör
főbb területei: az egyéni
pszichoszexuális fejlődés; ezen
belül a
szexuális identifikáció és
orientáció kialakulása, a
nemi szereptanulás, a szerelmi
képesség és a párválasztási
érettség alakulása,
a szexuális
funkciózavarok mibenléte, okai és kezelése
stb.
Metodológiáját
illetően semmilyen lényeges vonatkozásban nem tér el
a pszichológia
más területein alkalmazott módszerektől
: a feltáró módszer
a megfigyelésen, exploráción és felmérésen kívül teszteket és kísérleteket
is alkalmaz; feldolgozó és értékelő
módszerei között pedig a statisztikai eljárások mellett a minőségi értékelést is megtaláljuk.
A szexuálpszichológia mint szaktudomány, interdiszciplináris kapcsolatai révén számos más tudományterülettel működik együtt, így többek közt az antropológiával, a történet- és néprajztudománnyal, a pedagógiával és az orvostudománnyal. Szerepe azonban elsősorban a pszichológia különböző ágaiban, így a személyiség- és fejlődéslélektanban, a szociálpszichológiában, valamint a pedagógiai pszichológiában és a pszichoterápiában nélkülözhetetlen. A tudományos ismereteken alapuló szexuális kultúra valójában része a pszichológiai kultúrának, amely nélkül sem megalapozott önismeret és emberismeret, sem hatékony nevelés, szociális munka és gyógykezelés nem létezhet.
Az emberi szexuális
viselkedés csak a
szexuálpszichológia vizsgálati
eredményei alapján érthető meg; csak
ennek révén lehet ellensúlyozni
a nemiséggel kapcsolatos, régi mítoszok és előítéletek
hatásait és a szexualitás tabu-jellegét.
Két ellentétes tendenciával, a
szexualitás lebecsülésével, degradálásával
és túlbecsülésével,
glorifikálásával vagy misztifikálásával szemben is csak a
szexuálpszichológia tudománya
biztosít védelmet. A szexuális
viselkedés motivumainak és alakulása
feltételeinek, szabályszerűségeinek megértése
teszi lehetővé az egyén
és a társadalom számára kedvező alakulásának
hatékony elősegítését, a
fixációk, regressziók és
a súlyosabb devianciák
elkerülését. Igy biztosítható a szexuálisan is egészséges és kreativ,
kiegyensúlyozott és elégedett, munka-
és szeretetképes
személyiségek létrejötte, ami
a társadalom továbbélése és fejlődőképessége
szempontjából döntő
jelentőségű.
A szexuálpszichológiának ezért
méltó helyet kell kapnia nemcsak a tudományok rendszerében, hanem a
társadalom és benne az egyének életében is. Legfőképpen a gyermekek és
fiatalok, de a felnőttek (így a
leendő és gyakorló szülők)
nevelésében is, továbbá a különböző
segítő, szolgáltató és gyógyító
szakmákban, amelyekben a nemi szerepek figyelmen kívül hagyása
alapvető hiányosság lenne. Ez
természetesen komoly szemléleti
változást igényel a társadalmi folyamatok irányítói, valamint az
oktató-nevelő és a gyógyító
munka szakemberei
részéről. A szexuálpszichológiának
(és általában a szexológiának) szerepet kell kapnia a pedagógusok,
pszichológusok, orvosok, szociológusok, szociális munkások, jogászok és más
szakemberek képzésében és
továbbképzésében, hogy szemléletük
korszerűbb, munkájuk pedig hatékonyabb legyen.