Humanista  szexuáletika

21. századi  nemi erkölcs

Szilágyi Vilmos,  2016

                                  Tartalom:

 

  Bevezetés

  A patriarchális,  tulajdonosi  erkölcs  elavultságsa

  A valláserkölcs  történelmi  szerepe

  A korszerű  humanista  szexuáletika  kibontakozása

 

  1.  Reprodukció  és  fajunk minőségi fejlesztése

A fajfenntartás létérdek és erkölcsi feladat

Gyermekvállalás és családtervezés

Két ellentétes  attitüd  erkölcsi értékelése

Motiválás és felkészítés szerepe

„Reprodukció”  és művi abortusz 

Újszerű, humanista eugenikát

Összefoglaló tételek

 

 2. Az erotikus viselkedés etikája 

Mi az erotika?

Erotika és a nemi egészség joga

Erkölcsi megítélésének alapelvei   

Fiatal- és időskori,  pre- és extramaritális  erotika

Hetero-,  homo- és biszexualitás -  erkölcsileg

Autoerotika:  önkielégítés  és erkölcs

Nem emberi test, mint erotikus tárgy

Pornográfia, prostitúció, parafiliák -  és  erkölcs

Az erotika erkölcsi értékének feltételei

Közösülési formák erkölcsi szempontból

Erotikus és szerelmi képesség – közös gyökerű?

Nemi identitás-  és funkciózavarok

Sex appeal, divatok  és erkölcs

Összefoglaló tételek

 

   3.  Szociális nemi  viselkedés  és nemi jogaink

    A társadalom  nemi  egészségének kritériumai

    A  patriarchális erkölcs  szociális  jellemzői

    Nemi függőségek a mai patriarchátusban

      A nemi függőség sajátosságai és az erkölcs

      Függőségek az erotikus szolgáltatástól

     A  porno és „cybersex”  függőség

     Újabb „szexuális  forradalom”?

     A nemi függőségek  prevenciója

  Univerzális nemi jogaink  erkölcsi jelentősége  

  A nemek szociális  kapcsolatai  magánéletben  és  közéletben   

      Magánélet:  a  romantikus  szerelem  mítosza alapján? 

      Magánélet: szingliség, vagy együttélés  és  családalapítás?

       Szabadság és hűség  az intim együttélésben 

       A nemek viszonyai a közéletben 

       A nemi mitoszok és divatok erkölcstelensége 

        Normalitás és konformitás, vagy deviancia és abnormalitás 

        Korszerű nemi erkölcs  a  közéletben  

    Összefoglaló tételek

 

4.     Humanista  nemi erkölcs  -  és  a  szexuálpolitika

Szexuálpolitika , történeti áttekintésben

Ágazatai és erkölcsi  feladatai

 A népesség fokozódó elöregedése

 Jogi  reformok  szükségessége 

 A nemi kultúra fejlesztése és terjesztése

 A kisebbségek nemi nyomorának megszűntetése 

  „Szex-munkások”  helyett  pótpartnereket! 

     Konzekvenciák

 A nyilt párkapcsolat, mint   fejlődési trend: 

 Három  alaptalan  erkölcsi  aggály 

 Látszólag ellentmondó igények  egyeztetése 

A szabad párkapcsolatok akadályai  és  előnyei

Összefoglaló tételek

 

 

Bevezetés

 

Valószínűleg nem túl meglepő, hogy erkölcsi szempontból a mai helyzet országosan és világviszonylatban is katasztrofálisnak mondható.  S minthogy az emberi faj jövőjét, túlélését jelentős mértékben ez határozza meg, sürgősen változtatnunk kell az adott helyzeten. A változtstás sikerének azonban feltétele, hogy tisztán lássuk egyrészt a mai erkölcs elméleti (etikai) és gyakorlati (morális)  állapotának fő jellemzőit, másrészt az elérendő célokat.

Az emberi életstilusok és magatartások mögött mindig valamilyen  tudatos vagy tudattalan  érték-orientáció található.  Ennek aktiv megválasztása vagy passziv elfogadása dönti el azt is, hogy valaki magányosan él,  felszines rokoni, baráti, munkatársi viszonyokat, vagy inkább mélyebb intim-kapcsolatokat létesít. Erkölcsi  szempontból alapvető kérdés, hogy  ki, milyen kapcsolatokat tart értékesnek vagy értéktelennek, s ennek folytán hogyan viszonyul önmagához és másokhoz.  Az ember mint szociális lény, tartósan nem élhet szociális kapcsolatok nélkül. Még a magányos is része egy kisebb-nagyobb csoportnak, amelyhez valahogy viszonyul. 

A sokféle kapcsolati lehetőség és szerep-viselkedés közül itt azonban csupán az egyik legalapvetőbb formát, a nemi kapcsolatokat vizsgáljuk, éspedig a korszerű, humanista nemi erkölcs szempontjából. Ez azért alapvető, mert  az ember nemcsak szociális, hanem egyuttal nemi lény is, hiszen nőnek vagy férfinak születik, s ez a tény egéaz viselkedését alapvetően befolyásolja; előnyös vagy hátrányos helyzetbe hozhatja. Sokáig viszont inkább csak a férfiakat hozta előnyos, a nőket pedig hátrányos helyzetbe.

 

A patriarchális,  tulajdonosi  erkölcs  elavultsága

 

Fontos tisztázni, miért és hogyan alakult ez ki, de előbb vessünk egy pillantást a következményekre. Évezredek óta olyan társadalomban élünk, amelyre a férfiak előnyös, kiváltságos helyzete, sőt, uralma jellemző. Az ilyen társadalmat patriarchátusnak hívják.Történelmileg több változata van, az ókori  rabszolgatartástól a hűbériségen (feudalizmuson) keresztül a kapitalizmusig (és annak államszocialista formájáig).  Lényege azonban mindegyiknek a magántulajdonos és/vagy kiváltságos férfiak különböző ürügyekkel igazolni próbált hatalma. 

S az eredmény: az egyének többségének szemérmetlen elnyomása és kizsákmányolása.  Ez elsősorban a nőket érinti, másodsorban a hátrányos helyzetű férfiak kisebb-nagyobb csoportjait. Eddig hiába próbáltak lázadozni valamennyien  a patriarchális rendszerek igazságtalansága ellen, a legutóbbi évszázadig nem sok eredményt értek el  A társadalom fejlődése ugyan közben  elavulttá tette a patriarchátust, így kénytelen volt engedményeket tenni a demokratizálódó országokban (lásd: a nők elvi egyenjogúsítása, szakképzése és munkavállalása stb.), de a megszokott előítéletek és hagyományos értékorientációk nehezen változnak, s ez a gyakorlatban kedvez a régi erkölcsi elvek érvényesülésének.

Ennélfogva  növekvő feszültség támad a mítoszvezérelt, patriarchális erkölcs és a 21. század korszerű, racionális  erkölcsi követelményei között.. Ahogyan pl. Kapitány Ágnes és Gábor könyvükben (1983) kifejtik: a magyarok többsége még ma is  a feudalizmusra  jellemző „szokás- és hagyományőrző”, mítoszvezérelt és konzervativ értékrend alapján él.  Ez ugyan egyre inkább keveredik a „polgári-individualista” értékrenddel, azonkívül a „bürokratikus” (és részben az „utópista-anarchista”) értékekkel.  Az értékrendek keveredése azonban nem változtat  az alapvetően patriarchális jelleg dominanciáján. Ez pedig azt jelenti, hogy legfőbb érték a tulajdon és a (gazdasági-politikai)  hatalom.

Ebből a patriarchális értékrendből logikusan következik a patriarchális erkölcsi rend, amely az emberi kapcsolatokat is tulajdonosi szemlélettel ítéli meg, s magától értetődőnek tekinti a vagyonos férfiak hatalmát, valamint az ebből kizártak alárendeltségét, szolgaságát. Erkölcsi és jogi frázisaikban vagy publikációikban ugyan egészen mást (felebaráti szeretet, harmónia stb.)  hirdetnek, de ezek az irreális eszmények csak az alsóbb néprétegek, s főleg a nők megtévesztését szolgálják. Ami viszont erkölcstelenség.

E visszás helyzet következményei többek között a következők:

·       A férfiak és nők egyenrangúságának tagadása hazug érvek alapján, s így a nők szabad érvényesülésének, önmegvalósításának igazságtalan korlátozása.

·       A férfi tulajdonosi  jogainak és hatalmának kiterjesztése a nőkre és a gyermekekre, olyan látszat-keltéssel, mintha egy partnernő is tulajdonosa lehetne a férfinek.

·       A tulajdonosi attitüd folytán a nemi partnerek hajlamosak kisajátítani egymást és féltékenyen ellenőrizni a partner viselkedését. „Gyanúsnak” talált viselkeddés esetén a féltékeny szenvedélybeteg akár gyilkosságra is vetemedhet.

·       Élet- vagy házastársától a férfi  elvárhatja, hogy „erotikus szolgáltatásra” bármikor készségesen hajlandó legyen számára, függetlenül attól, hogy ő is kívánja-e. Ez ugyanis a nő állítólagos (házastársi)  kötelessége.

·       A férfinél „érthető” (titokban vagy nyiltan) félrelépni, más nemi partnerrel szeretkezni, ha megúnta társnőjét és változatosságra van szüksége (mert „poligám”).  A nőnél ugyanez már erkölcstelenség  (mert ő állítólag „monogám”).

·       A férfi erotikus igénye és képessége („libidója”)  sokkal erősebb, mint a nőé, akinek az erotika élvezete helyett inkább gyermekvállalással és gondozással, no meg háztartásvezetéssel kell törődnie.

·       A politikai hatalom és vezetés  lényegében a férfiak dolga, mert a nők ehhez nem értenek, anyai és családi szerepük, hivatásuk ezt nem is teszi lehetővé.

 

A patriarchális moralitásnak ezeket a jellemzőit még bőségesen ki lehetne egészíteni, s ez részben meg is történik a könyv egyes fejezeteiben. A férfi-ideológia azzal próbálja megindokolni a férfi-dominanciát, hogy a nemek közötti, nyilvánvalónak tűnő és jelentős testi és lelki különbségekre hivatkozik.  Eszerint a férfiak nemcsak erősebbek, hanem intelligensebbek is, mint a nők, így „vezetésre termettek”.  A nők viszont gyengébbek, alacsonyabb rendűek, alkotásra és vezetésre képtelenek, feladatuk ezért elsősorban az anyává levés, a gyermekgendozás és a család (benne a férfi, mint családfő)  szolgálata. Ez a „természet rendje”  és „Isten akarata”.

Vagyis egy vallásos mítoszra hivatkoznak, amelyet a tudomány már megdöntött, de a mindennapi gyakorlat is megcáfolt.  Ennek ellenére a nemek képességbeli és egyéb különbségeit a patriarchális rend hívei még ma is erősen eltúlozzák.  L. Elliot (2015), a Franklin egyetem kutatásvezetője szerint több adatforrásból merítve, nagyszámú minta alapján  vizsgálták az agyműködés állítólagos nemi különbségeit.  Végül megállapították, hogy ezek a különbségek gyakran jelentéktelenek vagy nem is léteznek.  S többségük pedig  nem veleszületett, genetikai, hanem az adott körülmények hatására alakult ki, tehát változtatható.  Nyilvánvaló tehát, hogy a nők testi és lelki képességeik szempontjából egyenrangúak a férfiakkal.  Nem is említve, hog y a nők (mint biológiailag erősebb nem) hosszabb életűek a férfiaknál, s nemcsak a sportban, hanem a tudományokban és művészetekben is éppoly kiváló  teljesítményekre képesek.  S azt is el kell ismerni, hogy az emberi faj fennmaradása nélkülük lehetetlen lenne.

Épp ezért olyan erkölcsi elvekre van szükség, amelyek a nőket sem hozzák hátrányos helyzetbe, s mindenki számára egyaránt biztosítják az univerzális nemi jogok érvényesítését és az egészséges nemi életet.  Vagyis ne szabjon korlátokat a patriarchális "kettős erkölcs", hanem a nők is szabadon és felelősen dönthessenek saját nemiségük profiljának kialakításáról és fejlesztéséről.  A nemi erkölcs célja és értelme nem a túlvilági "üdvözülés" irreális vágya, hanem a reális, földi élet  jó közérzete és nemi egészsége az egyén és közössége számára.

 

A valláserkölcs  történelmi  szerepe

 

De rögtön fölmerül a kérdés: miért és hogyan vált uralkodóvá ez az egyoldalú és a nőkre nézve megalázó, sajátos „férfierkölcs”? 

Történetileg abból indulhatunk ki, hogy a nemek viszonya hagyományosan tabu-téma volt és sokak számára többé-kevésbé az is maradt.  A nemek egymás közti viszonyának hagyományos szabályai, erkölcsi elvei elég régiek, s mélyen beleívódtak az egymást követő nemzedékek sorának életébe. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy az emberi faj kialakulása (vagyis mintegy félmillió év) óta a nemi erkölcsnek nagyjából hasonló elveit ismerte és követte volna; hiszen a történelemből tudjuk, hogy az utóbbi évezredek uralkodó erkölcse alig 5-15 ezer éve, a magántulajdon megjelenésével és térhódításával együtt vált elfogadottá.  Ez a hatalmas történelmi fejlemény a tulajdonossá vált férfiakat hozta számukra kedvező, uralmi helyzetbe, az általuk létrehozott magántulajdonok révén.  Így alakultak ki a férfiak által vezetett, patriarchális, vagyis férfiuralmi   társadalmak.

Ezt a folyamatot tükrözték az őstársadalmak szokásai és mítoszai is.  A magántulajdon megjelenése előtt a nemek viszonya általában még nem volt alá- és fölérendeltségi jellegű. A férfiak főleg a csoport (benne a nők és gyermekek)  vadászat révén történő élelmezéséről és védelméről gondoskodtak  A nők maguk is élelmet gyüjtöttek, s közben gyermekeket szültek és gondoztak, ami a törzs, vagy nemzetség fennmaradása szempontjából életfontosságú volt. Nem véletlen, hogy a legrégebbi szobrocskák nőket ábrázoltak, s a vallásos mítoszok jórészt istennőkről   szóltak. Csak a férfiuralom kialakulásával kezdett ez megváltozni: Az ókori görögöknél már a férfi istenek voltak túlsúlyban és fölényben, a zsidó-keresztény, vagy muszlim hitvilágból pedig  teljesen kiszorultak a nő-istenek.

.   A világvallások mítoszai többnyire egyetlen „atyaúristent”  ismernek, mint legfőbb urat, akinek társ-istenek helyett csak angyali hirnökei vannak, s családja sincs.  Helyette a kereszténység „szent-háromsága”  egy fiúistent, anyaisten helyett pedig egy „szentlelket” tartalmaz. Ezáltal a nő kimarad a férfiak isteni rendjéből, alsóbb-rendű szolgálóvá válik, hűen tükrözve és megerősítve a férfiuralmi társadalmak nemi erkölcsét.  

Az  ősközösségnek  nevezett, pre-patriarchális embercsoportokban még nem voltak általánosan elfogadott, erkölcsi szabályok.  A férfiak és nők szabadon, válogatás nélkül kerültek erotikus kapcsolatba.  A gyermekeknek csak a szülőanyjukat ismerték, s nem tudták, ki az apjuk. Később kialakultak az első, szexuális tabuk; pl. a gyermek nem közösülhetett az anyjával  stb.  A csoportházasság-szerű együttélésben lassan párkapcsolatok („páros házasságok”és exogámiák) alakultak, így egyre inkább szükség volt erkölcsi szabályokra.

A kialakuló vallások, a zsidó és keresztény vallási vezetők, az iszlám és sok egyéb vallási irányzat teljhatalmi törekvésük folytán egyszerűen kisajátították az erkölcsi szabályok alkotását és saját érdekeikből, dogmáikból, tabuikból, örökérvényű „isteni parancsokból” vezették le, milyen viselkedések az „Istennek tetszők”, így az egyházatyáknak is tetszők, tehát erkölcsösek, és melyek erkölcstelenek.  Az utóbbiakat természetesen üldözték és a kitalált „pokol” kínjaival is fenyegették.

Azóta viszont a történelemből pontosan tudjuk, hogy az erkölcs nem változatlan és örök, hanem a korral és a társadalommal együtt változik. Olyan jelenség, amely elsősorban a hatalommal  rendelkezők érdekeit fejezi ki és érvényasíti. Az „uralkodó erkölcs” ellenében azonban létezik az elnyomottak erkölcse is. További kettősség van az erkölcsi ideálok és a gyakorlatban megvalósuló „közerkölcs” (moralitás)  között. Az utóbbi évezredek patriarchális társadalmaiban az erkölcsi normák kettőssége a nemi erkölcs terén is megnyilvánult. Egyrészt különbözött egymástól a férfiak és a nők közerkölcse; másrészt az uralmi helyzetű, képmutató „erkölcs-csőszök” szavakban hirdetett, hazug erkölcse  és  eltitkolt, erkölcstelen viselkedése.  

Az ókori rabszolgatartó, a középkori feudális és az újkori kapitalista társadalmi rend kisebb-nagyobb különbségei ellenére egyaránt patriarchális jellegű volt, s ez alapvetően azóta sem változott. 

Ez a társadalmi rend viszont az utóbbi 2-3 évszázadban nemcsak erősen megkérdőjeleződött, hanem a gazdasági és szociolulturális változások következtében egyre gyengült,  kezdte feladni a hatalmi pozicióit, ezzel együtt ideológiája és erkölcse is mindinkább hitelét vesztette. Ám ez az átalakulási folyamat még korántsem fejeződött be.  Éppen a veszélyeztetettsége és kudarcai miatt a férfiuralmi rend makacsul védekezik, sőt, ellentámadásként sokféleképpen erősíti és hatalmi helyzetbe hozza az elavult, patriarchális, vallásos  ideológiát és erkölcsöt, hogy pl. a nők alárendeltségét biztosítsa.                            

Ez az „anti-emancipációs”  ellentámadás átmenetileg  és látszólag sikeres is lehet, bár hosszabb távon nincs perspektivája.  A társadalom ugyanis az elektronikus forradalom korába érkezett, s a szabadság, nyitottság és átláthatóság irányában fejlődik, így a mítoszok helyett egyre inkább a ráció irányítja.  A kibontakozó humanista szexuáletika a korszerű tudományok által megállapított tényekből indul ki  és radikálisan szakít a mítikus valláserkölcsökkel.  Érthető, hogy a férfiuralom ellenállásába, ellentámadásába ütközik.

Ezért erősítésre, továbbfejlesztésre szorul, a társadalmi konfliktusok elkerülése vagy megoldása érdekében. Az ellentmondásokat egyébként már a vallás egyes, felvilágosult képviselői is észreveszik, amikor kifejezik aggodalmukat. Jakab Attila teológus, vallástörténészt nyilatkozata  (2012.05.11 .Népszabadság)  szerint a mai Magyarországon zajló folyamatok a bizánci és római kereszténység középkori történetére emlékeztetik 

„A hatalom kisajátít bizonyos felekezeteket – elsősorban a keresztény egyházakra kell gondolnunk –, amelyek átvállalják az ifjúság megfelelő nevelését, és fundamentalista szexuáletika formájában ideológiát szállítanak a politika számára. Az egyházi vezetők igazából Jézus Krisztusról és az evangéliumról már nem is beszélnek.  Azokban a közoktatási intézményekben, amelyek egyre nagyobb számban kerülnek át egyházi fenntartásba, már most is ennek a szellemiségnek a jegyében oktatnak. Ez  nemcsak az egyházi iskolákban lesz így. A mindenhol bevezetendő hit- és erkölcstan alapvetően két pilléren nyugszik majd. Az egyik a hatalom- és tekintélytisztelet, az engedelmességre való nevelés, a másik pedig a fundamentalista szexuáletika.”    

Már megjelentek ugyan egy új erkölcsi rend kialakítására irányuló, elméleti és gyakorlati próbálkozások, s a nemiségtudományok kutatási eredményei, valamint a feminista nőmozgalom alapján körvonalazódott egy világias,  humanista szexuáletika, de ma még kevesen ismerik. Köztudatba kerüléséhez és elfogadásához széles körű  publicitásra és nyilvános viták sorozatára lenne szükség. (Amit ez a könyv  is előkészíteni kíván.)   

Nyilvánvaló ugyanis, hogy  a férfiuralmat szolgáló valláserkölcs a társadalom többségének szólóan a félelem, az alázat és szolgai engedelmesség erkölcse.  Ezzel szemben a racionális, humanista erkölcs a szabadságon, szolidaritáson  és felelősségtudaton alapul.  Valamint azon az új szemléleten, amely az erkölccsel és joggal kapcsolatos kérdéseket nemcsak a vagyonosok és a nyomorgók antagonizmusának, „osztályharcának”  szempontjából vizsgálja, csaknem függetlenül a nemek viszonyától, hanem fontosabbnak tartja a nemek szerinti hatalom-megosztás aránytalanságát, igazságtalanságát és a társadalmi rend patriarchális jellegét.

 

 A legelső erkülcsi szabályok életbevágóan fontos  szükségletekre épültek, például nagy veszélyek elhárítására.  Ezek többnyire a tabuk formáját öltötték. Ilyen tabu szerepel az „első emberpár”, Ádám és Éva mítoszában is, ahol a tilalom megszegésének büntetése:  kiűzetés a „paradicsomból”. A vallásos mítoszokban  sok tabu szerepel, s ezek tiszteletben tartása számított ,„erkölcsi” értéknek, megsértésük pedig súlyos büntetéssel járt.  A viselkedések erkölcsi értékelése az írásbeliség megjelenéséig szájhagyomány és legendák, mítoszok útján maradt fenn, s csak lassan változott.

Alapvető  változást csak a férfiak magántulajdonának említett megjelenése és térhódítása okozott.  Ennek nyomán vált meghatározóvá a patriarchális erkölcs, amelynek szokás. és jogrendszerét vallási ideológiákra és tabukra épülő erkölcsi parancsokkal  támasztották alá.

Ilyen volt már az időszámításunk előtti évezredben létrejött „ószövetségi” zsidó „Tíz (eredetileg 14) parancsolat”, amit a kialakuló  kereszténység is átvett.  A nítosz szerint ezeket Isten diktálta Mózesnek.  Az első három parancsolat a zsidó hit Úristene (Jahve) kizárólagos imádását és szolgálatát írja elő, mert „vele kötöttek szerződést, s ő vezette ki a zsidókat Egyiptomból”. Más istenek faragott képeinek áldozni tilos; s minthogy az Úr hat nap alatt teremtette meg a világot, a hetediken pihent, az embernek is hat nepi munka után egy napot pihenéssel és istentisztelettel kell eltöltenie. A negyedik parancsolat a szülők (elsősorban az apa) tiszteletét, vagyis kívánságaik engedelmes teljesítését rendeli. 

A „Ne ölj!” parancsa  a általános erkölcsi követelménynek látszik, pedig csak a saját vallási közösségre volt érvényes, idegenekre nem  (lásd: vallásháborúk).  Ehhez kapcsolódik az a későbbi, keresztény erkölcsi parancs, hogy  „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”; hiszen felebarátnak csak csak a keresztényeket tekintették. Másrészt olyan ideál volt, amit a gyakorlatban maga Mózes és más egyházi vezetők is gyakran megsértettek, vallási érdekekre hivatkozva.  A „Ne paráználkodj!”  parancsa zsidó-keresztény magyarázatának lényege, hogy az erotikus kapcsolat egyetlen, erkölcsös formája a gyermeknemzási célú (vagy azt nem gátló) házassági, heteroszexuális, hüvelyi közösülés. Így minden egyéb már paráználkodást jelent. 

A „Ne lopj!” és a „Mások becsületében kárt ne tégy!”  parancsolat egyértelműen a magántulajdonos férfiak érdekeit védi.  De ugyanezt a célt szolgálja az utolsó, a „Mások tulajdonát (beleértve feleségét és egyéb vagyonát) ne kívánd!”  parancsolat is.  Eszerint még a kívánság is bűnös; tehát eszedbe ne jusson,hogy neked is lehetne, ami másnak van. Ez ugyan nemcsak a nincstelen nőkre, hanem a férfi szolgákra is vonatkozott, de ők azért könnyebben szereztek valami kis tulajdont, mint a nők. A legendás „Tíz-parancsolat” aktualitását rég elvesztve ma már csak érdekes, történelmi emlék az egymással versengő istenek és a  patriarchátus kialakulásának korából.

A keresztény szexuáletika újabb és bővebb kifejtése megtalálható pl.  Somfai  Béla szexuáletikai jegyzetkönyvében (2003)  vagy  Szűcs Ferenc  teológiai etikájában (1993). Ezekben történelmileg is áttekintik a keresztény szexuáletika alakulását, s próbálnak reagálni az olyan „új kihívásokra”, mint a születésszabályozás és fogamzásgátlás vagy a házassági válságok és válások szaporodása. Alapelveik azonban nem változtak a  „Tíz parancsolathoz”  képest, hiszen továbbra is a valláserkölcstől várják a megoldást.  Az eddigi történelemben nehéz volt ettől megszabadulni.

 

  A korszerű, humanista szexuáletika kibontakozása

 

Az erkölcsös viselkedésről  (s ezen belül a nemek viszonyának erkölcsi normáiról) az ókortól kezdve már sokan leírták kritikai véleményüket és (gyakran „isteni eredetűnek” tartott) javaslataikat. Az ógörög bölcsek (Arisztotelesz, Szokratesz és mások), s az ókori latin filozófusok, orvosok véleménye ma is figyelmet érdemel.  A középkori „morál-teológusokét” (Szt. Ágoston, Szt. Tamás) viszont túlnyomórészt a zsidó és keresztény mítikus ideológia határozta meg. Csak a reneszánsszal kezdődő újkorban váltak részletesebb vizsgálatok tárgyává az erkölcsi normák, s fokozatosan megjelentek a különböző etikai irányzatok. A 17-18. században jelentősebbek: Descartes, Pascal és Voltaire, valamint az angol Mandeville, Butler és Hume, akik megpróbálták felszabadítani a morált a teológia uralma alól.  Így kezdődött az un.  szekularizáció  folyamata.

Ez azonban még a 19. században is csak részben sikerült. A folyamat E. Kant „kategorikus imperativizmus”-ával indult, amely a kötelességeket rangsorolta, s folytatódott az érték-etikákkal  (M. Weber, M. Scheler, N. Hartmann, G. E. Moore),  az utilitarizmussal és annak bírálatával  (J.S. Mill és mások).  A Schopenhauer és Nietsche utáni etikai irányzatok már a 20. század termékei;  így pl. a racionalista, vagy emotivista etikai irányzatok (A. MacIntyre, J. Rawls. G. E. Moore, D. Ross, H.A. Prichard  és mások), valamint az egzisztencialista (J.-P. Sartre,  S. de Beauvoir)  és  a felelősségetikák (H. Jonas, H. Küng,  László Ervin).

Ezek mellett a nőmozgalom fejlődésével együtt megjelentek az un. feminista etikák, amelyek új módon, a nemiség szempontjából kerestek választ az etikai normák problémáira.  A feminista etika lényegében  szekuláris (világi), humanista etika, amelynek fő jellemzője a pszichoszociális nem (gender)  és a nemi szerepek helyzetének vizsgálata az interperszonális kapcsolatokban, a társas élet minden területén.  Alapjában  interdiszciplináris jellegű, ugyanis a legkülönbözőbb tudományterületeken vizsgálja a  nemek szerepét és viszonyát egymáshoz. Központi kategóriái:  a testi nem és a gender, a nemi  identitás, a nemek közötti hasonlóságok és különbségek, a „férfi-morál” és  „női-morál” (létezése és eredete), a nemi szerep-elvárások, a nők diszkriminációja és elismerendő jogai. 

Mindezek valójában a modern humanista szexuáletikának is alapvető  témái.   A feminista filozófusok etikával kapcsolatos tanulmányait kevesen ismerik, bár kiváló magyar nyelvű tanulmányok is vannak ezekről (A, Pieper, 2004,  Hadas M. 1994,  Hell J. 2006)  A humanista szexuáletika szempontjából jelentősek az utóbbi évszázadban kialakult személyi és szociáletikák (pl.  Heller Ágnes, 1964,1999, Hell Judit, 1996, Kerber, W., 1998 ).

Heller Ágnes a „morál szociológiáját” elemző könyvében (1964) meglepő megállapításokat tesz a freudiznus erkölcsi vonatkozásairól.  Eszerint  az emberi lelki működés freudi felosztása  (Én, Ösztönén, Felettes én)  eleve lehetetlenné teszi „az erkölcs reális funkciójának kijelölését”. (103.old.)  A „felettes én” funkciója ugyanis az „ösztönén”  elfojtása és olyan erkölcsi szabályok rákényszerítése az „én”-re, amelyek függőségben tartják és megszűntetik viszonylagos autonómiáját, döntési szabadságát, vagyis az erkölcs reális alapját.  Freud a szabadságot azonosítja az ösztönök kiélésével, ami lehetetlenné tenné a kulturált, erkölcsös viselkedést. Ez a dilemma neurotizálja az egyént és lehetetlenné teszi szabad döntését. Igazi kiútat a mélylélektan sgyik iránya sem mutat. Már csak azért sem, mert a nemiségtudomány szerint az embernek nincsenek ösztönei, hanem minden viselkedése tanult jellegű.

 Korszerűbbnak tűnnek az amerikai humanista mozgalom 20. századi törekvései egy mítoszoktól mentes szexuáletika létrehozására.

Az amerikai humanisták társulatának folyóirata elsőként publikálta a nemi erkölvsről (jogokról és kötelességekről) szóló, L. Kirkendall és más tudósok (1976/1) által kidolgozott Nyilatkozatot, amely 9 pontban foglalja össze a világias nemi erkölcs lényegét. Azzal kezdődik, hogy „a nemiség túl sokáig nem foglalhatta el méltó helyét az emberi tevékenységek  sorában. Az erotikát  vagy misztifikálták és  tabukkal vették körül, vagy sokféle módon korlátozták. Közben viszont a történelemben először fordul elő, hogy nem kell félnünk egy nem-kívánt terhességtől, vagy a nemi úton terjedő betegségektől, hiszen megvan a megfelelő ellenszerük. A  szexuális megnyilvánulások korlátozása a monogám házasságra talán érthető volt mindaddig, amíg inkább  csak a gyermeknemzés  jöhetett szóba – s amíg a nők alávetették magukat a férfiaknak.  Bár a házasságot  értékes emberi kapcsolatnak tartjuk,  véleményünk szerint másféle szexuális kapcsolatok is  fontosak. Mindenesetre az embereknek joguk kell legyen szexuális vágyaik kielégítéséhez és olyan kapcsolatok létesítéséhez, amelyek nem ártanak másoknak, vagy nem sértik szexuális jogaikat.  A szabadság ilyen új felfogását azonban össze kell kapcsolni az erkölcsi felelősségérzettel.

         Szerencsére  napjainkban világszerte  átértékelik a nemiség szerepét az emberi életben.  Szerintünk a szexualitás humanizálása már eléggé megtörtént ahhoz, hogy indokolt legyen  annak kinyilvánítása:  milyen jogai és kötelességei vannak az egyénnek a társadalommal szemben, és a társadalomnak az egyénnel szemben. Ennek megfelelően tudósaink a következőket ajánlják megfontolásra: …” 

         S itt elég  részletesen kifejtik az említett 9 tételt, amelyek szerint.

1. Az emberi szexualitás határait ki kell tágítani (hogy ne csak a gyermeknemzést jelentse), 2.  A  nemek közötti esélyegyenlőség  kialakítása  lényeges vonása  az  értelmes  moralitásnak.  3.  A  repressziv  tabukat fel kell váltsa a szexualitás kiegyensúlyozott és tárgyilagosabb  szemlélete, amely az emberi igények okos tudomásulvételén alapul.  4.  Mindenkinek joga és kötelessége, hogy tájékozódjon az emberi szexualitás különböző (egyéni és közösségi)  vonatkozásairól.  5. A leendő szülők joga és kötelessége, hogy megtervezzék gyermekeik számát és születésük idejét, figyelembe véve  saját vágyaik mellett a társadalmi  igényeket is.  6.  A  nemi erkölcs alapja a mások iránti  tisztelet és megbecsülés lehet.  7.  A testi  élvezet is fontos erkölcsi érték.  8.  Az egyének egész életük során (tehát gyermek- és idős korban is) képesek pozitiven  reagálni a szexuális ingerekre, ezt el kell ismerni és fogadni.  9.  Az emberi értékek iránti elkötelezettség  egyetlen szexuális kapcsolatból sem hiányozhat.

Ez a Humanista Nyilatkozat mintegy előkészítette a Szexuális Egészség Világszövetségének (World Association for Sexual Health)  25 évvel későbbi kongresszusán  elfogadott, 11 pontból  álló Nyilatkozatát a mindenkit megillető, univerzális, szexuális jogokról (amelyet a tudósok 2014-ben újabb pontokkal bővítettek).  

       Ezenkívül érdemes megemlíteni az un. transzhumanista mozgalmat, amely az 1980-as években alakult ki, amikor amerikai tudósok, művészek és jövőkutatók egy csoportja megalapította a mozgalom alapját képező szervezetet.  Tagjai az emberi képességeket fejlesztő technológiákat és az „emberi állapot” nemkívánatos jellemzőinek – mint például a betegségek, öregedés és a halál – kiküszöbölését tanulmányozzák.  Úgy gondolják, hogy az emberiség idővel jelentősen átalakul, annyira más, és több lesz, hogy más (poszthumán)  néven kell majd nevezzük. Ez erősen emlékeztet a múlt századi eugenika törekvéseire (amelyekről az 1. fejezetben lesz szó.).

 

        Az etika-kutatók szerint az emberi viselkedést vezérelni hivatott erkölcsi alapelvek megfogalmazói többnyire valamilyen gyakorlati (egészségi-gazdasági),  vagy kulturális  (lelki-szellemi)  értékekből indulnak ki. A különböző  értékek és erkölcsi elvek kiválasztása rendszerint valamilyen egyéni és/vagy csoport-szükségleteket, érdekeket preferál. A patriarchális társadalmakban a magántulajdonos férfiak érdekei dominálnak, s ennek biztosításához a nép által elfogadott ideológiára és erkölcsi elvekre volt szükség.  Az évezredes valláserkölcs hipotetikus értékei és „isteni parancsolatai” mögött valójában a patriarchátus sajátos értékei és érdekei rejlenek. Ezzel szemben ma olyan erkölcsi értékek érvényesítésére van szükség, amelyek a tulajdontól, a vagyoni és egyéb különbségektől függetlenül mindkét nem egyenrangúságát, esély-egyenlőségét és biopszichoszociális egészségét biztosítják.

        Már A. Forel (1906) megállapította, hogy az etika az erkölcs tudománya; a szexuáletika pedig a nemi erkölcsé. Pontosabb fogalmazásban a szexuáletika a nemiséggel, a nemek viszonyával és szerepviselkedésével kapcsolatos értékeket és alapelveket határozza meg. Szexuáletikából  is többféle létezik, attól függően, hogy milyen csoportok érdekeinek elfogadtatásáról van szó.

         A nemiséget, vagyis a szexualitást azonban különbözőképpen értelmezik. Leggyakoribb, hogy még a képzettek is azonosítják az erotikával, a laikusok pedig azon belül a vaginális közösüléssel.  Ezek azonban a nemiség fogalmának indokolatlan és tudománytalan leszűkítését jelentik; használatuk ugyanis testileg is kifejeződő, erotikus izgalmi állapotot, vagy annak kielégítési igényét feltételezi, ami az egyének között általában csak intim helyzetekben alakul ki. A különféle erotikus igények és gondolatok ugyan előfordulhatnak a korántsem intim helyzetekben is, de erotikus izgalmat és viselkedést a tanult gátlások folytán általában nem keltenek.  Az egyének viselkedése azonban társas helyzetekben is nemi lényekre (férfiakra vagy nőkre) jellemző.  A legkülönbözőbb interperszonális viselkedések alapja és háttere mindig a gender, vagyis az egyének sajátos, pszichoszociális neme és nemi szerepviselkedése (ami nincs mindig összhangban a biológiai nemükkel; s ez is erkölcsi probléma lehet)..

 

A szexualitás tehát jóval több, mint erotikus viselkedés. A mai nemiségtudomány a nemiséget így határozta meg:  „Az emberi faj kétneműségéből - vagyis hímnemű és nőnemű egyedeiből - adódó, alapvető sajátossága, amely a faj fenntartásához szükséges, reproduktív viselkedést, s a tőle függetlenné vált erotikus, továbbá a két nem viszonyának alakulását kifejező nemi szerepviselkedést, és mindezek pszichikus vonatkozásait is tartalmazza.” (Szilágyi, 2006)  

Ennek megfelelően a szexuáletika  nemcsak az erotikus viselkedés erkölcsi normáira terjed ki, hanem a reproduktiv és a nemileg színezett, szociális szerepviselkedésre is.  Erkölcsi szempontból mértékadó, hogy a nemi viselkedés  erősíti vagy károsítja az egyén és a társadalom nemi egészségét, amelynek korszerű meghatározása a WHO (2002) szerint: A testi, lelki és szociális jó közérzet tartós élménye a szexualitás vonatkozásában is.  Ez kifejeződik a  szexuális képességek szabad és felelős megnyilvánulásaiban, ami erősíti a harmónikus egyéni és  szociális jól-létet A szexuális egészség tehát nem egyszerűen  a működési zavarok, a nemi úton terjedő betegségek vagy fogyatékosságok hiánya.  Eléréséhez és megtartásához  ismerni és  biztosítani kell a szexuális  jogokat!”  (Az utóbbiakra még visszatérek.) 

Az említett humanista nyilatkozat tételeinek megfelelően a pozitiv (egyéni és közösségi jóllétet segítő) értékek ismerete és követése a szexuális viselkedésből sem hiányozhat.  Ezeket az értékeket többféleképpen kategorizátták, részletezésük itt nem lehet célom.  Csak példaként említem a Gordon-teszt személyes, interperszonális értékeit:  1. Támogatás, segítés  (support).  2. Alkalmazkodás  (conformity).  3. Elismerés, elfogadás  (recognition).  4.  Önállóság, függetlenség, autonómia  (independence).  5.  Jóindulat, szolidaritás, empátia (benevolence).  6.  Kezdeményezés, vezetés  (leadership).  Ezek az értékek  azonban szintén többféleképpen értelmezhetők. 

Erkölcsi alap-kategóriák: a jó és a rossz,  a kötelesség- és felelősségtudat, vagyis a lelkiismeret, amely a személyiségfejlődés során alakul ki, az elsajátított ismeretek és különböző szociális hatások  (az un. szkriptek)  következtében.   Erkölcsileg jó mindaz, ami az egyéni és közösségi egészséges fejlődést és önmegvalósítást, vagyis az ember, mint tudatos nemi lény pozitiv képességeinek szabad és felelős kibontakozását elősegíti. 

Némi magyarázatot igényel a korszerű szexuáletika „humanista”  jelzője is.  A humanizmus (leegyszerűsítve: az emberiesség)  ugyanis filozófiailag többféleképpen értelmezhető.  Edwards, F. (1997) szerint „a filozófiai humanizmus olyan életszemlélet vagy életmód, amelynek középpontjában az (alapvető) emberi szükségletek és érdekek állnak. Ennek altípusai a keresztény humanizmus és a modern. szekularizált humanizmus. amelyet naturalista humanizmusnak, tudományos humanizmusnak, etikai humanizmusnak és demokratikus humanizmusnak is neveznek. Egyik vezéralakja, Corliss Lamont megfogalmazása szerint "olyan naturalista filozófia, amely elutasít mindenféle természetfeletti dologba vetett hitet, és elsősorban az észre, a tudományra, a demokráciára és az emberi együttérzésre alapoz” A szekuláris  (nem vallási) humanista hagyomány másik vonása a szkepticizmus, vagyis a racionális kételkedés,  amelynek történelmi vezéralakja Szokratesz. Ő a szkeptikus humanisták mintaképe.

        Fontos azonban, hogy a szekuláris humanizmus nemcsak kételkedő és tagadó jellegű.  Pozitív oldala a felszabadulás, amelyet legjobban Robert G. Ingersoll következő szavai fejeznek ki: „Amikor meggyőződtem róla, hogy a világegyetem naturális, s az összes szellem és isten mítosz csupán, akkor elmémben, lelkemben, minden csepp véremben szétáradt a szabadság örömteli érzése. Börtönöm falai szétmállottak és ledőltek.”    

 

         A mítoszvezérelt erkölcs képviselői gyakran hivatkoznak egy „velünk született lelkiismeretre”, bennünk  élő „erkölcsi érzékre” (vagy Freud nyomán a „felettes énre”), ami mindenkinek „megsúgja” a különbséget az erkölcsös és erkölcstelen viselkedés között  Csakhogy (mint említettem) sem az egyik, sem a másik nem születik velünk, hanem az egyéni fejlődés során, különféle külső hatások következtében alakul és változik, tehát egyénenként igen eltérő lehet.  Ami a lelkiismeretet illeti, a körülmények sokfélesége folytán nemcsak vallásos tabuk irányíthatják, hanem azoktól független, reális értékek is.  A vallásos szemlélet önellentmondása, hogy egyrészt „szabad akaratot”  feltételez az embernél, másrészt „eleve elrendeltséget”, végzetszerű sorsot, ami az egyén akarata ellenére is beteljesedik. Ez pedig eleve hiábavalóvá tenne minden erkölcsi törekvést.  A korszerű erkölcs abból indul ki, hogy az erkölcsös viselkedés  önálló, szabad döntésre képes, autonóm személyiséget feltételez.  (Sajnos, ez nem mondható el mindenkiről.)

          A szekularizált, nem vallásos humanizmus elutasítja a bűn vallási fogalmát, különösen a szexuális erkölccsel összefüggésben. A nyugati civilizáció keresztény kultúrájában a bűn, mint erkölcstelenség a vallás dogmatizált tabuinak megsértését jelenti, amit pokoli kínok fenyegetésével büntetnének. Ennek az alaptalanul feltételezett és erkölcstelen fenyegetésnek a realitását a racionális, humanista etika kétségbe vonja, összhangban a modern nemiségtudománnyal, valamint a humanisztikus pszichológia megállapításaival.  Figyelembe veszi ugyan a szubjektiv szándékokat is egy viselkedés értékelésénél, de fontosabbnak tartja annak objektiv következményeit.  Ennek megfelelően döntő kategóriája a  felelősség és annak feltételei.

        A humanizmus egyébként történelmileg logikusan a szekularizált állam modelljét támogatja, s ezzel az egyházak és az állam szétválasztása és önálló, független működése mellett száll síkra. Az állam és az egyházak szövetsége és hatalom-megosztása tehát káros, mert történelmi visszalépést és patriarchális népbutítást jelent, vagyis erkölcstelen. Mindez remélhetőleg érthetővé teszi, hogy a továbbiakban e modern, szekularizált humanizmus értékrendje alapján  tárgyalom a szexuáletika kérdéseit.

A humanista szexuáletika lényege tehát egy racionális, vagyis mítosz és transzcendencia-hit mentes, biopszichoszociális értékrend, amely a szomato-mentális és szociális nemi egészséget erősítő (vagy legalább nem károsító) viselkedést tartja erkölcsösnek.  Szociális vonatkozásban ez a patriarchális társadalmi viszonyok helyett egy nyitott, a nemek egyenrangúságát és esélyegyenlőségét realizáló társadalmat preferál.

A korszerű, humanista nemi kultúra a 21. század egyik legfontosabb értékhordozója, amely párhuzamosan és kölcsönhatásban fejlődik a különböző tudományokkal. Ezen kívül más társadalmi intézmények (házasság, család, iskolák  stb.)  is potenciális értékhordozók, de gyakran a múlt elavult értékeit képviselik és terjesztik.  Korunk értékválsága anomiával, normanélküliséggel fenyeget;  új, humanista értékekre van szükség, s éppen ezeket képes nyújtani az itt kifejtendő értékorientáció  is.

  

 

 

 

 

1.   Reprodukció – és fajunk minőségi fejlesztése 

 

A faj „reprodukciójának” alapfogalma a szakirodalomból ismerős ugyan, de nálunk eddig alig foglalkoztak vele, s a kifejezés kicsit pontatlannak is tűnik. Az emberi fajfenntartás első kutatói abból indulhattak ki, hogy a faj elöregszik és kihal, ha egyedei nem gondoskodnak saját utódokról, ha nem „reprodukálják”  önmagukat a faj fennmaradása érdekében. Az utódnemzés tehát létérdeke az emberi fajnak. Az alacsonyabb-rendű állatoknál ezt egy ösztönös viselkedés biztosítja, s fölmerült, hogy talán az embernél is. Ám a jelek szerint ez bizonyíthatatlan. Szükséges ezért alaposan tanulmányozni az emberi faj „önreprodukcióját”, vagyis a nemzés, fogamzás, magzatfejlődés, szülés és utódnevelés biológiai és szociális folyamatait. Éspedig egészen addig, amíg a „reprodukált”  új fajtársak is képessé, sőt, hajlandóvá válnak a faj fenntartására.

        E tény jelentősége a világvallások tanaiban sajátosan tükröződik.  A zsidó és keresztény vallások például éppen azt tartják a hívő (vagyis „istenfélő”) egyének egyik legfontosabb („Istentől rendelt”)  feladatának, hogy „szaporodjanak és népesítsék be a Földet”.  Ennek érdekében a férfiaknak és nőknek „Isten színe előtt”  (vagyis a templomban)  örök érvényű házasságot kell kötniük, hogy törvényes utódokat nemzhessenek és nevelhessenek.  Ennek lehetőségét nemi életük során semmilyen módon nem gátolhatják, mert azzal már súlyos bűnt követnének el. 

         Az egyházatyák figyelmen kívül hagyták, hogy peteérés csak havonta egyszer történik, s a létrejött fogantatások jelentős része nem ágyazódik be a méhfalba, vagy nem jut el a szülésig. Így 4-5 ezer közösülésből eddig is csak egy gyermek született.  Az erotikus  együttlétek 99%-a tehát nem a fajfenntartást szolgálta, még a modern fogamzásgátló módszerek megjelenése előtt sem (azóta pedig még kevésbé).  Ennek ellenére ma is elítélik a „pusztán élvezkedési célú” intim együttléteket, s inkább  a közösülések ritkítását írják elő.  Ez ugyan látszólag  ellentmond a faj szaporítását elrendelő „isteni parancsolatnak”, de nem akadályozta, hogy a régebbi korok nagyobb halandóságát (betegségek, háborúk)  a bűntudatos, hívő emberek gyermek-nemzéseikkel olyannyira kiegyenlítsék, hogy az utóbbi évszázadokban már túlnépesedés következett be

A reprodukciónak nevezett utódnemzés és –gondozás azonban elég bonyolult és hosszadalmas folyamat. A nemzéssel és fogamzással kezdődik, amely, mint biológiai folyamat, viszonylag könnyen vizsgálható. A kutatások ezért elsősorban erre irányultak. A folyamat pszichoszociális vonatkozásai így sokáig figyelmen kívül maradtak. A múlt században, éspedig már annak kezdetén (az eugenika, vagyis a fajnemesítési mozgalom megjelenésével párhuzamosan) aztán kezdtek egyre többen rájönni a biológián túli, szociális tényezők szerepére is az emberi utódnemzésben. Ezzel pedig fokozatosan kialakult egy új, pszichológiai diszciplina is, amely a fajfenntartás mentális (kognitiv. erkölcsi, motivációs, emocionális, szociális, jogi és egyéb) oldalát, befolyásoló tényezőit vizsgálja. A korábbi, orvosi és biológiai vizsgálatok mintájára ezt a reprodukció pszichológiájának, vagy reproduktiv egészség-pszichológiának nevezték, mert szorosan kapcsolódott a korábbi, orvosi-biológiai vizsgálatokhoz. Ez a régies, biologizáló szemlélet azonban pontatlan és szimplifikáló volt már akkor is, hiszen a gyermek nem pusztán „másolata” a szülőnek (egyiknek sem!), hanem tőlük több vonatkozásban különbözik. sőt, fejlettebb is lehet. (Pl. több és jobb adottságok.) A nemzetközi szakirodalmat ugyan aligha tudjuk korrigálni vagy mellőzni, de a magyar nyelvű publikációkban talán célszerűbb lenne egy pontosabb, magyar terminust használni, pl. a „fejlesztő, minőségi fajfenntartást”, vagy az „utódnemzés (és –gondozás) egészség-pszichológiáját”. Ez a terminus jobban megfelelne a himanista erkölcs elveinek.

 

     A  fajfenntartás létérdek és erkölcsi feladat

 

Erkölcsi szempontból is lényeges, hogy az egészségpszichológiának (és  -nevelésnek) ez a szakterülete megtalálja saját identitását, mint az utódnemzés és –gondozás pszichológiája; s tudjon válaszolni azokra a főbb kérdésekre, amelyek az egyén és a társadalom „reproduktiv”, biopszichoszociális  egészségével és fejlesztésével kapcsolatban felmerülnek. Ezek részben az utódnemzés orvosi-biológiai tényeihez és terápiás problémáihoz kapcsolódnak, de bőven van szociális és etikai vonatkozásuk, s ezek többé-kevésbé függetlenek a biológiai folyamatoktól. Ezért érdemes lehet abból kiindulni: mi a helyzet az utódnemzés (és gondozás) terén a mai társadalomban, főképpen a saját társadalmunkban. Itt a már meglevő statisztikai adatokra is lehet támaszkodni; előtte azonban tisztázni kell a „reproduktiv egészség” és erkölcs fogalmát, kritériumait, amelyekhez viszonyítani lehet az adott helyzetet. Itt kapcsolódhatunk az amerikai humanisták említett Nyilatkozatának 5. pontjához, amely világosan megfogalmazza a leendő szülők iogait és kötelességeit.

A társadalom szempontjából az egyik fő kritérium – amit népesedési egyensúlynak is nevezhetünk -, hogy a társadalom taglétszáma a körülményektől függően növekedjen, csökkenjen, vagy viszonylag állandó legyen. A népesség fogyásának tendenciája ugyanis épp olyan veszélyes az adott társadalomra (vagy az egész emberi fajra nézve), mint a túlnépesedés tendenciája, amely napjainkban egyre nagyobb veszélye az emberiségnek. A társadalom számára kedvező, „egészséges” termékenységi mutató párkapcsolatonként 1,9 és 2,1 körül lenne; ezzel szemben nálunk az utóbbi évtizedekben 1,2 és 1,3 körül mozog. Főleg, mert jóval több a halálozás, mint a gyermekszűlés. S ezt az évente többtíz-ezres fogyást a bevándorolt letelepedettek száma is csak töredékesen ellensúlyozza. Időnként ugyan a népesedéspolitika próbál ezen javítani, de a kb. egy évszázada tartó népességcsökkenést hazánkban eddig nem sikerült megállítani. Ha ez a tendencia folytatódik, hosszabb távon a nemzetünk létezése kerülhet veszélybe. S aligha jelent vigaszt, hogy több, szomszédos országban, sőt, több nyugateurópai országban is  hasonló  népességfogyás  észlelhető. A modern társadalmak jelentős részében csökken a „reproduktiv” korban lévők utódnemzési, gyermekvállalási készsége, törekvése, motivációja, még a megfelelő egészségi állapot ellenére is.  E jelenség magyarázatára rendelkezünk ugyan bizonyos hipotézisekkel, de az okait és változtatásának lehetőségeit valószínűleg csak szociálpszichológiai és egyéb vizsgálatok tisztázhatják. Egy újabb, a témával foglalkozó, magyar tanulmánykötetben (2015) azonban nem találtam kifejezetten ezzel foglalkozó tanulmányt. Inkább az utódnemzés biológiai akadályainak orvosi felismeréséhez és kezeléséhez kapcsolódó, pszichológiai megközelítések dominálnak. 

Kétségtelen, hogy ezek is hasznosak, bár némileg alárendelt szerepük lehet az utódnemzési és gondozási egészség pszichológiájában és moráljában. Amihez, mint említettem, először is meg kelleme határozni az egészségpszichológiának ezt az ágát, éspedig a nemi egészség már ismert (WHO, 2002)  meghatározásából kiindulva, különös figyelemmel a kettő – feltehetőleg szoros -  viszonyára. Nemi egészség nélkül ugyanis aligha lehet szó „reproduktiv”  egészségről. Valószínű. hogy mindkettőben negativ szerepet játszanak bizonyos vallási és egyéb hiedelmek, mítoszok vagy ezoterikus ideológiák. A biztonságos fogamzásgátlási lehetőségek kialakulásáig a családtervezés és születés-szabályozás vagy megbízhatatlan volt, vagy nagyon durva, anti humánus módszerekkel történt. Ám a hozzáférés a megbízható módszerekhez sokak számára még ma is nehezen elérhető.

 

    Gyermekvállalás és családtervezés  

 

        A családtervezés készsége és megvalósíthatósága alapvető kritériumnak tűnik  az utódnemzési és–gondozási egészség és erkölcs szempontjából. Ez pedig egyértelműen szociálpszichológiai (és szociális) probléma. Általában nyilván az lenne kedvező, ha  a felnőttséget elérő, 20 és 40 év közötti generáció igényelné az utódok létrehozását és gondozását, s így az optimális népesség-létszám állandósítását. A helyzet azonban másképpen alakult: néhol népesség-csökkenés, máshol túlnépesedés következett be.  Ez a folyamat sokféle, s túlnyomórészt valószínűleg nem biológiai tényezőktől függ, amelyeket igen nehéz tervszerűen befolyásolni, főleg, ha nem ismerjük alaposan. Az erkölcsös gyermekvállalás és családtervezés biztosítására azonban nagyon is szükség lenne. S ezt többek közt az egészség-pszichológiának és a humanista erkölcsi nevelésnek kellene megalapoznia (az ötletszerű, állami próbálkozások helyett).

Ugyanakkor figyelembe veendő, hogy az egyéneknek és pároknak jogukban áll a gyermekvállalás elutasítása melletti döntés is, főleg, ha úgy látják, hogy az bizonyos érdekeiket hátrányosan érintené. A szociálisan kedvező befolyásolás tehát nem történhet pusztán jogi szabályozással, pl. gyermektelenségi adó kivetésével stb. A gyermekvállalás „társadalmi nyomással” történő erőltetése nem célravezető. Inkább  a rendszerint vele járó hátrányok csökkentése mellett a 2-3-nál több gyermek vállalását anyagilag is elismert hivatásnak lehetne tekinteni és főfoglalkozásként fizetéssel, sőt, egyéb kedvezményekkel jutalmazni. Igy lehetne ellensúlyozni a szinglik, vagy egyéb okból gyermeket nem vállalók révén keletkező népesedési hiányokat. Továbbá pszichoedukációt, erkölcsi nevelési ráhatásokat lehetne alkalmazni, pl. a gyermekvállalás motiválásával és a fiatalok felkészítésével a szülői szerepre. Ez még a homoszexuális párokra is vonatkozik, hiszen gyakran ők is vállalnának gyermeket (amire többféle lehetőség adódhat). Viszont figyelembe kellene venni pl. a genetikus  Czeizel Endre figyelmeztetését is a spermium-állomány romlásáról, fogyásáról és annak lehetséges okairól. Ez szükségessé teszi a leendő szülők genetikai és orvosi vizsgálatát (sőt, indokolt esetben nég a génbank igénybevételét is).

Különösen fontos ez a családalapítás  szempontjából, mert az ezzel kapcsolatos igények és elvárások különbözősége gyakran okoz feszültséget  vagy konfliktust a párkapcsolatban.. Elég tipikus helyzet, hogy a nő mielőbb vállalna egy vagy több gyermeket, a férfi viszont nem (vagy csak kevesebbet és később), S mindezt többnyire függetlenül attól, hogy alaposan felkészültek-e a gyermek(ek)  fogadására.  A patriarchális erkölcsi normák ugyanis a nő számára legfőbb feladatként írják elő a gyermekek szülését és nevelését; a férfi számára viszont csak a család megélhetésének biztosítását.  Aki nem fogadta el ezeket a hagyományos nemi szerepeket, azt erkölcstelennek tartották. 

Időközben azonban a helyzet, és annak erkölcsi értékelése gyökeresen megváltozott. Ma a több gyermek vállalása csak az egyik, ajánlott, de nem feltétlenül a legfőbb feladata az együtt élő, fiatal pároknak s csak akkor, ha mindketten kívánják és felkészültek azok fogadására.  Az utóbbi feltételek megteremtését különböző ráhatásokkal elő lehet segíteni, s ez már a társadalom vezető erőinek feladata és erkölcsi felelőssége. Ahogyan Schenk, H. (1988)  írja: „Az állam feladata, hogy mindazoknak a nőknek és férfiaknak, akik gyermeket vállalnak,  a lehető legjobb feltételeket biztosítsa, s különösen arról gondoskodjon, hogy nekik a gyermeknevelés semmilyen anyagi hátrányt ne jelentsen.” (235.old.)  

 

Két  ellentétes  attitüd   erkölcsi értékelése

 

A humanista erkölcs szempontjából két, egymással ellentétes attitüd és viselkedés érdemel figyelmet.  Az egyik főleg azokra a nőkre jellemző, akik mindenáron saját gyermekre vágynak, s ennek érdekében rendkívüli áldozatokra  is hajlandóak.  Legtöbbjük – a hagyományoknak és az „anya-ösztön” elméletének bűvöletében -  ezt tartja élete legfőbb céljának, hivatásának és értelmének. Szinte képtelenek belenyugodni, ha ennek bármilyen (objektiv vagy szubjektiv) akadálya merül fel.  Az ilyen akadályok ugyan ma már egyre inkább elháríthatóak, pl. művi megtermékenyítéssel stb. Felmerül azonban a kérdés, hogy erkölcsileg helyes-s, érdemes-e rákényszeríteni a szervezetet arra, amit magától nem vállal? Gyakori a többszöri próbálkozás a művi megtermékenyítéssel, ami évekig tart és erős feszültségeket támaszthat  a házastársak között. Ilyenkor már nem az örömszerzés az erotikus együttlétek célja, hanem elsődleges a fogamzás elősegítése. Ami kényszerű feladatot jelent annak, aki mást várt az intim együttlétektől.  

A humanista erkölcs szempontjából károsnak tűnik, hogy  a házasságot és az erotikát az ilyen nők kizárólag a gyermekvállals érdekében tartják elfogadhatónak.  Az együttélésnek ugyanis sok egyéb célja és tartalma lehet, amelyek hasonlóléppen, vagy még inkább fontosak, mint a „reprodukció”. Ezek negligálása az individualizáció modern korszakában megkérdőjelezi az együttélés minőségét és értékét. Alaptalan lenne a keresztény erkölcsi normát elfogadni, amely szerint csak a  gyermeke(ke)t vállaló, tartós intimkapcsoalt erkölcsös; a gyermektelen pedig hiányos és elítélendő. A gyermek-vállalásnak ugyanis - főleg az anya és gyermeke egészségének biztosítása érdekében - vannak bizonyos feltételei. Az elég nyilvánvaló, hogy  erkölcsileg is elítélendő a gyermekvállalás, ha ezáltal az említettek élete és egészsége kerülne veszélybe.

Nehezebb megítélni, hogy erkölcsös-e, ha olyanok vállalnak gyermeket, akik előreláthatólag  nem tudnak gondoskodni a gyermek fogadásának és gondozásának megfelelő körülményeiről (lakás, ellátás, gondozás stb.), vagy alkalmatlanok a tartós együttélésre és gyermeknevelésre, beleértve a korszerű nemi szerepekre nevelést. Mindezek előzetes felmérése erre kiképzett szakemberek véleményén alapulhatna.

A művi megtermékenyítésen kívül újabban más lehetőségei is vannak a „gyermekszerzés” kikényszerítésének.  Ilyenek például a „bér-anyaság” különböző formái, vagy a klónozás, mint a közeljövő lehetősége az állatkísérletek szerint. Érthető, hogy ezek erkölcsi szempontból kétes és nagyon meggondolandó lehetőségek.

 

A „mindenáron gyermeket” attitűd  ellentéte a gyermekvállalás lehetőségének merev elhárítása, akkor is, ha annak objektiv akadályai nincsenek. Ennek többféle magyarázata lehet, s erkölcsileg nem mindegyik kifogásolható.  Előfordul például, hogy valaki azért nem vállalkozik a „reprodukcióra”, mert  krónikus beteg; orvosi vizsgálatok szerint az utódra nézve káros genetikai hibával rendelkezik; esetleg valamilyen fogyatékossága és körülményei miatt nem tudná biztosítani  a gyermekének megfelelő gondozásához és neveléséhez szökséges feltételeket. Már nehezebb erkölcsi felmentést találni, ha valaki arra hivatkozik, hogy nem talál megfelelő apa-jelöltet, vagy nem érzi magát felkészültnek a gyermekvállalásra; ezek ugyanis szaksegítséggel elég gyorsan pótolhatók  Erkölcsileg csak relative kifogásolható indokolás viszont, hogy a gyermek-vállalás rengeteg gonddal jár, sokba kerül, akadályozná a vagyoni gyarapodást és a karriert, sok időt „rabol” a gyermek gondozása és nevelése  stb. Ez az egyoldalú attitüd figyelmen kívül hagyja a gyermekvállalással járó támogatásokat, örömöket és fejlesztő hatásokat, továbbá  a fajfenntartás és a népesedési egyensúly fenntartásának társadalmi és nemzeti kötelezettségét. Kétségtelen viszont, hogy a gyermekvállalás társadalmi támogatottsága ma még elégtelennek mondható.

 

 Motiválás  és  felkészítés  szerepe  

 

Az utódnemzéssel és –gondozással foglalkozó pszichoedukáció mindenképpen fontos része a nemi nevelésnek, amit az Európai Unió több nyugati országa már kötelezővé tett az iskolák számára.  Minthogy azonban a gyermekvállalás és a termékenységi mutató ott is csökkenő tendenciát mutat (bár kisebb mértékben, mint nálunk!)  a felkészítés és motiválás ott sem elég hatékony. Jogosan merül föl a kérdés: egyáltalán meg lehet-e állítani a gyermekvállalás csökkenő tendenciáját az iparilag fejlett országokban? Ez is egy fontos és tisztázandó, tudományos probléma.  Az nyilvánvaló, hogy nem lehet mindenkitől elvárni a gyermekvállalást. (De ugyanígy azt sem, hogy az egyénileg vagy társadalmilag indokoltnál több gyermeket vállaljon, s a túlnépesedés elősegítésével veszélyeztesse az emberi faj jövőjét.)

Viszont mindenkit tájékoztatni kellene a szükséges mértékű gyermekvállalás szociális és egyéni jelentőségéről és lehetséges előnyeiről. Ez az állam és a köznevelés erkölcsi feladata. Az ilyen motiválás azonban csak akkor igazán hatékony, ha a gyermekvállalás nem jár az életszínvonalat vagy párkapcsolatot érintő, jelentős hátrányokkal. Ezek közül az utóbbi éppen a nemi egészségkultúra oktatásával küszöbölhető ki. Akik pedig vállalkoznának rá, azokat intenzivebb felkészítésben lehetne részesíteni, hogy alkalmasak legyenek a szülői szerepre. Ilyen intenzivebb kurzusok, tanfolyamok eddig csak elvétve fordultak elő (jórészt vallásos szellemben). Holott szükségesek és viszonylag könnyen intézményesíthetőek lennének. Tudományos megalapozásukban természetesen döntő szerepe lehetne a világias humanista szexuáletikának és a „reproduktiv” egészségpszichológiának is.

 

  „Reprodukció”  és a művi abortusz 

 

Tény, hogy a spontán vetélés viszonylagos gyakorisága (különösen, ha a megtermékenyült petesejt beágyazódásának elmaradását is ide számítjuk)  erősen csökkenti a szükséges mértékű utódszülések lehetőségét. Csakhogy a spontán vetélések mellett még mindig nagyon sok (legalábbis hazánkban) a művi vetélés, az orvosi segédlettel (vagy akár anélkül)  létrehozott abortusz.  A statisztikákból tudjuk, hogy az évtizedekkel ezelőttihez képest ugyan sokat javult a helyzet, de még mindig évente 50-60 ezer esetben kerül rá sor, s ezek mintegy 10%-a fiatalkorú nőknél történik.

Mindez nemcsak azt teszi nyilvánvalóvá, hogy sokan elzárkóznak a gyermekvállalástól, hanem azt is, hogy alacsony szintű szexuális kultúrájuk folytán mellőzik, nem ismerik, vagy felelőtlenül nem (jól) alkalmazzák a megbízható fogamzásgátló módszereket. S talán abból a – többféleképpen értelmezhető – elvből kiindulva, hogy a nőnek joga van egy nem kívánt terhesség megszakításához, sokan nem tulajdonítanak jelentőséget a nem kívánt fogamzás megelőzésének. Sőt, esetleg úgy gondolják, hogy a művi abortusz elfogadhatóan helyettesíti a fogamzásgátlást. Ugyanakkor általában nincsenek tudatában a művi abortusz későbbi, gyakran káros hatásainak.

Ebből következően a progressziv „reproduktiv” erkölcs és egészségnevelés egyik fontos feladata a művi abortuszok minimalizálásának elősegítése. Világossá kell tenni mindenki számára, hogy a nem kívánt terhesség erkölcsileg elfogadható elkerülése csak a gondos prevenció, a megbízható fogamzásgátló módszerek és eszközök (pl. kondomhasználat)  révén történhet.  Tehát gondoskodni kell ezek beszerzéséről és szakszerű alkalmazásáról; ha pedig objektiv okból hozzáférhetetlenek, akkor az aktus megszakítása helyett az erotikus kielégülés más módjait érdemes alkalmazni.  A hanyagságból, gondatlanságból bekövetkezett, nem kívánt terhesség művi abortusszal történő megszakítása ugyanis erkölcstelennek minősítendő. (Bár egy nem kívánt gyermek világra hozása is éppen úgy erkölcstelen. Mindkét esetben csak a megelőzés segít.)

S még egy fontos, eddig mellőzött szempont: a „reprodukció”, mint utódnemzés és gondozás az eugenika eredeti értelmében a népesség mennyiségi utánpótlásán kívül az emberi faj minőségének megőrzését, sőt, javítását, fejlesztését is szolgálhatja. Ennek lehetősége adott, hiszen mint minden faj, az emberi faj is változhat, nemcsak biológiai, de viselkedési és kulturális téren is. A humanista szexuáletika elveinek megfelelő viselkedés oktatási-nevelési módszerekkel elterjeszthető, s főleg szociális örökléssel tovább adható  (Aminek előbb-utóbb genetikailag is hatása lehet, az evolúció értelmében.)

 

 Újszerű, humanista  eugenikát  

 

Ez a feladat ma (a régi fajelmélet és nácizmus által lejáratott eugenika új alapokra helyezésével, korszerűsítésével együtt) különösen indokolt, hiszen a fejlett országokban és társadalmunkban is egyre több  a mozgásszervi, érzékszervi, vagy értelmi fogyatékos, a gyenge vitalitású és pszichés zavaroktól terhelt, szenvedélybeteg, dependens egyén. Nem is szólva a nemi úton terjedő fertőzések és egyéb (krónikus)  betegségek növekvő számáról, amelyek gyermekvállalás esetén az utódok egészségét és/vagy megfelelő gondozását veszélyeztetik. A sokféleképpen beteg társadalom pedig a faj degenerálódását jelentheti, aminek (a túlnépesedéssel együtt) tragikus következményei lehetnek.

A helyzet ezért sürgősen szükségessé teszi, hogy – egyéb intézkedések mellett – a fejlesztő „reprodukció” etikája, a morális viselkedés oktatása és a nemi  egészség-pszichológia is a fő veszélyek elhárítására összpontosítson: s tudományos munkával, kísérletekkel és javaslatokkal segítse elő, hogy egészségesebb és fejlettebb nemzedékek szülessenek és nőjenek fel,  országunkban is.

        Az eddigi gyakorlatban ugyan az anya szerepe az utódgondozásban és nevelésben a kisgyermekkortól a felnőttkorig is jelentősebb, mint az apáé, de ez csak „patriarchális szemléleti maradvány”, elavult jelenség, ami változtatásra szorul. Éspedig főleg az egészségpszichológia és a humanista nemi nevelés segítségével. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a két nemnek, mint szülőknek nemcsak az utódnemzésben kell együttműködniük, hanem az utódgondozásban és fejlesztő nevelésben is. Egy demokratikus, humanista és egyre nyiltabb társadalom ugyanis elvárja, hogy a nők többszörös terhelése (háztartás, szülés, gyermeknevelés, munkába járás stb.) megszűnjön. és a nemek közt arányos és rugalmas teherviselés  valósuljon meg.  Vagyis lehetővé kell tenni nemcsak a férfi, hanem a nő szabad önmegvalósítását is.  Végső soron  a tudomány és technika segítségével a gyermekszülések terhétől is előbb-utóbb  meg lehetne szabadítani a nőket (ahogyan azt pl.  A. Huxley, „Szép, új világ” című, tudományos-fantasztikus regényében előre jelezte)  Addig azonban mindenkinek vállalnia kell megmaradásunk érdekében az eredeti tormájú reprodukció felelősségét..

 

              Összefoglaló tézisek:

 

        A  „fejlesztő reprodukció” fontosabb humanista szexuáletikai elvei röviden:

 

1. A gyermekvállalás és  nevelés jelentőségének, értékének ismerete és elfogadása, s a társadalmi igények és személyi feltételek racionális mérlegelésével beillesztése a saját élettervbe. Indokolt negativ döntés esetén a korszerű fogamzásgátlás alkalmazása, a művi abortusz prevenciója.

2     Az utódnemzésre vállalkozók egészségi állapotának orvosi ellenőrzése az   átörökölhető egészségi károsodások kiküszöbölése érdekében. Veszélyes

3.    Elméleti és gyakorlati felkészülés, képességfejlesztés a korszerű szülői szerepre.

4. A leendő szülők párválasztásra és szülői szerepre érettségének felmérése és fejlesztése, harmonikus együtt-élésük és gyermeknevelésük érdekében.

5.   A családtervezés korszerű módszereinek ismerete és alkalmazása a közösen vállalt utódok számának és érkezésük időpontjának eldöntéséhez.

6.   Nők (lányanyák, elváltak) egyedüli gyermekvállalása erkölcsileg problematikus; kivéve, ha kényszerítő körülmények miatt, és alapos felkészüléssel történik.

7.   A nők erkölcsileg jogosultak a szándékuk és védekezésük ellenére, vagy  erőszakos nemi közösüléssel létrejött, nem kívánt terhesség művi megszakítására, orvosi segítséggel.

8.   A létrehozott gyermek(ek)  gondozásában és nevelésében  mindkét szülőnek egyaránt részt kell vennie, szükség esetén közös megegyezéses váltakozással.  Ugyanez érvényes a szülők esetleges válása utáni időszakban is. 

9.     A szülők válása után egy új élettárs  önként, a szülők engedélyével és ellenőrzésével részt  vehet a gyernek(ek)  nevelésében.

10.    Az utód-gondozásban és nevelésben a legkorszerűbb egészségügyi, mentálhigiéniai és pedagógiai elveket kell követni (akár vér szerinti, akár fogadott gyermek(ek)ről van szó).  

11.    A művi megtermékenyítés, vagy a pótanyaság meghatározott pszichoszociális feltételek esetén erkölcsileg elfogadható. 

12.    Erkölcsileg elfogadhatatlan az a patriarchális „dogma”, hogy a nők fő hivatása gyermekek szülése, gondozása és nevelése.

13.   Erkölcsileg indokolt és elvárható, hogy az állam és a társadalmi szervezetek anyagilag és a nevelés terén támogassák a szülőket. 

14. A 2-3-nál több gyermeket hivatásszerűen vállaló és nevelő párok hátrányoktól  mentes megélhetésük és társadalmilag értékes munkájuk elismeréseként erkölcsileg jogosultak  állami fizetésre is.

 

 

 

 

2.   Az  erotikus  viselkedés  etikája

 

A fajfenntartó és az erotikus viselkedések között eredetileg szoros volt a kapcsolat, hiszen a hüvelyi közösülés révén történő gyermeknemzés is az erotikus viselkedés egyik változata. Őseink azonban évezredek óta próbálkoztak a születésszabályozással, s az eleinte kezdetleges módszereik fokozatosan javultak, s a 19. század közepe táján már a gumióvszer is megjelent, bár tömeges gyártása és használata csak a 20. században kezdett elterjedni.  Ma már nem gumiból, hanem vékony műanyagból, különböző alakban és méretben készítik, s nagy előnye, hogy nemcsak a nem-kívánt fogamzás ellen, hanem a nemi úton terjedő fertőzések ellen is véd, nem úgy, mint a különböző fogamzásgátló tabletták.

 

  Mi  az  erotika?

 

Érdemes az erotika fogalmát pontosítani; ugyanis még ma is sokan azonosítják a szexualitás fogalmával,  s nem értik, hogy az utóbbi sokkal tágabb, szélesebb körű fogalom, ami az erotikán kívül sok más jelenséget is tartalmaz.  Az is előfordul, hogy az erotikát „a szex finomabb, kulturáltabb formáival”  azonosítják, feltehetőleg az erotikus művészetre, költészetre gondolva. Kétségtelen, hogy az erotikus viselkedésnek vannak finomabb és durvább formai. Sokak szerint az erotika a pornográfiával azonos, tehát obszcén és elítélendő erkölcstelenség.  Vagy egyszerűen szemérmetlen illetlenség, ami veszélyes a gyermekekre és fiatalokra, de akár még a felnőttekre is.  Veszélye szerintük abban áll, hogy erősítheti az „állatias ösztönöket”, s megnehezítheti azok elfojtását, amire pedig szükség van. Ezért óvják a fiatalokat az erotikus képektől és írásoktól a konzervativ gondolkozású szülők és nevelők.

Valójában azonban az erotikus viselkedés sokféle formája természetes emberi örömforrás, a nemi egészség és jó közérzet nehezen nélkülözhető feltétele.Ennek biológiai alapja, hogy az emberi szervezet és idegrendszer (az emlősállat óseinkhez hasonlóan) sajátos izgalommal képes reagálni a nemi jellegű ingerekre, s ezt általában kellemesként érzékeli. Az erotikus viselkedés lényege ugyanis bizonyos kellemes, nemi ingerek élvezetének igénye, és ennek különböző módon, egyedül vagy partnerrel történő kielégítése. Az élvezet igényéhez gyakran más igények is társulnak, pl. a pozitiv érzelmek kifejezése vagy az örömadás igénye stb.  S ezzel az erotikus viselkedés már a szeretethez és szerelemhez, s persze a gyermeknemzéshez is kapcsolódhat.  De függetlenedhet is tőlük. Mindenképpen értéket jelent a testi-lelki egészségre nézve.

Az erotikus viselkedést azonban a keresztény kultúra számára csak a gyermeknemzés teszi elfogadhatóvá, de szigorú feltételekhez kötötten. A katolikus erkölcstan  (Schütz, 1939)   például előírja, hogy  „súlyosan vétkezik, aki a házasságon kívül keres a fajfenntartó ösztön számára kielégülést, vagy aki a házasságban azt úgy érvényesíti, hogy  általa a fajfenntartás célja meghiusul..  Különösen végzetes tévedésben leledzik, aki azt hiszi, hogy a házasság szabadságlevél az érzékiség számára.”(104. old.)   Az egyház tehát mintegy bebörtönzi az érzékiséget, vagyis az erotikus viselkedést, s pusztán a fajfenntartás eszközévé teszi, de arra is csak a felbonthatatlan házasság „szentségének”  keretében engedélyezné.  Aki ettől eltér, azt „halálos bűne miatt”  a pokol tüzével és a menyország elvesztésével fenyegeti. 

 Valójában viszont éppen ez a fenyegetés nevezhető bűnösnek és erkölcstelennek, hiszen a „szabad akarat” keresztény tanával ellentétben lehetetlenné teszi  az érzékiség örömeinek szabad élvezetét a hívő emberek számára. Az erotikus viselkedés lényege az egészséges örömszerzés:  a test erogén zónáinak gyengéd ingerlése önmagunk vagy partnerünk által, de nemcsak hüvelyi közösülés révén, hanem sokféle más módon, vagyis az úgynevezett petting módszereivel is. Ezek közűl bármelyik fokozódó élvezetet és izgalmi állapotot kelt, majd elérhet egy csúcspontot  (az orgazmust), ami kiváltja az izgalmi állapotot feloldó reflexet  Férfiaknál ez a reflex az alhasi izmok és a húgycső ritmikus összehúzódásait jelenti, s magömlést eredményezhet; a nőknél pedig ezen kívül a hüvelyizmok is ritmikusan összehúzódnak. E  csúcspont és reflex már a kisgyermekkorban is bekövetkezhet a kellemes ingerlés hatására,  de többnyire csak a serdülőkorban válik rendszeressé. Az izgalmi állapot lassúbb feloldódása ugyan enélkül is lehetséges, de a nemi egészség szempontjából kedvezőbb a gyorsabb és teljesebb  kielégülés.

 

 Erotika és a nemi egészség joga

 

          Az erotikus élvezet és kielégülés képességének kialakulása és rendszeres gyakorlása az egyén nemi egészségének szükséges tartozéka, amihez – épp úgy, mint általában az egészséghez– mindenkinek joga van. Az erotikus viselkedés  erkölcsi megítélése, amelyet az adott társadalomban kialakult és többé-kevésbé érényes értékrendszerek, világnézeti és vallási meggyőződések erősen befolyásolnak, eléggé problematikus, ugyanis korunkban már többféle értékorientáció lehetséges. A mai, iparilag fejlett és pluralisztikus társadalmakban jónéhány értékrendszer és vallási irábyzat található, így az erkölcsi normák is többfélék. De a kereszténységen belül is különböző erkölcsi megítélésekkel találkozhatunk, például a nők papi hivatását, a fogamzásgátlást, vagy a homoszexuálisok együttélését vagy házasságát illetően.

           A reális erkölcsi megítéléshez azonban fontos tisztázni, hogy az egészséges szexualitás milyen erkölcsi normákat és  emberi jogokat feltételez. Az ENSz  az egészséget, mint univerzális emberi jogot deklarálta. A Szexuális Egészség Világszervezete pedig megállapította a nemi egészség univerzális emberi jogait. (Lásd: 3. fej.) Köztük azt is, hogy a szabad és  egészséges erotikus viselkedés „kifejeződik a nemi képességek szabad és felelős megnyilvánulásaiban… de kizárja a  szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés  minden  formáját.” (WASH Nyilatkozat, 2000)  Ez azt jelenti, hogy együttes erotikus viselkedés esetén – aminek kulturált formáit szeretkezésnek hívjuk - az érzéki élvezet is önként vállalt és kölcsönös legyen, s igény esetén lehetőleg orgazmus(okk)al végződjön, ami biztosítja mindkét fél izgalni feszültségének teljes feloldását.  Az ilyen, kölcsönös törekvés hiánya vagy figyelmen kívül hagyása infantilizmust, empátia-hiányt, sőt, esetleg traumatizáló, erkölcstelen  egoizmust jelent, a humanista  etika szerint.  

 

        Erkölcsi megítélésének alapelvei  

 

Az erotikus viselkedés erkölcsi megítélésének elsődleges laapelve hasonlít az orvosláséhoz:  Nil nocere! – vagyis kerülni mindent, ami egészségileg vagy pszichoszociálisan ártalmas lehet a résztvevőkre vagy bárkire. Tehát csak az a viselkedés lehet erkölcsös, amely ártalom helyett inkább az egyén és társai testi-lelki jóllétét és fejlődését segíti elő.  Ez az erotikus viselkedés bármely formájára (sőt, a reproduktiv, vagy a szociális nemi viselkedésre is) érvényes. Ebből következően két vagy több partner együttes, erotikus viselkedésének fő irányelve tehát a megértésen alapuló, kölcsönös egyetértés a viselkedés minden mozzanatát illetően.  Ez nem könnyű követelmény, mert előzetes, őszinte egyeztetést feltételez, hiszen számos erotikus viselkedést igen különböző módon ítélnek meg, például a közösülési formákat, vagy a résztvevők számát , nemét és életkorát illetően. Egyrészt sokféle erotikus viselkedés van, amit régebben károsnak és erkölcstelennek tartottak, de ma már nem tartanak annak  (pl. a maszturbációt); másrészt egy általában elfogadott közösülési forma is lehet megterhelő, kényszerű, vagy kellemetlen valaki számára.

  Épp ezért minden résztvevőnek tudnia kell az együttes erotikus viselkedés esetleges veszélyeiről és következményeiről. Ami legalább közepes szintű szexuális tájékozottságot feltételez; serdületlen  gyermekektől vagy értelmi és érzékszervi fogyatékosoktól  stb. nem várható el.  (Még akkor sem, ha látszólag önként, kényszerítés nélkül vállalkoznának az együttes erotikus viselkedés valamely formájára.)  Őket kihasználni: erkölcstelenség!  Sajnos, gyakran előfordul, hogy még azok az egészséges felnőttek sem képesek reálisan felmérni a káros következmények veszélyét, akik szexuálisan elég tájékozottnak tartják magukat (pl. mert drogok vagy egyéb miatt nincs elég önkontrolljuk  stb.).Ami persze felelőtlenség.

  Mindenesetre a partnerek erotikus viselkedése akkor nevezhető erkölcsösnek, ha  minden résztvevőnek egészséges örömélményt nxújt,  vagyis 1. kénxszermentes, kielégítő és nem megerőltető,  2.  pozitiv hatású testileg és lelkileg, s nem árt senkinek,  3.  tudatosan változtatható, irányítható.  Erkölcsileg viszont kifogásolható, ha nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, amelyek a házasság előtti, azon belüli és kívüli, sőt, a párhuzamos  erotikus kapcsolatokra is érvéynesek. 

 Az erkölcsi kritériumok az értékrenddel függnek össze. Valamilyen értékrend – tudatosan vagy tudattalanul -  minden gondolkozni tudó egyénben kialakul,  attól függően, hogy milyen szkriptekkel,  viselkedési példákkal, előírásokkal találkozott és mit fogadott el belőlük.  Ezek gyakran ellentmondásosak, így az egyéni értékrendben is keveredhetnek a hagyományos és a korszerű viselkedésminták.  Az értékrend diszharmóniája folytán  a pillanatnyi körülmények és lelkiállapot (pl. droghasználat) függvénye az aktuális, félig tudatos viselkedés.  Ez jellemző például az egy-két órás vagy egy-éjszakás erotikus kalandokra, amelyek közben  gyakran elfojtott bűntudat, utána pedig megbánás jelentkezhet.  Különösen, ha ismeretlen partnerrel kerül sorra a kaland, aminek felelőtlen jellege és és veszélyei  normálisan működő tudatállapotban nyilvánvalóak lennének. 

 

Fiatal- és időskori,  pre-  és extramaritális  erotika 

 

A szexológia korai kutatói  (S. Freud (1905), B. Moll. (1907), I. Bloch 1909) és mások számára már a 20. század első évtizedében világos volt, hogy a gyermeknek is van nemi élete, ha nem is olyan, mint a felnőttnek.  A csecsemő számára a tisztába tétel és a mellszopás érzéki-erotikus élmény; a kisgyermek hamar felfedezi, hogy nemi szervének ingerlése erotikus élvezettel jár. Óvodás és kisiskolás korban autoerotikus és szerelmi élmények váltakozva fordulnak elő. Serdülő korban pedig az álmodozó rajongások után megjelenik az intim-kapcsolat és a szeretkezés igénye, aminek realizálására a 21. század egyre több lehetőséget kínál.  

Sok szülőnek és nevelőnek okoznak gondot a gyermekek erotikus élményei és  kapcsolatai, amelyeket erkölcsileg veszélyesnek, túl korainak és károsnak tartanak. Azért ijednek meg a gyermeki  erotikától, mert nem tudják, vagy elfelejtik, hogy több tényyező, de főleg az utóbbi évtizedekben erősen szaporodó és mindent elárasztó nemi ingerek hatására  a gyermekek nemi érdeklődése és fejlődése felgyorsult, s igyekeznek kipróbálni a különféle erotikus viselkedéseket.  Néha sokféle hibát követnek el,  csak azért, mert senki sem magyarázta el nekik, hogy miért lehet veszélyes számukra, ha nem jól próbálkoznak.

Felkészületlenségük miatt tehát a szülőket és nevelőket terheli az erkölcsi felelősség hiánya.. Súlyosbítja erkölcsi vétküket, hogy türelmes magyarázat és rávezetés helyett inkább szidják és büntetik, s ezáltal traumatizálják a gyermeket.  Még ma is előfordul pl. a gyermeki öningerlés kiderülésére adott negativ szülői reagálás; nem is említve a hasonló korúak közötti erotikus próbálkozások esetét. Hagyományosan veszélyes és súlyos bűnnek, erkölcstelenségnek tartják, ha a szülő az erotika  élvezetére tanítja a gyermeket, vagy elfogadja annak erotikus próbálkozását .(amit incesztusnak, vagy a pedofiliaának bélyegeznek. Itt azonban a kapcsolat és viselkedés minősége és hatása a mértékadó tényező.  Tehát az, hogy mennyiben sérti a humanista szexuáletika értékeit és alapelveit. 

 A hagyományos, vallási-patriarchális erkölcs hívei felháborodnak az „éretlen gyermek” erotikus érdeklődésén és próbálkozásain.  Változtatni azoban  alig tudnak rajta, hiába tartják erkölcstelennek.  A nemiségtani kutatások kimutatták, hogy a gyermek egészséges nemi és pszichoszexuális fejlődéséhez tanulás és gyakorlás szükséges. (Ahogyan úszni sem tannul meg, akit nem engednek a vízbe.)  Ezek lehetőségeinek  tudatos csökkentése, kényszerű korlátozása a nemi fejlődés alacsony szinten fixálódását vagy torzulását eredménxezheti, tehát káros és erkölcstelen.  De ugyanezt eredményezheti az életkornak és a fejlettségi szintnek nem megfelelő, tehát a gyermek számára feldolgozhatatlan mennyiségű erotikus ingertömeg is, ami épp ezért szintén káros és erkölcstelen.  Ezt az Európai Unio szexuálpedagógus szakértői  (pl. Bartholomäus, W., 2002)  maximálisan figyelembe veszik, amiről az általuk kidolgozott szexuális nevelési irányelvek és programok  tanúskodnak (WHO & BZgA 2010)

A joggyakorlatban azonban az egészséges  pszichoszexuális fejlődés  biztosításának irányelvei még elég bizonytalanul érvényesülnek. A fejlettebb társadalmakban már kezdik figyelembe venni, hogy a nemi érés és felnőttes érdeklődés évekkel előbbre tolódott a múlthoz képest, s ezért 14-ről 12 évre csökkentették az un. „beleegyezési korhatárt”. Ez azt jelenti, hogy a felnőttség elérését jelző  18 éves kor előtt, tehát 12 és 18 éves kor között  s serdúlők és fiatalkorúak elvileg a jogi büntetés veszélye nélül létesíthetnek egymással erotikus kapcsolatokat.  Azt azonban nem szabályozza a jog, hogy milyen felkészültség szükséges az egészséges és fejlesztő hatású erotikus viselkedéshez, s ezt kinek és hogyan kell biztosítani.  Korszerű és intézményes nemi nevelés nélkül a 12-14 éves fiatalok többsége aligha ért  az ilyen kapcsolatokból adódó veszélyek (nem kívánt terhesség, fertőzések stb.) elkerüléséhez.  Ez a jogi mulasztás ezért erkölcstelennek minősíthető.

De átgondolatlannak és logikátlannak tűnik az a jogi tétel is, amely szerint a 18 évet betöltött, tehát felnőtt, és a néhány évvel fiatalabb fiú vagy lány erotikus kapcsolata már büntetendőnek számít (legalábbis a felnőtt részéről).  Itt sem a résztvevők felkészültsége és pszichés érettségének szintje a kritérium, hanem pusztán az életkori különbség.  Valószínű, hogy ez a pedofilia fóbiás félelmének következménye illetve maradványa.  Holott erkölcsi szempontból nem pusztán (és nem is elsősorban) a korkülönbség a döntő.  Tehát jogilag is egy jóval korszerűbb szabályozásra lenne szükség.

 A „felvilágosító” könyvek azt szokták tanácsolni, hogy (vaginális)  közösülés helyett a fiatalok inkább pettingeljenek.  A  petting  angol szó, ami gyengéd simogatást, puszilgatást, kedveskedést jelent, tehát az erogén zónák manuális és orális ingerlését.  A „felvilágosítók” szerint  petting minden olyan erotikus ingerlés, ami a vaginális közösülésen kívül előfordulhat.  Igy például az anális ingerlés illetve közösülés is. A petting ajánlói ugyan eredetileg csak a „light”  erotikára gondoltak, elsősorban a manuális közösülésre. Pedig a fiatalokat nemcsak ez érdekli. Arról viszont hallgattak, hogy az orális és anális közösülés komoly veszélyei hogyan kerülhetők ki. Ami komoly erkölcsi hiányosság.

 A fiatalok problémáihoz viszonyítva az idősebb nemzedékek erotikus gondjai majdhogynem jelentéktelennek tűnhetnek.  Ezzel kapcsolatban nincsenek jogszabályok, csupán szokások és előítéletek.  A köztudat szerint a férfiak 60 éves koruk felett „általában már nem  képesek az erotikus viselkedésre” (pontosabban a vaginális közösülésre); a nők pedig a menstruációk megszűnése után már képtelenek  az erotika  élvezésére.  Ezért nevetséges lenne, ha mégis „szerelmeskedésre”  törekednének. 

Ez azonban egyszerűen erkölcstelen hazugság!  Számos szexológiai vizsgálatból egyértelműen kiderült, hogy sem a férfiak, sem a nők erotikus képessége, kapacitása nem szűnik meg az idősebb életkorban.  Ahogyan az idős korban is maradhat bárki viszonylag  egészséges, ugyanúgy az erotikus egészség is fenntartható, s ebben a gyakorlásnak van döntő szerepe. Természetesen sok múlik a kapott erotikus ingerek minőségén, s részben megszokott, részben újszerű jellegén. Ezek váltogatása egészséges és erkölcsileg sem kifogásolható.. A szeretet és szerelem képessége akár fejlődhet is az idősebb korban.  A szeretkezés terén is csak annyi változás történik, hogy lassúbb az erotikus izgalom kialakulása és erősödése, s nem mindig következik be az orgazmus (vagy csak jóval gyengébben), de a kielégülés élménye ettől még megmaradhat.  Az említett gúnyolódás (és a kezeletlen kudarcok) viszont gyakran elveszik a kedvét az időseknek az erotikus játékoktól, így nem is próbálkoznak vele.  Az erkölcsi felelősség ilyenkor megoszlik a kudarcot előidézők között.

  Az ifjabb korhoz visszatérve:  a hagyományos valláserkölcs  súlyos bűnnek tartotta a premaritális és extramaritális  (vagyis a házasság előtti és a házasságon kívüli)  erotikus kapcsolatokat, éspedig a házasság „szentsége” és a dogmák védelme miatt.  A patriarchális kettős erkölcs”gyakorlatilag  azt jelentette, hogy a házasság előtti és alatti „félrelépéseket”  férfiak esetében nem vették túl komolyan; nők esetében viszont súlyos bűnnek, erkölcstelenségnek tartottak, s a büntetés náluk nemcsak a pokolba kerülés fenyegetése volt, hanem a nő életének és sorsának tönkretétele.

A „kettős erkölcsi mércét” a humanista szexuáletika nemcsak elavultnak és igazságtalannak, hanem erkölcstelennek  is tartja, éppen a patriarchális és szexista jellege miatt.  A nemek viselkedését csak azonos elvek és kritériumok slspján lehet igszságosan megítélni, az egyenrangúságuk alapján.  A házasság nem felbonthatatlan „szentség”, hanem egyenrangú felek megállapodása egyéni és közös célok megvalósítására, de nem jelenthet kötelezően kizárólagos  erotikus kapcsolatot.  Igy mindkét fél szabadon, de felelősen, vagyis együtt-élő társa és gyermekeik érdekeit figyelembe véve tarthat fenn akár erotikus kapcsolatot is másokkal.  Éspedig nem titokban, hanem nyiltan, őszinte megbeszélés alapján. (Ezzel részletesebben a köv. fejezet foglalkozik.)  

 

 Hetero-, homo-  és biszexualitás  erkölcse

 

Erkölcsi aggály merülhet fel az erotikus viselkedés tárgyaival és azok számával, vagyis az erotikus beállítottsággal, orientációval kapcsolatban is. A viselkedés tárgyai közt ugyanis a másneműeken kívül azonos nemű partnerek is lehetnek. De az is gyakori, hogy épp a saját test az erotikus viselkedés tárgya. Sőt, előfordulhat, hogy egy háziállat, vagy egy sajátos tárgy (pl. „szex-eszköz”)  is alkalmasnak tűnik erre a célra.  Hagyományosan csak a másnemű partnert fogadták el erkölcsileg, mint erotikus társat (bár őt is csak házastársként);  tehát a heteroszexuális monogámia volt az erkölcsi mérce. A homoszexuális vagy biszexuális erotika minden formája bűnosnek,  betegesnek vagy  erkölcstelennek számított. Csak egy felnőtt férfi és nő önkéntes és jóváhagyott (legalizált), a gyermeknemzést vállaló  erotikus kapcsolata számított erkölcsösnek; ettől bármilyen eltérés erkölcstelennek tűnt. 

A hivatkozott, humanista etikai alapelvek azonban nem támasztják alá az említett, hagyományos szokásokat és erkölcsi hiedelmeket.  A nemiségtudományi vizsgálatok alapján ugyanis kiderült, hogy nem az erotikus orientáció fajtája határozza meg a viselkedés erkölcsileg pozitiv, vagy negativ jellegét, hanem annak minősége. Ez a minőség pedig heteroszexuális orientáció esetén is lehet  negativ, de más orientáció esetén is lehet pozitiv, a viselkedés kulturális és erkölcsi szintjétől függően. Konkrétabban:  a  minőség kritériuma a reális humanista szemlélet és attitüdök, valamint a korszerű szexológiai ismeretek egészség-erősítő alkalmazása. Ugyanez az erkölcsi elv érvényes akkor is, ha kettőnél több, azonos vagy másnemű partner vesz részt önkéntesen és kölcsönös egyetértéssel az együttes erotikus viselkedésben. A partnerek számának azonban határt szabnak a minőség kritériumai; pl. az, hogy hányan tudják egymást intim partnerként elfogadni úgy, hogy egyiküknek se legyen  zavaró vagy éppen káros a több-partneres intimitás.

 A megítélés elsődleges szempontja a kényszer (zsarolás, bántalmazás) és mindenfajta negativ hatás megelőzése. Az a körülmény, hogy a kizárólagosan homoszexuális beállítottsággal nem lehet gyermeket nemzeni, még nem erkölcstelenség, hiszen kárt csak akkor okozna, ha a lakosság erős többsége homoszexuálisként viselkedne. Kinsey, A.C (1948)  vizsgálatai óta tudjuk, hogy a kizárólag homoszexuális és kizárólag heteroszexuális viselkedésüek között elég széles a biszexuálisok rétege, ami önmagában szintén nem kifogásolható erkölcsileg, az említett kritériumoktól függően.

Különben is, a homoszexualitás társadalmilag elég könnyen ellensúlyozható, egyrészt a spermabank.  a mesterséges megtermékenyítés és a béranyaság révén, másrészt örökbefogadás vagy nevelő-szülőség útján,  ha egyébként alkalmas a szülői szerepre. Tévesek az olyan érvek, amelyek szerint azonos nemű párok által nevelt gyermekek maguk is homoszexuálissá válnak. Vizsgálatok ugyanis kimutatták, hogy az ilyen gyermekek sem válnak nagyobb arányban  homoszexuális beállítottságúvá, mint a heteroszexuális szülők által neveltek.  Erre már sok jó példát ismerünk. Igy teljesen alaptalan a „másság” negativ  erkölcsi elítéléae.

 

Autoerotika:  önkielégítés   és  erkölcs

 

Hasonló, de mégsem ugyanez a helyzet az egyedül végzett, autoerotikus viselkedés, vagyis a maszturbáció esetén.  Itt ugyan nincs külső, kényszerítő erő, legfeljebb belső szükséglet, aminek nem akar, vagy nem tud ellenállni.  Az öningerlés és önkielégítés ugyanúgy élvezetes és feszültség-csökkentő lehet, mint az együttes erotikus élmények, s szexológiai vizsgálatokból tudjuk, hogy mindkét nemnél ennek különböző formái a leggyakoribb erotikus viselkedések.  Ráadásul nagyon alkalmasak lehetnek lányoknál az orgazmuskészség kialakítására és erősítésére, fiúknál pedig a saját orgazmus késleltetésének és időzítésének megtanulására. Feltéve persze, hogy egyáltalán tudnak erről és így gyakorolják. Előnyösek lehetnek a hozzá kapcsolódó, szeretkezési fantáziák, képzeletbeli próbacselekvések is.  Ezek tehát erkölcsileg kifogástalan gyakorlatok. 

  A hagyományos, maszturbáció-ellenes érvelés viszont arra hivatkozik, hogy ez a viselkedés általáben bűntudattal jár, és így neurotikus tüneteket, sőt impotenciától való félelmet és magányosságot hoz létre. Ráadásul fiúknák a bűntudat miatt elsietett maszturbáció gyors orgazmust és túl korai magömlést eredményez,, ami könnyen elronthat egy későbbi partnerkapcsolatot. Csakhogy ezeket a veszélyeket éppen a nevelői tájékoztatás hiánya hozza létre, tehát a nevelők felelősek miattuk.  Az esetleges bűntudat csak miattuk jött létre, s ugyanígy a serdülő tájékozatlansága is az önkielégítés kedvező technikáját illetően. A tájékoztatás lányok esetén még fontosabb, mivel náluk az orgazmuskészség általában nem alakul ki spontánul, így nagyobb szükségük van magyarázatokra és tanácsokra.  A hagyományos nevelés erkölcstelenségét jól mutatja, hogy  az önkielégítést bűnösnek és büntetendőnek tartotta a fiúknál és a lányoknál egyaránt.

Veszélyek és káros következmények azonban itt is előfordulhatnak a tájékozatlanság és hibás gyakorlás következtében.  Az öningerlés bizonyos módjai (pl.erőltetés, túl erős ingerek, vagy sérülést okozó eszközök használata)  akár visszaélést is jelenthetnek önmagával szemben,  Ennél jóval gyakoribb, hogy nem alkalmas helyen vagy időpontban kerül sor az erotikus öningerlésre, ami igen kellemetlen helyzetbe hozhat.  Mint említettük, vallásos beállítottság esetén az önkielégítés erős bűntudattal jár. Pornográf ingerek gyakori preferálása  pedig dependenciát, függőséget alakíthat ki, ami az egyén és partnere számára is rendkívül káros lehet, vagyis erkölcstelen. Ennek következtében előfordulhat, hogy bár maga az erotikus öningerlés és önkielégítés nem kifogásolható erkölcsileg, gyakorlásának módja bizonyos esetekben mégis lehet káros, és így erkölcsileg kifogásolható. . Ilyenkor azonban az erkölcsi felelősséget nem csak és nem mindig az önkielégítő egyén, hanem az őt tájékozatlanságban tartó, szociális tényezők (szülők, nevelők. média stb.) is viselik.

A kielégítő maszturbáció  elősegítésére használt pornográf ingerek rendszeres használata egyrészt a partner(-keresés)  elhanyagolásával járó,  egoista  kényelem-szeretet és gyenge fantázia következménye, s erkölcsileg problematikus, különösen a függőség veszélye miatt.  Másrészt ugyan kétségtelen előnye, hogy az autoerotikus viselkedés révén kivédhetővé teszi a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő fertőzések veszélyét.  De minthogy ezek a veszélyek másként is elkerülhetők, az évekig, tartósan alkalmazott maszturbációnak . a serdőlőkort kivéve -   rendszerint több a veszélye, mint a haszna, kizárólagossága a felnőttkorban így erkölcsileg joggal kifogásolható. Ami azonban nem zárja ki, hogy átmeneti partnerhiány esetén, vagy akár állandó partner mellett is ne fordulhatna elő rendszeresen.

 

Nem emberi test, mint erotikus tárgy

 

Az emberi faj történetének ősi időszakában nem volt ritkaság, hogy alkalmilag, főleg a férfiak, egy háziasított állatot is fölhasználtak élvezet-igényük kielégítésére. Különféle emlős állatok (lovak, tehenek, kecskék, kutyák stb.)  bizonyultak alkalmasnak erre a célra. Ókori eredetű görög, római, indiai és egyéb szobrok több ilyen aktust ábrázolnak, s vélhetőleg ezek akkor még nem okoztak erkölcsi felháborodást. Ez a helyzet csak a zsidó és keresztény kultúra elterjedésével válzozott meg, és szó szerint halálos bűnnek számított. Megsértette ugyanis az isteni törvényeket; nem szolgálta az emberi faj szaporodását.

Ma már csak elvétve, igen ritkán fordulnak elő közösülések a háziállatokkal, hiszen azok tartása, felügyelete és gondozása többnyire már nagyüzemi módszerekkel történik. Kivéve pl. a kutyákat; így inkább már csak azok szolgálhatnának erotikus tárgyként (ami néha még előfordul, s ha kitudódik, komoly erkölcsi felháborodást vált ki. S joggal, mert valóban az emberhez méltatlan, „állatiasító” viselkedés. Részben viszont sajnálatot kelthetne az iránt, aki nemi nyomorában állati eredetű örömökkel is beéri, s így segítségre, terápiára szorul.

Hasonló, de mégis eltérő a helyzet az „embergyártotta” erotikus tárgyakkal, amelyek hosszú sorozata a fából vagy kőből faragott péniszektől a vibráló műpémiszekig, vagy a puha szőrű állati bundáktól a bársonyos műanyag női nemiszervekig (sőt, egész női alakokig)  terjed. Ezek a nemi partnerek kényszerű hiánya esetén erkölcsileg elfogadhatóak, hasonlóan a pornográfia ingereinek elfogadásához (de csak objektiv (és nem szubjektiv)  kényszer esetén.  Ugyanezt mondhatjuk a legmodernebb, „cybersex” ingerlésekről, amelyek nemcsak vizuálisan, hanem más érzekszervek közvetítésével is pótolni képesek a valóságos (offline)  partner hiányát, legalábbis az erotikus élmény alacsonyabb szintjét illetően. Más vonatkozásban viszont nem alkalmasak a nemi partner pótlására.

Új kihívás viszont az erotikus robotok megjelenése, amelyek egyre rafináltabban feleslegessé tudják tenni az élő partnereket. Ugyanis nemcsak a női vagy férfi testhez hasonló testük van, hanem mozogni, sőt, beszélni is tudnak, és tökéletese alkalmazkodnak a tulajdonos erotikus igényeihez. Egyes szakemberek szerint 2050-re az emberi élet része lesz a „szexrobot turizmus, házasság és prostitúció”.  Ami megelőzhetővé tenné a nemi kapcsolatok útján terjedő fertőzéseket és a nem kívánt terhességeket (de ezzel a reprodukciót is).

 S itt felmerül a kérdés: hogyan ítéljük meg erkölcsileg azt a lehetséges trendet, hogy egyre több embernek nincs is szüksége a pusztán érzéki erotikán és orgazmuson kívül más célból az élő és egyenrangú nemi partner(ek)re)?  Lehetséges válasz, hogy ez a szexuális kultúra és a nemi erkölcs szempontjából is kedvezótlen fejlemény lenne.

 

 Pornográfia, prostitúció, parafiliák -   és  erkölcs

 

 Napjainkban is mind erkölcsi, mind jogi szenpontból problematikus a pornográfia és a prostitúció jelensége, szexuálpszichológiai és  pszichoszociális szerepe. A pornográfia a meztelen test, a nemi szervek és az erotikus viselkedés különböző formáinak nyilt ábrázolása erotikus izgalomkeltés vagy fokozás  céljából. Főleg ez a cél különbözteti meg a meztelen testet vagy a szeretkezést művészien ábrázoló alkotásoktól. Tény, hogy évezredek óta előfordul, de csak at utóbbi  ezer évben kezdték egyházilag, majd államilag üldözni, betiltani vagy cenzúrázni. A múlt század második felének „szexhulláma” viszont „szabad utat nyitott a pornográfiának és világszerte hatalmas, nyereséges iparággá tette, amely már a legmodernebb médiákat (film, tévé, internet)  is uralja.”  (Szilágyi, 2006/a)  Tudományos vizsgálatok időközben kimutatták ugyan, hogy a pornográfia nem növeli a bűnözést, viszont könnyen szenvedélybeteggé, dependenssé teheti annak gyakori felhasználóját, s így egyéni és társadalmi károkat okozhat. Alkalmazása ezért erkölcsileg nem kívánatos., bár bizonyos feltételek (kritika, önkontroll stb.) esetén elfogadható.

 

   A prostitúció (latin szó, jelentése: rendelkezésre állás)  kifizetett, vagy egyéb módon honorált erotikus szolgáltatás, a test „áruba bicsátása” és a vevő erotikus ingerlése révén. Ez a cserekereskedelem megjelenése, vagyis évezredek óta különböző mértékben és formában megtalálható minden patriarchális  társadalomban. S mivel a magántilajdon kialakulása és elterjedése óta gyakorlatilag minden társadalom ilyen, sem a kereszténység uralmának, sem a soviniszta fasizmusnak, sem a „szocialista” kommunizmusnak nem sikerült megszüntetnie. S ez  egyetlen patriarchális társadalomban sem sikerülhet, amíg az emberek (s főleg a nők és férfiak) közt esélyegyenlőtlenségek és gazdasági-hatalmi függőségek lesznek.

Az ilyen, megvásárolt erotikus kielégülés a fizető ügyfél számára gyakran semmivel sem jelent negyobb élvezetet, mint egy fantázia-dús maszturbáció. A „szexmunkás” számára pedig csak ritka hivételek esetén nyújt élvezetet, inkább fárasztó és megalázó munkát jelent.  Amit ugyan megfizetnek, de  az összeg jelentős részét tovább kell adnia a „futtatónak”, vagy a helyet biztosítónak stb. A maradék pedig többnyire elfolyik az „önvigasztalásul” igénybe vett drogfogyasztásra és luxus-cikkekre.

  Vagyis egyik fél sem jár jól ezzel a látszólag kifizetődő üzlettel.  A vevő gyors és felszínes, érzéki kielégülése után gyakran hiányérzettel vagy csömörrel távozik, de könnyen megszokja, hogy az erotika csak ennyit ér, viszont lagalább bármikor és felelősség nélkül, némi pénzért elérhető.  Ezt a szemléletet aztán más, személyesebb erotikus kapcsolataibam is hajlamos alkalmazni; így pedig képtelenné válhat az érzelmi kötődésre. De az eladónál is hasonló folyamat mehet végbe: a kötődés nélküli, „testi intimitás” leszoktatja a lelki intimitásról és arra képtelenné teszi; így minden erotikus kapcsolat kommercializálódik, üzleti üggyé válik számukra.

Ami viszont az egészséges személyiségfejlődés és a humanista erkölcs szempontjából lelki károsodás, tehát  erkölcsileg nem kívánatos.  Más kérdés, hogy ilyenkor sem csupán a szolgáltató és a fizető számít erkölcstelennek, hanem (még inkább)  azok a patriarchális társadalmi viszonyok, amelyek ezt a jelenséget létrehozzák. A megoldás első lépéseként az ismert svéd jogszabály a prostitúciót igénybe vevőket bünteti, ám ez önmagában nem elegendő a káros igények megszűntetéséhez. A szükséges attitüd-váltást célszerűbb lenne intenziv szexuális egészség-kurzusok kötelező részvételével biztosítani.

Mindenesetre az lenne kívánatos, ha a prostitúció mai formáira senkinek sem lenne szüksége.  Éspedig nemcsak az autoerotika preferálása miatt, hanem az egészséges erotikus kapcsolat-létesítés nagyobb szabadsága és a „biztonságos szex” általános alkalmazása folytán is.  Mindez jelentősebb anyagi ráfordítások nélkül, viszonylag rövid idő alatt megvalósítható lenne, a tudományosan megalapozott, átfogó, intézményes nemi nevelés és segítés széleskörű bevezetése révén. Aminek egyik fő előnye az  erotikus funkciózavarok jelentős csökkenése és a szakképzett tanácsadó vagy terápiás hálózat kiépülése mellett az is lehetne, hogy a „szex-munkára” vállalkozók (ha lesznek ilyenek egyáltalán) megfelelő képzés után kisegítő vagy „pót-partneri” szerepet tölthetnének be a képzett terapeuták által vezetett szexuálterápiában.

A  prostitúciót egyébként erkölcsi szempontból is meg kell különböztetnünk pl. a promiszkuitástól, akár átmenetileg, akár állandó jellegű, erotikus szenvedélybetegségként jelenik  meg:  a pszichoszomatikus egészségre veszélyes lehet, de nem üzleti alapon jön létre. Hasonló a helyzet  a szado.mazochizmussal is, amely akkor nem erkölcstelen, ha egyenrangú felek közti, racionális, egészségvédő megállapodás kölcsönös figyelembe vételével folytatják. 

 Problematikusabb lehet viszont pl. a  pedofilia, vagyis a felnőtt és gyermek közötti, erotikus kapcsolat, amelynek testi vagy lelki erőszak révén  történő végrehajtása a felnőtt részéről nyilvánvalóan erkölcstelen, mert súlyos károkat okozhat a gyermek személyiségfejődésének.  (Lelki erőszaknak tekinthetjük a gyermek ajándékokkat történő elcsábítását is.)   Viszont, ha nem történik semmilyen erőszak, s a felnőtt céljai közt fontos szerepet kap a gyermek erotikus és szerelmi képességének fokozatos fejlesztése, akkor az ilyen erotikus kapcsolat akár erkölcsileg pozitiv is lehet. 

 

 

 Az erotika erkölcsi értékének feltételei

 

Mint láttuk, a humanisták már rég felismerték, hogy az erotikus élvezet is  erkölcsi érték, ha kedvező funkciói vannak. Ezért az utóbbiak biztosítása mellett ajánlatos elősegíteni, hogy lehetőleg mindenki részesüljön benne. Kedvező funkciókról akkor lehet szó, ha kényszer és erőltetés nélkül, önként és biztonságos környezetben, szabadon választott partnerrel (vagy önállóan)  és elegendő időben kerül rá sor, s mindvégig élvezetet és igény szerint kielégülést eredményez. Szükség esetén elősegítheti az utódnemzést, vagy annak elkerülését is.  Az együttes erotikus viselkedés kedvező funkciója lehet, hogy nemcsak testileg, hanem lelkileg (érzelmileg és empatikusan) is közelebb hozza egymáshoz a partnereket, s átmenetileg kiváltja az egymásba olvadás igényét és érzését, a teljes közösséget. (Ennek szomatikus kifejezője lehet a (kölcsönös) behatolás egymás test-nyílásaiba, s a testnedvek keveredése.) 

A pozitiv érzelmekkel (rokonszenv, barátság, szerelem) társuló, együttes erotikus viselkedés élménye a személyiségfejlődés szempontjából minden jel szerint fontosabb és jóval gazdagítóbb, mint az autoerotika, tehát erkölcsileg is nagyobb érték. Éspedig lényegében függetlenül attól, hogy az erotikus viselkedés melyik formája (pl. vaginális közösülés, vagy „csupán” petting)  érvényesül.

 A köztudattól eltérően  az együttes erotikus viselkedés minden formája „közösülésnek”  minősül a nemiségtudományban, bár a hagyományos gondolkozás ezzel kapcsolatban is bőven talál erkölcsi problémákat.

 

 Közösülési  formák – erkölcsi szempontból

 

A férfiak és nők közötti erotikus kapcsolatokat eredetileg a latin „coitus” szóval jelölték, ami magyarul kellemes együttmozgást, jelent két (vagy több)  személy között.  Az autoerotikus viselkedés tehát nem nevezhető közösülésnek, bár hasonló élvezetet válthat ki. A  szexológia az erotikus tárgyválasztás alapján négy, alapvető formát különböztet meg: vaginális, manuális, orális és anális  közösülést.

 

A múltban és ma is közismerten a legkedveltebb a vaginális közösülés. Amelynek lényege, hogy a férfi merev pénisze a nő hüvelyébe hatol, s némi mozgatás után rendszerint orgazmussal kiváltott magömlést (ejakulációt)  hoz létre. Egyedül ez a fajta alkalmas az utódnemzésre, hatékony fogamzásgátlás hiányában.  Ez az állati őseinktől örökölt közösülés a faj fenntartása és szaporítása miatt alapvetően fontosnak tűnt, s ezért a főbb vallási mítoszok megalkotói – szigorú feltételekkel és előírásokkal – csak ezt tartották elfogadhatónak és erkölcsösnek. Ami aztán az utóbbi évszázadokban fokozatosan hatalmas túlnépesedést és nyomort eredményezett egyes földrészeken. (Káros következményeit ma is nyögjük. pl. a migrációs áradat folytán.) 

A humanista szexuáletika a vaginális közösülést, mint az erkölcsös nemi élet egyik lehetséges módját  fogdja el, feltéve, hogy a résztvevők gondoskodnak az esetleges fertőzések és egyéb károk, valamint a nem kívánt terhességek biztonságos elkerüléséről.

Csak a legutóbbi évszázad nemiségtudományának és szexuális kultútájának fejlődése tette lehetővé, hogy ma már egyre többen nem ragaszkodnak a vaginális közösüléshez, hanem más formákat is alkalmaznak és részesítenek előnyben. A faj fenntartásának érdekében azonban a vaginális közösülésekre is szükség van; figyelembe véve az eugenikus reprodukció  követelményét. .  

 

A további formák közül legegyszerűbb a manuális közösülés, vagyis az erogén zónák kézzel, egyszerre vagy felváltva történő, kölcsönös ingerlése. Ami ugyanolyan élvezetes lehet és némi gyakorlattal mindkét nemnél orgazmust is eredményezhet, mint a vaginális közösülés. Különösen a nők számára indokolt az együttes erotikus viselkedésben tartós, manuális ingerlést alkalmazni, mert a hagyományos vaginális ingerlés náluk jóval ritkábban jár orgazmussal. (Eltérően a férfiaktól, akiknél az orgazmuskészség a serdüléssel együtt, spontán módon jelentkezik.)  A manuális közösülés, mint petting gyakorlásának nagy előnye, hogy (tiszta kézzel történő ingerlés esetén)  nemcsak a nem kívánt fogamzástól és a nemi fertőzésektől véd, hanem gyakorlásával sok erotikus funkciózavar is megelőzhető.

A manuális erotikus ingerlés többnyire – a hagyományos beidegzések folytán – főleg, vagy kizárólag a genitáliákra irányul, figyelmen kívül hagyva, hogy más erogén zónák is ingerelhetőek (különösen  a mell, a has, a hát és a combok).  A manuális ingerlés speciális esete, amikor a két ujj a női hüvely has felőli, elülső oldalát, az un. G-zónát, pontosabban azon keresztül a vele párhuzamos női húgycsövet ingerli, s ezáltal fokozza élvezetét és erősíti orgazmusát. A G-zónát ugyan az erektált pénisz is ingerelheti, de az ingerlés irányítása a kéz ujjaival biztonságosabb.  Erkölcsi szempontból ezért a gyengéd manuális ingerlés sokféle módja pozitivan értékelhető. Kivétel ez alól a durva manuális ingerlés, pl. amikor nemcsak egy-két ujj, hanem egy egész ököl hatol be a hüvelybe vagy a végbélbe.

 

Problematikusabbnak tűnik viszont az  orális  közösülés erkölcsi értékelése, bár ez korántsem jelenti a mindig egészségtelennek és erkölcstelennek minősítést. Az „orális, mint szakkifejezés a szájüreget, az ajkakat és a nyelvet jelenti, vagyis azt a tevékenységet, amikir a száj, mint erogén zóna ingerli a partner valamely erogén zónáját. Leggyakoribb formája, amikor két száj ingerli egymást a csókolózás során, amely így orális közösülésnek minősül.     Ám az orális ingerlés másfelé is irányulhat, pl. a partner nemiszerve felé is.

Ez kölcsönösen és egyidejűleg, vagy csak az egyik partner részéről történhet. Az előbbit franciázásnak hívják; az utóbbi esetén a női nemiszerv orális ingerlését kunnilingvációnak, a merev pénisz szájjal ingerlését pedig fellációnak. A genitáliák orális ingerlése gyakran nem kölcsönös, rendszerint azért, mert az egyik partner valamiért idegenkedik az ilyen ingerléstől, és úgy érzi: nem képes azt viszonozni.  Ennek többféle oka lehet.  Az egyik leggyakoribb  ok a gyermekkorban átvett, hagyományos attitüd, amely szerint a nemi szervek szégyelni és elrejteni valók, mert undorítóak, és azokat szájjal érinteni egészségtelen, szemérmetlen és erkölcstelen dolog. Ennek egyik oka lehetett, hogy az elmúlt évszázadokban a fő erogén zónák rendszeres és alapos tisztítása komoly nehézségekbe ütközött Az ilyen attitüd viszont ma is nemcsak a genitáliák orális ingerlésének aktiv gyakorlását, hanem annak elfogadását is majdnem lehetetlenné teszi.  

Holott ez csak akkor indokolt, ha az erotikus partnerek bármelyike egy vagy több, nemi úton terjedő fertőzést hordoz, vagy az érintett szervek higiéniája, friss letisztítottsága nem biztosított. Az utóbbi viszonylag könnyen észlelhető  és érthetően kelt ellenkezést. Az esetleges fertőzéseket (pl.  HIV-fertőzést) azonban nehezebb megítélni  (hacsak nem nyilt sebekről, vagy váladékozásról van szó).  Igen sok férfi és nő hordoz pl. HPV virusokat (anélkül, hogy tudna róla), s ezek nemcsak a méhszájnál, hanem a szájüregben és a torokban is rákosodást idézhetnek elő.  Orvosi kutatások szerint a nemiszervek orális ingerlése sokszorosára növelheti a rákbeteség esélyét.

Az orális közösülés rejtett veszélyforrásait tehát csak fokozott óvatossággal, odafigyeléssel és előzetes tájékozódással és vizsgálattal lehet kikerülni. A nemiszervek orális ingerlésével elért orgazmus mindkét nemnél ejakulációt eredményezhet, aminek szájba kerülése és lenyelése csak mindkét fél fertőzés-mentessége esetén nem jelent veszélyt. Védekezésül ezért indokolt felláció esetén a kondommal fedett péniszt ingerelni, s az ejakulátumot azzal együtt eltávolítani. Ezt a mai, egészségtelen „divathullám”, és/vagy ismerethiány miatt sok fiatal nő figyelmen kívül hagyja. Ám az erkölcsi felelősséget nemcsak ők, hanem elsősorban az ismerethiány okozói viselik, akiknek kötelességük lenne.az átfogó szexuális nevelés.

Kunnilingváció esetén kondomhasználat, vagy egyéb fizikai eszközhasználat nem jöhet szóba, ezért az érintett szervek (a férfi nyelve és a női kisajkak) tisztaságának biztosításán túl a vagina állapotára és a hüvelyváladék „minőségére” ajánlatos figyelni, s bármilyen gyanús tünet esetén az orális ingerlést mellőzni. A rejtett fertőzés veszélye itt is épp úgy fennáll  Ennek figyelmen kívül hagyása felelőtlenség és erkölcsi hiba.

Az orális ingerlés azonban (mint láttuk) nemcsak a genitálékra irányulhat, hanem más erogén zónákra is, például elsősorban a szájakra és a mellbimbókra. A partnerek ajkainak érintkezése, a csók és csókolózás sokféle változata épp olyan érzéki élvezetet jelenthet, mint a közösülés más formái. Sokak számára ez ma még elfogadhatatlan megállapítás. Pedig fiatal férfiaknál és nőknél az ölelkezéssel együtt orgazmust is eredményezhet.

A nőknél hasonlóan izgató hatású lehet, ha a partner a mellüket és a mellbimbókat csókolgatja, vagy éppen szívogatja, mint amikor a csecsemő szopik. Ezzel ugyanis fölidézi a szopás ősi reflexét, ami mindkét fél számára nagyon élvezetes (ha nem túl erős inger).   Tény viszont, hogy ezt is el lehet rontani a kényszerítéssel és az erőltetett, ügyetlen ingerléssel. Erkölcsileg az orális ingerlések bármely formája is csak akkor elfogadható, ha nem kényszer vagy kihasználás, visszaélés, megvásárlás folytán jön létre, hanem kölcsönös rokonszenv és igény alapján.

 

Egészségügyi és erkölcsi szempontból még inkább problematikus az  anális közösülés, amikor a merev pénisz a nő, vagy a férfi végbélnyílásán (ánusz) keresztül történő mozgatásával vált ki élvezetet és (esetleg a nőnél is) orgazmust. Önmagában az, hogy kölcsönös élvezetre és kielégülésre ilyen módon kerül sor, erkölcsileg még nem kifogásolható, hiszen az ánusz és környéke  a test egyik fontos, erogén zónája. Alkalmazásának előnye, hogy heteroszexuális kapcsolatban lehetővé teszi a nem-kívánt fogamzás elkerülését (bár erre vaginális közösülés esetén is vannak biztonságos módszerek). A heteroszexuális párok többnyire inkább csak a változatosság kedvéért próbálkoznak vele., bár egyre gyakrabban, mert a pornográfia sokszor kedvező élvezeti formának mutatja. Felmérések szerint inkább a férfiak igénylik, a nők mintegy kétharmada ma még fél tőle és kerüli, mert fájdalmasnak ls gusztustalannak találja. Előkészítés nélkül, hibás próbálkozásokkal valóban sok gondot okozhat és erkölcstelennekminősül.

Fontosabb szerepe van azonban a homoszexuális pároknál, akik közül sokan a manuális és orális közösülés mellett  (vagy azokat mellőzve)  az anális közösülést preferálják. Ennek egyik lehetséges oka, hogy hasonlít a hagyományos és népszerű vaginális közösülésre, ami a meleg párok számára nem kívánatos, de helyette hasonló élvezetet nyújt. Elsősorban az aktiv, behatoló partnernek biztosít orgazmust, a befogadó félnek ritkábban, a gyakorlástól függően.

A hagyományos attitüd az anális közösülést eleve elvetette, károsnak, erkülcstelennek és súlyos bűnnek tartotta. Tettenért gyakorlója súlyos büntetést kapott, nem ritkán az életével fizetett bűnéért. Csak a homoszexuális erotika legalizálása változtatott ezen a helyzeten, a 20. században. Egyetértő felnőttek ma már büntetlenül gyakorolhatják. Ám egészségügyi és erkölcsi szempontból korántsem mindegy, hogyan történik az anális közösülés. S itt nemcsak az erőszak vagy erőltetés elkerülése fontos, hanem a technikai eljárás minősége is.

Egészségi szempontból többféle veszélyforrás merülhet  fel. Az egyik: ha nem használnak megfelelő sikosító szert, az ánusz izomgyűrűje a behatolási inger hatására összehúzódik és meggátolja a behatolást, vagy erőszakos lökések hatására megsérülhet, sebessé válhat, ami fájdalommal, sőt, vérzéssel és fertőzéssel járhat. A másik: ha a behatoló fél nem visel kondomot, a végbél tartalmával érintkezve többféle fertőzést kaphat. Ez a veszély csökkenthető, de biztonságosan nem védhető ki azzal, hogy a befogadó fél előzetesen igyekszik (különböző módon) kitisztítani a végbelét; a behatoló fél pedig használ sikosító szert. Itt csak a kondomhasználat és a sikosító szer együttes alkalmazása nyújthat biztonságot. Ennek elmulasztása felelőtlenség és az egészséget veszélyeztető, erkölcsi vétség.

 

   Erotika  és  szerelmi  képesség:  közös gyökerű?

 

  Az úgynevezett „plátói szerelemből” állítólag hiányzik az érzékiség, az erotikus vágy, ezzel szemben csak lelki, érzelmi kötődés jellemzi. Előfordulhat, hogy a látszat valóban ez, ha valaki neveltetése és pszichoszexuális fejlődés-zavara folytán képes elfojtani, tudattalanná tenni a csirázó erotikus igényeit, egy „magasabbnak és tisztábbnak”  vélt cél érdekében. Ugyanakkor azonban a rejtett, érzéki szükségletek is irányítják viselkedését. Ezek kétségkívűl transzformálódhatnak lelki igényekké és érzelmi kötődésekké, de elfojtottságuk és fejletlenségük rendszerint valamilyen torzítást idéz elő a „plátói szerelemhez” ragaszkodó képességeiben.

Sokan azt sem értik, miért kellene az erotikus és szeretkezési képességeket fejleszteni, hiszen azok „ösztönösek”, tehát velünk születnek. Nem tudják, hogy az embernek nincsenek nemi vagy egyéb ösztönei, vagyis vele-született, feltétlen reflex-komplexusai; feltételes reflexeit pedig tanulással, gyakorlással alakítja ki. (Ez megint az átfogó nemi nevelés erkölcsileg kifogásolható hiányára utal.)

De milyen összefüggés van az erotika és a szerelem között? Lehet, hogy „közös gyökere” van mindkettőnek? Vagy a kettő független egymástól? Hiszen bizonyos jelek szerint egymástól függetlenül is jelentkezhetnek az embernél. S erkölcsi szempontból a függetlenség, vagy a kölcsönös függés és összetartozás az elfogadható? Hogyan értékelhető, hogy ma is sok nő (és kevés férfi)  szerint szerelem nélkül az erotikus kapcsolat erkölcstelen?  

Ezek a kérdések is mutatják, mennyire fontos az erotikus és szerelmi képességek kapcsolata, összefüggése, vagy (legalább viszonylagos)  függetlensége.

A nemiségtudomány korszerű vizsgálatai alapján tudjuk, hogy az emberi erotikus reagálókészség már a csecsemőkorban megjelenik és fejlődni kezd. Egy korábbi tanulmány (Szilágyi, 2013)  szerint a csecsemő számára pl. a mellszopás többszörösen kielégítő,: mert  nemcsak az evés szükségletét elégíti ki, hanem az anyatest érintésével pl. a meleg- és biztonság-, valamint érzékiségigényét is.  Érthető, hogy ez gyakori szükséglete, mert életfontosságú kielégítése az anyával  (vagy anya-pótlékkal)  való szoros, testi  és lelki kapcsolattól, szimbiózistól függ. 

Ez a függőségi viszony érzelmi kötődést hoz létre, ami többnyire nem egyoldalú, hanem az anya részéről is fennáll, mert számára is fontos igények kielégítését jelentheti.  Ezek részben érzéki, erotikus jellegűek, különösen a szoptatás kapcsán, ami a legtöbb nő számára  erotikus élvezettel (sőt, néha orgazmussal is)  jár.  A mell ugyanis a nők egyik fő erogén zónája, amelynek lágy ingerlése a vulvára is könnyen kiterjedő  erotikus élvezetet kelt. 

Ez viszont a hagyományos erkölcs miatt sok nőt zavarba ejt, így nem akar róla tudomást venni és igyekszik elfojtani.  Pedig ha elfogadná és átengedné magát a szoptatás erotikus élvezetének – esetleg kiegészítve a csikló-környék ingerlésével -, akkor ezzel erotikus készségeit is erősíthetné.  Ugyanakkor ezáltal a csecsemő is jobban élvezné a szopást, mert átragadna rá az anya eufórikus hangulata. Ez pedig a humanista erkölcs szempontjából is kedvező jelenség.

Az erotikus készségek tanulását és fejlesztését az is elősegítheti, ha a szoptatáslor a csecsemő ruhátlanul simulhat az anya meztelen felsőtestéhez, s így szorosabb bőrkontaktus jöhetne létre.  Ennek jelentőségét különböző vizsgálatok alapján már ismerjük, de az anyák alig hallottak róla, vagy nem tartják fontosnak.  Hasonló a helyzet a csecsemő fürdetésekor:  kb. egy éves korig érthetően föl sem merül az együtt fürdés lehetősége, s a megfürdetett kisbaba  testét és nemi szervét is többnyire csak futólag ápolják. Ritkán mutatják ki, ha gyönyörködnek benne és élvezik a simogatását, puszilgatását, pedig ez a gyermek erotikus élvező készségét is erősítené. 

A második életévtől kezdve fontos a nemiszerv rendszeres tisztításának készségeit kialakítani a gyermeknél;  ami a fiúknál együtt járhat a fityma visszahúzásával és a makk lemosásával is.  Ez (körülmetélés hiámyában) főleg fitymaszűkület esetén nehézségekbe ütközik, ezért a szülőnek tevőlegesen kell segíteni a fityma lazításában, puhításában  (szükség esetén szaksegítség igénybe vételével).  Minthogy a nemiszerv az egyén fő erogén zónája, gyengéd tisztogatása is erotikus élvezettel járhat, akár kisebb nemi izgalom is kialakulhat mindkét nemű gyermeknél. Ettől azonban  senkinek sem kellene zavarba jönnie,, mert sem egészségileg, sem erkülcsileg nem káros, de fejleszti erotikus reagáló-készségét..

Az anya-gyermek szimbiózis említett, kellemes élményeitől mindkettejükben egymásra hangolódás, erős és potitiv érzelmi kötődés alakulhat ki, ami a szerelem lelkiállapotának is lényegi jellemzője. Vagyis nem túlzás annak megállapítása, hogy a csecsenő, vagy az egy-két éves kisgyermek és az anya lényegében szerelmesek lehetnek egymásba. Az anya ugyan, különböző egyéb hatásokra túl korán kiléphet ebből a szerelmi jellegű szimbiózisból, s ezzel a gyermek érzelmi kötődési képrsségét is súlyosan károsíthatja; ahelyett, hogy megvárná és támogatná a gyermek dackorszakkal kezdődő önállósulási törekvéseit. De gyalran előfordul a másik véglet is, amikor az anya szimbiotikus érzelmi kötődése a gyermek dackorszaka után sem lazul, hanem rögzül, s akár még a felnőtt gyermekéhez is így kötődik, ezáltal gátolva őt az új, szerelmi kötődésekben.

Döntő fontosságú tehát, hogy az anya elkerülje ezeket a végleteket, s így a gyermek erotikus reagáló és érzelmi kötődési képessége megmaradjon és átvihető, transzformálható legyen. Ezek ugyanis a szerelmi képesség fejlődésének alapvető tényezői. Csak így kerülhet sor pl. az óvodás- vagy kisiskloláskori, gyermeki szerelmekre, amelyekben már az erotikus viselkedés elemei (simogatás, puszi, „papás-mamás” játék stb.) is szerephez juthatnak. Épp ezért káros, erkölcsileg hibás, ha a szülő emiatt kineveti vagy megszégyeníti és bünteti a gyermeket, s ezáltal traumatizálja pszichoszexuális fejlődését. De ugyanígy káros, ha erre a serdülőkor kezdetén kerül sor. Az ilyen káros nevelési hatások nemcsak pszichológiai, hanem erkölcsi szempontból is elítélendők. (A szerelmi képesség későbbi alakulásának erkölcsi problémái már a következő  fejezethez tartoznak.) 

 

Nemi identitás-  és  funkciózavarok 

 

Bár az ilyen zavarok elsősorban a nemi egészséggel kapcsolatos, terápiára szoruló problémák, de gyakran  erkölcsileg kifogásolható viselkedéseket is tarrtalmaznak. Megítélésük azonban a megközelítés szempontjaitól függ, így vitatható. Mégis érdemes körüljárni az erkölcsi aggályokat.

A nemi identitás-zavarok csak a legutóbbi évszázadban váltak gyakoribbá és/vagy felismerhetőbbé. Igaz, már a 19. században egyes férfiak azonos neműek iránti vonzalmát művelt szóvivőik azzal próbálták magyarázni, hogy férfitestben, de női lélekkel születtek, ezért vonzódnak a férfiakhoz. A társadalom irányítói azonban nem fogadták el ezt a magyarázatot, s továbbra is üldözték és büntették őket. Ezért inkább titokban tartották homoszexuális beállítottságukat s a nyilvánosság előtt heteroszexuális szerepeket játszottak. Vagyis becsapták azt a közösséget, amelyben éltek; s ezért a beállítottságukat, meg a szerepjátszásukat egyaránt erkölcstelennek tartották lelepleződés esetén. S ez nemcsak annakidején, hanem napjainkban is gyakran előfordul, bár korántsem fenyegeti őket annyi veszély, mint régen.

Felmerül tehát a kérdés: nem kellene-e erkölcstelennek tartani azt a homoszexuális orientációjú egyént, aki ezt titkolva, hamis szerepeket játszik a nyilvánosság előtt? A választ megnehezíti, hogy ez a hazug szerep részben reális alapú, részben csak vélt veszélyek következménye.  Utóbbi esetben szociálisan, vagy egyénileg patologikus és így „terápiára”  szorul. Egyébként pedig ez nem annyira a pszichoszociális (gender) identitás, mint inkább  az „orientációs identitás” problémája. 

A saját biológiai nemmel nem feltétlenül azonosul mindenki.  Ez nemcsak az interszexuális (tehát bizonytalan, felemás biológiai nemmel született)  egyéneknek jelent gondot, hanem elsőként a gondozóinak is. Eddig általában az orvos (vagy a szülő) önkényesen eldöntötte, hogy az újszülöttet a férfi vagy a női nembe sorolja (esetenként akár egy kis műtéti „igazítással”).  Kérdés azonban, hogy ez mennyiben volt erkölcsös és jogszerű. Az utóbbi évtizedben az az erkölcsi elv kezd terjedni és érvényesülni, hogy az egyéni, pszichoszociális nemét (gender)– a testi nemétól függetlenül – mindenki szabadon választhatja; tehát külső, hatalmi és látszólag racionális tényezők döntését rákényszeríteni erkölcstelenség. S ez nemcsak az interszexuálisokra, hanem minden „transzgender” (homo-és biszexuális, transszexuális és egyéb)  identitásra érvényes.

Ellenérvként hozható fel, hogy az újszülött nem tud dönteni, fogalma sincs, hogy milyen nemet válasszon, tehát a két nem valamelyikébe be kell sorolni, hacsak nem „bizonytalan nemű”-nek minősítenék  Ez utóbbi lehetővé tenné, hogy később, pl. a felnőtté válás küszöbén maga dönthessen saját neméről. Egy ilyen folyamat már kibontakozóban van az un. transzgender mozgalom révén, az iparilag fejlett országokban. Célja, hogy bármilyen neműnek jelölték születésekor, felnőve mindenki maga választhassa meg pszichoszociális („társadalmi”-nak is nevezett)  nemét. Amely fontosabb, mint  születéskori testi neme, s különbség esetén az utóbbi nem lényeges, vagy ma már meg is változtatható.,

A „transzgenderek” nem teszik hozzá, hogy a pszixhoszociális nem, amelyet maguk választanak és alakítanak, többé-levésbé szintén megváltoztatható, ha akarják és szükség esetén segítséget is kaphatnak hozzá.  Azonkívül a szűkebb és tágabb társadalmi környezet igényeit is érdemes figyelembe venni. Mindez persze egész sor szociális és etikai kérdést is felvet. Mennyiben árt, vagy használ a társadalmi és az egyéni fejlődésnek, ha bárki tetszése szerint választhatja, vagy változtathatja meg a saját (testi és lelki)  nemét? Nem a szélsőséges – és ezért káros – individualizmus vagy pszichoszexuális fejlődési zavar megnyilvánulása-e ez a törekvés?

A humanista szexuáletika minden szélsőséges törekvést és viselkedést negativan ítél meg, s a társadalmi és egyéni érdekek összehangolását tartja pozitiv erkölcsi értéknek. Ha az egyén számára problematikus a saját nemi azonossága, vagy irreális döntésre (kétneműség, „harmadik nem” stb.) hajlamos, akkor segítségre van szüksége, s ezt a környezetének biztosítani kell. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a transzgender és transszexuális egyéneket mindig betegnek kell rekinteni. Erkölcsi megítélésük is többféle lehet, a viselkedés minőségétől függően.

       Ugyanez érvényes egyes, viszonylag ritka  szexuális orientációkra is. Ahogy láttuk, ott is a viselkedés minősége a döntő. Erkölcsileg elfogadhatatlan, ha valaki (pl. valamilyen érdeke miatt) csak „megjátssza”, hogy ő hetero- vagy homoszexuális, transzgender  stb.  Erkölcstelen, ha nemi vagy egyéb szükséglete érdekében visszaél  az előnyösebb helyzetével, vagy felelőtlenül kárt okoz másoknak. Azonban a bővebb tájékozódás nélküli, merev elutasítás egyben stigmatizálása, megbélyegzése a viszonylag ritkábban előforduló erotikus viselkedéseknek és azok gyakorlóinak. Ilyen pl. a homofóbia, vagy a bifóbia.  A megbélyegzés erkölcsi elítélést jelent, annak feltételezése alapján, hogy az rossz, káros az egészségre.. Bizonyítani azonban nem tudják ezt a feltételezést, többnyire csupán az évezredes de mára elavult valláserkölcsre hivatkoznak- A modern, humanista erkölcs viszont éppen az ilyen alaptalan stigmatizálásokat tartja erkölcstelennek.

 Vannak viszont erkölcsileg valóban káros, problematikus (outrider) erotikus viselkedések, különösen az olyan antiszociális orientációk esetén, mint a régebben perverzióknak, újabban inkább  „parafiliáknak” nevezett, erotikus megnyilvánulások  Ám minthogy ezek többnyire patologikus, kényszer jellegű szenvedélybetegségek, amelyek függőségben tartják az egyént, terápiára szorulnak. Közülük leginkább a pedofilia kelt erkölcsi felháborodást a mi kulturkörünkben, mert a serdületlen, vagy épp serdülő fiú vagy lánygyermekre nézve veszélyes traumák előidézője lehet egy felnőtt erotikus közeledése, még ahhor is, ha ez erőszakmentesen történik. (Ráadásul az esetleges büntető-eljárásban is előfordulnak erkölcsi hibák.)

Ugyanez kevésbé érvényes az erotikus funkciózavarokra, amelyek legtöbbször nem tudatosan irányított viselkedés eredményei, hanem ismerethiányok, előítéletek, vagy patologikus testi elváltozások révén jönnek létre.  Erkölcsileg kifogásolható viselkedések azonban funkciózavarok esetén is előfordulnak. Ilyenek például a következők: 

1.  Ha valaki önző módon csak a saját élvezetével és kielégülésével törődik, partnerét tárgyként használja, s ezzel megalázza és károsítja. 

2.  Ha a saját  funkciózavarának figyelmen kívül hagyásával, elhanyagolásával önmagának és partnerének is árt, vagy a partner funkciózavarát negligálja és nem veszi  komolyan illetve nem segít neki a megoldásban. 

3.  Ha anorgasztikus funkciózavara ellenére megjátssza, hogy kielégült az intim együttlétben, vagyis hazudik partnerének és önmagát is becsapja. 

4. Ha zsarolás céljából erősíti és kihasználja partnere funkciózavarát .  Általában a párkapcsolaton belüli hatalmi vetélkedést szolgáló, tudatos vagy félig tudatos játszmák is erkölcstelenek, bár ezt kevesen ismerik fel.

Egyékként erkölcsi szempontból alapvetően fontos annak tisztázása, hogy csak a teljesen tudatos, tervszerű viselkedés ítélhető-e meg erkölcsileg, vagy a sponton, nem átgondolt, automatikus és tudattalan viselkedések is?  Hiszen pl. az „erkölcstelen álmokért” senki sem vonható felelősségre.  Általában minden tudattalannak van tudatos előzménye, s az elfojtás, mint tudattalanná tevés félig tudatos attitüdök következménye, az eredmény megítélhető erkölcsileg, , de a felelősség megoszlása nehezen áttekinthető.

 

Sex  appeal, divatok  és  erkölcs

 

Bár a  „sex appeal”, vagyis az erotikus vonzerő  eléggé szubjektiv, hiszen ugyanazok a testi tulajdonságok egyesekre vonzóan hatnak, tetszenek és erotikus izgalmat ébresztenek,  másokra viszont egyáltalán nem (sőt, akár ellenszenvesek lehetnek),  s ez nemcsak egyénenként, hanem koronként és társadalmanként is változik.  Ez a változás jellemző felhasználásuk módjának erkölcsi szabályaira is.

A  sex appeal kapcsán többnyire mindenki a nőkre gondol,  holott a férfiaknál is jelentős szerepe lehet az erotikus vonzerőnek, hiszen a  „férfias testű  férfiak” többnyire minden téren sikeresebbek  kevésbé férfias társaiknál.   A nők számára – helyzetüknél fogva, egy patriarchális  társadalomban fontosabb a minél erőteljesebb sex appeal, ezért jobban is törődnek vele.  Testi megjelenésüket illetően legtöbben vonzónak tartják a derék és csípő arányain túl a fejlett és szimmetrikus melleket, a nagy szemeket, vastag ajkat és a kis orrot, valamint a hibátlan és feszes bőrt.  Mindezek érdekében a nők nagy anyagi áldozatokra is hajlandóak.  A fejlett ipari országokban sokat költenek nemcsak kozmetikai szerekre, hanem olyan kezelésekre is, mint a zsirleszívás, mell-kisebbítés vagy nagyobbítás, szőrtelenítés  stb. (A testi szépség oltárán a nők tizszer annyit áldoznak, mint a férfiak.)  Ide tartoznak természetesen a testékszerek és a  tetoválások is.  Az előbbiek viselésében napjainkig a nők, a tetoválás terén a férfiak jártak elől, ám ez a különbség egyre inkább elmosódni látszik. Ami azt mutatja, hogy a női emancipáció hatására  a férfiaknak is egyre fontosabb a saját sex appeal.

A  testápolással és a kozmetikai szerekkel  (vagy éppen műtétekkel)  mindkét nem  a saját nemi jellegének előnyös vonásait kívánja erősíteni és hangsúlyozni.   A kedvezőnek tartott testi jellemzőket igyekeznek láthatóbbá tenni  (dekoltázzsal  vagy  félig-meddig átlátszó ruhával, a haj, az arcbőr , ajkak és szemek színezésével stb.), a test előnytelennek érzett részeit pedig  igyekeznek ügyesen elrejteni.  A  sex appeal  erősítésének célja  a lehetséges partnerek figyelmének felkeltése, a nemi jelleg feltűnően szép és ingerlő bemutatása.   Ez leginkább akkor sikerülhet, ha a feltűnni vágyó elég jól ismeri a lehetséges és kívánt partnerek  erotikus „izlését”, preferenciáit.  Ez persze korántsem válik be mindenkinél.  Gyakran elfelejtik azt is, hogy a vonzóan dekorált testtel felkeltett figyelem csak az első lépés egy partner érdeklődésének lekötése felé, amely könnyen elvész, ha  a viselkedés  nem erősíti tovább  a  vonzerőt. A sex appeal gyakran hamis, megtévesztő képet mutat az egyénről, s ez erkölcsileg joggal kifogásolható.

A hangsúlyozott sex appeal természetesen az azonos neműek figyelmét is felkelti,  akik erre vagy  elismeréssel, s némi irigységgel reagálnak,  vagy náluk is  több-kevesebb erotikus vonzalmat és vágyfantáziákat vált ki.  Ez utóbbi nemcsak a homo-, vagy biszexuális beállítottságúaknál fordulhat elő, hanem a heteroszexuálisoknál is, bár ők rendszerint azonnal elnyomják, kikapcsolják és másként értelmezik az ilyen érzéseket, mintha erkölcstelennek tartanák azokat (holott természetes reagálások)

 A szexuális vonzerő egyik jelentős tényezője a sajátos,  nemre jellemző illat, ami az állatvilágban  magától adódik, különösen a párzási időszakokban. Az embernél azonban mindkét nem (szinte az ősidőktől fogva)  természetes vagy mesterséges illatosító szerekkel is próbálja  biztosítani. A  parfümök, kölnivizek és dezodorok rendszerint  a testszagot próbálják elnyomni, elrejteni, mert a közhiedelem szerint a testszag, például az izzadtságszag  általában visszataszító.  Ez a hiedelem azonban indokolatlan előítéletnek bizonyul;  ugyanis a tiszta test természetes szaga az erotikus orientációtól függően kellemes, sőt, izgató hatású lehet.  Az illatosító nélküli, tiszta testszagot vizsgálatok adatai szerint többen tartják kellemesnek és vonzónak, mint a mesterségesen illatosítottat.  Ez a tiszta bőr – elsősorban a  fő  erogén zónák – és a lehelet sajátos illatára  érvényes, hatása persze az egyéni ízléstől függően különböző.

A tiszta test erogén zónáinak hormonális illata,  vagyis a  feromon-hatás az állatoknál és embernél egyaránt  serkentőleg hat az erotikus viselkedésre, bár az embernél a hatás egyénenként számos tényezőtől függően különböző lehet..  Azonban sem a sex appeal, sem a nemi vágy nem tekinthető elsődlegesen hormonálisan meghatározottnak. Az erotikus vonzerő és reagálás idegrendszeri és hormonális mechanizmusai a tanult viselkedés szolgálatában állnak. Indokolatlan tehát azt feltételezni, hogy a vonzalmat  és annak időtartamát vegyi anyagok szabályozzák. Aki ilyen mesterkélt módon próbálja erősíteni erotikus vonzerejét, az egyrészt elavult előítéletnek hódol, másrészt erkölcsileg is elfogadhatatlan tévúton jár. A kívánt partner pillanatnyi látszatokkal történő megtévesztése helyett az őszinte megnyilvánulások nemcsak erkölcsösek, de hatékonyabbak is lehetnek.  

 

        Összefoglaló tételek

 

A  humanista erotikus viselkedés fontosabb erkölcsi elvei röviden:

1.     Legfőbb erkölcsi parancs a „biztonságos szex”, a „Ne árts!” alapelvének megfelelően.

2.     Együttes erotikus viselkedésre csak a megértésen alapuló. kölcsönös egyetértés alapján kerülhet sor.

3.     Az erotikus viselkedés akkor erkölcsös, ha pozitiv, egészségvédő hatással van a résztvevőkre

4.     Erkölcsileg kívánatos a résztvevők erotikus orientációjának kölcsönös elfogadása és összhangja.

5.     Az autoerotikus viselkedés is megfelelhet a humanista etika normáinak.

6.     Az élő, emberi testtől eltérő erotikus tárgyak használata wekölcsileg nem kívánatos.

7.     A prostitúció, mint az erotikus élmény üzletté degradálása, erkölcsileg is káros és kerülendő.

8.     Erkölcsileg bármely közösülési forma elfogadható a veszélyek hatékony kerülése esetén.

9.     A  kulturált erotikus viselkedés a szerelmi képesség fejlesztésének erkölcsileg kívánatos alappillére.

10.  A problematikus, önző, antiszociális erotikus viselkedések erkölcsileg is elítélendők. 

11.   Az erotikus partnerek megtévesztése hazugsággal vagy hamis látszatokkal: erkölcstelen.

12.   Erkölcstelen az erotikus gátlástalanság és promiszkuitás..

 

 

 

3.    Szociális nemi viselkedés  és univerzális  nemi   jogaink 

 

 A szexuális viselkedés egyik legnagyobb területe a szociális nemi szerepviselkedés, amelynek erkölcsi normái rendkívül jellemzőek az adott korra és társadalomra.  Az erotikus viselkedés a szociális nemi viselkedésben általában csak rejtett háttérként szerepel, mert a nemek közötti kapcsolatok más, szociálisan előírt szkriptjei állnak előtérben.  E normák egy része jogszabályokban is rögzített; nagyobbik része azonban nem kodifikált „illemszabály”, amit az idősebb nemzedékek és intézményeik böbbnyire verbálisan adnak tovább a fiatalabbaknak.  Mindkét fajta szkriptek értékeket, erkölcsi normákat fejeznek ki a társadalom kisebb-nagyobb csoportjai, vezető és vezetett rétegei részéről, és jülönböző módon, sokféleképpen próbálják meghatározni  az érintettek, vagyis a férfiak és a nők társas viselkedését.

Az erkölcsi értékek és normák mindig bizonyos csoport-érdekeket, szükségleteket fejeznek ki. Egy adott társadalomban található erkölcsi szabályok megértéséhez, értékeléséhez tehát ismernünk kell, hogy azok milyen csoportok vagy rétegek szükségleteit és érdekeit szolgálják. A szexuáletika számára elsődleges szempont a társadalom uralkodó, vagy a kevesek által követett erkölcsi normáinak viszonya az ott élők nemi egészségéhez, mint alapvető erkölcsi értékhez. Viszonyítási pontjaink a nemiségtudomány és az Egészségügyi Világszervezet (WHO)  megállapításai a nemileg egészséges társadalom kritériumairól és az egyének univerzális jogairól a nemi egészséget illetően. 

 

A társadalom nemi egészségének kritériumai

 

        Eszerint a nemi egészséget komolyan vevő és védelmező  társadalom  fő jellemzői:

1. A hatalom gyakorlóinak erkölcsi és politikai elkötelezettsége  a szexuális egészség feltételeit megteremtő, univerzális szexuális jogok érvényesülésének biztosítására. 

2. Ennek érdekében határozott intézkedéseket hoznak,például törvényeket alkotnak a nemek esélyegyenlősége, a szexuális visszaélések megelőzése, vagy a szexuális kisebbségek  szabadságának érdekében.

3.  Fontosnak tartják és megszervezik, hogy mindenki  hozzáférjen az életkorának megfelelő, szexuális információkhoz, vagyis gondoskodnak az átfogó és intézményes szexuális nevelésről. 

4. Mindezek érdekében intézkedéseket hoznak a jól képzett szakemberekből álló infrastruktúráról, amely segíteni tud a felmerülő problémák megoldásában. Ez szexológiai képzési és továbbképzési programokat jelent a pedagógusok, pszichológusok, orvosok és más szakemberek számára.

5.  A nemileg egészséges  társadalom biztosítja a nemiségtudományi kutatómunka feltételeit  a szexuális egészséget veszélyeztető társadalmi jelenségek felderítésére és elhárítására.  Ez többek közt statisztikai felügyeletet  (kérdőíves és interjús felméréseket stb.)  jelent.

6.  Alapvető  jellemzője az ilyen társadalomnak a  nyiltság kultúrája,  aminek mutatója, hogy a média rendszeresen és széleskörűen foglalkozik a szexuális egészség  jelentőségével és helyzetével, s ennek során felhívja a figyelmet a veszélyeztető tényezők elkerülésének lehetőségeire.

 

 Ezek a pontok összefoglalják a társadalom vezető köreinek erkölcsi felelősségét az ott élő férfiak és nők nemi egészségét illetően. Közülük az egyének és csoportok univerzális nemi jogainak biztosítása tűnik a legfontosabbnak, amit érdemes bővebben elemezni.  Előbb azonban vessünk egy pillantást az eddigi, patriarchális társadalmak nemi erkölcsi normáira. 

 

 A patriarchális erkölcs szociális  jellemzői

 

A „patriarchális”  jelző pontosan kifejezi, hogy az utóbbi évezredek társadalma „atyák által vezetett”, vagyis a férfiak uralma alatt álló társadalom, amelyben a nők csak alárendelt, kiszolgáló szerepet kaphattak (kivéve pl. az uralkodó osztály „férfiasabb” asszonyait).  Ezt tükrözték a jogszabályok is, amelyek jóformán csak a férfiaknak biztosítottak jogokat, míg a nőknél inkább csak a kötelesslgeket határozták meg. Az utóbbi két évszázadban ugyan a munkás- és nőmozgalomnak nagynehezen sikerült kiharcolnia a nemek formális egyenjogúságát, de ez a nők számára sokáig elég szűkkörű volt és korántsem jelentett esélyegyenlőséget, sem a közéletben, sem a magánéletben.

A saját tulajdonú magánvagyonból és a politikai hatalomból a nőket kizárták; joguk csak a férjüktől származó gyermekek szüléséhez, gondozásához és neveléséhez, valamint a család kiszolgálásához  volt.  (Ezt jól kifejezte a német közmondás:„Kinder, Küche, Kirche” –vagyis A GYEREKEK, A KONYHA ÉS A TEMPLOM)  Kereső foglalkozást még az alsóbb osztályok női is csak ritkán és korlátozottan vállalhattak, s ők is csak a képzettséget nem igénylő, rosszul fizetett munkákat. A társadalom nemi egészségének fentebb jelzett, 6 pontba foglalt erkölcsi normájából a világ legtöbb országában még ma sem teljesítettek egyetlen egyet sem. Hazánkban sem iktatták még törvénybe a nemi egészség univerzális jogait, a szexuális kisebbségek szabadságát, nem gondoskodtak az átfogó, intézményes nemi nevelésről és terápiáról, vagy a nemiségtudományi kutatómunkáról és a média nemiséget érintő  tartalmainak egészségvédő szabályozásáról.

Az ugynevezett „szocialista”  országokban sem volt jobb a helyzet.  Erkölcsi kérdésekkel csak a „proletár-diktatúra” megerősítése szempontjáből foglalkoztak a hatalom ideológiai kiszolgálói.  A nő joga és kötelesslge, hogy ugyanúgy dolgozzon mint a férfi, s közben szüljon gyermekeket.  A marxista etika szemelvénygyüjteménye (Farkas, E.  1973)  csak futólag és mellékesen foglalkozik a „szerelem és csaléd” erkölcsének kérdésével, s 2-3 oldalon idézi  Engels korszerű gondolatait is a nők felszabadításáról, de a politikai gyakorlat ezt nem vette komolyan.

Az iparilag fejlett, nyugati országok a nemi viselkedés morális voltának jogi szabályozása és ennek végrehajtása terén nálunk előnyösebb  helyzetben voltak, némileg túlzásba vitt liberalizmusuk (és a mítikus ideológiák erős befolyásának eltűrése) ellemére is.. A nemek teljes esélyegyenlősége és univerzális nemi jogai azonban még ott sem valósultak meg. Ma is mindenütt érvényesül (bár helyenként már gyengébben)  a nemek megítélésének erkölcsi kettős mércéje:, amely a férfiaknak jóval zöbb szabadságot biztosít. Ezt egyértelműen tükrözik a ma is uralkodó, hagyományos nemi szerepek. Amelyek szerint a biológiai nemi különbségek és adottságok folytán a férfi nemcsak erősebb, hanem okosabb és kreativabb is a nőnél, tehát vezetésre és uralkodésra termett A patriarchák viselkedésének vezérelve a nemek jogi és esély-egyenlősége helyett a profit, a vagyon-szerzés, aminek minden mást alárendelnek. A biológiai nemi különbségek jelentőségét alaptalanul eltúlzó és meghamisító szexizmus vagy „hím sovinizmus” a valódi esélyegyenlőség nehezen leküzdhető akadálya, amely a nőmozgalom erkölcsileg is jogos igényeire erőszak-hullámmal reagál.

Ez újra a „nemek harcát” erősíti az együttműködés helyett. Ebben mindkét oldalnak szélsőséges  irányzatai is vannak: egy szexista irányzat a kiszolgálástól eltekintve mindenből kizárná az „alacsonyabb-rendű” nőket.  Egy feminista irányzat pedig mindenből (még az erotikus élvezetből is) kihagyná a férfiakat. Jogos kérdés, hogy az ilyen antagonisztikus attitüdöknek milyen szerepük lehet pl. a homoszexuális viselkedésformák terjedésében.

A férfiak dominancia-védelmének „utóvéd-harcát”  szolgálják a nemiségtorzító  ideológiák (vallások, ezotéria, asztrológia-kultusz és egyéb, tudományellenes „tanok”)  népszerűsítésének állandósult kampányai, amelyek a humanista szexuáletika nézőpontjából súlyos erkölcsi vétségeket jelentenek. Ezek ugyanis olyan, a nemi viselkedést is erősen befolyásoló, negativ előírások (szkriptek), amelyek káros hatása nemcsak a nemi partnerek közötti konfliktusokban és nemi funkciózavarokban  jelentkezik, hanem identitás- és orientációs zavarokban, sőt, a nemi úton terjedő, veszélyes fertőzéaek járvány-méretű szaporodásában is. Ezek ellen a patriarchális erkölcs uralma nem nyújt semmilyen védelmet.

 

Nemi függőségek a mai patriarchátusban

 

Az ember kétségkívül többféle függőségben él.  Egyrészt a más élőlényekhez hasonló függőségben;  hiszen egy apró bolygón nindenfajta élet  függ a geológiai és kozmikus adottságoktól  (vízkészlet, hőmérséklet-ingadozás, a bolygó forgása önmaga és a Napnak nevezett, fény-energiát sugárzó csillag körül stb.).  Másrészt, mint az élőlények evolúciójának sajátos fejlettségű változata, körülményeinek  egyre gyorsuló változásaitól is függ, s mindezekhez alkalmazkodni igyekszik.  Ha sikerül, akkor viszonylag függetlennek, autonomnak érezheti magát, mert az alap-függések elfogadásával és rugalmas kezelésével van némi szabadsága.  De nem mindig sikerül, s ilyenkor kényszerű,. vagy éppen patologikus függőségek, erkölcsileg is kérdéses dependenciák alakulnak ki.   

 Az iparilag fejlettebb patriarchátusokban is egyre komolyabb egyéni és társadalmi problémát jelentenek a különböző szenvedélybetegségek, az  addikciók, amelyek kiszolgáltatott, függő helyzetbe hozzák gyakran nemcsak az egyént, hanem a partnerét és családját (vagy egy nagyobb közösséget) is. Hazánkban szintén terjed ez a jelenség, elsősorban a drogfüggőség formájában. De már régóta megtalálhatók a nemi függőségek (dependenciák) is, amelyek többnyire kevésbé feltűnőek, de éppoly veszélyesek lehetnek, mint a másfajta függőségek. Ezért indokolt a témával kapcsolatos tudományos megállapítások számbavétele egy másik könyv (Szilágyi V., 2010) alapján.

Mi az amit tudnunk kell a nemi függőségekről? Egy modern szexológiai szótár  (Pschyrembel  Wörterbuch Sexualität, 2003)   többek közt ezeket írja erről: 

„A függőség (dependencia) ellenállhatatlan szükségletet, ráutaltságot jelent  egy adott egyénre, viszonyra, helyzetre vagy dologra.   A  szexuális függőség szintén kiszolgáltatja az egyént egy partnernek, a szexuális kapcsolat sajátos formájának, vagy egy tényleges kapcsolat nélküli, képzeleten (fiktiv ingereken) alapuló szexuális tevékenységnek.  Bár minden szerelmi kapcsolatban megtalálható bizonyos fokú, kölcsönös függőség, amelynek jelentős szerepe lehet a kapcsolat fennmaradásában, de  csak az egyoldalú függőség esetén  vezet feszültségekhez, konfliktusokhoz és lelki zavarokhoz..  Igen könnyen keletkezik függőség az olyan kapcsolatokban, amelyekben a szexuális viselkedés különleges formái jelennek meg,  vagy ha a függőségre hajlamos egyén infantilis jellemvonásokkal illetve értelmi fogyatékossággal rendelkezik.” 

 

         Világos, hogy a függőség, s így a nemi függőség is káros lehet az egyénre és szociális környezetére. De lehet-e erkölcstelennek is nevezni?  Egy beteg állapot önmagában aligha nevezhető erkölcstelennek. De ha ezt az állapotot valaki a várt, pillanatnyi élvezet miatt önmaga idézi elő. akkor az már erkölcstelen viselkedés eredménye, bár valószínűleg a körülményeinek, szociális környezetének is felróható. Nyugati országokban egyre több felnőttet emiatt kezelnek.(Young, K.,2001)  Bár sokak szerint a szexfüggőség egyáltalán nem betegség, hanem a lusta emberek mentsége, akik képtelenek kontroll alatt tartani vágyaikat. Pedig ez a szenvedélybetegség a szakértők szerint – amellett, hogy egyeseknek jó üzlet – komoly probléma. Csakúgy, mint az alkoholisták, a dohányosok vagy épp a drogfüggők esetében, újra és újra hajszolja a beteget, egészen addig, amíg ki nem elégíti a megújuló  szükségleteit.

          Az erotikusan függők nemi együttlétei egyáltalán nem a pozitiv érzelmekről szólnak; a cél ugyanis az, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb „macerával” kielégüljenek. A legfrissebb statisztikák szerint az ilyen függőségben szenvedők az elmúlt évtizedben többnyire a fiatal, 20-30 éves korosztályból kerülnek ki.Az USA-ban összesen 9 millió embert érint, vagyis a függőség mostanra már a teljes lakosság 3-4%-át érinti. Az erotikus függőség járványszerű terjedéséért a szakemberek az internet miatt egyre könnyebben hozzáférhető pornót teszik felelőssé, és figyelmeztetnek, hacsak nem történik változás, a betegség komolyabb probléma lesz, mint azt most el tudjuk képzelni. Ez a függőség hazánkban sem ismeretlen, hiszen egyre többen állmak elő meglepő vallomással. Többségük azonban nem kér segítséget, mert  magának sem ismeri be.Becslések szerint közel százezer embert érinthet hazánkban az erotikus függőség. Nehéz felbecsülni, hogy ez mekkora erkölcsi problémát és károkat  jelent..

Mindez szorosan összefügg azzal, hogy lényegében ma is patriarchális társadalomban élünk, éppúgy, mint az Európai Unió más tagországai. De ugyanez volt a helyzet a megelőző, un. államszocialista időszakban is.  A nemek egyenjogúsága akkor is csak formális volt.  S bár hivatkoztak a nemek viszonyának humanizálódására  és így nagyobb szabadságára, , valójában átvették a fontosabb, patriarchális szexuáletikai normákat. Az egyetemek és főiskolák  számára kiadott, „A szocialista erkölcs elméleti kérdései”  (1975)  c. tankönyvszerű szöveggyüjtemény egyik tanulmányában  pl. azt olvashattuk, hogy a „nemi ösztön” és a nemi kapcsolatok humanizálódása a szocializmusban is folytatódik, „mint azoknak a szabályoknak és szokásoknak  a felszámolása, amelyek történetileg idejétmúltak és amelyek vallásos. misztikus, tudománytalan elemeket tartalmaztak.”  (211. old.)   Ezután azonban kifejti, hogy a nemi ösztönból fakadó szerelem problémáit csak a házasságban és családban lehet megoldani, a nemi szükségletek kielégítésének „erkölcsileg szentesített” helyén.  Vagyis nagyjából ugyanazt írja elő, mint a valláserkölcs. 

 

A nemi függőségek  sajátosságai – és az erkölcs

 

Mai társadalmunkban is sokféle függőség található, s ezek között  csak az egyik fajta a nemi függőség, amelyhez  persze gyakran egyéb függőségek (ko-dependenciák) is társulnak. Nem mindig könnyű ezeket elkülöníteni egymástól és megállapítani, hogy közülük melyik a legalapvetőbb.  Felismerésüket pedig megnehezíti, hogy a legtöbb érintett egyén nem tudja, s így nehezen ismeri el, hogy nem tud uralkodni kóros függőségein, nem tudja abbahagyni megszokott, de kényszeres jellegű viselkedését. Nemi függőség esetén ez ráadásul a nemiség mindhárom megnyilvánulási területén jelentkezhet.  A reprodukció, a fajfenntartás terén például úgy, hogy valaki vagy nagyon akar, vagy nagyon nem akar saját gyewrmeket, s ezért mindenre képes.  Az  erotika  terén a kényszerű és kizárólagos  erotikus orientációk és közösülési formák jelentenek dependenciát (például a pedofilia  esetében).  Bonyolultabb a helyzet a szociális nemi szerepviselkedések terén, ahol a közvélemény által megerősített megszokás teszi nehezen felismerhetővé a dependenciákat.  Hiszen pl. az erősen hagyományos férfias vagy nőies viselkedésről ki gondolná, hogy dependencia?   

Adódnak bonyolult helyzetek is.  Például a társfüggőség  (ko-dependencia)  olyan esetei, amikor valaki nem tud szabadulni egy dependens partnertől (mert szereti és segíteni akar neki, vagy mert fél tőle  stb.). Ilyenkor az a fő probléma, hogy a társfüggő értéktelennek tartja önmagát, csökkentértékűségi komplexusa van, amit nem tud kompenzálni. Az érzelmi-erotikus függőség legsúlyosabb szakaszában a függőség már olyan erős, hogy az érintettek nemcsak az erkölcstelenségtől, hanem a törvénysértéstől sem riadnak vissza.  A szexfüggő ilyenkor agresszivebbé válik, s hajlamos erőszakot, visszaélést elkövetni  feszültségeinek csökkentése érdekében. Ez irányulhat a feleségére vagy partnerére  (ha van neki), de akár a saját, vagy ismerős gyermekre is.  Szerencsére ez a fokozat férfiaknál sem túl gyakori, de – a jogi szankciók mellett -  mindenképpen komoly pszichoterápiás kezelést igényel.  Sajnos, maguk a szakemberek sem eléggé felkészültek az ilyen esetek kezelésére.  Ezért is lenne fontos a prevenció, a humanista erkölcs elvein alapuló nemi nevelés.

A  szexuális függőség gyakran kötődik szokatlan és problematikus szexuális viselkedésmódokhoz, például a szexuális fetisizmus”  különböző  formáihoz. Tudományos kutatók alig száz éve vették észre, hogy a meztelenség látványának vagy ábrázolásának erotizáló hatásain túl egyesekre a legkülönbözőbb tárgyak és jelenségek is izgatóan hatnak, sőt, nélkülözhetetlenek az erotikus kielégüléshez.  Ma már közismert, hogy például a nemi szervekre emlékeztető tárgyak, vagy a szeretkezések során keletkező hangokra emlékeztető zeneszámok erotikus izgalmat válthatnak ki.  Függőséget azonban ez csak akkor jelent, ha valaki ezek nélkül nem is tud erotikus izgalomba jönni.  Szexuális fétis lehet pl. egy bugyi vagy más, intim ruhadarab, testékszer, tetoválás, bizonyos testrészek  (hajviselet, lábak,mellek stb.) különleges formája, egyes erotikus  segédeszközök, afrodiziákumok, vibrátorok  stb.  De ide tartozik többek közt a  fetisiszta transzvesztizmus  is, amelyben pl. egy férfi azért öltözik női ruhába, mert e ruhadaraboktól varázslatos, fétisszerű, erotikusan izgató hatást remél.  

A leggyakoribb  erotikus fétisek közé tartoznak az afrodiziákumok, vagyis az erotikus vágyat és teljesítményt növelő szerek kényszeres használata.  Ez nemcsak a tényleges szexuális funkciózavarok esetén fordul elő, hanem a szexuális gátlások, a kudarctól való félelmek leküzdésére is  sokféle formában használják. Az alkoholon kívül különböző növényi vagy állati eredetű szerek mellett ma már leginkább bizonyos gyógyszeripari termékeket, merevedést serkentő és potencianövelő drogokat  (Viagra, Cialis, Levitra stb.) szednek olyanok is, akiknél egyáltalán nem lenne indokolt.  Egyes afrodiziákumok kifejezetten fétis-jellegűek, s azért okoznak erotikus függőséget, mert  tudatlanságuk és előítéleteik folytán az érintettek azt hiszik, hogy  erotikus kéjérzetük és kielégülésük csakis ezek birtoklása és használata révén lehetséges.  Ez a hit néha az önszuggesztió erejével hat, s ilyen szempontból hasonlít a gyógyszerkísérletekben alkalmazott, hatóanyagnélküli  tabletták  (placebo)  kedvező hatásához.  Egyes „parti-drogokat”  a fiatalok kifejezetten azért fogyasztanak, mert remélik, hogy ezek révén (módosított tudatállapotban) különleges erotikus élményekhez juthatnak. Ez pedig egyenes út a drogfüggőséggel kombinált erotikus függőséghez. Nem tudják, vagy nem törődnek vele, hogy ez erkölcstelen, káros  viselkedés.

 

Függőségek az  erotikus  szolgáltatástól 

 

        A  prostituáltak viselkedése részben egyértelműen szexfüggő, hiszen egész egzisztenciájuk az erotikus szolgáltatásaikon alapul, bár ez elválaszthatatlan a pénz-  és gyakran a drogfüggőségtől is.  Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szexuális függőség tipikus példája a prostitúció, amely ma már nemcsak a nőknél, hanem férfiaknál is előfordul, akár „hivatásos” formában gyakorolják, akár titkos jövedelem-kiegészítésként. Hangsúlyozandó:, hogy a prostituált nők nem azért válnak szexuálisan dependenssé, mert nagyon igénylik és élvezik az erotikus szolgáltatást (sőt, erre többnyire képtelenné válnak!), hanem, mert az elvárt jövedelmet csak így tudják biztosítani.  S nem kell ahhoz „hivatásos szex-munkásnak”  lenni, hogy valaki szexuális függőségben éljen.  Ez egy házasságban is megtörténhet, amikor pl. valaki nem a saját érzelmei és igényei miatt, hanem csak ebből származó előnyei, vagy „házastársi kötelessége” miatt elégíti ki partnere erotikus igényeit.  

          Csak a 20. században kezdett ez megváltozni, egyrészt az emancipációs nőmozgalom, másrészt  (a háborúk folytán) a női munkaerő iránti, erősödő igények miatt.  De azért indokolt kérdés, hogy a patriarchális monogámia nem hoz-e gyakran létre kölcsönös szexuális függőséget  (ko-dependenciát)  a házastársak között?  Ha valóban komolyan veszik a hagyományos értelemben vett „hűséget”, mint szexuális kizárólagosságot, akkor  erotikus (és egyéb) igényeik kielégítésében kizárólag egymásra vannak utalva  (eltekintve pl. a maszturbálástól, ami többnyire pornográf képekhez vagy fantáziákhoz kötődik).  Ez, viszonylag gyorsan telítődést hoz létre.  Amit ugyan  csökkenteni lehet kisebb-nagyobb  szeretkezési szünetekkel, vagy a megszokott gyakorlat új helyzetek, új időpontok  révén történő  módosításával, de  hosszabb távon eltűntetni kevesen tudják.  Az  erotikus egymásra utaltság  és telítődés tehát fokozatosan csökkenti az egymás iránti erotikus igények intenzitását, de többnyire nem egyformán mindkét partnernél;  a nőknél gyorsabban, mint a férfiaknál  (részben, mert kevésbé van módjuk más, választott kapcsolatra).  

   Ugyanakkor viszont  a titokban félrelépő férj  is függő helyzetbe kerülhet.  Hiszen egyrészt bizonyítania kell  (bűntudatból, vagy a lelepleződés veszélye miatt), hogy  kívánja a feleségét és nem hanyagolja el erotikusan. A „megjátszás” ugyanis férfiaknál is lehetséges. Másrészt függő helyzetben van a titkos szeretőjétől vagy futó kalandjainak partnereitől, hiszen elárulhatják, ezért nekik is kell ajándék vagy ellenszolgáltatás, tehát áldozatot kell hozni a titkos élvezetekért, ami szintén kiszolgáltatottság. De függő helyzetben van a nemi úton terjedő fertőzések veszélye miatt is. Mindez egyértelműen felveti az erkölcsi züllés veszélyét.

 

A  pornó  és  a „cybersex”  függőség

 

Egyre több szó esik napjainkban az  internet-függőségrőlez nemcsak a felnőttek, hanem a fiatalok körében is erősen terjed, s gyakran éppen az erotikus függőség egyik megnyilvánulása.  Lényege, hogy a dependensek rendszeresen hosszú órákat töltenek el az interneten  többnyire éppen az erotikus illetve pornográf oldalakon, vagy az erotikus ingereket kínáló programokon.  A  pornográf  tartalmak nézegetése természetesen erotikus izgalmat kelthet, meglódítja a fantáziát és némi öningerléssel kiegészítve. erotikus kielégülésekhez vezethet. Erkölcsi szempontból azonban korántsem mindegy, milyen viszonyulást és viselkedést sugall a pornográfia.  Amely egy patriarchális társadalomban legtöbbször a férfi által tárgyként kezelt és megalázott nemi partner durva kihasználásának eseteit népszerűsíti. S ezt a kritikátlan (férfi) néző könnyen „természetesnek”  érzi és átveszi, önmagát is dominánsnak érezve.  Minél gyakoribb a pornó-nézés általi élvezkedés és kielégülés, annál gyorsabban kialakul a pornó-dependencia, a kényszeres pornózás.. S ezzel vége a felelős, erkölcsös viselkedésnek. Hiába könyörög neki egy meglevő partner, aki végül maga is ko-dependenssé válhat a dependens partner mellett.

Az internet-pornográfia színes választéka rendkívül  változatos erotikus ingereket biztosít,  ezek mellett az esetleg meglevő, valóságos partner erotikus jelentősége háttérbe szorulhat és érdektelenné válhat, ami aztán a partner elhanyagolásához és titokban tartott, új (omline vagy offline) kapcsolatokhoz vezethet.. Ez az erkölcstelen „internetes hűtlenség” esete. (Egy hozzám segítségért forduló asszony elmondta, hogy férje otthon, sőt, a munkahelyén is gyakran internetezik, pornóképeket néz, az ún. „chat-szobákban” pedig nemcsak levelez idegen nőkkel, hanem újabban találkozgat is velük, futólagos szex-kalandok céljából.  A  férfi maga is elismerte, hogy nem tud ellenállni az internet-nyújtotta lehetőségeknek, bár szeretne ettől megszabadulni, nemcsak a felesége miatt, hanem, mert már két munkahelyéről azért bocsátották el, mert munkaidő alatti, hosszas internetezését észrevették.)   

.  Ehhez kapcsolódik az erotikus függőségek  napjainkban feltűnő, újabb lehetősége,  az úgynevezett  cybersex-dependencia, vagyis  az internet révén létrehozott, olyan erotikus kapcsolat, amelynek résztvevői  „online”, vagyis virtuálisan nemcsak levelezhetnek, hanem a névtelenségben maradva láthatják és hallhatják is egymást. Sőt,  az erre a célra kidolgozott eszközök (szenzorok, vibrátorok)  és computer-programok révén arra is képesek, hogy egymást erotikus izgalomba hozzák és kielégítsék. Vagyis a tényleges testi kapcsolat nélkül, de egymást látva, hallva és  érzékileg is érezve „teljes értékű” erotikus kielégülést nyújtanak egymásnak. Érthető, hogy a terjesztésében érdekeltek ezt a „biztonságos szex”  egyik lehetőségeként  propagálják, hiszen általa sem fertőzéstől, sem nem-kívánt terhességtől nem kell félni. Sőt, még a szokásos „félrelépésektől” sem, hiszen a résztvevők nem ismerik egymást, csak virtuálisan találkoznak.  Ez méginkább úgy biztosítható, hogy a résztvevők egyike  (többnyire a nő)  „animált alak”,  tehát nem valóságos személy, hanem computer-technikával létrehozott és beprogramozott, virtuális személy.  Ugyan ez ma még elég költséges szórakozás, de a közeli jövőben elterjedhet. (Haeberle, E.2004),  A kérdés csak az, hogy erkölcsileg  és a lelki egészségre milyen hatása lesz. Nagyon valószínű, hogy inkább negativ, mert a látszólagos intimkapcsolat feleslegessé teheti, de nem pótolja a meglévő, vagy lehetséges, valódi intim kapcsolatot. Viszont létezik egy pozitiv, erkölcsös kivétel is: amikor testileg fogyatékos személyek épp a cybbersex révén juttathatják egymást erotikus élményekhez. Amihez joguk van, de másként nehezen biztosítható.

 

Újabb „szexuális  forradalom”? 

 

Az egyik legtekintélyesebb szexológus,  Erwin Haeberle (2004), a milliók által látogatott, 14 nyelven (köztük magyarul is!) olvasható weblap létrehozója azt írta erről egy tanulmányában, hogy az internettel  az erotikus viselkedésnek egy teljesen  újszerű  formája alakul ki, amely egyre több embert érdekel.  Épp ezért a tudománynak is foglalkoznia kell e témával, hogy azt minden lehetséges következményével együtt megértsük.  Hiszen köze lehet a fokozódó elmagányosodáshoz, és kötődési képtelenséghez, vagy az általános értékválsághoz.  Ami a tudományt, s azon belül elsősorban a szexológiát illeti,  a nyugati világ szakemberei, kutatói közül egyre többen foglalkoznak a szexuális függőségekkel.  Már közel 23 éve jelenik meg például az a szexológiai szakfolyóirat  (Sexual Addiction & Compulsivity),  amelynek közleményei a szexuális függőségek gyógyítását és megelőzését szolgálják. (Sajnos, nálunk csak online hozzáférhető.) Ennek egyik cikke a  „Szexaholizmus perspektíváiról”  szól,  s egy szexfüggő nő esetének elemzése alapján  arra következtet, hogy a társadalmi viszonyok alakulása  elősegíti a  szexfüggőség atmoszférájának kialakulását, s így a „szexaholizmus”  könnyen a közegészséget fenyegető járvánnyá válhat.  

Egy amerikai  pszichológusnő  (K.R.Young, 2001)  az elsők közt figyelt fel  az interneten elérhető pornográf oldalak és virtuális kapcsolati lehetőségek kétes hatásaira. Vizsgálódásai során megállapította, hogy a 20. század  végén  már legalább 200 ezer amerikai kereste és használta rendszeresen  a „cybersex”-et, vagyis  az internet révén elérhető erotikus élményeket... Ide tartozik  többek közt az irányítható „computer-bébik” manipulálása stb.  Könyvének címe arra utal, hogy egyre többen és egyre jobban  „belebonyolódnak az elektronikus világhálóba”, amely  aztán időrabló hobbivá, sőt, szenvedélybetegséggé válhat.  A szerző első közleményei nyomán  rengeteg segítséget kérő levelet és telefonhívást kapott, ezért létrehozta  az „Online Addikciók Központját”, amely mindenekelőtt az internetes  szex-addikciókkal, a „digitális  drogok” használóinak tudományos vizsgálatával és gyógykezelésével foglalkozik. Megállapította, hogy  a  virtuális  szexet sokan vonzóbbnak találják, mint a tévézést, az olvasást vagy akár a sportot. Ezáltal ugyanis zavartalanul kifejezhetik, sőt, kielégíthetik addig titkolt, vagy elfojtott  erotikus vágyaikat, hiányérzeteiket.  

Úgy tűnik, hamarosan az elektronikus világháló lesz  a szexuális kapcsolatlétesítések és a „félrelépések”  első számú  terepe.  Young szerint  a  cybersex használat addikcióként nemcsak az egyéneket, hanem közvetve a házasságokat és családokat is veszélyezteti.  Sőt,  már „cyberszexuális forradalomról”  beszél, az 1960-as és 70-es évek „szexuális forradalmának”  újabb hullámáról, amely  csendesebb és kontrollálatlanabb, mint az előző, s egyelőre beláthatatlan hatással lesz  egész  szexuális kultúránkra és erkölcsileg kívánatos viselkedésünkre. 

 

A  nemi  függőségek  prevenciója

 

Az említett erotikus függőségek előfordulási gyakoriságáról  sajnos, nem rendelkezünk megbízható adatokkal,  részben titkoltsága, tüneteinek és diagnózisának bizonytalansága, részben pedig a megalapozott szexológiai adatgyűjtések hiánya miatt. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy nincs olyan társadalmi csoport, amelyre különösen jellemző lenne;  tehát a társadalom bármely szintjén előfordulhat. Egy svéd internetes felmérés szerint 2002-ben az internetező férfiak kb. 6%-a bizonyult erotikusan dependensnek. Azóta ez az arány nyilván növekedett, de fogalmunk sincs róla, hogy a gazdasági világválság hatása hogyan befolyásolta a szexfüggőségek alakulását. 

Különösen keveset tudunk a nem-erotikus szexuális függőségekről, amelyek a gyermeknemzéssel, vagy a szociális nemi szerepviselkedéssel kapcsolatosak. Ha például az újszülött nemének megállapítása problematikus, általában a szülők kívánsága vagy az orvos javaslata volt a döntő, akár egy kis „kiigazító műtét” árán is. Fejlettebb nyugati országokban, így Németországban is a „Transzidentitás és Interszexualitás Társasága” ezt erkölcstelennek tartotta, s nemrég kiharcolta, hogy interszexuális újszülötteknél ne írjanak be semmilyen nemet a megfelelő rovatba.  Erkölcsileg ugyanis mindenkinek jogábsn áll eldönteni, hogy melyik nemhez tartozik, s ezt az újszülött is megteheti, ha felnő.  A választás lehetősége pedig a férfi és női nemen kívül már jó néhány  (az USA-ban mintegy 50) más kategóriára is kiterjed (pl. „androgyn,  transgender, intersex  stb.). Ez ugyan ma még erős túlzásnak és veszélyesnek látszik, de tény, hogy megerősíti a szabad nemválasztás jogát és erkölcsösségét, legalábbis az autonom felnőtteknél.

Mindenképpen indokolt az a kérdés:  milyen módon tudnánk az így felmerülő egyéni és társadalmi veszélyeket elhárítani? Rendeletekkel, jogi eszközökkel ez aligha sikerülhet.  A pornográfia-ipart pl. sem az interneten, sem a tévében, sem a média más eszközeiben nem sikerül lényegesen korlátozni.  Ugyanez vonatkozik a prostitúcióra, amely a nyugati világban szinte korlátozás nélkül „virágzik”  és terjed  (kivételt talán csak Svédország jelent).  Sokan a vallásos tanoktól és az egyházaktól várják a szexuális függőségek kiküszöbölését, ám ezeket az újabb felmérések adatai szerint egyre kevesebben veszik komolyan, mert elavultnak és túlzottnak érzik a vallási követelményeket. Minthogy pedig főleg az erotikus függőségek gyakran járnak együtt a drogfüggőséggel,   e kettő megelőzését is érdemes lenne  összekapcsolni.

A WHO meghatározása szerint az egészségfejlesztés folyamatában döntő fontosságú az életkornak megfelelő szükségletek kielégítése. Ebből nem kellene kihagynunk a tizemévesek olyan nemi szükségleteit, mint a szülőkről való érzelmi leválás, az erotikus és párkapcsolati készségek fejlesztése és az intimkapcsolatok gyakorlása. Köztudott, hogy a szerelemnek és az intim kapcsolatoknak milyen jelentős személyiségfejlesztő hatásuk lehet, ha a fiatalok megfelelő felkészítés alapján lehetőséget kapnak ilyen kapcsolatok létesítésére. Ennek egyelőre csak a jogi feltételei adottak.

 Mai ismereteink szerint a nemi viselkedés  egészségessé és kulturálttá tételének egyetlen hatásos módja a tudományosan megalapozott, átfogó és intézményes  nemi nevelés, a nemi viselkedésre is kiterjedő, preventiv egészségvédelem lenne. Ez viszont a mai, még mindig alapjában patriarchális társadalomban aligha valósítható meg. Sajnos, még kevesen ismerték fel  nálunk is a köznevelés és közegészségügy illetékes vezetői a megoldás lehetőségét. Ezért van az, hogy a megalapozott és átfogó, vagyis a vázlatos biológiai felvilágosításon túlmenő szexuális nevelés még hiányzik a magyar, de több más ország iskoláiban és egyéb köznevelési fórumain is;  annak ellenére, hogy korszerű szakirodalom és nevelési tapasztalatok is bőven állnak rendelkezésre.  Érdemleges preventiv intézkedések hiányában így mindenkinek saját erkölcsi felelőssége alapján kell beszereznie a szükséges ismereteket, felkészültséget és autonómiát.

 

Univerzális nemi jogaink erkölcsi jelentősége 

 

A szexuális dependenciák prevenciójában nélkülözhetetlen segítséget jelenthet a Szexuális egészség Világszervezete  (WASH)  szakemberei által 2000-ben kidolgozott, majd 2014-ben pontosított, és a WHO által elfogadott, univerzális nemi jogok meghatározása.  Ezek 14 pontja (csupán a címekre szorítkozva)  a következő:

          1. Az egyenlőség  és diszkrimináció-mentesség  joga  

          2. Az egyének joga az élethez, a szabadsághoz és a biztonsághoz 

          3. Mentesség joga a kínzástól, a kegyetlen, megalázó, embertelen bánásmódtól vagy büntetéstől

         4. A  magánélet  joga

            5. Az egészség, s ezen belül a  nemi egészség legmagasabb szintje elérésének joga, ami lehetővé   teszi a kellemes, kielégítő és biztonságos nemi élményeket 

 6.  A tudományos eredmények és alkalmazásuk előnyei igénybevételének joga

 7.  A tájékozódás joga

 8..  Jog az oktatáshoz- és az átfogó szexuális neveléshez

           9.  Jog az egyenlőségen, a teljes és szabad egyetértésen alapuló házasság, vagy hasonló   típusú    kapcsolatok létrehozására és felbontására

                                   10.  Jog a gyermekvállaláshoz, a gyermekek számának és születésük idejének eldöntéséhez, továbbá az ehhez szükséges információkhoz és  módszerekhez

  11.  A gondolatok, vélemények és azok szabad kifejtésének joga

 12.  A szabad társulás és békés gyölekezés joga 

 13.  Részvétel joga a közéletben és a politikában

 14.  Jog az igazságszolgáltatás, jogorvoslás és kártérítés eléréséhez.

 

Mindegyik tétel az egyének mellett a csoportok nemi jogaira is vonatkozik; ez különbözteti meg a korábbi, 11 tételes és csak az egyéni nemi jogokat felsoroló tételektől.  A humanista szexuáletika szempontjából minden, említett jog rendkívül jelentős és indokoltnak tűnik beépíteni az egyes országok polgári törvénykönyvébe.  Az első a korszerű, kulturált nemi viselkedés gyakorlóinak jogi egyenlőségét és diszkrimináció-mentességét hangsúlyozza, tekintet nélkül a nemre, életkorra és népi vagy világnézeti hovatartozásra.  De mindegyik tartalmazza a korábbi jogi nyilatkozat valamelyik pontját is (amelyek elemzését lásd:  Szilágyi V. 2010,  100-110.p.) .  A második és harmadik  jog is általános, mindenkire érvényes tétel; itt azt hangsúlyozza, hogy a különbözó, kulturált nemi viselkedésekre is érvényes. Hogy mitől kulturált egy nemi viselkedés, azt  a reprodukcióval és az erotikával kapcsolatban  már tisztáztuk, s az esélyegyenlőséggel kiegészítve ugyanazok az alapelvek érvényesek a magán- és közéleti nemi szerepviselkedésre is. Aki tehát ezek ellen vét, az sérti a humanista nemi erkölcsöt.

„magánélet joga” itt egyértelműen a nemek magánéletének szabadságára  vonatkozik, amit a patriarchális (vallás)erkölcs a házasságban élők számára tilosnak és erkölcstelennek minősített. A humanista erkölcs viszont lehetővé tesz, bár azzal az erkölcsi korláttal, hogy a párkapcsolatban élők magánéleti szabadsága nem sértheti mások magánéleti szabadságát és közösen elfogadott igényeit. Ez ma is gyakran vet föl erkölcsi problémákat, mert hagyományos mentalitással nem tudják eldönteni, hogy a szabad, bár kulturált és nem titkolt magánélet sérti, vagy nem sérti a partner jogos igényeit (t.i., ha ebben előzetesen nem állapodtak meg).  Egy féltékeny egyén pl. könnyen gyanúsnak és sértőnek találhatja partnere bármely viselkedését.  S rögeszmésen kitart amellett, hogy magénéletet partnere csak vele élhet. Ez egyrészt erkölcsi vétek az egyéni szabadság ellen; másrészt azonban kezelendő lelki zavar.  A magánélet egyébként nem pusztán intim kapcsolatlétesítést jelenthet egy (külső) partnerrel, hanem rokoni, vagy baráti kapcsolatok ápolását, külön hobbikat és szórakozást vagy továbbképzést, egyedül töltött időszakokat  stb.

A magas szintű „nemi egészség joga”  erkölcsileg azt jelenti, hogy az egyénnek tudatosan törekednie kell a teljeskörű nemi egészségre;  szociális környezetének pedig biztosítania kell ennek szükséges feltételeit (oktatással-neveléssel. tanácsadással és terápiával).  A  WASH Nyilatkozata  és a WHO meghatározása szerint a nemi egészség  „a testi, lelki és szociális jó közérzet tartós élménye a szexualitás vonatkozásában is.  Ez kifejeződik a  nemi képességek szabad és felelős megnyilvánulásaiban, ami erősíti a harmónikus egyéni és  szociális jól-létet A szexuális egészség tehát nem egyszerűen  a működési zavarok, nemi úton terjedő betegségek vagy a fogyatékosságok hiánya.  Eléréséhez és megtartásához  ismerni és  biztosítani kell a szexuális  jogokat!”   Ez a meghatározás világosan kijelöli a nemi egészséggel kapcsolatos erkölcsi feladatokat . amelyek azonban még ma is sokak számára ismeretlenek.

Hangsúlyozandó, hogy a nemi egészség nemcsak erotikus egészséget jelent, hanem a reprodukció és a szociális nemi szerepviselkedések terén is sokféleképpen nyilvánulhat meg. Az utóbbi esetben például a nemek egyenrangúságának és esélyegyenlőségének elfogadását és gyakorlati megvalósítását is tartalmazza, éspedig nemcsak a magánéletre, hanem a közéletre nézve is.

A 6. és 7. jog a neniséggel kapcsolatos új, tudományos eredmények ismeretét és gyakorlati felhasználását, valamint a megfelelő tájékozottságot említi (mint jogot) az adott ország gender-viszonyait és szexuálpolitikáját illetően.  Ez a jog természetesen erkölcsi kötelességet is jelent, mert elhanyagolása káros lehet az egyénre és szociális környezetére egyaránt.  Nyilvánvaló, hogy szorosan összefügg a 8.-ként említett joggal a nemiségtani ismeretek széleskörű oktatásához, a nemi felvilágosításhoz és neveléshez.  Ami nemcsak az iskolás korosztályokra, hanem a felnőttekre is vonatkozik. Éspedig úgy is, mint az egyén és a társadalom erkölcsi kötelessége. Vagyis joggal tűnik súlyos erkölcsi vétségnek, hogy ezt a kötelességet a világ legtöbb országában elhanyagolják, vagy csak igen hiányosan teljesítik.

Erkölcsi szempontból kiemelkedőem fontos a 9. és a 10. jog, mivel olyan erkölcsi kritériumokat fogalmaznak meg, amelyek a patriarchális (vallás)erkölcs szempontjából bűnösnek és károsnak tűnnek. Az egyenlőségen és egyetértésen alapuló házasságok és hasonló tipusú kapcsolatok szabad létrehozása és felbontása – beleértve az esetleges gyermekvállalást és családtervezést, vagyis a születés-szabályozást – a hagyományos erkölcs a „természettel”, vagy az „isteni parancsokkal” szembeforduló, züllött viselkedésnek tart. Szerintük ugyanis a házasságok „az égben köttetnek” és felbonthatatlanok; a fogamzásgátlás és születés-szabályozás pedig súlyos erkölcstelenség.  Ezzel szemben a humanista szexuáletika a kényszermentes, egyéni szabadságon alapuló, kölcsönös megállapodásokat tartja erkölcsösnek, akár a párkapcsolati együttélés létesítésénak  formájáról és az esetleges gyermekvállalásról, akár a kapcsolat megszűntetéséról van szó. Ebben az esetben egészen másfajta erkölcsi vétségek merülhetnek fel, például a kikényszerített házasság,  együttélés vagy együttmaradás, a kikényszerített gyermekvállalás  stb.

A nemiséggel kapcsolatos  gondolatok, vélemények szabad kifejtésének joga  nemcsak jogot, hanem erkölcsi kötelességet is jelent.  S ebből következően szabad vitákat a nemiség egyes jelenségeinek eltérő megítéléséről és az ezekből adódó, különböző viselkedésekről. A hagyományos erkölcs számára a nemiség tabu-téma volt, bár tabu-jellege az utóbbi 150 évben sokat oldódott, de még korántsem szűnt meg teljesen (pl. az iskolai oktatásban  stb.).

A  Nyilatkozatban említett, utolsó három jog a nemek és a nemiség szabad közéleti részvételének lehetőségét hangsúlyozza, s ez is erkölcsi feladatnak tekinthető. A hagyományos erkölcs szerint a nemiségnek , a nemi jogoknak nincs helyük a közéletben, mert ezek a magánélethez tartoznak.  Ennek megfelelőem a patriarchális politikai pártok és egyházi szervezetek ilyesmivel csak érintőleg, vagy nagy általánosságban foglalkoznak. A humanista erkölcs szerint viszont  a politikai és kulturális közéletben alapvetően fontos szerepe lehet a nemiséggel kapcsolatos vitáknak és döntéseknek, amelyek milliók életét befolyásolják.

 

 

 A  nemek  szociális  kapcsolatai  magánéletben  és  közéletben 

 

Ezek a kapcsolatok alapjában két nagy csoportba sorolhatók:  mindkét nem kapcsolatai a másneműekkel és az azonos neműekkel.  Mindkettő általános és szükségszerű, senki sem vonhatja ki magát, mert a társadalomban mindkét nem  jelen van és keveredik.. A kapcsolatok jellege és minősége azonban rendkívül sokféle:  lehet közömbös, baráti és és nyitott, vagy barátságtalan és gyanakvó, sőt, ellenséges, vagy a hatalomért vetélkedő, féltékenykedő  atb.  Az ember többé-kevésbé veleszületett  társ-igénye vagy nagyon is érvényesül, vagy sehogy sem (nem említve a közbeeső fokozatokat).  Az emberi viselkedés mint tudjuk, szükséglet és értékvezérelt, még akkor is, ha ezek az értékek jórészt tudattalanok; de a változó körülményektől és a személyiségfejlődéstől függően, egyénenként rendkívül eltérőek.

A társigény jellege, minősége és intenzitása jellemző egyéni sajátosság.  A nemi jellegű társigény  reproduktiv, erotikus, vagy szociokulturális célokra trányulhat; ezek különböző arányban keveredhetnek is.  Intenzitásuktól függ az un. érzelmi kötődés egy kiválasztott és/vagy elfogadott partnerhez, ami az erotika (átmeneti)  túlsúlya esetén szerelmi kapcsolat jellegét ölti.  Sigmund Freud és követői ezt a nemi ösztön(ök működése következményének tartották és tartják, bár időközben a tudományos kutatásokból kiderült, hogy az embernél semmilyen ösztön (vele-született, feltétlen  reflex-sorozat) nem működik; s a biológiai alapszükségletek is tudaros kontroll alatt tarthatók.  Az erotikus  élvezet igénye nem biológiai alapszükséglet (nélkülözésébe senki sem hal bele), csupán a nemi egészséget erősíti az erotikus viselkedés gyakorlása és fejlesztése. A szerelmi partnerek azonban nemcsak ezért vonzódnak egymáshoz, hanem számos egyéb igényük kölcsönös kielégítése érdekében is. Ilyen igények többek közt a kölcsönös szolidaritás, a  teljes bizalom és őszinteség igénye, a kölcsönös egyetértés és a közös célok igénye  stb. Ezek általában erkölcsileg értékes igények.

A szerelem kultusza a legutóbbi 2-300 év „vívmánya”: a szerelemhez, mint értékes nemi kapcsolathoz való jogot napjainkban is általánosan elismerik, s ez sok visszaélésre is alkalmat adhat,  Ráadásul sokan nem tudják, vagy elfelejtik, hogy a nemi partnerek együttélése során a szerelem rendszerint elég  hamar elmúlik, jó esetben barátsággá alakul, s így nem zárja ki az új, szerelmi (vagy pusztán erotikus)  kapcsolatok igényét.(Reich, W., 1930) Amit régebben inkább csak a férfiak elégíthettek ki, többnyire ők is titokban. A patriarchátusban ugyanis erős, erkölcsi (és jogi) parancs volr az erotikus kizárólagosság formájában meghatározott hűség.  Ennek megsértése persze erkölcstelennek számított. S ma is az, ha a partnerek bármelyike részéről titokban, az együttélő társ tudta és jóváhagyása nélkül történik.  Ez ugyanis hazugsággal jár, megtéveszti, becsapja és megalázza az együttélő, elkötelezett  partnert.  

Más a helyzet a nyitott, egyenrangú és valőban intim, vagyis teljesen őszinte partnerek esetén, akik nem titkolják, hogy valamilyen  ok miatt más is érdekli őket, s ezért vele is határozott jellegü és célú kapcsolatot kívánnak létesíteni és/vagy fenntartani.  De csak akkor, ha ezt az együttélő társ elfogadja és figyelemmel kíséri. Az el nem fogadás vitákat válthat ki köztük, főleg, ha az együttélő társ hajlamos a féltékenységre, s veszélyesnek, sértőnek tart bármilyen külső kapcsolatot.  Ilyenkor vagy sikerül meggyőzni őt aggályai alaptalanságáról, vagy bonyolultabb módszerekre (pl. terápiás szaksegítség igénybe vétele  stb.)  illetve a külső kapcsolat leállítására van szükség.  Ez utóbbi is újabb feszültséget kelthet, ha nem sikerül bebizonyítani, hogy az a hiányérzet, ami miatt egyikük külső partnert igényelt, más módon is kielégíthető illetve megszüntethető. 

A párkapcsolati konfliktusok konstruktiv, kreativ megoldása erősítheti a kapcsolatot. Ennek módjaira azonban mindeddig nem készítették fel a leendő vagy a már együtt élő partnereket..  Ezért gyakoriak a komoly erkölcsi hibák, pl. a külső kapcsolat titokban tartása, vagy a másik fél részéről annak „megjátszása”, hogy nem tud róla vagy nem is érdekli stb.  A féltékenység pedg egy ponton túl azért erkölcstelen, mert  teljesen ki akarja sajátítani a partnert, nem ismeri el és nem tartja tiszteletben annak jogos igényeit és szabadságát.  Ez szorosan összefügg a patrirchális társadalomban uralkodó  tulajdonszerzési törekvésekkel.  S ilyen szempontból majdnem mindegy, hogy heteroszexuális, vagy homoszexuális kapcsolatokról van szó.

 

Magánélet:  a  romantikus   szerelem mítosza alapján? 

 

Az  emberi faj történetének kezdeti szakaszaiban gyakorlatilag alig volt magánélet, csak csoportélet. A fejlődés során csak lassanként nyílt alkalom a magánéletre, ami az egyén szabad rendelkezésére álló időt és tevékenységeket jelentette.  Az egyén társadalmi helyzete szerint ez is nagyon különböző volt; a kedvezőtlen helyzetben levőknek gyakran még ma is alig van idejük a magánéletre, a kötelező munka és egyéb, közös tevékenységek mellett. Legfeljebb az utóbbiakon belül „bujtatott” magánéletről lehetett szó, amire kevesen képesek. S gyakran előfordul, hogy valaki a magánéletében is főleg  a kisebb-nagyobb csoportjának közügyeivel foglalkozik; a kettő között tehát nincs éles határ.

Mindenesetre a magánélet fő funkciója az egyén bizonyos saját szükségleteinek és igényeinek kielégítése.  S ebben az alapvető biológiai szükségeleten túl egyre fontosabb szerepük lehet bizonyos társas igényeknek, pl. serdülőkortól kezdve az intim társ és egyben a nemi partner, vagyis a jórészt tudattalanul kialakuló partnerideál iránti igénynek. Az individualizáció szintjétől függően ez egyetlen kiválasztott partnerben megtestesülni vélt partnerideált jelent, akihez erős érzelmi kötődés alakul ki:  ezt szokták szerelemnek nevezni.

A jobb megértés kedvéért tisztáznunk kell  a szerelmi képesség és a párválasztás érettségének fogalmait és jelentőségét. A szerelmi képesség nem ösztönös és velünk született, hanem az egyéni élet során alakulhat ki, a körülményektől, külső hatásoktól függően.  Alapját képezheti a csecsemő- és kisgyermek-korban kapott anyai szeretet, a pozitiv és szimbiotikus érzelmi kötődés az anyához; a tőle kapott létfenntartó és erotikus ingerek.  Ezek alakítják ki a gyermek „ősbizalmát”, biztonságérzetét, ami lehetősé teszi az önállósodás első lépéseit és az érzelmi kötődés kiszélesítését vagy átvitelét más, kedvező hatású személyekre (pl. apa és más családtagok, rokonok). 

Ugyanakkor nem mindenki válik rokonszenvessé, s így kialakul a tudattalan választás készsége a rokonszenves, közömbös, vagy ellenszenves ismerősök és kapcsolatok megkülönböztetésére. Ez hasonló korú gyermektársaságba  (pl. óvodába) kerülve is működik; így előfordulhat, hogy akad egy-két különösen rokonszenves társ, akivel jobb együtt játszani és a családban megtanult gyengédségeket kipróbálni.  Ezek az óvodai, majd később iskolai gyerekszerelmek, amelyekben simogatás és puszi, „papás—mamás”  játék, vagyis gyermeki erotika is előfordulhat.  Az ilyen átmeneti érzelmi kötődések rövidek ugyan, de fejlesztő hatásuak (hacsak a tilalom vagy büntetés el nem rontja azokat, sokáig tartó negativ hatást kiváltva).

A serdülés  hatására tizenéves korban már másként, sürgetőbb, vagy elfojtottabb  erotikával jelennek meg a szerelmek. A fiúknál eleinte az erotikus megkívánások tűnnek szerelemnek, a lányoknál viszont inkább a „plátói  szerelmek”, közösülés-mentes álmodozások  dominálnak. De az is mutatja a szerelmi képesség éretlenségét, hogy hajlamosak a (másnemű, vagy azonosnemű) szülőhöz való viszony jellemzőit átvinni a rokonszenves partner-jelöltre, tehát vagy uralkodásra és irányításra, vagy alárendelt engedelmességre állítódnak be.  A partner tetszésének elnyerése, vagyis „meghódítása”  érdekében legtöbbször hajlamos szebbnek, jobbnak, okosabbnak és  kedvesebbnek láttatni magát a tizenéves, mint amilyen valójában. Bár tényleg ilyen kívánatos akar lenni, ez a célzott szerepjátszás valójában hazugság, a partner (és részben önmaga)  megtévesztése, vagyis erkölcstelen viselkedés. (még ha nincsenek is ennek tudatában). 

Az éretlen  szerelem tehát  legtöbbször erkölcsileg hibás viselkedésre épül, s ez a sikeres hódítás, vagy az együttélés kezdete után sem szűnik meg rögtön, hanem még hosszabb-rövidebb ideig fennmaradhat. Az együtt élő pár valamelyik, vagy mindkét tagjának éretlen szerelme viszont előbb-utóbb kiábrándulást kelt és veszélyezteti a kapcsolatot.  Ennek megelőzése érdekében döntően fontos lenne, hogy az egymás iránt szerelmet érzők és együttélésre készülők  érett szerelmi képességgel rendelkezzenek.     

A szerelem misztifikálása helyett annak lényegét tudományos igénnyel is körül lehet írni, például így: „A  szerelem eredendően a nemi társ iránti igény (és viselkedés)  humanizált és individualizált  változata, amihez többféle más igény is kapcsolódik.  Az igények kielégítésén kívül a szerelem tartozéka az érzelmi kötődés, a  szexuális reagálókészség és az empátiás készség.  De ezeken kívül is jó néhány készség és képesség játszhat benne szerepet.  Mindezek egyénre jellemző fejlettségétől függ  a szerelmi képesség fejlettségi szintje.  Ez  fokozatosan alakul ki és válik érettebbé a pszichoszexuális fejlődés során,  aminek része a partnerideál kialakulása.  A  szerelem azzal kezdődik, hogy az egyén  megtalálni véli a partnerideálját megtestesítő partnert,  akire régóta nagy szüksége van.”  (Szilágyi V., 1988) 

Bár ez a körülírás sem teljes, hiszen a szerelemnek rengeteg (reális vagy illuzórikus) variációja van, de az világos belőle, hogy olyan szükségletek és igények motiválják, amelyek kielégítése csak egy érzelmileg pozitivan kötődő intim társtól, „ideális” partnertől várható, éspedig kölcsönösségi alapon.  Probléma azonban, hogy alapos önismeret és partnerismeret nélkül alig lehet ezeket fölmérni, annál is inkább, mert az igények mindkét részről változhatnak, amihez állandóan alkalmazkodni kellene. Ez olyan felkészültséget igényel, amiről csak intézményesen lehetne gondoskodni; ám  a jelen pariarchális társadalmaiban ez gyakorlatilag irreális.  Így legtöbben – ahogy mondani szokták – „a szívükre és a megérzéseikre vagy „ösztöneikre” hagyatkoznak”; vagyis a véletlenre, tévhitekre és illúziókra.    Legalábbis a fejletlen szerelmi képesség és párválasztási éretlenség  esetén. Az utóbbinak lényeges jellemzője, hogy  nem tudatosan keresi a minden szempontból hozzáillő partnert, hanem a (sorsszerű) véletlenre bízza és passzívan várja, nincsenek választási elvei, kritériumai, s fogalma sincs a felkészülés jelentőségéről. Vagyis önmagával szemben felelőtlen. 

Ez magyarázza a legtöbb házasság és/vagy párkapcsolat kudarcát.  S ezért ajánlatos önbecsapás helyett a szakemberek ajánlását követni: ne romantikus szerelem alapján  válasszunk házastársat vagy élettársat. Az ilyen szerelem ugyanis éretlen, mondhatni infantilis, amely szenvedélyessége folytán képtelen a racionális érveket figyelembe venni és józan döntéseket hozni. A romantikus szerelem csak látszólag erkölcsi érték, valójában önmegtévesztés, illúzió. Aki szerelméért (és kontrollálatlan vágyainak mielőbbi kielégítéséért) bármely áldozatra kész, az képtelen fölmérni viselkedésének következményeit, s ezzel veszélybe sodorja önmagát és partnerét. Ami erkölcstelen viselkedés, akkor is, ha a szenvedélytől elvakult szépnek és tisztának látja. Ezt a hibát csak érett szerelmi képességgel lehet kiküszöbölni, amely nem infantilisan szenvedélyes, hanem józanul mérlegel és racionálisan dönt, vagyis felnőtt, autonom módon viselkedik. De még inkább erkölcstelen, ha valaki tudatosan megjátssza, hogy szerelmes, hogy eezzel hódítson meg egy olyan partnert, akitől elsősorban nem viszont-szerelmet, hanem egészen más előnyöket vár. Ennek kivédését és a partner alaposabb megismerését csak alapos felkészüléssel és elegendő idejű próbaházassággal, próba-együttéléssel lehet biztosítani. Amit a hagyományos erkölcs viszont nem fogad el..

Vagyis itt valójában erkölcsi értékekről van szó., amelyek az intim partner, vsgy élettárs kiválasztását, az együttélést és életvezetést alapvetően befolyásolják.  A magánélet sikere vagy kudarca azon múlik, hogy  a hagyományos, patriarchális mítoszok vezérelnek, vagy a a nemiségtudományok racionális megállapításai és a humanista etika alapelvei. Csak az éretlen személyiséget vezetik a fellobbanó érzelmek és hangulatok. Az érett, autonóm személyiség „erkölcsös racionalitása” viszont érett és tartósabb szerelmi kapcsolatokat eredményezhet. Az egyéni értékrend, a célok, képességek és jellemvonások hasonlósága, vagy kiegészítő jellege miatti vonzódás kipróbálása lehet a szerelem reális alapja.

 

Magánélet:  szingliség, vagy együttélés és  családalapítás? 

 

A magánélet fogalmának tisztázása alapján nyilvánvaló, hogy tévedés lenne azt a nemi jellegű intim-kapcsolatokra szűkíteni, hiszen igen sok egyéb tartalma is lehet. (Pl. hobbik, baráti kapcsolatok, hivatásbeli érdekeltség  stb.) De az intim nemi kapcsolatok igénye is nagyon különböző mértékű lehet egyénenként, a személyi és pszichoszexuális fejlődéstől függően. Főleg a nagyvárosi, fiatal felnőttek körében egyre gyakoribb jelenség, hogy nincs igényük a tartós intim-kapcsolatokra, vagy az együttélésre és családalapításra; inkább szingli életmódot  folytatnak, vagyis függetlenségük és szabadságuk érdekében a rokoni és munkatársi kapcsolatokon túl legfeljebb hosszabb-rövidebb intim kapcsolatokra vállalkoznak. Éspedig úgy, hogy nem is laknak együtt, hanem egymást felváltva látogatják. Az ilyen, egyre gyakoribb kapcsolatokat a szakirodalom  Living Apart Together”-nek, vagyis „külön lakó együttélésnek”  hívja. Így általában családalapításra sem vállalkoznak. „Ezzel azonban együtt jár az a veszély, hogy érzelmi kötődési képességük (amely rendszerint már a gyermekkorban sem alakult ki eléggé)  fokozatosan elsorvadhat.”  (Szilágyi V., 2013)  

A szingli életmód erkölcsi megítélése problematikus.. Elítélhető például azért, mert érdemleges ok nélkül, kényelemből kivonják magukat a fajfenntartás közös, erkölcsi feladatából, de elhanyagolják saját, érzelmi-erotikus egészségüket is.. Ám ha egyébként a társadalomra nézve hasznos munkát végeznek, és magánéletük más szempontből sem kifogásolható  (pl. nem tesznek hamis ígéreteket, vagy pénzzel nem „kenyerezik le” alkalmi partnereiket). akkor  a választott életmódjukhoz erkölcsileg is joguk lehet. Egyébként a szakemberek is vitatkoznak azon, hogy valóban önként és tudatosan választott életmód-e a szingliké, vagy kényszeredett elfogadása annak a ténynek, hogy valamilyen okból nem találnak megfelelő partnert, vagy gazdasági feltételeket az együttéléshez és gyermek-vállaláshoz és a hagyományos nemi szerepekhez..

A jelenség lényege, hogy a nemi partnerek nem költöznek össze, de rendszeres kapcsolatban maradnak. Ennek egyik oka az lehet, hogy nincs alkalmas lakásuk az együttélésre.. Előfordul, hogy a különélés csak a megfelelő lakás megszerzéséig, vagy az elegendő jövedelem eléréséig tart, s aztán összeköltöznek. De az is gyakori, hogy valamilyen okból (pl a függetlenség megőrzése)  mégsem költöznek össze, viszont néha gyereket is vállalnak. Szóval elég furcsa, bonyolult helyzetek ezek, amelyek szaporodása figyelmet és tudományos vizsgálatokat érdemel. Egy statisztika szerint hazánkban legalább félmillió felnőtt él ilyen „látogató párkapcsolatban”. Csak valószínűsíthetjük, hogy jelentős részük valamilyen oknál fogva fél az együttlakástól, vagy a különélés előnyeit próbálja kihasználni. Például megkönnyiti párhuzamos nemi kapcsolatok fenntartását (am icsak akkor erkölcstelen, ha titokban, és valamelyik partner jogos érdekeinek kárára történik).  

Az intim társkeresés és együttélés igénye azonban még ma is jóval erősebb a szingliségnél, vagy az egymást látogató .s közös programokkal megelégedő nemi kapcsolatoknál.. A fiatalok viszonylag könnyen találnak olyan társat, aki hajlandó az együttélésre is, akár legalizált, akár szabad formában. Más kérdés, hogy ebben mekkora szerepe van a fiúk részéről az állandó erotikus kielégülés, vagy a háztartás-vezetés megoldása igényének, a lányok részéről pedig a gyermekvállalás beléjük nevelt igényének. Erkölcsileg ugyan egyik sem kifogásolható. Probléma csak akkor van, ha ezek egyoldalú és nem közösen egyeztetett elvárások, vagy hiányzik belőlük az egyéni önmegvalósítás kölcsönös segítésének szándéka.  Erkölcsileg erősen kifogásolható, ha pl. egy nő csak azért köt házasságot  mert gyereke(ke)t akar szülni; miközben azt hazudja partnerének, hogy fogamzásgátlót használ. Vagy bármelyikük csak a várható anyagi és egyéb, kényelmet biztosító előnyökért (lakás stb.) vűllalkozik a legális együttélésre.

Ha a potenciális nemi partnerek ismerkedése során a kapcsolat egyre intimebbé válik, vagyis mind erotikusan, mind pedig szociokulturálisan bíztatónak és kielégitőnek látszik, akkor előbb vagy utóbb fölmerül az együttélés, az összeköltözés gondolata.  Ez azonban sokféle, köztük erkölcsi problémákat is felszínre hozhat.  Kezdve azon, hogy egyáltalán van-e lehetőség az összeköltözésre, s ha nincs, hogyan lehet ezt megteremteni?  Legegyszerúbbnek és leggyorsabbnak látszik az összeköltözés  valamelyikük szüleivel (ha van elég hely náluk  és/vagy hajlandók befogadni az új párt).  A pár, vagy annak egyik tagja részéről viszont  kedvezőtlennek tűnhet az együttlakás a szülőkkel, esetleg nemcsak a lakás szűkössége, hanem olyan pszichológiai és erkölcsi aggályok miatt is, mint a szülők túlzott kontrollja, egész más értékrendje, vagy erkölcsileg kifogásolható viselkedése miatt. 

De ha bizonyos feltételekkel saját lakás állna rendelkezésre, akkor is sokféle aggály merülhet fel egyik, vagy mindkét fél részéről. Az összeköltözés vagy a gyermekvállalás  alapjában megváltoztatná az egész, addigi életformájukat.  Ami sokféle és újszerű alkalmazkodási feladat elé állítja az egyént. Aggályként fölmerülhet, hogy még nincs rá felkészülve; kiderülhet, hogy még nem ismerik egymást elég jól és így  kudarcot vallhat az egész kapcsolat. „leéghetnek” a szülők és minden ismerős előtt. A pszichológiában ezt párválasztási éretlenségnek, önállósághiánynak vagy csökkentértékűségi komplexusnak hívják. Olyan személyiséghiba, amely erkölcsi gyengeséget is jelent. Akinél ez jelentkezik, megpróbál különböző ürügyekkel kitérni  az összeköltözés, vagy annak jogi szentesítése, a házasság elől. Ez szakításra, vagy kényszerű házasságra vezethet a partnerek között, ami lelki zavarokkal és így erkölcsi károsodással jár.  

Mások csak a házasságkötést kerülik, az együttélést nem.  Nem feltétlenül azért, mert félnek a kapcsolatuk legalizálásától, hanem mert önállóság- és szabadságigényük miatt feleslegesnek tartják a polgári vagy egyházi  adminisztráció ceremóniáját, vagy a drága lakodalmat, a vele járó kötöttségekkel együtt. . A hagyományos szemlélet az illegális együttélést, mint „vadházasságot”  erkölcstelennek tartotta.   A  humanista etika viszont inkább erkölcsi értéknek tartja az önállóság- és szabadságigényt, különösen, ha az hasonló igényű és pszichoszociálisan érett partnerek megalapozott együttélésével jár.  A megalapozottság mindenekelőtt érett szerelmi képességet és párválasztási érettséget jelent.  Bár ma is legtöbben ezek hiányával kötnek házasságot vagy élnek együtt, aminek következtében igen magas a válások és szakítások aránya hazánkban is, a kedvező irányú változásra egy uralkodóan valláserkölcsi ideológiájú, patriarchális társadalomban aligha kerülhet sor.  

Ez a magyarázata annak, hogy nálunk és az iparilag fejlettebb országokban a patriarchális monogámia intézménye válságba került. A fiatal párok már nem akarnak a régi módon élni, mert mindkét nemnek erősebb a szabadság-igénye annál, amit a patriarchális monogámia legalább  a férfiak számára  próbált nyújtani.  A humanista erkölcs normái értéknek tartják a szabadság igényét, de nemcsak az egyik, hanem mindkét nem számára; bár azzal az ismert megkötéssel, korláttal, hogy az egyén szabadsága nem sértheti mások szabadságát. Ebből következően lehetőleg már az együttélés  megkezdése előtt, közösen tisztázandó: mekkorák a lehetőségei, és hol vannak a korlátai az egyéni szabadságnak. De ugyanezt az együttélés során is rendszeresen felül kell vizsgálni, a körülmények és az igények változásai miatt.

De egyáltalán milyen lehetőségei vannak a házasság-szerű intim együttéléseknek?

Beszélhetünk pl.  monogámiáról, poligámiáról és csoportházasság-szerű együttélésekről.  A monogámia  lényege, hogy mind a férfiaknak, mind a nőknek csak egyetlen intim, együttélő partnerük van illetve lehet, ha ezt jogszabály is előírja.  Éspedig a patriarchális erkölcsi normák szerint csak másnemű partner lehet a házastárs illetve élettárs.  A monogámia fogalma azonban nem zárja ki, hogy az együttélő intim partner azonos nemű legyen; tehát vannak homoszexuális (meleg, vagy leszbikus)  monogámiák is.  A jogi szabályozás ezt nálunk még nem teszi lehetővé (de tőlünk nyugatra egyre több ország jogrendszere már elismeri).  Azonkívül a monogámia fogalma nem jelenti azt, hogy az együttélő, intim partneren  kívül nem lehetne más, nem együtt élő intim partnere a pár bármely tagjának. A hagyományos erkölcs ugyan elítéli ezt, figyelmen kívül hagyva, hogy az együttélő partnerek tiszteletben tarthatják egymás magánéleti szabadságát. (Ahogyan ez egy nyitott monogámiában történik.)

poligámiát  a hagyomány „többnejűségként”,vagy „többférjűségként”  ismeri és súlyos erkölcsi (sőt, jogi)  vétségként megbélyegzi, elítéli és bünteti.  Legalábbis nálunk és a patriarchális társadalmakban. Máshol, például az arab világban viszont sem erkölcsileg, sem jogilag nem tilos egy férfi számára, hogy több (akárhány) felesége legyen; tehát a poligámia egyik formájára (a „poliginiára”)  van lehetőség.  Ám ez csak a férfiak számára jelent hatalmat és szabadságot, nőknél szóba sem jöhet a „többférjűség” (a poliandria).

Minthogy a poligámia több házastársat jelent, a két említett formán kívül az is ide tartozhat, amikor háromnál  több egyén él együtt intim kapcsolatban, akár kevert neműekről, akár azonos neműekről van szó.  Vagyis a poligámia csoportos nemi együttélést is jelenthet. De ezen kívül is vannak sajátos együttélési és intim kapcsolati formák, pl. az Amerikában terjedő poliamory (vagy poliamoria), amire még visszatérek.  Mindezek erkölcsi megítélésének szexuáletikai alapelve, hogy a patriarchális erkölccsel ellentétben a nemek egyenrangúságát és esélyegyenlőségét biztosítják-e.

 

Szabadság és hűség  az  intim  együttélésben

 

A nemi partnerek intim együttélése az elmúlt néhány évezredben legálisan csak kevesek számára volt elérhető.  A szerelmi házasság fokozatos elismerése az utóbbi két évszázadban azonban sokak számára megnyitotta az útat a házassághoz, ami sokáig a gyermekvállalás kötelezettségével járt.  Csak éppen bizonyos gazdasági és szociális előfeltételeket kellett ehhez teljesíteni, amire a szegényebb néprétegek tagjai gyakran nem voltak képesek, legfeljebb érzéki vonzalomra, vagy érzelmi kötődésre.. Szerelem és valamilyen szintű (esetleg titkolt)  együttélés náluk is kialakulhatott, bár ez nem legalizált házasság volt, hanem „szabad szerelem”.  A nőmozgalom (és munkásmozgalom) a szerelmi házasság általánosan elfogadott elve alapján kampányokat indított a szabad szerelmi kapcsolatok elismeréséért is.  Hangsúlyozták, hogy a szerelem szabadságát semmiképp sem lehet azonosítani a promiszkuitással, ahogyan azt a konzervativok állítják.

Így alakult ki a már említett szerelem-kultusz,  amely azonban visszaélésekre és csalásokra is alkalmat adott. Ma is gyakran fordul elő, hogy valójában a vagyonszerzés, vagy a karrier érdekében kötendő házasságot „szerelmi” házasság”-nak tüntetik fel (az egyik, vagy mindkét részről), ami nyilvánvalóan erkölcstelenség. A szerelem tág fogalmába ugyan sok minden belefér, s érzelmi kötődés jöhet létre anyagi, vagy sikerszerzési érdekek miatt is, ha valakinek ezek a legfontosabb szükségletei. Még akár erotikus vágy is kötődhet az ilyen szükségletekhez; s egyébként is: érzelmi kötődés csak a fontos egyéni szükségletek (érdekek)  leehetőleg kölcsönös kielégítése alapján jöhet létre.  Ilyen szempontból minden házasság és intim együttélés sajátos  csereüzlet, amely addig működik jól, amíg az „adott” és „kapott” különféle  értékek viszonylagos  egyensúlyban vannak.  Ha ez huzamosabb időre megbillen, az együttélés válságba kerülhet.

Mindez elsősorban az egymás iránti elvárásokon múlik. Kielégítő csereüzletet, szerződést kötni csak akkor lehet, ha az elvárások mindkét részről nyiltak és világosak.  Csakhogy sokszor a szerződő felek maguk sincsenek tisztában a saját elvárásaikkal.  Azok jelentős része ugyanis tudattalan lehet, amit észrevétlenül átvettek számukra jelentős személyektől, vagy a médiából.  Vannak köztük, amit tudatosan ismernek és elfogadnak, s ezeket hangsúlyozzák, de az együttélésben inkább  a tudattalan elvárások érvényesülnek. S ezek határozzák meg az egyéni szabadság megengedhető, vagy kedvező mértékét is.  Patriarchális társadalomban a férfiak szabadságigénye érthetően jóval nagyobb, mint a nőké, akiket úgy nevelnek, hogy a férfiak nagyobb szabadságát elismerjék.  A középkorban és régebben ugyan volt ennek  jogi és valláserkölcsi alaapja, de ma már sem erkölcsi, sem jogi alapja nincs a nemek egyenlőtlen szabadságának.. A házasságokban és a hasonló együttélésekben tehát egyforma mértékű szabadság jár(na) mindkét nem tagjainak. 

 Sok értelmetlen vita van akörül, hogy mire terjedhet ki az egyforma mértékű szabadság. A férfiak általában igyekeznek leszűkíteni a női szabadságok körét, és elvárják a hagyományos női szerepek (háztartás, gyermekgondozás stb.) ellátását az esetleges kereső foglalkozáson túl. Szerintük másra úgysincs sem idejük, sem kedvük. De azért elvárják, hogy jó szeretője legyen a férjének; mert ha nem az, a férfi más után néz.  legalább is titokban.  Pedig a nőnek többnyire éppen az időbeli leterheltsége miatt nincs kedve az erotikához, s ezen csak élettársa segítségével lehetne változtatni.. A férfi azonban ezt általában nem segíti elő, mert akkor megváltozhatna a nő társfüggő  helyzete, s bátrabban tartana igény saját magánéletére. (Lásd: Szendi G. 2016)

  A korszerű és humanista etika elveinek megfelelő magánéletben nyilván az együttélésből és gyermekvállalásból adódó feladatok arányos és rugalmas  megosztására van szükség, amiből egyik fél sem vonhatja ki magát (váratlan és átmeneti helyzetek kivételével).  Erkölcsi követelmény, hogy hosszabb távon hasonló mértékű és jellegű szabadsága legyen a házas- és együttélő feleknek.  Tekintettel az egyéni magánélet jogos igényére, ennek feltételeit közösen kell megteremteniük. Biztosítandó például, hogy nagyjából egyformán legyen szabad idejük egyéni kikapcsolódási és önmegvalósítási céljaikra, ami külön kapcsolatok létesítését és fennartását is jelenti olyanokkal, akikre valamiért egyénileg szükségük van.  Ez nemcsak baráti, vagy munkatársi viszony lehet, hanem erotikus, vagy más jellegű intim-kapcsolat is, amit a hagyományos erkölcs fölháborítónak és erkölcstelennek talál.

  Pedig, mint láttuk, a szerelem a nemi partnerek együttélése során előbb-utóbb elmúlik, vagy baráti jellegű báziskapcsolattá alakul, s ez lehetővé teszi újabb szerelem megjelenését. A hagyományos erkölcs szerint erről azonnal le kell mondani, mert súlyosan veszélyezteti a teljes hűséget igénylő együttélést és a családot.  A házas-, vagy élettársi hűség lényegét a régi erkölcs az erotikus kapcsolat kizárólagosságában látta, vagyis abban, hogy erre csak a legálisan együttélő partnerek között kerülhet sor..  Ugyanakkor viszont a férfiak esetében „bocsánatos bűnnek” tartották a „félrelépést”, vagy a tartós, külső intim-kapcsolatot, pl. arra hivatkozva, hogy a férfi „természeténél fogva poligám”, a nő viszont monogám. Bár ez minden alapot nélkülöző állítás a férfiak szabadságának igazolására, amit önmagában az a tény is cáfol, hogy a nők ma már majdnem utolérték a férfiakat a külső, erotikus kapcsolatok létesítésében.

   A hagyományos erkölcs tehát ma is egy nyilvánvaló erkölcstelenséget próbál „megszépíteni”  és igazolni, hiszen a biztonságos fogamzásgátlás és a nemi úton terjedő fertőzések megelőzhetőségének korszakában a nők szabadon létesített, erotikus kapcsolatai sem veszélyesebbek egészségileg és szociálisan, mint a férfiaké.  Szemlélet kérdése, hogy ettől függetlenül veszélyesnek tartják-e és erkölcsileg hogyan ítélik meg a külső szerelmi (tehát nem válogatás nélküli, vagy a prostitúciót igénybe vevő!)  kapcsolatokat. A szemléletet és értékelést viszont mindkét nemnél, de főleg a hátrányos helyzetű nőknél erősen befolyásolja a patriarchális légkörben beléjük ivódott, elavult, hazug erkölcs. Holott a szerelem általában pozitiv és fejlesztő, nagy élmény, így erkölcsileg is értékes, s ez a régi elmúlása után jelentkező, új szerelemre is igaz, feltéve, hogy nem sérti az élettárs, vagy mások szabadságát és valóban fontos érdekeit..  A labilis önbizalmú, féltékenységre hajlamos partner természetesen könnyen sértve érzi magát, nála ezért szóba sem jöhet egy külső, szerelmi partner elfogadása, sőt, még egy alkalmi félrelépésé sem.   Ő azonban gyógykezelésre szorul.

   Egészséges, autonóm személyiségű partnerek között viszont lehetséges a megállapodás a „szerelmi nyitottság”  kérdésében. Ha mindketten tisztában vannak azzal, hogy már baráti jellegú báziskapcsolatban élnek, akkor pozitiv érdeklődést mutatnak egymás esetleges új szerelme iránt, s azt nem gátolják, csak barátilag figyelemmel kísérik és megbeszélik, véleményezik. Hiszen azért élnek együtt és arra szerződtek, hogy egymás önmegvalósítását, vagyis személyiségfejlődését és pozitiv, fejlesztő élmények elérését segítik. Tehát csak akkor kifogásolnak egy új kapcsolatot, ha az szerintük ezt a közös célt veszélyeztetheti.. Esetleges aggályaikat barátilag vitatják meg. A külső kapcsolat viszonylag tárgyilagos megítéléséhez ajánlatos, hogy ne csak érdeklődjön iránta, hanem lehetőleg személyesen ismerje a külső partnert. De nem azért, hogy veszekedjen vele, hanem a reális megítélés kedvéért, ami esetleg rokonszenvesnek tünteti fel.

A hűségnek tehát nem feltétlenül kell erotikus kizárólagosságot jelentenie az együttélő partnerek között, akár legálisan, akár illegálisan élnek együtt.  A hűség lényege ugyanis nem az erotikus kizárólagosság, hanem a szolidaritás, a segítőkészség és felelősségérzés egymás iránt. Ha ez hiányzik, akkor hiába van erotikus kizárólagosság, mégsem lehet szó hűségről a humanista etika szerint.  Problémát főleg az okozhat, hogy  a patriarchális légkör és  nevelés hatására még ma is igen erős a birtoklási, tulajdonszerzési törekvés, amely az intim partnerre is kiterjed (..ő az enyém, őrzöm, mint legdrágább tulajdonom! Nem osztom meg senkivel!”)

Sokan el sem tudják képzelni, hogy lehet kettőt is szeretni, vagy ketten is szerethetik ugyanazt a partnert, s ez egyáltalán nem erkölcstelen a humanista etika szerint. Amit egyelőre kevesen ismernek és fogadnak el, mert nem könnyű kilépni a megszokott, hagyományos, bár elavult erkölcsi sablonokból.

       Figyelemre méltó ilyen szempontból a „non-monogám” kapcsolatok terjedése  a nyugati, iparilag fejlett országokban.  Az egyik ilyen mozgalom a  „poliamory” (több szerelem) nevet viseli és megegyezéses, erkölcsös vagy felelősségtudó nem-monogámiának  tartják.  A fogalom olyan szexuális vagy akár „romantikus” intim kapcsolatokra is utalhat, amelyek nem kizárólagosak.  S bár vitatott, hogy milyen szélesen lehet értelmezni, abban általában egyetértenek, hogy fő jellemzője az erkölcsösség, a becsület és az őszinteség..  A „párhuzamos viszonyok” jelenthetnek több intim kapcsolatot, humanista  értékrend alapján. 

          A poliamory különbözhet a poligámiától, amely egyidejűleg több házastársat jelent.   Olyan elveken alapul, mint a nemek egyenjogúsága és önmeghatározása,  a szabad választás lehetősége, a kölcsönös bizalom és tisztelet,  a szerelem belső önértéke és az  egyenrangúság.  Az ilyen kapcsolatok számát 2009-ben az USA-ban több mint félmillióra becsülték.  A poliamoryt a többi, nem-monogám kapcsolattól megkülönbözteti  az a törekvés, hogy a partnerek viszonyát nyiltság, intenziv kommunikáció és erkölcsös viselkedés jellemezze.   Eszerint három vagy még több partner között is létrejöhet egy erős, intim kötődés.  Vagyis alapjában véve  a két partner közötti szerelem kiterjesztése, egy-két további partner bevonásával.  Ezért elvetik azt a véleményt, hogy az erotikus és érzelmi kizárólagosság nélkülözhetetlen  a mély és tartós intimkapcsolatokhoz.  Akár szingliként, vagy monogám kapcsolatban is élhetnek, de többnyire legalább három személyt érintő, tartósan párhuzamos kapcsolatokban. 

           A párhuzamos intimkapcsolatok többnyire sokfélék és egyéniek.  Jó esetben a  bizalom, a lojalitás, a megegyezés és egyenrangúság értékein alapulnak, s kizárják a féltékenységet,  a kisajátítást és a korlátozó, szociokulturális előírásokat.  Az ilyen kapcsolatok többnyire rugalmasabbak, mint a hagyományos házasságmodellek, Mellőzik ugyan a kapcsolat időtartamát  (véglegességét)  illető szabályokat, de évekig vagy akár évtizedekig is tartanak.  Az erotika nem feltétlenül elsődleges jelentőségű az ilyen kapcsolatokban  Hanem csupán egyik, lehetséges szempontja a kapcsolat tartalmának. A saját és a partnerek gyermekeinek nevelését is közösen oldják meg.

Egy új erkölcsi rend furcsának, sőt, veszélyesnek tűnhet sokak számára, mert konfliktusba kerül az egész addigi értékrendjükkel, erkölcsi beállítottságukkal. S kényelmesebb kitérni a konfliktus elől valamilyen ürüggyel; pl. azzal, hogy a humanista erkölcs normái „úgysem valósíthatók meg, csak zűrzavart keltenek”  stb.  Ez az önmegnyugtatás és kitérés azonban öncsalás és felelőtlenség, ami gátolja a személyi és társadalmi fejlődést.  Az új kihívásokkal kitérés helyett érdemes nyiltan és kreativan szembenézni.

  De ugyanez érvényes  a nemek közéleti viszonyainak erkölcsi és gyakorlati átrendezésére is.

 

   A  nemek  viszonyai  a  közéletben 

 

   A közélet széleskörű fogalom, ami nemcsak a politikai viszonyokat jelenti, hanem a társadalom gazdasági és kulturális életét is; tehát a munkahelyeket, az iskolákat, az egészségügyi és sportintézményeket, a különféle egyesületeket, alapítványokat és egyházakat is.

  Közhely, hogy patriarchális társadalomban a fontos hatalmi poziciók a férfiak kezében vannak, míg a nők ezekből csak ritkán és kivételesen részesülnek.  Elég arra utalni, hogy a legfőbb hatalmat gyakorló pártok parlamenti képviselőinek 90%-a nálunk is férfi; továbbá, hogy ugyanazért a munkáért, ugyanolyan képzettséggel a férfiak többnyire kb. 20%-kal több fizetést kapnak, mint a nők. A „női foglalkozások” (oktatás-nevelés,  egészségügy, szociális munka stb.) általában alulfizetettek a férfiakéhoz viszonyítva, s hosszan sorolhatnánk a nők nyilvánvalóan hátrányos helyzetét, nemcsak hazánkban, hanem a Föld országainak túlnyomó többségében.

 A nőmozgalom  (feminizmus, női emancipáció)  eddig csak néhány helyen ért el komolyabb eredményeket, de bizonyos patriarchális  előjogokat szinte sehol sem sikerült még teljesen megszűntetni.  Úgy tűnik, a patriarchális stratégiának sikerült a nőmozgalmat néhány kisebb-nagyobb engedménnyel leszerelni.  Ilyen engedmény  pl, a nők magasabb fokú iskolai képzettségének és szélesebb körű munkavállalásának lehetővé tétele; bár itt is korlátokba ütköznek.  Ez abból a hagyományos nemi szerepmegosztásból adódik, hogy mivel csak a nő tud gyermeket szülni, a gyermekgondozás és nevelés feladatát, a család ellátásához szükséges háztartási munkával együtt a nők vállára rakták. Ami nyilván korlátozza a magasabb képzettség és a férfiakéval egyenlő munkavállalás lehetőségét, főleg az értelmiségi munka területein. 

  Ez a helyzet egyértelműen demonstrálja a patriarchális társadalom alapvető erkölcstelenségét, a humanista szexuáletika szerint.  Ugyanis a szexuálbiológiai, -pszichológiai  és –szociológiai vizsgálatok már sokféleképpen bizonyították a nemek egyenértékűségét az emberi élet minden területén.  Az a tény, hogy csak a nő tud egy közösen létrehozott magzatot kihordani és megszűlni, majd szoptatni,  akár előnyöket is biztosíthatna a nőnek; mégis inkább az ellenkezője történik egy férfiuralmi társadalomban.  Köszönet helyett visszaélnek a fajfenntartásnak tett szolgálatával és hátrányos helyzetének ellensúlyozása helyett még több terhet raknak rá.  Éspedig a gyermekgondozással és neveléssel, amiben a férfi is a gyermek csecsemőkorától kezdve részt tudna venni, ha a tennivalókat igazságosan megosztanák.  

Ettől azonban még messze vagyunk, tehát a nemek mai viszonya erkölcstelen.  Az egész probléma azon a patriarchális hazugságon alapul, hogy a nemek társadalmi szerepét biológiai adottságaik szabják meg: a nő anyaságra és gyermekgondozásra „termett”, a férfi pedig vezetésre és uralomra.  A hagyományos női és férfi szerepek ilyen értelmezői egyszerűen nem vesznek tudomást arról a bebizonyított tényről, hogy képességeik és lehetőségeik szempontjából a nemek egyenértékűek.  Jelenlegi különbségeik pedig általában nem eleve meglevő, velük született jellegűek, hanem a körülmények hatására alakultak ki, de más körülmények hatására meg is változhatnak.  Az emberi szervezet és idegrendszer ugyanis rugalmasan tud alkalmazkodni a változó  körülményekhez, sőt, maga is tudja azokat változtatni. Ez egyébként megmaradásának, „túlélésének”  döntő feltétele is.  Tehát, ha a hagyományos nemi szerepek már nem felelnek meg a változó, szociális körülményeknek, akkor elavultak, károsak és erkölcstelenek, s ezért változtatásra szorulnak.

 Ez a változtatás a 20. században már megkezdődött, s el is ért bizonyos kezdeti  eredményeket , de a nemek egyenlőtlen helyzetén alapjában még nem változtatott. A régi szokások és szemléletek sokaknál annyira beidegződtek, hogy valósággal függőségbe kerültek a hagyományos nemi szerepektől, s nem tudnak szabadulni tőlük, hiába látnák be, hogy azok elavultak és károsak. Ez mindkét nemre jellemző, bár vannak köztük bátrabbak és rugalmasabbak is  (a jelek szerint egyre többen), akik mellőzni próbálják a hagyományosan előírt nemi szerepeket, például átveszik a másik nemtől elvárt szerepet és viselkedést.  Ilyenek például a „férfias nők”  és a „nőies férfiak”, akiket sokan furcsának és nevetségesnek tartanak, de viszonylag könnyen megszoknak.  Ma már nem túl meglepő, ha egy nő bármilyen vezető szerepben „férfiasan helytáll”, vagy ha egy férfi „anyásan dédelgeti” vagy pelenkázza az újszülöttet. Ez azt mutatja, hogy mindkét nem át tudja venni a másik nem hagyományos szerepét és funkcióját, ha nem idegenkedik tőle.  Tehát kezdenek kialakulni az un. „androgyn”  tulajdonságok, vagyis a női és férfi szerepek és képességek keveredései a rugalmasabb egyénekben.

 Ez mindenképpen kedvezőnek tűnik az eredményes életvezetés számára, s társadalmilag is előnyös. Tehát erkölcsös és biztosítja, hogy bármilyen komplex, régebben férfiasnak vagy nőiesnek tartott munkát mindkét nem képviselői egyaránt el tudnak látni. Ezt a technikai fejlődés is elősegíti; a nehéz fizikai munkát egyre inkább gépek végzik, amelyek kezelése bárki által megszerezhető képzettséget feltételez, s ezen a téren a nők legalább olyan tehetségesnek bizonyulnak, mint a férfiak. De ugyanez érvényes a vezetési és hatalom-gyakorlási képességekre is.  Épp ez teszi indokolatlanná, sőt, erkölcstelenné  a vezetés és hatalom kisajátítását a férfiak által. (Pontosabban a férfiak vezető rétege altal.)   

  Az „androgyn”  azonban nemcsak a hagyományosa férfias vagy nőies képességek és tulajdonságok keveredését, vagyis kevert, de hagyományos viselkedést jelent, hanem  előbb-utóbb  minőségi változást is hozhat.  Éspedig a hagyományos (tehát patriarchális) viselkedések eltűnését mind a férfiak, mind a nők életéből.  Hogy mi jön majd helyettük (mondjuk száz év múlva), azt egyelőre nehéz előre látni.  A nemek külsőre, a köznapi életben már eléggé hasonlóvá váltak; ha a viselkedésbeli különbségek is eltűnnek, milyen különbség marad?  Hiszen a biológiai különbség is sokat vesztett már jelentőségéből, mivel nem feltétlenül egyezik a pszichoszociális nemmel (vagyis a „gender”-rel).  Jelenti-e ez azt, hogy megszűnik a nemi vonzalom forrása a férfiak és nők közt, ami veszélyeztetheti az utódnemzéssel és szüléssel történő fajfenntartást?  Vagy más forrásai lesznek az egyének közötti vonzalomnak?  Ezek a jövő nehéz erkölcsi kérdései (legalábbis mindaddig, amíg a fajfenntartás csak az ősi módon oldható meg). 

 

 A  nemi  mítoszok  és  divatok  erkölcstelensége

 

 A férfiak vezetési és hatalmi elsőbbségének igazolását különböző, régi mítoszokkal és újnak, sőt, modernnek tűnő divatokkal is lehet elősegíteni és erősíteni.  Ezek vagy a férfiak, vagy a nők nemi viselkedését kívánják befolyásolni. . Néhány ilyen mítosz és előítélet  a férfiak számára:

·       A férfinek mindenáron erősnek, kezdeményezőnek és kontrollhelyzetben levőnek kell lennie.

·       A férfiasság jele a rögtöni, tökéletes merevedés és a gyors orgazmus.

·       A férfi feladata a nő irányítása, nemcsak a közösülésben, hanem a szociális együttlétben is.

·       A férfinek minden alkalmat meg kell ragadnia a nők meghódítására.

·       A férfi szükség esetén agressziv is lehet a nővel szemben.

Hasonlóképpen a nők számára is keletkeztek patriarchális mitoszok, például a következők:

 

·       A fogamzásgátlás mindig a nők feladata,

·       A menopauza után a nő erotikus élvezetének vége,

·       Az igazi nő nem kezdeményez erotikus együttlétet, s titkolja, ha élvezi azt.

·       Jól nevelt nő nem izgul fel a pornográfiától.

De hasonló mitoszok és előítéletek terjednek az olyan, újabb keletű divat-áramlatokban is, mint a nemi utalásokat tartalmazó  tetoválások, a különböző testékszerek viselése az erogén zónákon, vagy a nemiszervek szőrzetének eltűntetése stb.  Ezek a divatok könnyen dependenssé tehetik viselőjüket, s ilyenkor az erotikus  totemtárgyak szerepét tölthetik be, alaposan leszűkítve és korlátozva az egyén erotikus viselkedését.

  A behódolást ilyen ostoba mitoszoknak nyilván a tudatlanság és tájékozatlanság teszi lehetővé.  De minthogy éppen megfelelnek a patriarchális hagyományoknak, terjesztői – akár tudnak erről, akár nem, szándékaiktól függetlenül – erkölcsilleg vétkesek, mert ártanak sok ember nemi egészségének.  Ugyanúgy, mint  a különböző misztikus, ezoterikus „tanok”, amelyek állítólag segítenek, de csak azoknak, akik hisznek bennük.  Ezek terjesztői ma már hivatalosan is engedélyezett kurzusokat tartanak és a legmodernebb tömegkommunikációs eszközökkel hirdetik „áldásos” (és illuzórikus, hazug, tehát erkölcstelen)  tanaikat.  Sajnos, ugyanez érvényes a világegyházak dogmatikus alap-koncepcióira is. S ezek nemcsak az egyének pszichoszexuális egészségére nézve veszélyesek, hanem a társadalom nemi egészsége szempontjából  éppúgy.

 

    Normalitás és konformitás, vagy deviancia és abnormalitás ?

 

   Erkölcsi megítélés szempontjából a nemek társas viselkedésében nagy szerepe van annak, hogy egy adott viselkedés normálisnak, vagy abnormálisnak tekinthető.  Ez azonban nagyon viszonylagos, mert a különböző korokban és társadalmakban többnyire egészen mást tekintettek normálisnak és abnormálisnak. Az ókorban például a maszturbációt normálisnak és hasznosnak mondták az orvosok.  A keresztény középkorban aztán bűnné, a 19. században pedig betegséggé vált. A legutóbbi évszázadban viszont kiderült, hogy teljesen normális, sőt, bizonyos esetekben akár gyógyításra is felhasználható.  De hasonló a helyzet pl. a homoszexuális, vagy biszexuális viselkedéssel, vagy a manuális  és  orális erotikával  stb.  

 Ennek ellenére még ma sincs egységes erkölcsi megítélés a nemi viselkedés jónéhány kérdésében.  Egy olyan viselkedést, amely többé-kevésbé eltér a megszokott átlagostól, vagy furcsa különcségnek, vagy egyéni romlottságnak, de esetleg erkölcstelennek, jogsértőnek vagy betegesnek tartanak. Vannak, akik alkalmazkodnak az átlag igényeihez, vagyis konformisták; s vannak, akik ettől eltérően viselkednek, vagyis más utat választók, deviánsok.  Az utóbbiakat veszélyesnek, abnormálisnak tartják, és türelmesen, vagy erőszakkal megpróbálják visszaterelni az erkölcsösnek vélt, közös utra.  Ez történt sokáig a homoszexuális viselkedésűekkel és más szexuális kisebbséghez tartozókkal is.   Ma már ugyan nem kapnak halálbüntetést, s többnyire nem is börtönzik be őket, csak különböző hátrányokat kell elszenvedniük és sokszor titkolózniuk kell, hogy elfogadtathassák magukat.   Ami nem történhetne meg egy nemileg egészséges társadalomban, ahol a különböző erotikus orientációk általában nem adnak okot erkölcsi elítélésre.  

 A devianciák ugyanis nem feltétlenül egészségtelenek és károsak. Hiszen.  aki a régi és elavult szokásokkal és felfogással szemben, attól elszakadva valami újat és fejlettebbet képvisel, az valójában nem árt senkinek, hanem éppen a fejlődést próbálja előmozdítani.  Ugyanakkor érthető, hogy ezt a „pozitiv devianciát” (például a viszonylag szabad nemi kapcsolatokat) a régi rend haszonélvezői veszélyesnek tartják és ellenségesen fogadják, elítélik, büntetik.  A történelemben igen sok példát ismerünk erről.  De ugyanígy járhatnak ma a patriarchátustól és annak hazug, nemi ideológiájától elszakadó „deviánsok” is. 

 Viszont az is kétségtelen, hogy nem minden deviancia pozitiv és fejlesztő hatású, hanem vannak köztük destruktivak is.  Nemi viszonylatban például  az olyan deviáns ajánlatok és jövőképek, amelyeket egy Arsan . nevű francia szerző az „Emmanuelle” című, kétkötetes könyvében leírt a korlátlan szeretkezésről, komoly veszélyt jelenthetnének az egyén és a társadalom számára.  Ugyanígy a szélsőséges feminizmus egyes irányzatai, amelyek a férfiakat akarják feleslegessé tenni.  Vagy az olyan deviáns hipotézisek, amelyek állami bordélyházak létesítését javasolják,, ahol bárki ingyen kaphatna „szerelmi szolgáltatást”  stb. Erkölcsileg szintén problematikusak lehetnek a nemileg deviáns viselkedés olyan esetei, mint a pedofilia, vagy a verbális és a tettleges nemi erőszak, a közbotrány-okozás, a különféle szexuális visszaélések stb. Ezek jogi elítélése és büntetése összhangban áll a humanista etikával.

 Az erkölcsi értékelésben, vagyis  annak eldöntésében, hogy egy adott nemi viselkedés értékes vagy káros az egyén, vagy a közösség számára, minden szempontot mérlegelő, reális és racionalista kritikai gondolkozásra van szükség, éspedig független és képzett  szakértők részéről.  Függetlenségük fő kritériuma: elköteleződés-mentességük a patriarchális múlt bármely ideológiájától.

 

Korszerű, humanista  nemi  erkölcs  a  közéletben 

 

Az eddigiek alapján nyilvánvaló, hogy a patriarchális múlt vallási mítoszokkal alátámasztott, elavult erkölcsi felfogását ideje félretenni, s egyben áttérni  a mai társadalom fejlődési igényeinek megfelelő, korszerű, humanista erkölcsi szemléletre. Természetesen nem rendeletileg, hanem egyrészt az új erkölcs részletesebb elméleti kidolgozásával és konkretizálásával, másrészt  annak intenziv terjesztésével, vagyis beépítésével a kötelező oktató-nevelő munkába,  Ezzel lehetővé tehetjük annak sokoldalú megvitatását és elemzését, vagyis továbbfejlesztését.  Sőt, akár eltérő irányzatok kialakulását is. 

 A magánélet erkölcsének korszerűsítését nagyjából áttekintettük, s a nemek viszonyának közéleti  erkölcséről is tudunk már egyetmást, de korántsem mindent.  Csak az alapelvek világosak:  a viselkedés  egyenlő erkölcsi és jogi megítélésén kívül esélyegyenlőségre is szüksége van mindkét nemnek, ami feltételezi a nők gyermekvállalással kapcsolatos biológiai hátrányainak ellensúlyozását a közélet terén.  Vagyis a nő szabadon dönthessen a gyermekvállalásról, de vállalás esetén se érje hátrány a fizetett munka és a közügyek intézése terén.  Tehát a férfival azonos képzettséggel végzett munkáért azonos bért kapjon, ne érje anyagi hátrány a gyermekvállalás miatt, s azonos esélyei legyenek a különböző hatalmi poziciók betöltésére, a parlamenti képviselői helyeket is beleértve. Tehát viszonylag gyorsan (maximum egy nemzedéknyi időn belül) elérendő, hogy a parlamenti képviselők kb. 50%-a szakképzett nő legyen.  De ugyanez érvényes a politikai pártok vezetésére, a közigazgatás és a gazdasági élet irányításának minden szintjére.

  Ennek biztosítási módja természetesen vitatható, s ilyen vitákat a szakemberek és politikusok minél szélesebb körben rendezhetnének. E vitákkal párhuzamosan lehetne aztán kisebb-nagyobb reformokat bevezetni, amelyek érintenék többek közt a gyermekvállalás honorálását, a hetero- és homoszexuális párkapcsolati konfliktusok rendezését „családsegítő” tanácsadással és terápiával, a válások és gyermek-elhelyezések kulturált megoldását mediátorok közvetítésével stb.  Ehhez persze jóval több, jól képzett nevelőre, pszichológusra és párterapeutára lenne szükség, legalábbis addig, amíg az átlagembereknek nincs lehetőségük és igényük saját pszichoszexuális kultúrájuk színvonalának emelésére. 

A kihívás, amivel szembe kell néznünk, jelentőségét tekintve hasonló ahhoz a szociokulturális átalakuláshoz, amit a magántulajdon és a patriarchális  rend uralomra jutása jelentett az emberiség történetében.  Ez már a 20. század második felében is időszerű lett volna, de a  több-évezredes múlt mai haszonélvezői  raffináltan késleltetik az átalakulást egy szűk réteg által ellenőrzött társadalomból egy nyitott és bárki által ellenőrizhető társadalomra, amely a nemek viszonyát és hatalom-megosztását is egyenrangúvá teszi.  A nőmozgalmak sokat tettek ennek érdekében. Itt azonban legalább annyira a férfiak szabad önmegvalósítási igényei is szerepet kapnak, hiszen többségük már megelégelte  a gazdag patriarchák  profitjának  szolgálatát, a pénzügyi dependenciát, amely idejüket és lehetőségeiket erősen korlátozta.   

 A nő egyenragúsítása tehát a férfinek is érdekében áll, ha lelkiismeret-furdalástól mentesen, jól akarja érezni magát egy szabad társadalomban.  Így például a férfinek is könnyebb lesz olyan munkát választania, amihez kedve és tehetsége van, s ezt könnyebben össze tudja egyeztetni az esetleges partnere és családja igényeivel, anélkül, hogy bármelyikről, vagy új és érdekes kapcsolatokról  lemondana.  Vagyis a nemek kiegyensúlyozott esélyei és hatalmi viszonyai következtében mindkét nem szabadabbnak  érezhetné magát, de egyben felelősebbnek is a nemek közötti egyensúly fenntartásáért.  „Amíg ez meg nem  történik,, addig a nemek közötti vetélkedések, hatalmi harcok hosszas „állóháborúja”  mindkét nem számára veszteséges marad.”  (Szilágyi V., 2010, 268. old.)   Szükség van tehát egy új szexuálpolitikára, amely előkészíti és megkönnyíti a patriarchális társadalmi rend és erkölcs végleges leváltását. 

 Ennek érdekében érdemes áttekinteni az eddig elhanyagolt szexuálpolitika mai feladatait..  Előbb azonban próbáljuk rövid tételekben összefoglalni  a szociális nemi viselkedés főbb erkölcsi követelményeit.

 

Összefoglaló tételek  : 

 

1.     Alapvető erkölcsi követelmény  az adott társadalom nemi egészsége.

2.     A patriarchális erkölcs uralmának fokozatos megszűntetése  időszerű

3.     Megszabadulás a különböző nemi függésektől  erkölcsi feladat is.

4.     Univerzális nemi jogaink ismerete és érvényesítése, mint erkölcsi alapelv

5.     A nemek magánéleti kapcsolatainak alapja csak az egyenragúság  lehet. 

6.     Romsntikus szerelem mitosza helyett  a reális elvárású együttélési szerződéseket.

7.     A hűség egy partnerhez nem azonos az erotikus kizárólagossággal.

8.     A szexuális mitoszok és egyes divatok erkölcsileg károsak. 

9.     Vannak erkölcsileg  pozitiv (fejlesztő)  és  negativ  (káros)  nemi  devianciák. 

10.   Erkölcsileg a nemi erőszak és megtévesztés minden formája elítélendő.

11.  A párkapcsolatok fő erkölcsi tartalma:  egymás segítése az önmegvalósításban.

12.  Az együttélő psrtnerek  magánéleti szabadsága erkölcsileg értékes  és biztosítandó.

13.  A közélet hatalmi pozicióinak mintegy felére a nők jogosultak.

 

 

4.    Humanista nemi erkölcs – és a  szexuálpolitika

 

A nemek egyenrangúságának és esélyegyenlőségének megteremtését a nőmozgalom fejlesztése mellett elsősorban  egy tudományosan megalapozott  szexuálpolitika  segítheti  elő.  Hazánkban eddig tudatos és összehangolt szexuálpolitikát egyetlen párt vsgx államhatalmi intézmény sem folytatott;  maga a fogalom is többé-kevésbé ismeretlen;  ezért érdemes először is meghatározni azt. Ebben segítséget jelenthet Reich, W (1930), aki az 1920-as években indított „szexpol”  mozgalmával elsőkét éállította előtérbe a szexuálpolitika szükségességét. Továbbá egy szociológusnő, Millett K. (1971) , aki korán felismerte, hogy a szexuálpolitika lényege:  olyan hatalmi struktúra, viszonyok és intézmények, amelyek révén egy embercsoport kontrollál egy másik csoportot. Abból indul ki, hogy az ember neme egy státus-kategória, amelynek politikai vonatkozásai is vannak. A nemek viszonya  hatalmi viszony:  a  férfiak  történelmileg kialakult  prioritásuk révén  uralkodnak a nőkön.

 

Szexuálpolitika,  történeti áttekintésben

 

A nemek viszonyának módosítását célzó  reform-folyamatnak  szerinte több szakasza van. Az első  (száz éves) szakasz  1830-tól  1930-ig tartott; ekkor került a közérdeklődés előterébe a  „nemi kérdés”, s megtette első lépéseit a szexuális reformmozgalom és a női emancipáció.  Ez az első szakasz azonban csak  félmegoldásokat hozott. Továbbra is megvalósítandó feladat például :  1.  A hagyományos szexuális tilalmak és tabuk eltörlése  (a házasság előtti és azon kívüli nemi élettel, vagy a homoszexualitással kapcsolatban stb.),  2.  a kettős erkölcs és a prostitúció  megszűntetése, a nemi szabadságjogok biztosítása,  3.  a  patriarchátus megszűntetése, a férfias és nőies  fogalmának újraértékelése  és  4.  a gyermekek  felvilágosult, közösségi  nevelése.

Az  1930  és  1960  közötti évtizedeket Millett  a „szexuális ellenforradalom”  időszakának  tekinti, különösen a  Szovjetunió  vonatkozásában, ahol  nem sikerült a patriarchátus felszámolására irányuló kísérlet, amely  1927-ig  már elért bizonyos eredményeket. Millett szerint a kudarc  oka – a gazdasági és politikai  problémákon kívül -  , hogy a marxizmus nem dolgozta ki a szexuális forradalom ideológiáját  és alábecsülte a patriarchátus  történelmi és pszichológiai erejét.  A nemi egyenjogúság gyakorlására kevesen voltak képesek. Néhány régi tévhit is bekerült a kommunista mentalitásba;  pl., hogy  a nemi élet összeegyeztethetetlen a forradalmi elkötelezettséggel és munkateljesítménnyel  stb.  Az  1930-as években egymás után hoztak konzervatív  intézkedéseket:  betiltották a művi abortuszokat, újra büntetendővé nyilvánították a homoszexualitást és bevezették a repressziv szexuális nevelést.   

 Ugyanakkor  Nyugaton  is támadás indult a szexuális reformok ellen:  egyrészt a nácizmus  elsöpörte a virágzásnak indult szexológiát;  másrészt  Freud és követői  „megmagyarázták”  a nemek ellenséges viszonyát, jóváhagyták a hagyományos nemi szerepeket  és pszichoszexuális különbségeket.  Az  1960  utáni időszakról  Millett nem nyilatkozik, bár valószínű, hogy a szexuális forradalom újabb szakaszaként jelölte volna meg (legalábbis a következő   évtizedet).   

A szexuálpolitika humanista erkölcs által kijelölt feladatainak ismertetésében saját, régebbi publikációinkra támaszkodunk.(pl. Szilágyi V., 2010.) Eszerint a korszerű szexuálpolitika  a nemek társadalmi viszonyának – elsősorban hatalmi viszonyának – szabályozására, egyenjogúságuk és egyenrangúságuk biztosítására törekszik, a szociális egyensúly és a  testi-lelki egészség érdekében.  Minthogy a nemek viszonya az élet legkülönbözőbb területein nyilvánul meg, a szexuálpolitikának érvényesülnie kell például a népesedés-, a család- és  egészségpolitikában,  a köznevelési és ifjúságpolitikában, a szociális és kisebbségpolitikában, továbbá sok más területen.  Ezt az átfogó  szakpolitikát az állam a pártokkal és civil szervezetekkel együtt tervezi, támogatja és koordinálja, elméletileg pedig a nsmiségtudományok különböző szakágai és más tudományok is  segíthetik.

A „szexuálpolitika”  kifejezés mellőzése részben a hagyományos szexuáltabu maradványainak továbbéléséből, részben pedig abból adódik, hogy  a közgondolkozás a „szex”-szel kezdődő szavakat  automatikusan az erotikával kapcsolja össze.De valószínűleg akkor is így lenne, ha „nemiséggel kapcsolatos politikáról”  lenne szó.  Régebben  (sőt, sokszor még ma is)  a  szexuálpolitikát azonosították a „nőpolitikával”,  vagyis  a nőknek, mint hátrányos helyzetű „kisebbségnek” a támogatásával.  Ez a szemlélet figyelmen kívül hagyta, hogy  a nők a társadalomnak több mint a felét képezik, s csak a vezető szerepek terén vannak kisebbségben. Tehát inkább „hátrányos helyzetű többségről” lehetne beszélni, ami súlyosan sértő és igazságtalan, erkölcsileg pedig elítélendő.

 

Ágazatai  és  erkölcsi feladatai

 

          A  szélesebb értelemben vett szexuálpolitika ágazatait  négy-öt fő csoportra oszthatjuk:  a nemi egészség-politikára;  a  család-  és népesedéspolitikára;  a  szexuális  kultúrpolitikára  és a kisebbségpolitikára.  Ezek önmagukban is összetett ágazatok  és sok szálon fűződnek más  szakpolitikákhoz.

 

 A  szexuális egészségpolitikának  a  WHO  által elfogadott szexuális egészség-fogalomból és annak jogi feltételeiből kell kiindulnia.  Ez elsősorban prevenciót jelent, a nemi egészséget fenyegető veszélyek elhárítását és az ártalmak megelőzését. Eredményességének feltétele a negativ külső hatások vagy viselkedési szokások  időbeni felmérése és kiküszöbölése jogi, pedagógiai és pszichológiai módszerekkel.  Ha pedig már kialakult funkciózavarokról, vagy nemi úton terjedő fertőzésekről, esetleg a nemi identitás és orientáció zavarairól van szó, akkor  bárki számára igénybe vehető legyen a  pszichológiai és az orvosi szexuálterápia, éspedig megfelelően képzett  szexuálterapeuták  segítségével.  Ezen a téren még alapvető feladat a szaksegítség intézményesítése:  szexuális tanácsadók, nevelők és terapeuták egyetemi szintű képzése és intézményes foglalkoztatása, ellenőrzése, továbbképzése. Eddig ugyanis az önjelölt szexuális tanácsadók és „terapeuták” gyakran több kárt okoztak mint hasznot. 

 

család-  és népesedéspolitika  terén  változatlanul az a helyzet, hogy bár ismertek a magyar népesség állandó fogyását jelző statisztikai adatok  (az 1980-as évek eleje óta a magyarok létszáma kb. egy millióval csökkent),  ezek jelentőségét kevesen ismerik fel és érdemleges intézkedések sem születtek a népességszám állandósításának biztosítására.  A  gyermekvállalás előmozdítása és a szülők helyzetének javítása érdekében  hozott, eddigi, jogi és anyagi segítség  (családi pótlék, gyermekgondozási és nevelési segélyek, gyes, gyed és hasonlók)  a tények tanúsága szerint korántsem elegendőek  a népesség-csökkenés trendjének megállítására vagy éppen visszafordítására.

Magyarország férfinépessége 1980 óta,  női népessége pedig 1982 óta évről-évre csökken A csökkenés azzal magyarázható, hogy magasabb volt a halálozások száma, mint a születéseké.  A népesség alakulása harmadik összetevőjének, a nemzetközi vándorlásoknak a súlya a többihez viszonyítva alacsony volt az elmúlt évtizedekben. A  20. század utolsó évtizedeiben kiderült, hogy az 1960-as évek közepétől hazánk egyre hátrább csúszott az európai országok egészségi állapotát kifejező, halandósági rangsorban. Igy a születéskor várható élettartam is rövidebb lett a nyugateurópai országokénál.  A népesség korösszetételét befolyásoló halálozási arányszám tekintetében a legriasztóbb a 35 és 64 év közötti férfiak halálozási gyakoriságának emelkedése;  ez  1959-60  és 1998 között közel 50%-os lett! .. Lényegében a négy évtizedes kommunista “modernizációs” kísérlet katasztrofális következményeinek korrigálása lenne a mai szexuálpolitika egyik fő  feladata.

 

 A népesslg fokozódó elöregedése

 

Ám a lakosság egészségi állapotának kedvező változása sem lenne  elegendő a népességszám stabilizálásához. Holott ez a stabilizálódás több szempontból is kívánatos. A legszélesebb körben elfogadott érv az, hogy a népességszám folyamatos csökkenése megváltoztatja annak kor szerinti összetételét, szerkezetét úgy, hogy az inaktiv időskorúak aránya egyre nő, s eltartásuk a nemzeti jövedelem mind nagyobb hányadát veszi igénybe.  A termelés mai színvonala alapján jogos az időskorúak elvárása, hogy a javakból részesedjenek. Ha azonban a nemzeti jövedelemnek erre fordított hányada túlmegy egy határon, akkor ez az aktivak és inaktivak arányában olyan változást eredményez, amely miatt mind kisebb lesz  a nyugdíjat megtermelő, fiatalabb  népesség aránya.

A népesség elöregedése befolyásolja a társadalmi döntési mechanizmust is;  erősíti azokat az erőket, amelyek a megszokott megoldásokhoz ragaszkodnak és amelyek nagyobb közömbösséget mutatnak a jövőt illető kérdésekben.  A  népességszám zsugorodása a szociális hálózat kiterjedésére, s annak funkcionálására is hátrányos. A nemek eltérő halandóságával súlyosbított öregedési folyamat eredményeképpen már ma is nagy számú, segítségre, gondozásra szoruló idős ember van.  A fogyó társadalmakban az embereknek egyre kevesebb a rokonuk, barátjuk.  Ez az egész élet-ciklusra jellemző, de negativ hatás különösen öregkorban mutatkozik, amikor a kevés rokon nemcsak érzelmi izolálódást okozhat, hanem a segélyforrások ritkulását is eredményezi.

családpolitika tulajdonképpen a szociálpolitikának is lényegét képezi, hiszen főleg a családok jelenítik meg a szegények és hátrányos helyzetűek  tömegeit.  Ugyanilyen szoros az összefüggése a népesedéspolitikával, minthogy a gyermekek többnyire együtt élő pároknál születnek – és jobb is, ha ott születnek, nem pedig lányanyáknál vagy társtalan nőknél.  Épp ezért kell a család-  és népesedéspolitikának a párkapcsolatban élők  gyermekvállalási ambicióit erősíteni és többféleképpen segíteni. Például a fiatal párok lakáshoz és munkahelyhez juttatásával. Az európai államok  szociálpolitikájának rangsorában  hazánk meg sem közelíti a  magas termékenységű és kiegyenlítettebb életszínvonalú  skandináv országokat. De elég messze vagyunk a liberális angolszász országoktól, vagy a konzervativ-korporalista középeurópai országoktól is.  Inkább az olyan, déleurópai országokhoz hasonlítunk, amelyekben alacsony termékenység és magas gyermekszegénység tapasztalható. 

. Az 1980-as évek eleje óta jelentkező és a rendszerváltás óta rohamosan erősödő létbizonytalanság  és társadalmi egyenlőtlenség, a legutóbbi évekig  magas szinten stabilizálódó munkanélküliség kétségkívül  nagyon megnehezíti  egy jólétre és magasabb termékenységre irányuló család- és népesedéspolitika realizálását, de figyelembe kellene venni, hogy nemzeti létünk forog kockán. Gyermekvállalásra kényszeríteni ugyan senkit sem szabad, mert az erkölcstelen,  de jutalmazni  sokféleképpen lehet az adott nehézségek ellenére is.

 

 Jogi reformok szükségessége 

 

Mindehhez szorosan kapcsolódik a polgári és büntető törvényhozással kapcsolatos szexuálpolitika, amelynek lépést kellene tartania  a változó társadalmi körülményekkel.  Jogilag a polgári törvénykönyvben ez valószínűleg könnyebben érvényesíthető, mint a szexuális  büntetőjogban, amelynek reformja megkezdődött. Egyik nagy eredménye például  a felnőttek közötti, kényszermentes homoszexuális kapcsolat büntethetőségének megszűntetése.  A fejlődésnek a nyugati országokban tapasztalható iránya pedig az, hogy az azonosneműek házasságát, együttélését és gyermeknevelését is lehetővé teszik.  De más reformokra is szükség lenne. Vonatkozik ez például a „nemi erkölcs elleni bűncselekmények” büntetőjogi szabályozására, amelyben nincs korszerű meghatározása  a „fajtalanság” (vagy éppen a „természet elleni fajtalanság”)  fogalmának. (A törvényalkotók minden jel szerint a heteroszexuális, vaginális  közösülést  tartották  egyedül  „természetesnek”.)

A legutóbbi évek kedvezőnek tűnő, új jogszabálya a házastársak közötti, erőszakos közösülést is büntetni rendeli, ám csak magánindítvány alapján. Márpedig az erőszakot elszenvedő sértettől aligha várható, hogy kiszolgáltatott helyzetében feljelentse az elkövetőt. Problematikus az is, hogy mit tekint a törvény „súlyosan szeméremsértő cselekménynek”.Mert az a körülmény, hogy egy viselkedés  „a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál” (a törvény szerint), az sokféleképpen értelmezhető, s nem feltétlenül sérti a „szemérmet” (ami önmagában is bizonytalan és változó tartalmú fogalom). De lehetne sorolni  további problémákat is, például a „megrontás” vagy a „vérfertőzés”  kapcsán.

A szexuális büntetőjog reformja, korszerűsítése tehát egyik fő célkitűzése lehetne a mai szexuálpolitikának. De ide tartozik célként  a hagyományostól eltérő, tartós nemi kapcsolatoknak (pl. „illegális” együttéléseknek)  a hagyományos (monogám, heteroszexuális)  házassággal egyenértékűkénti kezelése, és az eddigi „családpolitika” felülvizsgálata is.

 

 A nemi kultúra fejlesztése

 

A  szexuálpolitika másik csoportja az egészségpolitikához kapcsolódó  szexuális kultúrpolitika,  amelynek feladata főleg  a nemi kultúra beépítése a közoktatási és köznevelési rendszerbe.  Fő célja a szexuális szabadságjogok megismerésének és a velük való élni tudás feltételeinek biztosítása.  Ez konkrétan azt jelenti, hogy  a szexuálpolitika egyik fő célkitűzése a tudományosan  megalapozott szexuális kultúra terjesztése lehet, beleértve az egyéni pszichoszexuális fejlődés kedvező feltételeinek  megteremtését.

Az Egészségügyi Világszervezet szexuális egészséggel kapcsolatos, említett Ajánlásai között szerepel a kielégítő infrastruktúra mellett a szexológiai kutatások biztosítása is, tehát felmérések végzése és az ehhez szükséges szakemberek képzése. Ez utóbbi nálunk egyelőre teljesen hiányzik. A szexuális kultúra terjesztéséhez pedig egyrészt a médiát (főleg az elektronikus médiát)  kellene szabályozni – éspedig részben fejleszteni, részben korlátozni! --, másrészt  a közoktatás és köznevelés intézményeit kellene a szexuális kultúra  terjesztésére  alkalmassá  tenni.

A különböző (bár nem reprezentativ) hazai felmérések ugyanis azt mutatják, hogy az emberek szexuális kultúrája még ma is igen alacsony szintű. Egyrészt nem ismerik szexuális jogaikat és lehetőségeiket, s épp ezért élni sem tudnak velük. Másrészt intézményes oktatás és nevelés hiányában  nem képesek sikeresen feldolgozni a rájuk zúduló szexuális ingertömeget, nem tudnak felkészülten választani a sokféle szexuális szkript, viselkedésminta közül.  Igy aztán nagyon esetleges, hogy milyen szexuáletikai értékrendjük alakul ki (s kialakul-e egyáltalán valamilyen). Ez a magyarázata  az elavult kapcsolati minták tovább-élésének, az érzelmi és szexuális zavarok  rendkívüli megszaporodásának  (beleértve a féltékenységet és egyéb párkapcsolati játszmákat éppúgy, mint  a  különböző szexuális funkciózavarokat és szenvedélybetegségeket).

Átgondolt és korszerű  szexuálpolitika hiányában  a szexuális-párkapcsolati kultúra terjesztésének ma nálunk  sem gazdája nincs, sem egyértelmű politikai koncepciója, vagy éppen projektje sem létezik. Csupán néhány  esetleges, félig kidolgozott állami és rövid életű magán-próbálkozás történt az elmúlt években, egyének vagy civil szervezetek részéről, de egyik sem tudott meggyökeresedni és intézményesedni.  Holott rendelkezünk bevált, nyugati mintákkal, amelyeket könnyen lehetne adaptálni a hazai viszonyokra.  Nyilvánvaló, hogy elsősorban a hivatásos nevelőket kellene erre felkészíteni., vagyis a pedagógusképző  (és  továbbképző)  intézményekben  teret adni a  szexuálpedagógiának.

Az iskolák nevelési tervébe és tanmenetébe pedig beiktatni  -- s nemcsak az osztályfőnöki órák keretében, hanem külön tanzárgyként  (akár „nemiség-tannak” vagy   „magánélet-tannak”, akár „életvezetési ismereteknek” hívjuk  ezeket)  a szükséges ismeretek és  készségek  elsajátítását, természetesen tankönyvek és  munkafüzetek  alapján.  Ez egyben az ifjúságpolitikának is fontos része lehetne.

 

 A kisebbségek nemi nyomorának megszűntetése

 

Újabb csoportként  a  szexuális kisebbségpolitikát  kell említeni.  Itt elsősorban az  ún. queer-ek  (homo- és biszexuális viselkedésűek, transszexuálisok és más „transgender”-ek), valamint a prostituáltak  és egyéb  szexfüggők, szenvedélybetegek problémáiról van szó.  Közülük a homo- és biszexuálisok a legnagyobb kisebbség, de a többiek is jelentős nagyságrendet képviselnek.  Az előbbiek szexuális orientációja csupán viszonylag ritkának, de sem bűnösnek, sem betegesnek nem mondható, ellentétben  a régi és sokakban ma is továbbélő előítéletekkel,  amelyek  miatt elítélik és támadják őket. 

Az állami kisebbségpolitika ugyan a tudományos megállapítások és nyugati példák nyomán már az 1960-as években megszűntette törvényes elítélésüket, de a „homofób” közvélemény ezt csak lassan veszi tudomásul, éppen az intézményes szexuális nevelés hiánya miatt.  Mindenesetre pozitivum, hogy már a magasabb tisztségek betöltőinek sem  feltétlenül kell titkolniuk az átlagtól eltérő szexuális orientációjukat.  A hátrányos helyzet teljes megszüntetése (pl. házasodási és gyermeknevelési jogok) azonban a szexuálpolitika fontos feladata.  De hasonló a helyzet a transszexuálisok (és „transgender”-ek)  esetében is, bár náluk pszichoterápiás szaksegítségre is gyakran szükség lehet.

 

 „Szex-munkások”  helyett  pót-partnereket!

 

Némileg bonyolultabb a helyzet a  prostitúció  jelensége  ügyében.  Erősen vitatott ugyanis, hogy elfogadható, vagy káros és ezért megszüntetendő  jelenségnek  kell-e tartanunk, tehát hogyan értékeljük. Tudjuk ugyan, hogy eredetileg köze van a nemi erőszakhoz, amit a fizikailag erősebb férfi követ el a gyenge vagy foglyul  ejtett nőn.  De a magántulajdon és a patriarchátus kialakulása óta már meg is vehette, s a nők helyzetüknél fogva gyakran kényszerültek magukat eladni (akár rabszolgának, akár feleségnek vagy alkalmi szeretőnek).  Bár a rabszolgaság intézménye már rég megszűnt, a prostitúcióra, vagyis szexuális szolgáltatások eladására vállalkozó nők többségét ma is megélhetési, vagy egyéb kényszer vezeti   Esetükben tehát legalább részben igazuk lehet azoknak, akik „pénzzel történő megerőszakolásról”  beszélnek.  (Azért csak részben, mert látszólag önkéntes megállapodás útján jön létre az üzlet. Igy látszólag mind a két fél jól jár.) 

A képet tovább bonyolítja, hogy az   emberkereskedelemnek (= rabszolgakereskedelemnek?)  még ma is nagy szerepe van a prostituálttá válásban.  A gazdagabb országokban megélhetést kereső nőket gyakran megtévesztő ígéretekkel csalják ki, s aztán valahogy kényszerítik őket a prostitúcióra.  Ezért az ENSz  már 1948-ban határozatban tiltotta meg az  emberkereskedelmet. Ezt sok ország (köztük hazánk is)  átvette, s ezen az alapon betiltotta a prostitúciót.  Amely igy részben megszűnt, részben titkossá vált, s az utóbbi évtizedekben vált csak egyre nyiltabbá és sokhelyütt legálissá.  A  közvélemény ugyan továbbra is elutasítja, de az iránta megnyilvánuló kereslet fenntartja és élteti a prostitúciót. 

Megszünetéséről tehát – legalábbis egyelőre – vitatkozni sem érdemes.  Csak feltételezhetjük, hogy a nőmozgalomnak ez a régi követelése  akkor valósulhat meg, ha  a társadalom ma még alapjában patriarchális rendszerét végképp sikerül átalakítani a nemek egyenrangúságán és esélyegyenlőségén alapuló rendszerré.  Csak ez tenné lehetővé, hogy  a szexuális szolgáltatások kényszer-jellegűből valóban önkéntessé váljanak és „pót-partnerként(surrogate) akár terápiás szerepet is betölthessenek  (amit egyes nyugati országokban, szexuálterapeuták irányításával  már kipróbáltak).  Ez pedig már nem a mai értelemben vett prostitúció  lenne.

A mai prostituáltak még önkéntes vállalásuk hangoztatása esetén is túlnyomórészt függőségben élnek. Ez azonban csak látszólag szexuális, valójában gazdasági, megélhetési vagy az adott körülményektől való függőség, ami gyakran kifejezetten szenvedélybetegség jellegű. S könnyen kapcsolódhat drogfogyasztáshoz és más  függőségekhez is.  A prostitúció mai feltételei tehát többnyire erősen veszélyeztetik nemcsak a szolgáltatók, hanem klienseik lelki egészségét  is azáltal, hogy a testi intimitást leválasztja a lelki intimitástól és áruként kezeli;  ezzel pedig érzelmi-erotikus kötődési képtelenséget, érzelmi elsivárosodást  hoz létre.

Ugyancsak a teljes intimitás  silány pótléka  a pornográf termékek  rendszeres fogyasztása, ami az internet-használat széles körű elterjedése következtében egyre növekvő kisebbséget  teremtett, különösen a fiatalok körében.  Erre a kisebbségre a szexuálpolitika eddig nem figyelt fel.  Pedig egyre több eset bizonyítja, hogy a prostitúció igénybe vételéhez hasonlóan ez is függőséget és párkapcsolati kötődési képtelenséget okozhat, s ezzel gátolja vagy tönkreteszi a párkapcsolatot.  Ezt csak átfogó  és idejében történő nemi neveléssel lehet megelőzni;  ennek hiányában csak szexuálterápia segíthet.

Még két jelentős kisebbség van hazánkban, amelyek  a szexuálpolitikának komoly gondot és megoldandó feladatot jelentenek.  Az egyik a  cigányság  szexuális viselkedési szokásai,  a másik pedig a  fogyatékosok  (elsősorban a mozgásszervi, érzékszervi és az értelmi fogyatékosok)  szexuális problémáinak megoldása.  Mindkét kisebbségnél alapvetően fontos lenne az átfogó és intézményes  nemi nevelés, amihez náluk speciálisan képzett szexuálpedagógusok kellenek; továbbá gondoskodás számukra elegendő mennyiségű fogamzásgátló eszközről, és a fogyatékosok erotikus kielégülését betanító és elősegítő szexuális  szolgáltatókról. 

 

Végül  sokféleképpen problematikus, de jelentős kisebbségnek tekinthetők a különböző szexuális funkciózavaroktól szenvedő férfiak és nők, akik egyrészt hiányos nemi kultúrájuk folytán nem tudnak önmagukon segíteni, másrészt képzett szexuálterapeuták hiányában intézményes szaksegítséget sem kapnak (ami a patriarchális rend egyik fő erkölcsi hibája).  Ezek   ugyanis legtöbbször pszichoszomatikus zavarok;  ennélfogva nem annyira gyógyszerekre vagy protézisekre  (orvosok),  vagy kétes értékű tanácsokra  (önjelölt „szexuál-pszichológusok”)  van szükség, hanem  korszerű és hatékony szexuálterápiára.  Amire  az orvosokat és pszichológusokat egyaránt ki kellene képezni – s  ezt is  biztosítania kell  a  szexuálpolitikának.

A  szexuálpolitikának  e néhány kiemelt feladata  mutatja, hogy szerteágazó feladatkörről van szó, amely összehangolást és kooperációt igényel.  Ezért szükség van egy központi, összehangoló szervezetre, ahol terveket készítenek, pályázatokat írnak ki és ellenőrzik a projekteket.

 

Konzekvenciák

 

        A  nyilt párkapcsolat, mint  fejlődési  trend

Minthogy a fentiekben vázolt komplex és tudományosan megalapozott szexuálpolitika egyelőre még nem létezik, mint a nemek  kiegyensúlyozott viszonyának és egyenrangú kooperációjának  teljesen újszerű életstílust megvalósító eszköze,  az egész koncepció sokak számára utopisztikusnak tűnhet.  De annyi minden  tűnt már utopisztikusnak régebben, ami azóta megvalósult, hogy a megfigyelhető trendek alapján, futurológiai előrejelzések nélkül is valószínűsíthető egy ilyen irányú fejlődés.

Zökkenőmentes fejlődés  viszont nem nagyon létezik a társadalomban  (kivéve talán egyes új, technikai eszközök gyors elterjedését).  A fejlődés általában dialektikus: a téziseket antitézisek, majd szintézisek követik.  Ez a nemek viszonyának fejlődésére is érvényes.  Ebben a fejlődési folyamatban a férfi-dominancia korszakában is voltak represszívebb és kevésbé represszív periódusok;  mint ahogyan a különböző szexuális viselkedések erkölcsi megítélésében is.  A nőmozgalmat kezdetben inkább csak a nők szavazati joga,  tanulási és munkavállalási lehetősége érdekelte.  Csak a 20. század 60-as és 70-es éveiben  erősödött fel  a nők szexuális szabadságának követelménye.  Amit aztán az AIDS  80-as évekbeni feltűnésével egy antiszexuális represszió  („ellenforradalom”)  követett. 

Ez utóbbit még nem hevertük ki, s az ezoterikus-irracionális törekvéseknek a társadalmi változásokhoz kapcsolódó újjáéledése és egyéb válságtünetek meg is nehezítik és lassítják a kilábalást.  A nemek viszonyának fejlődése azonban világviszonylatban nem állt meg,  kisebb  reformok a közelmúltban is előfordultak, sőt,  továbbra is napirenden vannak, s előbb-utóbb bekövetkeznek.  (Többek közt azokon a területeken is,  amelyeket ez a könyv próbál felvázolni.).  Erről tanuskodik többek közt egy amerikai pszichológusnő, Esther Perel  (2012)  eddig 26 nyelvre lefordított könyve, amelyben több évtizedes, párterápiás praxisa alapján megállapítja, hogy a  hagyományos házasság válsága csak annak nyitottá tételével oldható meg.

 

Három  alaptalan  erkölcsi aggály

 

Ahogyan az várható is volt, nem mindenki fogadta és fogadja  megértően és empatikusan  a nemek egyenrangúságáról és  a párkapcsolatok szabadságáról szóló  elméleteket.  Az egész koncepció legalább három nagy kérdésben vált ki valójában alaptalan  erkölcsi  aggályokat:

 

1.     A szerelem kérdésében  (beleértve a külső kapcsolatokat);

2.     a  gyermeknevelés kérdésében, és

3.     a társadalmi feltételek, akadályok kérdésében.

 

        A szerelemmel kapcsolatos aggályok alapja a romantikus szerelemkultusz.   Amiből az következik, hogy  minden intim párkapcsolat, így a házasság erkölcsös alapja a szerelem.  Egyedül ez adhat igazolást az erotikus együttlétekre és a gyermekvállalásra;  épp ezért kizárólagosságot feltételez.  A szerelemnek tehát nem szabadna elmúlnia az egymásnak elkötelezett partnerek között.  (Ezért mindenáron meg kell őrizni legalább a szerelem látszatát.)

A gyakorlatban azonban nem érvényesül ez a hagyományos előírás, mert ellentmond bizonyos lélektani törvényszerűségeknek.  Intenziv, pozitív érzelmeket  nem lehet  sem szándékosan létrehozni, sem töretlenül fenntartani.  Együttélésben az érzelmi hullámzások elkerülhetetlenek.  S az is, hogy érzelmi kötődések  (átmenetileg vagy tartósan)  több irányban, több személy felé is kialakulhatnak.  Ez azonban nem jelenti azt, hogy  a már meglevő kötődés magától megszűnik, vagy szándékosan meg kell szűntetni.

Meglepően sokan félnek attól, hogy  gyermekük és a szülő—gyermek viszony  károsodna, ha kiderülne valamelyikük „külső”  (érzelmi-erotikus)  kapcsolata.   Félelmeik háttere, hogy nem tudnak kilépni a hagyományos szemlélet keretei közül.  S  amíg nem tudnak, addig – de csak addig! – félelmeik is jogosak.  Egyébként ugyanis gyermekük épp úgy gazdagodhat lelkileg szüleinek nyitott életstílusától, mint ők maguk.  S könnyen hozzászokik a nemek, valamint a felnőttek és a serdülő gyermekek egyenrangúságához. A korszerű gyermeknevelés, vagyis a nyitott társadalomra szocializálás  alapfeltételei közé tartozik a szülők egyenrangú, őszinte kapcsolata és a nyitottság légköre.

társadalmi feltételek  egyelőre valóban nem kedvezőek a párkapcsolatok nyitottá válásához.  Ennek oka, hogy maga a társadalom sem nyitott, hanem patriarchális és zártságra törekvő.  Ez nemcsak a magyar társadalomra jellemző, bár a fejlett, nyugati országokban kevésbé, a fejletlenebbekben viszont sokkal inkább érvényesül.  Globalizált világunkban a beruházásokra képes nagytőke urai túlnyomórészt férfiak, akik a profitszerzés érdekében szinte bármire képesek  s  a hatalmi harcaikban a gazsadágilag sikeres nők még nem egyenrangú versenytársak  A lényeges társadalmi folyamatok sem váltak még átláthatóvá és nyilttá.  Nem könnyű ellenállni a pénz- és tulajdonszerzésre irányuló  társadalmi nyomásnak  és minden egyéb igény ez alá rendelésének. 

Ez valóban megnehezíti, de azért nem teszi lehetetlenné, hogy a partnerek kapcsolatukat az egyenrangúság és nyitottság  elvei alapján szervezzék meg, s egymás emberi  (humán értékekre irányuló)  fejlődésének segítésére szövetkezzenek.  Persze naivitás lenne ezt hinni, hogy ez pusztán elhatározás kérdése;  hiszen egy sor előítélettől kell megszabadulni, sok mindent újra kell tanulni és hosszadalmas önfejlesztő munkát kell folytatni ahhoz, hogy eljussunk önmagunk és intim párkapcsolatunk szabad mozgásteréhe.  Ezt nemcsak a kedvezőtlen társadalmi feltételek akadályozzák, hanem  a saját kételyeink, aggályaink és „elhárító mechanizmusaink” is. Amelyek nyomán könnyen „elfelejtjük”, „érdekesnek, de lehetetlennek, értelmetlennek”  érezzük, vagy egyenesen kigúnyoljuk a változtatás lehetőségét.

 

Látszólag ellentmondő  igények  egyeztetése

 

A  társadalmi feltételek jellegétől függetlenül, az is megnehezíti önmagunk és párkapcsolat nyitottá tételét, hogy  látszólag ellentmondó igényeket:  egyfelől a szabadság és változatosság, másfelől a biztonság és stabilitás igényét kellene összeegyeztetnünk..  Vajon valóban csak egymás rovására lehet bármelyiket érvényesíteni?  A hagyományos monogámiában a nők számára a biztonság és stabilitás volt az elsődleges, hiszen függő helyzetben voltak férjüktől.  Aki látszólag szintén elfogadta a kizárólagosságra épülő biztonság igényét, mint számára is előnyöset, de titokban azért gyakran érvényesítette a változatosság igényét is.  Ami aztán hazugságokhoz és feszültséghez vezetett.  S oda, hogy a legutóbbi évszázadban már a nők is egyre gyakrabban „lépegetnek” titokban félre.

Mindkét igény fontos a kiegyensúlyozott  lelki közérzet és a nemi egészség szempontjából, bár persze egyénenként különböző arányban.  Elfogadható mértékű kielégítésüket azonban csak egy nyitott, de elkötelezett párkapcsolat teszi lehetővé.  Ezért próbálkoznak vele egyre többen.  A baj csak az, hogy legtöbbször felkészületlenül, vagy az egészet félreértve.  Ha például eleve rossz, vagy elromlott kapcsolatú párok próbálják a szexuális nyitottság elfogadása révén megjavítani vagy legalább megmenteni a kapcsolatukat , ami persze nem sikerül,  akkor arra következtetnek, hogy lehetetlenre vállalkoztak.  Vagyis saját kudarcukat általában a nyitottság kudarcának tekintik. Ez jellemzi a kierőszakolt, egyoldalúan  „nyitott kapcsolatokat”  is, amelyeknek semmi közük a nemek egyenrangúságán alapuló nyitottsághoz.

A  nyitottságot sokan egyszerűen a  „megcsalással”  azonosítják.  Hagyományosan ugyanis minden  „félrelépési próbálkozás” – gyakran még a képzeletbeli is! – megcsalásnak minősül.  Ezért a külső kapcsolatokat automatikusan ide sorolják, akár titkosak azok, akár nem.  Nem értik, hogy  az együtt élő partnerek által megbeszélt és jóváhagyott külső kapcsolat  már nem tekinthető „megcsalásnak”.  A nyitottság nem azonos az élettárs véleményét és érdekeit semmibe vevő félrelépésekkel!  Egyébként a nyitott párkapcsolat is lényegében a monogámia egyik formája lehet, amely mellett azól  (többek közt  E. Haeberle szerint)  az is, hogy  ez őlyan házasságforma, amelyben a partnerek esélyegyenlősége könnyen megvalósítható.

Fölmerült az a kérdés is, hogy vannak-e olyan, az „emberi természetből”  adódó, korlátozó tényezők,, amelyek kilátástalanná teszik  a párkapcsolatok nyitottá tételét.  Egyesek szerint az emberi kapcsolatok mindig aszimmetrikusak, s ez előbb-utóbb minden párkapcsolatban is kiderül.  Igaz lenne ez?

 

A szabad  párkapcsolatok akadályai és előnyei

 

          Bár valóban sok az aszimmetrikus, egyenlőtlen kapcsolat, ami nem is csoda, lévén, hogy még patriarchális társadalomban élünk;  de ez semmiképpen sem szükségszerű!   Minden kor és társadalom kitermeli azt a fajta „emberi természetet”, amire szüksége van.  Egy nyitottá váló társadalom  nyitottságot, szereprugalmasságot és egyenrangúságot, továbbá féltékenység nélküli emberi természetet igényel .  S ezt lassan, de biztosan ki is termeli.  Már egy  régebbi felmérésemben is a megkérdezettek többsége úgy nyilatkozott, hogy érdekli a nyitott párkapcsolat lehetősége és kipróbálná  (bár a társadalmi körülmények folytán erre egyelőre nincs lehetősége).

Tény az is, hogy egyre több a félig nyitott párkapcsolat.  Nem olyan értelemben „félig”, hogy csak az egyik fél számára nyitott, hanem  mindkét fél számára félig nyitott.  Vagyis bizonyos fokú magánéleti szabadságot  engedélyeznek egymás számára, de az erotikus nyitottságtól visszariadnak, vagy azt csak titokban tűrik el.  Ami persze feszültségeket kelt a kapcsolatban.  Tanácsadó és terápiás gyakorlatomban gyakran tapasztaltam, hogy a teljes nyitottság lehetőségének megbeszélése önmagában is gyógyhatású. Hatására új távlatok nyílnak meg, más szemmel kezdik látni a kapcsolatukat.

A nyitott párkapcsolatban ugyanis pozitiv visszacsatolás, szinergikus hatás  érvényesül.  A partnerek abból indulnak ki, hogy „ami neked jó, az mindkettőnknek jó!”  Nincs tehát ok a jó hatású egyéni élmények elől elzárkózni, vagy azokat eltitkolni.  A partnerek együttműködése, féltékenység nélküli szolidaritása mindkettőjükben megnöveli a kellemes és fejlesztő élmények hatásfokát.  A két egyéni fejlődés így  olyan egésszé integrálódik, ami több, mint a részek összege.  S  minél szabadabban fejlődünk egyénileg, annál  többet tudunk nyújtani egymásnak;  annál tartalmasabb és érdekesebb lesz a kapcsolatuk!  A nyitott párkapcsolat ugyanis  nyílt energiarendszer, amelynek dinamikája külső forrásokból is táplálkozik. 

Ezáltal  az ilyen párkapcsolat sokkal dinamikusabbá és kreatívabbá válik, kedvező légkört teremt az alkotóképesség kibontakozásához.  Benne megnövekszik az ún.  csúcsélmények  a kiemelkedően szép és katartikus élmények  előfordulásának valószínűsége. A személyiség fejlődése és gazdagodása szempontjából ennek rendkívüli jelentősége lehet.  Ugyanakkor a nyitott párkapcsolatban élők sokkal szorosabban kapcsolódnak az őket körülvevő társadalomhoz, mint a zárt házasságban élők.  Egyrészt, mert kapcsolataik gazdagítása érdekében  (mint tudjuk, a személyiség gazdagsága kapcsolatainak gazdagságától függ!)  a háztartási munkák leépítésére és racionalizálására törekszenek.  Másrészt érdekeltek abban, hogy  az őket körülvevő  (rokoni, baráti és munkahelyi)  szociális háló  tartalmas és fejlődő legyen, s így saját fejlődésüket is elősegítse. 

A társadalom felé nyitottság egyik formája a közéleti érdeklődésa részvétel a különböző civil szervezetek, szakmai egyesületek tevékenységében.  A partnerek önmegvalósításuk kölcsönös segítésére szövetkeztek, ez pedig  csak társas viszonylatokban valósítható meg.  Igy aztán aktiv résztvevői annak a folyamatnak, amely  (többek közt Németh László szerint)   a társadalmat „élő közösségek szervrendszerévé teszi.” 

A társadalom szempontjából nézve a nyitott párkapcsolatok fő előnye, hogy  kiútat jelentenek a házasság   és  család  intézményének válságából.  Ez az egyetlen, reális esély a válási statisztikák tendenciájának megfordítására, a házasságok és családok széthullásának megelőzésére!  Ennek pedig nemcsak óriási gazdasági haszna lehet  (hiszen a sok válás  súlyosbítja a lakáshelyzetet, pénzügyi problémákat, betegségeket és sok egyéb bajt okoz),  hanem pszichológiai és pedagógiai haszna is.  A nyitott párkapcsolatban élő szülők egészséges együttélési mintát mutatnak  gyermekeiknek;  így várhatóan  ugrásszerű, minőségi változást  eredményeznek a nevelésben.  Ez az iskolának is érdeke, amely a maga eszközeivel elő is segítheti a nyitott párkapcsolatok népszerűsítését és elfogadását.  De éppen a társadalmi érdek miatt szükség van a média minden fajtájának kooperációjára is.

         A  társadalmi változások fő iránya  az emberi szabadság mértékének növekedése.  Ami azonban csak akkor fejlesztő hatású, ha el tudjuk kerülni a vele járó veszélyeket;  tehát felkészülést, tanulást és gyakorlást igényel.  A patriarchális monogámia ezt nem tette lehetővé;  zártsága erősen korlátozta az egyéni szabadságot, az igények és képességek kibontakozását, nemcsak a partnereknél, hanem gyermekeiknél is.  Az össztársadalmi folyamatok nyitottabbá válása hasonló változásokat sürget a párkapcsolatokban és családi életben is.  S ezzel valósulhat meg a humanista nemi erkölcs a 21. században.  Hogy előbb, vagy utóbb, az már tőlünk függ. 

 

            Összefoglaló tételek:  

 

1.      A nemek szociális nemi szerepviselkedését a patriarchális alá- és fölérendeltség helyett az egyenragúság és esélyegyenlség határozza meg. 

2.     Ennek a magánéletben és a közéletben egyaránt érvényesülnie kell.

3.     A nemi partnerek együttélésében a feladatokat és terheket arányosan és rugalmasan kell megosztani a közös és eltérő  (magánéleti, önmegvalósítási)  célok  érdekében.

4.     A magánéletben tiszteletben kell tartani egymás viszonylagos, de optimális szabadságát a pozitiv hatású, egyéni élményekhez és kapcsolatokhoz, ezeket közösen értékelve. 

5.     A házastársi vagy élettársi együttélés elköteleződést jelent az önmegvalósítás kölcsönös segítésére, a szolidaritásra;  kizárólagosságra azonban ez nem kötelez.

6.     A közéletben  biztosítani kell, hogy a nők megfelelő lépzettséggel bármely vezetői és hatalom-gyakorlási feladatot elláthassanak a férfiakkal egyenlő mértékben.

7.     A szexuálpolitikának elő kell segítenie, hogy a nemek szociális szerepviselkedése egyenragúságon és esélyegyenlőségen alapuljon.

8.     A nemi viselkedés tudományosan megalapozott kultúrájának intézményes és átfogó  terjesztése a szexuálpolitika egyik legfőbb feladata.

9.     Erkölcsi kötelesség: törekedni a társadalom nemi egészségének megvalósítására és a  patriarchális viszonyok végleges felszámolására. 

 

 

     Irodalom

 

Arsan, E.:  Emanuelle, 1959, Paris

Bartholomäus, W.: Sexualität für Erziehung ethisch denken.  2002,  Wien 

Beauvoir, S. de: A második nem,  1969.Gondolat

Beran  Ferenc: Etika  2007..Gondolat

Bloch, I.: Das Sexualleben unserer Zeit.  1907. Berlin

Bourdieu, P.: Férfiuralom,   2000. Napvilág

Corter, B. & J.K. Peters:  Macht und Liebe.  1996,  Pocket Books, 

Csiky Ottó:  A modern házasság problémái.  1965, Bp., Közg. és Jogi K

Décsi Imre:  A nemi élet és az erotika., I-II. kötet.  é.n., Budapest, Népszerű tud. könyvek k. Delmonico, D.: Sexual Addiction & Compulsivity. 1993 óta publ.review, Taylor & Francis

Derrida, Jacques: Az idő adománya.   2003.. Gond-Cura – Palatinus,

Dreikurs, R.:  Die Ehe – eine Herausforderung.  1969, Stuttgart, Klett,

Edwards, F.:  Gendered Strife & Confusion.  1997, Univ.Pr.

Etika, a 11-12. osztálynak.  2012, („kerettanterv.ofi.hu”) 

Etika tématerv 4-5 órához  („.erkolcstan.hu)

Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus,: 1997, Osiris

Farkas Endsre:  Marxista  etika.  1973,  Tankönyvkiadó

Forel, A.:  Sexuelle Ethik.  1906, München, Reinhardt, 

Freud, S.:  Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie.  1905. Wien

Gadamer, H.G.: Igazság és módszer. 2. kiad. 2003. Osiris,.

Haeberle, E.: Atlasz – Szexualitás.  2006, Athaeneum.

Haeberle, E:  Pornográfia.  Múlt, jelen, jövő..  In:  Szilágyi V. (szerk.): Szexológiai dokumentumok, 2004,  Magánéleti kult. Al. 

Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról,   1994,.Replika

Hársing László:  Bevezetés az etikába.  1995,  Tankönyvkiadó

Hársing László.: Irányzatok az etika történetében, 2000,Tankönyvkiadó,.

Hársing László: Az európai etikai gondolkodás,  2001 Bíbor,

Heidegger, M-: Lét és idő. 2. kiad. Osiris

Heller Ágnes: A morál szociológiája… 1964,  Fondolat

Heller Ágnes: Személyiségetika.   1999. Osiris

Hell Judit (szerk.) Etika II. Szöveggyűjtemény, 2008, Miskolci Egyetem.

Hell Judit (szerk.): Szociáletika. Szöveggyűjtemény, 1996, Miskolc: ME

Hell Judit: Van-e feminista filozófia?,: 2006, Áron.

    Horuczi László: A családi, házassági, nemi kapcsolatok fejlődésének várhetó útja.  In:  A

      szocialista erkölcs elméleti kérdései.  1975,  MSZMP

„Humanae vitae”  enciklika, 1968. („talita.hu”)

Huxley, A.:  Szép új világ. 

Kant, I: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése   1991. Gondolat

Kapitány Ágnes # Gábor: Értékrendszereink.  1983,  Kossuth

Kecskés Pál:  A házasság etikája.  1928,  Szt.István Társ.

Kierkegaard, S.: Vagy-vagy.  1994. Osiris-Századvég 

Kirkendall, L.  et al.:Sexual Health & Rights  1976/1, AHA (www.humanist.org.)

Kerber, W.:  Sozialethik.  1998, Univ. of Illinois 

Kinsey, A.C. et al.:  Sexual Behavior int he Human Male.  1948,  Saunders

Küng H.: Világvallások etikája,   1994.  Egyházfórum,

Lányi András,Jávor B. (szerk.): Környezet és etika,  2005.  L’Harmattan,

Lászlo Ervin: Izgalmas idők,   1999. Magyar Könyvklub,

Lévinas, E.: Teljesség és végtelen 1999.. Jelenkor

LongLaws, J. & P. Schwartz:  Sexual Scripts.  1977, Hinsdale, Dryden Pr.

Lopez, E.H.:  Eros and Ethos.  1979, Englewood,  Prentice Hall

Lónyai Mária (szerk.) Tények és értékek,   1981. Gondolat,

Luhmann, N.:  Szerelem,  szenvedély.  At intimitás kódolásáról.  1997.  Jószöveg k 

MacIntyre, A.:  Short History of Ethics, 1966, Macmillan Publ..

MacIntyre, A.: Az erény nyomában,  1998, Osiris,.

McLaren, A.:  Szexualitás a 20. században.. 2002, Osiris    

Mi a humanizmus? ( „szabadgondolkodo.hu”)

Nagl-Docekal, H.: Feminista filozófia, 2006. Áron,

Millett, K. :  Sexual  Politics  1971, R. Hart-Davis

Moll,  A.:  Das Sexualleben des Kindes.  1909. Berlin

Nietzsche, F.: Adalék a morál genealógiájához.   1996, Holnap Kiadó,.

Nietzsche, F.:  Virradat. Gondolatok az erkölcsi előítéletekről.  2000   Holnap k.

O’Neill, G. & N.:  Open Marriage,  1972,  New York, Evans & Co.

Quinn, R. A.:  Körper, Religion, Sexualität. 1999, Grünewald V

Pauer-Studer, H.: Einführung in die Ethik,   2003,  WUV Facultas,

Perel, E.:   Mating in Captivity.  2012.  Magyar k:  Szeretkezés fogságban, 2014, Oriold

Pieper, A.: Van-e feminista  etika? Budapest: 2004. Áron,

Pieper, A.: Ethik und Moral. 1985, Beck,.

       Reich, W.: Geschlechtsreife, Enthaltsamkeit, Ehemoral.  1930, Wien, Münster

Ricken, F.: Allgemeine Ethik, 3. Aufl., 1998,. Kohlhammer

Rigó A.&  Pápay  N.  (szerk.):  Reproduktiv egészségpszichológia.  2015, Eötvös k.,

Ruh, H. & Gröbly, T.: Die Zukunft ist ethisch – oder gar nicht,   2006, Frauenfeld/CH: Waldgut

Russell,  B.:  Marriage and Morals.  1929, London, G.Allen  .

Sartre, J.-P.: A lét és a semmi. 2000, L’Harmattan,

Schenk, H.:  Freie Liebe – wilde Ehe.  1987, München, C.H.Beck

Schmidt, A.:_ Katholikus erkölcstan.  12. kiadás,  1939,  Szt. István Társulat

Szűcs Ferenc:  Teológiai etika. 1993, Ref. egyházi kiadvány 

Szex és szocializmus.  2014, („mereiszakkoll. com”)   

Schwartz G. et al:  Love and Commitment.  1980, 

Somfai Béla:  Szexuális etika  jegyzet.  2003,  Új ember K.

Spinoza, B.: Etika, 1997. Osiris

Sponville, A.- C.: Kis könyv, nagy erényekről, 2001.  Osiris,

Szendi Gábor:  Társfüggés.  2016  júl.  Hirlevél  (online)

 Szilágyi Vilmos: Helyzetkép a nemi erkölcsről.  In:  „Családi évkönyv”  1976

Szilágyi Vilmos:  Nyitott házasság, korszerűbb életstílus.  1988,  IPV.

Szilágyi Vilmos: A prostitúció jelene és jövője.  2000/4, Belügyi Szemle

Szilágyi Vilmos:  Szexuálpszichológia.  2006,  Medicina K.

Szilágyi Vilmos:  A nemek viszonyának jövője.  2010,  Háttér K.

Szilágyi Vilmos: Nrmiségtudomány – és a magyar valóság.  2012,  szerző kiadása

Szilágyi Vilmos:  Nemiségünk:  sorsunk „alapköve”2013,  Szerző kiadása 

Szűcs Ferenc:  Teológiai etika.  1993,  Ref. Zsinati Ir.

Van de Velde, Th.:A tökéletes házasság.  1926, Rozsnyai K

Weber, M..: Tanulmányok, 1998.  Osiris,

WHO & BZgA:  Standards for Sexuality Education in Europe.  2010,  Köln

Wörterbuch  Sexualität.   2003,.Pschyrembel

Young, K.S.: Tangled in the WEB. Understanding Cybersex.  2001,  1st Books Library