2.
A
szexuális identitás
és a
nemi szerep (Gender role)
Az
újszülöttek ugyan általában rendelkeznek nemiségük egyértelmű jeleivel,
ám természetesen nem tudják magukról, hogy fiúnak, vagy lánynak születtek.
A nemi azonosságtudat -- az éntudattal együtt – csak később, környezeti
hatások folytán alakul ki bennük. Igy kezdetben még nem tudnak különbséget
tenni önmaguk és a gondozójuk (s általában a külvilág)
között. Ebben az
„autista
jellegű ősállapotban”
tűnnek fel aztán egy éven belül önmaga
és a külvilág megkülönböztetésének első élményei.
Ezzel párhuzamosan kialakul az ún.
„testvázlat”,
vagyis annak (eleinte homályos) tudata, hogy van keze és lába,
s ezeket tetszés szerint
tudja mozgatni. Az anya—gyermek
kapcsolat az első egy-két életévben
szimbiotikus
jellegű. Csak
a beszédtanulás során kezd
tudatosodni, hogy a megszólításnál hallott név
rá vonatkozik, de egy ideig önmagáról is harmadik személyben beszél.
Csak három éves kor körül jelenik meg határozottabban az „én”
fogalma
és az én-tudat élménye, s vele együtt az önállóság és birtoklás
igénye (valamint a
„dackorszak”).
Az
éntudattól szinte elválaszthatatlan a nemi
hovatartozás tudata, vagyis a
szexuális
identitás, hiszen a nevével
együtt a gyermek rendszerint azt is hallja, hogy ő kisfiú,
illetőleg kislány. Eleinte ugyan
nem tud mit kezdeni ezzel, csak
fokozatosan, a másik nemről is hallva
ért meg annyit, hogy vannak fiúk,
meg lányok, s ezek közül őt az egyikbe sorolják.
A következő lépés, hogy bizonyos
külső jelek
(ruházkodás, hajviselet stb.) alapján
meg tudja különböztetni a fiúkat
és lányokat, illetőleg a bácsikat és néniket
(bár eleinte nem világos számára, hogy a fiúk, meg a bácsik, a lányok,
meg a nénik ugyanahhoz a nemhez
tartoznak). A nemi azonosság
tudata akkor válik teljessé, amikor a nemek testi különbségeit, mindenekelőtt
a nemi szerveik eltérő
jellegét is megismeri. Ez nagyjából az óvodáskorban
szokott megtörténni. Az időpont attól (is)
függ, mikor nyílik lehetősége összehasonlítani a saját, meztelen
testét másokéval (mindkét
nemből). Erre jó alkalmat
teremtenek például az otthoni fürdőzések, vagy a
„doktorjátékok” is.
A
szexuális
identitás kialakulása azonban nem csak kognitiv folyamat,
hanem a személyiségfejlődés érzelmi
megalapozása szempontjából is jelentős. Változást idéz elő
például a szülőkhöz való viszonyban annak felismerése, hogy a
gyermek melyik szülővel azonos nemű. A
csecsemőkori szimbiózis időszakában ugyanis még mindkét nemű
gyermek a vele legszorosabb kapcsolatot tartó gondozóval
(rendszerint az anyával) azonosul.
A nemi azonosságtudat kialakulásával azonban a kisfiú észreveszi, hogy
ő nem az anyjával, hanem
az apjával azonos nemű, ezért egyre inkább vele kezd azonosulni,
s öntudatlanul utánozni
kezdi. Többek közt utánozni próbálja
az apjának az anyjához való viszonyát, s minthogy számára még mindig létfontosságú
az anyja, az apja példáját követve is együtt akar vele aludni,
birtokolni
akarja, s így vetélytársa lehet apjának. Ez az, amit
Freud
(tévesen)„Ödipusz-konfliktusként”
írt le, ami valóban gyakran előfordul (bár nem törvényszerű!), s
előfordul, hogy
csak az iskolába kerüléssel
veszti el jelentőségét.
A biológiai nem elfogadása
Az
azonos nemhez tartozás tehát a viselkedést
alapvetően befolyásolja, s egyfajta
belső szabályozóvá
válik:
a gyermek könnyebben azonosul a
vele azonos neműekkel, s ennek folytán önkénytelenül utánozza őket.
Ezzel pedig megkezdi saját
nemi szerepének tanulását.
H. Dannhauer (1973)
szerint a nemi azonosulás összekapcsolódik a nemekre jellemző viselkedési sztereotipiák
átvételével is. A gyermek tehát nemcsak a saját biológiai nemével, hanem
a neki szánt nemi szereppel is identifikálódik.
Amint a gyermek megérti, hogy felnőve olyan lesz, mint a vele azonos nemű
felnőtt, önkénytelenül követni kezdi a számára fontos, azonos nemű felnőtt(ek)
példáját. De eközben
megfigyeli a másneműeket is és már
kisgyermek korában kialakul benne egy pozitiv vagy negativ, értékelő viszony
a saját és a másik nemhez.
Dannhauer
kísérletei során megkérdezett 8-10
éves gyermekeket (154 fiút és
ugyanannyi lányt), hogy inkább fiúk, vagy lányok szeretnének lenni, s ha
igen, miért? A fiúk
92%-a saját nemét választotta, s csak 6%-uk szeretett volna inkább lány
lenni. A lányok 14%-a viszont inkább
fiú szeretett volna lenni. A válaszok indoklásából kitűnt, hogy a lányok
azért választanák jóval nagyobb arányban a másik nemet, mert a
fiúszerepet
előnyösebbnek tartják különböző okokból
(ami egy patriarchális társadalomban érthetőnek tűnik).
Az
ilyen adatok mindenesetre azt mutatják, hogy
a biológiai nem elfogadása nem automatikus
és nem mindig teljes, még a kisiskolás korban sem.
Később pedig a választási lehetőségek szélesedésével az
eredetileg kényszeredetten, félig-meddig elfogadott nemi azonosulás és
szerep problematikussá válhat és
akár fel is cserélődhet. A gyermekkori nemi szerepválasztások indoklása
Dannhauer szerint hagyományos sztereotipiákat és előítéleteket tükröz,
amelyeket a gyermekek többnyire kritikátlanul átvesznek a felnőttektől, a médiából
vagy egymástól.
Ha a szocializáció lényege a különböző társadalmi poziciók,
identitások és a hozzájuk kapcsolódó szerepek
elfogadása és gyakorlása, akkor
ez szexuálpszichológiai
szempontból a nemi szerepek átvételét is jelenti.
A szexuális identifikáció során a gyermek először a vele
azonos nemű családtagokkal azonosul, s őket utánozza, majd ezt fokozatosan más
azonos neműekre is kiterjeszti. Az
adott nemhez tartozás azonban konfliktusokhoz
is vezethet. A nemi szerep átvételét
főleg 3
körülmény nehezítheti:
1. Ha
konfliktusba kerül a számára fontos azonos neműekkel
(pl. azonos nemű szülővel). 2.
Ha nem tudja elfogadni
azonosulási csoportjának helyzetét, viselkedését. 3.
Ha az identifikációval szociális
leértékelést is át kell vennie. Ez
összefügghet a nemek közti hierarchiával,
amit a gyermek gyakran már az olyan családban észlel, ahol
az anya és lánya
csak másodrendű szerepet játszhat. Dannhauer
emlékeztet
Hofstätter
(1951) vizsgálatára, amely
szerint arra a kérdésre: „Ha újra
születhetne, inkább nő vagy férfi szeretne lenni?”, a megkérdezett,
felnőtt nők 25,2%-a
inkább a férfi létet választaná, míg a férfiaknak csupán
3,3%-a szeretne nő lenni.
A „gender” mint szociális konstrukció
Az
eddigiek alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy a nemi azonosulás
és a nemi szerep szorosan összefügg. E.J. Haeberle (1984)
szerint a nemi szerep vizsgálatának két fő szempontja:
1. Hogyan nyilvánul meg
kifelé, a társas viselkedésben,
és 2. milyen a belső átélése annak, hogy valaki
a férfi, vagy a női nemhez
tartozik, vagyis a pszichoszociális nemének.
Ezt a kettőt már csak azért is érdemes megkülönböztetnünk,
mert a férfi vagy női szerepet
teljes és tartós azonosulás nélkül is „meg lehet játszani”, ahogyan azt például
a színészek teszik. A pszichoszociális identizás
(gender identity) tehát
lehet felszínes, részleges vagy ideiglenes is,
s ennek megfelelően a nemi
szerep (gender
role) nem
feltétlenül állandó és
ambivalencia-mentes.
Emiatt
úgy tűnt, hogy mindkettő „szociális konstrukció”, vagyis
elsősorban szociális környezeti hatásokon alapul. A
szakirodalom azonban sokáig vitatott egy érdekes esetet, amelyben az
egypetéjű fiúikrek egyikének röviddel
a születés után helyrehozhatatlanul megcsonkult
(műhiba következtében) a nemi szerve, ezért az orvosok a szülőkkel
egyetértésben lánynak nyilvánították, és műtétekkel, női hormonokkal
is igyekeztek elősegíteni nőies
szerepviselkedését. Később
azonban, bár próbálták elhitetni vele, hogy
miért nem menstruál, egy utóvizsgálat kiderítette, hogy nem
fogadta el a női szerepet, s már öngyilkosságra is gondolt emiatt. Ezért elárulták
neki, hogy fiúnak született, s
egy új orvosteam műtétek útján
péniszpótlékot is kialakított nála. Igy meg is nősülhetett, bár nemzésre képtelen maradt.
Az
esetből kétféle következtetés vonható le:
1. Az adott nemmel való
teljes azonosulás és a nemi
szerep-viselkedés nem kizárólag szociális konstrukció, bár jelentős mértékben az.
2. Hogy valaki férfinek,
vagy nőnek érzi magát, azt nem csak a testi tulajdonságok és a
rá ruházott nemi szerep dönti
el, hanem valamelyik nem belső elfogadása, vagyis a szexuális identitás és gender
pszichés élménye. Ma már műtétek útján lehetséges a testet a férfias,
vagy nőies identitáshoz alakítani; de ezt
sok szakember meggondolandónak tartja, mert rengeteg komplikációval járhat, s
jobb lenne az eredeti, biológiai nemet elfogadtatni.
G.W.
Allport (1980)
szerint „a szerep a
szociális életben való részvétel egyik strukturált formája.... nem
más, mint mindaz, amit a társadalom egy adott csoport-poziciót elfoglaló egyéntől
elvár.” (201.old.) Közkeletű
példaként említi, hogy a nyugati társadalomban az apától elvárják, hogy
munkájával pénzt keressen, biztosítsa családja megélhetését, támogassa
az anyát és törődjön gyermekeivel. Az
anya szerepe másféle kötelességeket és feladatokat jelent, s ugyanígy
a gyermeké is. A fiúgyermektől elvárják, hogy
„fiúsan viselkedjen, beleértve azt is, hogy visszaüt, ha az iskolában
egy osztálytársa megtámadja." A lánygyermektől elvárják, hogy tanulja meg
a háztartás csínját-bínját, ugyanakkor legyen szelídebb, tartózkodóbb,
mint fiútestvére... ezekből áll össze az a rendszer, amelyet a
család szociális
rendszerének nevezünk. Ha
a gyermek jól játssza saját szerepét, közben megismeri az apa, az anya és
a testvérek szerepét is. Ezek saját szerepének megfordítottjai, ugyanakkor
azonban modellek is, amelyeket utánozhat. (202.old.)
Allport
hangsúlyozza, hogy „a férfiak és nők számára megszabott nemi
szerepek gyakorlatilag minden eddigi kultúrában különösen szigorúak voltak. Szerepeink
gyakran összeütközésbe kerülnek egymással. Az olyan asszony,
akit hivatása erősen lefoglal, de aki ugyanakkor kisgyermekeit neveli, nem
ritkán nehézségekkel találja szemközt magát, ha ki akarja békíteni e
szerepeket.” (203.old.)
Fontos
azonban a „szerep” négy jelentésének megkülönböztetése is. Ezek:
1. A szerepelvárások, amelyeket
az adott kultúra a különböző poziciók képviselői számára
előír, 2.
a szerepfelfogás,
amely az egyénnek saját szerepéről alkotott képe,
3. a
szerepelfogadás: az
egyén viszonya a szerepével kapcsolatos elvárásokhoz
és 4.
a szerepteljesítmény, amely
mutatja a szerepvállalások megvalósulásának
mértékét.
Eltérések az elvárt nemi szereptől
A férfias vagy nőies nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások történelmileg változóak és szociokulturálisan viszonylagosak (ahogyan ezt a történelmi áttekintésben láttuk). Az adott társadalomban általánosan, vagy többé-kevésbé elfogadott nemi szerepnormáktól sokféleképpen lehet eltérni. Ennek egyrészt külső, objektiv, másrészt belső, szubjektiv okai lehetnek. Az eltérések hozzávetőleg 3 szinten jelentkeznek. A legenyhébb szinten a „férfias nőket” és a „nőies férfiakat” találjuk. A második szinten például a transzvesztitákat; a harmadikon pedig a transszexuálisokat. Sokan a homoszexuális viselkedést is eltérésnek tartják az elvárt nemi szereptől. A különböző szemléletűek azon is vitatkoznak, hogy melyik és mennyiben tekinthető betegségnek, s van-e valamilyen biológiai okuk. A nemi szerepnormáktól eltérők között sincs egyetértés az okokat illetően; sokan nemhogy betegségnek nem tekintik, hanem inkább konstruktiv lázadásnak tartják a merev és repressziv elvárások ellen.
Ez a
vita E.J. Haeberle és mások
szerint nem a különböző, tudományosan
megalapozott érvek között folyik, hanem inkább a különböző, vagy épp
ellentétes erkölcsi értékrendszerek
között. Mindenesetre az utóbbi
évtizedekben a nyugati világban
szinte divatba jöttek bitonyos eltérések,
devianciák a hagyományos nemi szerepviselkedéstől, s ezeket ma már többnyire
nem rejtegetik, hanem bátran vállalják
és védelmezik. Külön tudomány alakult ki ezek vizsgálatára, a „gender
studies”, ezen belül a „women’s
studies” és a „men’s studies”. A biológiai nem („sex”)
szerint elvárt nemi szereptől (gender role) való, különböző
mértékű eltéréseket átfogóen „transzgenderizmusnak”
nevezik, s tudományos vizsgálatának eredményeit főleg egy szakfolyóiratban
(The International Journal of Transgenderism)
közlik. (Ez a folyóirat az interneten is elérhető.)
Ezek közé
tartozik a transzvesztizmus:
lényege egy ismétlődő igény
a másik nem ruháinak viselésére,
s a másik nem hajviseletének,
testdíszeinek és modorának átvételével
hozzájuk tartozónak látszani, ugyanakkor
pontosan tudni, hogy ez csak látszat. A
transzvesztita élvezi ezt a látszatot.
Ha ez szexuális izgalmat is
kelt benne, akkor „fetisiszta transzvesztizmusról”
illetve „transzvesztofiliáról”
van szó (ami a „parafiliák”
egyik válfaja). Elvileg
mindkét nemnél előfordulhat, de aránytalanul több a férfi transzvesztita;
ők nemcsak a női ruhákat, hanem a nőket is szeretik, vagyis legtöbbször
heteroszexuális beállítottságúak.
Minthogy
szexuális identitásuk
összhangban áll biológiai nemükkel,
indokolt megkülönböztetnünk őket a transszexuálisoktól,
akiknél épp ez az összhang hiányzik. A másik nem ruháiba öltözés
nem új jelenség. A „természeti
népek” sámánjai
vallási és varázsszertartásaikhoz gyakran öltöztek női ruhába, s
ez a furcsaság csak növelte tekintélyüket, mert megváltozásukat és
viselkedésüket mágikus erejüknek tulajdonították. Az utóbbi évszázadok
nyugati kultúrtársadalmaiban
viszont egyházi, jogi és
orvosi szankciókkal üldözték őket.
A
transszexualizmus fogalma
azokra a férfiakra és nőkre vonatkozik,
akik egyértelmű biológiai
nemük ellenére a másik nemhez tartozónak érzik magukat, s
testi nemüket végzetes tévedésnek tartják.
A fogalmat
elsőként Harry
Benjamin (1953)
használta, s három típusba
sorolta őket, a szükséglet intenzitásától függően. Később egy másik tipizálás
elsődleges és másodlagos transszexualizmust
különböztetett meg – aszerint, hogy kisgyermekkortól kezdve
megnyilvánult-e, vagy csak
később, fokozatosan alakult ki. Okait
illetően döntő szerepe lehet
a szülői bánásmódnak;
pl., ha egy gyermeket nem a biológiai neme,
hanem az ellenkező nem szerint öltöztetnek és nevelnek (talán, mert olyan nemű gyermeket vártak), s a másik
nemre jellemző viselkedést jutalmazzák, akkor előfordulhat, hogy
identifikálódik a másik nemmel. (S ha ezt évek során – az első
5-6 évben -- megszokta, már nehéz visszazökkenteni.)
A
transszexuálisok többnyire ragaszkodnának a biológiai nemük megváltoztatásához.
Ezért a velük kapcsolatos fő kérdés,
hogy sor kerüljön-e
nem-átalakító műtétre? Ilyenkor
döntően fontos az alapos vizsgálat és
a pontos diagnózis, mert a nem-átalakítás
óriási felelősséggel jár, s ha
nem válik be, szinte lehetetlen helyrehozni.
A többféle vizsgálattal megállapított diagnózist követő
kezelés rendszerint
több szakaszból áll. Az
első szakaszban egy-két évig a választott nem ruháját hordva
kell az új nemi szerepet gyakorolni.
Ez után következhet a hormonális kezelés, amely már közelíti a testet a választott
nemhez. Végül sorra
kerülhetnek a nem-átalakító műtétek.
A kezelés tehát hosszadalmas
és költséges, amit a társadalombiztosítás
még a gazdag nyugati országokban sem mindenütt tud vállalni.
Hasonló a helyzet a transszexuálisok jogi státusának rendezése terén, hiszen új személyi okmányokra
van szükségük, amelyek csak új törvények vagy rendeletek alapján adhatók
ki.
Ennek
ellenére az utóbbi fél évszázadban
a nyugati világban egyre többen
elégedetlenkednek a saját, biológiai nemükkel.
Az USA-ban például néhány éve már
kb. tízezerre becsülték
a transszexuálisok számát,
Németországban pedig négy-ötezerre. Viszont
közülük egyre többen már nem igényelnek
nem-átalakító műtéteket vagy
bármilyen orvosi beavatkozást, hanem egyszerűen úgy élnek, mintha a másik
nembe születtek volna. Szexuális
orientációjuk szerint a transszexuálisok
is lehetnek heteroszexuálisok,
homoszexuálisok vagy
biszexuálisok. Ennek megítélése
azonban nem könnyű, mert ha pl.
egy transszexuális férfi
szexuális vonzalmat érez egy férfi iránt, akkor homoszexuálisnak tűnik,
holott ő nőnek tartja
magát, tehát valójában
heteroszexuális.