2. rész:  A  szexuális  viselkedés  ontogenezise

Az  emberi faj  szexuális  viselkedésének  történelmi  áttekintése után  áttérhetünk  az egyének szexualitásának pszichológiai  vizsgálatára:  milyen külső és belső  feltételei vannak  az egyéni szexuális viselkedésnek, s hogyan  alakul ez a viselkedés  az ontogenezis  folyamán?

Ezek tisztázása azért fontos, mert – mint azt már a Bevezetésben láttuk – az  ember  születésénél fogva nemi lény, s ez egész viselkedését  messzemenően  befolyásolja.  Bármely egyén mélyebb megismeréséhez és megértéséhez tehát ismernünk  szükséges  az illető  szexuális identitását, alapvető beállítottságát, szerepviselkedését, továbbá  erotikus  és  fajfenntartó  viselkedését.  Mindezeket a tényezőket megközelíthetjük  többek közt  a személyiség-  és  fejlődéspszichológia, a szociálpszichológia  és párkapcsolati  dinamika, vagy a szexuális devianciák,  orientációs és funkciózavarok  szempontjából.  Az utóbbi évtizedek  szexológiai és szexuálpszichológiai kutatásai  ezekről igen sok adatot halmoztak fel.

1.     Az  egyének  szexuális  képességeinek  eredete

A legfontosabb, s még ma is vitatott kérdések közé tartozik, hogy honnan erednek az ember sokféle szexuális viselkedésében megnyilvánuló képességei.  A kezdeti és legegyszerűbb válasz erre az volt, hogy ugyanonnan, ahonnan az állatoké, vagyis  velünk született, biológiai programozásból.  Eszerint az ember szexuális viselkedése ugyanúgy  ösztönös  lenne, mint az állatoknál.  Megjelentek tehát a  19. század folyamán az ösztönelméletek, s  a  pszichoanalizis megteremtője,  Sigmund  Freud  is  kidolgozta a magáét (mint azt később látni fogjuk).  Hamarosan kiderült azonban, hogy az emberi  viselkedés általában, s így a szexuális viselkedés  sem  érthető meg pusztán az embernél is feltételezett  ösztönök  alapján.  Az ember ugyanis  sokkal inkább kultúrlény, mint amennyire természeti lény.  Evolúciója  során az állati létből örökölt viselkedés-mechanizmusai fellazultak;  ösztönredukció  következett be, s a megmaradt  ösztöntöredékek  beolvadtak a  tanult viselkedésbe.

Ez a folyamat már legközelebbi állatrokonainknál, az emberszabású majmoknál is megfigyelhető.  Bizonyítékát jelentik az ún. „Kaspar-Hauser-Kísérletek”, amelyek egyik válfajában egy emlősállatot  születésétől kezdve izoláltan  nevelnek fel, s aztán fajtársai közé visszaengedve  megfigyelik viselkedését. Az egyik leghíresebb ilyen kísérlet  H.F. Harlow  amerikai kutató nevéhez fűződik, aki újszülött majmokat választott el anyjuktól és más fajtársaiktól, s különböző feltételek között táplálta őket, közben megfigyelve viselkedésüket. Egy szőrös „drót-anya” jelenlétében a kis majmok  kapaszkodási reflexe velük születettnek tűnt, tehát ösztönös volt, néhány más, feltétlen reflexhez hasonlóan.  A később fajtársaik közé visszaengedett majmok viselkedése azonban feltűnően különbözött a többiektől:  sem a náluk szokásos  szexuális viselkedésre, sem más, a fajtársakra jellemző viselkedésre  (pl.  anyaszerepre)  nem voltak képesek.  Ez egyértelműen mutatja, hogy már az emberszabású majmok viselkedése sem  teljesen biológiailag programozott, hanem a körülményektől függően alakul.

Az ösztönös programok szétesése

Az átfogó viselkedésprogramok tehát az emberré válás folyamán  szétestek, s ami maradt belőlük, az nem sokkal több, mint néhány  alapvető  reflex és viselkedési készség, amelyeket  belső, vagy külső  kulcsingerek  váltanak ki.  Ilyen reflexek  például a  lélegzés, a  nyelés,  az újszülött  kapaszkodási reflexe,  sírása, spontán mimikája és gesztikulációja, amelyekkel bizonyos szükségleteit jelzi  stb.   Tény, hogy az újszülött viselkedése még sokkal inkább ösztönös jellegű, de az ösztönös elemek nagyon hamar módosulnak a külső hatások következtében, amelyekhez megtanul alkalmazkodni.  Vele született adottsága, hogy az életfontosságú  kulcsingerekre  kereső odafordulással  (appetenciával), vagy  elutasító  averzióval  reagáljon,  vagyis alapvető szükségleteinek kielégítésére, vagy biztonságának megóvására  törekedjen.  Ennek mikéntjét azonban jelentősen befolyásolja a tanulás, a körülmények  alakulása.

Ilyen  kulcsingerek  az embernél  nem csak az éhség és  szomjúság, a  salakanyagok ürítése, vagy az alvásszükséglet  és a megfelelő hőmérsékletű, biztonságos hely  igénye,  hanem  a   társkapcsolat  alakításának  szociális  igénye is.  Az emberi újszülött  „fiziológiai  koraszülött”, mert  csak  kb. egy éves korára éri el azt a fejlettségi szintet, amellyel  más emlősállatok  már születésükkor rendelkeznek.  Életben maradása ezért  az anyai (jellegű)  gondozástól függ.  A  szociális  jelzések  (pl.  nevetés vagy sírás, kérlelés vagy köszöntés  stb.)  így  válnak kulcsingerekké, amelyekre a fejlődő gyermek  részben vele született, részben tanult módon  reagál.

A  viselkedéskutatók szerint az emberben is működik egy  „belső óra”, amely motíváló tényezőként befolyásolja aktivitását, s azt, hogy mikor, mire van elemi igénye. Ennélfogva, ha igényét az adott körülmények között nem elégítheti ki, akkor nyugtalanná válik  és keresni kezdi  a  belső igény kielégítésének lehetőségét.  Wallace  Craig, az összehasonlító viselkedéskutatás egyik megalapítója  szerint az  appetencián  alapuló viselkedés  eredetileg ugyan ösztönös, minthogy központi idegrendszeri  izgalmi állapotból ered,  de az embernél rugalmas, alkalmazkodásra és késleltetésre képes, sőt, szimbólikus  vagy pótkielégülésekkel is beéri. (Ilyen  pl. a  kisgyermek  szopási igényének kielégítése ujjszopással, akkor is, ha nem éhes.) A belső szükségletek és a kielégítésükre törekvés a gyermeknél  (sőt, gyakran a felnőttnél is)   tudattalanul történik.

Kulcsingerek  és  tanulási  készség

Egy másik, neves  viselkedéskutató,  Nikolaas  Tinbergen (1976 )  szerint  az  ösztön  olyan  hierarchikusan  szerveződött idegrendszeri mechanizmus, amelyet bizonyos belső vagy külső impulzusok váltanak ki  és  koordinált  mozgások  sorozatában  nyilvánul meg.  Az  ösztönös  viselkedés részben  neurohormonálisan irányított, részben pedig külső ingerek váltják ki. Ennélfogva nem mindig a születéstől fogva jelentkezik, hanem csak akkor működik, ha arra a szervezet fejlődése, érése során alkalmassá válik.

G. Maler-Sieber (1982) szerint az embernél is kimutatható a  bizonyos kulcsingerekre  előprogramozott módon történő reagálás készsége. Például már a 2-3 hónapos csecsemő  is barátságosan mosolyog, ha valaki föléje hajol. Egy másik kulcsinger a  Konrad  Lorenz  etológus által az 1940-es években felfedezett  „Kindchenschema”, vagyis az a készségünk, hogy egy apró kis lényt, egy védtelen és esetlen fiókát megsimogassunk és védelemben részesítsünk.  A velünk született  viselkedés-kiváltó mechanizmusok szerinte nem lebecsülendő szerepet játszanak a szexuális viselkedésben  és sokféle  társas viselkedésben is. Hozzáteszi  azonban, hogy az ember fejlődése során megtanulhatja ellensúlyozni, semlegesíteni vagy átalakítani ezeket a vele született viselkedési készségeket, s valójában minden nevelés ezt célozza.

A tanulási készség természetesen biológiai, pontosabban idegrendszeri alapokon  nyugszik, s mind az állatoknál, mind az embernél különböző mértékű, bár nem egyszer s mindenkorra adott, hanem az ontogenezis során változik. Éspedig nem egyenletesen,  ugyanis a fejlődésnek vannak  „érzékeny  szakaszai”, amelyekben az akkori tapasztalatok és élmények mélyen bevésődnek  és  rögzülnek. Ez az ún. „imprinting” jelensége, amit  Konrad Lorenz figyelt meg állatkísérletei során.  Az embernél különösen az első életév igen érzékeny  szakasza a pszichikus  fejlődésnek;  így  súlyos kihatásai lehetnek annak, ha  nem kapja meg a fejlődéséhez szükséges kulcsingereket.  René A. Spitz  és  John Bowlby  (1951)  vizsgálataiból tudjuk, hogy a  korai  depriváció, pl. a csecsemő  tartós elszakítása állandó  gondozójától  „hospitalizálódáshoz”, a  személyiségfejlődés  súlyos  károsodásához vezet. A  negativ élmény  imprintingszerűen bevésődik, s a gyermekben  „ősbizalom”  helyett  bizalmatlanságot és közömbösséget alakít ki. Holott a tanulás és így a fejlődés egyik fő motívuma  a  kíváncsiság,  amely az új kulcsingerekre, az egyén számára fontos, előnyös vagy veszélyes helyzetekre  irányul.  Ez természetesen a szexuális kíváncsiságra is érvényes, amely  így a pszichoszexuális fejlődés legfőbb motíválója.

Végeredményben tehát a szexuális képességeink eredetüket tekintve  nem különböznek más képességeinktől.  A genetikailag adott lehetőségeket  többé vagy kevésbé a  külső, környezeti hatások mobilizálják,  különböző ritmusban és irányban. A  szexuális képességek fejlődése szorosan összefügg  más,  főként  szociális képességekkel, az egész személyiség fejlődésével, amelynek egyik  fő  vonala  éppen a pszichoszexuális  fejlődés.

Szexuális képességeken természetesen nemcsak az erotikus képességeket  értjük, hanem  a nemek viszonyával kapcsolatos  és a fajfenntartási-családtervezési képességeket is. Mindegyik esetben viselkedési képességekről van szó, amelyek a központi idegrendszer  pszichikus mechanizmusainak irányítása alatt állnak, s jórészt tudattalanul működnek. Ezeket  Freud nyomán sokáig velünk születettnek, azaz ösztönösnek tartották,  az utóbbi évtizedekben viszont tisztázódott, hogy tanult és beidegződött (sztereotip) mechanizmusok, hasonlóan a beszédképességhez  (amelynek szintén csak a lehetősége születik velünk, de hogy milyen nyelvet és mennyire sajátítunk el, az már a kulcsingerektől és fejlesztő hatásoktól függ). A szexuális viselkedés képessége mindhárom vonatkozásban a szociális környezettel kölcsönhatásban alakul.

A  20. század  középső évtizedeinek  az állati viselkedést tanulmányozó kutatásai  kulcskérdésnek tekintették az állatok és emberek viselkedésmintáinak hasonlóságát.  Hasonló célokat követett később az  ún. szociobiológia  is, amely pusztán biológiai tényezőkkel próbálta magyarázni az emberi viselkedést; például a párválasztást az állatok hasonló aktusával tette egyenlővé. Ezek az irányzatok inspirálták az evolúciós pszichológiát, amely szerint (lásd pl. Pléh Cs. 2001) az emberi  pszichikumot is  evolúciós törvényszerűségek irányítják.  Igy eredetileg a párválasztás is elsődlegesen a faj fennmaradását, „túlélését”  szolgálta, tehát ma is biológiai alapokon történik.  Eszerint a  genetikai szabályozás a viselkedés meghatározója.  Ilyen alapon már a „szerelem biokémiájáról”  beszélnek: a gének működése nyomán az emberi agyban változóan alakul a dopamin és a szerotonin mennyisége, s ezektől nem csak a tesztoszteron nevű androgén (férfihormon)  termelődése függne, hanem  a  szexuális vonzalom és  a szerelem  megjelenése is. A szerelem elmúlását azzal magyarázzák, hogy az említett hormonok intenziv termelődése 30 hónapon belül leáll; igy a szerelem véget ér, hacsak meg nem jelenik egy új hormon, az oxitocin, amit gyakran „boldogsághormonnak”  neveznek, mert elégedettségérzetet kelt.  Valójában persze nem  a hormonok váltják ki a szerelmet  vagy a nemi vágyat, hanem  ez utóbbiak szociális ingerei váltják ki bizonyos hormonok szintjének növekedését, elmúlásuk pedig a csökkenését.  Állatkísérletekből nem indokolt közvetlenül arra következtetni, hogy az emberi élet során szerzett készségek felhasználása „genetikai szabályozás” alatt állna.

A  szociális  „szkriptek” szerepe

A kisgyermeknek eleinte fogalma sincs a szexualitásról.  Csak fokozatosan tudja meg – pszichoszexuális fejlődése során --, hogy milyen viselkedések számítanak  „szexuálisnak”, s ezekből mikor, mennyit, hogyan és kivel szabad megvalósítania, hogy az megfeleljen a számára kijelölt nemi szerepnek, s milyen következményekkel járhat az ettől való eltérés.  Ezt a folyamatot  szexuálszociológusok  (pl. J.H. Gagnon és W. Simon, 1973)  „szkriptezésnek” vagy „szkriptezett viselkedésnek”  nevezték,  ezzel jelezve, hogy szerep-előírások, „forgatókönyvek”  szerint történik. A „script”  latin szó, írást jelent, átvitt értelemben  előírt viselkedést, szabályokat, normákat. Ahogy a színészeknek meg kell tanulniuk, hogyan viselkedjenek, mit mondjanak az adott  szerepben, ugyanúgy mindenki – akarva-akaratlanul – megtanulja, hogyan kell viselkednie egy adott helyzetben. Persze nem könyvből, hanem mások példája nyomán, vagy „trial and error” (próba – szerencse) alapon. Ez mindenfajta viselkedésre, így a szexuális viselkedésre is érvényes.

A probléma abból adódik, hogy mindenki sokféle szkripttel, szerepmintával találkozik, s ezek gyakran elég eltérő, sőt ellentmondásos viselkedési modelleket nyújtanak:  mást mond a szülő, az iskola, a barátok és partnerek, az egyház, a média  stb. A  szexuális  szkripteknek ez a sokfélesége különösen a felnőttkor elérése előtt megnehezíti a fiatalok eligazodását, s többnyire kevés segítséget kapnak a szkriptek közötti választáshoz.  Igy nem mindíg képesek a számukra legmegfelelőbb szkripteket megtalálni és azok szerint viselkedni.  Ez ugyanis feltételezi, hogy az elvárt viselkedésmódokat  összehasonlítsák és értékeljék – ami kognitiv és emocionális teljesítmény. A  szkriptezés  második szintje a kiválasztott és elfogadott szkript összeegyeztetése az egyén számára fontos, viszonyítási személyek  (szülők, barátok, partnerek) szkriptjeivel, viselkedési elvárásaival.   Ez már interperszonális folyamat. Egy harmadik szintnek tekinthető  az egyéni szkriptek egyeztetése  az adott társadalom  kulturális  szkriptjeivel, amelyektől függ, hogy az egyén szexuális viselkedési normái  erkölcsösnek, jogszerűnek és egészségesnek számítanak, vagy ellenkezőleg.

Minthogy a társadalom különböző rétegei kulturálisan és történelmileg is változóak,  ebből  E.J. Haeberle (2004) szerint  néhány fontos következtetés adódik:

1.       Az emberi szexuális viselkedés kultúránként és korszakonként is változó.

2.       Ennek megfelelően változik a szexuális viselkedés  jelentése és értelmezése is.

3.        Ugyanígy változik annak módja, ahogyan a nemi szerepviselkedést, az erotikus és a fajfenntartó viselkedést egymással összekapcsolják.

4.       Mindezek vizsgálata (vagyis a szexológia) maga is kulturálisan és történelmileg meghatározott.

Ennélfogva természetesen a szexuálpszichológia sem tarthat igényt örökérvényű igazságok megállapítására, hanem más tudományokhoz hasonlóan, állandóan továbbfejlődik.