Szilágyi Vilmos

Nemiségtudomány -

és a magyar valóság

Szexológiai értékelés

Budapest, 2012

Tartalom

Előszó

I. A nemiségtudomány fogalma, kialakulása és fejlődése

Előzményei .

Kialakulása és céljai

A szexológia további fejlődése és ágazatai

Szervezetei, intézményei és szaklapjai

Világkongresszusok és területi konferenciák

II. Magyar valóság
a nemiségtudomány tükrében

Hagyományos, antiszexuális törekvések

A nemi kultúra terjesztésének hazai próbálkozásai

Bíztató kezdeményezések 1970 után

Értékválság és ellentétek a rendszerváltozás óta

Szexológiai vizsgálatok az utóbbi évtizedekben

Egy új felmérés: Hipotézisek és kérdések

A kapott válaszok és értékelésük:

1. Nyíltan beszélnek-e a szexualitásról?

2. Ösztönös vagy tanulandó a szex?

3. Szexuális kapcsolat – szerelemmel vagy anélkül?

4. Maszturbáció, petting – vagy közösülés?

5. Elfogadják-e a ritkább szexuális orientációkat1?

6. Milyen a meztelenség és a pornográfia attitűdje?

7. Vallomás a prostitúcióról

8. A fogamzásgátlásról és a művi abortuszról

9. Vélemények a jó párkapcsolat jellegéről
és feltételeiről

10. A szerelem elmúlásáról és a féltékenységről

11. Vélemények a házasság és a család jövőjéről

12. „Szexuális forradalom” – vagy kultúra
és nyitottság?

Összefoglalás

III. A nemiség kultúrájának mai gátjai
és a „közvetítők”

Patriarchális attitűdök és a tömegkommunikáció

A „kultúra-közvetítők” felemás kultúrája

A „Mesterkurzus” és egyéb tanfolyamok

Különböző oktatási próbálkozások és tervek

A szexológiai társaság vezetőinek értékrendje

A Társaság kiadványai és weblapja

Egyéb weblapok

S amire szükség lenne (a WHO szerint is)

A szexuálpolitika korszerűsítése

A szexuális nevelés európai irányelvei

A „Nemiségtan” oktatása

Nemiségtudományi Központ és hálózat létrehozása

Szakirodalmi hivatkozások

Előszó

Megdöbbentő annak felismerése, hogy – néhány kivételtől eltekintve – szinte senki sincs tisztában a nemiség sokoldalú jelentőségével, az abból adódó, rengeteg megoldandó feladattal, hogy nőnek vagy férfinak születünk. Egykor magam is így voltam ezzel: egyszerűen belecsöppentem egy olyan világba, amelyben természetesnek tűnt a nemek egyenlőtlen viszonya, mert mindenki elfogadta, mert időtlen idők óta így volt, mert a felsőbb, természetfeletti hatalmak így írták elő. Az utóbbi évtizedekben viszont mintha kezdett volna megváltozni ez a viszony: a gazdaságilag is függetlenedő nők a férfiakéhoz hasonló jogokat és szabadságot követeltek maguknak. S egy kisebb részüknek ez többé-kevésbé sikerült is.

A nemek viszonya azonban ezzel még nem változott meg alapvetően. A nők gazdasági egyenrangúsága is csak akkor valósulhat meg teljesen, ha minden munkában (tehát az irányító, hatalom-gyakorló munkákban is!) hasonló arányban és hasonló feltételekkel (pl. azonos képzettséggel és díjazással) vehetnek részt, mint a férfiak, akikkel arányosan megoszthatják a háztartásvezetés és a gyermekgondozás, -nevelés feladatait is. Mindez szorosan összefügg a nemek kulturális és szexuális-párkapcsolati egyenrangúságával, a szociálisan pozitív egyéni képességek szabad kibontakoztatásával. Vagyis a közösség számára is értékes önmegvalósítással.

A kérdés csak az, hogy képesek-e erre? S ha nem, hogyan válhatnak képessé? Kapnak-e segítséget a mai követelményeknek megfelelő szexuális-párkapcsolati kultúra elsajátításához?

Ezekre a kérdésekre is választ keres az itt következő elemzés, egyrészt szerzőjének több évtizedes egyéni és szakmai tapasztalatai, másrészt a szakirodalomban ismertetett alapelvek és általa is megszervezett projektek, felmérések tanulságai alapján. Ilyen előzmények minden valószínűség szerint megbízható képet adnak a hazai szexuális-párkapcsolati kultúra mai helyzetéről és az életbevágóan fontos feladatokról. Ezek megoldása pedig csak a nemiségtudomány segítségével lehetséges. Érdemes tehát áttekinteni e tudományterület fejlődését, s ennek fényében a magyar valóságot.

I. A nemiségtudomány kialakulása
és fejlődése

A nemiség, vagyis a szexualitás jelenségei mindig érdekelték az embereket. Az ősidőkben ugyan még fogalmuk sem volt, hogy mi ez és mire jó, de kívánták és élvezték az ilyen viselkedést, amely – tudtukon kívül – elsősorban a fajfenntartást szolgálta. Érdeklődésüket csak növelte, amikor rájöttek, hogy valamilyen kapcsolat van a szexuális aktivitás és a gyermekek születése között. Vagyis ily módon elő lehet segíteni gyermekek születését, de korlátozni is lehet azt. Kiderült az is, hogy a gyermekek létrehozásához egy férfinek és egy nőnek sajátos, erotikus viselkedésére van szükség. Amit utánzással, izgalomkeltéssel, ajándékkal, udvarlással, vagy a kényszerítés különböző módjaival lehet elérni.

A szexuális viselkedés tehát fajunk kétneműségéből adódó, életfontosságú viselkedési készség, amelynek lényege eredetileg ösztönös volt, vagyis bizonyos szexuális ingerekre önkénytelenül kiváltódott, beindult és reflex-szerűen levezetődött (ha külső akadályokba nem ütközött). Az emberré (homo sapiens-sé) válással azonban ez a viselkedés is fokozatosan alkalmazkodott a társas lét egyre bonyolultabb feltételeihez, így elvesztette ösztönös jellegét. A szexuális ingerek hatása így már nemcsak külső, hanem belső akadályokba is ütközhetett, s érvényesülésük mértéke egyre inkább a társas viszonyoktól, tanult normáktól függött. Vagyis maga a társas lét szabályozta a szexuális viselkedést.

Előzményei

A társas lét változásai a szexuális késztetések szabályozásán túlmenően a nemek közötti viszonyt minden más téren is alapvetően megváltoztatták. Amikor az eredetileg gyűjtögetéssel és vadászattal foglalkozó férfiak áttértek az állattenyésztésre és földművelésre, a vagyon és a gazdasági hatalom döntően az ő kezükbe került, s gyermekeikhez hasonlóan a nőket is tulajdonukként kezelték és szolgálatukba fogták. Az árukereskedelem és a pénz megjelenésével a tulajdonnak ez a formája is eladhatóvá és megvásárolhatóvá vált. A rabszolga-kereskedelem a nőkre is kiterjedt, s ez volt az alapja nemcsak a többnejűségnek, hanem a prostitúció megjelenésének is.

Mindez alaposan megnövelte a nemiséggel kapcsolatos problémák jellegét és mennyiségét. A férfi, mint tulajdonos, a saját fiára kívánta örökíteni a vagyonát; szükség volt tehát olyan fiúörökösre, aki biztosan tőle származik. Emiatt ragaszkodott ahhoz, hogy leendő felesége szűz legyen, és később se lehessen szexuális kapcsolata más férfival. Ha nem volt túl gazdag, a gyerekek számát is korlátozni kellett, ügyelve az érintettek egészségére. Amihez egyre több ismeretre volt szükség; ezért rákényszerültek a nemiséggel kapcsolatos tapasztalatok összegyűjtésére és értékelésére. Az ókorban ez már az orvoslással hivatásszerűen foglalkozók feladata volt. Mint ahogy az is, amikor valaki betegség vagy egyéb ok miatt nem tudott gyermeket nemzeni, vagy képtelen volt az elvárható szexuális reagálásra. Az ókor híres orvosai – Hippokrates, Galenus és mások – már bizonyos eredményeket tudtak felmutatni ezen a téren.

Így kezdődött a nemiség tudományos vizsgálata. Az ilyen ismeretek fejlesztése azonban lassan haladt és igen sok akadályba ütközött az írásbeliség megjelenése után is. A tárgyilagos vizsgálatokat ugyanis nemcsak a vizsgálati eszközök és lehetőségek hiánya akadályozta, hanem például a vallásos szemlélet is, amely a nemiséget veszélyesnek, sőt, többnyire bűnösnek tartotta és szigorú korlátok közé szorította. A zsidó-keresztény kultúrkörön kívül ugyan megjelenhetett Indiában a „Káma Szutra” című szeretkezési kézikönyv, majd egy-egy hasonló a kínaiaknál és az arab világban is („Illatos kert” címmel). Európában viszont csak az újkor és a reneszánsz hozott változást. A közfigyelmet a prostitúció gyors terjedése és a különböző, járványszerű nemi betegségek – elsősorban a vérbajnak nevezett szifilisz – Isten büntetésének tartott terjedése és gyógyításának megoldatlansága is a nemiségre irányította sokak figyelmét.

Leonardo da Vinci az elsők között boncolt halottakat, s pontos anatómiai rajzokat készített a belső nemi szervekről, a magzat fejlődéséről a méhben stb. A férfi csirasejtek (spermiumok) felfedezése azonban már csak nagyítóval sikerült, a 17. század vége felé. A 18. századtól kezdve viszont gyorsan bővültek a nemiséggel kapcsolatos ismeretek. Linné (1735) nevéhez fűződik az ún. „methodus sexualis”, vagyis a növényeknek nemzőszerveik szerinti rendszerezése. Az egyházi embereket ugyan felháborította az az állítás, hogy még a növények is nemi úton szaporodnak, de az új módszer és szemlélet gyorsan elterjedt a felvilágosodás korában.

A francia forradalom körüli időszakban pedig a nemek társadalmi viszonya is egyre inkább előtérbe került. Megjelentek az első olyan könyvek (pl. Wollstonecraft, 1792), amelyek a nők egyelő jogainak elismerését követelték (bár persze eredménytelenül). De ugyanebben az időben olyan ellentétes folyamatok is megindulnak, mint pl. a szexuális öningerlés, önkielégítés veszélyes betegségkénti feltűntetése (Tissot, 1760), vagy az „erkölcstelen” de Sade márki által írt „Sodoma 120 napja” stb. A század végén az angol Thomas Malthus megírta híres könyvét a Föld túlnépesedésének veszélyéről. Ennek nyomán nem sokkal később a 19. század több felvilágosult gondolkodója kampányt indított a fogamzásgátlás elfogadható megoldásáért. Wilhelm Humboldt (1826) pedig kidolgozott egy kutatási tervet „Az ember nemi függőségének története” címmel, s megállapította, hogy az emberi szexuális viselkedésnek négyféle céltárgya lehet: 1. önmaga, 2. a másik nem, 3. azonos nem és 4. egyes állatok.

A 19. század egyébként is a nemiségtudomány megalapozásának időszaka. Naer (1827) felfedezi a petesejtet. Wilde (1838) először ír a pesszáriumról, mint fogamzásgátló eszközről., bár a különböző anyagból készült óvszereket már ismerték; sőt, a század közepe körül már gumióvszereket is gyártottak. A tömegekhez azonban ezek még nem nagyon jutottak el, s a legnagyobb befolyással rendelkező katolikus egyház azóta is tiltakozik a kondomok alkalmazása ellen (mert Isten akarata elleni véteknek tartja). De ebben az időben a tudományos próbálkozások is gyakran tévutakra kerültek. Egy francia orvos (Morel, 1857) a hagyományos közösüléstől eltérő nemi élet minden formáját „testi-lelki degenerálódással” próbálta magyarázni. Ez a szemlélet megfelelt a vallási felfogásnak is, ezért sokan átvették. (Sőt, gyakran még ma is azt hiszik, hogy az egészséges nemi élet egyenlő a közösüléssel, s minden más beteges.)

Kialakulása és céljai

A 19. század második felében mindenesetre jelentős lépések történtek a nemiség tudományos vizsgálata felé. A régi felfogást, amely egyszerűen bűnnek tartott minden eltérést az egyházilag szentesített hagyományoktól, lassan egy olyan szemlélet kezdte felváltani, amely bűn helyett betegségnek tartotta a szokatlanabb szexuális viselkedéseket, tehát csökkentette az érintettek felelősségét, s megpróbálkozott gyógyításukkal is. Orvosi vonalon ilyen tudományos próbálkozás volt Krafft-Ebing osztrák pszichiáter „Psychopathia sexualis” (1886) című könyvének megjelenése, amely évtizedekig számos, bővített kiadásban jelent meg, s a hagyományostól eltérő szexuális viselkedéseket elmebajként értelmezte.

Ettől eltérő próbálkozás volt Ulrichs német jogászé is, aki a „férfi–férfi szerelmet”, vagyis a homoszexualitást (bár ezt a kifejezést akkor még nem ismerték) veleszületettként, mint „férfi testbe zárt női lelket” próbálja magyarázni és a jogi szankciók alól mentesíteni. Az általa „uranizmusnak” nevezett viselkedést ugyanis a porosz törvények „természet ellenes fajtalanságnak” tartották és szigorúan büntették. Ugyanebben az időben (1869) lépett fel írásaival egy Benkert (Kertbeny-ként is ismert) nevű író, aki először használta a „homoszexuális” kifejezést és szintén veleszületett tulajdonságnak tartotta azt. Mivel a „homo” hasonlót vagy azonosat jelent, jól kifejezi az azonos neműek iránti vonzalmat. Következésképpen a más neműek iránti vonzalmat hamarosan „heteroszexuális”-ként kezdték jelölni. Így jelent meg a szexuális beállítottság két alapfogalma.

A szexológia tudománnyá válását elősegítette többek között egy olasz orvos, Mantegazza 3 kötetes könyvének („Trilogia del amore”, 1872–1885) megjelenése, amely különböző szexuális jelenségek tárgyilagos magyarázatára törekedett. De az is, hogy Neisser 1879-ben felfedete a gonorrhea (kankó, tripper) kórokozóját. Semmelweis pedig sok szülő nő életét igyekezett megmenteni annak felismerésével, hogy a „gyermekágyi lázban” az orvosok kezétől származó fertőzésnek van döntő szerepe. Egy amerikai orvosnő (Mosher, 1892) sok nőt kikérdezett szexuális beállítottságukról és élményeikről, bár eredményeinek publikálására nem volt lehetősége. Még jelentősebb előrelépés volt, amikor egy olasz pszichiáter (Penta, P.) 1896-ban kiadta az első olyan folyóiratot, amely kizárólag szexuális problémákról közölt cikkeket, tanulmányokat.

Az egyik első igazi szexológus, az angol Havelock Ellis szintén a 19. és 20. század fordulója körüli időszakban kezdte meg kutatási eredményeinek közlését a „Szexuálpszichológiai tanulmányok” (Studies in the Psychology of Sex) című könyvsorozatában, amelynek utolsó kötete 1928-ban jelent meg. Ellist elsősorban az egészséges szexuális viselkedés érdekelte. Ezzel kapcsolatban megállapította, hogy mindenki egyéni módon éli át a szexualitást, s nincs éles határ a normális és beteges között. Másik jelentős felismerése, hogy már a serdülőkor előtti gyermekeknek is vannak szexuális élményeik; az önkielégítés pedig bármely életkorban és mindkét nemnél normális viselkedés. Megcáfolta azt a korabeli előítéletet, hogy a nők „frigiditása” természetes jelenség. Sőt, azt is kimutatta, hogy a férfiak és nők szexuális képességei nagyon hasonlóak és egészen az öregkorig megmaradhatnak. Vagyis nincs igazuk azoknak – mint P. Möbius, 1900, vagy O. Weininger, 1903 –, akik a nők alacsonyabb-rendűségét igyekeztek kimutatni.

A másik jelentős szexológus egy német orvos, Magnus Hirschfeld, aki már 1897-ben megalakította a „Tudományos-humanitárius Bizottságot”, a világ első, homoszexuálisokat vizsgáló, és segítő szervezetét és több mint 20 éven át (1899-1923) kiadta a „Szexuális köztes-fokozatok” évkönyveit. Azonkívül ő adta ki az első, komolyabb szexológiai folyóiratot (1908), ő hozta létre az első Szexológiai Társaságot (1914) és ő alapította meg a világ első Szexológiai Intézetét (1919) Berlinben (amit aztán 1933-ban a nácik leromboltak, könyveit elégették). Azonkívül ő írta meg a „Nemiségtan” első, öt kötetes tankönyvet, amelynek fő mondanivalója napjainkig is aktuális.

A 20. század elején jó néhány más orvos is bekapcsolódott a nemiségtudományi kutatásokba. Albert Moll például publikálta „Vizsgálatok a szexuális libidóról” című tanulmányát, 1909-ben pedig kiadta „A gyermekek nemi élete” című könyvét. 1911-ben egy szexológiai kézikönyvet is publikált amelyben elsőként határozta meg az emberi szexuális reagálás négy szakaszát is.. Steinach (1904) a nemi mirigyek szervezetre gyakorolt hatását vizsgálta, s a mirigyek átültetésével a hímpatkányokat feminizálta, a nőstényeket pedig maszkulinizálta. (Vagyis az ellenkező nemre jellemző viselkedést hozott létre bennük.)

A szexuálpszichológia egyik megalapozójának tekinthető Sigmund Freud is, aki 1905-ben három tanulmányt közölt a szexualitás elméletéről és kidolgozta a feltételezett szexuális ösztön gyermekkori megnyilvánulásának illetve fejlődésének szakaszait (orális, anális, fallikus stb.) Az osztrák F.S. Krauss 1904-ben kezdte meg egy tucat kötetet kitevő „etno-szexológiai” évkönyveinek kiadását, amelyekben a nemi élet néprajzi sajátosságait gyűjtötte össze. F. Schaudinn pedig 1905-ben felfedezte a szifilisz kórokozóját, ami már egy évvel később a „vérbaj” sikeres gyógyítását is lehetővé tette. Ugyanabban az évben jelent meg Auguste Forel svájci pszichiáter könyve, „A szexuális kérdés”, amit aztán magyarul is kiadtak. Ebben radikális reformokat javasolt; a társadalmi gyakorlatot azonban nem sikerült megváltoztatnia.

A szexológiának, mint a nemiséggel sokoldalúan foglalkozó tudományterületnek a fogalmát Iwan Bloch, berlini orvos fogalmazta meg 1907-ben megjelent „Korunk nemi élete” című könyvében. Ebben kifejti, hogy a szexológiának, mint önálló tudománynak a nemiség biológiai és kulturális tényezőivel egyaránt foglalkoznia kell, hogy megállapíthassa mindkét nem szexuális viselkedésének és viszonyának jellemzőit és előmozdítsa azok szabad kibontakozását. 1912-ben ő szerkesztette a második, több kötetes szexológiai kézikönyvet, amelynek a prostitúcióról szóló kötetét ő maga írta, a homoszexualitásról szóló második kötetet pedig Magnus Hirschfeld. Ugyanebben az évben ők kezdeményezik az első szexológiai társaság megalakítását, amelynek célja a szükséges szexuális reformok bevezetése volt.

A reformok bevezetése a 20. század elején kibontakozó nőmozgalomnak is alapvető céljai közé tartozott. A mozgalom egyik legjelentősebb képviselője Európában a svéd Ellen Key volt, aki több könyvében foglalkozott a nők egyenlő jogainak biztosításával, s hangoztatta a koedukáció és a „szerelemre nevelés”, vagyis a szexuális nevelés szükségességét. Ekörül aztán nagy viták lángoltak fel, amelyekben sokáig a konzervatívok szava volt a döntő. Fr.W. Foerster például az 1907-ben megjelent, a „vallásos meggyőződéstől tüzes nyelven” írt könyvében, amely két évvel később magyarul is megjelent („A nemi élet etikája és pedagógiája”), keményen elutasított minden fajta szexuális reformot. Viszont ugyanezekben az években kezdett kibontakozni a fentebb említett szexuálreformerek mellett Alfred Adler, C.G. Jung és Wilhelm Reich munkássága is, ami kedvezően hatott a nemiséggel kapcsolatos szemlélet megváltozására.

A szexológia további fejlődése és ágazatai

Az első világháború zaklatott évei után az előző évtizedekben kialakult szexológia fejlődése újabb lendületet kapott. Egyrészt működni kezdett Magnus Hirschfeld berlini Szexológiai Intézete. Másrészt a prágai egyetemen 1921-ben megkezdte működését az első szexológiai tanszék, amelynek vezetője (Pacirka) Hirschfeld tanítványa volt. Ez a tanszék később intézetté alakult, s ma is képez szexológusokat. Németországban a bőrgyógyász Max Marcuse 1919 és 1932 között kiadott egy szexológiai folyóiratot, s publikált egy szexológiai kéziszótárt is. Moll 1926-ban megrendezte Berlinben a szexológia első, nemzetközi kongresszusát. A második kongresszust Hirschfeld szervezte 1928-ban Koppenhágában, ahol megalapították a Szexuális Reformok Világszövetségét Ez a szövetség még 3 konresszust rendezett (1929 London, 1930 Bécs, 1932 Brno). Ezeken követelték a nemek jogegyenlőségét, a szexuális nevelést, a családtervezés szabadságát stb.

Mindez jól mutatja, hogy egyre több szakember foglalkozott szexológiával. Így például egy holland nőgyógyász, T.H. van de Velde, akinek „A tökéletes házasság” és a „A házastársak elhidegülése” 1926) című könyveit számos nyelven, többek közt magyarul is kiadták (1928-ban). De az antropológusok, néprajzkutatók és szociológusok is folytattak szexológiai kutatásokat. B. Malinovski a melanéziai bennszülöttek, Margaret Mead a déli tengerek bennszülötteinek nemi életét kutatta. K.B. Davies „200 nő nemi életének tényezői” címmel publikált egy könyvet 1929-ben. Ebből kiderült, hogy az amerikai nők jelentős része használ különböző fogamzásgátló eszközöket és az önkielégítés sem ritka náluk. Ugyancsak Amerikában Margaret Sanger már az 1910-es években születésszabályozási magánklinikát nyitott, amiért börtönbüntetésre ítélték, de szabadulása után tovább harcolt és a családtervezés leghíresebb szervezője lett. Egyik jelentős követője az angol Helena Wright, aki „A szexualitás szerepe a házasságban” (1930) című könyvében a családtervezést és a fogamzásgátlást is propagálta.

Majdnem ugyanekkor publikálta „Házasság és erkölcs” című könyvét Bertrand Russel angol filozófus. Ebben és az általa indított iskolában kiállt a házasság előtti és azon kívüli nemi élet joga mellett, ami miatt később, az USA-ban megtiltották tanári működését. Ám ugyancsak az USA-ban egy nőgyógyász, R.L. Dickinson „Ezer házasság” (1931) című könyvében vizsgálatai alapján megállapította, hogy az asszonyok kb. 50%-a nem jut szexuális kielégüléshez a házasságban. .

Németországban a nácizmus győzelmével és Hitler hatalomra kerülésével egészen a második világháború befejezéséig megszűnt a szexológia fejlődésének lehetősége. Hirschfeldnek és több más szexológusnak menekülnie kellett. Wilhelm Reich például, aki Freud tanítványaként a pszichoanalízist és a marxizmust próbálta összeegyeztetni és könyvet írt a szexuális forradalomról,, először a skandináv országokba, majd az USA-ba menekült, ahol megírta „Az orgazmus funkciója” (1942) c. könyvét és megalapította az Orgonenergia Kutatásának Intézetét. Az USA-ba került Ernst Gräfenberg német nőgyógyász is, aki felfedezte a húgycső ingerlésének jelentős szerepét a nők szexuális kielégülésében és esetenkénti magömlési képességében. (Róla nevezték el a női hüvely elülső falát, amelyen keresztül a húgycső ingerelhető, „G-zónának”.) René Guyon francia jogász radikális szexuáletikai tanulmányokat írt, amelyekben a szexuális kielégülés jogát követeli minden férfinak és nőnek, amennyiben nem sértik mások jogait. Guyon a Népszövetség regresszív szexuálpolitikáját bírálta, sőt, később az Egyesült Nemzeteket is, mivel az emberi jogok általános deklarálása mellett elfeledkeztek a szexuális jogokról.

Minthogy az 1930-as években a nácizmus győzelmével Európában eléggé ellehetetlenült a nemiségtudomány helyzete, a szexológisai kutatások áttevődtek az USA-ba, ahol pl. a Rockefeller Alapítvány évtizedeken át komoly anyagi támogatást nyújtott az ilyen kutatásokra. Többek közt ennek is köszönhető, hogy Alfred C. Kinsey és néhány munkatársa az 1930-as évek végén megkezdhette szexológiai kutatásait. Ők mintegy 15 év alatt majdnem ugyanennyi ezer amerikai férfit és nőt kérdeztek ki egyenként, több órás interjúval, kb. 500 kérdéssel szexuális élményeikről és attitűdjeikről. Ebből a hatalmas adatgyűjtésből két nagy könyv született; az első a férfiak nemi életéről (1948), a második a nőkéről (1953). Mindkét könyv felkavarta a közvéleményt. Ez volt ugyanis az első, nagy volumenű és tudományos alapossággal elkészített „Jelentés” az amerikaiak szexuális viselkedéséről, ami sokakat megdöbbentett. A valláserkölcs védelmezői pedig felháborodtak, botrányosnak és erkölcstelennek tartották. A kimutatott, házasság előtti és házasságon kívüli közösülések mértéke, a nők szexuális képességei és a homoszexuális viselkedés gyakorisága heves támadásokat váltott ki a konzervatív vallási és politikai vezetés részéről. Támadások indultak Kinsey és munkatársai ellen. Ennek következtében egyre kevesebb támogatást kapott s 1956-ban meg is halt. Munkatársai azonban tovább fejlesztették az általa alapított Szexológiai Intézetet.

A második világháború után a szexológia első, jelentősebb eredménye Európában az volt, hogy egy svéd szexuálreformer (Elise Ottesen-Jensen) sok évi küzdelem árán elérte a Nemzetközi Családtervezési Szövetség megalakítását, amely azóta is sokat segít a nőknek a tudatos családtervezésben. Ugyancsak Svédországban már az 1950-es évek közepén bevezették az iskolai szexuális felvilágosítást és nevelést; amiről aztán az 1960-as évek végén a Német Szövetségi Köztársaságban is határozatot hoztak. Londonban Norman Haire nőgyógyász, aki régebben Hirschfeld tanítványa és a Szexuálreform Világligájának vezetője volt, szexuálpedagógiai társaságot és folyóiratot alapított, felvilágosító könyvei jelentek meg.

Párizsban 1949-ben megjelent Simone de Beauvoire „A második nem” című könyve, amely mérföldköve lett az újraéledő feminista mozgalomnak. 1950-ben Hans Giese megalakítja a Német Szexológiai Társaságot. Az 1950-es évek jelentős szexológiai fejleményei az USA-ban: többek közt az első, hatékony női fogamzásgátló tabletta megjelenése; sokféle régi és újabb kultúra összehasonlítása a szexuális viselkedés szempontjából (C.S. Ford & F.A. Beach); 1955-ben John Money bevezeti a „sex” (testi nem) és a „gender” (pszichoszociális nem) megkülönböztetését; Hans Lehfeld (1957) és munkatársai megalapítják a Szexualitás Tudományos Vizsgálatának Társaságát (SSSS), amely napjainkban is kutatás-irányító intézmény.

A 20. század közepe táján bizonyos állatkísérletekből kiderült, hogy a nemi ösztön már egyes főemlősöknél sem működik tökéletesen, hanem jórészt tanulással, megfigyeléssel sajátítják el a fajukra jellemző szexuális viselkedést. Az embernél pedig a szexuális megnyilvánulások a kortól és a társas viszonyoktól függően annyira különböznek – például ugyanarra a szexuális ingerre sokféle válasz lehetséges! –, hogy indokolatlan azokat valamilyen veleszületett (vagyis „genetikusan programozott”) ösztön-mechanizmussal magyarázni. Már Sigmund Freud észrevette, hogy a csecsemők sokféleképpen reagáló (potenciálisan „polimorf perverz”) lények, akiknél nem lehet pontosan tudni a későbbi szexuális viselkedést.

Az 1960-as évek még fontosabb fejleményeket hoznak. Ira L. Reiss „Házasság előtti szokások Amerikában” (1960) című könyvében elsőként mutatja ki a nemi ösztön koncepciójának indokolatlanságát, és azt, hogy minden szexuális viselkedés tanult viselkedés! M.S. Calderone és munkatársai 1964-ben megalakították a Szexuális Felvilágosítás és Nevelés Tanácsát (SIECUS), amely azóta világviszonylatban elősegíti a korszerű szexuálpedagógiai elvek és módszerek terjesztését. A szexológiai kutatás alapvető jelentőségű eseménye, hogy 1966-ban megjelent William Masters nőgyógyász és Virginia Johnson pszichológus „Emberi szexuális reagálás” című könyve, amely a szexuális ingerek hatására bekövetkező izgalmi folyamat műszeres mérésekkel történő elemzésének eredményeit ismerteti, s megállapítja a folyamat négy szakaszát: 1. a szexuális izgalom kialakulása, 2. az izgalom plató-fázisa, 3. az orgazmus és 4. az izgalom megszűnése, elernyedése. Mindegyik szakaszban sajátos fiziológiai változások történnek a férfiak és nők testében egyaránt: vérbőség keletkezik a nemi szervekben, emelkedik a vérnyomás, gyorsul a pulzus, fokozódik az élvezet-érzés; orgazmuskor a húgycső illetve a hüvelyizmok ritmikusan, többször összehúzódnak, s ez feloldja a kialakult feszültséget. Néhány évvel később ugyanez a kutatópár egy újabb könyvben (Emberi szexuális zavarok, 1970) beszámolt a vizsgálataik alapján kidolgozott és kipróbált szexuálterápiás módszerről, a szexuális funkciózavarok párterápiás kezeléséről, amellyel a modern, kognitív-behaviorális terápiát megalapozták.

A homoszexuális viselkedés megítélése szempontjából jelentős esemény volt 1968-ban egy angol kutató, Mary McIntosh „A homoszexuális szerep” című könyvének megjelenése. Ebben ugyanis kimutatja, hogy a homoszexuális beállítottság és viselkedés nem veleszületett és biológiailag meghatározott sajátosság, hanem csupán egy szociális szerep, amely bizonyos körülmények hatására kialakulhat és tudatosan is vállalhatóvá válik. Vagyis a társas szexuális viselkedés egy lehetséges – bár a többség által negatívan címkézett – formája; szociális konstruktuma. Ez az érvelés egyértelmű állásfoglalás abban a vitában, amely egyrészt a homoszexualitást veleszületett, lényegi jellemvonásnak tartó esszencialisták, másrészt a tanuláselmélet alapján álló konstrukcionisták között zajlik..

A nemiségtudomány igen jelentős fejleménye volt 1973-ban két amerikai szexuálszociológus, John Gagnon és William Simon „Szexuális viselkedés. Az emberi szexualitás társadalmi gyökerei” című könyvének megjelenése. Ebben ugyanis meggyőző érvekkel bizonyították, hogy a szexuális viselkedés „szkriptezett”, vagyis bizonyos szkripteket, szerepelőírásokat követ, illetve kapcsolatok során szerzett, egyéni kombinációja bizonyos (néha ellentmondásos) szerepelőírásoknak. Az ilyen szkriptek nyujtják a mintát, a modellt, vagy annak meghatározását, hogy egy adott helyzetben mi számít szexuálisnak és mi nem, s hogyan kell azt értelmezni és kezelni. Minthogy az egyén gyakran találkozik versengő, vagy éppen egymást kizáró szexuális szkriptekkel, ezen a téren igen gyakoriak a különféle, személyes konfliktusok. Ilyen és hasonló érvekkel a szerzők elvetik az univerzális, emberi nemi ösztön egykor (sőt, néhol még ma is) népszerű fogalmát.

A „szexuális perverziók” („nemi eltévelyedések”) erkölcsileg megbélyegző fogalma helyett John Gagnon a semlegesebb „parafiliák” kifejezést ajánlotta, amit a szakirodalom át is vett. Idővel azonban kiderült, hogy ez is pontatlanul jelöli a szokatlan és kevesek által preferált szexuális viselkedésformákat. Régebben a maszturbációt is ezek közé sorolták, de még inkább a homoszexuális viselkedést, s általában a nemi szervek manuális és orális ingerlését; legfőképpen pedig az anális közösülést Mindezekről viszont kiderült, hogy önmagukban és kulturált formában egyáltalán nem ártalmasak (bár a higiéné figyelmen kívül hagyásával azzá válhatnak). Mai szexológiai kutatások (Erwin Haeberle, 2006) szerint némileg hasonló a helyzet a prostitúcióval, vagyis az anyagilag honorált szexuális szolgáltatásokkal is, különösen, ha erre kényszerből kerül sor, ahogyan többnyire történni szokott.

A hormonális fogamzásgátló tabletták forgalomba kerülése az 1960-as években több más körülménnyel együtt – például a jólét növekedése a fejlett ipari országokban, azonkívül a szexológiai szakirodalom és népszerűsítő művek, továbbá a pornográfia terjedése stb. – általános liberalizálódást eredményezett, s ennek következtében szaporodott a házasság előtti és azon kívüli szexuális kapcsolatok száma. Hozzájárult ehhez az is, hogy a hatékony antibiotikumok megjelenésével a leggyakoribb nemi betegségek könnyen gyógyíthatókká váltak. Az így kialakult helyzetet sokan „szexuális forradalomként” értékelték, holott a nemek közötti viszonyokban semmilyen lényeges változás nem történt; tehát inkább csak a szexuális viselkedés szabadságának átmeneti, hullámszerű növekedéséről volt szó. Ez a hullám hamarosan véget is ért, amikor az 1980-as években járványszerűen terjedni kezdett a HIV-fertőzés, s az immunhiányt okozó virus létrehozta az AIDS-nek nevezett, mindmáig gyógyíthatatlan betegséget.

Ez újabb feladatok elé állította az egészségvédelmet és a szexológiát. Meg kellett állapítani: kik között és hogyan, milyen szexuális viselkedéssel terjed a járvány, amely először homoszexuális férfiaknál jelentkezett (s ezért őket okolták). Később azonban hasonló arányban terjedt a heteroszexuálisok között is. Ki kellett tehát dolgozni a veszélyes viselkedések megelőzésére a „biztonságos szex” módszereit, ami elsősorban a kondomhasználat általánossá tételét jelentette, de sok egyebet is, pl. a vénába adott drogok esetén mindig új tű használatát stb. Kiemelt kutatási téma lett a szexuális egészség kérdése. Nyilvánvaló volt, hogy ez nem csupán a nemi betegségek hiányát jelenti, hanem sokkal tágabb kritériumai vannak. S minthogy a nemiségtudomány egyik fő feladatának éppen a szexuális egészség biztosítását tartja mindenki számára, kutatások sora vizsgálta ennek feltételeit. Ennek szükségessége egyébként – az állítólagos „szexuális forradalom” nyomán – már az 1970-es években előtérbe került.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) már 1974-ben összehívott egy csoport, különböző nemzetiségű kutatót Genfbe, ahol közösen kidolgozták ajánlásaikat „Az emberi szexualitás szerepe a nevelésben és a terápiában. Az egészségügyiek képzéséről” címmel. Ebben szó volt a szexológia szerepéről az egészségügyi programokban és különösen a családtervezésben, de a nevelésben is.

Nehéz meghatározni a szexuális egészség fogalmát (ami pedig a tudatos szexuális neveléshez szükséges). A szakértők szerint ennek három fő eleme van:

1. A szexuális viselkedés élvezetének és irányításának képessége.

2. Mentesség a félelmektől, a bűntudattól, tévhitektől és más olyan pszichés tényezőktől, amelyek gátolják a szexuális reagálást és kapcsolatot.

3. Mentesség a szexuális és nemző funkciókat akadályozó zavaroktól és betegségektől.

Mindebből a szexualitás pozitív értékelése következik, s az, hogy a szexuális egészségvédelem célja nemcsak a gyermeknemző funkció védelme és a nemi úton terjedő betegségek távoltartása, hanem az egyének szexuális képességeinek fejlesztése is. A szexuális nevelés lényege tehát a egészség védelme és ápolása. Vagyis tulajdonképpen az egészséges életmódra nevelésről van szó; hiszen az egészséges, kiegyensúlyozott nemi élet a normális emberi életmód egyik fontos eleme (sokak szerint alappillére). Ugyanezt 1976-ban az Amerikai Humanisták Társaságának egy Nyilatkozata is megerősítette. Ők a szexuális viselkedés humanizálásának követelményeit 9 pontban foglalták össze.

Minthogy azonban ezeket, és a WHO által támogatott Ajánlásokat a legtöbb ország figyelmen kívül hagyta, 2000-ben a nemiségtudomány szakemberei a WHO kérésére újabb tanácskozást tartottak, amelyen még konkrétabb Ajánlásokat fogalmaztak meg a szexuális egészség védelmére. Ez utóbbinak fogalmát így pontosították:

„A szexuális egészség a testi, lelki és szociokulturális jó közérzet tartós élménye a nemiség vonatkozásában. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelősségteljes megnyilvánulásaiban, ami erősíti a harmonikus egyéni és szociális jóllétet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet. A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya. A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához el kell ismerni és biztosítani kell a szexuális jogokat.”

A vezető szexológusok ezen a konferencián a nemiség (szexualitás) fogalmát is meghatározták, mint az emberi lét alapvető dimenzióját, amely a biológiai nemen kívül a nemi identitást és nemi szerepet (gender role), a szexuális orientációt, az erotikát, az érzelmi kötődést és a nemzést is magában foglalja. Mindez sokféleképpen kifejeződhet: érzelmekben, vágyakban, gondolatokban, fantáziákban, szerepekben és kapcsolatokban stb. A nemiség biológiai, pszichológiai, szociológiai, kulturális, etikai, sőt, akár vallási tényezők összjátékát jelentheti. Így tulajdonképpen mindenben megnyilvánul, amit érzünk, gondolunk és cselekszünk. Éppen ebből adódik a jelentősége, ami azonban még ma is ritkán tudatosul az egyénekben. Minthogy az egészség védelme alapvető emberi jog, a szexuális egészség nyilvánvalóan alapvető szexuális jogokat feltételez. A Szexuális Egészség Világszervezete (World Association for Sexual Health), amely a szexológiai világkongresszusokat szervezi, éppen akkor (2000 körül) tette közzé Nyilatkozatát a 11 pontba foglalt univerzális, szexuális jogokról. Ez így szól:

„A nemiség minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jól-lét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

1. A szexuális szabadság joga. Ez lehetővé teszi az egyén teljes szexuális potenciáljának kifejeződését, azonban mindig és minden helyzetben kizárja a szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés minden formáját.

2. A szexuális autonómia és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga. Ez megadja a saját nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségét, összhangban a személyes és szociális, etikai értékekkel. Jelenti egyben a saját test kontrollját és élvezetét bármiféle kínzás, csonkítás vagy erőszak nélkül.

3. A szexuális magánélet joga. Ez jogot biztosít a személyes döntésekre és viselkedésre az intimitás vonatkozásában mindaddig, amíg nem sérti mások szexuális jogait.

4. A szexuális egyenlőség joga. Ez mentességet biztosít mindenfajta diszkriminációtól, amely a nemi hovatartozás, a szexuális orientáció, az életkor, a fajta, a szociális osztály, a vallás, vagy a testi és értelmi fogyatékosság miatt történne.

5. A szexuális élvezet joga. A szexuális élvezet, az önkielégítést is beleértve, a testi, lelki és szellemi jó közérzet egyik forrása.

6. Az érzelmek szexuális kifejezésének joga. A szexuális megnyilvánulás több, mint erotikus élvezet vagy nemi aktus. Az egyénnek joga van nemiségét kommunikáció, érintés, érzelmi megnyilvánulás és szerelem útján kifejezni.

7. A szabad szexuális kapcsolatok joga. Ez annak lehetőségét jelenti, hogy az egyén – ha akar – házasságot köthet, de el is válhat, vagy másfajta, felelősségteljes szexuális kapcsolatot létesíthet.

8. A szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően. Bárki eldöntheti, hogy akar-e gyermeket vagy nem, hogy hány gyermeket akar és mikor, továbbá joga van a születésszabályozás eszközeinek használatához.

9. A tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog. Ez azt jelenti, hogy a szexuális ismereteket tudományos kutatások révén kell biztosítani és a társadalom minden szintjén akadálytalanul kell terjeszteni.

10. Az átfogó szexuális neveléshez való jog. Ez egy egész életen át tartó folyamat biztosítását jelenti, amelyben minden társadalmi intézménynek részt kell vennie.

11. A szexuális egészség védelmének és ápolásának joga. A szexuális egészség-gondozásnak minden szexuális probléma és betegség megelőzése és kezelése érdekében rendelkezésre kell állnia.”

Ezek a jogok az Egészségügyi Világszervezet (és az Összamerikai Egészségügyi Szervezet) 2000-ben megtartott tanácskozásán elfogadott Ajánlásokban is szerepelnek, azzal a céllal, hogy minden ország jogrendszerébe beépítendők. Az Ajánlások természetesen nem kötelezőek, de a nemiségtudományok művelői igyekeznek azokat ismertetni és elfogadtatni. Egyébként ugyanez a plénum a szexuálisan egészséges felnőttek jellemzőit 27 pontban összegezte; sőt, a szexuálisan egészséges társadalom jellemzőit is meghatározta. Ennek főbb kritériumai: politikai elköteleződés a szexuális egészség védelmére; határozott intézkedések és törvényhozás ennek érdekében; a szexológiai kutatás és adatgyűjtés, valamint a mindenki számára elérhető, intézményes szexuális felvilágosítás, nevelés és gyógykezelés biztosítása. Ezeknek a kritériumoknak nem könnyű megfelelni, ugyanis feltételezi a nevelők, az egészségügyiek, a szociológusok, pszichológusok, a jogászok és más szakemberek szexológiai képzését és továbbképzését. Ami sok országban új és szokatlan feladat, bár az említett Ajánlások ehhez konkrét tanácsokat adnak.

Bizonyos országokban a szexuális egészség jelentőségének megértése szempontjából az egyik fő problémát az jelenti, hogy a szexualitás fogalmát a hagyományoknak megfelelően a közösülésre és a gyermeknemzésre szűkítik, és „magánügynek” tekintik. Ez az ősi szexuáltabu, a szexualitást veszélyesnek, bűnösnek és ezért tiltottnak tartó valláserkölcsi felfogás maradványa. Kevesen tudják, hogy a szexuális viselkedés három területen nyilvánul meg: a nemi szerepviselkedés, az erotika és a gyermeknemző (reproduktív) viselkedés terén. Ezek közül az első, vagyis az a tény, hogy állandóan és akaratlanul férfiként vagy nőként viselkedünk, fel sem tűnik, sőt, többnyire tudattalan marad számunkra.. Csak az utóbbi évtizedekben kezd kibontakozni a nemi szerepviselkedések vizsgálata (a „gender studies”), s ezen belül a férfiasság (men studies) és a nőiesség (women studies) tudományos vizsgálata.

Mindezek alapján levonható az a következtetés, hogy a nemiségtudomány – minthogy az ember (és más élőlények) léte és erkülcsi fejlődése szempontjából egyik legjelentősebb viselkedését vizsgálja – egyrészt természettudományi, másrészt társadalomtudományi ágakra, szaktudományokra tagolódik. Ezek többé-kevésbé együttműködnek, bár ezt megnehezíti, hogy a legtöbb ilyen szaktudomány nemcsak a nemiség szempontjából vizsgálódik, ezért kutatói függetlennek érezhetik magukat a szexológiától. Amit elősegít, hogy a hagyományos szexuáltabu miatt sokan még ma is veszélyesnek és tudományos kutatásra méltatlannak tartják. Tagadhatatlan tény azonban, hogy szinte minden, főleg az élőlényekkel foglalkozó tudománynak van olyan része, amelyben a nemiség tényezői kikerülhetetlenek. Lehet ugyan részvizsgálatokat folytatni ezek kihagyásával, de így nem adnak teljes képet az egész jelenségről. Hasonló a helyzet például az orvostudományban, amely sokféle szakterületből áll, s felhasználja a különböző természet- és társadalomtudományokat, de orvostudománykénti létezését és szükségességét senki sem vonja kétségbe.

Ugyanígy a nemiségtudomány, vagyis a szexológia is sokféle ágazatból áll, szintén szoros kapcsolatban a különböző rész-tudományokkal. S első pillantásra elég viszonylagosnak tűnik, hogy önálló szaktudományról, vagy egy nagyobb tudományterület részéről van-e szó. Például (hogy saját szakterületemen maradjak) a szexuálpszichológia viszonylag önálló része a szexológiának, és ugyanúgy a pszichológiának. De ugyanez a helyzet a szexuálpedagógiával, a szexuálszociológiával, a szexuál-fiziológiával vagy éppen a szexuáletikával kapcsolatban is. Talán nem szükséges itt felsorolni a szexológia különböző ágazatait, de nyilvánvaló, hogy többé vagy kevésbé mindegyik részleges átfedésben van más tudományágakkal, s nézőpont kérdése, hogy melyik, nagyobb tudományhoz soroljuk. Mindenesetre a különböző szaktudományok nemiséggel kapcsolatos ismereteit épp úgy indokolt a szexológia rész-tudományának tekinteni, mint pl. az anatómiát vagy a fiziológiát az orvostudomány részének tartani (bár önmagukban is önálló tudományok).

A tudományok fejlődésére – az ismeretek gyarapodása folytán – a részegységekre tagolódás jellemző. Előnyei mellett ez azzal a veszéllyel járhat, hogy a részismeretek miatt nehezebben látjuk át a jelenség egészét. Az emberi nemiséget illetően a modern szexológia integrált szemléletre törekszik. Ennek egyik meggyőző példája a szexológiai archívumok és az egymásra épülő, szexológiai kurzusok létrehozása.

Berlinben például 1995-ben létrejött egy szexológiai archívum a Robert Koch Intézetben, amelyet Erwin Haeberle professzor úgy fejlesztett tovább, hogy Magnus Hirschfeld Szexológiai Archivum néven önálló intézménnyé tette, amelynek weblapján a szexológiai kutatások naprakész ismertetése mellett a szexuális egészség különböző tényezőiről hat tanfolyam képekkel kiegészített ismeretanyaga olvasható, éspedig 15 nyelven (köztük a világnyelveken kívül többek közt magyarul is. De ugyanez a „szexualpszichologia.hu c. weblapon is elérhető).).

Szervezetei, intézményei és szaklapjai

A nemiségtudomány kialakulása és fejlődése egyrészt a korabeli polgárjogi mozgalmak (nőmozgalom, munkásmozgalom stb.) hatásának következménye, másrészt támogatta, erősítette ezeket a „kisebbségi” mozgalmakat, s bizonyos értelemben maga is mozgalmi jelleget öltött. Első szervezetei Németországban és az USA-ban jöttek létre a 20. század elején; így például a Helene Stöcker vezetésével megalakult „Anyavédelmi Szövetség”, amely a lányanyák és gyermekeik jogaiért és a nő saját teste feletti rendelkezési jogáért lépett fel. De ugyanebben az időben keletkeztek az első világszervezetei is, pl. a Szexuálreform Világlígája. Az első világháború, majd a fasizmus és nácizmus térhódítása ugyan erősen gátolta nemcsak az említett, polgárjogi mozgalmak, hanem a szexuális reform-mozgalmak fejlődését is. A Wilhelm Reich és követői által az 1920-as években indított „szexpol” (szexuálpolitikai) mozgalom sem tudott kibontakozni, hiába írt Reich kitűnő könyveket a szexuális reformokról, sőt „forradalomról”. Vele együtt sok más szexológusnak menekülnie kellett Európából, s a szexuális reformok mozgalma csak a második világháború után kezdett újra magához térni.

Közben az Amerikai Egyesült Államokba áttelepült szexológusok és ottani kollégáik vitték tovább – már az 1930-as évektől kezdve – a szexuálreform mozgalmát és a nemiségtudomány művelését. Ekkor kezdi meg szexológiai kutatásait a már említett A.C. Kinsey, aki az Indiana Egyetemen 1947-ben megalapította a Szexológiai Kutatóintézetet (amelyet később róla neveztek el). Egy évvel később Londonban megalakult a Szexuálpedagógiai Társaság, amely a nemiségtudomány eredményeit kívánja a gyakorlatba átültetni. 1946-ban kezdte meg működését a Nemzetközi Családtervezési Szövetség, 1950-ben pedig a háború utáni, első, német Szexológiai Társaság, amelyet később további (nem ritkán rivális) társaságok megalakulása követ. Ugyancsak az 1950-es évek első felében jönnek létre az USA-ban a homoszexuálisok első szervezetei a szexuálreform-mozgalom keretében.

1957-ben Hans Lehfeld, német származású amerikai nőgyógyász kezdeményezése nyomán megalakul a Szexualitás Tudományos Vizsgálatának Társasága (Society for Scientific Study of Sexuality), s azóta is sokféleképpen segíti a szexológiai kutatásokat. 1965 óta megjelenik a Journal of Sex Research című, a szexológiai kutatásokat ismertető folyóiratuk. A szexuális nevelés tudományos megalapozása és terjesztése szempontjából rendkívül fontos fejlemény volt, hogy M.S. Calderone és mások 1964-ben megalakították az Egyesült Államok Szexuális Felvilágosítási és Nevelési Tanácsát (Sexuality Information and Education Council of the US). A szervezethez csatlakozott kutatók kidolgozták a szexuális nevelés korszerű programját; hatalmas szakkönyvtáruk van, s kéthavonta kiadják a „SIECUS Report” című szaklapjukat. A női nemi szerepek kutatásának és a nőmozgalomnak jelentős sikere volt, hogy 1966-ban Betty Friedan és mások kezdeményezése nyomán megalakult a Nők Országos Szervezete (National Organisation for Women) nevű feminista szervezet, amely ma is világszerte támogatja a női egyenjogúságért folytatott küzdelmet.

1967-ben az USA-ban megalakult a „Szexuálpedagógusok, -tanácsadók és –teareuták Amerikai Társasága”. Korunkban is ez a szakmai szervezet vizsgáztatja és hitelesíti a szexuális neveléssel és terápiával foglalkozó szakembereket. Hasonló szervezetek alakultak később Mexikoban, Argentinában, Braziliában és Délamerika más országaiban (összesen 14 szervezet), s ezek valamennyien tagjai a Szexológia és Szexuálpedagógia Latinamerikai Szövetségének. De egymás után szerveződtek meg hasonlóak Japánban, Kínában, sőt, Indiában is. 1971-ben két fontos szexológiai szervezet is létrejött: Richard Green megszervezte a „Szexológiai Kutatások Nemzetközi Akadémiáját” és kiadta a „Szexuális Viselkedés Archivumai” (Archives of Sexual Behavior) című tudományos folyóiratot. Ugyanabban az évben pedig Rolf Gindorf megalakította a Német Szexuálszociológiai Társaságot.

Ezt követően Németországban további öt szexológiai társaság alakult, köztük a Szexuális Nevelés Német Társasága, s mindegyik rendszeresen szervez tudományos tanácskozásokat. De hasonló a helyzet Európa más országaiban is: Itáliában és Spanyolországban 4-4 szexológiai szervezet működik, Franciaországban három, máshol egy vagy kettő. Angliában 1974-ben alakult meg a Szexuális és Házasságterapeuták Angol Társasága, amely később kiadta a „Szexuális és Párkapcsolati Terápiák” (Journal of Sexual and Relationship Therapy! szakfolyóiratát. Mindez szükségessé tette egy összeurópai szexológiai szervezet létrehozását. Amire azonban csak 1989-ben került sor, a Szexológia Európai Szövetsége (European Federation for Sexology) néven. Ezt jóval megelőzte az 1978-ban létrehozott Szexológiai Világszövetség (World Association for Sexology), amely később a nevét „Világszövetség a Szexuális Egészségért”-re (WASH) módosította.

A Szexológiai Világszövetség nemzeti vagy nemzetközi szervezetekből, intézményekből és támogató vagy a szexuális egészség érdekében dolgozó egyénekből álló, nemzetközi, non profit szervezet. Célja a szexuális egészség védelme és ápolása az élet során világszerte, a nemiségtudománynak és a mindenkit megillető szexuális jogoknak széles körű fejlesztése és realizálása révén. Ennek érdekében: mindenütt fellép a szexuális jogokért, világkongresszusokat és regionális tanácskozásokat szervez, gondoskodik az információk cseréjéről, tudományos és etikai normák alapján elősegíti a szakemberek képzését; együttműködik más, nemzetközi szervezetekkel és jutalmazza a szexuális egészségvédelem terén elért, kiemelkedő teljesítményeket. A Világszervezethez öt regionális szövetség csatlakozott: 1. A Szexológiai és Szexuálpedagógiai Társaságok Latinamerikai Szövetsége, 2. a Szexológia Európai Szövetsége, 3. a Szexológia Ázsiai-Óceániai Szövetsége, 4. a Szexuális Egészség és Jogok Afrikai Szövetsége, 5. a Szexológiai Társaságok Észak-amerikai Szövetsége.

Ugyanakkor orvosi vonalon is társaságok jöttek létre a különböző, testi betegségekkel összefüggő, egyre gyakoribb (vagy egyre inkább megismert) szexuális zavarok gyógykezelésére. Már a nemiségtudomány kialakulásában is egyes, széles látókörű orvosoknak volt döntő szerepük, így érthető, hogy megerősödött az orvosi szexológia, a szexuálmedicina, s az első szexológiai kongresszusokon is döntő szerepük volt az orvosoknak, akik sok helyütt megalakították a maguk független szervezeteit és programokat dolgoztak ki az orvosok szexológiai képzésére. Ezekben sokáig az anatómiai és fiziológiai elváltozások, tehát a hagyományos, orvosi szemléletnek megfelelően a szomatikus tényezők (gyulladások stb.) és a kezeléshez szükséges gyógyszerek, műtéti beavatkozások álltak a vizsgálatok középpontjában. A szexuálmedicina társaságai alakították meg például az európai és a nemzetközi társaságukat, s ezek a Világszövetségtől független konferenciákat és képzéseket is szerveznek. Az európai társaság 2010-ben már a 13. Konferenciáját tartotta; a Szexuálmedicina Nemzetközi Társasága pedig 2011-ben tartotta 14. Konferenciáját. Közben viszont részt vesznek a Szexológiai Világszervezet rendezvényein is.

Jelentős esemény volt a szexológusok képzése szempontjából, hogy 1976-ban San Franciscoban megalakult a szexológia első főiskolája (Institute for Advanced Study of Human Sexuality), egy államilag elismert magánfőiskola, amely diplomát, sőt, doktori címet is adhat legkiválóbb hallgatóinak. Tíz évvel később alakult meg Washingtonban a Szexológia Amerikai Testülete (American Board of Sexology), amely rendkívül szigorú követelményeket állít a diplomázni kívánó szexológusok elé. Mindez nyilvánvalóan demonstrálja, hogy a nemiségtudományok nemcsak kutatóbázisai, hanem oktatási intézményei is vannak, elsősorban persze az USA-ban, de egyre inkább Európában és más világrészeken is. Ezek általában nem önálló intézmények, hanem a különböző főiskolák vagy egyetemek részei: tanszékei, intézetei. Európában a legrégebben a prágai egyetem Szexológiai intézete működik, de Hamburgban és Frankfurtban is évtizedek óta szerves része az egyetemnek, s több, más európai egyetemen és főiskolán tanítják a szexológiát, bár még kevés helyen lehet belőle diplomát szerezni.

Szexológiai szaklapok és időszakos kiadványok, könyvek viszont mind Amerikában, mind Európában bőségesen megjelennek a 20. század eleje óta. Európában ugyan a náci uralom, a sztálinizmus és a világháborúk következményei miatt átmenetileg megcsappant a kiadványok száma, de a század második felében itt is sikerült pótolni a lemaradást. Legtöbb ilyen szaklap az USA-ban jelenik meg (kb. két tucat), Európában pedig Németországban (12 féle), de a legtöbb nyugateurópai országban is két-háromféle. A Szexológia Európai Szövetségének szakmai folyóirata a „Sexualities”, amely az interneten is elérhető, több, más szaklappal együtt. Ebben az időszakban a szexológia „klasszikus” művei közé tartozik a Kinsey és munkatársai által kiadott, két kutatási beszámoló a férfiak és nők szexuális viselkedéséről, továbbá Masters és Johnson két könyve az emberi szexuális reagálásról és a szexuális funkciózavarok kezeléséről. Az eddig említettek mellett szaklapok foglalkoznak a nemi szerepekkel és a „gender”-vizsgálatokkal, a homoszexuálisok, a biszexuálisok és a fogyatékosok problémáival stb.

Világkongresszusok és területi konferenciák

Az első szexológiai kongresszusokat, mint láttuk, a 20. század első évtizedeiben rendezték meg; majd az 1930-as évektől szünet következett a kongresszusok sorában. Csak 1974-ben került sor az első, igazi világkongresszusra, H. Lehfeld kezdeményezésére, Párizsban. Úgy hirdették meg, mint „az orvosi szexológia nemzetközi kongresszusát”, mert nyilván az orvosi vonatkozások tűntek legelfogadhatóbbnak a közvélemény számára. Az orvosok egyébként is sokáig hajlamosak voltak kisajátítani a szexológiát (talán olyan meggondolás alapján, hogy „a szex úgyis csak akkor jelent problémát, ha nem megy, tehát gyógyítani kell,”)

Ezt követően azonban már rendszeressé váltak a szexológiai világkongresszusok. A másodikat 1976-ban tartották, Montreálban. „A szexológia fejlődése” címmel. A harmadikat és minden további kongresszust már az akkoriban megalakult Szexológiai Világszervezet rendezte, amely a nevét később, mint láttuk, „Világszervezet a Szexuális Egészségért”-re módosította. Félreértések elkerülése végett: ez nem azt jelenti, hogy a szexológia csak a szexuális zavarok megszűntetésével kíván foglalkozni; hiszen az egészség feltételeinek megteremtése, a veszélyeztető tényezők elhárítása is ide tartozik. A harmadik kongresszus egyébként Rómában volt, ahol a Világszervezet megalakult.

A további szexológiai világkongresszusok időpontjai és helyszínei: 4. Mexiko-város, 1979; 5. Jeruzsálem, 1981; 6. Washington, 1983; 7. Újdelhi, 1985; 8. Heidelberg, 1987; 9. Caracas, 1989; 10. Amszterdam, 1991; 11. Rio de Janeiro, 1993; 12. Tokio, 1995; 13. Yokohama (Japán) 1995; 14. Valencia, 1997, 15. Hong Kong, 1999; 16. Párizs, 2001; 17. Havanna, 2003; 18. Toronto, 2005; 19. Göteborg, 2009. A következő az angliai Glasgowban volt, 2011-ben. Az eddigiek közül csak három alkalommal tudtam személyesen részt venni, de a programját és előadáskivonatait többnek ismerem, s ezekről ismertetőket írtam. Az egyikről például a következőket:

A 19. Szexológiai Világkongresszus

2009 június 21–25., Göteborg

„A Szexuális Egészség Világszervezetének (WASH) legutóbbi világkongresszusa a svéd Göteborgban ülésezett, vagyis hazánkhoz viszonylag közel, de magyar résztvevője tudomásom szerint (sajnos!) nem volt. Így magam is csak a kongresszus interneten elérhető adataiból – elsősorban a legtöbb előadást röviden ismertető absztraktokból – tudok tájékozódni és tájékoztatni az elhangzottakról. (Az angol nyelvű absztraktokat kigyűjtöttem, jórészt le is fordítottam és szívesen megosztom bárkivel, akit érdekel.)

A kongresszus egyik érdekes jellemzője, hogy elég sok előadó foglalkozott a nők szexuális egészségével és problémáival: 14 erről szóló előadás hangzott el, míg a férfiak szexuális egészségének gondjait mindössze tíz előadó tárgyalta. Ezeket persze kiegészítették a mindkét nem szexuálterápiájával, s ennek különböző vonatkozásaival és helyi sajátosságaival foglalkozó előadások. Meglepően sok előadó jött a távoli világrészekből, például Délamerikából, Afrikából, vagy a Távol-Keletról., s ők részletesen beszámoltak a saját hazájuk szexuális kultúrájának állapotáról és egészségügyi helyzetéről. Létszámuk most már ellensúlyozta a nyugat-európai és észak-amerikai előadók számarányát. (Ami bizonyos értelemben a globalizálódási folyamat eredménye.)

A kongresszus jelmondata: „A szexuális egészség és jogok – globális kihívás!” A Tudományos Bizottság főleg az alábbi szakágak részéről vár előadásokat: szexológiai kutatás, szexuálpedagógia, tanácsadás és terápia, szexuálmedicina, szexuál-antropológia és -szociológia. Kiemelt figyelemben részesülnek az alábbi témák:

A szexuális partnerek és/vagy házastárs kiválasztásának és a gyermekvállalásnak a joga.

A nemiszerv-csonkítások megelőzésének és kezelésének problematikája.

Az emberi szexuális viselkedésnek, tudományos vizsgálatának és jogi szabályozásának története.

A szokásoknak megfelelően a kongresszus programja plenáris előadásokra,, szimpóziumokra és workshopokra tagolódott. A plenáris előadók között első helyen az „arany medálosok” szerepeltek, például a kb. 70 éve működő, amerikai Kinsey Intézettől J. Heiman, aki A nők szexuális egészségének vizsgálatáról elmondta, hogy a tudomány még mindig nem vizsgálta ki eléggé a női szexualitás tényezőit, holott a nők szexuális és reproduktív egészségi problémái nemcsak a saját, hanem a családjuk érzelmi légkörére is kihatnak. Folynak ugyan laboratóriumi (pszichofiziológiai és MRI) kutatások és kérdőíves, valamint interjús adatgyűjtések, de sokkal több ilyenre van szükség. Az amerikai Goldstein, Irwin, A víziótól a realitásig című előadásában az orvosi szexuálterápiában elért eredményeit ismertette, amelyekért arany medált kapott a Világszervezettől. Itt elsősorban az érrendszeri eredetű potenciazavarok kezeléséről volt szó. A harmadik, arany medállal kitűntetett előadó Matarazzo volt, aki Brazilia címmel hazájának szexuális egészségügyi helyzetéről számolt be. Eszerint Braziliát, mint az ún. „bálnaországok” (Kina, India, Brazilia és Oroszország) egyikét, amelynek 190 millió lakosa van, hatalmas szociális különbségek jellemzik. Tropikus ország lévén, szinte mindig nyár van, s ez kihat a szexuális viselkedésre: Különösen a fiatalok nagyon impulzívak és hajlamosak nemi vágyaik parancsát követni. Amiből aztán sok probléma adódik.

Az arany medállal jutalmazottakon kívül a plenáris ülések előadásai között szerepelt a John Money és a Magnus Hirschfeld működéséről megemlékező előadás . Az előzőt Anke Erhardt, a német származású, de New Yorkban élő szexológus tartotta, Állandó küzdelem az univerzális szexuális jogokért címmel, az utóbbit pedig az „e-learning” kurzusairól és magyarul is megjelent könyvéből, tanulmányaiból jól ismert, Berlinben élő Haeberle Erwin professzor, aki a szexológia történetét és jövendő kilátásait ismertette Berlintől Göteborgig és tovább címmel. Ő az, aki nemcsak meggyőző érvekkel hangoztatja, hanem tíz nyelven (köztük magyarul is), ingyenesen hozzáférhető és milliók által látogatott weblapjával sikeresen terjeszti is a szexuális egészség kultúráját. (Magyarra fordított tanfolyamai ezen a weblapon: www.szexualpszichologia.hu is olvashatók.)

A plenáris üléseken többek közt még a következő előadások szerepeltek:

A női diszpareunia és kezelése. Bergeron S., kanadai előadó.

Az ázsiai nők szexuális egészsége. Huda Sigma, Banglades.

Fata morgana: A férfiasság „kísértetei” és a férfiak szexuális egészsége. Buchbinder, D., Ausztrália

A szeretet és szerelem neurobiológiája. Bartels, A., London. Az előadó szerint mindkettő nagyon fontos élmény, ezért fontos az ezt közvetítő, biológiai mechanizmus. Ismerteti az állatok párzásáról szóló kutatásokat, amelyekből kiderült, hogy oxitocinnal, vagy a vazopresszin rendszer genetikus manipulációjával növelni, vagy csökkenteni lehet az állatok párkapcsolati vagy anyasági késztetését. Az emberi fMRI vizsgálatok szerint a romantikus és az anyai szeretet ugyanazokat az agyrégiókat mozgósítja, mint az állati kötődések esetén. Genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy egyetlen gén allélja megkettőzheti egy férfi válásának valószínűségét, vagy hogy a szeretethiánytól szenvedő gyermekekben csökkent annak a neurohormonnak a szintje, amely az állatokban a kötődést közvetíti. Vagyis a szeretetet egy biológiai mechanizmus közvetíti, amely az állatokban manipulálható, de esetleg az emberekben is. Az előadó hangsúlyozta, hogy ez még csak hipotézis, amely igazolásra vár és többféleképpen értelmezhető.

Ugyancsak a plenáris ülés előadója volt Wallen Kim, aki Intim belefeledkezés: hormonok és nemi különbségek pornográf képekre reagálva címmel azt mutatta ki, hogy míg a férfiak először a megjelenő nők arcát nézik meg, addig a nők reagálása a szexuális ingerekre attól is függ, hogy a menstruális ciklusuk melyik szakaszában találkoznak először az ilyen ingerekkel. Néhány, a szexuális egészséggel és jogokkal foglalkozó előadást a WHO szponzorált. Az egyik előadó, a csilei Casas Lidia arról számolt be, hogy hazájában A tizenévesek szexualitásának tagadásától annak büntetéséig jutottak, s ez rendkívül megnehezíti a fiatalok intézményes szexuális nevelését. Egy indiai előadó (Khanna Renu) szerint náluk egy civil szervezet házasságra előkészítő és szexuális visszaéléseket megelőző, csoportos foglalkozásokat vezet fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. Egy másik előadó, Greer Gil, a Nemzetközi Családtervezési Szövetség képviseletében A szexuális jogok koncepcióját elemezte, s tájékoztatott arról, hogy szervezetük 2008-ban külön Deklarációval hangsúlyozta azt az igényét, hogy e jogokat minden állam ismerje el és gondozza.

Fogyatékosságok és szexualitás című előadásában Daryl Higgins ausztráliai orvos az Egyesült Nemzetek ide vonatkozó, 2008 óta érvényes Konvenciójára utalva kifejtette, hogy eddig inkább csak a fogyatékosok munkához és egészségügyi ellátáshoz fűződő jogaira figyeltek, viszont elhanyagolták a fogyatékosok szexuális jogait. Ez magyarázza a fogyatékosok (különösen a fiatalok) kiszolgáltatottságát a szexuális visszaéléseknek. A szexuális nevelés témakörében több plenáris előadásra került sor. Egy nigériai előadó (Esiet Adenike) kifejtette: Mit ígér a szexuális nevelés a fejlődő országoknak. Kirby Douglas arról beszélt: Hogyan alkossunk egy jobb, átfogó szexuális nevelési programot. 85 ezzel kapcsolatos tanulmány tanulságait összegezve körvonalazta egy olyan szexuális nevelés jellemzőit, amely nemcsak a veszélyes viselkedés elkerülésére tanít, hanem a szexuális élmények minőségének növelésére is (pl. a partnerek közötti kommunikáció fejlesztésével stb.).A szexuális nevelés svéd egyesületének előadója (Olsson Hans) előadásában hangsúlyozta, hogy Az emberi jogok: a szexuális nevelés alapjai.

A negyedik plenáris ülés témája: A szexuális egészségnevelés szerepe a HIV prevenciójában. Itt a Latin-Amerika című előadás, a HIV prevenció optimalizálása a veszélyeztetettek részére szexuális egészségneveléssel, valamint A szexuális egészségvédelem Pakisztánban című előadások főleg azt hangsúlyozták, hogy a HIV-fertőzés és a nemi úton terjedő betegségek leküzdését csak a széleskörű és intézményes, szexuális egészségnevelés biztosíthatja. Ugyanitt az újabb szexológiai kutatásokról is több előadás szólt. Ilyen volt pl. Hamer Dean (USA) előadása: Új elemek a genetikus szexológiában, vagy Blanchard Ray előadása: Parafiliák és a DSM- V., vagyis a Diagnosztikai Kézikönyv 5. kiadásának részleges helyesbítése, pl. az ún. pedohebefil zavarok kapcsán, valamint az Interszexualitás és transgender kutatás című előadás.

A szimpóziumok közül az elsőn két előadás hangzott el a nerevedési zavarok kezeléséről. Az egyik (Anis Tarek) a „metabolikus szindróma szerepét világította meg; a másik (Ghanem Hussein) a szokásos vizsgálatok „evidence-based” perspektíváját vázolta fel. Az amerikai szexuális nevelők, tanácsadók és terapeuták társaságának (AASECT) szimpóziuma a szexológusok szakmai minősítésével foglalkozott. Három előadó (Hani Miletski és mtársai) „A szexológusok minősítésének kritikus szerepe” címmel felvázolta, hogyan képezik a szexológusokat az USA-ban; különösen hangsúlyozták a szupervizió jelentőségét a már levizsgázottak további munkájában. „A tanácsadók és terapeuták új lehetőségei a szexuálmedicinában” c. előadás arra hívta fel a figyelmet, hogy nagyobb együttműködésre van szükség a szexológusok és a szakorvosok között. Ugyancsak három előadója volt a „Pszichoszexuális terápia és a három nagy világvallás” című szimpóziumnak, amely lehetőséget kívánt adni a világvallások képviselőinek, hogy a szexuálterápia fő kérdéseiben egyetértésre jussanak.

A szexuálmedicina nemzetközi szervezetének (ISSM) szimpóziuma olyan témákkal foglalkozott, mint az erekciózavarok farmakoterápiájának jövője; az ellenállások kezelése; vagy a szexualitás és a húgycső tünetei. Szó volt még a nők hiposzexuális vágyzavaráról és a a cirkumcizióról, mint a HIV-fertőzés megelőzési kísérletéről Afrikában. A francia Alain Giami vezetésével külön szimpózium foglalkozott a szexológusok helyzetével, éspedig a következő négy előadásban: 1. Szexológia és szexuális egészség a globslizáció és a helyi adottságok között. 2. Szexológia Peruban: diffúz helyzet. 3. A szexológia mai helyzete Braziliában: feszültségek és kompromisszumok. 4. A szexológia mint szakterület Quebecben.

Az Európai Szexológusok Szövetsége (EFS) szimpóziumának első előadását az olasz Simonelli Chiara tartotta „Férfi és női szexuális funkciózavarok” címmel, majd Pacheco Palha (az EFS elnöke) „A parkinson kór pszichopatológiája és a szexuális egészség” címmel tartott előadást. Ezt követően Kevan R. Wylie (az EFS főtitkára) „A szexuális zavaroktól szenvedő, idős férfiak segítéséről” beszélt. Egy másik szimpózium a szexualitás és etika összefüggéseit elemezte. Témái: a „Szexuális viselkedés és attitűdök szabályozása a büntetőjogban” (Hermstad Knut) ; „A nők testi jogai és a keresztény szexuáletika” (Boasdottir Solveig Anna); és „ Szexuáletika: egészséges szexualitás? A fogalom normatív oldalának megkérdőjelezése” (Paalanen Tommi). Újszerű és érdekes szimpózium foglalkozott a „Szerelem és szexualitás az interneten” témájával. Öt előadása közül az első a 2002-es svéd internet-vizsgálat folytatását mutatta be; a második azt: hogyan meztelenkednek tizenévesek egy svéd internet közösségben. A harmadik a cseh Anna Sevcikova arról számolt be, hogyan használják a fiatalok szexuális kapcsolatteremtésre az „Erotic Contact Site”-okat. Egy texasi előadó szerint az interneten partnert keresők 10-20%-a letagadja saját HIV-fertőzöttségét, s ezzel terjeszti a fertőzést. Végül a stockholmi egyetem pedagógiai tanszékének docense (Lotberg C.) számolt be a témával kapcsolatos felmérésükről a 12–15 éves fiatalok körében. (Ilyesmire hazánkban is szükség lenne!)

Egy másik szimpózium fő témája: „Hogyan rontják az egészségügyiek a nők szexuális funkcióit?” Az előadók itt kimutatták, hogy az orvosok vagy kerülik és elhárítják a páciensek szexuális panaszait, vagy különböző gyógyszereket adnak nekik; esetleg szakvizsgálatra küldik őket. Egy másik előadó bemutatta a rák kezelésének hatását a nők szexuális funkcióira. Semmivel sem mutatott kedvezőbb képet a szexuális jogokkal foglalkozó szimpózium, amelyen pl. egy indiai előadó a parasztasszonyok reproduktív jogainak erősítését sürgette és ennek akadályait vázolta; egy nigériai előadó pedig a szexuális egészséggel és jogokkal kapcsolatos hagyományok és előítéletek hatásait mutatta be. Egy cseh előadó (Hana Konecna) arra hívta fel a figyelmet, hogy a férfiak a családtervezés felelősségét a nőkre hárítják.

A svéd szexológiai társaság (RFSU) szimpóziumának egyik előadója (Ullholm Pelle) szerint előnyös A férfiasság-elmélet bevezetése a tizenévesek szexuális nevelésébe. Fiúcsoportjaik vitáit vezetve sikerült a patriarchális szemléletet megváltoztatniuk. Egy másik előadójuk (Gave Christine) Vezérfonal a klitorális szexhez címmel elmondta, hogy mivel sok nő nincs tisztában a csikló ingerlésének jelentőségével, az RFSU kiadott és terjeszt egy tájékoztató füzetet a klitorális szex jelentőségéről.

Külön szimpóziumok foglalkoztak a szexuális jogok közel-keleti (Törökország, Libanon) és latin-amerikai problémáival. Az utóbbi egyik előadásából úgy tűnik, hogy Kuba: a nemek egyenlőségétől a szexuális kisebbségek jogai felé halad. Egy venezuelai pszichiáter A szexuális zavarok diagnosztikájának kézikönyvét ismertette, amit ők már 1992-ben kiadtak. Egy másik előadó (Hernandez Ruben) szerint a korszerű szexuális attitűdök kialakításában döntő szerepe lehet a jól kiválasztott filmeknek. A szexuális egészség törvényes biztosítása kapcsán több előadó foglalkozott a „szexmunka”, vagyis a prostitúció dekriminalizálásával és a prostituáltak védelmével. Ezzel kapcsolatban főleg újzélandi és kanadai tapasztalatokról számoltak be. Számunkra különösen figyelmet érdemel a Fiatal európaiak kartája a szexuális egészségről és jogokról. A szerzőknek szándékukban áll, hogy ezt a kartát minden európai nyelvre lefordítják és eljuttatják az államok döntéshozó testületeihez. Itt következett még két előadás a szexuális jogok – ezen belül különösen a nők szexuális jogainak – mai helyzetéről Nigériában és általában Afrikában.

Külön szimpózium tárgyalta a Szexológiai Világszervezet 30 évi munkáját, a panel-vitákat és a szexuális emberi jogokért folytatott küzdelmet. Két előadó számolt be a nők nemi csonkításával kapcsolatos, a WHO által támogatott vizsgálatokról. Számos egyéb előadást és programot lehetne még megemlíteni, bár valószínűleg az eddigiek is érzékeltetik e szexológiai világkongresszus sokszínűségét és gazdagságát. Csak érdekességként említek meg befejezésül néhány marginálisabb, de azért figyelmet érdemlő témát. Ilyen például az az előadás, amely a homoszexuális, biszexuális és transgender (LGBT) kisebbségek szexuális egészségvédelméről szólt (svéd előadók), vagy az, amelynek címe: Kihívások az LGBT keresztények és az egyházak számára az új évezredben. Érdemes felfigyelni svéd előadóknak arra a megállapítására, hogy A transszexuálisok nemének átalakítása növekvő mortalitással, pszichiátriai morbiditással jár. Számunkra pedig különösen érdekesek a skandináv országok szexológiai felméréseiről szóló beszámolók. Végül pedig egy sok vitát kiváltó témáról is volt előadás. Címe: „Pótpartner, ügyfél és terapeuta: a komplex pótpartneri élmény szervezése”. Ebből megtudhatjuk, hogy együttműködő saját partner hiányában egy jól képzett pótpartner sokat segíthet a szexuálterapeutának.”

* * *

Az utóbbi évtizedekben szinte minden polgári demokráciában tartottak szexológiai konferenciákat az ott működő szexológiai szervezetek, esetenként összekapcsolódva más szervezettel, vagy az adott földrész szexológiai szövetségével. Ez történt pl. 1990-ben, a 3. Nemzetközi Szexológiai Konferencián, amelyet a Német Szexuálszociológiai Társaság és a berlini Humboldt Egyetem közösen szervezett, s ahol először osztották ki a „Magnus Hirschfeld emlékérmet” két, eredményesen dolgozó szexológusnak (Ernest Bornemann és Herman Musaph). 1992-ben ugyanitt került sor a 4. Nemzetközi Szexológiai Konferenciára, ahol az emlékérmet John De Cecco és Aszódi Imre kapták.

A Szexológia Európai Szövetsége (European Federation of Sexology) megalakulása óta már tíz kongresszust tartott. Az elsőt Taorminában (1992), a másodikat Koppenhágában (1994), a továbbiakat Marseille (1996), aztán Lisszabon (1998), majd Berlin (2000), Ciprus (2002), Brighton (2004), Prága (2006), Róma (2008) és a legutóbbi: Porto (2010). A három utóbbi kongresszusról beszámoló olvasható a weblapomon (www.szexualpszichologia.hu ).

A szexológia szervezeteinek regionális vagy területi társulásai mintegy két évtizede hasonló kongresszusokat rendeznek. A konferenciákkal párhuzamosan mind a nemzeti, mind az átfogóbb szervezetek szakmai képzéseket indítanak. Az USA-ban például nemcsak Los Angelesben, hanem szinte minden egyetemen folyik szexológiai képzés, s aki ebből diplomát kíván szerezni, az elé a Szexológia Amerikai Testülete vagy a Szexológiai Kutatások Nemzetközi Akadémiája és az egyetemek állítanak követelményeket. De a kutatóhelyek – például a Kinsey Intézet és a Masters-Johnson Intézet – is indítanak képzéseket. Hasonló a helyzet Európában, bár kutatóintézetek helyett inkább egyes egyetemek és klinikák indítanak (Alapítványok által támogatott) képzéseket. Szakirodalom könyvek és folyóiratok formájában áll rendelkezésre. A nemiségtudománynak nincsenek dogmái; az újabb és a tudomány kritériumainak megfelelő, bizonyított ismeretek felülírják a régebbieket (például a szexuális viselkedés ösztönelméletét, amelyet a felelősség elhárítására lehetett alkalmazni).)

A leendő szexológusok képzését megkönnyítik az interneten elérhető, ingyenesen hozzáférhető tanfolyamok is, amelyek közül napjainkban világviszonylatban is a legkiemelkedőbb az E. Haeberle által alapított Magnus Hirschfeld Archívum könyvtára és weblapja. Az utóbbi 12 nyelven . köztük az öt világnyelven –tartalmaz szemléltető ábrákkal és szakirodalmi kivonatokkal is bőven ellátott, hatféle, egymásra épülő szexológiai tanfolyamot. A www2.hu-berlin.de/sexology című weblap látogatottsága évente a húszmilliót is meghaladja; ami jól mutatja, milyen nagy az igény világszerte a szexuális egészség védelmét és erősítését szolgáló, tudományos ismeretekre. A képzett szexológusok fő feladatai: tudományos ismeretek terjesztésével fellépni a szexuális előítéletek, tudatlanságból eredő félelmek és mindenfajta diszkrimináció ellen; gondoskodni a legkülönbözőbb, de főleg az egészségügyi és pedagógiai szakemberek szexológiai képzéséről, a szexuális egészség szociális, jogi és egyéb feltételeinek biztosításáról.

A fejlett, nyugati országokban a legutóbbi évtizedek során már egyre több szexológus működött magas képzettséggel és hivatásszerűen. Kutatásaik eredményei,. gyógyító, nevelő és tanácsadó munkájuk természetesen kedvezően befolyásolta az egyének és közösségek szemléletét és szexuális viselkedését. A szexuális tabuk érvényüket vesztették, a gátlások oldódni kezdtek, milliók mertek bátrabban beszélni a szexről, s egyre több nő is megtanulta élvezni az erotikát. Ez a felszabadító hatás az 1960-as és 1970-es években vált Nyugaton tömegméretűvé, amikor a hormonális fogamzásgátló tabletták és a leggyakoribb, nemi úton terjedő betegségeket gyógyító antibiotikumok elterjedtek. Ennek következtében megszaporodtak a házasság előtti és házasságon kívüli nemi kapcsolatok, amihez a pornográf magazinok és filmek rohamos terjedése is erősen hozzájárult. A szexuális viselkedés liberalizálódásának ezt a korszakát nevezték a médiában tévesen „szexuális forradalomnak”. Azért tévesen, mert a forradalom az adott társadalmi rend gyors és nagyszabású átalakítását jelenti; márpedig a nemek viszonyában semmilyen lényeges átalakulás nem történt az említett időszakban: a több ezer éves férfiuralom (patriarchátus) nem szűnt meg, bár kétségtelenül gyengülni kezdett.

A szexológusok ugyanis világosan látják, hogy a nemek viszonya a formális jogi egyenlőség deklarálása ellenére a gyakorlatban még mindig egyenlőtlen. S minthogy ez nemcsak igazságtalan, hanem indokolatlan és ma már tarthatatlan is,, céljaik közé tartozik a „nemek harcának” megszűntetése, s a nők egyenrangúságának realizálása egy szabad, nyitott társadalomban.

II. Magyar valóság
a nemiségtudomány tükrében

A szexológia kialakulásának és fejődésének áttekintése alapján érdemes a hazai viszonyainkat is szemügyre vennünk a szexuális egészség és kulturáltság szempontjából. Bár csak nemrég vagyunk tagjai az Európai Uniónak, a szovjet megszállás államszocialista időszakát leszámítva hazánk a nyugati, polgári demokráciák vonzáskörében élt, s ma is nyugatról kapjuk a a legerősebb kulturális és egyéb hatásokat. Nyilvánvalóan ezek közé tartozhatnak a fejlett nemiségtudomány hatásai is.

Sok jel azonban arra mutat, hogy eddig eléggé elzárkóztunk ezektől a hatásoktól az utóbbi évszázadban. Kizárni ugyan nem lehetett ezeket, csak korlátozni és ellensúlyozni. Ez a tendencia az államszocializmus évtizedeiben vis maior-ral magyarázható: a kormánypárt ideológiája idegenkedett minden „burzsoá tudománytól” és liberalizmustól, s csak ezektől függetlenül próbálkozott a nemek viszonyának rendezésével. Tett ugyan bizonyos lépéseket ennek érdekében, de ezek nem hoztak lényeges változást.

Hagyományos, antiszexuális törekvések

Bár a 21. században élünk, a szexuáltabu, mint láttuk, még egyáltalán nem tűnt el, bár csökkent és sok szempontból másként nyilvánul meg, mint régebben. Ennek magyarázata, hogy hagyományozódik, szociálisan öröklődik a szülők és nagyszülők nemzedékéről a fiatalabb generációkra. A hagyományok természetesen nem feltétlenül rosszak; hiszen vannak haladó, hasznos és ápolásra méltó hagyományok is. A kérdés tehát az, hogy mitől és mennyiben jó, vagy rossz egy hagyomány. Ezt az alapelvet a szexuális hagyományokra, a nemi szerepviselkedés hagyományaira is alkalmazhatjuk.

Láttuk, hogy milyenek voltak a nemek biológiai különbségére hivatkozó és a patriarchális társadalmi rend biztosítását célzó nemi szerepek. Könnyen belátható, hogy amíg a társadalmi gyakorlatban nem sikerül elérni a nemek egyenrangúságát és esélyegyenlőségét, addig a férfiuralom hagyományai határozzák meg, vagy legalábbis erősen befolyásolják a nemi szerepeket és az erotikus viselkedést; s addig az intim párkapcsolatok is legnagyobbrészt a patriarchális monogámia modelljét fogják követni. Ez a modell pedig az egyházak iránymutatása szerint, vallási dogmákra alapozottan működik. A házasság ugyanis szerintük „szentség”, amely papi áldással, „az égben köttetik”, ezért felbonthatatlan és szigorú vallási előírásokat kell követnie.

A vallási elvek szerint pedig a szexuális kapcsolat még az ilyen fölszentelt házasságban is csak arra való, hogy a gyermekáldást, a nemzést lehetővé tegye. Hiszen olvashatjuk az Isten akaratát közvetítő Bibliában, hogy az ember egyik fő feladata: szaporodni és leigázni a természetet. Ezért, aki nem erre, hanem (például „Onan vétkével”, vagy biztonságosabb fogamzásgátló módszerekkel) csak „élvezkedésre” használja a saját és partnerének szexuális képességeit, az bűnt követ el Isten parancsolata ellen – és így elkárhozik. Az egyházak a „testi vágyak” kiélését, a paráznaságot és különösen annak „fajtalankodó” formáit (például az orális és anális szexet, vagy a homoszexualitást stb.) tartják a legsúlyosabb, „halálos” bűnöknek. (Ilyesmikért régen megkövezték az elkövetőt. Ma csak meg kell gyónni és bűnbánatot tartani.)

De tulajdonképpen miért lett ilyen nagy bűn a szexuális élvezet, amely a WHO szerint ma univerzális emberi jog? Ennek megértéséhez az emberi civilizáció kezdetéig kell visszamennünk, amely fajunk több százezer éves létidejéhez képest alig 10-20 ezer évet jelent. Őseink ekkoriban tértek át a gyűjtögetésről és vadászatról a földművelésre és állattenyésztésre. Így megteremtették a vagyon, a magántulajdon alapját, ezzel együtt pedig az erősebb férfiak kiváltságos helyzetét és hatalmát, a szolgák és a nők alávetettségét. Ami aztán az emberek tudatában, a vallásos mítoszaiban és viselkedésük erkölcsi szabályaiban úgy tükröződött, hogy a férfiak az erősebb nem, bár köztük is vannak erősebbek, hatalmasabbak, s egy „atyaúristen” nekik is parancsol. Rá hivatkozva születtek a viselkedés erkölcsi és jogi törvényei

Így alakultak ki a szexuális viselkedés szabályai is, amelyek az emberi faj szaporítására, s ezzel a veszélyhelyzetek túlélésének és a társadalmi rend fennmaradásának biztosítására irányultak. S minthogy a társadalmi rend a férfiak uralmán alapult, mindent, ami ezt veszélyeztette, bűnösnek és büntetendőnek tartottak, így a valláserkölcsi szabályoktól eltérő szexuális viselkedést is. Ez a korai civilizációkban, a mereven osztályokra és rendekre tagozódó és mítoszvezérelt társadalmakban az adott körülményeknek megfelelő és indokolt lehetett. Csakhogy azóta a civilizáció és a kultúra is hatalmas változásokon ment keresztül. Azonban a mítoszvezérelt gondolkozás és ennek olyan társadalmi szervezetei és intézményei, mint az egyházak, amelyek vezetői a világi hatalommal szövetségben a hatalmat gyakorolták, fennmaradtak és ragaszkodtak a hatalmukat fenntartó ideológiához.

A vallási ideológia ugyanis főként azzal eredményez csaknem állandó szorongást és bűntudatot a hívőkben, hogy a természetes nemi vágyak kielégítését veszélyes és bűnös dolognak tartja, amelyek súlyos büntetést vonnak maguk után. (Runkel, G. 1998) A gyónás és bűnbánat csak átmeneti megkönnyebbülést okoz, ugyanakkor erősíti az egyén függését az egyházi rituáléktól. A szekularizáció, vagyis az „elvilágiasodás” folyamata ugyan már több száz éve megindult, s ezt az egyházak nem tudták megakadályozni vagy visszafordítani, bár a hazánkban bekövetkezett rendszerváltás átmenetileg visszahelyezte őket majdnem a régi hatalmukba. Nem csoda, hogy ma is érvényesíteni akarják – lényeges változtatások nélkül – az uralmukat biztosító, közel kétezer éves ideológiát lehetőleg továbbra is a világi hatalom támogatásával

Ezért meggondolandó, hogy aki ma is a nemiség valláserkölcsi szabályaihoz ragaszkodik, az a múltat, a patriarchális „rendet” próbálja visszaállítani vagy fenntartani, tehát a haladás és az emberi szabadságjogok ellensége. Ez a zsidó és keresztény egyházakra, s a belőlük kivált szektákra éppúgy érvényes, mint az iszlámra és más egyházakra. Ugyanis mindent megtesznek azért, hogy a szexuális jogokat és a modern szexuális kultúra terjesztését korlátozzák, ami viszont komoly veszélyforrása az egyének és a társadalom szexuális egészségének.

Hazánkban a „Nemzeti alaptanterv” és annak újabb változatai ugyan előírják az iskolák számára az egészséges életmódra nevelést, s ezen belül többek közt a nemiséggel kapcsolatos anatómiai és biológiai ismeretek oktatását, de a direkt szexuális felvilágosítás (vagy éppen a nemi nevelés) gyakorlatilag nem kap szerepet. A nevelők változatlanul felkészületlenek: képzést nem kaptak, idejük sincs ezzel foglalkozni, s nem állnak rendelkezésre a szükséges tankönyvek vagy segédkönyvek sem.

Persze a nemiséggel kapcsolatos, tudományos ismeretek „agyonhallgatása” is nevelés, csak éppen káros, regresszív,, antiszexuális „nevelés”. Amely átengedi a terepet a pornográfiának.

A nemi kultúra terjesztésének hazai próbálkozásai

A nemiséggel kapcsolatos műveltség (ismeretek, attitűdök és szokások) országunkban sem voltak egységesek az előző század első évtizedeiben sem. A századforduló körüli, erőteljes polgári fejlődés, az iparosodás és urbanizáció elősegítette ugyan a városlakók szexuális nézeteinek és szokásainak bizonyos fokú liberalizálódását, elsősorban a polgárosult és iskolázottabb rétegeknél. A nemcsak újságot, hanem könyveket is olvasók értesülhettek a nyugateurópai országokban kibontakozó emancipációs és szexuálreformer mozgalmakról, a szexológiai témájú könyvekről, amelyek közül néhány magyar fordításban is megjelent.

Utólag szinte lehetetlen fölmérni, milyen hatásuk volt ezeknek az új ismereteknek arra a szűk, elit-jellegű rétegre, amelyhez egyáltalán eljutottak. Feltehetőleg nem jelentős; kivéve talán Sigmund Freud hatását, azt is leginkább az olyan ideg- és elmeorvosoknál, mint Ferenczi Sándor, akinek a nemiség elméletéről szóló, 1924-ben németül megjelent, pszichoanalitikus tanulmányát magyarra fordítva csak a század végén adták ki „Katasztrófák a nemi működés fejlődésében” címmel.. Vagy a bőrgyógyászoknál és nemibeteg-gondozóknál, akik leginkább találkoztak a nemiséggel kapcsolatos problémákkal. Alakult is egy olyan egyesület – a „Teleia” –, amely a nemi betegségek és a prostitúció felszámolását tűzte ki célul, s tagjai sokhelyütt felvilágosító előadásokat tartottak, s ezeket időnként könyvbe gyűjtve kiadták. Sok eredményt azonban nem sikerült elérniük, mert a prostituáltak szolgáltatásaira változatlanul elég széleskörű igény mutatkozott a férfiak részéről; a védekezést pedig – az akkor ismert módszerek primitívsége vagy nehéz hozzáférhetősége miatt is – elhanyagolták.

Az első világháború és következményei sokat rontottak a szexuális kultúra helyzetén. A prostitúció például fölerősödött. A fiatalok sem otthon, sem az iskolában nem kaptak szexuális felvilágosítást, vagy éppen nevelést; általános volt a szexuáltabu mind a magánélet, mind a közélet vonalán. A „Teleia” által kiadott „Szexuálpedagógiai előadások” (1931) c. könyv szerzői sajnálkozva állapították meg, hogy sem a szülők, sem a pedagógusok nem foglalkoznak a nemi neveléssel. Viszont elfogadott szokás volt, hogy az érettségizett, városi fiatalok a bordélyházakban szerezték első tapasztalataikat a szexuális kapcsolatokról. A nemiségtudomány megállapításain alapuló, iskolai szexuális nevelés helyett papok által írt „felvilágosító” könyvek jelentek meg, például a jezsuita Tóth Tihamér „Tiszta férfiúság”, „A jellemes ifjú”, vagy Koszterszitz atya „Vihar-zóna” című könyve; a lányoknak pedig Csaba Margit: „Amit a serdülő lánynak tudnia kell” c. műve. Ezek valamennyien súlyos bűnnek tartották nemcsak az önkielégítést, hanem bármilyen erotikus jellegű szerelmi kapcsolatot is, s a házasságkötés előtti, teljes szüzességet, mint isteni parancsot írták elő.

A század első felének egyik legjellegzetesebb „felvilágosító” könyvét egy vallásos orvos, „vitéz” Csia Sándor írta, még 1912-ben, „A nemi kérdés, orvosi és bibliai szempontból” címmel. A szerző a „Sexualethikai Orvostársaság” alelnöke volt, s könyve 1933-ban, bővített kiadásban újra megjelent. (A bővítés csak annyiból állt, hogy a könyv Függelékeként kritikailag ismertette „Freud Sámuel” egyik korai cikkét a pszichoanalizisről.) A 120 oldalas könyv első fejezete (A nemi szervek és életfolyamatok) mindössze 7 oldal, ábrák nélkül. A további öt fejezet a „helyes és a helytelen” nemi életről szól, valláserkölcsi megvilágításban. Szerencsére voltak olyan orvosok is, mint Mansfeld Ottó nőgyógyász, aki az „Asszonyok és anyák egészségtana” (1927) c. könyvében tárgyilagos és korszerű felvilágosítást adott a női nemiségről, méghozzá a női test akkoriban merésznek számító ábrázolásával.

A polgári elit figyelmét azonban nem kerülték el a Nyugateurópában megjelent és több nyelven kiadott olyan szexológiai könyvek sem, mint pl. a holland nőgyógyász, Van de Velde sikerkönyvei, amelyek két, vaskos kötete, „A tökéletes házasság” és „A házastársak elhidegülése” 1928-ban magyarul is megjelent egy freudista idegorvos, Feldmann Sándor fordításában, aki maga is több könyvet írt.a nemi életről.

Velde mindkét könyve nagyon alkalmas lett volna a hazai szexuális kultúra emelésére, mert valóban a korabeli tudomány szintjén adott felvilágosítást a kielégítő nemi életről és a funkciózavarok kezeléséről. Hiszen, ahogy a fordító írta a könyv előszavában: „A pszichoanalitikai gyakorlatban minduntalan tapasztalom, hogy igen gyakran a nemi élet területén mutatkozó tapasztalatlanság és tudatlanság az egyedüli tényező, amely a nemek közti viszony harmóniáját aláássa…” Ez a megállapítás jól jellemzi a szexuális kultúra akkori (és mai) állapotát.

A tudományosan megalapozott ismeretekhez ugyanis sem az ifjúság, sem a felnőttek túlnyomó többsége nem jutott hozzá. A „kulturált szexuális viselkedés” egyedüli mércéje és szabályozója a valláserkölcs volt, amit a kötelező, iskolai hitoktatás és a templomi prédikációk ismétlődően és minden alternativát mellőzve beprogramoztak az agyakba. Ez a „mítoszvezérelt” szemlélet gyakorlatilag egyeduralkodó módon határozta meg az egész társadalom szexuális attitűdjeit – egy nagyon szűk, elsősorban a freudi ösztönelméletet elfogadó réteg kivételével – egészen a második világháború után bekövetkező rendszerváltásig.

Az 1950-es évek sem hoztak azonban érdemleges változást a magyar lakosság szexuális kultúrája terén. A vallásos szemlélet ugyan látszólag háttérbe szorult, de fokozatosan előtérbe került egy másik mítoszvezérelt szemlélet, a kommunista ideológia. Amely, bár eredetileg a marxista dialektikus és történelmi materializmus filozófiai alapján állott, de a pártvezetők ezt úgy torzították el, hogy mindent alárendeltek az „osztályharc” hatalmi érdekeinek. A szexuális érdeklődés szerintük ettől elvonná a figyelmet, ezért a magánélettel együtt háttérbe kell szorítani, mint „burzsoá csökevényt”. Épp ezért szükségtelennek tartották a szexuális felvilágosítást és nevelést, vagy ilyesmivel foglalkozó cikkek és könyvek kiadását. Pedig a marxizmus „klasszikusai” még egészen másként vélekedtek erről. Zetkin beszámolójából tudjuk például, hogy Lenin szerint „nem elégséges a polgárim értelemben vett szexuális és házassági reform. A proletárforradalomnak megfelelően forradalom közeleg a nemi és házassági viszonyok terén is. Kézenfekvő, hogy az ennek következtében felszínre kerülő, igen bonyolult kérdések a nőkhöz hasonlóan az ifjúságot is különösképpen foglalkoztatják.”

Az ilyen és hasonló, „mérvadó” nyilatkozatok ellenére azonban csak az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, a Kádár-korszakban kezdődött el egy lassú liberalizálódási folyamat, s kezdtek megjelenni a szexuális felvilágosító könyvek. Elsőként a kitűnő nőgyógyász, Hirschler Imre „A nők védelmében” című könyve jelent meg, majd a bőrgyógyász és nemibeteg-gondozó orvosoké (Haraszti I., Károlyi I. és mások); aztán egy jogász, Csiky Otto: „A modern házasság problémái” (1965), s az 1960-as évek második felétől egyre több, szexológiai témájú könyv, pl. Fritz Kahn: „A szerelem iskolája” (1968). 1970 körül pedig már kisebb kutatások, szexológiai adatgyűjtések is kezdődtek hazánkban, s a szexuálszociológia első publikációi (Kulcsár K. 1969, Lőcsei P. 1971, Kemény I, 1972, ) is megjelentek.

De ebben az időszakban az ijesztően magas arányban előforduló művi abortuszok mellett az egészségügy férfi és női bajokkal foglalkozó szakemberei a gyermekvállalás csökkenő tendenciája mellett már a termékenységi és szexuális zavarokra is felfigyeltek, megjelent és egyre inkább önállósult a férfi-gyógyászat, amit a Magyar Andrológus Társaság képviselői igyekeztek fejleszteni. Tulajdonképpen ez volt hazánkban az első, szexológiai jellegű, orvosi társaság, amely az „erősebb nem”, a férfiak reprodukciós egészségét igyekezett elősegíteni. A Társaság egyik vezetője, Papp Györhy szerint”az andrológia a férfi orvostudománya. Témakörébe tartozik a nemzőképesség-zavarok, a férfi szexuális zavarai, a férfi fogamzásgátlása és az öregedő férfi tárgyköre.”

Az urológiából kinőtt és önállóvá vált tudományág a férfiak szexuális funkciózavarait (így a merevedési és magömlési zavarokat) is a hagyományos orvosi szemlélet alapján, vagyis a pszichoszociális tényezők gyakorlati figyelmen kívül hagyásával, gyógyszerekkel és műtétekkel igyekszik kezelni, s ehhez ma már jól felszerelt Andrológiai Centrum áll rendelkezésükre. (A Társaságnak önálló szakfolyóirata van, s az urológusokkal együtt 2012-ben már a 17. kongresszusukat tartják.)

Bíztató kezdeményezések 1970 után

Szexológiai publikációk szempontjából nézve az 1970-es évek a szexuális kultúra gyors, hazai fejlődését ígérték. A modern szexológia ismertetése terén a kedvező fordulatot Buda Béla: „A szexualitás modern elmélete” (1972) című könyvének megjelenése jelentette., amely sikerkönyvként jó néhány kiadást ért meg, s több fordításban is megjelent. Ebben az időben mi ketten már együttműködtünk, s fele-fele alapon írt közös könyvünk volt a „Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája” (1974). Többek közt egy felvilágosító cikksorozatnak, amely „A szexualitásról” címmel könyv-alakban is megjelent és egy másik könyvnek (Szilágyi V.: „Bevezetés a szexuálpedagógiába”, 1973) is szerepe lehetett abban, hogy az 1973-ban kiadott népesedési kormányhatározatban, a sok válás és a romló népesedési helyzet miatt azt is előírták, hogy az iskolák vezessék be a „családi életre nevelést”, a szexuális felvilágosítást is beleértve.

Ehhez egy szétküldött brosúra alapján a tizenéves diákok osztályaiban évente néhány órában a családi és nemi élet problémáiról kellett beszélgetni. A pedagógusok azonban erre a feladatra semmilyen képzést, felkészítést nem kaptak; ezért többnyire csak szólamokat mondtak a családi életről, vagy megkértek egy orvost vagy védőnőt, hogy tartson „felvilágosító órát” a diákoknak. Ez azonban túl kevés volt. Sikerült ugyan megszervezni, hogy az említett tankönyv alapján a legtöbb tanárképző főiskolán szabadon választható szexuálpedagógiai kurzusok indultak, de vizsgázni nem kellett belőlük, s pár éven belül abba is maradtak. Mert sem a főoskolák vezetői, sem a tanárképzés minisztériumi illetékesei nem tartották elég fontosnak. A szexuális nevelés tehát nem intézményesült, s általában a szexológia hazánkban napjainkig alig juthatott szóhoz. Intézményesítésének hiányában csak cikkek, könyvek jelentek meg, és eredménytelen próbálkozások történtek. Ilyen volt például az általam 1974-ban készített Javaslat egy magyar Szexológiai Társaság létrehozására, amelyet Hirschler Imrének írt levelemhez mellékeltem, tőle várva segítséget a terv megvalósításához. Javaslatomban a következőkből indultam ki:

„1. A szexológiai tudományok (orvosi szexológia, szexuálpszichológia, szexuálszociológia, és -pedagógia stb.) gyors fejlődése világjelenség, amelynek alapját reális társadalmi szükségletek képezik.

2. A szexológia már bőségesen igazolta létjogosultságát és a fejlett, ipari országokban létének és további fejlődésének már intézményes alapjai is vannak (kutatóintézetek, tanszékek, szervezetek, stb.)

3. A legutóbbi években hazánkban is megkezdődtek a különböző irányú szexológiai vizsgálódások, s egyre növekszik a szexológia iránti érdeklődés. A szexológiai kutatás, valamint az ilyen irányú oktató és ismeretterjesztő munka fejlesztése azonban intézményes keretek hiányában nem oldható meg.

Ezért javasoljuk, hogy a más tudományterületeken működő tudományos társaságok mintájára,, az MTA elvi irányítása és felügyelete alatt alakuljon meg a Magyar Szexológiai Társaság, amelynek célja és feladata: a szexológiai tudományok hazai fejlesztése, a kutatások támogatása és koordinálása, valamint a tudományos eredmények gyakorlati alkalmazásának előmozdítása. Ennek érdekében a Társaság:

a) Megszervezi a szexológia egyes ágainak művelői közötti kapcsolattartást, kölcsönös tájékoztatást és tapasztalatcserét.

b) Felhívja a kutatók figyelmét a tudománypolitikai célkitűzésekből és a központi, távlati tudományos kutatási programból adódó szexológiai feladatokra, s minden rendelkezésre álló módon (anyagi hozzájárulás, pályázatok stb.) elősegíti azok megoldását.

c) Munkabizottságokat (esetleg szekciókat) hoz létre a legfontosabb problémák kutatására és együttműködik más (hazai és külföldi) tudományos szervezetekkel közös kutatási programokban.

d) Kezdeményezi, ill. előmozdítja a szexológia tárgykörébe tartozó, kiadásra érdemes tudományos és ismeretterjesztő könyvek, cikkek megjelenését, valamint a Társaság céljait szolgáló egyéb akciókat (ankétok, alapfokú és továbbképző tanfolyamok, audiovizuális segédeszközök létrehozása stb.)

e) Javaslatokat dolgoz ki és terjeszt az illetékes állami szervek elé a szexuálpolitika (népességszaporulat, családvédelem, intézményes nemi nevelés stb.) időszerű problémáinak megoldására.

A Társaság rendes tagjai lehetnek mindazok az orvosi, pszichológusi, pedagógusi, jogi vagy más oklevéllel rendelkező értelmiségiek, akik rendszeresen és tudományos igénnyel foglalkoznak a szexológia valamely ágával vagy határterületével. Pártoló tagja lehet a Társaságnak bárki, aki erkölcsileg és anyagilag támogatni kívánja a szexológia fejlesztését, a Társaság céljainak megvalósítását. A tagok felvételét a Társaság titkárának előterjesztése alapján a vezetőség vagy a közgyűlés hagyja jóvá. A Társaság vezetőségét (elnök, titkár és a taglétszámtól függően 5-10 tagú vezető testület) a közgyűlés választja. A Társaság más szempontból is az említett tudományos társaságok alapszabályaihoz hasonló elvek szerint működne.

A Társaság megalakulásához minimálisan a következő feltételek biztosítása szükséges:

1. A Társaság megalapításának engedélyezése, alapszabály-tervezetének jóváhagyása.

2. Egyetlen nagyobb (vagy két kisebb) helyiség biztosítása, a szükséges berendezéssel, a Társaság titkára és adminisztrátora részére.

3. Az adminisztrátor teljes munkaidejű, a titkár legalább másodállású státusának biztosítása és a dologi kiadások (levelezés, meghívók stb.) fedezése. Ezt részben a tagdíjakból, részben az MTA-tól illetve más szervektől lehetne beszerezni. Jó lenne olyan helyiséget találni, amely egyben egy „Szexológus Klub”,vagy 15-20 fős szemináriumok, továbbá vezetőségi tanácskozások, sőt, esetleg szexológiai tanácsadás céljára is megfelelő lenne.”

* * *

Hirschler Imrének (és többeknek is) tetszett a terv, megvalósítására viszont nem került sor Az 1980-ban alakult Magyar Pszichiátriai Társaság azonban. Buda Béla közvetítésével hozzájárult ahhoz, hogy a szociálpszichiátriai szekció keretében létrehozzunk egy szexológiai munkacsoportot, amit aztán 1983 májusában sikerült megszervezni. Mint szervező, a munkacsoport titkára lettem. Az előkészületek során sokszorosítottunk egy tájékoztatót a munkacsoport tervéről, továbbá egy jelentkezési lapot, amelyen néhány személyi adat mellett arra is választ kértünk: „A szexológia mely ágai iránt érdeklődik, milyen javaslatai vannak, s mivel tudna hozzájárulni a munkacsoport tevékenységéhez?” Már az alakuló ülésig 89-en jelentkeztek a munkacsoportba. A taglétszám gyorsan emelkedett, s két éven belül a 200-at is elérte. Tiszteletbeli elnöke Hirschler Imre lett. A vezetőség egyik legaktívabb tagja azonban a Pszichiátriai Társaság akkori alelnöke, Buda Béla volt; a vezetőségi üléseket mindig a Sportkórház általa vezetett mentálhigiénés osztályán tartottuk, éspedig havonta. Különböző helyeken, ugyancsak havonta tartottunk munkacsoport üléseket. A tagoktól begyűjtött javaslatok figyelembe vételével az alábbi munkatervet dolgoztuk ki:

1. Szexuálterápiai kiképző csoportok szervezése, szupervizió biztosításával.

2. A szexuálpedagógia hazai helyzetének elemzése és továbbfejlesztése.

3. Szexuálszociológiai vizsgálatok, adatgyűjtések szervezése és ellenőrzése.

4. Szexológiai dokumentáció létesítése, szakcikkek fordítása és terjesztése.

5. Szexológiai fórum létesítése (konferenciák, vitaestek, műhelyek).

6..Együttműködés a nemek viszonyával (is) foglalkozó szervezetekkel.

7. Szexológiai ismeretterjesztés szervezése és fejlesztése a média révén.

Minthogy a munkacsoport tagjai leginkább a szexuálterápia iránt érdeklődtek (lévén többségükben orvosok és pszichológusok), igyekeztünk kiképző és esetmegbeszélő csoportokat szervezni. 1984 őszén két csoportnak, összesen 26 orvosnak és pszichológusnak indítottunk 72 órás tanfolyamot. Az egyik csoportot Buda Béla, a másikat magam vezettem. A képzés terve és programja nemcsak külföldi mintákat vett alapul, hanem elsősorban Buda „Tudományos és etikai irányelvek a szexuálterápiás továbbképzés számára” című, nem publikált dolgozatát. A képzési program témakörei a következők voltak:

1. Szociokultúrális tényezők hatása a szexuális viselkedésre.

2. A pszichoszexuális fejlődés áttekintése.

3. A szexualitás anatómiai-fiziológiai alapjai.

4. A főbb orvosi szakágazatok és a szex.

5. A szexuális beállítottság változatai (hetero-, homo-, biszexualitás).

6. A funkcionális zavarok kritériumai a férfiaknál és a nőknél.

7. A diagnosztizálás folyamata: anamnézis, exploráció, tesztek.

8. Pszichoterápiás alapismeretek és irányzatok.

9. A szexuálterápia főbb irányzatai és stratégiái.

10. Az impotencia és az erekciózavarok kezelése.

11. A korai magömlés kezelése.

12. A libidocsökkenés és a szexuális averzió kezelése.

13. A vaginizmus és a diszpareunia kezelése.

14. Az anorgazmia és a női orgazmuszavarok kezelése.

15. A szexuális beállítottság zavarainak kezelése.

16. Relaxációs technikák alkalmazása a szexuálterápiában.

17. „Érzékiségfejlesztő” (sensate focus) gyakorlatok.

Egy ilyen nagy terjedelmű tananyag elsajátításához nyilvánvalóan kevés volt a 72 óra, s az adott körülmények folytán elmaradt a képzés folytatása és a tanultak ellenőrzése. Tekintettel azonban a nagy érdeklődésre és a munkacsoport üléseken mutatkozó aktivitásra, felmerült egy konferencia szervezésének igénye és lehetősége. Az első magyar szexológiai konferenciára 1985 február 2.-án került sor az orvosegyetem pszichiátriai klinikájának zsúfolásig megtelt tantermében. A konferencián összesen 15 előadás hangzott el, s ezek nem sokkal később kiadványként is megjelentek, „Az első magyar Szexológiai Konferencia Referátumai” címmel, a munkacsoport kiadásában.

De a konferencia előtti és utáni munkacsoport üléseken is jó néhány érdekes előadás hangzott el. Például vitaindító referátumot tartott Gál Erzsébet a családi életre nevelésről, Semjén Anita az angol, Sipos Kornél pedig a szovjet szexuálterápiáról. Bágyoni Attila a szexuálpedagógiai alcsoportnak számolt be (később könyv alakban is megjelentetett) adatgyűjtéseiről, Heleszta Sándor, aki Rudas Jánossal együtt már 1970 körül felmérést szervezett a 20 év körüliek szexuális viselkedéséről, a szexuálszociológiai alcsoport terveit vázolta (amelyek, sajnos, nem valósultak meg). Goldschmidt Dénes és Erős László „Pszichopatológia, deviancia és szexuálterápia” címmel referáltak. Egy másik alkalommal pedig egy angol szexuálterapeuta, Sue Golombok tartott beszámolót az általa alkalmazott diagnosztikai kérdőívről és egyéb módszerekről.

Értékválság és ellentétek a rendszerváltozás óta

A munkacsoport szépen induló munkáját, sajnos, a konferencia után több esemény megzavarta. Titkárát és szervezőjét megalapozatlanul támadták és lemondatták, az egymást váltó, új titkárok pedig nem voltak képesek az indulás lendületét megtartani. Így a munkacsoport taglétszáma és aktivitása erősen visszaesett, s ezen az sem változtatott, hogy 1989-ben egy pszichológus, Lux Elvira vezetésével megalakult a Magyar Szexológiai Társaság. Ez azonban nem olyan Társaság volt, amilyet kb. másfél évtizeddel korábban megterveztem, hanem egészen más. Épp ezért ebben már Budával nem vettünk részt, elvi nézeteltérések és fenntartások miatt, s tőlük függetlenül indítottuk be az újabb szexuálterápiai kiképző tanfolyamokat, melyek közül az egyiket (1992-93-ban) közösen vezettük. Sajnos, azóta sem volt hasonló (bár a legutóbbi években történtek próbálkozások – lásd később).

A Magyar Szexológiai Társaság eredetileg tízegynéhány tagja főleg azokból verbuválódott, akik Lux Elvira szabadon választható, vizsga nélküli szexuálpszichológiai speciálkollégiumát látogatták az ELTE bölcsészkarán, s ők ennek alapján, szakvizsga nélkül „szexuálpszichológusnak” vallván magukat, szexuálterápiás magánpraxist kezdtek folytatni. Lux Elvira több könyvet is publikált, tanítványai inkább csak újságcikkeket, illetve egy-két fejezetet pl. a Társaságuk gondozásában, 2000-ben megjelent „Szexológiai olvasókönyv”-ben (amire még visszatérek). Jó két évtized alatt csak két, vidéken tartott, szűk körű konferenciát szerveztek, nemzetközi kapcsolataik nem voltak, 2007-ig nem léptek be a Szexológia Európai Szövetségébe sem, de a kapcsolatot velük ma sem ápolják. Van ugyan egy internetes honlapjuk, amelyben a konzervatív (mítoszvezérelt) szemlélet dominál; hosszú éveken át alig változott, s nem tart lépést a szexológia nemzetközi fejlődésével. Az utóbbi években ugyan a Társaság egyik tagja,, Molnár Tamás pszichológus megszervezte a magát „Szexterápiás és Párterápiás Egyesületnek” nevező csoportot, amely azonban nagyjából ugyanazokat az elveket követi, így nem rivalizál a Lux-féle csoporttal.

De nem ez volt az első olyan civil szervezet a Szexológiai Társaság megjelenése óta, amely szexuális felvilágosító és oktató tevékenységet fejtett ki. Ugyanis már 2001-ben elkezdte működését a Szülészeti és Nőgyógyászati Prevenciós Tudományos Társaság, amelynek célkitűzései között az egyik legfontosabb a tizenévesek szexuális életre történő felkészítése; a szexuális élettel, és -higiénével, a nemi úton terjedő fertőző betegségekkel, a nem kívánt terhességgel és a fogamzásgátlással kapcsolatos ismeretek bővítése volt. S ezt főleg nőgyógyászok és védőnők bevonásával, felvilágosító kiadványokkal és különböző egészségügyi programokkal, internetes tanácsadással igyekeznek megvalósítani. Ami nagyon hasznosnak tűnik, bár a nemiség problémáit kizárólag orvosi szempontból közelitik meg.

Ígéretesnek mutatkozik a Szexológiai Társaság egy másik tagja, Fekete Ferenc urológus is, aki megszervezte a Magyar Szexuális Medicina Társaságot, amelynek tagjai különböző szakorvosok, s első két konferenciájukat 2010-ben és 2012-ben tartották. Céljuk: „Az elsősorban szervi eredetű, betegségek következtében kialakult női és férfi szexuális problémák, valamint a genitális sebészet területén a gyógyítás, oktatás és a tudományos kutatás előmozdítása. A szexuális problémákhoz vezető betegségekkel és genitális sebészettel foglalkozó hazai szakemberek, orvosok, pszichológusok stb. összefogása, munkájuk koordinálása, támogatása. A szexuális problémák területén tudományos és ismeretterjesztő rendezvények, konferenciák szervezése és megtartása, cikkek, könyvek megjelenésének előmozdítása, támogatása.”

Egyelőre nem lehet tudni, hogy az említett négy-öt szexológiai jellegű társaság közül melyik lesz fejlődőképes, de mindegyik elég konzervatívnak vagy egyoldalúnak tűnik, bár másféleképpen. Egyesek ösztönelmélet és/vagy „mítoszvezéreltek”, a szakorvosi jellegűek pedig „szomatikus patológia-vezérelek”. A jelek szerint vetélkedésre hajlamosak a nemi kultúra terjesztése és a szexuális zavarok kezelése terén. Az utóbbiaknál a tematika leszűkítése érthető. Ám érdemlegesen a Szexológiai Társaság sem foglalkozott még a tanácsadáson és terápián kívül pl. a szexuálszociológia, vagy -pedagógia művelésével és a szexológia egyéb ágazataival, amelyekre pedig éppúgy szükség lenne. A nemi egészség helyzetének, feltételeinek és veszélyeztető tényezőinek felmérése és javaslatok kidolgozása egy „szexológiai társaság” fő célja lehetne.

Ugyanis ezzel kapcsolatban sok mindenről nincsenek naprakész és megbízható adataink. Például a szexuális kapcsolatok korábbi kezdetéről a fiataloknál, ami önmagában még nem lenne baj, ha megfelelő felkészültséggel párosulna. Erről a nevelésnek kellene gondoskodnia. Ám egyelőre sem a szülők, sem a pedagógusok nem képesek, nem alkalmasak erre (tisztelet a kevés számú kivételnek). Ugyanakkor megakadályozni sem tudják a tizenévesek nemi életét, legfeljebb intelmeikkel nehezítik. Ezzel a lányokat eddig könnyebb volt elriasztani a szextől (még az önkielégítéstől is), mint a fiúkat, így aztán a lányok kialakulatlan orgazmuskészséggel kezdtek közösülni; a fiúk pedig az elsietett önkielégítések révén kialakult korai orgazmus és magömlés folytán, koituszcentrizmusuk miatt sem tudják partnerüket kielégíteni. Ezzel számos szexuális funkciózavar alapját vetik meg.

Az interneten ugyan már jó 20 éve megjelentek a szexológiával (is) foglalkozó website-ok, amelyek közül ma az említett társaságok honlapjain kívül léteznek olyan tematikus oldalak vagy CD-k, amelyek célul tűzték ki a szexuális kultúra terjesztését. Ilyen például Forrai Judit „Egészséges életmód, szerelem, szex” című CD-je, vagy a Kossuth Kiadó „Szex-tett” című CD-je. Hasonló célkitűzéssel néhány videokazettát is kiadtak (nem beszélve a rengeteg pornográf weblapról és kazettáról). A szexuális felvilágosító és szakkönyvek terén is gazdag választékot találunk a legutóbbi évtizedekben. Ennek ellenére maga a szexológia, mint tudomány, nem nyert „polgárjogot” a hazai tudományos életben. Részben épp ezért Buda Bélával együtt is több külföldi szexológiai konferencián és kongresszuson vettünk részt (pl. Amsterdamban, Berlinben, Prágában stb.), s értékes szakirodalmi kiadványokat hoztunk haza, amelyekről recenziókat írtunk, de több könyvünk is megjelent szexológiai témákról.. A Buda. által alapított és szerkesztett „Szenvedélybetegségek” című folyóirat az 1990-es években teret biztosított a szexológia számára, s a recenziókon kívül tanulmányokat is közölt.

Viszonylag új fejlemény volt, hogy a hazai szexológia fejlesztése érdekében 1998-ban létrehoztam a „Magánéleti kultúra – korszerű életvezetés” Alapítványt, amely azonnal elkezdte kiadni az általam szerkesztett, Magyar Szexológiai Szemle című, negyedévenként megjelenő tudományos és ismeretterjesztő folyóiratot. Négy év alatt (2002-ig) a folyóirat tartalmilag is sokat fejlődött, és 140-150 előfizetője részére lehetővé tette a „kitekintést” a szexológia négy fő tudományterületére (szexuálpedagógia, orvosi szexológia, szexuálpszichológia és szexuálszociológia). A folyóirat két utolsó száma (2002) teljes egészében elérhető a szerkesztő honlapján. Az előző számokból pedig a tartalomjegyzék és minden számból egy cikk olvasható. A folyóirat támogatás hiányában szűnt meg. Azóta viszont szerkesztésemben megjelent „A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” sorozat első öt, (általam fordított, vagy írt) kötete

1. Szexológiai dokumentumok . Válogatás E.J. Haeberle munkáiból. (2004)

2. Alapismeretek a szexuálterápiáról . (Haeberle két e-learning kurzusa, 2004)

3. Iskolai szexuális nevelés – Németországban (2004)

4. Szexuálpszichológia . Tankönyv és dokumentáció. (2005)

5. Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés (2006)

De ezek közé sorolható „A nemek viszonyának jövője” (2010) című könyvem is, amely a házasság jövőjéről szóló, korábbi könyveimet (1978 és 1988) tovább fejleszti és tágabb egységbe foglalja. Ugyanakkor elmondható, hogy hiába van már tankönyve a szexológia legfontosabbnak tűnő szaktudományainak, s hiába elérhetőek bárki által magyarul is a szexológia távoktató, internetes (e-learning) kurzusai, mégsem oktatják azokat egyetlen magyar egyetemen vagy főiskolán sem. Így a hazai szexuális kultúra még ma is egy mítoszvezérelt kultúra béklyóiból próbál szabadulni.

Holott ma már nemcsak a premaritális szexuális kapcsolatok mindennaposak és elfogadottak, hanem egyre inkább az extramaritális kapcsolatok is, amelyek „megcsalást” jelentenek, vagy megegyezés tárgyát képezik. Legalábbis ez utóbbi felé haladunk, bár a „félrelépések” ma még könnyen váláshoz vezetnek. A házasság intézménye minden jel szerint nálunk is válságban van. Egyre kevesebb házasságot kötnek, egyre több a válás és a különélés vagy a látszat-együttélés. Ennek fő oka, hogy a nemek hagyományos hatalmi struktúrája tarthatatlanná vált; a patriarchális monogámia már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak. A megváltozó erőviszonyokat jelzi, hogy a válások többségét a nők kezdeményezik. A házassági elvárások és kapcsolati normák átalakulóban vannak, mintegy alkalmazkodnak a társadalom nyitottabbá válásához.. Ma egyenrangú és nyitott kapcsolatok kellenek, amelyek mindkét félnek viszonylagos szabadságot biztosítanak. Erre azonban még a legtöbben felkészületlenek.

A válások és az illegitim együttélések mellett sokféle, kétes értékű próbálkozást is megfigyelhetünk. Az utóbbi évtizedekben megjelentek és elözönlötték a piacot a különböző pornográf termékek. Szexshopok és masszázsszalonok nyíltak, az újsághirdetések között pedig feltűntek a szexpartner-kereső rovatok, bennük a nyitott házasságra törekvők, sőt, a csoportszexet vagy a homoszexet stb. keresők hirdetéseivel. Ma már ugyan túl vagyunk a „szexhullám” csúcsán, részben a természetes telítődés következtében, részben egyházi szervezésű, konzervatív ellenakciók folytán. Ebben nyilvánvalóan az AIDS-től való félelem is közrejátszott. A jelek szerint a „szexhullámot egy „antiszexuális hullám” követte, amelynek csúcspontján vagyunk, s ez szorosan összefügg a retrográd, mitoszvezérelt ideológiák térnyerésével.

A helyzet tehát ellentmondásos és változó. Szexuális kultúránk állapota enyhén szólva nem a legkedvezőbb. Mindhárom fő kritériuma – az ismeretek, az attitűdök és a viselkedés – terén bajok vannak; hiányok, bizonytalanság és értékválság figyelhető meg. Ellentmondásos például a prostitúció, a pornográfia vagy a csoportszex megítélése, de ugyanezt mondhatjuk a homoszexualitásról vagy a premaritális és extramaritális kapcsolatokról is. Aggasztó tünet a prostitúció és a nemi úton terjedő fertőzések szaporodása. A szexuális viselkedésre gyakran infantilizmus és könnyelműség jellemző, s igen gyakoriak a funkciózavarok is. A kulturált szexualitás iránti igény jórészt latenciában marad, vagy a média révén torz formában elégül ki

Szexológiai vizsgálatok az utóbbi évtizedekben

Az említett időszakban alig történt lényeges fejlemény a hazai szexológia vonalán, bár 1970 óta előfordultak kisebb-nagyobb adatgyűjtések. Az egyik legelső (amelybe kérdezőbiztosként magam is bekapcsolódtam) a Rudas János és Heleszta Sándor által szervezett, kérdőíves és interjús adatgyűjtés, amelyet 1970-ben indítottak, 15 kérdezőbiztos (köztük jómagam) részvételével. A megkérdezettek köre aránylak szűk volt: 150 egyetemistát és 100 fizikai munkást kérdeztünk meg; mindkét csoport 18-24 éves fiatalokból állt. A kérdőívben 55, igen komplex (valójában legalább háromszor annyi) kérdés szerepelt; a személyi adatokon kívül elsősorban a szexuális attitűdökről, ismeretekről, egyéni értékrendszerről és a tényleges viselkedésről. Mindezekben sajátos különbségek mutatkoztak az egyetemista és munkásfiatalok, a férfiak és a nők között. Ezekről már 1972-ben megjelent egy rövid „kutatási beszámoló”, de az adatok teljes feldolgozása „Munkásfiatalok és egyetemisták szexualitása” címmel csak 1978-ban jelent meg könyv-alakban, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének 262 oldalas kiadványaként.

E vizsgálat érdekes módszertani jellemzője, hogy egyes, ellenszenvet vagy rokonszenvet kiváltó szexuális viselkedésformák iránti attitűdöket (pl. prostitúció,, homoszexualitás, „fél-szüzesség”, promiszkuitás, maszturbáció stb.) néhány soros történetek alapján bíráltatták el. A válaszok feldolgozása azt mutatta, hogy mindkét vizsgált csoport elfogadta a házasság előtti, kölcsönös szerelmen alapuló szexuális kapcsolatot; tehát a valláserkölcsi normák egyértelmű elutasítását. Kiderült az is, hogy a munkás-férfiak jóval előbb – átlag 15–16 évesen – kezdik a közösüléseket, mint az egyetemisták (különösen a nők).

Bár ezzel a korántsem reprezentatív, de alaposan ki- és feldolgozott felméréssel a hazai szexuálszociológiai kutatás sikeres kezdő lépést tett, további, hasonló lépésekre azóta sem került sor az Intézet részéről. Inkább egyéni akciókra került sor. Ezt jelzi pl. egy vizsgálati beszámoló a leendő pedagógusok szexuális attitűdjeiről (Szilágyi V.: „A pedagógusjelöltek és a nemi nevelés”, M.Ped. Szemle, 1973/2.), vagy a 498 pedagógusjelöltre és érettségizett szakmunkástanulóra kiterjedő, összesen kb. 120 kérdést feltevő, anonim kérdőíves vizsgálat 1973-74-ben, amely 30 mélyinterjúval is kiegészült (Szilágyi V.: „Pszichoszexuális fejlődés, párválasztási szocializáció” (1976, Tankönyvkiadó) Ez a vizsgálat nemcsak szexuálszociológiai, hanem inkább szexuálpszichológiai jellegű volt, éspedug szexuálpedagógiai célok érdekében, s hazánkban először vezette be a „párválasztási szocializáció” és a „párválasztási érettség” fogalmait.

Ugyanez a vizsgálat a könyv megjelenése idején is folytatódott, s második kiadásában (1978) már az újabb adatgyűjtés eredményei is szerepeltek.(N = 510) A 300 orvostanhallgatóra és 210 műszaki főiskolásra kiterjedő vizsgálat kérdőívében 60 kérdés a szexuális és párválasztási attitűdöket, mintegy 70 kérdés pedig a pszichoszexuális fejlődésben szerepet játszó élményeket és tapasztalatokat igyekezett tisztázni. Fontosabb életcéljait tekintve első helyen mindkét csoport a „sikeres párválasztást, jó házasságot” említette. A megkérdezettek kb. 70%-ának volt szexuális partnere a vizsgálat időpontjában, de házasságot csak jóval későbbre terveztek; a férfiak megfelelő anyagi alap biztosítása, a nők megfelelő partner megtalálása után; de mindkét nem csak kölcsönös szerelem esetén. A házasság előtti nemi kapcsolat elfogadása tehát általánossá vált, bár a nők 11,6%-a csak a leendő házastárssal tartotta megengedhetőnek a lány számára. Az első közösülésre a férfiaknál átlag 18 éves korban, a nőknél inkább 20 éves kor körül került sor (bár itt is elég nagy volt a szóródás).

Az 1980-as években több, nagyobb szexuálszociológiai vizsgálatra került sor, ismét csak magánkezdeményezéssel. Az egyiket egy orvos, Bágyoni Attila szervezte, akinek előzetesen több felvilágosító könyve is megjelent. Kérdőívét kb. ötezren töltötték ki, s a beérkezett válaszokból két könyv is született: „Üzenet a férfiaknak” (1985) és „Válasz a nőknek” (1987). Ez utóbbi könyv szerkesztésében és adatfeldolgozásában részt vett egy egészségnevelő, Székely Lajos is, aki korábban szintén végzett felméréseket a nemi nevelés érdekében. Az adatokból egyértelműen kiderült, hogy sem a nők, sem a férfiak nem elégedettek a másik nem viselkedésével és szívesen hangot adnának elvárásaiknak. S az is, hogy a feszültségek alapvetően a patriarchális viszonyokból adódnak.

1985-ben jelent meg a Koncz Katalin által szerkesztett, „Nők és férfiak. Hiedelmek, tények” című tanulmánykötet, amelyben Czeizel Endrén, Ferge Zsuzsán, Buda Bélán és a szerkesztőn kívül még további hét szakember írta meg adatokkal alátámasztott véleményét a nemek közötti különbségek társadalmi következményeiről és a nemi szerepek új dimenzióiról. A kötet húsz olyan táblázatot is közöl, amelyek szexológiai szempontból is igen jelentősek.

Ugyanebben az időben egy sajátos szexológiai adatgyűjtésre is sor került. 1986-ban megjelent Szilágyi Vilmos: „Szexuális kultúránkról” című könyvének 3., bővített kiadása, a könyv végéhez csatoltan egy 100 kérdésből álló kérdőívvel .Jól kitöltött kérdőív összesen 1029 (662 nőtől és 357 férfitől) érkezett be. Az adatok gépi feldolgozása (magánerőből) még ugyanabban az évben megtörtént, publikálásukra azonban (támogatás híján) nem került sor. A kérdésekre névtelenül kellett válaszolni, de sok kérdőívvel tanácskérő levél is érkezett (névvel és címmel); ők valamennyien megkapták a kért felvilágosítást. A felmérés ugyan nem tekinthető reprezentatívnak, de jól tükrözte a szexuális kultúra akkori állapotát hazánkban. A kérdésekre adott válaszok megoszlása a szerző weblapjának „Cikkek” oldalán olvasható. Itt csak annyit, hogy a kérdések első csoportja a szexuális attitűdökre irányult, ám az ezekre adandó válaszokat valószínűleg az ugyanerről szóló könyv elolvasása is befolyásolta. Mindenképpen sajnálatos, hogy sem alapos értékelésre, sem következtetések levonására és publikálására nem került sor (így csak azoknak jelenthetett segítséget, akik egyéni problémáik megoldásához kértek tanácsokat).

Néhány évvel később a lipcsei Ifjúságkutató Intézet vezetőjétől, Walter Friedrichtől megkaptam azt a 114 kérdésből álló kérdőívet, amit ő a női orgazmus feltételeinek, mibenlétének és hatásainak vizsgálatára dolgozott ki. Miután lefordítottam és sokszorosítottam ezt az anonim kérdőívet, több mint 200 nővel sikerült ki is töltetnem azt. A vizsgálatot megnehezítette, hogy épp megkezdődött a politikai és gazdasági rendszerváltás. Így a kapott eredmények feldolgozása és publikálása is több éves késéssel történhetett meg, éspedig az „Intimkapcsolat kézikönyve” (1994) című könyvem egyik fejezeteként, amelynek címe: „Új teszt a női orgazmusról”. A fejezet bevezetésül utal a témával kapcsolatos, korábbi vizsgálatokra (a Freud által feltételezett „kétféle női orgazmustól” Kinsey és Masters-Johnsonon keresztül egészen Shere Hite-ig). A továbbiakat jól jellemzik a fejezet alcímei: 1. Egy újszerű megközelítés 2. Az orgazmus feltételei és időtartama 3. Mit érez a nő, amikor kielégül? 4. S ha nem elégül ki? 5. A partnerkapcsolat milyensége 6. Az orgazmus gyakorisága és különbözősége.

Az 1990-es évek egyik legjelentősebb szexológiai vizsgálata egy szociológus, Tóth László nevéhez fűződik. aki erről több cikket és tanulmányt publikált különböző folyóiratokban. 1991-től kezdve a homoszexualitás jelenségkörének vizsgálatára szakosodott, s erre jó esélyt adott hogy a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Orvosi Népegészségtani Intézete 2000 személyre kiterjedő, reprezentatív, kérdőíves felmérést szervezett az egészség–betegség, az AIDS-szel kapcsolatos ismeretek és attitűdök kérdéskörében, s ezen belül a homoszexualitással kapcsolatos attitűdöket is vizsgálni lehetett. Tóth László ezt mélyinterjúkkal és a szakirodalom feldolgozásával egészítette ki. A feldolgozott adatokat „A homoszexualitásról” (1994) című könyvben publikálta, amelyben az ő tanulmányán kívül Takács Judit és három amerikai szerző írásai is olvashatók, továbbá szócikkek a homoszexualitás angol enciklopédiájából. Egy 1996-ban megismételt, hasonló vizsgálat a homoszexualitás elfogadását illetően már valamivel kedvezőbb helyzetet mutatott.

Ugyanez a kérdőíves vizsgálat igyekezett felmérni a magyar szexuális gyakorlat alakulását. A kutatásvezető Tóth László: A szex. Szociológia és társadalom-történet (1998) című szöveggyűjtemény 2. kötetében ismertette a felmérés eredményeit. Megállapította például, hogy az 1990-es rendszerváltás óta lényeges változások következtek be: egyrészt a szexuális szabadság útjában álló korlátok ledőlése, másrészt a szexualitás fogyasztás-központú szemléletének megerősödése és terjedése. A nemi szerepekben lezajlott változások következtében a nők szexuális viselkedése egyre inkább hasonlít a férfiakéhoz. Sőt, „a nők sokkal inkább hajlamosak férfipartnereiket „konzumálni”, mint a férfiak a nőket. Ugyanakkor a gáttalan fogyasztás hódítását némileg fékezi a vallásos beállítottság…. A szexuális szabadság egyuttal a nemi élet gyakoriságának csökkenésével és örömforrás jellegének minimális felértékelődésével jár együtt.” (163.old.) Ezek a gondolatok ugyan megkérdőjelezhetők, nyilván másféle következtetések is lehetségesek, de mindenképpen jellemzőek az adott időszakra.

A szexuális kultúra szempontjából jelentős vizsgálatokat végzett az 1990-es években egy orvosnő, Forrai Judit, éspedig két irányban: a prostitúció és a szexuális nevelés terén. Az utóbbi során négy iskolatípusban, 14–17 éves diákoknak osztott ki egy 117 kérdésből álló kérdőívet. A kétezer kérdőívből 1767 került vissza kitöltve; a válaszolók 69%-a lány, 31%-a fiú volt. A kérdőíveket többnyire védőnők töltették ki, egy iskolai tanóra leforgása alatt. A Tóth Lászlóval együtt előkészített felmérésről több folyóiratban (pl. Egészségnevelés, 1998/1-2., vagy Belügyi Szemle, 1998/3.) publikált adatokat. A közölt eredmények közül azonban több erősen megkérdőjelezhető (lásd M. Szexol. Szemle, 1999/4. szám). Sokkal objektívebb adatokat tartalmaz a prostituáltakról szóló tanulmány, amely a Szenvedélybetegségek, 1998/6. számában jelent meg.

Az 1990-es évek végétől kezdve hazánkban (is) a gyógyszervárak vették át a szexológiai vizsgálatok kezdeményezését. A Pfizer gyógyszergyár például már 1998-ban megszervezett egy adatgyűjtést, méghozzá reprezentatívnak szánt mintavétellel. 900 kérdőívet küldtek ki 35 éven felüli férfiaknak,s ezek 72%-át sikerült kitöltve begyűjteniük. Az adatok szerint a megkérdezettek 44%-ánál már előfordult hosszabb-rövidebb erekciózavar, ám eddig csak 11%-uk próbálta magát kezeltetni. Kiderült az is, hogy a potenciazavar 73%-ban valamilyen kísérő betegséggel (magas vérnyomás stb.) vagy dohányzással és alkoholizmussal társult.

Egy 1999 őszén megszervezett vizsgálatban az „M & H Communications” által szétosztott kérdőívekre 448 férfi és 445 nő válaszolt. Az adatfeldolgozás eredménye szerint „a felnőtt, magyar férfiak kb. 10%-ának viszonylag gyakran van merevedési problémája. 24%-uk küzd korai magömléssel, s ezek a problémák többnyire mind a férfiakat, mind pedig a partnerüket zavarják.” A problémák megoldásához ritkán keresnek szaksegítséget, inkább ingyenes, házilagos eljárásokat próbálnak alkalmazni. (M. Szexol. Szemle,2001/2.sz.)

Az ezredforduló körüli időszakban egy szociológus, Szilágyi Gyula interjúkkal gyűjtött adatokat a Tiszántúlon, kisebb településeken, s ezt később, nagyvárosokban is megismételte. Erről szóló könyvei jellemző különbséget tártak fel a falusi és nagyvárosi férfiak és nők szexuális kultúrája és viselkedése terén. De további két könyvben számolt be a homoszexuális férfiak és nők körében gyűjtött megfigyeléseiről is. A 2000-es években szintén többféle szexológiai adatgyűjtésre került sor, s ezek többnyire már online, internetes kérdőívekkel történtek (ahogyan világszerte erre tértek rá). Ezeket is részben gyógyszergyárak és kondomgyártó nagyüzemek rendelték meg, másrészt a média és egyes, egészségügyi prevencióra törekvő intézmények szervezték. Az előbbieket nem érdemes részletezni, mert elsősorban üzleti célból készültek.

Az utóbbiak jellemző példája volt 2007-ben a Heti Világgazdaság és a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet által szervezett fölmérés, amelynek eredményeit „NEOSZEX. A magxarok nemi élete” címmel, fényképekkel, táblázatokkal és grafikonokkal ellátva közölték a lapban. A kérdezőbiztosok által felkeresett kétezer személy közül csak ezren válaszoltak a közel 60 kérdésből álló kérdőívre, s a válaszolók többsége viszonylag fiatal és férfi volt. Az egymáshoz illesztett cikkekből álló, bulvár jellegű beszámoló egy szexuálisan aktívabb csoport álláspontját tükrözi, s alkalmat adott arra, hogy néhány „szakember is elmondhassa véleményét a nemi élet mai trendjeiről. Alaposabb szexológiai helyzetelemzést azonban ez a felmérés sem pótolt.

A gyógyszergyárak által finanszírozott felmérések a szexuális problémák előfordulásának jóval nagyobb arányát állapították meg mindkét nemnél A begyűjtött adatokat fenntartással fogadhatjuk ám az tény, hogy a szexuális funkciózavarok napjainkban a népbetegség jellegét öltik, s az egészségügy felkészületlen ezek megelőzésére, vagy hatékony kezelésére. Ezt a helyzetet tükrözik egyébként a pszichológiai és a pszichiátriai Társaságok konferenciáin előforduló, szexológiai témájú referátumok is. Ezen kívül vannak olyan kutatások, amelyek a szexológia mainstream-jétől némileg elkülönülten a szociálpszichológiai nem (gender) és a férfias vagy nőies nemi szerep történelmi változásaival (men studies, women studies) foglalkoznak; így pl. Hadas Miklós és mások tanulmányai.

Ha figyelembe vesszük, hogy az évenkénti házasságkötések száma a KSH szerint az 1949-es 108 ezerről 2004-re már 43 ezerre csökkent, a válások száma pedig ugyanezen idő alatt 12,5 ezerről 24 ezerre nőtt (vagyis minden második házasság válással végződött); az „elvált” családi állapotúak száma az 1960-as 149 ezerhez viszonyítva 2000-ben 800 ezer volt (vagyis több, mint ötszörösére nőtt), de hasonló arányeltolódások figyelhetők meg az élve-születések csökkenésében (ráadásul közel 40%-uk házasságon kívül születik), és a művi abortuszok szaporodásában, akkor valóban komoly okunk lehet az aggodalomra. Pedig ugyanakkor az intim partner igénye továbbra is csaknem 100%-os, főleg a fiatalok körében.

Népesedési vizsgálatokból tudjuk, hogy hazánkban a halálozások száma jóval magasabb, mint a születések aránya. Az utóbbi években ez alig 8-9 ezrelék vagyis még százezer gyermek sem születik évente, s ezek közel 10%-át a 13-18 éves lányanyák szülik. Azonkívül évente 50-60 ezer művi abortusz történik, éspedig majdnem 12%-ban fiatalkorúaknál. Ez rendkívül soknak tűnik, ha pl. a holland vagy német adatokkal hasonlítjuk össze, ahol a fiatalkorúak szülése és művi abortusza mindössze 1-2% körül mozog. Újabb adatokból többek közt az derült ki, hogy a magyar fiatalok átlag 15-16 évesen, tehát egyre fiatalabb korban közösülnek először, amikor erre még túlnyomórészt felkészületlenek.

Viszonylag friss adat, hogy 2010-ben készült egy átfogó felmérés a tizenévesek szexuális szokásairól. Eszerint a helyzet még nem tragikus, de számtalan az aggasztó jel. Vannak pl. lányok, akik már tíz éves korukban elvesztik a szüzességüket. S fiúk, akik még azt sem tudják, mit jelent a magömlés. A gyerekekkel sokszor a szüleik és tanáraik sem beszélgetnek a szexről, az állam pedig nem sokat tesz a helyzet javításáért. Az Országos Egészségfejlesztési Intézet (OEFI) által nemrég publikált, „Amit a fiatalok a szexről tudnak – Kutatás a tinédzserek párkapcsolati attitűdjeiről” című vizsgálat ötezer 8. vagy 10. évfolyamon tanuló (tehát 14-17 éves) diákra terjedt ki, akik a nemi élet lényeges kérdéseiben tájékozatlannak mutatkoztak.

Később pedig, a 20-as életéveikben egyre kevesebben kötnek házasságot, de egyre többen élnek élettársi kapcsolatban. Kitolódott a házasságkötés és gyermekvállalás időpontja is (ha egyáltalán vállalnak gyermeket). Az ezzel kapcsolatos problémákat dolgozta fel Bukodi Erzsébet (2004) kutatása. A nem monogám jellegű, házasságszerű kapcsolatoknak is többféle lehetőségük van. Ma főleg az átmeneti, szerelmi kalandok és az ún. „háromszög-kapcsolatok” fordulnak elő, amelyekben a törvényes házastárs mellett egy „harmadik” is helyet kap. A csoportházasság jellegű együttélésekkel az elmúlt évtizedek kommunái próbálkoztak. A kölcsönös és többoldalú alkalmazkodás nehézsége miatt ezek ritkán voltak tartósak (lásd „Oneida Community”). Így ezekből inkább csak a swingerek (párcserélők) mozgalma maradt meg. De úgy tűnik, a házasság, mint legalizált együttélési forma, lassan „kimegy a divatból”, s helyette a hosszabb-rividebb ideig tartó, ideiglenes kapcsolatok és a szingli életforma terjed el.

Egészen új együttélési modell az azonos neműek házasságszerű együttélése, bár elvétve az ókorban és középkorban is előfordult. Ma a skandináv országokon kívül is egyre több országban teszik lehetővé azonos nemű párok legális együttélését, sőt, gyermekvállalását, ami vagy örökbefogadással, vagy mesterséges megtermékenyítéssel lehetséges. A házasságszerű együttélések új modelljeivel párhuzamosan a családnak is vannak új modelljei (például a kibbucok, a kommunák, vagy a lakóközösségek). Problémák tehát bőven akadnak, ám a 2000-es években eddig érdemleges szexológiai vizsgálatok alig történtek hazánkban, mert sem az említett szexológiai társaságoknak, sem más szervezetnek és intézménynek nem alakultak ki ilyen törekvései. Holott nagyon is szükség lett volna rá, hogy az elmúlt évtizedek mulasztásait valahogy pótoljuk.

Egy új felmérés. Hipotézisek és kérdések

Teljesen befolyás-mentes válaszok ugyan a névtelen kérdőívek használata esetén sem léteznek, hiszen az addigi élmények és tapasztalatok, a változó körülmények, a pillanatnyi hangulatok és sok egyéb tényező módosíthatja a válaszokat. Ezért a kutatók arra törekszenek, hogy kedvező feltételeket és elegendő időt biztosítsanak az egyéni válaszadásra; a kérdések pedig „kérdezőbiztosok” igénybevétele nélkül, gyorsan jussanak el a kérdezettekhez és könnyen, postaköltség-mentesen visszaküldhetők legyenek.

Egy új és eddig a legjobbnak mondható lehetőséget biztosít erre az internet, amelynek révén a „kényes kérdéseket” tartalmazó kérdőívek is gyorsan szétküldhetők, tetszés szerint megválaszolhatók és könnyen visszaküldhetők. A számítógépek elterjedésével párhuzamosan a szexológus kutatók is egyre inkább ezt a módszert alkalmazzák. Így biztosított a válaszadók névtelensége, s viszonylag rövid idő alatt sok válasz érkezhet. Nem csoda, hogy az iparilag fejlett országok szexológiai kutatásaiban ez a módszer is gyorsan meghonosodott. Ezért az eddigi, papír alapú kérdőívek helyett (amelyeket 1970 és 2000 között alkalmaztam) jómagam is az internetes adatgyűjtésre tértem át.

Összeállítottam egy 26 kérdésből álló kérdőívet, amelynek az interneten (több nagy weblapon) hozzáférést biztosítottam (2009 augusztusa és 2010 márciusa között), Ennek célja a magyar felnőtt lakosság szexuális beállítottságainak felmérése, elsősorban az értelmiségiek körében. A fontosabb szexuális attitűdök feltételezett változásait igyekeztem a válaszok révén ellenőrizni. Az alapvető szexuális attitűdök ugyanis feltárják nemcsak az egyének szexuális ismereteinek és tájékozottságának mértékét és színvonalát, hanem szexuális viselkedésük világnézeti, értékrendi, morális alapjait is. Jelentős az is, hogy a begyűjtött adatokból kiderülhet a férfiak és nők, a különböző életkorúak és iskolai végzettségüek közötti különbség.

Minden kérdésre 4-5 előre megadott válaszlehetőség volt, de ezektől függetlenül, szabadon is lehetett válaszolni. A kérdésekre 1132-en válaszoltak; s ezek közül – ismétlődések stb. miatt – 1100 került feldolgozásra. A kérdések és a főbb válaszlehetőségek összeállításában néhány, részben hasonló célú, külföldi és hazai vizsgálaton kívül saját, korábbi vizsgálataimra támaszkodhattam. Olyan attitűdöket válogattam össze, amelyek alapvetően jellemzőek a megkérdezettek viszonyára a szexuális viselkedés két fő területén: a nemi szerepekben és az erotikában. Ezek a következők:

· A hagyományos „szex-tabu” továbbélésének mértéke; a szexuális élményekről való beszélgetés igénye, lehetősége és képessége. Erről azt feltételeztem, hogy az ilyen beszélgetések igénye erős, ám a lehetőségek és képességek még gyengék, így a segítségkeresés is nehezen indul.

· A szexuális „felvilágosultság” mértéke; a szemlélet és értékrend konzervatív, vagy liberális jellege. Hipotézisem szerint a szemlélet és értékrend még elég konzervatív és előítéletekkel terhelt.

· Egyéni szexuális problémák előfordulása és azok értékelése; a szaksegítség esetleges igénye. Valószínűleg sok a megoldatlan probléma.

· A szexuális viselkedés ösztönösségének vagy tanulhatóságának alap-attitűdje, és a tanulás lehetőségeinek értékelése. Hipotézis: az ösztönelmélet túlsúlya.

· Szexualitás és szerelem kapcsolódásának alap-attitűdje, és a szexuális kielégülések igényszintje. Valószínű, hogy a többség összekapcsolja a kettőt. (Főleg a nők.)

· A maszturbációval, a pettinggel és a közösülések megkezdésével . kapcsolatos alap-attitűd. Hipotézisem: a többség mindhármat korlátozottan fogadja el.

· A ritkább szexuális orientációval (homoszexualitás) kapcsolatos alap-attitűd. Valószínű a nagyjából fele-fele arányos megosztottság.

· A meztelenséggel, nudizmussal és a pornográfiával kapcsolatos attitűd. Feltételezhető, hogy a többség mindkettőt elutasítja.

· A prostitúcióval kapcsolatos attitűd. Kb. fele arányú elfogadását feltételezem.

· .A fogamzásgátlással és a művi abortusszal kapcsolatos attitűd. Valószínű, hogy bizonyos: feltételekkel a többség mindkettőt elfogadja.

· A házasság jellegével és problémáival kapcsolatos attitűd. A többség valószínűleg a hagyományos monogámia híve.

· A szerelem elmúlásával és a féltékenységgel kapcsolatos attitűd. Fele-fele arányú megosztottságot feltételezek.

· A párkapcsolatok jövőjét és az ún. „szexuális forradalmat” értékelő attitűd. Hipotézisem szerint teljes fogalomzavar valószínűsíthető ezen a téren.

A megadott válasz-lehetőségeket úgy alakítottam, hogy azok nagyjából egyenlő arányban tükrözzék a vallásos-konzervatív és a felvilágosult-liberális szemléletmódokat. Ugyanakkor arra is törekedtem, hogy a kérdések és válaszlehetőségek sora ne legyen hosszú; bárki számára érthető legyen,, s az esetlegesen eltérő válaszaikat majdnem terjedelmi korlátozás nélkül is leírhassák mindegyik kérdésről. Ezek a következők:

1. Szokott-e beszélgetni valakivel a szexualitásról?

Nem szívesen, inkább kerülöm a témát

Beszélgetnék róla, de nincs kivel

Zavarba jövök, ha valaki szóba hozza

A partneremmel elég rendszeresen

Csak egy-két, azonos nemű barátommal

Inkább névtelenül, pl. internetes fórumokon

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

2. Mennyire tartja fontosnak a szexualitást, úgy általában?

Ezt nehéz eldönteni, mert egyénileg igen különböző

A fontossága főleg abból adódik, hogy sok bajt okozhat

Ez az egyik legfőbb örömforrása az emberi életnek

Azért fontos, mert ezáltal születhetnek utódaink

Sokan túlzott jelentőséget tulajdonítanak neki

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

3. Vannak-e jelenleg szexuális-párkapcsolati problémái?

Éppen ezek a legfőbb problémáim mostanában

Egyéb problémák mellett ezek is sokat foglalkoztatnak

Vannak ilyen gondjaim, de nem érek rá velük foglalkozni

Jelenleg szerencsére nincsenek ilyen problémáim

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

4. A szexuális viselkedést ösztönösnek, vagy tanulandónak tartja?

Alapjában ösztönös, velünk születik, jön magától

Csak azt kell megtanulni, hogy mit szabad és mit nemi

Sokfélesége miatt ez a kérdés nehezen dönthető el

Az állatoknál ösztönös, de az embernél egyértelműen tanulandó

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

5. Ha a szexuális viselkedés tanulandó, hogyan lehet azt megtanulni?

Épp az a probléma, hogy sem a szülők, sem az iskola nem tanítja

Ezzel nem kell sokat törődni, mindenki megtudja valahonnan

Mostanában főleg a pornográfiából tanulják a szexet a fiatalok

Nyugati példák nyomán az iskolákat kellene erre kötelezni

Szexuális tanácsadásokat kellene szervezni, szakemberekkel, tanfolyamokkal

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

6. Mennyiben tartja szorosan összetartozónak a szexuális viselkedést és a szerelmet?

Szerelem nélkül nem tartom elfogadhatónak a szexuális kapcsolatot

A szexuális viselkedés szerelem nélkül is örömet és kielégülést jelenthet

A szerelem szexuális kapcsolat nélkül is igen nagy és felemelő élmény

Jó szexuális kapcsolat barátságon és rokonszenven is alapulhat

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

7. Milyen gyakorisággal tartja szükségesnek a szexuális kielégülést?

Ez az életkortól is függ: ifjúkorban gyakrabban, később ritkábban

A férfiak általában jóval gyakrabban igénylik, mint a nők

Kölcsönös szerelem esetén mindketten gyakran igényeljük, de aztán egyre ritkábban

A rendszeres és kielégítő nemi élet a párkapcsolatok egyik alappillére

A párkapcsolat (házasság) sikere nem a gyakori nemi életen múlik

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

8. Mi a véleménye az önkielégítésről?

Régen károsnak, bűnnek tartották, de ma is veszélyes és egészségtelen

Tizenéves fiúknál átmenetileg elfogadható, de később már nem

Felnőtteknél is csak akkor indokolt, ha nincs partnerük

Mindkét nemnél és bármikor természetes módja a nemi életnek

Lányoknál elősegítheti az orgazmuskészség kialakulását és fejlődését

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

9. Milyen feltételekkel fogadná el, hogy egy 15–18 éves fiatal közösüljön?

Semmiképpen, mert még éretlen rá

Csak eljegyzés után, leendő házastársával

Kölcsönös szerelem esetén, ha mindketten igénylik

Csak alapos felkészültség, biztonságos fogamzásgátlás esetén

Csak a szülők hozzájárulásával

Ez a fiatalok magánügye

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

10. Mi a véleménye az azonos neműek szexuális kapcsolatáról?

A homoszexuális beállítottság kóros és gyógyításra szorul

Így születtek, nem tehetnek róla, de legalább tartsák titokban

Hátrányos helyzetűek, de joguk van a szexuális kapcsolatokra

Ők is normális emberek, nincs mit szégyellniük

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

11. Elfogadja-e a közösüléstől eltérő szeretkezési módokat? .

Nem, mert minden más módot egészségtelennek tartok

A nemi szervek simogatását elfogadom, ha nincs mód a közösülésre

A nemi szervek szájjal ingerlését is élvezni tudom, ha én kapom

A franciázást csak nagyon intim és vonzó partnerrel kedvelem

Egy jó partnerrel az anális szextől sem zárkózom el

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

12. Hogyan ítéli meg a nudista strandolást és kempingezést?

Nagyon egészségesnek tartom, szívesen részt veszek benne

Lehet, hogy sokaknak tetszik, de tőlem idegen

Erkölcsileg veszélyesnek tartom, főleg a fiatalokra nézve

Nálunk is kezd elterjedni, biztosan van jövője

Szívesen kipróbálnám, ha nem tartanék a hátrányaitól

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

13. Mi a véleménye a pornográf képekről, szövegekről, filmekről?

A pornográfiát nehéz elkülöníteni az erotikus művészettől

A pornográfia nem kifogásolható,ha egészséges szexet mutat be

Legtöbb pornográf mű rossz példát mutat, megalázza, tárgyként kezeli a nőket

A szexuális kiváncsiság kielégítésével a pornográfiának hasznos szerepe lehet

A pornográfia veszélyeit csak az átfogó szexuális nevelés ellensúlyozhatja

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

14. Hogyan vélekedik a prostitúció mai helyzetéről, elterjedtségéről, hatásáról?

A helyzet tűrhetetlen, minden eszközzel küzdeni kell a prostitúció ellen

Ezt az „ösi mesterséget” betiltani úgysem lehet, de legalább korlátozni kell

A prostituáltak többsége kiszolgáltatott, függő helyzetű áldozat, segítségre szorul

Nem ítélem el, mert egyszerű üzletkötés, amelyben mindkét fél azt kapja, amit vár

Az üzleti szex veszélyei miatt valahogy el kell érni, hogy ne legyen rá igény

A prostituált legyen önálló vállalkozó, aki adót fizet és társadalombiztosítást kap

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

15. Mi a véleménye a mai fogamzásgátló módszerekről és azok használatáról?

Az „antibébi” tabletták és a kondomok ma már biztonságosnak mondhatók

Hiába vannak jó fogamzásgátlók, ha sokan nem jutnak hozzá vagy nem jól használják

A családtervezés természetes módszerekkel is megoldható lenne, ha ismernék ezeket

Legbiztosabb fogamzásgátlás a közösülés mellőzése (absztinencia)

Nemcsak fogamzást gátol, de kielégülést is biztosít közösülés helyett a petting

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

16. Hogyan ítéli meg a terhességmegszakítás mai szabályozását?

A népesség hazai fogyatkozásának egyik fő oka a sok művi abortusz

A terhesség megszakítása gyilkosságnak minősül, ezért elfogadhatatlan

A véletlenül, vagy erőszak folytán létrejött terhesség megszakítása érthető

A létrejött terhesség megtartása vagy megszakítása a pár magánügye

Megfelelő szexuális nevelés esetén művi abortuszokra alig kerülne sor

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

17. Véleménye szerint van-e jövője a házasság intézményének?

A házasság, mint a család alapja, szükséges intézmény marad

Túl sok kötöttséggel járó, idejétmúlt intézmény, amelynek nincs jövője

Világszerte válságba került, de új tipusai jönnek létre

A hagyományos házasság helyébe egyenrangú partnerek szabad kapcsolata lép

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

18. Igaznak tartja-e, hogy a nők kizárólagosságra, a férfiak változatos kapcsolatokra törekszenek?

Egyetértek, magam is ezt tapasztalom, a női és férfi természet ugyanis különböző

Nem igaz, mert a legtöbb nő is szereti a változatosságot s ugyanúgy joga is van hozzá

Azért nem igaz, mert sok férfi is partnere kizárólagos birtoklására törekszik

Ez a körülményektől és neveléstől függően egyénenként különböző

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

19. Jelenleg milyen jellegű párkapcsolatot tart legkedvezőbbnek?

Egész életre szóló, kizárólagos párkapcsolatot, házasságot

Egymást követően több, szerelmi jellegű kapcsolatot

Egy állandó és több ideiglenes, hosszabb-rövidebb kapcsolatot

Az egyéni függetlenséget nem veszélyeztető, változó kapcsolatokat

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

20. Főleg mi várható az intim párkapcsolattól?

Rendszeres és kielégítő nemi élet

Életerős saját gyermek(ek) létrejötte és felnevelése

Segítség az érvényesüléshez,egyéni célok eléréséhez

Biztonság, megbecsülés, barátság és szolidaritás

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

21. Milyen alapfeltételei vannak egy jó és tartós párkapcsolatnak / házasságnak?

Kölcsönös szerelem és szexuális összhang

Anyagi megalapozottság, megfelelő jövedelem, lakás stb.

Érzelmi és szexuális kizárólagosság, egy „harmadik” kizárása

Hasonló világnézet, értékrend és műveltségi szint

Kölcsönösen reális igények és elvárások egymástól

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

22. Mi a teendő, ha a partnerek között elmúlik a szerelem, s a szex is akadozik?

Ha a problémák tartósan fennállnak, el kell válni és új partnert keresni

Meg kell vizsgálni, ki felelős a problémákért, s rábírni, hogy megváltozzon

A szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dolgozni

Pszichológiai szaksegítséget kell igénybe venni a problémák rendezésére

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

23. Milyen esetben tartja indokoltnak a féltékenységet?

Aki igazán szerelmes, az féltékenyen őrzi szerelmét

Vetélytárs, vagy félrelépés gyanúja esetén jogos a féltékenység

A féltékenység betegség, ami tönkreteszi a kapcsolatot

A mai,férficentrikus társadalomban a féltékenység leküzdhetetlen

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

24. Mi a véleménye az úgynevezett szexuális forradalomról?

Állítólag már lezajlott, amit nem hiszek, mert nem érzek változást

Sajnos, megtörtént, ezért lazultak az erkölcsi normák, sokan félrelépnek

Ma inkább „antiszexuális forradalom” van, erősödött a szexuáltabu

A nők társadalmi méretű egyenrangúsítása jelentene forradalmi változást

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

25. Mi a véleménye az egyenjogú, nyitott párkapcsolatról, házasságról?

Nem világos, hogy a nyitottság mit jelent és meddig terjedhet

Egyenjogú partnerek ne sajátítsák ki és ne korlátozzák egymást

Az egyéni szabadság mértékében meg kell egyezniük a partnereknek

A hűség nem azonosítható az érzelmi és szexuális kizárólagossággal

A házastársak, mint egymással szolidáris jó barátok, szabad emberek maradhatnak

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

26. Milyennek ítéli a felnőtt férfiak és nők szexuális kultúráját hazánkban?

Úgy tűnik, hogy nálunk a nők szexuálisan kulturáltabbak, mint a férfiak

A férfiak helyzetük és igényeik folytán nagyobb szexuális műveltségre tettek szert

Sajnos, nálunk a szexuális viselkedés színvonala mindkét nemnél nagyon alacsony

Nem hiszem, hogy elmaradnánk ezen a téren a nyugati országoktól

Sokan küzdenek szexuális zavarokkal a tudatlanságuk és előítéleteik miatt

A bajok oka, hogy nincs korszerű szexuális nevelés, tanácsadás és gyógykezelés

Illetve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Befejezésül néhány általános adat :

a) Neme: férfi – nő

b) Életkora: . . . . . éves

c) Iskolai végzettsége: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

d) Családi állapota: ………. . . . . . . . . . ..

e) Világnézeti / vallási beállítottsága: . . . . . . . . . . . . . . . . .

A kívülállók számára meglepő lehet, hogy jóval több nő mutatott érdeklődést e „kényes” kérdések iránt, mint férfi. A válaszolók aránya: jó kétharmaduk nő, alig egyharmaduk férfi. Közismert ugyan, hogy a nők minden kapcsolatot, de főleg az intim kapcsolatokat fontosabbnak tartják és szívesebben beszélnek róluk, mint a férfiak, s ez nyilván a hagyományos nemi szerepükkel függ össze. De valószínűsíthetjük, hogy – ha nem is mutatják ki – a férfiak számára is majdnem ugyanolyan fontosak az intim kapcsolat, a férfi–nő viszony problémái. Egy amerikai kutató (S. Baron-Cohen, 2006) ezt az eltérést azzal magyarázza, hogy a női és férfi agyak közötti jelentős különbség folytán a nők „empatikusak”, beleérzők; a férfiak viszont rendszerező, oknyomozó beállítottságúak. Bár a gyakorlatban sokszor van így, de az ellentéte is előfordul; tehát nyilván a körülmények a döntőek a szemléleti és attitűd-különbségek kialakulásában.

Bevezetőként érdemes megnézni egy 19 éves, érettségizett lány tipikus válaszsorát:

A partneremmel elég rendszeresen megbeszéljük.

Valóban különböző egyénenként, és igaz az is, hogy sok baj származhat belőle. Hihetetlen mértékű örömforrás, és gyermeket is csak ez által szülhetünk. Az utolsó lehetőséggel viszont nem értek egyet, mert a szexualitásnak nem lehet TÚL NAGY jelentőséget tulajdonítani. A legfontosabb dolog a világ, Pont azok miatt amiket felsoroltam, illetve egy párkapcsolat alapköve. Ha a szex nincs rendben, a kapcsolat romokban hever. Ha kimondjuk, ha nem.

Jelenleg szerencsére nincsenek ilyen problémáim

Ösztönös, jön magától. Amint az ember elér egy pontot mind érzelmileg, mind értelmileg tudja, mit kell tenni. Olvastam sok helyen „technikákat-trükköket”, de minél mélyebb szintre érünk el a párommal, annál jobban szembesülök azzal, hogy egyik ötlet sem ér semmit sem. Azt kell tennie az embernek ami jön. Ha meg akarom csókolni bármely testrészét, ne akarja nekem egy magazin, sem fórum megmondani hogy mit csináljak helyette! Illetve.. nem vagyunk egyformák – mindenkinek más jó, más fáj.

Szexuális tanácsadásokat kellene szervezni, szakemberekkel, tanfolyamokkal. Illetve kellene sok tanácsadás, hiszen felvilágosulatlanok a mai tinédzserek, ezért sok hibát elkövetnek, de hogy ki mit csináljon, azt nem lehet megtanítani.

Szerelem nélkül nem tartom elfogadhatónak a szexuális kapcsolatot.: Számomra nem létezik a kettő egymás nélkül. Volt rá példa, hogy nem volt szerelem – nem is volt jó! És soha többet!

A rendszeres és kielégítő nemi élet a párkapcsolatok egyik alappillére

Mindkét nemnél és bármikor természetes módja a nemi életnek

Kölcsönös szerelem esetén, ha mindketten igénylik, Csak alapos felkészültség, biztonságos fogamzásgátlás esetén:15 évesen húznám a számat – bár én magam is 16 voltam – de ha kellően felkészültek, ám legyen. A saját döntése, viszont a gond ott van, hogy egy 15 éves fiatal, sőt van, hogy még 18 éves fiatal sem képes jól megítélni a helyzetét, mert „menő” szeretne lenni, viszont lelkileg még éretlen.

10. Egy-két esetben lehet, hogy valóban a saját nemükhöz vonzódnak, viszont sok esetben a divat, a kielégítetlenség, a szexuális fejletlenség, az alkohol, és egyéb befolyás miatt viselkednek így az emberek. Nem így lettünk kitalálva… Van leszbikus ismerősöm, kedvelem, néha összefutok vele és váltunk pár szót. Nincs vele semmi bajom, de nem is érdekel, mit csinál.

11. Mindenkinek mások az igényei, más az, hogy kitől mit fogad el és kinek mit tesz meg. Én sok mindent kipróbáltam már, az egyetlen amitől maximálisan elzárkózom, az anális szex. Nem arra találták ki azt a pontot. Másfelől viszont partnerfüggő. Az előző férfit, akivel voltam, képtelen lettem volna szájjal kényeztetni, bár kényszerített rá. A mostani párommal, akit szívből, szerelemmel szeretek, bármikor belemegyek az orális szexbe és nagyon szívesen kényeztetem szájjal. Sosem volt erőszakos, tudott róla, hogy voltak kellemetlen tapasztalataim.

12. Lehet, hogy sokaknak tetszik, de tőlem idegen a meztelen fürdőzés.

13. A pornográfia veszélyeit csak az átfogó szexuális nevelés ellensúlyozhatja

14. Ezt az „ösi mesterséget” betiltani úgysem lehet, de legalább korlátozni kell, Az üzleti szex veszélyei miatt valahogy el kell érni, hogy ne legyen rá igény

15. Hiába vannak jó fogamzásgátlók, ha sokan nem jutnak hozzá vagy nem jól használják. Legbiztosabb fogamzásgátlás a közösülés mellőzése (absztinencia) Én személy szerint próbáltam a fogamzásgátló tablettát, de többet nem szeretném. Sokkal jobb óvszer nélkül ez tény, van is erre egy remek mondás : zokniban lábat mosni. De ez az élvezeti oldalról közelíti meg a dolgokat. Viszont egy tablettának rengeteg mellékhatása lehet. Egy barátnőmnek teljesen felborult tőle a hormonháztartása és egy évbe telt mire rendbe jött. Amúgy sem szívesen szedek gyógyszereket, a napi rendszeresség most már el is riaszt.

16. A véletlenül, vagy erőszak folytán létrejött terhesség megszakítása érthető, A létrejött terhesség megtartása vagy megszakítása a pár magánügye, Megfelelő szexuális nevelés esetén művi abortuszokra alig kerülne sor

17. Papírok. Amik nem jelentenek semmit – megcsalni meg lehet a másikat, hazudni lehet neki, anyagilag jobban tönkre lehet tenni, mintha csak együtt élnénk. Ha nincs szerelem, és őszinteség, akkor semmit sem ér. Én a jelenlegi kapcsolatomat szeretném a házasságig „fokozni”.

18. Nem igaz, mert a legtöbb nő is szereti a változatosságot s ugyanúgy joga is van hozzá, Azért sem igaz, mert sok férfi is partnere kizárólagos birtoklására törekszik

19. Egész életre szóló, kizárólagos párkapcsolatot, házasságot

20. Rendszeres és kielégítő nemi élet. Életerős saját gyermek(ek) létrejötte és felnevelése, Biztonság, megbecsülés, barátság és szolidaritás

21. Kölcsönös szerelem és szexuális összhang, Érzelmi és szexuális kizárólagosság, egy „harmadik” kizárása, Hasonló világnézet, értékrend és műveltségi szint, Kölcsönösen reális igények és elvárások egymástól

22. Ha a problémák tartósan fennállnak, el kell válni és új partnert keresni, Pszichológiai szaksegítséget kell igénybe venni a problémák rendezésére

23. A féltékenység betegség, ami tönkreteszi a kapcsolatot Nincs indokolt, ugyanis ha valakivel együtt vagyok, bízzak benne. Ha nem bízom benne, ne legyek vele. Amint megtudom, hogy megcsal(t), hagyjam ott. Ha nem hagyom ott – vessek magamra –, ne legyek féltékeny, hisz nem kapta meg a „kellő büntetést”.

24. Sajnos, megtörtént, ezért lazultak az erkölcsi normák, sokan félrelépnek A nagymamám sziklaszilárd erkölcsi nézeteit követem. Megvetem azokat, akik megcsalják a másikat, mutogatják, kelletik magukat. Nekem nem fér bele. Még barátkozni sem akarnék olyan emberrel.

25. Nem világos, hogy a nyitottság mit jelent és meddig terjedhet.

26. Sokan küzdenek szexuális zavarokkal a tudatlanságuk és előítéleteik miatt. A bajok oka, hogy nincs korszerű szexuális nevelés, tanácsadás és gyógykezelés.

A kapott válaszok – és értékelésük

1. Nyiltan beszélnek-e a szexről?

Az első kérdés azt tudakolta, hogy egyáltalán szokott-e beszélgetni valakivel a szexualitásról. Éspedig azért, mert hagyományosan ez nem volt szokásban, nemhogy ismerősök vagy rokonok, de még a házastársak között sem. Ez ugyanis illetlenségnek számított volna. Különösen a nemek között volt tilos a szexet szóba hozni. Azonos neműek szűk, baráti körében a férfiak ugyan megengedhettek maguknak különböző „disznó vicceket” és szexuális trágárságokat, vagy „férfias kalandjaikról” szóló, kiszínezett beszámolókat, de a nők egymás közt még „virágnyelven”is ritkán mertek utalni a nemi életre.

Ehhez képest ma már ott tartunk, hogy a kérdésre válaszoló, többnyire értelmiségi nők több mint fele úgy nyilatkozott, hogy legalább a partnerével rendszeresen beszélget a szexről. Sőt, közülük sokan még egy-két barátnőjükkel is szívesen beszélnek erről. De majdnem ugyanígy vallanak a férfiak is. Ez a múlthoz képest nagy előrelépésnek tűnik, bár az nem derül ki belőle, hogy a rendszeresség milyen gyakoriságot jelent, miről beszélgetnek, s mennyire konkrét, megalapozott és őszinte ez a beszélgetés. (Hiszen könnyen lehet, hogy csak viccelnek, kitalált kalandokat mesélnek vagy mások viselkedésén szörnyülködnek.) A szexuális tabu, a tilalom már félig eltűnt, de nem mindegy, hogy mi váltja fel, mennyire tudunk őszintén, értelmesen és tartalmasan beszélni a nemiségről. Egyesek szerint az a baj, hogy nincs megfelelő, magyar szókincsünk, főleg az erotikus élmények kifejezésére. Ez persze nem igaz, mert létezik erre kulturált szókincsünk, csak kevesen ismerik – éppen a korszerű szexuális nevelés hiánya miatt! –, s ezért vagy trágár szavakat használnak, vagy ködös virágnyelven és orvosi szaknyelven fejezik ki magukat..

A válaszokból tehát az derül ki, hogy a megkérdezettek fele a partnerével, esetleg egy-két, azonos nemű rokonnal, jóbaráttal időnként már tud beszélni a szexualitásról; csak kérdés, hogy milyen szinten, mennyire őszintén és eredményesen. Nyilván az lenne jó, ha legalább a szexuális partnerek őszintén és mélyrehatóan meg tudnák beszélni egymással nemi kapcsolatukat és minden, felmerülő szexuális problémát (akár a sajátjukat, akár másokét). A szakemberek szerint ugyanis épp ez a szexuális harmónia fenntartásának vagy helyreállításának alapfeltétele. De sajnos, itt még nem tartunk. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy többnyire még egymás közt sem tudják érdemlegesen megbeszélni a szexuális problémáikat, nemhogy bárki mással, akár egy jó baráttal, vagy éppen egy szakemberrel sem.

Pedig erre igen nagy szükség lenne, mert a szexuális egészségre is kiterjedő vizsgálatok adatai szerint hazánkban egyre gyakrabban fordulnak elő a különböző, szexuális funkciózavarok. Ezek rendezése, megoldása pedig csak úgy lehetséges, hogy a partnerek nyiltan feltárják egymás előtt a problémáikat, s együtt próbálnak javítani a helyzeten. Ha kell, utána néznek a felvilágosító cikkekben, könyvekben, vagy az interneten, esetleg tanácsot kérnek rokonoktól, barátoktól vagy szakembertől. Az utóbbiakkal kapcsolatban egyrészt az a probléma, hogy a tanácskéréshez el kell mondani (vagy le kell írni) a meglévőm szexuális zavart, ami sokak számára nagyon nehéz. Hagyományos szemléletük folytán ugyanis szégyellik még egymás előtt is, nemcsak mások előtt hogy ilyesmi velük előfordulhatott; félnek, hogy nevetségessé válnak, ha „kiadják magukat”. De nem tudják azt sem, hogy egy orvos vagy más szakember előtt hogyan kell erről beszélni. Ezért inkább el sem mennek hozzá (különösen, ha még fizetni is kell érte). Így aztán a rászorulók alig egytizede próbál nálunk szaksegítséget igénybe venni.

Másrészt az is probléma, hogy hazánkban eddig sem az orvosokat, sem a pszichológusokat nem készítették fel képzésük során a szexuális zavarok korszerű és hatékony kezelésére. Ezért még ma is igen kevesen vannak, akik ezt a képzettséget valahogy, magánszorgalomból, intézményes segítség nélkül elsajátították és (többnyire magánrendelések keretében) alkalmazzák. Őket azonban nem könnyű megtalálni, mert kevesen vannak, s nem azonosak azokkal, akik magukat az újságokban vagy az interneten „szexuálpszichológusként” és –terapeutaként hirdetik.

Az így kialakuló kép azonban hiányos marad, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a felnőtt nők és férfiak mintegy fele állítja,: partnerével és néhány azonos nemű barátjával tud és szokott is beszélgetni szexuális témákról. De mi a helyzet a megkérdezettek másik felével? Ők nem szoktak, vagy nem tudnak a szexről beszélgetni senkivel? A kérdésre adott válaszaik nagyon megoszlanak. Egyötödük úgy nyilatkozik, hogy „beszélgetne ugyan róla, de nincs kivel. Ez feltehetőleg azt jelenti, hogy jelenleg sem olyan partnere, sem igazi jó barátja nincs, akivel lehetne erről beszélgetni. Ez a válasz elárulja, hogy egyetlen bizalmas kapcsolatuk sincs, pedig lenne rá igényük, hiányzik nekik. Ha ez a hiányállapot tartós marad, annk már komoly, negatív következményei lehetnek a lelki egyensúly és a személyiségfejlődés szempontjából.

Majdnem ugyanennyien azt vallják be, hogy nem szívesen beszélnek a szexről, inkább kerülik a témát. Hogy miért? Részben mintha ezt indokolná az a válasz: mert „Zavarba jövök, ha valaki szóba hozza”. Ebből persze nem derül ki, hogy miért jön rögtön zavarba; csak sejteni lehet, hogy azért ilyen gátlásos, mert nála is valami komolyabb probléma van a szex körül. De akadnak olyanok is, akik inkább névtelenül, például internetes fórumokon cserélnek gondolatokat a szexről. A gátlásosak számára ennek az az előnye, hogy a felelősség kizárásával őszintébb megnyilatkozásokat tesz lehetővé. Hátránya viszont, hogy könnyen rászoktat a felelőtlenségre a szex terén.

A leírt vélemények között válogatva, többek közt ilyeneket találunk:

„Ez a mai napig tabu téma az ismerőseim legalább 80 százalékánál… Az emberek nem mernek őszinték lenni ezzel a témával kapcsolatban.” „A prtneremmel is, ritkan, ha ra tudom venni. Ugyanis.nem szivesen beszel erről a témárol:.” „Kell a témához érettség, ami nálam mostanában érkezik el, így 40 felé… már igénylem a beszélgetést róla.” „Nem tudok róla beszélni. Szeretném ezt a társalgási nyelvet megtanulni.” „Csak a pszichológusomnak mondok el mindent..”

Végeredményben tehát a felnőtteknek – különösen a nőknek – közel fele még ma sem tud nyiltan és őszintén beszélni a nemiségről. De a többségük is legfeljebb a szexuális partnerével és néhány azonos nemű barátjával képes erre. Igen kevesen vannak azok, akik a szexualitásról is ugyanúgy tudnak beszélni, mint bármilyen más témáról. Mindez erősen összefügghet azzal is, hogy mennyire tartják fontosnak a nemiséget az egyének vagy a társadalom élete szempontjából. Az ezzel kapcsolatos válaszok a szemlélet és közfelfogás jellemző változását mutatják. Régebben ugyanis a hagyományos, vallásos szemlélet a nemiséget szinte kizárólag a fajfenntartás, a gyermeknemzés miatt tartotta szükségesnek és elfogadhatónak, bizonyos előírt feltételek (házasságkötés stb.) esetén.

A mai válaszok viszont arról tanúskodnak, hogy a nők közel kétharmada és a férfiak bő kétharmada szerint ez az egyik legfőbb örömforrása az emberi életnek. Vagyis nem a gyermeknemző, hanem az örömszerző funkció legfontosabb. Ezt érthetőbbé teszik az olyan adatok, amelyek szerint gyermeknemzésre 4-5 ezer nemi aktusból csak egyszer kerül sor; ez önmagában is valószínűsíti, hogy általában nem a fajfenntartás kedvéért közösülnek vagy folytatnak egyéb, erotikus tevékenységet, hanem az örömszerzés kedvéért. Ami persze nem zárja ki, hogy sok más funkciója is lehet a szeretkezéseknek. De tény, hogy a gyermeknemzés, gyermekvállalás igénye erősen lecsökkent, s ez hazánkban és több más országban a nemzeti lét sorvadásával fenyeget (miközben a világ egésze továbbra is túlnépesedik). Ebből adódik, hogy sajátos különbség van a nemiség jelentőségének egyéni és társadalmi megítélése között.

Egy adott nemzet számára ugyanis jóval fontosabb a gyermekvállalás és az egészséges utódok biztosítása, mint az egyének számára, akiknek ez különböző hátrányokat jelenthet; ezért a gyermeknemzés helyett inkább a szexuális örömszerzést részesítik előnyben. Persze itt is küzdelem folyik a hagyományos, valláserkölcsi és a mai, liberálisabb szemlélet között; ezért hangsúlyozza a kérdezettek kb. egyharmada, hogy a nemiség jelentőségének megítélése egyénileg igen különböző. De már csak a kérdezettek alig egytizede gondolja úgy, hogy sokan túlzott jelentőséget tulajdonítanak a nemiségnek. Ebből viszont nem következik, hogy a túlnyomó többség már tisztában van a nemiség valódi jelentőségével. Ami nemcsak a fajfenntartásból adódik; ezt a tudomány mesterséges megtermékenyítésekkel (és előbb-utóbb más módon) is biztosítani tudja. Hanem a szexuális viselkedés különböző változatainak sokféle célra alkalmazható funkcióiból. De nézzünk meg néhány leírt véleményt is:

„Döntő szerepe van a magánélet, az életvezetés sikerében.” „ Az én életemben nem játszik fontos szerepet, sőt, úgy érzem, lassan nincs is rá szükségem…” (írja egy idősebb nö) „A lelki tisztaságot előbbre tartom – de elismerem, hogy a nagy átlag életét a szex és a pénz mozgatja.” „A személyiség jelentős részét ez alkotja, a szexualitás merőben meghatározza azt, hogy kik vagyunk.” „A szexualitás egyrészt problémák, nehézségek forrása, sokat kell dolgozni azon, hogy örömforrás lehessen.” „ Fontosnak tartom, de nehezen boldogulok, gyakorlatilag nulla a szexuális életem.”

Mint látható, a válaszokban sajátosan keverednek az egyéni körülmények által befolyásolt, korszerű és konzervatív gondolatok. Ami aztán érthetőleg kihat annak megválaszolására is, hogy vannak-e jelenleg szexuális-párkapcsolati problémái? Erre a kérdezettek jó egytizede egyáltalán nem válaszolt (talán, mert maga sem tudta eldönteni, hogy vannak-e). A válaszok egyébként két fő csoportba sorolhatók. A nők és férfiak közel fele szerint jelenleg nincsenek ilyen problémái. A többieknek viszont vannak; sőt, a nők közel egyharmadának és a férfiak egynegyedének éppen ezek a legfőbb problémái mostanában! Mindkét nemből hasonló arányban vallják, hogy „egyéb problémák mellett ezek is sokat foglalkoztatnak”. De akadnak olyanok is – főleg a férfiak között –, akiknek ugyan vannak ilyen gondjai, de nem érnek rá velük foglalkozni. Végeredményben tehát a szexuális-párkapcsolati gondokkal küzdők vannak többségben; ezt jelzik megjegyzéseik:

„Általában nehezen alakítok ki ellenkező neművel bármilyen kapcsolatot.” „Ha magammal jóban vagyok, felszabadulok a stressz és a gátlások alól, akkor örömforrás. Sajnos, ritkán adódik ilyen pillanat.” „Nekem nem probléma, de a partneremnek igen, hogy más a gyakorisági igényünk.” „ Azért nincsenek, mert nincs partnerem évek óta. Bár nyilván ez is probléma.” .. igen van, mivel a férjemmel eltérő a szexuális beállítottságunk.” „Nem, nem érek rá, egyszerűen nem foglalkozom velük. Rengeteg energiát elvisznek a mindennapokból.” „ Házasságomban nem működik a szexualitás, igazából soha nem volt kielégítő.” „Nincs kapcsolatom, de mikor volt, lett volna min javítani. De néma gyereknek anyja sem érti a szavát (ez lennék én).” „Az őszinteség és a közvetlenség, nyiltság segített ezeket a gondokat legyőzni.”

Sok hasonlót lehetne még idézni a saját tapasztalatokra épülő megjegyzésekből. De ezekből is nyilvánvaló, hogy tömeges jellegűek a szexuális-párkapcsolati problémák. Valaki azt is megjegyezte, hogy szexuális problémái nincsenek, csak a párkapcsolatával van baj. Vagyis, mint sokan mások, szexualitáson ö is az erotikát (sőt, annak „népies” változatát, a közösülést) értette. Holott a szexualitás (magyarul: nemiség) az erotikán kívül még sok minden mást is jelent; így a nemek viszonyának minden vonatkozása beleértendő. Elkerülhetetlen, hogy nemi lényként viselkedünk, ami persze sokféleképpen történhet. Még úgy is, ahogyan az egyik kérdezett írta: „40 éves vagyok és még sohasem voltam nővel, mert jobban félek a szüzesség elvesztésétől mint a haláltól. Úgy érzem, a szüzesség elvesztésével egy lagymatag és unalmas átlagemberré válnék. Amíg viszont szüzességben élek, egy érdekes és különleges embernek érzem magam.” (A különlegesség itt már beteges jellegű.) Érdekes, hogy a szaksegítség igénye kifejezett formában nem merül fel; talán csak azért, mert hiányzott a direkt rákérdezés. De az is lehet, hogy legtöbben nem is tudnak róla, vagy félnek tőle.

2. Ösztönös, vagy tanulandó a szex?

Ezzel a kérdéssel az egyik alapvető szexuális attitűdhöz érkeztünk. Ennek korszerű megválaszolása még az átlagos műveltségű és magasabb iskolai végzettségűek számára sem könnyű, mert a freudizmus „ösztönelmélete” annyira beivódott a köztudatba, hogy szinte mindenki magától értetődőnek tartja. Holott valójában ez csak egy olyan feltételezés, amely az állatvilág mintájára próbálja magyarázni az emberi szexuális viselkedést. Pedig már jó fél évszázada kiderült, hogy az ösztönös, tehát veleszületett, feltétlen reflexek irányította viselkedés a legfejlettebb emlős állatoknál sem működik a körülményektől és a társas hatásoktól függetlenül. (Lásd pl. Harlow és mások majomkísérleteit). Tehát már nekik is tanulniuk kell a létfenntartásukhoz szükséges viselkedést.

Még inkább így van ez az embernél. Tudományos megállapítások szerint az emberré válás hosszú folyamatában végbement egy „ösztönredukció”, vagyis az ösztönös viselkedést egyre inkább felváltotta a tanult viselkedés. Ennek következtében – bár az ember fogantatásától kezdve sűrítve és röviden (mintegy szimbolikusan) végighalad a biológiai evolúció útján – az újszülött ösztönös megnyilvánulásai hamar háttérbe szorulnak és elvesztik hatékonyságukat a tanult viselkedésformák mögött. Így az „ösztönökből” csak néhány feltétlen reflex (pl. térdreflex stb.) marad, s helyettük kiépülnek a feltételes reflexek, pl. szokások stb., amelyek ugyan „beidegződhetnek”, de külső hatásra meg is változhatnak. S ez természetesen a szexuális-párkapcsolati viselkedésre is érvényes.

A freudi ösztönelmélet „dominancia-maradványai” miatt azonban ezt ma még kevesen ismerték fel. Ezért arra a kérdésre, hogy „a szexuális viselkedést ösztönösnek vagy tanulandónak tartja?” viszonylag a legtöbben, a kérdezett nők és férfiak kb. egyharmada úgy gondolja, hogy sokfélesége miatt ez a kérdés nehezen dönthető el. Több mint egytizedük sehogy sem válaszolt erre a kérdésre; nyilván ők sem tudtak dűlőre jutni. A megkérdezettek jó egynegyede szerint alapjában ösztönös, velünk születik, jön magától. Ők a teljesen konzervatívak. Ami nemcsak freudista hatásokra utal, mert a magukat vallásosnak jelölő nők és férfiak háromnegyed része is közéjük tartozik. Ez jól mutatja, hogy az ösztönelmélet nemcsak egy elavult tudományos elmélet, hanem a vallásos szemlélettel is összhangban áll. (Bár az utóbbi szerint uralkodni kell a „bűnös” ösztönökön, s erre csak a vallás teszi képessé az embert.)

A kérdezettek alig egytizede szerint csak azt kell megtanulni, hogy mit szabad és mit nem. Ez az attitűd nem tér el lényegesen az imént említett, konzervatív szemlélettől. Az igazán korszerű attitűdöt, amely szerint az állatoknál ösztönös, de az embernél egyértelműen tanulandó a szexuális viselkedés, mindössze a nők 27%-a és a férfiak 34%-a vallotta magáénak. Pillanatnyilag tehát itt tartunk; tehát a kérdezettek mintegy kétharmadának ez a szexuális alap-attitűdje tudományos szempontból megalapozatlan és korszerűtlen. Erre utalnak beírt megjegyzéseik is:

„Is-is. Mindenképpen van egy alap libidója, készsége mindenkinek e téren, de fejleszthető némi odafigyeléssel.” „Problémám, hogy nálam nem ösztönös, míg a férjem szerint, az.” „Van, akinél ösztönös, van akinél tanulandó… egyénenként változó.” „Ösztönös, de meg lehet tanulni elfojtani,illetve kibontani is.” „Genetikailag kódolt viselkedésminta, de az empátiát, az egymásra figyelést igen is tanulni kell.” „Ösztönös és jönne magától, de sajnos az izgalmas kísérletezés helyett elénk tárul minden a tv-n, neten keresztül” „ A közösülés ösztönös, a szeretkezést egymástól lehet tanulni.” „Nálam sajnos nem működik ösztönösen, ezért mondom, hogy tanulandó.” „Szerintem tanulandó. Egy tapasztalt partner sokat segít a tanulásban.” „A szexuális vágy egy állati ösztön, a társadalom és a partner megítélése korlátozza, hogy az emberek mennyire merik szabadjára engedni.”

Ezek az egyéni megjegyzések az attitűd bizonytalanságát és sajátos kettősségét jelzik: valahogy egyeztetni próbálják az ösztönelméletet és a tanuláselméletet. Ennek egy érdekes példája az a fiatal nő, aki ezt így magyarázza: „Amikor elvesztettem a szüzességemet, a partnerem csak utólag jött rá, nem voltam nagyon ügyetlen. pedig nem voltak segéd irodalmak akkor nekem. Ebből gondolom, hogy elég ösztönös, de érdemes róla olvasni és tanulni is. Én is ezt tettem.” Valójában nyilván ő sem vette észre, hogy mi mindent tanult a szeretkezésről, mielőtt elvesztette a szüzességét. Ami spontánul jön, azt legtöbben hajlamosak „ösztönösnek”, velük születettnek tartani – persze alaptalanul. A véletlen megfigyelések, az akaratlan fantáziálások útján és sok egyéb módon is tudattalanul tanulunk, a spontaneitás azonban nem ösztönösség.

Bár kevesen zárják ki, hogy a szexuális viselkedést tanulni is kell, ennek hogyanjáról épp az említett bizonytalanság miatt szintén kevés a határozott vélemény. Sokan nem is tudtak rá válaszolni. De az is tény, hogy a megkérdezett férfiak véleménye határozottabb, mint a nőké. A férfiak közel egyharmada szerint épp az a probléma, hogy sem a szülők, sem az iskola nem tanítja a kulturált szexuális viselkedést. S ugyanennyien látják, hogy mostanában főleg a pornográfiából tanulják a szexet a fiatalok; a nők közül viszont jóval kevesebben gondolják így. Azt ugyan mindkét nembeliek közül kevesen vallják, hogy „ezzel nem kell törődni, mindenki megtudja valahonnan”. Viszont azzal is kevesen értenek egyet, hogy nyugati példák nyomán az iskolákat kellene erre kötelezni! Feltehetőleg vagy nem is hallottak erről, vagy rögtön a vallásos aggályok jutnak eszükbe a „szexre tanító iskoláról”. Végeredményben csak a megkérdezettek mintegy fele ért egyet azzal, hogy szexuális tanácsadásokat kellene szervezni, szakemberekkel, tanfolyamokat.

Minthogy a szexuális viselkedés az embernél nem ösztönös, hanem tanulandó, s mégis az értelmes felnőtteknek mindössze a fele veszi ezt valamennyire komolyan, de ők is elegendőnek tartják a tanácsadásokat és tanfolyamokat – ez olyan, mintha a műveltség alapelemeit folyamatos, iskolao tanulás helyett elegendő lenne tetszés szerint igénybe vehető tanácsadással, esetleg rövid, önkéntes tanfolyammal biztosítani. A nemiséggel kapcsolatos, tudományosan megalapozott ismeretek és készségek ugyanis a műveltség alapelemei közé tartoznak, s megszerzésük folyamatos, intézményesen biztosított tanulást igényel. Ezt alátámasztják a kérdésre adott egyéni megjegyzések is:

„Ösztönösen illetve saját tapasztalatok alapján tanulandó.” „1. A tanfolyamot szerintem senki nem venné igénybe gátlások miatt 2. ha sokat beszélnek róla, megszűnik a varázsa (általában technikákat említenek) 3. szerintem az intimitást kellene inkább tudni, mitől jön létre, azt kellene tanítani.” „Az interneten látott, akár extrém, de könnyen hozzáférhető tartalmak veszélyesek egy befolyásolható időszakban.” „ A szülők feladata!” „Jó volna, ha a szülők és az ikola nyitottabban, kevesebb prüdériával, ugyanakkor természetesen nem közönségesen tudna fordulni a témához. A fiatalok nagyon magukra vannak hagyva ebben a kérdésben.” „a szexuális viselkedés az én értelmezésemben nem lehet tanulandó; egészséges családi és szociális közegben kellene kibontakozzék a személyiségfejlődés során.”. „Nem látom a megoldást, mert ez nem egy iskolában tanulható dolog, viszont a mai jellemző család- és közösségszerkezet sem ad rá lehetőséget.” „Feloldani a tévhiteket, stb. Iskola erre nem megfelelő, mert a tanárok nincsenek felkészülve a kérdésekre, és nem kellően nyitottak.” „Esetleg a szülőknek kellene tanácsadásokat szervezni, ahol segítséget és támogatást kapnának, hogyan kell a gyermek életkorának megfelelően beszélni a szexualitásról.”

.Már ez a rövid válogatás is tanúsítja, hogy sokakat foglalkoztat a szexuális viselkedés és annak taníthatósága. De senki sem jutott olyan közel a helyes válaszhoz, mint aki a következőket írta: „Szerintem első lépésként el kellene indítani a hazai szexuálpszichológus képzést pszichológusoknak és szexuális tanácsadó képzést pedagógusok számára. Második lépésként ezeket a szakembereket be kellene vonni az általános pedagógusképzésbe, ahol a szexuális nevelést tananyaggá kellene tenni, esetleg szakosodni is lehetne rá, majd harmadik lépésben az így kiképzett oktatókkal a gyakorló pedagógusok számára folyamatosan felajánlott továbbképzési opciókkal „felvértezve” az iskolákat kötelezővé kellene tenni a szexuális nevelést már az általános iskolákban is.” Ilyen javaslatok már évtizedekkel ezelőtt is felmerültek (pl. az 1970-es évek „családi életre nevelési” próbálkozásaival kapcsolatban), de széles körű megvalósításuk túl nagy ellenállásba ütközött.

3. Szexuális kapcsolat – szerelemmel, vagy anélkül?

Arra a kérdésre, hogy mennyiben tartja szorosan összetartozónak a szexuális viselkedést és a szerelmet, a nők 34%-a és a férfiak 24%-a válaszolta azt, hogy „szerelem nélkül nem tartom elfogadhatónak a szexuális kapcsolatot.” Az arányok különbözősége egyértelműen jelzi, hogy a nők kevésbé tudják elfogadni a szerelem nélküli szexuális kapcsolatot, mint a férfiak. De összességében az egyharmados, egynegyedes arány arról tanúskodik, hogy mindkét nem többsége hajlamos szerelem nélkül is a szexuális kapcsolatra.

Vagyis egyre többen kezdenek reálisabban látni ebben a kérdésben. Ezt még inkább megerősíti, hogy a nők közel fele szerint is a szexuális viselkedés szerelem nélkül is örömet és kielégülést jelenthet. Kiegészül ez azzal, hogy a nők 28%-a és a férfiak 38%-a szerint egy jó szexuális kapcsolat barátságon és rokonszenven is alapulhat. Ami egyrészt azt jelenti, hogy pl., ha egy házasságban elmúlt ugyan a szerelem, de megmaradt a baráti szeretet, vagy ha a nem házas partnerek „csupán” barátilag viszonyulnak egymáshoz, akkor is lehet kielégítő szexuális kapcsolatuk. Persze ez még mindig csak az egyharmad körüli arány, s inkább a 30-40 éven felüliekre jellemző. A fiatalabbak (főleg a tizenévesek) ugyanis szexuális kapcsolati igényüket többnyire azzal próbálják „igazolni”, elfogadhatóvá tenni, hogy a „szerelmüket” hangoztatják. Vagyis nem tesznek különbséget a az erotikus vágyak és a szerelem között.

De ugyanakkor az érettebb nők és a férfiak kb. egyötöde szerint „a szerelem szexuális kapcsolat nélkül is igen nagy és felemelő élmény”. Ez a kissé romantikus szemlélet szintén azt húzza alá, hogy a szerelem és a szexuális kapcsolat (ha az kielégítő) önmagukban is jelentős értékek, amelyek nem feltételezik egymást .Ami egyébként teljesen megfelel a korszerű szemléletnek, bár nem ellentétes azzal az attitűddel sem, hogy a szerelem, mint „háttér”, magasabb szintre emelheti egy erotikus kapcsolat élményminőségét,, lelkileg is kieléágítő jellegét. Az adott válaszlehetőségektől függetlenül elég sokan utaltak saját tapasztalataikra. Ezek közül néhány:

„A szerelem és a szex két dolog, ha együtt jönnek, az a legjobb. A kettő külön, más emberrel, akár egy időben való megélése is teljesen kielégítő.” „Általában minél inkább vonzó számomra egy nő érzelmi szempontból, sajnos annál kevésbé izgat szexuálisan. És ami még rosszabb, sokszor a szexuális izgalmat éppen a szerelem hiánya okozza.” „A szex szerelem nélkül állati, szerelemmel emberi….. de igazán tartósan szerelemben maradni csak beteljesedő szexuális kapcsolatban lehet.” „… igaznak tartom azt a nézetet, hogy hosszabb szexuális kapcsolatból szerelem alakulhat ki, elmélyülhet a kapcsolat, és örülök neki, hogy így működik a világ.” „Számomra elkülönül. Fantasztikusnak élek meg sokszor egy szinte idegennel folytatott együttlétet is.” „A szexualitás attól jó, mert azzal tesszük, akit szeretünk. De nem ítélem el azokat, akiknek ehhez nem kell érzelmi kötődés. Ők másképp gondolkodnak.”

A válaszok és megjegyzések arra utalnak, hogy szerelemre és szexuális aktusokra is egyaránt szükségük van a nőknek és a férfiaknak. Ám a kettő közül inkább csak az utóbbit lehet „rendszeresíteni”, tudatosan megtervezni és létrehozni. (Bár a szerelem jelenléte vagy hiánya ezt különböző mértékben, pozitíven vagy negatívan befolyásolhatja.) Ezért a szexuális igényszint felmérése érdekében indokoltnak tűnt egy kérdés beiktatása arról, hogy „milyen gyakorisággal tartja szükségesnek a szexuális kielégülést?” Itt öt válaszlehetőség állt rendelkezésre. Ezek közül a túlnyomó többség (a nők és a férfiak közel háromnegyede) azt a sztereotípiát választotta, mely szerint „a rendszeres és kielégítő nemi élet a párkapcsolatok egyik alappillére”.

Az ezzel lényegében ellentétes választ, amely szerint „a párkapcsolat (házasság) sikere nem a gyakori nemi életen múlik” csupán a nők és a férfiak alig egytizede választotta. Különböző nézőpontokból mindkettő a valóságot tükrözi, tehát elfogadhatónak és korszerűnek tűnik. De hasonló a helyzet azzal a kitérő jellegű válasszal, miszerint „ez az életkortól is függ; ifjúkorban gyakrabban, később ritkábban”. Itt elég nagy különbség mutatkozott a nők (9%) és a férfiak (25%) válaszai között; aminek oka, sajnos, nem derült ki. Talán azzal függ össze, hogy a fiatal nők kevésbé igénylik az erotikus kielégülést, mert többnyire lassabban jönnek bele; később viszont, amikor a férfiaknál már ritkul ennek igénye, a nőknél ez nem történik meg (bár a menopauza csökkentheti az igényeket).

Ugyanennek a válasznak egy hasonló változata, hogy „kölcsönös szerelem esetén mindketten gyakran igényeljük, de aztán egyre ritkábban”. Ebben már sokkal nagyobb az egyetértés a nők (15%) és a férfiak (13%) között. Ez a válasz a szerelem jelentőségét hangsúlyozza a párkapcsolatban. Egy eléggé elterjedt sztereotípiát („A férfiak általában gyakrabban igénylik, mint a nők”) viszont a nők kevésbé (10%) fogadnak el, mint a férfiak (18%). Ez meglepő módon eltér a feltételezett, általánosan helyeslő választól. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy a férfiak és nők igénye az erotikus együttlétekre mennyiségileg is gyakran eltér egymástól (legalábbis a 40 év alattiaknál). Mindezt a saját tapasztalatok alapján beírt válaszok is megerősítik. Ezek néhány példája:

„A felek igényei alapján lehet napi, heti, havi. Nem gondolom, hogy a „rendszeresség” a lényeg. Sok minden befolyásolhatja, stressz, alvásigény, vagy gyermek utáni vágy stb.” „A nők sokszor úgy vélik, nem illő, nem való, hogy szexuális vágyaik vannak, a férfiak pedig, hogy nem elég férfiasak, ha nem rohanják le minden nap a párjukat. Személy szerint nem tapasztaltam soha, hogy eget rengető különbségek lennének férfiak és nők között.” „Szerintem a nők gyakrabban igényelnék, és egyre gyakoribb az olyan párkapcsolat ahol kevés a szex a férfiak miatt.” „Egy ideje egyáltalán nincsenek szexuális igényeim, de az alkami szex ellen sincs kifogásom.” „Igényelném, de sajnos nem megy. Ettől még nagyon szeretjük egymást.”

„A férfiak gyakrabban igénylik, pedig magjuk visszatartásával és a nő minél minőségibb kielégítésével a szexuális összhang nagyban változna. Magyarországon sajnos katasztrofális a szexuális kultúra.” „A fontos az összhang, nagyjából mindkettőnknek ugyanannyi legyen elég, illetve legyen megengedett az önkielégítés,vagy az orgazmus nélküli játékok is. És szabadjon azt mondani, hogy tök jól el vagyok heti egy szexszel.” „ Azt tapasztalom,hogy 50 éven felül is rendszeresen igénylem a szexet de a nehéz élethelyzetekben inkább nem kezdeményezek. Férjem kevésbé igényli.”

Már e néhány idézetből is látható, hogy a szexuális-erotikus igényszintet sok tényező befolyásolja. Ezért egyénileg és páronként is igen eltérőek lehetnek; amiből aztán konfliktusok és félrelépések lehetnek, ha nem tudják igényeiket összehangolni. Ez az összehangolás persze nem feltétlenül a hagyományos közösülések és kielégülések számának „közös nevezőre hozását” jelenti, hanem sok más variációt is lehetővé tesz. Ennek megfelelően kellene rugalmasan változnia az érzelmi-erotikus kielégülés gyakorisági igényével kapcsolatos attitűdnek is.

4. Maszturbáció, petting – vagy közösülés?

Az ezzel foglalkozó három kérdés közül az első a maszturbációval, vagyis az önkielégítéssel kapcsolatos attitűdre irányult. A negatív, elutasító válaszokat a kérdezettek alig néhány százaléka jelölte meg. Közülük az elsőre („Régen károsnak, bűnnek tartották, de ma is veszélyes és egészségtelen”) a nők 2%-a és a férfiak 4,5%-a szavazott. Ez az arány csak azért figyelemre méltó, mert hipotézisem szerint a nők sokkal inkább idegenkednek a maszturbációtól, mint a férfiak. Az aránynak az lehet a magyarázata, hogy a véletlenszerű minta felnőttekből állt, akik között a nők már tapasztalhatták, hogy maszturbációval biztosabban kielégülhetnek, mint a közösülésben; a férfiak viszont többnyire közösülés-centrikusak, s gyerekesnek tartják a maszturbációt. A másik negatív válaszlehetőséget („Tizenéves fiúknál átmenetileg elfogadható, de később már nem”) csak 2–3%-uk jelölte meg.

Mindkét nemnél kicsit nőtt azonban egy kompromisszumosan negatív közhely („Felnőtteknél is csak akkor indokolt, ha nincs partnerük”) elfogadásának aránya: (a nők 6%-a és a férfiak 10%-a). Itt magasabb arányt feltételeztem, de a 60 éven felülieknek is csak 16%-a jelölte be. Viszont mindkét nem meglepően magas arányban – 76–80% – értettek egyet a korszerű válasszal: „Mindkét nemnél és bármikor természetes módja a nemi életnek”. Sőt, a válaszolók kb. egyharmada ezt még azzal a válasszal is kiegészítette, hogy az önkielégítés „lányoknál elősegítheti az orgazmuskészség kialakulását és fejlődését.” Mindez örvendetes és fontos felismerést jelent.

Ezek szerint a maszturbációs attitűddel nincs különösebb probléma hazánkban. Ezt sokan saját tapasztalataikra hivatkozva is megerősítették:

„Elfogadom, partner híján, illetve ha a partnerrel nem sikerül.” „Nem ártana, ha valaki azért megtanítaná, hogyan kell helyesen gyakorolni.” „Mindkét nemnél elképzelt próbacselekvés, jellege erősen befolyásolja a szexuális orientációt és a kapcsolati viselkedést.” „A Biblia tiltja… rendszeres szexuális élet megkezdése után elhagyandó.” „Vallásos, de ugyanakkor egészséges szemlélet mellett nagy dilemma főleg a fiataloknak. Hitünk szerint bűn, viszont azt is tudjuk, hogy ez teljesen normális dolog.” „Ha párkapcsolatban erre kényszerül az ember, akkor abban a kapcsolatban nincs minden rendben.” „Semmilyen káros hatása nincs, leszámítva egy – két rosszabb beidegződés lehetőségét, mint pl. a korai magömlés férfiaknál.” „fiuknál elősegíti, hogy később ejakuláljon.” „Jobb, mint egy elhibázott kapcsolat vagy alkalmi szex. Nincs bonyodalom.” „Semmiképpen nem helyettesít egy kapcsolatot, de minden életkorban, mindkét nemnél érthető lehet. Károsnak csak akkor tartom, ha elveszi a motiváltságot a párkereséstől illetve ha olyan beidegződésekhez vezet, ami aztán gátol egy kapcsolatban.” „Belém neveltek ezzel kapcsolatos bűntudatot, és azt hiszem, a mai napig sem sikerült megszabadulnom tőle.” „Úgy tapasztaltam, tudtam gyerekoromban, hogy: nem nagyon szabad, bár nem is tilos! Most úgy gondolom, nem szégyen, legyen az bárki, aki csinálja, házas, egyedül élő nő vagy férfi, persze diszkréten! Ettől eltekintve, mégis a kisfiam ilyen dolgaihoz nem tudom, hogy álljak hozzá, ha én is észreveszek valamit!”

Még bőven lehetne idézni a változatos véleményekből. Amelyek ugyan általában elfogadják a maszturbációt, bár többnyire kissé kényszeredetten. Erre jó példa az a nő, aki ezt írta: „Véleményem szerint az egészséges szexualitáshoz két ember kell, így bár elfogadhatónak tartom mindkét nemnél, mégis inkább kerülendőnek tartom.” Hasonló kettősségek (ambivalenciák) és ellentmondások gyakran előfordulnak Például van, aki úgy tudja: férfiaknál elősegítheti a „korai magömlés” beidegződését; egy másik válaszoló szerint viszont fiúknál azt segíti elő, hogy „később ejakuláljon”, vagyis késlelteti az orgazmust. Kevesen tudják, hogy a gyakorlás módjától függően mindkét lehetőség megvalósulhat: aki (rendszerint épp bűntudata miatt) gyorsan akar orgazmushoz jutni, annál könnyen beidegződik a túl gyors orgazmus. Aki viszont nem sieti el, vagy tudatosan késlelteti az orgazmust, annál ez idegződik be. A téves attitűdök és a belőlük adódó problémák tehát a téves ismeretek következményei.

A nemi élettel kapcsolatos attitűd kérdése volt az is: „Elfogadja-e a (hüvelyi) közösüléstől eltérő szeretkezési módokat?” Ez tulajdonképpen a közösülés-centrizmus gyakoriságának és a petting különböző formáinak elfogadottságára irányult. Különböző attitűdök közül választhattak. A közösülés előnyben részesítésének gyakoriságával kapcsolatos hipotézisemmel ellentétben ezt a hagyományos attitűdöt („Nem, mert minden más módot egészségtelennek tartok”) csupán a nők és a férfiak 2–3%-a fogadta el. A következő,, már kevésbé konzervatív attitűdöt („A nemi szervek simogatását elfogadom, ha nincs mód a közösülésre”) a nők egyötöde és a férfiak egynegyede vallotta magáénak. További lépést jelent a felvilágosultság irányába, hogy hasonló arányban a nemi szervek orális (szájjal történő) ingerlésének elfogadásával is egyetértettek. (Bár a fiatalok 26%-ával szemben a 30 éven felüliek között csak 14%.) A nemi szervek kölcsönös, orális ingerlését (a „franciázást”) „csak nagyon intim és vonzó partnerrel” kedveli a nők és a férfiak közel fele.

Itt érdekes különbség, hogy a legfiatalabbaknak csak alig egyharmada, az 50 éven felülieknek pedig csak 6%-a hajlandó a kölcsönös, orális ingerlésre. Az előbbiek tartózkodásában főleg a tapasztalatlanság, az utóbbiakéban inkább a hagyományos szemlélet és az idősödéssel gyakran együtt járó csökkentértékűségi érzés játszhat szerepet. Végül a korlátozástól leginkább mentes attitűdöt, miszerint: „egy jó partnerrel az anális szextől sem zárkózom el” – vallja a nők egyharmada és a férfiak több mint fele. Ez a 20%-os különbség a nemek között (ami az életkor és a világnézeti beállítottság szerint érthetően szóródik) mindenképpen azt jelzi, hogy a nők szexuális attitűdjei az anális közösülés terén jóval visszafogottabbak, mint a férfiaké. De még így is meglepően nagynak tűnik az elfogadás aránya mindkét nemnél. Amiben egy sajátos, a pornóhullámmal hozzánk érkező „divatnak” lehet döntő szerepe Sajnos, ez figyelmen kívül hagyja az anális közösüléssel együtt járó veszélyeket. (Mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy az anális közösülés már nem tartozik a petting fogalomkörébe, amely csak a közösüléstől eltérő, szexuális ingerlésmódokat tartalmazza.) A vizsgálat nem tért ki a petting más, esetenként még kritikusabb formáira, ami külön vizsgálat tárgya lehetne. A megemlített saját tapasztalatok mindezt jól kiegészítik:

„Minden normális, amit mindkét fél akar és nem ütközik törvénybe.” „Mindenki máshogy viselkedik szeretkezés közben, egyéntől függ, hogy mit vállal be és mit nem, de szerintem semmi sem elítélendő.” „Előfordult, hogy kezdetben elzárkóztam bizonyos dolgoktól, de a partnerem türelme meghozta a pozitív eredményt. Fontos, hogy tudjunk róla beszélni.” „Nincs véleményem” „A szeretkezésnek része a simogatás, a szájjal érintés, de az anális szexet nem tartom normálisnak.” „Én mindent elfogadok, kivéve a szado-mazo játékokat.” „Az análistól, bár liberális vagyok, elzárkózom. Azt hiszem maradandó károsodásokat okozhat, szerintem csak a pornófilmek miatt vált divattá. Még egy ok arra hogy beszéljenek az iskolában a szexről, hogy ne a pornó tanítsa a fiatalokat.”

„Szerintem tudatosítani kell a fiatalokban, hogy közösülés nélkül is kielégíthetik egymást.” „Minden módot próbáltam, helyeslek és élvezek is. Nagyszerű lehetőség testünk, önmagunk és a másik ember megismerésére.” „Mindig ódzkodtam az orális szextől, aztán rájöttem, hogy élvezem, és nem olyan bűnös és undorító dolog, mint amilyennek évekig hittem.” „Ami két embernek jó, azt elfogadom, részemről csak az anális szex nem működik.” „Orális szex oda-vissza, franciázás működik, anális szex is, de mindez csak nagyon biztonságos és szeretetteljes kapcsolatban.”

Bár ezek a megjegyzések csak a válaszolók alig egyhatodától származnak, a közösülés-centrizmus háttérbe szorulásáról tanúskodnak.

A szóban forgó attitűddel kapcsolatos, további kérdés a 15–18 évesek közösüléseinek feltételeire vonatkozott. (Ez egyben a szexuális nevelésnek is alap-attitűdje.) Itt az elutasítástól a teljes ráhagyásig lehetett választani. A leggyakoribb válasz: „Csak alapos felkészültség, biztonságos fogamzásgátlás esetén”; ezt a nők 68%-a és a férfiak 58%-a választotta. A férfiak 10%-kal kisebb aránya nehezen magyarázható. Érthetőbb viszont, hogy mindkét nemnél a magasabb iskolai végzettségűek 70%-ával szemben az alacsonyabb végzettségűeknek csak 46%-a válaszolt ugyanígy. A másik leggyakoribb válasz „szerelem-centrikus”, amennyiben a szerelem és a megkívánás kölcsönösségét tartja a közösülés feltételének. (41 illetve 37 százalék); de jellemző, hogy a legfiatalabbak több mint fele, míg az 50 év felettieknek csak alig egynegyede fogadta ezt el.

Ennek hátterében állhat, hogy – mint említettem – sok fiatal a megkívánást a szerelemmel azonosítja, az idősek viszont jobban differenciálnak. A harmadik leggyakoribb választ, amely szerint „ez a fiatalok magánügye”, a nők egyötöde és a férfiak egyharmada fogadta el. Itt még nagyobb különbség volt a fiatalok (40%) és a 40 éven felüliek válaszai (16%) között. A nemek és a jelentősen eltérő életkorúak válasz-arányainak különbözősége egyaránt azt mutatja, hogy a semlegesnek látszó, valójában pedig közömbös és szabados, így szociálisan veszélyes attitűdnek még elég nagy tábora van.

Ennek látszólagos ellentétét képezik azok a válaszok, amelyek szigorú korlátokat állítanak a tizenévesek szexuális kapcsolatai elé. Az egyik azzal az indokkal, hogy a fiatal „még éretlen rá”, ezért semmiképpen sem engedhető. Ezzel a nők 8, a férfiak 10%-a ért egyet. A másik „csak eljegyzés után, leendő házastárssal” engedné meg. Ezt már csak mindkét nem alig egy százaléka vallja. Mint ahogy azt is, hogy „csak a szülők hozzájárulásával” kerülhetne rá sor. Úgy tűnik tehát, hogy elég jelentéktelen kisebbség tartja magát a hagyományos valláserkölcsi2 normákhoz. Viszont elég sok a közömbös felnőtt, s még több a „szerelem-centrikus”, aki egy illúzió bűvöletében mindent jóváhagyna. Külön megjegyzésekkel nem sokan egészítik ki mindezt, de általában érdekesen. Például így:

„Nem egészséges, mert nemileg ugyan már érett rá, de lelkileg még nem, mégis sokszor megtörténik.” „Jó lenne, ha 18 év előtt nem alakítanának ki ilyen kapcsolatokat. Amit a gyakorlatban látok (szakközépiskola), csak azért „fekszenek le” egymással, mert ez a csoportnorma. Érzelmek alig befolyásolják ezeket a döntéseket,.” „Inkább két fiatal, akik okosan, felkészülten, védekezve, de szerelem nélkül, csupán kíváncsiságból próbálják ki, mint két fiatal, aki szerelemből ugyan, de éretlenül, védekezés nélkül közösül.” „Én nem tartottam magam érettnek a szexuális életre 18 éves koromig. Bevallom, hogy utólag belegondolva: még akkor sem voltam érett rá. Ez nem az évek számától függ.” „18-20 éves kor alatt nem lenne szabad közösülni. Felnőtt korban sem ajánlott egy új kapcsolatot közösüléssel kezdeni.” „Szerintem jobb a korai szex-kezdés, abban az esetben, ha tudnak vigyázni egymásra és magukra.”

„Nem tudok általános választ adni. Alapvetően talán korainak érzem még ezt a kort a közösüléshez, de azt hiszem, hogy ez sokkal inkább egyén-, illetve pár-függő.” „A biztonságos fogamzásgátlás mindenképpen szükséges. Másrészt nem árt, ha kölcsönös szerelem is van kettejük között-ebben a korban főleg. És bizonyos fajta érettség is kell hozzá. A mai fiatalok egyre könnyebben ugranak bele a szexbe, akár egy-éjszakás kalandokba is.” „17 voltam, nem kellett volna még. 5 hónap együttjárás után kíváncsi voltam és szerelmes, de nem esett jól.” Én kibírtam tovább, de most máshogy állnak hozzá a fiatalok, mint ahogy az egész világhoz. El kell fogadnunk, de valahogy oktatni sem ártana őket,”

Nagyon jó fölismerés, hogy nem az évek számától függ az érettség a szexuális életre! Csak éppen az nem indokolt, hogy a nemi életet a közösüléssel azonosítják. Mintha bizony a maszturbáció, vagy a petting nem tartozna bele a nemi élet fogalmába! Holott nyilvánvaló, hogy ezek is szexuális izgalmat, élvezetet, sőt, kielégülést eredményezhetnek, s már gyerekkorban előfordulnak. Gyermeknemzéshez ugyan csak a közösülés vezethet, de ha ezt nem előzi meg egy tanulási és gyakorlási időszak az önkielégítések és a petting révén, akkor a közösülésből sem fog sok öröm származni. Nem is említve, hogy a közösüléstől eltérő, erotikus örömszerzési módok önmagukban is biztosíthatják a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő fertőzések elkerülését. Az ezzel kapcsolatos szexuális attitűdök tehát még jócskán fejlesztésre szorulnak.

5. Elfogadják-e a ritkább szexuális orientációt?

Az erre irányuló kérdés így hangzott: „Mi a véleménye az azonos neműek szexuális kapcsolatáról?” A válaszlehetőségek a teljes elutasítástól a teljes elfogadásig terjedtek. Az előbbit („A homoszexuális beállítottság káros és gyógyításra szorul”) a nők 8%-a és a férfiak 14%-a választotta. Ez jóval alacsonyabb arány a feltételezettnél; de azt is mutatja, hogy a homofóbia férfiaknál gyakoribb, mint a nőknél. Érthetőnek tűnik, hogy még nagyobb az arány a vallásosaknál (16%), viszont legalacsonyabb a nem vallásosaknál (4%).

Jóval megengedőbb, bár nem egészen mentes a homofóbiától az a válasz, amely szerint „Így születtek, nem tehetnek róla, de legalább tartsák titokban”. Ez a véleménye a megkérdezett nők 14 és a férfiak 24%-ának. A nemek attitűdjének aránya itt is az előzőhöz hasonló, bár magasabb, vagyis többen próbálják elfogadni azt, amitől azért még idegenkednek. Még megengedőbbek azok, akik szerint „Hátrányos helyzetűek, de joguk van a szexuális kapcsolatokra”, éspedig a nők 25 és a férfiak 23%-a szerint. Vagyis a kérdezettek mintegy negyedénél majdnem eltűnt a különbség a nemek szexuális orientációjának megítélése között. Végül pedig az is kiderül, hogy a nők közül többen tanúsítanak megértést és elfogadást a homoszexuálisan orientáltak iránt, hiszen 57%-uk szerint „ők is normális emberek, nincs mit szégyellniük”; míg a férfiaknak még a fele sem vallotta ugyanezt. Valószínűleg megtévesztő lenne azt feltételezni, hogy ez az arány az egész felnőtt népességre érvényes, hiszen a minta viszonylag kicsiny, s annak is közel háromnegyed része nőkből áll. De a trend világos. Az viszont a vizsgálat hiánya, hogy nem terjedt ki más szexuális orientációkra, például a biszexualitásra, vagy a „szado-mazo” beállítottságra.

A saját tapasztalatok alapján beírt megjegyzések is érdekesek. Így többek közt az alábbiak:

„ Az, hogy ki milyen szexuális beállítottságú, mindenkinek az egyik legszigorúbb magánügye, amihez senkinek semmi köze sincs. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy genetikai vagy környezeti okok állnak a háttérben. A lényeg szerintem az Ember, és az alapvető jogai, valamint a tolerancia fontossága..” „A normális szocializáció érdekében nem szeretném, hogy a gyerekeim szeme előtt példa legyen, vagy kiváncsiság tárgya.” „Részben nem tehet róla, de részben döntés kérdése is, nem kell, hogy titkolja, de ne is hivalkodjon vele” „A homoszexualitás bűn, ugyanakkor megváltoztatható viselkedési forma.” „Ha genetikai okokból adódik, akkor nincs mit tenni. Egyébként érdemes pszichológushoz fordulni.”

„Ezt majd akkor fogjuk tudni eldönteni, ha többet tudunk a homoszexualitás kialakulásáról.” „Szerintem homoszexuális kapcsolatban élők közül többen biszexuális beállítodásúak, ami lehetővé tenné számukra a heteroszexuális kapcsolatokat. Az utóbbit teljesebb kapcsolatnak tartom.” „Elfogadom, habár a nőnek erős férfire,a férfinak pedig gyengéd nőre van szüksége,az egészséges élet és önkép kialakításához” „Mivel magam is homoszexuális vagyok, a vágyaimat teljesen természetesnek élem meg, amióta az első szexuális vágyammal szembesültem.” „Mindenképpen gyógykezelésre szorulnak, viszont ettől még teljesértékű emberek, ha a megfelelő keretek között viselkednek.” „Nem tartom normálisnak a homoszexualítást, de nem minden esetben lehet vagy szükséges gyógyítani. Lehet,, hogy az a legjobb gyógymód, ha elfogadjuk,” „Nem a melegekkel van bajom, hanem a körülöttük zajló „bulvár-őrülettel”.

„ Ami a hálószobában történik az rájuk tartozik, de nem kell a nagy nyilvánosság elé vinni a dolgot és reklámozni, mert nem az a norma. Pont ezekből kifolyólag ma már elég sok a „divatbuzi”. „A homokosokkal kapcsolatos felhajtást műbalhénak érzem, a homoszexualítást viszont természetesnek (az állatoknál is találni rá példát, és túlnépesedett bolygónknak még előnyös is, ha kevesebben nemzenek gyereket akár ebből, akár másból kifolyólag).” „Sokáig nem tetszett, mígnem megismerkedtem egy ilyen beállítottságú emberrel, aki segített elfogadni, hisz rájöttem, hogy azon kívül, hogy azonos nemű embert szeret, nincs vele semmi probléma.”.

Ezek a vélemények (attitűdök) megérnének némi elemzést. Érthetően többeknek okoz problémát a homoszexuális viselkedés oka, létrejöttének tényezői. Ez a „genetikai vagy környezeti okok” dilemmája; vagyis, hogy örökletes, veleszületett eredetű, vagy pedig az egyéni élet során alakul ki, valamilyen külső hatások következtében. Ezt sokan eldöntetlennek tartják; amit alátámaszt, hogy a szakemberek közt sincs teljes egyetértés erről. A vélemények között is megjelent egy olyan álláspont, amely szerint a homoszexuális viselkedés „bűn, ugyanakkor megváltoztatható”, vagyis töredelmesen meg kell bánni és jó útra térni. A dogmatikus egyházi tanítás évezredei után csak a 19. század második felében merték kimondani egyesek, hogy talán nem bűnről, hanem valami öröklött, idegrendszeri elváltozásról van szó, amiről az egyén nem tehet. Ezért nem büntetni kell, hanem gyógyítani – vagy békén hagyni.

Azóta számtalanszor próbálták kimutatni, hogy milyen agyi (és egyéb) elváltozások hozzák ezt létre. De eddig még senki sem tudta elfogadhatóan bizonyítani. Legfeljebb az valószínűsíthető, hogy vannak, akik hajlamosabbak az ilyen viselkedésre, amit persze külső hatások és tapasztalatok váltanak ki, s bizonyos nagyon fogékony életkorban ezek mélyen rögződhetnek. (Ez az imprinting-korszak). A szexuális orientáció rögződése azonban csak akkor válik végérvényessé, ha ezt újabb és újabb élmények megerősítik. De még így is előfordulhat, hogy megváltozik. Erőltetni azonban nem lehet ezt a változást. De nem is érdemes, hiszen ma már alig jelent hátrányt az ilyen beállítottság. Hasonló a helyzet a biszexuális viselkedéssel, amelyre a mindkét nem iránti vonzalom és szexuális reagálás képessége jellemző (bár rendszerint az egyik nem iránt erősebben). Épp ezért a homoszexuális és a biszexuális viselkedés között nincs éles határ, s mindkettő normálisnak mondható.

A szabadon beírt vélemények azt mutatják, hogy a ritkább szexuális orientációval kapcsolatos attitűdök többnyire problematikusabbak (és a homofóbia hatásáról árulkodnak), mint azt a statisztikai megoszlás láttatni engedi.

6. Milyen a meztelenség és a pornográfia attitűdje?

Az ezzel kapcsolatos két kérdés közül az első a nudizmus, vagyis a meztelen fürdőzés megítélésére irányult. Feltételezésem szerint a meztelenség tabu-jellege dominálni fog a válaszokban. Ez igazolódni látszott, mert a többség (a nők kétharmada és a férfiak több mint fele) szerint „Lehet, hogy sokaknak tetszik, de tőlem idegen”. Az ezzel ellentétes választ („Nagyon egészségesnek tartom, szívesen részt veszek benne”) csak a nők 7%-a és a férfiak 18%-a jelölte meg. Mindkét válaszból egyértelműen kiderül, hogy a férfiak kevésbé idegenkednek és inkább elfogadják a meztelenséget, mint a nők. Magyarázó jellegű az a tény, hogy a nők álláspontja, nagyjából megegyezik a vallásosakéval, bár az utóbbiak egyhatoda úgy véli, hogy a nudizmus „erkölcsileg veszélyes, főleg a fiatalokra nézve”, míg ugyanez csak a többiek 8–9%-a szerint igaz.

Az életkor ugyancsak jelentősen befolyásolja a meztelenséggel és nudizmussal kapcsolatos attitűdöt. A legfiatalabbak sokkal többen (67%) idegenkednek tőle, mint pl. a 40 év körüliek (40%), bár a még idősebbeknél ismét növekszik az idegenkedők aránya. Az ambivalens attitűd pozitív irányú változásának megkezdődésére enged következtetni egy tárgyilagosságra törekvő válasz („Nálunk is kezd elterjedni, biztosan van jövője”), amelyet a nők 12, és a férfiak 14%-a fogadott el. S hasonló arányban azt is, hogy „szívesen kipróbálnám, ha nem tartanék a hátrányaitól” (a nők 11 és a férfiak 15%-a). Sajnos, ebből nem derült ki, hogy milyen hátrányoktól tartanak Talán a megszólástól? Vagy saját szégyenlősségüktől? Mindkettő komoly szerepet játszhat, hiszen a közvélemény a nyilvánosság előtti meztelenséget; sőt, még a nem házasok egymás előtti meztelenségét is illetlenségnek, szemérmetlenségnek és elítélendőnek tartja. (Régebbi időkben a hagyományos, valláserkölcsi felfogás hatására még a házastársak sem mutatkoztak meztelenül egymás előtt.) A családon belüli meztelenséget még ma is kevesen fogadják el. Ezért aztán sok gyerek csak későn és leskelődve tudja meg, hogy mi a különbség a női és férfi test között.

A mai meztelenség-attitűd megértését elősegítik a saját tapasztalatra hivatkozó, szabad válaszok, például az ilyenek:

Egyetemista koromban néhányszor kipróbáltam, tetszett. Ma már nem mennék el, mert többet tudok a perverziókról.” „nálam az a helyzet, hogy egy jó bikiniben úgy érzem csábítóbb vagyok..” „Erkölcsileg azért tartom veszélyesnek, mert meg lehet nézni, hogy hány fiatalról kering az internetet nudista strandon készített kép, amit gyakran a tudtuk nélkül böngésznek mások vélhetően szexuális örömszerzés céljából..” „csak azért idegenkedem mert nem szép a testem és szégyellem.” „Rendszeresen járok a párommal nudista strandokra.” „Intim határsértő dolognak tartom, persze aki benne van, azt nyilván nem zavarja. Nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni szemlélőként sem.” „nem tudnék meztelenül merevedés nélkül végignézni egy meztelen szexi nőt, ahogy elsétál előttem. nem is tartom normálisnak, ha valaki erre képes.”

„Úgy gondolom, elvesz az ember méltóságából.” „Magamutogatásnak tartom.” „Számomra az abszolút szabadság érzését nyújtja.” „ Szerintem tompító hatása is lehet a szexuális vágyra és érdeklődésre. Szeretném, ha pl. a nemi szervem látványa igenis erős ingert váltana ki a partneremből.” „Tőlem idegen, mert fontosnak találom, hogy vannak olyan részek a testemen és párom testén, amit csak mi látunk, az intimitásunk része.” „Én ellene vagyok, nem tartom ízlésesnek, nincs benne semmi szemérem. Ennyire nem kell nyitottnak lenni. Persze ez az én szubjektív véleményem.” „…csak azért idegenkedem mert nem szép a testem és szégyellem.” „ Egyetemista koromban néhányszor kipróbáltam, tetszett.” „Még nem próbáltam, kicsit szégyellném magam, de nincs kifogásom ellene.”

Az rögtön kiderül, hogy sok az ellentmondásos, ambivalens attitűd. A meztelenség látványa vagy érzése sokakat vonz, de ugyanakkor félnek is tőle A félelem gyakran önbizalomhiányra és gátlásosságra vezethető vissza, amelyeket különböző előítéletekkel is igazolni próbálnak. Különösen a nők azért idegenkednek gyakran a meztelenségtől (akár intim partnerük előtt is), mert nem elég szépnek vagy éppen csúnyának érzik magukat, és tartanak a lekicsinylő véleményektől. Pedig tökéletes, hibátlan test alig fordul elő, s a tetszés nem ezen múlik.

Előítéletes magyarázkodás az is, hogy azért nem megy nudista strandra, mert már „többet tud a perverziókról”. Nem írja meg, milyen perverziók veszélyét látja a meztelen fürdőzésben, de perverz gondolatok feltehetőleg inkább őbenne keletkezhetnek. Persze kérdés az is, hogy mit tart perverziónak – és miért? Talán olyasmit, mint az a férfi, aki abnormálisnak tartja, hogy valaki nem jön szexuális izgalomba, ha egy nudista strandon elsétál előtte egy csinos, meztelen nő. Ezzel persze csak azt vallja be, hogy ő maga nem képes a figyelmét és a fantáziáját a körülmények követelményeihez igazítani; holott egy normális ember számára a sok meztelen test látványát könnyű megszokni. Hiszen az utcán is állandóan találkozunk meztelen testeket ábrázoló reklámképekkel, s ettől mégsem jövünk szexuális izgalomba.

De épp itt jön a másik aggály: a sok meztelenség látványának tompító hatása a szexuális vágyakra és izgalmi állapotokra. Kétségtelen, hogy van ilyen hatás; egyes szakemberek például épp ezzel (nem annyira a nudizmus, mint inkább a filmekben és reklámokban látható meztelenség hatásával) próbálják magyarázni, hogy egyre több a szexuálisan elfásult, vágy-hiányos férfi és nő. Ezért tűnik érthetőnek, hogy sokak szerint szexuálisan vonzóbb a test bizonyos részeinek eltakarása, mint a teljes meztelenség. A meztelenség mások előtti vállalása valóban „magamutogatás”, de ennek megítélése attól függ, hogy mikor, milyen körülmények között és milyen célból kerül rá sor. Hiszen egészen más, ha intim partnerek között, vagy szűk családi körben, vagy azonos nemű sporttársak között, esetleg a szexuális viselkedést kizáró nudista (naturista) strandon történik, mint ha egy sztriptíz-bárban, vagy fizetett szexuális izgalomkeltés célját szolgálja a meztelenség.

.A pornográfiával, mint a meztelenség erotikus célú ábrázolásával kapcsolatos attitűd hasonló módon megosztotta a kérdezetteket. Az öt válaszlehetőség közül legkevesebben (a nők 6, a férfiak 9,5%-a) azt fogadták el, amely szerint „a pornográfiát nehéz elkülöníteni az erotikus művészettől”.Amiből következik, hogy a túlnyomó többség szerint könnyű elkülöníteni a kettőt. Ennek az a valószínű magyarázata, hogy a forgalomban levő pornográf filmek túlnyomó többségében nyoma sincs az erotikus művészetnek. Ezért könnyen elfelejtik, hogy az erotikus művészetnek ugyanolyan (vagy akár még fokozottabb) izgató hatása lehet, mint a pornóipar termékeinek. A többi válaszlehetőséget némi szóródással a kérdezettek bő egyharmada fogadta el. A nemek válaszai között legnagyobb különbség annál a tételnél mutatkozott, amely szerint „a szexuális kíváncsiság kielégítésével a pornográfiának hasznos szerepe lehet”. Ezt a nők 30%-a, a férfiaknak viszont 46%-a helyesli. Vagyis jóval több férfi ítéli meg pozitívan a pornográfiát, mint a nők.

Hasonló, bár kisebb az attitűd-különbség annál a tételnél, amely szerint „a pornográfia nem kifogásolható, ha egészséges szexet mutat be”. (Ezt a nők 32 és a férfiak 38%-a választotta. Az 50 év fölöttiek közül viszont csak 15%.) Még inkább hasonló arányban mindkét nem jó egyharmada ítélte úgy, hogy „legtöbb pornográf mű rossz példát mutat, megalázza, tárgyként kezeli a nőket”. S végül a nők egy kicsit nagyobb arányban (37%) értenek egyet azzal, amivel a férfiaknak csak 32%-a, hogy ti. „a pornográfia veszélyeit csak az átfogó szexuális nevelés ellensúlyozhatja”. Minthogy az utóbbi három választ nemcsak külön-külön, hanem együttesen is sokan megjelölték, úgy tűnik, hogy a vizsgált minta pornográfiával kapcsolatos attitűdje a többségnél viszonylag korszerű és megalapozott. Ezt a saját tapasztalatra hivatkozások is megerősítik:

„Nem tudom megítélni, hogy árt-e vagy használ az embernek.” „ jobban kedvelem az inkább sejtetni, mint nyíltan mutatni műfajt. Károsnak azt tartom, ha a kemény pornóról hiszik azt, hogy az a valóság.” „A legtöbb pornográf anyag katasztrofálisan rossz, ha a felvilágosítás szemszögéből vizsgáljuk. Hamis mintákat mutat be.” „Ezt is lehet színvonalasan és ízlésesen csinálni, akkor – mértékkel – elfogadható.” „A porno nem egyszerűen rossz példát mutat, hanem semmi köze a hiteles, érett szexhez, megtéveszti azokat az embereket, akik a pornófilmekből szeretnének tanulni. Súlyos károkat okoz a szexuális kultúra fejlesztése tekintetében. Ellenben: hiányoznak a fejlett szexualitást ábrázoló filmek, minták, nemcsak a pornoban, hanem még a művészfilmekben is.”

„Használatuk teljesen normális, fiatalok számára segítő, hasznos. Izgató, oktató jellegüek.” „veszélyes a fiatalokra, mert elhiteti velük, hogy így kell viselkedni szex közben, hogy csak ekkora pénisszel és mellekkel lehet élvezni, hogy sikongatni kell és durvulni.” „A pornográfia a sátán műve.” „teljességgel hidegen hagy. mint a hip-hop zene. kicsit sajnálom akinek szüksége van rá.” .”Bár a pornográfia kifogásolható, az erotikus művészet jótékony hatással lehet, de ehhez is elég érettnek kell lenni.” „A közösülést mutató filmek nagyon beindítanak engem is. Szóval kétségtelen hatásúak, de a nem heteroszexuális kapcsolatra nem vagyok kíváncsi, attól undorodom.” „Elérhetetelen teljesítményeket sugall a fiataloknak és hamis képet fest, használata függőséghez vezethet.”

Ezekből az idézetekből kiderül, hogy sokféle és gyakran szélsőséges véleményekkel találkozhatunk a pornográfiát illetően. (De ugyanez érvényes az erotikus művészetre is, holott a kettő lényegesen különbözik egymástól.) A pornográf ábrázolások elsődleges célja a szexuális izgalom felkeltése és erősítése különböző szexuális ingerek révén. Az ingerek hatékonysága viszont a különböző színvonalú és igényű befogadókon múlik. Épp ezért ugyanaz az inger egyesekre erősen, másikra gyengén, vagy sehogy sem hat, igényeitől és beállítottságától függően. A patriarchális, férfiuralmi szemlélet dominanciája idején nyilván az olyan pornográfia lehet hatásos, amely a nőket a férfi játékszereként, szexuális igényeik kiszolgálójaként ábrázolja. Egy másik, nem patriarchális, tehát a nemek egyenjogúságán és egyenértékűségén alapuló szemlélet képviselői viszont a hagyományos pornográfiát elutasítják, s egészen másfajtát igényelnek (ha egyáltalán igényelnek, s nem pusztán a fantáziájukra támaszkodnak).

Meg szokták különböztetni a „light” (lágy, könnyű) és a „hard” (kemény) pornót, attól függően, hogy finomabb, „illedelmesebb” módon mutatják be az erotikus viselkedést, vagy durván, a nemi szervek direkt fényképezésével. Az átlagos férfire ez utóbbi hat erősebben; az átlagos nőre viszont inkább az előbbi. Ez valójában üzleti szempont, amely a nemek ez idő szerint eltérő szexuális attitűdjeit veszi alapul a pornoipar termékeinek sikeres eladása érdekében. A szexuális egészség érdekében fontosabb szempont lenne, hogy a pornográf termékek kulturált erotikus viselkedést ábrázoljanak, lehetőleg művészi színvonalon. Ez esetben ugyanis akár pedagógiai vagy terápiás célokra is alkalmasak lennének.

7. Vallomások a prostitúcióról

Az ezzel kapcsolatos érdés azt próbálta tisztázni, hogyan vélekednek a prostitúció elterjedtségéről és hatásáról. A válaszlehetőségek közül a kérdezettek mintegy fele (a nők 47 és a férfiak 50%-a) azzal értett egyet, hogy „a prostituáltak többsége kiszolgáltatott, függő helyzetű áldozat, segítségre szorul”. Ez reális és szociálisan pozitív attitűdnek számít. Logikusan következne belőle az is, hogy „a helyzet tűrhetetlen; minden eszközzel küzdeni kell a prostitúció ellen” – ám ezt csak a nők 7 és a férfiak 5%-a válaszolta. (Csak találgathatom, hogy a túl nagy kompromisszumkészség miatt? Vagy a „minden eszközzel”-t üldözésként értelmezték?)

Talán bizonyos magyarázatot ad a következő válaszlehetőség („Ezt az „ősi mesterséget” betiltani úgysem lehet, de legalább korlátozni kell”), amit a nők egyharmada és a férfiak 27%-a jelölt meg. A további válaszok közül az egyik („Az üzleti szex veszélyei miatt valahogy el kell érni, hogy ne legyen rá igény”) ismét csak kevesek: a nők és a férfiak nagyjából egytizedének attitűdjét fejezte ki. Őszintén szólva, ennél sokkal magasabb arányra számítottam, hiszen szociálisan ez nagyon is indokolt lenne.

Valószínűleg kevesen tudják felmérni az üzleti szex veszélyeit, akár a „szolgáltatóról”, akár klienséről, vagy általában a nemek viszonyáról van szó. Ezt támasztja alá elég sokak attitűdje, mely szerint „Nem ítélem el, mert egyszerű üzletkötés, amelyben mindkét fél azt kapja, amit vár”. Ezt a választ jelölte meg a nők 18 és a férfiak 31%-a (vagyis közel kétszerese). Itt nemcsak a pszichikus következményeket figyelmen kívül hagyó kommercializmus érhető tetten, hanem a patriarchális szemlélet továbbélése is. (Éspedig nemcsak a férfiak közel egyharmadánál, hanem a nők közel egyötödénél is.) Az így kirajzolódó, ambivalens kép ellentmondásos és negatív jellegét alig módosítja, hogy a nők 27 és a férfiak 40%-a szerint „A prostituált legyen önálló vállalkozó, aki adót fizet és társadalombiztosítást kap”. Tisztázandó annak oka, hogy ezt a reális igényt még a nők egyharmada sem fogadja el. A saját tapasztalatokon alapuló, szabad válaszok színesítik a képet:

„Ha a prostituált szabad akaratából és nem valamilyen kényszer miatt vállalja, akkor elfogadom… természetesen csak védekezéssel..” „A prostitúción belül is vannak „kasztok”. A call-girl státuszúak nem hiszem, hogy nem önként csinálják, ezért nem lehet azt mondani, hogy minden prostituált önhibáján kívül űzi a szakmát” „Szükség van rájuk, erre a legjobb bizonyíték, hogy mindig is voltak, vannak, lesznek..” „Részemről nem vetem meg, mert mindennek megvan a miértje. És itt sorolhatnám az ezer miértet. Csak egyet tudok mondani a férfinél nagyobb kurva nem kell (bocsánat, tisztelet a kivételnek) A múlt rendszer azt mondta, azért nem legalizálják a prostitúciót, mert akkor az állam lenne a legnagyobb strici. A jelen rendszer nem bánná, ha strici lehetne, akkor legalább becsülje meg a prostikat, legalizálja és védje őket…”

„Elkeserítő és megoldhatatlan probléma. Talán ha rendkívüli társadalmi támogatást kapna a védett, biztonságos, legális, önkéntes prostitúció, ahol a haszon a szolgáltatónál maradna, akkor kliensek hiányában megszűnne a jelenlegi aljas rendszer.” „nem látok problémát a bordélyházakban, ahogy mindig is volt. Kultúrált, diszkrét, tiszta, és a házvezető vigyáz a lányokra. Mert így bizony ki vannak téve az erőszakoskodásnak, a striciktől elszenvedett kényszerítéseknek.” „Az sem mindegy ki mért lesz prostituált, és ki mér „szorul” rá, hogy „használja” a prostituáltakat..” „Ha nem lenne prostitúció, akkor valószínűleg több lenne az erőszakos nemi cselekedet.”

„A legtöbb prostituált a nehéz anyagi helyzete miatt kényszerül erre a munkára. Az első lépés az anyagi segítségadás lehetne.” „Vegyük tudomásul, hogy erre szükség van. Inkább némi színvonalat kellene belevinni. Pl. képzéseket itt is el tudok képzelni.” „Nem ezeket a nőket kell szidni fennhangon, hanem akik igényükkel fenntartják a rendszert… Megalázónak tartom az útszéli találkákat,” „. Kultúrált keretek között, önkéntes vállalkozóként egészségesnek tartom. Az ügyfél boldogan távozik egy felkészült, igényes szolgáltatótól. Jó lenne, ha azt elérnénk, hogy soha senkit ne kényszeríthessenek prostitúcióra.”

„A prostituált áldozat, a futtatókat kell büntetni.” „.Véleményem szerint újból divatba kellene hozni a bordélyházakat.” „A fiatalok közt egyre gyakrabban elmosódik a határ a normális párkapcsolat és a prostitúció között. Iskolai tapasztalat: a „pénzes pasik” megszerzése a cél.” „…ebben a kérdésben nehezen foglalok állást. Nem szeretem a nők és a férfiak testi kizsákmányolását, de messze még az a világ, amikor majd senki sem kényszerül arra, hogy a testéből éljen.”

Talán érdemes volt elég sokat idézni a prostitúcióval kapcsolatos véleményekből. Megérdemlik figyelmünket, hiszen igen komoly egyéni és társadalmi problémákról van szó, amelyeket eddig nem sikerült megoldani. Jellegzetes itt is az attitűdök bipoláris megoszlása.: egyrészt elítélik, másrészt rendezni és védeni szeretnék. De ugyanez a kettősség megtalálható a szakembereknél is. Az egyik legnevesebb szexológus professzor (E.J. Haeberle, 2006) a szexuális szolgáltatásokat egyszerűen csere-üzletnek tartja, amit minden külső beavatkozástól, kényszertől és kizsákmányolástól mentesíteni kellene, biztosítva a szolgáltatók emberi és állampolgári jogait (például a társadalombiztosításhoz stb.).

Ez a liberális felfogás – amely Hollandiában és több más országban már a társadalmi gyakorlatban is érvényesül – elvi jogossága ellenére pszichológiai és szocio-kulturális szempontból azért problematikus, mert a szexuális kapcsolatok indokoltnak tartott kommercializálódását, áruvá válását feltételezi. Figyelmen kívül hagyja, hogy milyen negatív hatása lehet mindkét félre ennek az „árucserének”: A prostituáltban a válogatás és érzelem nélküli szolgáltatás legtöbbször „lelki kiégést”, súlyos csökkentértékűségi komplexust, kötődési képtelenséget, erotikus és érzelmi elsivárosodást hoz létre. Klienseinél pedig fennáll annak a veszélye, hogy egyrészt hozzászoknak szexuális igényeik megvásárlásához, gyors és érzelem nélküli, felelőtlen kielégítéséhez, másrészt ők is képtelenné válnak az igazi intimitásra, a tartós érzelmi kötődésre.

Más kérdés, hogyan lehetne megelőzni ezeket a veszélyeket. Ebből a szempontból nyilván a szexuális kultúra igényének erősítése és elsajátításának intézményes biztosítása – vagyis a szexuális nevelés – lenne az egyik legfontosabb feladat. A másik pedig az, hogy az átlagosan jónak mondható megélhetési feltételek biztosítása miatt senki ne kényszerüljön prostitúcióra, s így valóban szabad elhatározásból létesítsen erotikus kapcsolatokat egy-egy kiválasztott partnerrel. S az ne pusztán üzleti kapcsolat legyen, hanem rokonszenven alapuló és egymást kölcsönösen segítő kapcsolat. Ami persze valójában már nem is nevezhető prostitúciónak.

8. A fogamzásgátlásról és a művi abortuszról

Ezt két kérdés vizsgálta a kérdőívben. Az egyikre legtöbben (a nők és a férfiak egyaránt kétharmada) azt a választ jelölték meg, amely szerint „az antibébi tabletták és a kondomok ma már biztonságosnak mondhatók”. A legfiatalabbak ilyen válaszainak aránya még ennél is nagyobb (72%) volt. Ebből a tárgyilagosnak tűnő attitűdből azonban még nem derül ki, hogy melyik módszert, milyen arányban tartják sikeresnek. A témával kapcsolatos problémák felismerésére utal az a válasz, amely szerint „hiába vannak jó fogamzásgátlók, ha sokan nem jutnak hozzá, vagy nem jól használják”. Ezt a választ mindkét nem bő kétharmada jelölte meg, mint saját álláspontját. Ehhez viszonyítva a másik három válaszlehetőség a jelek szerint elhanyagolhatónak látszott számukra. Még az is, amely szerint a petting „nemcsak fogamzást gátol, de kielégülést is biztosít a közösülés helyett”; ezt csak a nők 4%-a és a férfiak 12%-a jelölte meg. A jelek szerint tehát kevesen ismerték fel ennek jelentőségét.

A nemek attitűdjének ilyen különbsége figyelemre méltó és magyarázatot igényel. Nem elegendő magyarázat, hogy a petting bagatellizálása a hiányos szexuális nevelés következménye, hiszen ez mindkét nemet egyformán érinti. Vagyis más, mélyebb okok feltételezhetők. Hasonló a helyzet a másik két válasszal is, ahol kisebb a nemek arányának különbsége. Egyik: „A családtervezés természetes módszerekkel is megoldható lenne, ha ismernék ezeket”. Ezt a nők 12%-a és a férfiak 16%-a jelölte meg. (Lehet, hogy csak ennyien hallottak róla.) A másik: „Legbiztosabb fogamzásgátlás a közösülés mellőzése (absztinencia)”., amit csak a nők 4 és a férfiak 6%-a jelölt meg, mint elfogadható véleményt. Csak valószínűsíthető, hogy ennek oka a közösülés-centrizmus, vagyis az a hagyományos közfelfogás, hogy a nemi élet közösülést jelent. (Tehát kevesek számára nyilvánvaló, hogy a közösülés mellőzése nem azonos a nemi élet mellőzésével.) . Saját tapasztalatairól a válaszolók alig egytizede írt feljegyzést. Közülük néhány:

„Bizonyos társadalmi csoportokban és közegekben a fogamzásgátlás fontossága sajnos messze alábecsült,.” „A fogamzásgátlók következménye a fiatalabb korúak szexualitása, a szerelem rossz értelmezése és a későbbi házassági csalódások.” „coitus interruptus, vagy meg kell várni a havi vérzést Amúgy kételkedem mindenféle gátló-szer egészségességében.” „Egyik sem jó, ez nyilván nem véletlen, azért vagyunk hogy szaporodjunk.” „Mindenki számára elérhető lenne, ha lenne rá belső igény. Amikor nincs, az a szexuális tanulatlanság és nemtörődömség, felelőtlenség jele.”

„Több óvszerautomatát (a szégyenlős fiatalok érdekében), Tb-támogatott fogamzásgátló gyógyszereket!” „Csak az óvszert és a hormonmentes fogamzásgátlást tartom elfogadhatónak.”

„ A hormontablettáknak az én esetemben is voltak hosszú távú hatásai, nem szeretem őket. Az óvszert az adott pillanatban nem kedvelem, de még mindig ez a legegyszerűbb és legbiztonságosabb mód.” „A jól megválasztott és kevésbé káros tablettát jónak tartom, azt azonban nem, hogy sokba kerül és tudom, hogy vannak akik nem tudják megvenni.” „Kulturáltság kell a partnerek részéről, hogy közös nevezőre jussanak a kérdésben; társadalmi szinten széleskörű tájékoztatás szükséges,”

Ezek a változatos attitűdök komoly figyelmet érdemelnek. Valóban probléma, hogy bizonyos társadalmi csoportok szinte figyelmen kívül hagyják a fogamzásgátlás, s vele együtt a tudatos családtervezés lehetőségét és jelentőségét. S ennek nemcsak az az oka, hogy anyagi gondjaik miatt nem tudják megvenni, hanem – ahogy az utóbbi idézet rámutat – a tájékozatlanság, szexuális kulturálatlanság és különböző előítéletek is. Ilyen előítélet a másodikként idézett, konzervatív vélemény, amely azon a feltételezésen alapul, hogy ha nem lennének korszerű fogamzásgátló módszerek, akkor a fiatalok nem kezdenék viszonylag korán a nemi kapcsolatokat. Sőt, a szerelem „rossz értelmezését” és a házassági csalódásokat is a fogamzásgátlók következményének tartja. Szerencsére ma már ritkák az ilyen szélsőséges, bigott vélemények.

De hasonlóképpen primitív attitűd az is, amely kételkedik bármely „gátló szer egészségességében”, s helyettük a „coitus interruptus”-t (vagyis a megszakított közösülést) és a havi vérzések figyelését ajánlja.. Elég szomorúnak mondható, hogy még ma is vannak, akik a korszerű családtervezés ismerete és alkalmazása helyett megbízhatatlan módszerekhez (vagyis önbecsapáshoz) folyamodnak. Ugyanez érvényes arra a valláserkölcsi attitűdre is, amely minden fogamzásgátlást elvet („egyik sem jó”), mondván: azért létezünk, hogy szaporodjunk. Ezt az irracionális bibliai parancsot emberi fajunk már alaposan túlteljesítette a Föld túlnépesítésével. Amit korántsem ellensúlyoz, hogy egyes országok, például hazánk lakosainak létszáma állandóan fogy (nálunk évente kb. húszezerrel). Az ilyen arányú népességfogyás egy kis nemzet számára veszélyes lehet. De még ez sem indokolja, hogy mindenáron több gyermek szülessen. A gyermekvállalás emberi jog, amit csak a körülmények mérlegelésével és tudatos családtervezéssel érdemes realizálni. Ezt a szemléletet kellene tanítani és módszereit elérhetővé tenni mindenki számára, a nem kívánt terhességek éa művi abortuszok megelőzése érdekében.

A kérdőív következő kérdése a fogamzásgátlás hiányával vagy sikertelenségével szorosan összefüggő terhesség-megszakítási attitűdre irányult, az elfogadás vagy elutasítás tisztázása érdekében. Feltételezésem szerint itt is ambivalens válaszokra lehetett számítani. Meglepő volt, hogy az elsőként említett választ („A népesség hazai fogyatkozásának egyik fő oka a sok művi abortusz”) csak a nők 4 és a férfiak 9%-a fogadta el illetve tekintette helytállónak. Már többen (a nők 12 és a férfiak 14%-a) inkább azzal értettek egyet, hogy „a terhesség megszakítása gyilkosságnak minősül, ezért elfogadhatatlan”. A legfiatalabbaknál – épp úgy, mint a vallásosaknál – ez az arány egészen 22%-ig emelkedett. Viszont jóval többen (a nők egyharmada és a férfiak 41%-a) úgy ítélték meg, hogy „a véletlenül vagy erőszak folytán létrejött terhesség megszakítása érthető” – vagyis elfogadható.

Még liberálisabb attitűdöt mutatott a nők 53 és a férfiak 48%-a azzal a véleménnyel, hogy „a létrejött terhesség megtartása vagy megszakítása a pár magánügye”. Nehezen dönthető el, hogy ez az attitűd semlegesnek és a szubjektiv döntéseket tiszteletben tartónak, vagy inkább közömbösnek és aszociálisnak nevezhető. Viszont megnyugtatónak tűnhet, hogy majdnem ugyanennyien egyetértettek azzal, hogy „megfelelő szexuális nevelés esetén művi abortuszokra alig kerülne sor”. Szociálisan nyilván előnyös lenne, ha e korszerű attitűd a gyakorlatban is érvényesülne. Érdemes egybevetni mindezt a saját tapasztalatok alapján adott válaszokkal:

„Abortusz után nem ép lelkű a nő, mert alapvető természetével ellenkezik.” „Életem egyik nagy keserűsége az abortuszom, amelyen 18 évesen estem át. Azóta is gyilkosságként élem meg, és senkinek se kívánom..” „Azokon a szociális körülményeken kellene változtatni, amelyek rákényszerítik az abortálásra a leendő anyát.” „Elfogadhatatlannak tartom az abortuszt abban azokban az esetekben, ha felnőttekről beszélünk, akiknek lenne lehetőségük gyereket vállalni.” „Nem kell és nem való mindenkinek gyerek. Jobban járna sok gyerek, ha meg sem születne, ahhoz képest ahogy később élnie kell.”,Ha tiltott lenne, akkor megint menne a zsebes pénz az orvosoknak, meg a brutálisabb módszerek, mint kötőtűzés.” „Ideje lenne véget vetni annak a férfiagyakba ágyazódott hiedelemnek hogy a kondom nem férfias..”

„Bár nem ítélek el senkit, aki abba a helyzetbe kerül, hogy így dönt, saját magamra nézve csak az életemet veszélyeztető, nagyon súlyosan fogyatékos, vagy erőszaktevésből fogant magzat esetén tudnám rászánni.” „A szexuális nevelésen túl fontos lenne a nehéz helyzetbe került lányok, asszonyok lelki és gyakorlati támogatása, szakemberek által. Nem szabadna őket magukra hagyni a döntés meghozatala előtt és után sem.” „Az abortusz szerintem is gyilkosság, de jól megfontoltan akár jogosan is dönthet úgy a pár, vagy az anya hogy mégis jobb, ha nem szüli meg a gyereket. Mindenesetre jobb lenne, ha többen döntenének az örökbeadás mellett,” „Én bevezetném, hogy 18 éves kortól elköttethesse magát egy nő akkor is,ha nincs gyereke.” „Mindenki maga dönti el, mit választ. A számára helyes döntés meghozatalában és a következmények feldolgozásában kéne segíteni, ítélkezés helyett.”

.Az elsőként idézett attitűd tipikusan vallásos-konzervatív jellegű: a nő „alapvető természetéről” beszél, ami nyilván transzcendens eredetű és nem az evolúció körülményei alakítják. A 18 évesen művi abortuszon átesett nő is csak a belénevelt konzervatív szemlélet miatt érzi ezt élete „nagy keserűségének” és gyilkosságnak. Teljesen egyetértek viszont azzal, aki szerint a leendő anyák szociális körülményein kellene változtatni. Annak is igazat adok, aki a gyermekvállalás feltételeivel rendelkező felnőtteknél tartja elfogadhatatlannak az abortuszt. Sok igazság van abban is, hogy „nem való mindenkinek gyerek”; csak persze konkretizálni kellene, hogy kinek és miért nem ajánlatos a gyermekvállalás. Azzal is egyetértek, hogy a terhességmegszakítás merev tiltása aligha javítana a helyzeten és káros lenne. De ugyanígy a kondomhasználat „férfiatlankénti” elutasítása elavult, ostoba előítélet.

Az idézetek második bekezdésében olvasható véleményekkel nagyjából egyetértek, bár azt túlzásnak tartom, hogy egy nő már 18 éves korában elköttethesse a petevezetékét, ha nem akar gyereket. Döntése ugyanis később megváltozhat, de a meddőségét megszűntetni már aligha lehet.

9. Vélemények a jó párkapcsolat jellegéről
és feltételeiről

Minthogy többrétegű, igen komplex attitűdről van szó, több kérdéssel vizsgáltam: például, hogy milyen jellegű párkapcsolatot tart a legkedvezőbbnek? Aztán: mi várható egy intim párkapcsolattól? Továbbá: milyen alapfeltételei vannak egy jó és tartós párkapcsolatnak? Ezzel kapcsolatos másik kérdés: Van-e jövője a házasság intézményének? Mindegyikre 4-5 előre megadott válaszlehetőséggel és saját tapasztalatokon alapuló, kötetlen vélemény-nyilvánítással lehetett reagálni.

a) A párkapcsolat kívánt jellegének attitűdje. Feltételezésemnek megfelelően a kérdezettek közel kétharmada az „egész életre szóló, kizárólagos párkapcsolatot, házasságot” preferálja. . Érdekes és magyarázatra szoruló különbség van a legfiatalabbak 44%-os és a magasabb iskolai végzettségűek 69%-os aránya között. Jóval kevesebben (a nők 17 és a férfiak 22%-a) választották az „egymást követően több, szerelmi jellegű kapcsolatot” Ugyanakkor a 20 év körüliek 31%-a választaná ezt; az életkor növekedésével viszont az arány folyamatosan csökken, egészen 8%-ig. Vagyis a fiatalok jóval hajlamosabbak az egymást követő, szukcessziv szerelmi kapcsolatokra. Ugyanakkor a vallásos kérdezettek közül csak 14% preferálná ezt, tehát még kevesebben, mint a nők 17%-a, szemben a nem vallásosak 24%-ával.

Még kevesebben szavaztak „egy állandó és több ideiglenes, hosszabb-rövidebb kapcsolat” mellett: a nők 7 és a férfiak 16%-a. Jellegzetes, hogy a férfiak aránya több mint kétszerese a nőkének, ami összefügghet a férfiak nagyobb szabadság- és változatosságigényével. Ez a különbség azonban kiegyenlítődni látszik „az egyéni függetlenséget nem veszélyeztető, változó kapcsolatokat” preferálóknál, vagyis a nők 11 és a férfiak 13%-ánál. Ez ugyan a válaszolók majdnem jelentéktelen kisebbsége, de a legfiatalabbaknál 15%-ot, a 40-50 éveseknél 16%-ot is elér. (A vallásosaknál persze csak 7%, a nem vallásosaknál viszont 15%.)

A párkapcsolatok jellegének igénye tehát eléggé megosztott, bár még dominál a hagyományos modell. Ugyanezt tükrözik az egyéni élményekre történő utalások:

„Hagyományos házasságban élek, mindketten ezt tartjuk fontosnak, és legnekünkvalóbbnak.” „Egy kapcsolat, csak akkor jó ha hagyunk egymásnak bizonyos fokú személyi szabadságot..” „Nem tudom megválaszolni a kérdést. A „végén” kiderül…” „Függetlenség és bizalom az alapja a hűséges és egészséges párkapcsolatnak is.” „Ahogy látom a férfiak egy hosszabb házasság után, kb. 40 éves kortól már inkább laza, kötetlen kapcsolatot akarnak.” „Olyan párkapcsolatot tartanék jónak, amely zár, – tehát kizárólagos, mert azért tiszteljem már meg a másikat azzal hogy nem kell más, mármint szexuális téren.”

„Bár nem vagyunk házasok, 12 éve élünk együtt, nem féltékenykedünk, szabadok vagyunk, egyikőnk se keresett máshol örömet.” „Rövid, lángoló szexuálisan erősen aktív kapcsolatot.” „Szerintem az a legideálisabb, ha fiatalon néhány – nem túl rövid – szerelem, kaland után megtalálja valaki élete párját. Kiélte magát és így már szívesebben marad hűséges.” „Egész életre szóló szerelmet, de tudom, hogy ez a legtöbb esetben teljesen irreális álom.” Stabil kapcsolatban vagyok, és sok diszkrét szeretőm van. „ „Eddig három kapcsolatom volt, és mindenikről úgy gondoltam, hogy egy életre szóló, de ami nem megy, nem kell erőltetni.”

„Alapvetően házasság- és monogámiapárti vagyok, de nem igaz, hogy nem vágyom más partnerekre is, és nem tudom kizárni, hogy lesz más is az életemben.” „Nem tudok választ adni erre, pillanatnyilag, a fölsorolt variációkból nekem egyik sem kedvező.” „Állandó szerelmi jellegű kapcsolatot, ami az egyéni függetlenséget nem veszélyezteti.” „Az egyéni függetlenséget nem veszélyeztető, változatos kapcsolatot állandó partnerrel.” „Volt részem több hosszabb és rövidebb kapcsolatban, de számomra mindig is a házasság intézménye volt iránymutató, mindig is családi életre vágytam. Remélem, hamarosan így is lesz.”

Az első bekezdésben idézettek hagyományos attitűdjében már némi elbizonytalanodás is érzékelhető; felmerül a „bizonyos fokú szabadság” és függetlenség igénye. A továbbiakban a házasságon belüli, tartós kizárólagosság inkább csak nosztalgia, a váltakozó, szabad kapcsolatok igénye mellett. A régi és az új kapcsolati normarendszer válságának tipikus tünete a „kiélési” elmélet, amely szerint a fiatalkori szexuális kalandok és „vágy-kiélések” után már könnyebb elfogadni egy tartósan kizárólagos kapcsolatot. Ez többé-kevésbé be szokott válni, bár nem garantálja a későbbi párkapcsolat kizárólagos jellegét. Előnye, hogy a többféle partner kipróbálása fejleszti az emberismeretet és önismeretet, reálisabbá teszi az elvárásokat a leendő élettárs iránt. Azonkívül a tanulás és pályakezdés időszaka után rendszerint más célok és ambiciók kerülnek előtérbe; ezek jórészt kielégítik a változatosság-igényt, s mellettük szükség van egy állandó, stabil, családi kapcsolatra. A szerelem igénye eközben „eljelentéktelenedhet” (bár könnyen felszínre hozhatja egy „kapuzárási pánik”). Az évek múlásával az erotika, a szerelmi társ mellett vagy helyett egyre fontosabbá válik a munkatárs és szellemi társ.

b) Mi várható egy intim kapcsolattól? A párkapcsolati elvárások négy válaszlehetősége közül a (többnyire fiatal) nők 56%-a és férfiak 69%-a „rendszeres és kielégítő nemi életet” vár; ezt az arányt az iskolai végzettség és egyéb különbségek nem nagyon befolyásolták. Tipikusnak tekinthető, hogy a férfiak erotikus elvárásai érzékelhetően nagyobb arányúak, mint a nőké. Érdekes, hogy váratlanul megfordul az arány az „életerős, saját gyermek(ek) létrejötte és felnevelése” elvárásánál:: a nők 29%-ával szemben a férfiak 37%-a preferálja ezt (valószínűleg a viszonylag kis, nem reprezentatív mintának köszönhetően). Viszont kiegyenlítődik a nemek aránya a „segítség az érvényesüléshez, egyéni célok eléréséhez” válasz hasonló mértékű (közel 25%-os) preferálásában. Ugyancsak hasonló, bár jóval magasabb a nemek aránya a „biztonság, megbecsülés, barátság és szolidaritás” elvárása terén: (nők 76, férfiak 70%). Ami azért kedvező, mert ez tekinthető az egyik legkorszerűbb elvárásnak. Nem véletlen, hogy éppen a magasabb iskolai végzettségűek választották a legmagasabb (78%-os) arányban. Ezt a képet erősítik meg a saját tapasztalatok említései is:

„Szeretnek, és valakinek én vagyok a legszebb, és a legfontosabb. Nagy erő és biztonság.” „A közös munka, a közösen létrehozott meleg családi légkör öröme. Közös sorstudat, hasonló célok.” „Szeretném azt érezni, hogy valaki mindent ismer bennem, és úgy szeret, ahogy vagyok. Az intimitás ennek az egyik legjobb kifejezője.”

„A valahová tartozás érzése, közösségben való lét..” „Vagyis sok embernek az elet ertelme.” „Az életenergiák újratermelődése, egymás fejlesztése, miközben magunk is fejlődünk.” „.A szerelem legszebb ajándéka a valódi intimitás, de nekem még nem sikerült örökre fenntartani.” „Együtt változni, jó csapatmunka, (közös pénzügyek, gyerekek felnevelése) emellett az egyéni célok, vágyak teljesítésének egyensúlya..” „Nem értek velük egyet, de saját véleményem nincs erről a kérdésről.”

„Úgy gondolom ez mind együtt és még sok-sok más dolog kell, hogy érvényesüljön….”. „Elfogadni, hogy a párunknak is vannak hibái, de azok számunkra elfogadhatóak legyenek – ezt addig kell keresni míg ilyen személlyel nem találkozunk!” „Szerelem (legalábbis eleinte), azután stabil, mély kötődés, az alapvető elfogadás és elfogadottság érzése.” „Kapcsolatokra akkor lenne csak igényem, ha rendszeres, gyakori szexre lenne igényem, akkor is csak kényelmi szempontból, hogy legyenek „kéznél” megfelelő partnerek.” „Amire vágytam volna, soha nem kaptam meg.”. „Nem értek velük egyet, de saját véleményem nincs erről a kérdésről.”

A párkapcsolati elvárások s jelek szerint egyrészt nagyon változatosak (illuzórikusak vagy reálisak), másrészt bizonytalanok és keresgélő vagy lemondó jellegűek. Mindez nem a legjobb előjel a házasság sikere szempontjából. Többnyire hiányzik a felkészültség; ezért a pillanatnyilag fontosnak érzett szükségletek és érdekek döntenek a párkapcsolati elköteleződésről, at egyéni életvezetés egyik alapvető feladatáról. Biztató jel viszont, hogy a romantikus ideálok mellett már megjelentek a kölcsönös szabadság biztosításának és az egyéni fejlődés kölcsönös segítésének elvárásai is.

c) A jó párkapcsolat alapfeltételeinek attitűdje. A megadott válaszlehetőségek közül hipotézisemnek megfelelően legtöbben (a nők 70%-a és a férfiak 74%-a) a „kölcsönös szerelem és szexuális összhang” tényezőjét választották. A 30 év felettieknél ez fokozatosan csökkent, egészen 50%-ig (ami eléggé érthető). Viszont hasonlóan magas volt a „kölcsönösen reális igények és elvárások egymástól” feltételének választási aránya. (a nők 67, a férfiak 74%). Ez az arány csak a vallásosaknál volt még magasabb (82%), a 30 éven felülieknél viszont már az 50%-ot sem érte el. Kicsit kevesebben tartották alapfeltételnek a „hasonló világnézet, értékrend és műveltségi szint” tényezőjét (a nők 52 és a férfiak 57%-a); vagyis elég sokan figyelmen kívül hagyták e tényező jelentőségét. Érdekes, hogy az „anyagi megalapozottság, megfelelő jövedelem, lakás stb.” csak a nők 21 és a férfiak 26%-a számára alapfeltétele egy tartós párkapcsolatnak. A nemek aránya kissé növekszik, de hasonló marad az „érzelmi és szexuális kizárólagosság, egy „harmadik” kizárása” feltétel választásánál: a nők 28 és a férfiak 34%-a szerint. (Ezek az arányok jócskán elmaradnak a feltételezettől.) Az attitűd problematikusságát jelzik a teljesen kötetlen válaszok is:

„Egymás egyforma szintű szerelemmel és vággyal való imádása, kölcsönös elköteleződés egymás iránt, közös célok, vélemények.” „A szerelem és a szexuális összhang nem feltétlenül tartozik össze. Az „egymással szemben támasztott elvárások” hibás megközelítés. Önmagunkkal szemben kell, hogy elvárásaink legyenek.” „A szerelem mulandó de az összhang attól még lehet maradandó is.” „Őszinteség, alkalmazkodókészség.” „. Fontos, hogy mindenkinek maradjon meg az önállósága, saját pénze, vagyona, értékrendje, szokásai.”

„Alapfeltétel: azt nyújtsa egyik a másiknak, amire szüksége van. Ez dinamikusan változó dolog.” „Alapvetően az összeillés. Egyébként, az igények kölcsönös kielégülése a párkapcsolatban, illetve, ezek hiánya esetén, a fejlett kommunikációs képesség az igények képviselésére.” „Nálunk a szexuális összhang hiányzik, ami komoly probléma, de próbálkozunk a megoldással.” „Érettség (életkortól függetlenül) realitásérzék, folyamatérzékenység, tolerancia, türelem, kompromisszumkészség stb.” „A hasonló világnézet, értékrend, műveltség szerintem fontos.” .

„A szerelem nem feltétele egy házasságnak, de a szexuális összhang, az igen, véleményem szerint.” „Nem árt persze a hasonló világnézet sem, de nem kizáró ok, ha nincs.” „Szerelmi alapok, a többi jön magától. Ha szeretik egymást, fejlesztik önmagukat, a kapcsolatot, akkor pénz is lesz, mélység is lesz.” „Ez szerintem egy nagyon nehéz probléma, mert a párkapcsolat nem csak a nemi és érzelmi szálról szól, hanem főképpen a többiről.” „Ha házasságról beszélünk, akkor az anyagi megalapozottság is fontos.”

A teljesen illuzórikus „alapfeltételektől” (pl. „egymás imádása”) az anyagi megalapozottságig szinte mindent megtalálunk a vélemények között. Fél igazság, hogy ne egymással, hanem önmagunkkal szemben legyenek elvárásaink; hiszen kérdés, hogyan fogadja a partner ezeket az elvárásokat (és mi az ő elvárásait). Egy szorosabb kapcsolatban az egymás iránti elvárásokat nem lehet kiküszöbölni. S minthogy minden ilyen elvárás az egyéni (testi és lelki) szükségletek partnertől várt kielégítésén alapul, ajánlatos mielőbb tisztázni, milyen szükségleteink kielégítését várjuk a partnertől és miért pont tőle? Vagyis miből gondoljuk, hogy hajlandó és képes is rá? Azonkívül ő miket vár el cserébe tőlünk. S mindezt meg tudjuk-e adni neki a továbbiakban bármikor; s ha igen, milyen feltételekkel?

A szerelem (és az „igazi” szeretet) ugyan állítólag feltétel nélküli; agapé, ahogyan a keresztények mondták. Valójában azonban nincs ilyen, mert valamilyen szükséglet és érdek minden önzetlenség mögött megtalálható. Ezek persze sokfélék lehetnek; tehát nemcsak a primitív, biológiai szükségletekre vagy anyagi érdekekre kell gondolni. Kedvező attitűd, hogy a szerelem (amely múlandó) és a kapcsolati harmónia függetlenek egymástól; hogy az őszinteség, bizalom és alkalmazkodókészség alapfeltétel, vagy hogy fontos a partnerek önállóságának megőrzése.

Érkezett néhány bővebben megfogalmazott vallomás is a válaszok között. Egy értelmiségi nő például a következőket írta: „Akkor jó egy házasság, ha a felek erősítik egymást, ha együtt többek, mint külön külön. A partnerek a házasságban is legyenek egyenrangúak, jó barátok, üzlettársak, szerelmes szeretők egyszerre. Mikor két ember úgy dönt, hogy összekötik az életüket, akkor felállítanak egy új, közös feltételrendszert, amit mindketten elfogadnak. Így vannak dolgok, amiről lemondanak (eddigi életükhöz képest), és lesznek dolgok, amelyek újak, csak közösen végezhetőek, és sok-sok örömet okoznak. Kell, hogy legyenek továbbra is egyéni célok, egyéni területek, de kellenek új közös célok, amiért mindkét fél szívesen tesz. A közösségvállalás a kedvessel, és az, amit kapunk egy társtól, egy kapcsolattól, az ellensúlyozza azt, amiről lemondtunk. Addig marad fenn egy házasság, amíg ez az arány pozitív előjelű. Természetesen senki nem képes tökéletes társ lenni, mindig lesz valami, ami nem az ideálisan elképzelt szerint alakult. De ez nem azt jelenti, hogy akkor ezt a tulajdonságot egy másik emberrel pótolom, pl. külső kapcsolattal. Vagy kiszállok belőle, és csalódásként élem meg a másságát. Nem! Meg kell tanulnunk lemondani bizonyos dolgokról és értékelni más bizonyos dolgokat. Hagyjuk, hogy változzunk. Ha megtaláltad a jót, ne hagyd el a jobbért (mindig találhatsz ilyet, mindenkinél van jobb), mert akkor elveszítheted a jót örökre.”

Kétségtelenül tiszteletre méltó, bár alapjában konzervatív álláspontról van szó, amelybe korszerű nézetek is keverednek (egymás erősítése, egyenrangúság, közös feltételrendszer kidolgozása, egyéni és közös célok stb.). Indokolt követelmény, hogy bizonyos dolgokról esetleg le kell mondani; a kérdés csak az, hogy miről? A lemondások kölcsönös engedmények a partnerek között. Kérdés, hogy érdemes-e lemondani az önmegvalósítás szempontjából lényeges dolgokról, például az egyéni szabadságról? Amibe a szabad kapcsolatlétesítés is beletartozik. Ez túl szigorú elvárás és korlátozás lenne a partner kedvéért Az idézett azt írja: „Hagyjuk, hogy változzunk” – de közben mintha elvárná, hogy mondjunk le minden változtatásról. A „hagyjuk…” megfogalmazás egyébként is azt jelenti, hogy semmit sem kell tennünk a változások érdekében; csak hagyni kell, nem kell vele törődni (akkor sem, ha minden marad a régiben).

Nem túl passzív ez az attitűd?

10. A szerelem elmúlásáról és a féltékenységről

A két említett probléma gyakran együtt jár, bár többé-kevésbé függetlenek egymástól. Mindenesetre egy intim párkapcsolatban nem egyformán kell számolni mindkettővel, hiszen a szerelem – ritka kivételektől eltekintve – a tartósabb párkapcsolati együttélésekben általában néhány éven belül elmúlik (ha volt egyáltalán). A féltékenység viszont vagy megjelenik, vagy nem; meg megjelenése sem a szerelem idején, sem utána nem szükségszerű.

A szerelem elmúlásának hatása a kapcsolatra, éspedig elsősorban a szexuális kapcsolatra. A megadott válaszlehetőségek közül – feltételezésemmel ellentétben – csak a nők egynegyede és a férfiak 30%-a jelölte meg azt, hogy „ha a problémák tartósan fennállnak, el kell válni és új partnert keresni”. (A legfiatalabbaknál viszont 40%.) Ez a válasz azt feltételezi, hogy a lángoló szerelem elmúlása és a szeretkezések csökkenése már elegendő ok a szakításra. Egy másik, szintén gyakori, és kissé közhely jellegű választ („Meg kell vizsgálni, ki a felelős a problémákért, s rábírni, hogy megváltozzon”) már csak a nők 15 és a férfiak 22%-a fogadott el.

Többen ugyan, de viszonylag mégis kevesen (mindkét nem kb. egyharmada) helyeselték, hogy „a szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dolgozni”. Pedig egyénileg is és a párkapcsolat, sőt az egész család szempontjából ez lehetne a legkedvezőbb attitűd. Ehelyett azonban viszonylag leggyakrabban külső segítséget várnak: mindkét nem 51-52%-a szerint „pszichológiai szaksegítséget kell igénybe venni a problémák rendezésére”. Szaksegítségre valóban sokszor lenne szükség, mert a partnerek képtelenek a konstruktív, autonóm problémamegoldásra. S minthogy nem keresnek, vagy nem találnak megfelelő szaksegítséget, inkább beletörődnek kapcsolatuk kiüresedésébe, s félrelépnek, vagy új partnert keresnek és elválnak. Ezzel kapcsolatban jóval többen hivatkoztak saját tapasztalataikra. Szemelvények:

„Ha elmúlik a szerelem és a szex is akadozik az a kapcsolat végét jelenti.” „Nem szeretnék még ebbe belegondolni sem!…” „A szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dolgozni, ám ennek lassan úgy is az lesz a vége, hogy majd el kell válni és új partnert keresni.” „. Az a tapasztalatom, ha a felek összeillenek, akkor a szerelem elmúltával is őszintén szeretik és tisztelik egymást, ilyenkor az esetlegesen felmerülő szexuális nehézségeket tudják és akarják is orvosolni”

„Előző kapcsolatomban ez történt. Mivel változtatni nem tudtunk (nálam nem lobbant fel újra a szerelem) így véget vetettem a kapcsolatnak.” „Sokáig harcolnék szakember bevonásával. De ha éveken keresztül nem jutunk egyről a kettőre, akkor mindketten jobban járunk, ha nem kényszerítjük magunkat ilyen pokoli helyzetbe. Tiszteljük egymást annyira, hogy elengedjük.” „Most eljutottam odáig, hogy segítséget kérjek. 19 év után nem kell, nem hiányzik a szex.” „Felmelegítve csak a káposzta jó, a szerelem nem.” „Megfelelő „erőfeszítésekkel” (ha a pár mind két tagja igényli azt) újra, és újra fel lehet dobni az együttléteket, ami a szerelmet is generálja.” „Hosszú kapcsolathoz nem kell szerelem. Ha elmúlik, akkor soha nem is létezett.”

„Meg kellene tanulni újra felfedezni a másikat, fontos az igyekezet és az együttműködés mindkét fél részéről,” „Könnyebb lecserélni valakit, mint rendbe hozni egy akadozó kapcsolatot. Ha a rendbetétel nem sikerült, vagy csak az egyik fél akarja tovább a kapcsolatot, akkor tartom reálisnak a válást.”

Ezek az elég ellentmondó tapasztalatok egyrészt a szerelemkultusz továbbélését és romantikus, misztifikáló jellegét mutatják; másrészt a kiábránduló lebecsülését, lefokozását is. A szerelem és vele együtt az érzelmi kötődés igénye sokakban még igen erős, s úgy gondolják, hogy ennek fő megnyilvánulása a mámoros, erotikus együttlétek extázisa. Ha ez hiányzik, vagy ritkul, a kapcsolat elveszti varázsát, s még belerondolni is rossz, hogy ilyenkor mi a teendő. A három fő lehetőség:: 1. úgy tenni, mintha észre sem vennénk, lemondani, kitartani; 2. azonnal összeülni és megbeszélni, változtatni (ha kell, szaksegítséggel; 3. nem erőltetni, inkább szakítani és új kapcsolatot keresni.

Egy hosszabb megjegyzés figyelemre méltó megoldást vázol: „Külső segítség is szóba jöhet, de a legfontosabb a mindig fejlődni akarás az egyének és a kapcsolat tekintetében is. Én háromszor lettem újra szerelmes a páromba 15 év alatt. A nem szerelmes idők mélyítést jelentenek, közös utat a kapcsolat egy másik dimenziójába,” Sajnos, nem fejtette ki bővebben, hogyan sikerült ezt elérnie, és milyen dimenziókba jutottak el szerelem nélkül; de az egyéni és kapcsolati fejlődés gondolatának preferálása követésre méltó. Ugyanis tanúsítja, hogy a párkapcsolat szerelem nélkül is lehet tartalmas és kreativ, mert lényege az egyéni és közös fejlődés. Ez pedig jó alapja a változatos, erotikus együttléteknek. A kölcsönös bizalom és őszinte kommunikáció lehetővé teszi a szerelmi képesség érettebbé válását, hevességének csökkenésével párhuzamos elmélyülését (vagyis új dimenzióját).

A féltékenységgel kapcsolatos attitűd. A válaszlehetőségek itt is szembeállították a konzervatív és a tudományosan megalapozott felfogást. Feltételeztem, hogy az előbbiek kaptak túlnyomó többséget. Ezek két variánsa csak árnyalatokban különbözik. Legtöbben (a nők 45 és a férfiak 42%-a, de a 30 év alattiak mintegy fele) azzal értettek egyet, hogy „vetélytárs vagy félrelépés gyanúja esetén jogos a féltékenység”. Mindkét nem további 20-21%-a pedig azzal, hogy „aki igazán szerelmes, az féltékenyen őrzi szerelmét”. A legfiatalabbaknál ez a válasz is jóval gyakoribb: (34%.) Az adatok azt is mutatják, hogy a nők valamivel hajlamosabbak a féltékenységre, mint a férfiak (amit szociálisan hátrányos helyzetük magyaráz).

De azért elég sokan (a nők 35 és a férfiak 41%-a) felismerik, hogy „a féltékenység betegség, ami tönkreteszi a kapcsolatot”. A legfiatalabbaknak ugyan csak egyötöde jutott erre a felismerésre, de az életkor növekedésével párhuzamosan ez az arány egészen 75%-ig növekszik. Azt viszont csak egy törpe kisebbség (a nők 8 és a férfiak 6%-a) ismeri fel (vagy el), hogy „a mai, férficentrikus társadalomban a féltékenység leküzdhetetlen”. Valószínűleg hozzájárult ehhez a válaszlehetőség elnagyolt, pontatlan fogalmazása, amely tulajdonképpen jóváhagyja a féltékenységet, mint leküzdhetetlent; holott csak nehezen leküzdhetőnek kívánta feltűntetni, legalábbis a patriarchális társadalmi berendezkedés miatt. (Amely viszont megváltoztatható.)

Az egyéni tapasztalatra hivatkozó bejegyzések itt is tovább színesítik a képet:

„ Én nem voltam féltékeny, csak utólag, amikor elhagytak egy másik nőért… de ez is csak a ragaszkodás, és a birtoklási vágy egyik megjelenési formája.” „A féltékenység véleményem szerint egy természetes érzés és viselkdésforma, aminek helye van egy egészséges párkapcsolatban, bár könnyen elmozdulhat patológiás irányba.” „Egy olyan szerelmi kapcsolatban, ahol az egyik fél jobban kötődik a másikhoz, a féltékenység érthető.” „Én is féltékeny típus vagyok, de igyekszem kezelni ezt magamban.” „Indokoltnak semmilyen esetben nem tartom. A kapcsolat biztonságának veszélybe kerülésekor szokott megjelenni – nálam féltés és szorongás formájában. De az talán nem féltékenység…?”

„Az a fontos, hogy kezelni tudjuk. Első lépés, hogy ismerjük fel.” „A túlzott féltékenység beteges lehet, az egészséges féltékenység szerintem minden kapcsolatban megvan.” „Az egészséges féltékenység akár még fel is dobhatja a szexuális kapcsolatot. „ „egészséges mértékű féltékenység kell egy kapcsolatban, még akkor ha tökéletes a bizalom.” „A féltékenység az magukban nem bízó emberek betegsége.” „Valahol a féltékenység is egy emberi játszma, azt hiszem. lehet provokálni is.” „Ha vetélytársnak (vagy csak annak tűnő) ember a közelben van, akkor sajnos elég gyakran felébred bennem ez az érzés.” „Akár életveszélyes is lehet. Kezelni kell, segíteni a féltékenységben szenvedőnek.” „Szerintem csak akkor betegség, ha alaptalan.”

A megjegyzések túlnyomó többségében a féltékenység „bizonyos fokig” természetesnek tűnik, főleg a kapcsolat veszélybe kerülésekor. Meg akkor, ha az egyik fél erősebben kötődik a másikhoz. Miért? Talán azért, mert önbizalmának gyengesége folytán hajlamos a függőségre. Gyengének érzi magát az esetleges vetélytársakkal szemben, ezért teljesen ki akarja sajátítani és féltékenyen őrzi partnerét, házastársát. („Te az enyém vagy, én a tiéd vagyok”) Ha pedig egymás magántulajdonai, akkor nagyon kell vigyázni, nehogy valaki eltulajdonítsa a partnert. Egy olyan világban, amelynek alapját a magántulajdon és a férfiuralom képezi, a féltékenységi hajlam járványszerűen terjed, szinte a levegővel együtt magába szívja mindenki és „féltékeny típusnak” születik.

Ez már kisgyermekkorban megnyilvánul, hiszen a kistestvér, vagy az óvodás pajtás is vetélytárs, és nem mindegy, hogy ki lesz a szülő vagy az óvónéni kedvence. Akkoriban kell(ene) megtanulni, hogy nem érdemes, sőt, nem is szabad kisajátításra törekedni. Ez gyakran nem sikerül, így később sokan átviszik a partnerkapcsolatba is. Természetesnek és jelentéktelennek tartják, nem ismerik fel a veszélyességét; azt, hogy nagyon könnyen elhatalmasodik, szenvedély-betegséggé válik, tönkre teszi a lelki és kapcsolati egyensúlyt. „Kezelni” épp ezért nagyon nehéz. Inkább megelőzni kell: felismerni, hogy veszélyes és ezért kerülendő. Ezt meg lehet tanulni, a féltékenység ugyanis nem születik velünk. Ez az attitűd tehát változtatásra szorul.

11. Vélemények a házasság és a család jövőjéről

A megadott válaszlehetőségek közül legnagyobb arányban, a nők 52%-a és a férfiak 55%-a szerint „A házasság, mint a család alapja, szükséges intézmény marad”. A házasságban élők és a vallásosak ezt az attitűdöt közel kétharmados arányban vallották magukénak. Feltételezésem szerint ez az arány várható volt, s jól tükrözi a keresztény kultúra évszázadaiban meggyökeresedett hiedelmeket. A kérdezettek kisebbik fele eltérő attitűdök között oszlik meg. Azt ugyan kevesen (a nők 4 és a férfiak 8%-a) válaszolta, hogy „túl sok kötöttséggel járó, idejétmúlt intézmény, amelynek nincs jövője”. De a 60 éven felüli válaszolóknál ez már 25%. A hivatalos statisztikából pedig tudjuk, hogy egyre kevesebben kötnek házasságot. Sőt, a gyermekek több mint egyharmada sem házasságban születik. A kérdezett nők és férfiak közel egyharmada szerint (ami a 40 éven felülieknél már 36%-ra, az elváltaknál pedig 38%-ra emelkedik) a házasság „világszerte válságba került, de új típusai jönnek létre”. S ehhez hasonló azok aránya is (a nők 29 és a férfiak 32%-a, továbbá az elváltak 47%-a!), akik szerint „a hagyományos házasság helyébe egyenrangú partnerek szabad kapcsolata lép”.

Az utóbbi három attitűd együttes aránya némileg ellensúlyozza, sőt, már-már megkérdőjelezi az elsőként említett sztereotípiát. Ennél az attitűdnél is sokan hivatkoztak saját élményeikre. Közülük néhány:

„Amíg létezik konzervativizmus, addig van jövője.” „Körülöttem mindenki (magamat is beleértve) elvált. A hagyományos házasság már nem működik.” „Partnerek szabad kapcsolata a házasság is, elvégre bármikor kiléphetünk abból is, ezért is találom feleslegesnek, csak egy csomó hajcihő a válás.” A házasság örök hűség fogadása, ak ezti nem tudja teljesíteni, ne kösse össze életét senkivel, sem polgári, sem egyházi tekintetben.” „Az én számomra fontos dolog a házasság, de a körülöttem lévőknél mást tapasztalok, így sajnos erre a kérdésre nem tudok válaszolni.” „Amennyiben jogszabályokat módosítanának svéd modell alapján itthon is átalakulna a férfi és nő kapcsolata minden tekintetben.”

„Részemről a papírok nélküli együttélés híve vagyok, de ha valaki jobban érzi magát egy házassági okmánytól, akkor azt se egyház, de még csak állam se korlátozhassa. Ugyanakkor az azonos neműek házasságát időszerű lenne elfogadni.” „A gyerekek egészséges pszichés fejlődése szempontjából elsődleges jelentőségű a harmonikus házasság.” „ A hagyományos házasság értékei megőrzendőek.” „A házasságot mindig is egy álszent és képmutató intézménynek tartottam. A monogámia talán még a nőtlenségnél is súlyosabb pszichikai teher.” „A házasság, mint a család alapja, szükséges intézmény marad.”

„A házasságok szétesése okának a pszichológiai analfabetizmust látom.” „Válságba került a házasság, de ettől függetlenül ez a legalkalmasabb intézmény arra, hogy egy család alapja legyen.” „Házasság nélkül is lehet jó egy párkapcsolat.” „lehetne jövője, ha a társadalom igényt tartana rá. Most éppen nem úgy néz ki, de lehet, hogy megmarad.” „környezetemben egyre több pár marad szimpla élettársi kapcsolatban, ettől függetlenül én hiszek a házasságban, és remélem visszanyeri a „becsületét” ennek intézménye.” Teljes reformra van szüksége a házasság intézményének.”

A bemutatott attitűdök egyik csoportja változatlanul kitartana a hagyományos házasság, vagyis a patriarchális monogámia mellett; a másik csoportba tartozók viszont ezt elavultnak, álszentnek és teljes reformra szorulónak tartják. Az előbbiek egyelőre többen vannak és félnek minden változástól, amit maguk körül tapasztalnak. Félnek az egyedül maradástól, a támasz nélküliségtől, a biztonságérzet elvesztésétől. Ahogy egy asszony írta: „Akár még egy férfi is ragaszkodhat egy nőhöz, ha igazán mélyen kötődik hozzá érzelmileg. Úgy gondolom, amíg szerelem és szeretet van, addig a pár meg tud elégedni egymással. Talán az is fontos, hogy kísérletezzen fiatalabb korban, hogy mire házasságra érett korba lép, addigra kellő tapasztalata legyen, és ki tudja választani azt a valakit, akivel le tud élni egy életet.. S még egy megjegyzés, véleményem szerint sajnos a házasság intézménye nem való mindenkinek. a férfiak és a nők bizonyos hányada egyszerűen alkalmatlan a hűségre. Azoknak nem kellene házasodni, de a gyakorlatban persze nem így van.”

Tipikusan hagyományos női gondolkozás példáját láthatjuk. Mély, érzelmi kötődés vágyik, amire azonban a férfiak (sőt, egyes nők is) kevésbé képesek, legfeljebb csak addig, amíg a szerelem tart. Ezért ajánlatos, hogy fiatalon kísérletezhessenek és majd a „házasságra érett korban” (vajon hány éves korra gondolt?) ki tudják választani az életre szóló „Igazit”. Aki pedig „alkalmatlan a hűségre”, az ne kössön házasságot. A hűség ebben a gondolatmenetben nyilván a teljes érzelmi és szexuális kizárólagosságot jelenti, vagyis a képtelenséget az érzelmi kötődés és a saját birtoknak tekintett partner megosztására. Ez az egyik fő jellemzője a hagyományos házasságnak. A férfiak „félrelépései” persze mindig is megkérdőjelezték ezt, de általában titokban történtek, így a nők nem vették észre (vagy legalábbis úgy tettek). Mióta viszont a nők is egyre inkább „félrelépnek”, ez az álszent hűség-eszmény már aligha tartható Csak még kevesen jöttek rá, hogy a hűség nem azonos a kizárólagossággal, mert lényege a szolidaritás, egymás jogos érdekeinek tiszteletben tartása

Ha ezt a hagyományos házasság akadályozza, akkor változtatni kell rajta; ezt sokan sejtik és egyre többen igénylik – csak még bizonytalanok.

A szerelem elmúlásának és a szexuális problémák kezelésének attitűdje gyakran együtt jár. Bár többé-kevésbé függetlenek egymástól. A megadott válaszlehetőségek közül – hipotézisemmel ellentétben – csak a nők 25%-a és a férfiak 30%-a jelölte meg azt, hogy „ha a problémák tartósan fennállnak, el kell válni és új partnert keresni”. (A legfiatalabbaknál viszont 40%.) Egy másik, szintén sztereotip jellegű választ (Meg kell vizsgálni, ki a felelős a problémákért, s rábírni, hogy megváltozzon”) már csak a nők 15%-a és a férfiak 22%-a fogadott el.. Többen ugyan, de viszonylag mégis kevesen (a nők 27%-a és a férfiak 35%-a) helyeselték, hogy „a szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dolgozni”. Pedig egyénileg is és a párkapcsolat, sőt az egész család szempontjából ez lehetne a legkedvezőbb attitűd. Ehelyett azonban viszonylag leggyakrabban külső segítséget várnak: a nők 51%-a és a férfiak 51,5%-a szerint „pszichológiai szaksegítséget kell igénybe venni a problémák rendezésére”. Szaksegítségre valóban sokszor lenne szükség, mert a partnerek képtelenek a konstruktív, autonóm problémamegoldásra. S inkább beletörődnek kapcsolatuk kiüresedésébe, vagy új partnert keresnek és elválnak.

Ezzel kapcsolatban jóval többen hivatkoztak saját tapasztalataikra. Szemelvények:

„A szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dologzni, ám ennek lassan úgy is az lesz a vége, hogy majd el kell válni és új partnert keresni.” „. Az a tapasztalatom, ha a felek összeillenek, akkor a szerelem elmúltával is őszintén szeretik és tisztelik egymást, ilyenkor az esetlegesen felmerülő szexuális nehézségeket tudják és akarják is orvosolni.” „. Én háromszor lettem újra szerelmes a páromba 15 év alatt. A nem szerelmes idők mélyítést jelentenek, közös utat a kapcsolat egy másik dimenziójába,” „Ha elmúlik a szerelem és a szex is akadozik az a kapcsolat végét jelenti.” „Nem szeretnék még ebbe belegondolni sem!…”

12. „Szexuális forradalom” – vagy kultúra és
nyitottság?

Egy kérdés azt vizsgálta: „Mi a véleménye az úgynevezett szexuális forradalomról?” Itt két válaszfajta dominált. Viszonylag legtöbben (a nők és a férfiak kb. egyharmada) úgy vélekedtek, hogy „sajnos, megtörtént, ezért lazultak az erkölcsi normák, sokan félrelépnek”: Valamivel kevesebben (mindkét nemnek nagyjából egynegyede) gondolják azt, hogy „a nők társadalmi méretű egyenrangúsítása jelentene forradalmi változást”. Még kevesebben (a nők és a férfiak kb. egyötöde) gondolják azt, hogy „állítólag már lezajlott, amit nem hiszek, mert nem érzek változást”. Végül pedig csak a nök 8%-a, viszont a férfiak 20% ítéli úgy, hogy „ma inkább „antiszexuális forradalom” van, erősödött a szexuáltabu”. Ez elég jelentős és jellemző különbség a nemek attitűdjei között, s magyarázatra szorul.

Mindebből az is nyilvánvaló, hogy a válaszolók többsége nem nagyon ismeri és érti a szexuális forradalom fogalmát. Egyrészt tévednek azok, akik azt hiszik, hogy már megtörtént, mert csak azokra a sajtóhírekre alapoznak, amelyek ezt, mint (az 1960-70-es években) megtörtént jelenséget emlegetik, s nem ismerik azokat a megalapozott elemzéseket, amelyek kimutatják e hiedelem eredetét: a fogamzásgátló tabletták megjelenésének és a pornoipar fellendülésének liberalizáló hatása stb. S azt, hogy ezek a felszínes és átmeneti változások alig módosították a nemek viszonyát és a társadalom patriarchális jellegét. Az a tény, hogy többen „lépnek félre”, még nem szexuális forradalom; mint ahogy egy konzervatív hullám sem jelent „antiszexuális forradalmat”, inkább a forradalom fogalmának devalválását. Viszonylag kevesen ismerték fel, hogy csak a nők társadalmi méretű egyenrangúsítása jelentene forradalmi változást. Kérdés azonban, hogy az így válaszolók fölmérték-e az egyenrangúsításból eredő követelményeket. Az egyéni tapasztalatra hivatkozások is a bizonytalanságot szemléltetik. Ennek példái:

„Ilyen dolgokról még nem gondolkodtam. Több információra lenne szükségem.” „Meg is történt, meg nem is.. .olyan mint a feminizmus (férfiasított nőiség). Azt hiszem, nem igazán tudom, milyen forradalomnak kellene jönnie.” „Szintén a pszichés degenerálás eszköze, és arra szolgál(t), hogy a népet könnyebben lehessen az orránál fogva vezetni,” „Szerintem nagyon jó dolog volt, úgy gondolom, ma sokkal egészségesebb, egyenrangúbb a párkapcsolat, mint a szexuális forradalom előtt.” „Nem tudom, lehet, hogy régen rosszabb volt, mert szorongtak, és még inkább tabu volt, de ami most van, az sehogy sem jó.”

„Számomra annyit jelent, hogy nyíltabban beszélhetünk arról, amit eddig titokban, de mindig is megtett az emberiség.” „A szexualitás elvesztette a jelentőségét, a titokzatosságát, a beavatás-jellegét. Szinte kötelező átélni tizenévesen, különben „lúzer”-ként kezelik a kortársak azt, aki nem próbálja ki.” „Az interneten szerintem most is ez zajlik, és sajnos előtérbe kerültek a szexuális devianciák is.” „Nem hiszem, hogy létezik ilyen… nem is hallottam róla.”

„Lezajlott, következményeit most érezzük igazán… egyfajta túlkapást érzek.” „Bizonyos szempontból megszűnt tabunak lenni a szexualitás (média, pornográfia), a családokon belül, és, az oktatásban azonban még sokszor tabutéma a szex.” „A szexuális forradalomnak áldozatul esett az érzelmi élet színes világa…. az emberi értékek íródnak felül a szexuális szabadossággal.” „Inkább szexuális káosz van, mint forradalom. Egyszerre van jelen túlzott erkölcsösség és a szexuális tabumentesség.” Az ember uralkodni szeretne mindenen, azokon a dolgokon is, amin nem tud. Ezért forradalomnak nevezi azt, ha sikerül kizökkentenie a dolgokat a természetes medrükből.”

Ezek a vegyes és sokszor egymásnak ellentmondó attitűdök tájékozatlanságról és találgatásokról tanúskodnak. Az utolsóként idézett vélemény már kissé nagyképű tudálékoskodás. De vannak figyelemre méltóbb gondolatok is; pl. amikor valaki ezt íeja: „Szerintem a „szexuális forradalom” még várat magára. Az igazi szexuális forradalom akkor érkezhet el, ha egy társadalom lélektani kulturája is megváltozik (ezzel együtt morálja, politikája, értékrendje, nevelési elvei stb.), ugyanis a szexuális kultura csak a pszichológiai kulturáltság fejlődésébe ágyazva képzelhető el. Az érett szexualitás érett személyiséget feltételez.” Úgy tűnik, indokoltan mutat rá a lélektani kultúra és a személyiség érettségének jelentőségére; csak éppen egy alapvető, szociális szempontot felejt ki: a férfiak és nők hatalmi viszonyának az egyenrangúságon alapuló rendezését. Holott ez nemcsak a szexuális forradalomnak (ami nem volt és csak reformok pótolhatják), hanem a házasság jövőjének is „perdöntő” kérdése.

B) Ezzel kapcsolatban joggal merül fel a nemek állítólag egymástól különböző „természetének” kérdése. A kérdőív az erre irányuló véleményeket is vizsgálta. Annak a közhiedelemnek az elfogadására kérdezett rá, amely szerint a nők kizárólagosságra, a férfiak viszont változatos kapcsolatokra törekszenek. Bár ennek megerősítését feltételeztem, a válaszlehetőségek közül a legtöbben mégis azt jelölték meg, hogy „ez a körülményektől és neveléstől függően egyénenként különböző”, éspedig a nők 68 és a férfiak 60%-a szerint. (Az idősebbeknél 70% fölötti arány is előfordult.) Azt viszont a férfiak 10%-kal nagyobb arányban (33%-ban) vallják, mint a nők (23%), hogy „nem igaz, mert a legtöbb nő is szereti a változatosságot, s ugyanúgy joga is van hozzá”.

Ez mind jogi, mind szexuálpszichológiai szempontból igaznak tűnik, de ugyanakkor az is közismert (lehetne), hogy egy patriarchális társadalomban a nők erősebb biztonságigényük és hátrányos helyzetük folytán jobban kedvelik a stabil, kizárólagos kapcsolatot. Mindenesetre elég jelentéktelen kisebbség vallja azt, hogy „egyetértek, magam is ezt tapasztalom, a női és férfi természet ugyanis különböző” (a nők 12 és a férfiak 16%-a). Vagyis egy patriarchális mitoszt már csak ennyien fogadnak el; s ez szociálisan kedvezőnek mondható. Látszólag ellentéte, bár inkább kiegészítője ennek, hogy a nők 15 és a férfiak 21%-a szerint „azért nem igaz, mert sok férfi is partnere kizárólagos birtoklására törekszik”. Ez ugyanis elég kétértelmű attitűd, amit lehet „férfi-hűségként” vagy a férfiak által elvárt hűségként értelmezni, de jelentheti azt is, hogy a partnerek kölcsönösen egymás birtoklására törekszenek, ami vetélkedő féltékenységhez, s ezzel a kapcsolat megrontásához vezethet.

A saját tapasztalatra hivatkozások ezt többek közt így színezik:

„Valóban több nő törekszik kizárólagosságra és több férfi változatosságra (ami az őstermészetből adódik..” „Széles körű tapasztalatom szerint minden férjes nő is előbb utóbb félrelép. Néha a „megközelíthetetlen” nők is megadják magukat végül. Talán más a ritmusuk.” „A nők az évszázadok alatt beléjük nevelt példát követik, ami megspékelve a birtoklási vággyal kizárólagos kapcsolatra törekvést eredményez. De az alap-ösztön a nőknél is a változatosság.”

„Egyetértek, de természetesen mindig vannak kivételek, és a helyzet fordítva is előfordulhat.” „Nem véletlen, hogy egyes kultúrákban a férfiak poligámiában élhetnek.” „A nők részéről általában igaz, a férfiaknál mar szinte tendencia az elkötelezettségtől való félelem.” „Személyiségtől függ, ki mennyire szabados, nem a nemektől. Nőknek nem illik annyira beszélni erről, emiatt sok a tévhit.” „Röhejes, hogy álszent módon megkövetelik a férfiak a feleségük teljes hűségét, önmaguknak pedig teljes szabadosságot.” „Mindenki igényelheti a biztonságot és kalandokat is, kérdés hogy egyik hogyan hat a másikra és a felek meg tudnak-e egyezni.”

Kiegészítésként érdemes bővebb megjegyzéseket idézni. Az egyik így szól: „Nem lehet így általánosítani, mindenki más és más személyiséggel rendelkezik, ami függ a neveltetésünktől, a környezetünktől, tapasztalatainktól. Abban egyetértek, hogy a nők és a férfiak gondolkodása különböző, mert mások a céljaik, a nő persze hogy kizárólagosságra törekszik, mivel biztonságban akarja tudni magát és az eljövendő gyermekeit. Bár, ha egzisztenciálisan olyan szinten áll, hogy egyedül is fel bírja nevelni a csemetéit, akkor ez sem igaz A férfi pedig szét akarja szórni a spermáit, ahogyan az evolúciós pszichológia állítja.”

A kérdezett indokoltan állapítja meg, hogy nem érdemes általánosítani. Az ugyan pontatlan fogalmazás, hogy mindenki más személyiséggel születik, hiszen legfeljebb idegrendszeri adottságokról lehet szó a születésnél, a személyiség később, fokozatosan alakul ki, de valóban a jelzett tényezőktől függően. Itt viszont ő esik az általánosítás hibájába, amikor kijelenti, hogy a nemek gondolkozása különböző, mert mások a céljaik. Elfelejti, hogy ez azonos neműekre is érvényes, hiszen nekik is mások a céljaik stb. Ugyanígy a biztonságigény intenzitása sem a biológiai nemtől függ, hanem a körülményektől; de ugyanez érvényes a változatosság-igényre is. A ma divatos evolúciós pszichológiára többen is utaltak. Például így: „Általában igaz – az evolúciós pszichológia szerint legalábbis mindenképp –, de én például nem törekszem birtoklásra és ezt soha nem is tettem korábbi kapcsolataimban sem, illetve a változatosság mindkét fél számára – jó esetben – a kapcsolaton belül is elérhető.”

A közbevetett „legalábbis” már az evolúciós pszichológiával kapcsolatos fenntartásokra utal. De itt nem is ez a lényeges, hanem az, hogy a változatosság egy adott kapcsolaton belül is elérhető. Csak tudni kell hozzá játékosan és kreativan variálni, új és új helyzeteket teremteni. Egy másik vélemény: „Egyetértek, mert azt mondják, evolúciós, génátörökítő szempontból különböző volt a két nem érdeke. persze erre rárakódott a civilizáció, a család, az egyén személyes tapasztalatai, neveltetése.” Ha valaki csak azért ért egyet, mert „azt mondják…”, de rögtön hozzáteszi, mi minden rakódott rá az evolúciós örökségre, akkor valószínűleg jó irányban kutakodik. Szóval ez az attitűd is alakulóban van.

C) Ha nincs lényeges különbség a nők és férfiak gondolkozásmódja és szexuális igényei között, akkor érdemes megvizsgálni, hogyan értékelik a kérdezettek az egyenrangú, nyitott párkapcsolatot. Minthogy ez az attitűd szorosan összefügg a féltékenységgel, valószínűnek tartottam, hogy itt is a konzervatív nézetek lesznek túlsúlyban. Öt válaszlehetőség állt rendelkezésre (+ a szokásos, szabad válaszok). Nem meglepő, hogy a válaszolók mintegy fele (a nők 48 és a férfiak 52%-a) számára „nem világos, hogy a nyitottság mit jelent és meddig terjedhet”; így aztán sokan nem is tudtak érdemben állást foglalni. Valószínű, hogy az egyenrangúság fogalmát is korlátozottan értelmezik és nem terjesztik ki pl. a szexuális viselkedésre.

Tény, hogy az egyenrangúságot és a nyitottságot is többféleképpen lehet értelmezni, s az értelmezések nemcsak eltérőek, hanem ellentétesek is lehetnek. A tájékozatlanságot és az előítéleteket – legalábbis eddig – pedig jóformán senki sem próbálta megszüntetni. Nem csoda, hogy a kérdezettek kb. 10%-a mindegyik válaszlehetőséget kihagyta. A többi válasz aránya viszont nagyon megoszlott. A nők és a férfiak jó egyharmada szerint „az egyéni szabadság mértékében meg kell egyezniük a partnereknek”. Ez korszerű álláspontnak tűnik, bár az egyéni szabadság területei és mértékének igényei általában homályosak és relatívak. S valószínűleg ritkán fordul elő, hogy nemcsak általánosságban és hallgatólagosan, hanem konkrétan is megegyeznek az egyéni szabadság mértékében (nem is szólva arról, hogy az igények idővel változhatnak, így módosítani kellene a megegyezést).

Elvileg is elég kevesen értenek egyet azzal, hogy „egyenrangú partnerek ne sajátítsák ki és ne korlátozzák egymást” (a nők 11 és a férfiak 14%-a), vagy hogy „a házastársak, mint egymással szolidáris jó barátok, szabad emberek maradhatnak” (a nők 13 és a férfiak 15%-a). Ezek ugyan jól hangzanak, de szintén többféleképpen értelmezhetők. Az a korszerű attitűd viszont, amely szerint „a hűség nem azonosítható az érzelmi és szexuális kizárólagossággal”, a nők 11 és a férfiak 14%-a kivételével elutasításra talált. Nem meglepő ugyan, hogy a vallásosaknak csupán 9%-a, míg a nem vallásosak 15%-a fogadta el, de az már inkább, hogy a 60 éven felüliek aránya 42%. Ez utóbbit az is magyarázhatja, hogy az idősebbek közül sokan már „félrelépési” tapasztalatokkal is rendelkeznek, de megmaradtak a házasságban. Mindezek a zavarok plasztikusan tükröződnek a saját tapasztalatokra hivatkozásokban:

Úgy gondolom, hogy a hűség igenis egyenlő az érzelmi és szexuális kizárólagossággal.” „Én néha megcsalom a párom,de ha kiderülne,hogy ő is megcsal, vagy csak a gyanú felmerülne nagyon rosszul esne nekem.” „Az egyenjogú és a nyitott házasság nem szinonímák. Legyen egyenjogú, de egy házasság, amint nyitottá válik, elveszíti értelmét, azt, ami miatt megkötötték.” „Éz csak akkor járható, ha mindkét félnek erre van igénye. Ha viszont kölcsönös és őszintén saját elhatározás van benne, működhet.”

„Kivételesen kiegyensúlyozott és diszfunkcióktól mentes lelkivilággal kell rendelkeznie a két félnek ahhoz, hogy egy nyitott kapcsolat működőképes legyen.” „A gyakorlatban ilyet nem láttam, csak előbb-utóbb zátonyra futott házasságokat. Lehet, hogy a nyitott házasság csak fogalmi szinten létezik, és soha nem valósítható meg.” „ Nyitott kapcsolatban akkor van értelme együtt maradni ha van gyerek, vagy egyik oldalon sok a lóvé” „csak két hasonló elvű és önmagában szexuális és egyéb téren is magabiztos egyénnél működhet jól „ „Ha ok ketten ezt igénylik, rendben, de akkor minek összeházasodni?”

Még bőven lehetne hasonló véleményeket idézni, mert a nyitott párkapcsolat lehetősége és „veszélye” sokak fantáziáját megmozgatta. Rengeteg aggály merült fel, de kiderült, hogy a nyitottságot, vagyis az együtt élő partnerek egyenrangúságát és viszonylagos szabadságát az érzelmi és erotikus kapcsolatok tetszőleges szabadságával és a házastárs elhanyagolásával azonosítják – vagyis teljesen félreértelmezik Az elsőként idézettnek azt válaszolnám, hogy az érzelmi és szexuális kizárólagosság nem a hűséggel, hanem a rabsággal egyenlő. A második idézet egy tipikus „mácsó” mentalitás: a férfinek szabad félrelépni, a nőnek nem! (Nesze neked egyenjogúság és egyenrangúság!) Viszont reális megállapítás, hogy a nyitott (tehát szabad) párkapcsolat csak akkor működőképes, ha mindkét fél igényli és mindketten erre felkészült, érett, kiegyensúlyozott személyiségek. Az a tény, hogy a mai társadalomban nem könnyű megvalósítani, még nem jelenti, hogy csak elméletileg létezik.

Egy csalódott férfi érdekes sorai: „Szentül hittem a monogám házasságban, míg az (ex) feleségem meg nem csalt, elég rendszeresen. Én ezt nem tettem meg. Nem tudom elfogadni a nyitott házasságot, a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot, pláne a tartós viszonyt. Egyetlen botlás még szerintem bocsánatos bűn, de a tartós külső kapcsolat számomra elfogadhatatlan. PS: Igen tisztelt Dr. Úr, csaknem valamennyi könyvét olvastam, sokat még tizenévesként. Nagyon szimpatikusnak tartottam a válaszait a szexualitás természetességének érzését, de a nyitott házasság eszméjét – pláne mint korszerű és modern életstílust – ma is elfogadhatatlannak tartom. Azonban a környezetemben élők nagy százalékának van külső kapcsolata, vagy eleve a nyitott házasság mellett tették le a voksukat – már a kezdetektől. A nyitott házasság lassan normává vált és itt a nők is jócskán kivívták egyenjogúságukat. Monogám, heteró férfi vagyok: ki fogok halni?”

A névtelen vallomástevő esete nyilván alaposabb elemzésre szorulna. De minthogy erre nincs lehetőség, irónikus soraira csak annyit válaszolhatok, hogy sem a monogámia, sem a heteroszexualitás nem fog kihalni, csak fokozatosan változik, mint minden ezen a bolygón. Attól viszont még messze vagyunk, hogy a többség normaként fogadja el a nyitott párkapcsolatot.

Érdemes ezt összehasonlítani egy nő vallomásával: „A nyitottság nem azt jelenti, hogy mindkét fél azt csinál, amit akar, úgy mint azelőtt. Akkor minek álltak össze? Vannak dolgok, amit nem tehetek meg házasságban. Igenis, ez felelősséget jelent önmagunk és a másik iránt, és figyelembe kell vennünk a másik ember érzelmeit, elképzeléseit is. Számomra a nyitottság azt jelenti, hogy mindent megbeszélünk egymással, ha gondunk van a másik viselkedésével, azt is, ha valamit máshogyan szeretnék. Ugyanakkor a jó dolgokat is észrevesszük, kihangsúlyozzuk, ezzel erősítjük egymást. Nem hagyjuk ki egymást semmi jóból, ha lehet, mert ezzel is örömet akarunk okozni egymásnak. Nyitottan viselkedünk egymás világnézete és a világ felé is. Nem értünk mindenben egyet, de ez nem ok arra, hogy ne Igyekszünk elfogadni egymás másságát. Titkos külső kapcsolat kizárt, ezzel megaláznánk és mélyen megbántanánk a másikat… Érdemes egy életet szánni egy kapcsolatra, csodákat hozhatunk ki belőle.”

Lehet, hogy az olvasó számára meglepőnek tűnik, de szexuálpszichológiai szempontból teljesen egyetértek ezzel a vallomással. A nyitottság értelmezését illetően épp úgy, mint az őszinte megbeszéléseket és egymás másságának elfogadását illetően. Sőt, azt is, hogy a „titkos külső kapcsolat kizárt”, mert ez megalázza a partnert! Hangsúlyozandó, hogy a titkos külső kapcsolat; vagyis nem minden külső kapcsolat tilos! Hiszen minden kapcsolatot meg lehet beszélni és közösen értékelni. Ez is hozzáállás, szemlélet és attitűd kérdése. Vagyis a szexuális kulturáltság kérdése, amit az utolsó kérdésünk vizsgált.

D) A kérdés”Milyennek ítéli a felnőtt férfiak és nők szexuális kultúráját hazánkban?” A válaszlehetőségek közül csak a nők 12 és a férfiak 9%-a számára tűnt úgy, hogy „nálunk a nők szexuálisan kulturáltabbak, mint a férfiak” (bár a legfiatalabbak 15%-a szerint van így). Viszont alig néhány százalék értett egyet azzal, hogy „a férfiak helyzetük és igényeik folytán nagyobb szexuális műveltségre tettek szert”. (Ez a párkapcsolatban élők szerint is csak 6%.) A nők egynegyede és a férfiak egyharmada szerint: „Sajnos, nálunk a szexuális viselkedés színvonala mindkét nemnél nagyon alacsony”

Ám hasonló arányban gondolták úgy, hogy „aligha maradunk el ezen a téren a nyugati országoktól”. Nem feltétlenül ellentétes ezzel, hogy mindkét nemnek közel fele szerint „sokan küzdenek szexuális zavarokkal a tudatlanságuk és előítéleteik miatt”. Végül pedig majdnem ugyanennyiük szerint „a bajok oka, hogy nincs korszerű szexuális nevelés, tanácsadás és gyógykezelés”. Nem meglepő, hogy mindkét utóbbi válasszal a vallásosak kevésbé értettek egyet (38%), mint a nem vallásosak (de ők is csak 50% körül). A saját tapasztalatra hivatkozó megjegyzések választéka itt is gazdag. Pl.:

„A férfiak csak akkor kulturáltak szexuálisan, ha van egy megfelelő nő, aki megtanítja őket, milyen a valódi szeretkezés.” „Az emberek szexuális kultúráját a gyerekes infantilizmus jellemzi.” „Mivel nő vagyok, csak a férfi partnereimről tudok nyilatkozni. Volt, aki 26 évesen nem tudta mi az a clitoris és a női havibaj. És sokaknak nagyon szegényes a szexuális kultúrájuk.” „A barátaimból kiindulva jónak mondhatom, bár találkoztam problémás esetekkel.” „A segítségre szorulók is csak korlátozott mértékben juthatnak hozzá tanácsadáshoz (kevés helyen van, anyagilag nem elérhető sokak számára).” „Többet kellene beszélni róla. És nemcsak beszélni, hanem valamilyen módon tanítani”.

„Nincs tapasztalatom a témában.” „Sajnos vagy nem sajnos, nem vagyok jártas mások szexuális életében, szokásaiban, ezért nem nyilatkozom róla; de a szexuális felvilágosítás kérdése hazánkban még mindig megoldatlan.” „A régebbi generációk esetében sajnos még nagyobb arányban van meg a tudatlanság és az ehhez társuló előítélet.” „Katasztrofálisnak tartom!!! Csak arra jó, hogy fájdalmat okozzanak egymásnak..Nem beszélhetünk kultúráról, azt hiszem,. ez már csak húspiac… sajnos .. Saját tapasztalatból tudom, illetve a nálam 10 évvel fiatalabb barátnőim beszámolóiból.. A baj oka a társadalmi normák fellazulása.”

Ami az idézett attitűdökre általában jellemző, a tapasztalatlanság és az értékelés megalapozatlansága. Feltűnő az is, hogy „szexuális kultúrán” kizárólag az erotikus kultúrát, a szeretkezések kultúráját értik, holott az erotika csupán az egyik rész-területe a szexuális viselkedésnek, a nemi szerepviselkedés (és a reproduktív viselkedés) mellett. Egy jellemző vélemény: „Nagyon szegényes ez a kultúra. Se a nő, se a férfi nem tudja, hogy hogyan okozhat magának maximális örömet, illetve, hogyan juttathatja el partnerét a csúcsra, hogyan nyújthat a lehető legtöbb örömet a másiknak és magának. Általában házasságon belül, de ott is ritkuló, szegényes szexuális kapcsolatban élnek az emberek.”

A hazai szexuális viselkedést általánosan értékelő attitűd tehát kialakulatlan és csak néhány, vélt hiányosság emlegetésével próbálják frázisszerűen pótolni. Ennek az lehet a magyarázata, hogy érdemleges véleményt egy kultúráról csak az tud megfogalmazni, aki már próbált tájékozódni és már kialakított magának valamilyen kultúrát, szemléletet, normarendszert.. A feltett kérdésekre válaszolók számára ugyan nem teljesen közömbös a szexuális kultúra – főleg annak erotikus oldala! –, de még nem jutottak el addig, hogy komolyabban utána nézzenek. Megelégedtek az innen-onnan (újságokból, elektronikus médiából, pletykákból stb.) felszedett, kétes információkkal..

Hajlandóságuk a feltett kérdések megválaszolására mindenesetre pszichoszociálisan kedvezőnek mondható, szemben azokkal, akik nem vették a fáradságot, hogy megpróbáljanak válaszolni. Erre az egyik kérdezett is felhívta a figyelmet: „Mivel nincs külön ilyen kérdés, ide írom a kérdőívvel kapcsolatos véleményemet: Torzíthatja majd az összképet, hogy a legproblémásabb vagy legbigottabb emberek nem töltik majd ki, tagadva problémáikat vagy felháborodva magának a témának az említésén.”

Összefoglalás

A kérdőív 26 kérdésére adott válaszok többségükben megfeleltek a vizsgálat kezdeti hipotéziseinek. Vagyis a feldolgozott adatok szerint a vizsgált minta szexuális attitűdei jelentős ismerethiányról és előítéletekről, a hagyományos szexuáltabu gyengülő, de még elég erős hatásáról tanúskodnak. Különösen érzékelhető ez a szexuális kommunikáció fejletlenségében; abban, hogy sokan (a kérdezettek közel fele) még a partnerükkel is nehezen tudnak őszintén és gátlásoktól mentesen beszélni a szexualitásról. (Bár ennek jelentőségét a többségük elismeri, hiszen vannak szexuális-partnerkapcsolati problémái.)

Az egyik alapvető attitűd-probléma, hogy a kérdezettek mintegy kétharmada az emberi szexuális viselkedést ösztönösnek, velünk születettnek tartja; így a tanulás szerepe bizonytalan és elhanyagolható. Vagyis nem kell tanulni, jön magától; csak a körülményekre kell ügyelni. Akik viszont mégis tanulandónak tartják, azok nagyon hiányolják a tanácsadásokat és tanfolyamokat

Másik, problematikus attitűd, amely a nemi életet elválaszthatatlannak tartja a szerelemtől. Ez a romantikus illúzió már csak a válaszolók kb. egyharmadára volt jellemző, s inkább a nőkre, mint a férfiakra. A válaszolók közel fele viszont felismerte, hogy „szerelem nélkül is örömet és kielégülést jelenthet”. Sőt, közel háromnegyede azt is, hogy a rendszeres szexuális kielégülés „a párkapcsolatok egyik alappillére.” Az erotikus igényszint tehát mindkét nemnél elég magasnak tűnik.

Ugyanakkor egészen korszerűnek tűnik a maszturbációval kapcsolatos attitűd is, amennyiben a túlnyomó többség szerint ez „mindkét nemnél és bármikor természetes módja a nemi életnek.” Azt ugyan csak egyharmaduk ismeri el, hogy lányoknál ez „elősegítheti az orgazmuskészség kialakulását; teljes elutasítás vagy korlátozás azonban csak a minta néhány százalékánál fordul elő.

Egy másik alap-attitűd a közösülések (vagyis a hagyományos értelemben vett „nemi élet” tizenéves kori megkezdésének elfogadásában meglepően liberálisnak mutatkozik: a válaszolók mintegy kétharmada „alapos felkészültség, biztonságos fogamzásgátlás esetén” nem ellenezné ezt. Könnyen lehet azonban, hogy az alapos felkészültségen csak a fogamzásgátlást értik, s így túlzottan leegyszerűsítik a feltételeket. Az is kissé kétértelmű, s megint a szerelem illúziójára utal, amit kb. 40%-uk hangsúlyoz: „Csak kölcsönös szerelem esetén, ha mindketten igénylik” Más vizsgálatokból tudjuk, hogy a szerelemre hivatkozás sokféle más érdeket takarhat.

Ehhez kapcsolódik a közösüléstől eltérő szeretkezési módok elfogadásának vagy elutasításának attitűdje. Nem igazolódott az a hipotézis, amely szerint a petting különböző formáitól (manuális, orális és anális ingerlés) a többség idegenkedne. Sőt, úgy tűnik, hogy a kölcsönös, orális ingerlést sokan (kb. 40%) még a manuális ingerlésnél is inkább kedvelik. A nemek között jelentősebb különbség csak az anális ingerlésnél mutatkozik, amit a nők egyharmada, a férfiaknak több mint fele fogad el.

A ritkább szexuális orientációval, konkrétan a homoszexualitással kapcsolatos attitűd a válaszolók mintegy felénél elfogadást mutat (érdekes módon kicsit több nőnél, mint férfinél. (Jelentős különbség csak a vallásosak (40%) és a nem vallásosak (74%) között van, de ez érthető.) Csak 8-14% tartja kórosnak, de elég sokan mégis sajnálják őket. Vagyis a vizsgált minta igyekszik elfogadni ezt az orientációt.

A meztelenség, a nudizmus és ezzel kapcsolatban a pornográfiával kapcsolatos attitűd szintén sajátos megosztottságot, bizonytalanságot és ambivalenciát mutat. A válaszolók közel kétharmada (ezen belül inkább a nők, mint a férfiak) idegenkedik minden meztelenség látványától, bár ugyanakkor sokan vonzónak tartják, csak éppen félnek tőle. A pornográfiától közel 40% idegenkedik, mert legtöbbször megalázza, tárgyként kezeli a nőket. Ugyanakkor a férfiak közel fele a szexuális kiváncsiság kielégítésére alkalmasnak tartja (míg a nőknek alig negyede). Viszont mindkét nem több mint egyharmada elfogadhatónak tartja, ha egészséges szexuális viselkedést mutat. Ez korszerű attitűdnek tűnik, bár nem világos, hogy ki, mit tart egészséges szexuális viselkedésnek.

A prostitúcióval kapcsolatos attitűdre jellemző, hogy a kérdezettek fele a szexuális szolgáltatók többségét segítségre szoruló áldozatoknak tartja. Viszont 20–30 százalékuk nem ítéli el, mint egyszerű üzletkötést, amelyben mindkét fél jól jár. Ezt kiegészíti (főleg a férfiak 40%-a szerint), hogy „a prostituált legyen önálló vállalkozó, aki adót fizet és társadalombiztosítást kap”. A kétféle attitűd csak látszólag ellentmondásos, hiszen alig 5–10% kíván minden eszközzel küzdeni a prostitúció ellen; a túlnyomó többség helyzetük javítására törekszik, s ezt látka reális lehetőségnek. (Ami tulajdonképpen szociálisan kedvezőnek mondható.)

Az antikoncepcióval és művi abortusszal kapcsolatos attitűdök két kérdés válaszaiból derültek ki. A hormontablettás fogamzásgátlást mindkét nem kétharmada biztonságosnak tartja, s egyharmaduk igényel több információt és könnyebb hozzáférést. Minden más válasz elhanyagolhatónak tűnik; még a petting szerepét is kevesen ismerik fel (főleg a nők). Ebből világosan következnek a nevelési feladatok. De hasonló a helyzet a terhességmegszakítási attitűddel, amelynek jellemzuője, hogy a válaszolók fele „a pár magánügyének” tartja. De majdnem ugyanennyien azt is belátják, hogy megfelelő szexuális nevelés esetén alig kerülne sor rájuk.

Problematikusabbnak tűnik a párkapcsolat (ill. házasság) jellegével, zavaraival és jövőjével kapcsolatos attitűd. Ez több kérdés válaszaiból derül ki. A párkapcsolat jellegét illetően mindkét nemű válaszolók közel kétharmad része „egész életre szóló, kizárólagos” párkapcsolatot igényel. Vagyis a hagyományos attitűd változatlanul dominál, annak ellenére, hogy a gyakorlatban egyre kevesebb ilyen kapcsolatot láthatunk. A fennmaradó egyharmad attitűdje viszont a szabad kapcsolat-létesítéseket preferálja. S valószínűsíthető, hogy ez a továbbiakban erősödni fog.

A párkapcsolati elvárások attitűdjére mindkét nem túlnyomó többségénél a biztonság, megbecsülés, barátság és szolidaritás preferálása jellemző. Emellett mintegy kétharmaduk (ezen belül a férfiak jóval többen, mint a nők) a rendszeres és kielégítő nemi életet is fontosnak tartják. A gyermekvállalás és nevelés viszont csak alig egyharmaduk számára jelentős elvárás; s még kevesebbeké az önmegvalósítás elősegítése. Ez utóbbiak a párkapcsolati elvárások problematikus részei.

Az elvárásokkal szorosan összefügg a harmonikus párkapcsolat alapfeltételeivel kapcsolatos attitűd. Itt ugyan mindkét nem jó kétharmada a kölcsönösen reális igényeket jelölte meg, de még többen hangsúlyozták a kölcsönös szerelmet, ezt a hosszabb távon illuzórikus sztereotípiát. A hasonló értékrendet és műveltségi szintet a válaszolók alig több, mint a fele tartja fontosnak; az anyagi megalapozottságot csak egynegyedük. Az érzelmi és szexuális kizárólagosságot viszont közel egyharmaduk. Vagyis sajátosan keverednek a konzervatív és liberális attitűdök.

A párkapcsolati problémák kezelésének attitűdjét is nagyjából ugyanez jellemzi. A válaszolók mintegy fele ( s még inkább a 30 év felettiek) a szaksegítség igénybe vételét preferálják; de a többiek a „felelősség-megállapítást”, a válást, vagy a megalkuvást tartják jó megoldásnak (a konstruktív konfliktuskezelés helyett).

Mindezzel összhangban áll, hogy a válaszolók több, mint fele nem kételkedik a házasság jövőjében, sőt, azt szükséges intézménynek tartja. (Ugyanez a vallásosak kétharmadára jellemző; ami mutatja, hogy kifejezetten konzervatív attitűd.) Közel egyharmaduk ugyan elismeri a házasság válságát és új, a nemek egyenrangúságán alapuló típusainak létrejöttét, de a korábbi attitűdök alapján ez inkább frázisnak tűnik.

A féltékenységgel és a szabad párkapcsolattal összefüggő attitűd szintén tájékozatlanságról és a konzervatív szemlélet dominanciájáról tanúskodik. A válaszolók közel fele (főleg a 30 év alattiak) a félrelépés gyanúja esetén jogosnak tartja a féltékenységet. A többiek jelentős része ugyanakkor elismeri, hogy beteges dolog, ami tönkreteszi a kapcsolatot, és sokan (egyötödük) vélik úgy, hogy a a féltékenység a szerelem velejárója. A szabad, vagyis nyitott párkapcsolat jelentése a válaszolók egyik fele számára „nem világos”. Egyharmaduk egyetért azzal, hogy az egyéni szabadság mértéke megegyezés kérdése; de csak 10-15%-uk látja úgy, hogy a hűség nem azonos az érzelmi és szexuális kizárólagossággal, így a házastársak is szabad emberek maradhatnak. Vagyis ez az attitűd is bizonytalan és felemás.

Végül pedig a nemek „szexuális alaptermészetét” és kulturáltságát, valamint az állítólagos „szexuális forradalmat” értékelő attitűdjével kapcsolatos kérdések válaszai mintegy keretbe helyezték az eddig kialakult képet. A nemek hagyományos értelemben monogám vagy poligám beállítottságát a válaszolók kétharmada ítélte a körülményektől és neveléstől függőnek, vagyis nem „veleszületettnek”, mint a hagyományos szemléletűek jelentéktelen aránya. Ez ugyanúgy kedvezőnek tűnik, mint a hazai szexuális kulturáltság megítélése. A válaszolók közel egyharmada ugyan nem tart bennünket elmaradottabbnak a nyugati országoktól, de közel fele elismeri a szexuális tájékozatlanság és előítéletek sokakat zavaró hatását, és azt, hogy ez csak korszerű szexuális neveléssel és terápiával orvosolható. A „szexuális forradalommal” kapcsolatos attitűdök sokkal inkább megoszlanak: a válaszolók egyharmada sajnálja, hogy megtörtént és elítéli, züllesztő hatásúnak tartja. Ők azok, akik összetévesztik ezt a fogalmat a szexhullám szélsőségeivel. Kicsit kevesebben vannak, akik nem hisznek megtörténtében, de igénylik, mint a nők társadalmi méretű egyenrangúsítását. Még kevesebben úgy vélik, hogy erősödött a szexuáltabu. Ez indokolatlan általánosításnak tűnik. Mert, bár a konzervatívok szexellenes attitűdje erős maradt, de ugyanakkor fokozatosan erősödik a liberális attitűd (amit főleg a tájékozatlanság fékez).

Ez a sokfajta válasz szorosan összefügghet az iskolai végzettség és a családi állapot mellett elsősorban a válaszadók világnézeti értékrendszerével. Az ezzel kapcsolatos válaszok összesítése után az derült ki, hogy a vizsgált minta kb. 55%-a vallásos; többnyire valamelyik keresztény egyház híve, de előfordultak különböző egyéb vallási beállítottságot vallók, pl. taoista, muszlim, buddhista, panteista stb. Ám a vallásosak kb. egyötöde azt is megjegyezte, hogy vallását nem gyakorolja, egyéni elképzelései vannak. Vallástalannak illetve ateistának 18-20% vallotta magát, de sokan ezt is sajátos, egyéni módon tették; pl. „szkeptikus”, „szabad gondolkodó”, „természet-hívő”, „agnosztikus”, „pogány” vagy „pesszimista”. A válaszolók kb. 20%-a nem írt be semmit a világnézet–értékrendszer rovatba; ők feltehetőleg nincsenek tisztában saját értékrendjükkel. Kb. 5% be is vallotta, hogy „bizonytalan”, „kialakulatlan”, „útkereső”; mások „pacifista”, vagy „new age” szóval jellemezték világnézetüket. Mindez jól mutatja, mennyire hiányzik a megalapozott világnézeti-értékrendi nevelés a mai magyar társadalomból.

III. A nemiség kultúrájának mai
gátjai és „közvetítői”

A szexuális kultúra és a szexológia mai helyzetének áttekintése után joggal merül fel a kérdés, hogy milyen tényezők gátolják hazánkban a nemiség kultúrájának és tudományának érvényesülését, elfogadását. Miből erednek a kifejezetten antiszexuális törekvések? Milyen „irányzatai” vannak a magyar szexuálpolitikának, s ezen belül pl. a „nőkérdésnek”, a szexuális nevelésnek, és vizsgálatoknak, a házasság- és családpolitikának, vagy a szexuális kisebbségpolitikának? Elsődleges figyelmet érdemel a média viszonya a szexuális kultúrához és nemiségtudományhoz, vagyis az előadások, cikkek, könyvek és weblapok figyelem-felhívó, modellmutató szerepe. S végül, mindebből következően milyen változásokra, akciókra, intézkedésekre lenne szükség ahhoz, hogy megvalósulhasson az Egészségügyi Világszervezet által is többször ajánlott és körvonalazott, a nemiségtudomány megállapításain alapuló, széleskörű szexuális kultúra?

Patriarchális attitűdök és a tömegkommunikáció

A fentiek alapján egyértelműnek tűnik, hogy a nemiség korszerű kultúrájának még ma is legnagyobb akadály, sőt, ellensége az a sajnálatos körülmény, hogy még ma is az utóbbi évezredek társadalmi rendjét meghatározó patriarchátusban, a férfiak által dominált rendszerben élünk. Ez a tény az élet minden területét messzemenően befolyásolja, bár a legutóbbi évszázadban fokozatosan vesztett valamennyit a korlátlan fölényéből.

A patriarchátusnak természetesen megvan a maga ideológiája, amellyel a férfiak domináns helyzetének szükségszerűségét igazolni próbálja. A férfiak és nők hagyományos nemi szerepének legfőbb érve a nemek biológiai különbsége, aminek következtében csak a nő képes a szülésre és szoptatásra, így csak az ő feladata a gyermekek gondozása és a családdal kapcsolatos háztartási munka végzése. Ez olyan mértékű lekötöttséget jelent, mintha a nő másra nem is lenne képes; tehát más feladatokkal nem érdemes „megterhelni”. Egy német mondás szerint a nő számára épp elég a „Kinder, Küche, Kirche” (vagyis a gyerekek, a konyha és a templom). E degradáló attitűd alaptalanságát ugyan a nők egyre szélesebb körben bizonyították, de hatékonyságát és következményeit még ma sem sikerült teljesen megszüntetni. A patriarchális monogámiában . vagyis a hagyományos, férfi által uralt családban – felnövő gyermekek többnyire átveszik szüleiktől ezt az értékrendet (a patriarchális szkripteket), amelyeket aztán az intézményes nevelés és a nyomtatott vagy elektronikus média is megerősít.

Az intézményes nevelés, az iskolarendszer és közoktatás azért gátja a nemiség korszerű kultúrájának, vagyis a férfiak és nők, mint nemi lények kulturált viselkedésének, mert alapvetően mellőzi a tudományosan megalapozott nemi nevelést. A „családi életre nevelés” koncepcióját ugyan elvileg elfogadja, de a gyakorlatban ezt sem szervezi meg. Az erről elhangzó frázisok és a tizenévesek osztályaiban előforduló, az élettani tananyagot kiegészítő „felvilágosító órák” ugyanis aligha nevezhetők kulturált családi és nemi életre nevelésnek. Az az idealizált elképzelés, hogy a fontosabb tantárgyak oktatásába épüljön be a „családi életre nevelés”, egyelőre azért irreális, mert ahhoz új szemléletű tankönyvekre és speciálisan képzett oktatókra lenne szükség. De valószínűleg ezek sem pótolnák teljesen a „Nemiségtan” önálló tantárgykénti oktatását.

Az egyházi szervezetek és intézmények nemcsak azért gátjai a korszerű szexuális kultúrának, mert napjainkban ismét egyre nagyobb szerepet kapnak az egyébként is konzervatív iskolai nevelésben és oktatásban, hanem, mert az iskoláktól függetlenül is a patriarchális ideológia terjesztését szolgálják Ez nemcsak a katolikus egyházra jellemző, hanem nagyjából minden egyházra, amely a „Mindenhatót” is férfinek („atyának, atyaúristennek”) tartja és a szükségesnek vélt társadalmi rendet (: a férfi-uralmat) is ebből vezeti le. A zsidó és keresztény vallásokban a nőket – ritka kivételektől eltekintve -csak alárendelt szerepekre tartják alkalmasnak. A több, mint száz éves nőmozgalom csak lassan, nehezen (s nem egyházi segédlettel) tudott kivívni bizonyos jogokat a nők számára de hazánkban a nemek egyenragúságától és esélyegyenlőségétől még messze vagyunk. Az ilyen akadályok közé lehet sorolni azokat a politikai pártokat is, amelyek hagyományosan vallásos vagy azoktól eltérő, mitikus ideológiákkal is igyekeznek hatalmukat erősíteni.

A kultúra – és így a nemi kultúra – alakításának egyik legfőbb tényezője ma a tömegkommunikáció, vagyis a nyomtatott és elektronikus média. A nyomtatott szövegek főbb műfajai: a könyvek és az újságok, magazinok, folyóiratok. A legutóbbi évtizedek fejleménye, hogy könyveket (akár szépirodalmi, vagy tudományos és ismeretterjesztő műveket) egyre kevesebben olvasnak. Hasonló a helyzet a folyóiratok esetében, de a nyomtatott újságok és magazinok is egyre kevésbé fogynak, amióta megjelent az internet, s így az elektronikus média vette át a vezető szerepet. Az internet hatalmas, új lehetőségeket hozott a legkülönbözőbb ismeretek, attitűdök és szokások terjesztésében, s mindezeket nemcsak szövegekkel, hanem álló és mozgóképekkel is be tudja mutatni. S mivel ma már nálunk is széles körben elterjedt, a kisgyermekektől az idősekig szinte bárki hozzáférhet és igényei szerint válogathat az internet-kínálta lehetőségekben. Döntő jelentőségű ezért, hogy milyen társadalmi tényezők uralják a nyomtatott és elektronikus médiát. Egy patriarchálisan kapitalista társadalomban

Köztudott, hogy a nemiséggel és a nemek viszonyával kapcsolatos ismeretek az egyik legelső helyet foglalják el a gyermekek, a fiatalok és a felnőttek tájékozódási igényei és szükségletei között. Mindezeket sokrétűen igyekszik kiszolgálni az internet, amely a mai, alapjában még mindig patriarchális társadalomban túlnyomórészt a férfiak vezető rétegének irányítása alatt áll. A rádió és a televízió műsoraihoz hasonlóan az internet nemiséget érintő weblapjai, blogjai, „youtube”-jai és hirdetései is túlnyomórészt a nemek hagyományos viszonyát tükrözik és patriarchális értékrendet képviselnek. Egyre inkább megjelennek ugyan a kevert vagy többé-kevésbé korszerű értékrendű weblapok és egyéb internet-tartalmak a nemiségről, de a kifejezetten erotikus vonatkozásokat a patriarchális pornográfia és a felelőtlen szabadosság uralja.

A pornográfia a nemi szervek és az erotikus viselkedés különböző változatainak nyílt ábrázolása, izgalom- és élvezetkeltés céljából. Főleg ez a cél különbözteti meg a hasonló témájú művészeti alkotásoktól, bár mindkét fajta ábrázolás hatása szubjektív, azaz egyénenként változó. Tény, hogy évezredek óta előfordul, de csak az utóbbi évszázadokban kezdték egyházilag vagy államilag üldözni, betiltani vagy cenzúrázni. Az utóbbi évtizedek „szexhulláma” viszont szabad utat nyitott a pornográfiának, és világszerte hatalmas, nyereséges iparággá tette, amely már a legmodernebb tömegkommunikációs eszközöket is uralja (film, tévé, video, internet stb.). Az egyénekre és a társadalomra gyakorolt hatásáról régóta viták folynak. Tény, hogy negatív és pozitív hatások egyaránt előfordulhatnak, attól függően, hogy milyen viselkedést ábrázol és milyen felkészültségű és beállítottságú a fogyasztója. Átfogó és intézményes szexuális nevelés hiányában a fiatalok túlnyomórészt felkészületlenek a pornográfia kritikai értékelésére, így könnyen függő helyzetbe kerülnek, szenvedélybeteggé válnak általa. Külön vizsgálatot igényelnének az ún. cybersex legmodernebb változatai, amelyek a távolságtól függetlenül, névtelenül lehetővé teszik eltérő, vagy azonos nemű személyek meztelenségének és erotikus viselkedésének kölcsönös látványát és verbális, sőt, testi ingerlést közvetítő kapcsolatát is.

Ugyancsak nehezen leküzdhető gátja a nemiség korszerű kultúrájának a prostitúció „ősi mestersége”. Ami ugyan csak néhány ezer éves, hiszen csak a patriarchátussal együtt alakult ki, de a nőmozgalom és a szexuális reform-mozgalmak már jó száz éve sikertelenül próbálnak megszabadulni tőle. A prostitúció ma is viták kereszttüzében áll. Sokan igénylik, vagy nem tartják károsnak, mert abból indulna ki, hogy normális üzleti kapcsolat, amelyben mindkét fél jól jár: a vevő megkapja szükségletének kielégítését, a „szex-munkás” pedig munkájának pénzbeli ellenértékét. Látszólag szabad döntés ez mindkét fél részéről; valójában azonban kényszer-jellegű és káros kihatású, hiszen a prostituáltat a nyomor, a luxus-életmód vágya vagy a külső erőszak viszi rá, hogy testét áruba bocsássa (ami aztán orgazmuskészségét és érzelmi kötődési képességét hamar tönkreteszi). A vevő pedig nem „szerelmi élményt”, hanem csak alacsony szintű, fiziológiás kielégülést kap, ami erotikus párkapcsolati igényeit ezen a kulturálatlan szinten rögzítheti.

A „kultúra-közvetítők” felemás kultúrája

Ha hazánkban ilyen nyomorúságos a helyzet a szexuális kultúra terén a 21. század második évtizedében is, akkor legfőbb ideje, hogy ennek okait feltárjuk. Az emberi faj biológiailag a legfejlettebb emlősállatok közé tartozik, tehát nemi lény, s ez nemcsak fennmaradására, túlélésére, hanem egész életére nézve döntő jelentőségű. Alapvető érdeke tehát, hogy szélesebb értelemben vett nemiségét (biológiai nemét, nemi szerepeit, erotikus és reprodukciós képességeit) alaposan ismerje és tudatosan, kulturáltan használja. Ez a tudás nem születik velünk, ezt tanulni kell. S ebben segíthet a nemiségtudomány.

Mint láttuk, ez a tudomány rengeteget fejlődött az elmúlt 100–150 év alatt. Világszerte tudósok és kutatók ezrei dolgoznak szexológiai ismereteink továbbfejlesztésén. Egy mítoszvezérelt világban azonban ezek az ismeretek még mindig nehezen jutnak el a fiatalok és felnőttek tömegeihez, bár a nemiséggel kapcsolatos érdeklődés világszerte növekszik és tudatosul. S mivel ezt az érdeklődést nemcsak kielégíteni, hanem kihasználni is lehet, egyre inkább akadnak a szexuális ismeretek közvetítésére vállalkozók. Ez viszonylag könnyű feladatnak látszik, hiszen csaknem mindenki rendelkezik szexuális tapasztalatokkal, vagy hallott, olvasott ilyenekről. Más kérdés, hogy ismeri és elfogadja-e a korszerű, tudományos megállapításokat.

Könnyen lehet ugyanis, hogy jó néhány „közvetítő” csak egyes töredékeit, vagy már túlhaladott részeit ismeri a nemiségtudománynak, s azt a saját (gyakran mítoszvezérelt) szemléleti keretébe foglaltan adja elő. De közben meggyőződése szerint jól megalapozott és legkorszerűbb ismeretekkel rendelkezik. Ez a média minden fajtájára érvényes; az ismeretterjesztő és tanácsadó cikkektől és könyvektől kezdve, a rádió- és tévéadásokon keresztül egészen a kompakt lemezekig és a weblapokig. Szinte lehetetlen ezt a hatalmas információs áradatot áttekinteni, teljességre tehát aligha törekedhetek. Az újságcikkeket és sok egyebet figyelmen kívül hagyva nézzünk körül például a szexológiai témájú könyvek és tanfolyamok között.

A „Mesterkurzus” és egyéb tanfolyamok

A „legjobb szakemberek” részvételével megszervezett „Mesterkurzus” előadás-sorozatait könyvalakban is rendszeresen kiadták. Ezek egyike volt a „Párkapcsolatok iskolája” (2008) című könyv, amely tíz szerző előadásait közli, nyilván azzal a céllal, hogy az olvasók számára is lehetővé tegye a tájékozódást a párkapcsolatok problémáiban és azok megoldásában. A felkértek többsége pszichológus, de van köztük grafológus, népművelő, reklámszakember, orvos, sőt, társközvetítő is. Az így kialakult kép tehát elég sokszínű, szerteágazó, és persze zavaró vonásoktól sem mentes. Mindenképpen arról tanúskodik, hogy hazánkban a párkapcsolatok tudománya még „gyerekcipőben jár”, s iskola helyett is inkább „óvodáról” beszélhetünk (esetleg iskola-előkészítő beszélgetésekről). A kérdés csak az, hogy ezek az egyszerűsítő, de néha kissé bonyolult megközelítések segítenek-e eligazodni a párkapcsolatok útvesztőjében, vagy inkább az olvasók bizonytalanságát növelik?

Előszó vagy Bevezetés nincs a könyvhöz, de Kánya Kata: Használati utasítás társkeresőknek című fejezete nagyjából épp ezt a szerepet tölti be. Rögtön az elején leszögezi ugyan, hogy nem tud biztos útat mutatni senkinek az „Igazihoz”, mert azt mindenkinek magának kell megkeresnie – de sok, hasznos információt nyújt. Megtudhatjuk például, hogy hazánkban csaknem kétmillió 25 éves felüli férfi és nő él egyedül, a házasságok kb. 55%-a pedig válással végződik. Egyre kevesebben kötnek házasságot, és/vagy vállalnak gyermeket. Egyre inkább hiányzik az elköteleződés képessége. Az előadó kérésére, hogy akinek ma nincs társa, tegye fel a kezét, több száz kéz lendült a magasba.. Ami önmagában ugyan még nem jelentős, hiszen nyilván a társtalanok mennek el egy ilyen előadásra, de a statisztikai adatok is ugyancsak a társtalan felnőttek számának növekedését támasztják alá.

Az intim kapcsolat hiánya azonban nem jelent feltétlenül magányosságot. Az egyedül élőnek is sokféle társa, rokona, barátja lehet, bár ezek ritkán pótolják teljesen az igazi intim kapcsolatot Kánya Kata frappáns példákkal színesíti mindazt, amire írásának alcímei utalnak: „Azt kapod, amit adsz!”, „Korunk slágere: az önismeret”, „Hogyan válasszunk?” stb. Talán ez utóbbi tartalmazza a legfontosabb ismereteket; bár döntő tényezőnek tartja a partner illatát, amely a születendő gyermek egészsége szempontjából fontos genetikai hasonlóság és immunrendszeri különbözőség fokát mutatja. E hipotézis szerint az emberben is ugyanaz a genetikai program működik tudattalanul, mint a majmokban. Ez az elgondolás a ma divatos evolúciós pszichológiából származik, s abból indul ki, hogy fajunk fennmaradásához az elmúlt évezredekben minél több, életképes gyermeknek kellett születnie, s a párválasztás akkor még valóban „állati mintára” történt. Ma viszont, a túlnépesedés korában más a helyzet.

Kánya Kata is elismeri, hogy a párválasztás másik fő tényezője a szocializálódás mikéntje, vagyis a személyiségfejlődés; ezen belül pedig a partnerek értékrendjének és életvitelének, valamint szexuális képességeinek és igényeinek hasonlósága, továbbá elfogadható anyagi helyzete. A sokrétű hasonlóság valóban alapvető feltétele lehet a párválasztás sikerének, különös tekintettel a hasonló jogokra és kötelességekre. Ezt már nagyjából sikerült kivívni, de még korántsem teljesen. Kánya Kata szerint még ma is harc folyik a férfiak és a nők között. Ezt azonban nem arra vezeti vissza, hogy az évezredes férfiuralom (patriarchátus) folytán a nők még nem tudták teljesen kiharcolni a férfiakkal egyenlő jogokat. Hanem a női emancipációt és a feministákat hibáztatja, mondván: elvették a férfiaktól a férfiszerepet; bizonygatják, hogy mindent meg tudnak csinálni a férfiak nélkül, akikre nincs is szükségük. Pedig Kata szerint igenis, szükség van a hagyományos férfi-szerepre; pl. a nehezebb munkával és a durvább sportokkal csak a férfiak foglalkozzanak. Igen ám, csakhogy a hagyományos férfi-szerep azt is jelenti, hogy csak „a férfi az úr a háznál”, akit a nőnek szolgálnia kell…

Mint látjuk, Kánya Kata nem mindig gondolkozik igazán korszerűen, bár mondanivalójának túlnyomó többsége tudományosan megalapozott és rendkívül praktikus.. Különösen találónak tűnik, amikor felvázolja: Meddig lehet megjavítani egy kapcsolatot? (s itt utal a pár- és családterápia igénybe vételére). S nagyon egyetértek vele, amikor befejezésül hangsúlyozza, hogy a magánéletre is fel kell készülni, mert – ahogy írja – „ez a legfontosabb. Akkor tudunk jól teljesíteni a világban, ha…szeretnek és viszont-szerethetünk.” Ez pedig rajtunk múlik, tehát nem kell a „sült galambot” várni. Kiegészítésül csak annyit fűznék hozzá, hogy éppen ezért az iskolák feladata lenne idejekorán megtanítani a felnövekvő fiatalokat a kulturált és harmonikus párkapcsolatokra.

„Szexuális és egyéb problémák a tartós párkapcsolatokban” címmel dr. Lux Elvira előadását olvashatjuk másodikként a kötetben. Ő az elhidegülés fogalmából indul ki, de első megállapítása, hogy a nők általában praktikusabbak és találékonyabbak, mint a férfiak; ám ezt csak egy otthon megfigyelt példával támasztja alá. Második „tétele”, hogy „a nők és a férfiak működése és elvárásai alapvetően különböznek egymástól.” (34. old.) Ezt egy olyan példával illusztrálja, amiről rögtön belátható, hogy épp az ellenkezője igaz. Ezután egy pszichológia-professzor kérdése nyomán azt próbálja elemezni: Miért fontosabb a férfiaknak a vizualitás a szexben? Azt ugyan kideríti, hogy sok férfi nem ismeri pontosan a női nemi szervet, mert az „zárt rendszer”, de a kérdésre nem ad érdemleges választ. Inkább áttér annak magyarázatára, hogy miért van sok férfinek „korai magömlése” (pontosabban korai orgazmusa, ami általában kiváltja a magömlést).

Ezt ugyan a szexológusok már régóta tudják, és Lux Elvira is helyesen látja, hogy a kamaszkori, elsietett önkielégítések feltételes reflexszé válnak, amit aztán akarva–nem akarva átvisznek a partnerkapcsolatba. Ebből azonban nem arra következtet, hogy másféle, új feltételes reflexet kell tanulással és gyakorlással kialakítani, hanem szerinte ugyanúgy fegyelmeznie kell magát, mint amikor sürgős vizelhetnékje van (ami azonban egészen más eset). Érdekes az a gondolatmenete is, amikor egy, a közösülés közben erős fájdalmat érző nő gondjait azzal „kezelte”, hogy a nővel együtt élő férfinek sürgős házasságkötést javasolt. Ha valóban ez lenne az oka a nőknél a fájdalmas közösülésnek, akkor a nők túlnyomó többsége szenvedne a közösüléstől, hiszen a legtöbb szexuális kapcsolat nem a házaspároknál fordul elő. (Ráadásul a „kezelés” lezárásaként egy ízléstelen viccel búcsúzott a férfitől.)

Lux Elvira egyik „alaptétele”, hogy „a házasság igenlése a nőknél az anyasággal függ össze.” (40.old.) Továbbá, hogy a szexuális problémák jelentős része a szeretethiány miatt van; ugyanis „érzelmi fogyatékosok” és „eszmehiányosak” vagyunk. Az előbbi nyilván azt jelenti, hogy nem tudunk szeretni, az utóbbi azonban nem kap magyarázatot, Mindenesetre igen fontosnak tartja, hogy a gyermekes szülők ne váljanak el, s így legyen a gyereknek mintája: egy vele azonos nemű szülő, mert csak így tanulhatja meg a saját nemi szerepét. (De vajon minden szülő követendő mintát nyújt?) Később azt fejtegeti, hogy a női lélek és a női orgazmus mindig titok marad egy férfi számára.

Ezután főleg a saját, szexuálterápiás praxisáról, módszereiről és eseteiről mesél. Mindezek egyik fő tanulsága szerinte, hogy „szinte minden probléma gyökere és megoldási lehetősége is az önértékelésben rejlik!” (46. old.) Biztosan sok igazság van ebben; csak az nem világos, hogyan akarja elősegíteni a reális önértékelést,, ha például a nőkről azt állítja, hogy „hazudósak”; a férfiak viszont „nem tudnak hazudni”. (49.old.) Még jó néhány ilyen furcsa kijelentést lehet találni ebben a szövegben, amely a hallgatókat illetve olvasókat inkább elbizonytalanítja, mint segíti. Úgyhogy lépjünk inkább tovább.

Egy reklámszakember, Sas István „Kielégületlenségeink, avagy mit kezdjünk a boldogság-deficittel?” című, reklámképekkel bőven illusztrált előadásában azt igyekezett bizonyítani, hogy fontos összefüggések vannak „a fogyasztás világa és a párkapcsolati boldogság megszerzése között…. Kínzó kielégületlenségeinket pótcselekvésként legtöbbször épp vásárlással, fogyasztással próbáljuk oldani.”

A pótcselekvésekkel elérhető pótkielégülés a pszichológia szerint valóban játszhat bizonyos szerepet az egyén lelki egyensúlyának ideiglenes helyreállításában. Hatása azonban rendszerint nem tart sokáig és káros következmények nélkül nem helyettesíti a tulajdonképpeni szükségletek kielégítését. Nagyon is megkérdőjelezhető tehát a szerzőnek az az állítása, hogy „a fogyasztás terén megszerezhető magabiztosság hatékonyan egyengeti a boldogsághoz és kiegyensúlyozottsághoz vezető utat.” (56.old.)

A magabiztosság, vagyis az önbizalom valóban fontos feltétele a sikeres cselekvésnek és a lelki egyensúlynak, de leginkább és majdnem kizárólag azon a területen, ahol a magabiztosság kialakult. A magabiztos fogyasztás tehát semmiképpen sem garantálja a különböző szükségletek kielégítését a párkapcsolatok, vagy éppen a kölcsönös szexuális kielégülés területén. Kivéve talán akkor, ha a a szexuális kielégülést is megvásárolható árunak tekintjük. Egyesek persze annak tekintik – de vajon ismerik az igazi boldogságot: Maga a szerző is „csak félve” kérdezi meg, hogy lehet-e fogyasztásként felfogni a szerelmet és a párkapcsolatot?

Vajon „kommercializálódhatnak”, áruvá válhatnak a szerelmi kapcsolatok Is? Pénzért szerelem is kapható? Erre aligha felel valaki igennel, de az is összetéveszti a szerelmet a szexuális szolgáltatással. Ez a vélemény egyébként szorosan összefügg a tulajdonosi szemlélettel, a birtokbavételi törekvéssel, amely a szerelmi partnert is „vagyontárgynak” tekinti. A reklámok által sugallt vagyongyarapító, alacsonyrendű élvezeteket habzsoló szemlélet valóban kognitiv disszonanciát válthat ki azokban, akik legbelül még hisznek valamilyen „magasabb rendű értékekben”.

Sas István szerint nem kell félnünk attól, hogy az általunk kedvelt, márkás árucikkek elárulják az igényszintünket, gondolkodásmódunkat és attitűdjeinket, hiszen egész viselkedésünk is erről árulkodik. Szerinte a márkahasználat az önkifejezés egyik lehetősége, arra, hogy „pozicionáljuk önmagunkat mások számára.” Nos, kétségtelen, hogy aki ugyanazokat a márkákat kedveli, annak szemében könnyebben válunk szimpatikussá. Ami persze egyáltalán nem garantálja a partnerek összeillését és lényeges igényeik kölcsönös kielégítését. Akinél a párválasztást jelentősen befolyásolja, hogy partnere milyen luxuscikkekkel rendelkezik, az aligha építi kapcsolatát szilárd alapokra.

Sigmund Freud követőivel együtt Sas István is leragad a rég megcáfolt ösztönelméletnél, amikor a birtoklási, tulajdonszerzési vágyat ösztönösnek, vagyis velünk születettnek tartja; elfeledve, hogy épp azáltal váltunk emberré, hogy kiemelkedtünk az ösztönök köréből.. Azt ugyan elismeri, hogy a birtoklási vágy „kóros méreteket is ölthet”, s szerinte meg kell találni az „arany középutat”, miközben „nem kell és nem is szabad lemondani a személyiséget kiteljesítő és a vágyait beteljesítő örömökről..” (74.old.) Ez kétségkívül ügyes és mértéktartóan liberális fogalmazás, bár homályban hagyja, milyen vágyat kielégítése teljesíti ki a személyiséget.

Nemcsak terjedelmileg az egyik legnagyobb, hanem tartalmilag is egyik legjelentősebb könyvfejezet Szendi Gábor „Hűtlenség, féltékenység, evolúció” című írása. Ő az evolúciós pszichológia szemléletével tárgyalja a nemek viszonyának problémakörét. Már az első bekezdésben meglepő megállapítást tesz: „Vágyunk a hűség után, miközben gyárilag belénk van építve a hűtlenség. Felmérések szerint a férfiak és nők 40-50%-a létesített már külső kapcsolatot.” (77. old.)

Hogy is van ez? A felmérések szerint a felnőttek alig fele lépett félre, holott „gyárilag” beléjük van építve a hűtlenség? A „gyári beépítés” nyilván azt jelenti, hogy genetikusan belénk programozott viselkedésről („hűtlenkedési ösztönről”?) van szó. De hogyhogy a többség ezt nem követi? A tények mintha ellent mondanának annak, hogy a hűtlenség velünk született, ösztönös késztetés. Az evolúciós pszichológia tehát megalapozatlan, téves következtetésekre jutott. Ennek kiindulópontja az lehet, hogy az állatvilágban sok fajnál megfigyelhető a hímek „csapodársága”: ösztönös törekvése arra, hogy minél több nősténnyel párosodjanak. Vannak ugyan „hűséges, monogámiában élő” fajok is, de a többség minden alkalmat kihasznál a párzásra. Nem mintha tudná, hogy fajának fennmaradása csak így biztosítható, hanem mert kellemes és kielégítő az ösztön parancsát követnie.

Az evolúció fogalma az élővilág fejlődését, a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás képességét jelenti a fennmaradás, a túlélés érdekében. A feltételek változásával az élőlények is változnak: új képességeik, tulajdonságaik alakulnak ki, vagy akár új fajok keletkeznek. Szendi szerint viszont az evolúció legfőbb célja: „tulajdonságaink elterjesztése”. Csakhogy a „célok” tudatosságot feltételeznek, ami csak az embernél, mint az evolúció „végső termékénél” fordul elő. Másrészt, ha a meglevő tulajdonságaink nem felelnek meg az adott feltételeknek, akkor az evolúció nem a terjesztésüket, hanem a megváltoztatásukat kényszeríti ki (hacsak nem tudjuk a feltételeket megváltoztatni).

Szendi „evolúciós logikája” tehát átgondolatlan és megalapozatlan, például akkor is, amikor a modern ember legfőbb problémájának tartja, hogy „a kőkori viszonyokra van optimalizálva”. (79.old.) Ha ugyanis ez valóban így lenne, akkor az evolúció százezer éve nem működne az ember esetében. Hiszen az evolúció lényege éppen az, hogy az adott viszonyokhoz, feltételekhez „optimalizálja” az élőlényeket, így az embert is. Szendi hibás kiindulópontjából fakadnak aztán a további, tudományosnak látszó, de valójában áltudományos „megállapításai” is. Így pl. az, hogy a monogám házasság gátolja a szaporodási sikert és ellentmond „evolúciós törekvéseinknek” (lásd: a Föld túlnépesedése!), Szendi azzal rágalmazza az evolúciót, hogy annak stratégiai parancsa: „Termékenyíts meg minél több nőt!”, s így a női hűtlenség is „bekalkulált” dolog. Vagy hogy a nők versenyeztetik a tőlük szorongó férfiakat, ennélfogva „a nő az evolúció motorja”.(84.old.) Az ösztönös, „evolúciós hűtlenségnek” ellentmond, hogy Szendi szerint „a szerelem az evolúció trükkje a monogám kapcsolat kialakítására, mert csak ebben garantált az apaság…” stb. (86. old.) Szerencsére ez nem az evolúció, hanem Szendi önellentmondása.

Már szinte mulatságosnak tűnik, hogy Szendi mindent az evolúcióval magyaráz. Például a hűtlenség „evolúciós hasznosságát” az bizonyítja szerinte, hogy létezik a féltékenység, amely „mindenki agyába be van építve”.(88. old.) De akik nem féltékenyek, azok kidobják agyukból ezt a beépített részt? Ám azt is megtudhatjuk Szenditől, hogy a féltékenység a testmagassággal is összefügg; s mint „evolúciósan hasznos érzelem”, nem tönkreteszi, hanem „védi a kapcsolatot”. Azt is fontosnak tartja leszögezni, hogy „a hűtlenség evolúciósan érdekérvényesítő magatartás”(92. old.), bár ezt sokan erkölcstelennek tartják. Nem meglepő, hogy a születési sorrendnek is fontos szerepet tulajdonít: „legkevésbé féltékenyek az egykék; utánuk következnek az elsőszülöttek, s a legféltékenyebbek a később születettek.”(102.old.) Úgy tűnhet, mintha már csak az asztrológiai magyarázat hiányozna, holott ez csak biologizáló magyarázat, amely az evolúciót kizárólag biológiai elméletnek tartja (bár megtévesztő módon szól a „lélektani evolúció” lehetőségéről is).

Szóval eléggé összekeverednek Szendinél a különböző, nem egyszer ellentétes szemléletek. Ami persze nem zárja ki, hogy vannak találó megállapításai is, s tárgyilagosan ismerteti pl. a kötődési tipusokat stb. A ma divatos, evolúciós pszichológiát azonban nem ártana kritikusabban értékelni.

Dr. Csernus Imre „Alkalmazkodás és függetlenség, társfüggőség” című előadása és írása viszont bővelkedik a megalapozott kritikában. Azzal kezdi, hogy idősebbé válva az emberek „nem mernek változtatni”. A kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolat alapjának tartja, hogy tudjunk mosolyogni, az élet minden területén. Ez a szimbólikus kép nála a belső nyugalmat és a független, bátor viselkedést jelenti. A legtöbben viszont félnek valamitől és nincs elég önbizalmuk. Ezért kapaszkodni próbálnak egy látszólag erősebb partnerbe. Akiről aztán hamarosan kiderül, hogy ő is gyenge és bizonytalan, csak ennek ellensúlyozásaként próbál erősnek mutatkozni.

Csernus rámutat, hogy a kapaszkodás, a társfüggőség hasonlít ugyan a szerelemre, de nem igazi szerelem. A függőség alapja mindig valamilyen félelem vagy bizonytalanság, az autonómia hiánya. A társfüggőség (ko-dependencia) is ennek a jele; a személyiség éretlenségére, infantilizmusára utal. A lelkileg éretlen egyén „érzelmileg még gyermekszinten van… mert nem mer szembenézni a félelmeivel”, ezért szeretni is csak gyermeki szinten tud. Csernus tehát megkülönbözteti a szerelmi képesség gyermekies, éretlen formáit a felnőttes, érett szerelemtől, amelyhez felnőtt korban is kevesen jutnak el.

A dependencia különböző formáit, többek közt a társfüggőséget Csernus a magánéletében is tapasztalta. Első két házasságára utalva megjegyzi: ma már senkinek sem engedi meg, hogy őrá támaszkodjon és senkinek az életét sem akarja megváltoztatni. Ez fontos tanulság a párkapcsolatban élőknek; felnőtt, érett embereknek vállalniuk kell a felelősséget önmagukért. (Hozzá kellene tenni, hogy másodsorban azokért is, akikkel intim viszonyban, családi kapcsolatban élnek.)

„Őszinteség, hazugság és titkok a párkapcsolatban” – ez a címe Popper Péter fejezetének a könyvben. Itt a sok megalapozott és találó megállapítás mellett elég sok problematikus gondolattal is lehet találkozni. Megkérdőjelezhető már a legelső mondata is: „A párkapcsolat az emberiségnek a történelem folyamán egy megoldatlan problémája”, mert régen is és ma is csupa kudarcot eredményezett. Furcsa történelmi visszapillantása nyomán arra következtet, hogy az állatokhoz hasonlóan az emberben is a szerzés és birtoklás ősi ösztönei érvényesülnek.

Eszerint valójában ki sem emelkedtünk az állatvilágból? Vannak ugyan, akik állati szinten élnek, de az utóbbi évezredek átlagemberét már nem az ösztönök, a veleszületetten beprogramozott viselkedésminták vezérlik, hanem a különböző, tanult szabályok, „szkriptek”. A szerzési és birtoklási törekvés is ezek közé tartozik, tehát vagy elfogadjuk, vagy nem. A Popper által előadott, ezoterikus elmélet szerint az ősi kultúra embereinek ugyan még volt „szellemi látása”, látták a dolgok „szellemi értelmét” (vagyis a transzcendenciát), de a történelem során ez a képesség „fokozatosan elveszett”. Így alakult ki a materialista világszemlélet, ami a szerzés és birtoklás ösztönét „tárgyi javakra” irányította. S ennek nyomán az emberi kapcsolatok is megváltoztak; az anyagi javak szerzése határozza meg azokat.

Ez a pesszimista mítosz realitás-elemei ellenére is irreális, torz magyarázatnak tűnik. A „szellemi látás” hiányolása valójában egy természetfeletti, transzcendens szellemi világba vetett hit hiányolása, amelyet bizonyítékok híján a tudomány az emberi fantáziák közé sorol. E retrográd, archaikus misztifikáló szemlélet a jelek szerint nagyon beleivódott Popper Péter gondolatvilágába, bár időnként ezt is relativizálja, s ettől elszakadva, nagyon találó megfigyelései vannak a párkapcsolatokról, amelyekből bőven idézhetnék. Nagy pozitívuma emellett, hogy igen sok szellemes és mulatságos történetet mesél.

„Az orgazmus” címmel Sz. Mikus Edit nemcsak az orgazmussal kapcsolatos elméletekről tájékoztat közel 40 oldalon, hanem az erotikus viselkedés néhány történelmi és társadalmi vonatkozásáról, azonkívül az úgynevezett „spirituális szexről”, vagyis a szeretkezésről, mint vallásos-misztikus élményről is. Ez persze azt mutatja, hogy ő is hajlamos a miszticizmusra (ami egy „reiki-mestertől” egyáltalán nem meglepő).

Ezzel kapcsolatban joggal merül föl a kérdés: összefér-e az „ezotéria”, a misztikus tanok kultiválása a tudománnyal? Szerintem elvileg nem, de a gyakorlatban mégis sokan megpróbálják összeegyeztetni. Az eredmény a misztikum és a tudomány sajátos összekeverése, s ebben az egyvelegben inkább a misztikum, mint a tudománv aránya lesz nagyobb; ráadásul a misztikum eltorzítja a tudományt. Ez persze nem zárja ki, hogy ilyen kontextusban is előfordulnak reális megállapítások, s ezek hatására a tájékozatlanok könnyen reálisként fogadják el az ügyesen tálalt misztikumot is.

Mikus azzal kezdi, hogy felsorol néhány, a témát eltérően megközelítő, magyar szakembert, de egyikkel sem vitatkozik, mert hangsúlyozottan más szemléletet akar bemutatni. S ezt azzal indokolja, hogy ő nem orvos, nem pszichológus, hanem népművelő, újságíró és „ezoterikus gondolkozású szexológus”.(150.old.) Ez a sajátságos identifikáció azért meglepő, mert a szexológia épp olyan nagy és fontos tudományterület, mint pl. a medicina, s így nincs benne helye az ezotériának és miszticizmusnak.

Figyelemre méltó közlése, hogy a Nők Lapja szakértőjeként kapott, közel hétezer levélnek kb. 60%-ában azt kérdezik a nők: „Miért nincs hüvelyi orgazmusom?” Válaszai lényegének ismertetése helyett először az orgazmus mibenlétét igyekszik meghatározni, először biológiai, majd pszichikus megközelítésben. Első meghatározása: „Testi szinten az orgazmus nem más, mint a másodperc tört részéig tartó, bvioelektromos kisülés…”, sok testi tünettel. Eltekintve attól, hogy az orgazmus, mint szexuális kielégülés, az élvezet csúcspontját jelenti, tehát lényegében lelki jelenség, amelyet testi tünetek kísérnek, ám ezeket téves a másodperc töredékéig tartó „kisülésre” korlátozni. Maga az orgazmus jóval hosszabb, a helyzettől függően sok másodpercig, sőt, percekig tarthat, testi tüneteivel, pl. a hüvely és a húgycső körüli izmok ritmikus összehúzódásaival együtt. Az ún. „G-foltos orgazmusról” tévesen azt írja, hogy a kispriccelő váladék nem a húgycsőből, hanem a hüvelyből távozik. A mai szexológiai ismeretek szerint ez súlyos tévedésnek minősíthető. (A szövegben több más, tárgyi tévedés is előfordul.)

Az orgazmus lelkileg „valamiféle katarzis-élmény” Mikus (és Lux) szerint, és „felfokozott lelki állapot, ami enyhülést nyert.” Ez azonban elég bizonytalan és frázisszerű meghatározás, hiszen a katarzis drámai eleme legtöbbször hiányzik az erotikus kielégülésből. Nem világos, hogy mit ért „felfokozott lelki állapoton” és miért kell annak enyhülést nyernie. A feloldódás és elégedettség – amire szintén hivatkozik – már az orgazmus következményei és utóhatásai lehetnek, de ezeket sem magyarázza meg. Ebben a részben szól a szerelemről is. Kezdő stádiumát a nőknél „lila ködösnek” nevezi, amely szexuális vágyakat kelt, de később elillan a vággyal együtt. Hozzáfűzi, hogy a férfiak szerelem nélkül is képesek a szexuális élvezetre; ám nem említi, hogy a pszichoszexuálisan érett nők is képesek ugyanerre. Kulturális szempontból az orgazmussal kapcsolatos „trendi elvárásokról” ír, amelyek alapja a média és a pornográfia. Ugyanakkor a magyar szexuális kultúrát „végtelenül álszentnek” tartja, s hiányolja a szexuális nevelést (bár ilyen ma is van, csak többnyire antiszexuáléis jellegű).

Mindezeknél fontosabbnak tűnik Mikusnál a spirituális megközelítés. Itt a Káma-Szutrára, a taoista tanokra és a tantrikus szex-tanfolyamokra hivatkozik. Meghatározása: „Spirituális értelemben egy szeretkező pár az isteni energiákkal, az univerzummal történő egyesülés erőivel együtt képes önmagában és partnerében a szexuális energiát áramoltatni…” (156. old.) Nem szorul bizonyításra, hogy ez egyértelműen miszticizmus és a tudományhoz semmi köze., hiába próbálja Mikus az orgazmus anyagi és spirituális szintű értelmezését egybevetni, persze az utóbbi javára. S bizonygatja például, hogy a párválasztás alapja „az aurák összeillése, a test íze és illata” stb. Mintha az ősi Kínában lennénk! A hazai szexuális kultúrának megdöbbentően alacsony szintjét mutatja, hogy egy ilyen nítoszvezérelt előadás „tudományos ismeretterjesztés” címén helyet kaphatott a „Mesterkurzus” sorozatában.

Vekerdy Tamás „A szülők kapcsolata gyermekszemmel” című előadása és könyvfejezete viszont megbízhatóan teljesíti a maga elé tűzött feladatot: felkészíti a (leendő) szülőket gyermekeik szexuális nevelésére. Ez a fejezet akár a „Szülők iskolája” tananyaga lehetne! Gondolatmenete közel 100%-ban a legkorszerűbb tudományos ismereteken alapul. Közérthetően megmagyarázza például az érzelmi intelligencia és az érzelmi biztonság jelentőségét, vagy a csecsemő kommunikációs igényét és a vele való beszélgetés fejlesztő hatását, aztán a szülők nemi életének észrevételével kapcsolatos problémák kezelését. „Rendkívül kétes helyzetnek” nevezi viszont, ha a gyermek érzékeli a szülők nemiségét (vagy a szülők a gyermekét).

Helytálló megfigyelésnek tartja a Freud által leírt Ödipusz konfliktust és konkrét tanácsot ad annak a gyermeki kérdésnek megválaszolására: hogyan kerül a kisbaba az anyukák hasába. Ez a válasz kerüli a szexuális izgalom testi jeleinek magyarázatát, és egy kis óvodás is furcsának találhatja, hogy az „apa testéből leválik egy kis darab és átmegy az anya testébe.”(193.öld.) Kétségtelenül van jobb magyarázat is erre, amit Vekerdy nem ismer; de hát ő nem szexuálpedagógus. Hasonlóképpen kicsit „elnagyolt” az a tanácsa is, hogy mit válaszoljon a szülő, ha a gyermek a pornográfiáról kérdezi. Ezzel kapcsolatban Mérei Ferencet idézi, aki szerint „minden perverzió, ami személytelen.”, s kiegészíti azzal, hogy „merő technika” az egész.. Szerencsére hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a szülőnek kell tisztáznia saját viszonyát a pornóval, bár ehhez már nem ad tanácsot.

A párválasztásról, a szülők egymás közötti viszonyáról és az esetleges félrelépésekről inkább csak erkölcsi jellegű tanácsokat ad, pl., hogy nem kell takargatni a feszültségeket, mert a hazugságok megmérgezik a családi légkört és a gyermeket is neurotizálják. A szexuális kapcsolatok körül szerinte „különös rejtély lappang” és a zsidó-keresztény hagyományok a gyakorlatban nem érvényesülnek. Úgy tűnik, ezt sajnálatosnak tartja. Zárszóként mindenesetre hangsúlyozza: „nem az hat, amit mondunk a gyereknek, hanem az, akik vagyunk, akivé váltunk életünk során.” Ezzel pedig teljesen egyetérthetünk.

„Konfliktuskeresés a párkapcsolatban” – ez a címe F. Várkonyi Zsuzsa fejezetének, amelybnek kiindulópontja az a gondolat, hogy minden konfliktusnak van előtörténete,, amelynek ismeretében előre jelezhetők és megérthetők. Hogy aztán „egy irracionális erő állandó ismétlésre kényszeríti”-e azokat, az már nagyon is kérdéses. Egyes konfliktusok előfordulása ugyan valószínűsíthető, de nem „irracionális erők”, vagyis kiismerhetetlen tényezők folytán, hanem épp az előzmények ismeretében.

Megoldásuk Várkonyi szerint Thomas Gordon javaslatai alapján érhető el legkönnyebben. Éspedig úgy, hogy nem a beidegzett, megszokott megoldást kell erőltetni, hanem a valódi igények sokféle és kompromisszumos kielégítését. A párkapcsolati szerepeket Várkonyi egy szakkönyv alapján úgy osztja fel, hogy a férfi négy szerepe: a „hős”, a „játszótárs”, a „barát” és a „szervező”. A nőnek pedig hat szerepe lehet: a „mama”, a „szurkoló”, a „barát”, a „szerető”, az „oroszlánszelidítő” és az „érett felnőtt”. Várkonyi ezt némileg módosítva mindkét félnek öt szerepet tulajdonít, amit több oldalon keresztül meg is indokol, persze tudományos szempontból vitathatóan Ezután ismerteti a tranzakcióanalízis elméletét a gyermeki, szülői és felnőtti szerep-viselkedésről, amelyek a partnerkapcsolatban különböző változatokban kapcsolódhatnak össze. Ezzel értékes (bár vitatható) szempontokat nyújt az önismerethez és a viszonyok reális felméréséhez.

A könyv utolsó fejezetében dr. Szöllőssy-Csoma Enikő dolgozatát olvashatjuk „A párkapcsolati tanácsadás alternativája. A grafológiai összeillőség-vizsgálat” címmel. Az „íráspszichológiának” is nevezett grafológia művelése csak az utóbbi évtizedekben fejlődött élénkebben hazánkban. De érdekes módon nem elsősorban a pszichológusok foglalkoznak vele, hanem különböző foglalkozású értelmiségiek. Persze érthető, hogy sokak fantáziáját izgatja a grafológia és annak alkalmazása a párkapcsolatok segítésére.

Számukra ez a fejezet nemcsak az alapfogalmakat tisztázza közérthetően, hanem azt is bemutatja, hogy a kézírásból többek között a következő személyiségjellemzők ismerhetők meg: a gondolkozás és az érzelmi-indulati működés jellege; az önmagához és másokhoz való viszony, a munkabírás és munkavégzés jellemzői stb. Eléggé köztudott, hogy a „gy” betű sokat elárulhat a partnerek kapcsolatának szorosságáról, érzelmi és szexuális intenzitásáról. De kevesen tudják, hogy ez önmagában nem, csak a többi írásjegy egybevetésével mérvadó.

Érdekes, hogy a szerelemmel kapcsolatban Atkinson nyomán megkülönbözteti a „szenvedély-szerelmet” és a „társszerelmet”. Az utóbbi jóval kiegyensúlyozottabb és érettebb formája az érzelmi kötődésnek. Az érett szerelmi képességről van szó, amit jómagam a „párválasztási érettség” fogalmával szoktam jelölni. A grafológus-szerző ezt így fogalmazza: „Érett, valódi párkapcsolatot ugyanis csak olyan személyiségek képesek megvalósítani, akik megfelelő magabiztossággal, őszintén tudnak működni e világban.” (242. old.)

A továbbiakban a szerző kézírás-minták bemutatásával elemez néhány, a párkapcsolatban fontos tulajdonságot, pl. a dominancia-igényt, az önbizalom, az autonómia vagy a féltékenységi hajlam jegyeit. Táblázatban közli, milyen jellemzőket vizsgál a grafológus egy párkapcsolati tanácsadás során. Az egész fejezet tulajdonképpen azt a címet is viselhetné, hogy „Bevezetés a grafológiába”. A fejezet tudományos jellegét mutatja, hogy befejezésül (csak ő) közli a felhasznált irodalom jegyzékét.

A fejezetek áttekintése után igazat adok a borítón olvasható fülszöveg szerzőjének, aki szerint a szerzők által javasolt út nagy elszántságot, rengeteg munkát – s hozzátenném: erős kritikát – követel. De ugyanez érvényes az utóbbi években megjelent, hasonló témájú könyvek, tanfolyamok és előadások többségére is, például azokra, amelyeket főleg a női magazinok és weblapok hirdetnek meg.

Különböző oktatási próbálkozások és tervek

Ha nem a „tudomány-népszerűsítő” tanfolyamokra figyelünk, hanem inkább azokra, amelyek a gyógyításban vagy a nevelésben dolgozó, vagy leendő szakemberek tájékoztatását illetve továbbképzését célozták, a helyzet ugyan egy árnyalattal jobbnak tűnik, de a felemás és hiányos jelleg itt is szembetűnő. Már az 1970-es években rendeztek olyan továbbképző előadásokat orvosoknak, amelyek között szexológiai témák is előfordultak. A meghívott „szakelőadók” felkészültsége a nemiségtudomány (és különösen a szexuálterápia) akkori világszintjéhez képest elég vegyes volt és alig változtatott a hallgatóság korábbi szemléletén. Ugyanez mondható az ilyen irányú orvosi vagy pedagógiai továbbképzésnek azóta bekövetkezett kísérleteire; például Füredi János, vagy Bagdy Emőke próbálkozásaira, pedagógiai vonalon pedig Czeizel Endrére és Komlósi Sándorra vagy Bácskai Júliára.

Az utóbbi években megszervezett tanfolyamok közül több ugyancsak felemás jellegűnek tűnik Egy doktorandusz (Hevesi Kriszta) elsőként szervezett a budapesti tudományegyetemen fél éves, fakultatív szexuálpszichológiai tanfolyamot, amelyet a pszichológus hallgatókon kívül is bárki látogathatott. Doktori témájának ugyan nem ezt választotta, s alaposabb képzettséget sem szerzett ebből. (hozzám is csak egyszer jött el tájékozódni és javaslatot kérni), de szorgalmasan összegyűjtött egy csomó képet, meg szöveget, s vetített képes előadásokat tartott, amelyek azonban inkább szórakoztatóak voltak, mint tudományosan megalapozottak. Tény, hogy kurzusa nagy érdeklődést váltott ki, ezért többször megismétlődött Kötelező képzésként azonban nem sikerült legalizálnia (talán épp az említettek miatt).

Megjelent egy olyan tanfolyam is, amely az erre vállalkozó orvosoknak szexuálterápiás képzettséget kíván nyújtani, a MAB által akkreditált formában. Ennek szervezője és vezetője egy pszichológus (Rusz Edit), aki az 1980-as évek közepén részt vett egy általam vezetett, 70 órás kiképző csoportban, s azóta magánpraxisban szexuálterápiát folytat (szupervizió nélkül). A meghirdetett, két féléves, akkreditált képzés félévenként 300 ezer Ft-ba kerül. Elméleti vizsgával és esettanulmánnyal zárul és 35 kreditpontot ér. Előadói jórészt vezető szakorvosok, bár ők csak a szakterületükön előforduló szexuális zavarokról tudnak beszámolni, a terápia kifejtése a szervező pszichológus feladata (szintén szupervizió nélkül, és megkérdőjelezhetően).

Legújabban (2011–2012) két olyan tanfolyamra is sor került, amelyek „szexuális tanácsadókat” képeznek. Az egyiket egy Kft. („Pszicholucia”) indította az első szexológiai társaság néhány tagjának közreműködésével. A másikat a Szexterápiás és párterápiás egyesület, részben meghívott előadókkal Egyik tanfolyamot sem ellenőrzi képzett szakember. Az akkreditációt az előbbi nem a Magyar Akkreditációs Bizottságtól (MAB), hanem a Felnőttképzési Akkreditációs Tanácstól (FAT) kapták, ami nem jelent államilag elismert oklevelet. (Erre a magyar Pszichológiai Társaság vezetősége hívta fel a figyelmet, mivel a laikusok nem ismerik a kettő közötti különbséget.) Ugyanez vonatkozik más Kft-k pszichológiai jellegű (például „pszichológus-asszisztens képző”) tanfolyamaira, amelyek színvonalára nincs garancia, de sokakat megtévesztenek és sokba kerülnek. Hasonló a helyzet egyes egyházak vagy felekezetek házasságra felkészítő, vagy házassági tanácsadó tanfolyamai esetén (pl. „Gyűrű-Kúra” stb.), amelyek gyakran könyvben és DVD-n is terjesztik a hagyományos, patriarchális-valláserkölcsi szemléletet.

De az államilag irányított köznevelés vonalán is megjelentek olyan retrográd törekvések, amelyek a tudományosan megalapozott szexuális kultúra helyett a hittan és a valláserkölcs oktatását kívánják általánosan kötelezővé tenni. Ezzel mintegy száz évet lépnénk vissza a nemek közötti viszony alakulása terén. Az újonnan átdolgozott és kötelezővé tett Nemzeti Alaptantervnek van ugyan egy tíz oldalas fejezete az életvitel alakításának elősegítéséről de ez az egyéni életvitelt és magánéletet valláserkölcsi elvek alapján kívánja meghatározni. Ezzel kapcsolatban nemrég a következőket olvashattuk: „Egyeztetés kezdődött az egyházak és a kormányzat között az iskolai hittan és erkölcstan órák bevezetésével kapcsolatban; a végrehajtási szabályok is készülnek. Az új tantárgyak 2013-as indítása nemcsak az állami iskolák diákjaira, hanem minden Magyarországon tanuló általános iskolásra vonatkozik. Az erkölcstanórákat az iskolák tanítói, tanárai fogják tartani várhatóan hatvanórás továbbképzés után. A hittan esetében a tanórák megszervezésétől és megtartásától kezdve a hitoktató alkalmazásán és ellenőrzésén át a tananyag meghatározásáig minden az egyházi jogi személy feladata lesz.” (eduline, 2012 május)

A szexológiai társaság vezetőinek értékrendje

Minthogy létezik egy Magyar Szexológiai Társaság; így inkább a társaság vezetőinek és magának a Társaságnak a működését kellene megnézni. A Társaság céljai közt szerepel: „a szexológia és határterületei fejlesztésének elősegítése; a tagok tudományos ismereteinek bővítése; és a magas szintű ismeretterjesztés. Ennek érdekében oktató, továbbképző és tudományos összejöveteleket rendez, nemzetközi részvétellel is.” Ez jól hangzik; csakhogy jó két évtized alatt összesen két kis konferenciát rendeztek, azt is más intézmények segítségével. Eddig csak egy tagjaik vett részt egyetlen alkalommal külföldi szexológiai kongresszuson, 2008-ban. Formálisan pár éve tagja ugyan a Társaság az E.F.S.-nek, de nem tartják vele a kapcsolatot. Tagjaik tudományos ismereteinek bővítése érdekében gyakorlatilag semmit sem tettek; havi összejöveteleiken inkább csak aktuális magánpraxisukról csevegtek; esetleg vendégül hívtak egy papot vagy egy prostituáltat stb. .

Egyik könyvében (Hát még nekem…2002) Lux Elvira bevallotta, hogy teljesen felkészületlenül kezdett munkahelyén, a női klinikán meddőségi és terhességi problémák mellett szexuális problémák kezelésével foglalkozni, s ennek során csak lassan jött rá néhány dologra. Vagyis legtöbbet a pácienseitől tanult, minthogy sem a szakirodalomhoz, sem szakképzési lehetőséghez nem jutott hozzá. Ez érthetővé teszi felkészületlenségét; a sajátos, magyar helyzet pedig azt, hogy ennek ellenére ő alakíthatott szexológiai társaságot, s több könyvében terjeszthette mítoszvezérelt szemléletét (például azt, hogy a nő legfőbb hivatása és ösztönös vágya az anyaság, aminek mindent alá kell rendelni). Lux szerint a szexualitás „misztérium”, így az ő tanítványai is „ezoterikus szexológiát” művelnek. Ez egyértelműen kiderül tanítványainak, főleg a Társaság őt követő elnökének (Pándy Mária) és új vezetőjének (Mikus Edit), valamint jelentősebb tagjainak írásaiból, vagy éppen a Társaság kiadványaiból.

Ami az ezekből kiderülő értékrendet illeti: ha az anyaságnak, a gyermekvállalásnak és nevelésnek mindennél fontosabbnak kell lennie a nők számára, mert ez ösztönösen, vagyis genetikusan beléjük programozódott, akkor a nő a sors által eleve elrendelten pusztán a gyermekek és a család kiszolgálója, aki nem támaszthat igényt a férfiakkal azonos mértékű szabadságra és sokoldalú önmegvalósításra. Vagyis el kell fogadnia, hogy korlátok között, patriarchális társadalomban élhet, s mindenben engedelmeskednie kell „férjurának”és az isteni parancsoknak Ez az értékrend abból a Bibliában olvasható, zsidó-keresztény mítoszból ered, amely szerint az Úr megparancsolta, hogy az ember szaporodjon, népesítse be a Földet és uralkodjon a természeten. Lehet, hogy néhány ezer éve ez értelmes törekvés volt, de a mai, túlnépesedett és a természetet tönkre tevő világban már káros és embertelen. Nem fér össze a tudományos, humanista szemlélettel, hiába próbálják egyesek erőltetni és elhitetni. Lux Elvira ifjúkorában egy apácarend által vezetett gimnáziumban ismerte meg és fogadta el ezt a bibliai mitoszt, amit aztán később sem tudott, vagy akart felülvizsgálni. Csak Freud ösztönelméletét tudta ebbe a vallásos világképbe beágyazni, mert az nem zárja ki a transzcendencia hitét.

Tanítványai pedig lényegében, többé-kevésbé átvették tőle ezt az értékrendet. Legegyértelműbb ez a Társaság őt követő vezetőinél. Pándy Mária különböző cikkeiben gyakran és elismerően hivatkozik az ősi, kínai „tao”-ra és a „reiki”-re, aminek egyébként Mikus Edit a nagymestere. Ő, aki a társaság újonnan megválasztott elnöke, s igyekszik a tudományosság látszatát megőrizni, nemrég egy misztikus regényt írt „Dimenziókapukon át” címmel, amit egy „szellemtestvére” diktált neki éjszakánként. Sokféle ezoterikus „tudományhoz” ért, de pszichológus diplomával nem rendelkezik. Ehelyett „népművelő”, vagyis kultúra-közvetítő. (De milyen kultúrát közvetít? Tudományos köntösbe bujtatott, ezoterikus babonákat?)

A Társaság kiadványai és weblapja

Lux Elvira már 1980-ban publikált egy könyvet, „Szexuálpszichológia” címmel, s ugyanez a könyv 2009-ben ismét megjelent, lényegében változatlan tartalommal. Sajnos, már az első kiadás nyomán kénytelen voltam megállapítani, hogy ez a könyv messze elmarad a vele szemben támasztható követelményektől. (lásd a „Pszichológia” c. folyóirat 1981/2. számában.) Itt nem kívánom megismételni az akkor megfogalmazott kritika megállapításait (amelyeket a www.szexualpszichologia.hu weblap cikkei között bárki elolvashat).Természetesen nem arról van szó, mintha egyetlen helytálló megállapítás, gondolat sem lenne a kérdéses műben, mert van ilyen is. A baj csak az, hogy ezek minduntalan elavult, ezoterikus, tudománytalan nézetekkel, megalapozatlan hipotézisekkel és durva vulgarizálásokkal keverednek. Hasonlattal élve: a Kopernikusz előtti csillagászatban is voltak jó megfigyelések; mégis, ma már joggal tartanánk elavultnak és retrográdnak, ha valaki ilyen szemlélettel írna csillagászati (ismeretterjesztő) művet. Pedig lényegében Lux Elvira is ilyesmit tett, azzal a különbséggel, hogy választott szakterületének „kopernikuszi fordulata” viszonylag újkeletű, s még az orvosi vagy pszichológiai köztudatba sem ment át. Ezt jól szemlélteti, hogy a szexuálpszichológia mindmáig kimaradt a kötelező egyetemi kurrikulumokból – csak egy helyen, s ott is fakultatív és vizsgamentes speciálkollégiumként fordult elő.

„Szexológiai olvasókönyv’ (2000) címmel jelent meg Lux Elvira szerkesztésében az a kiadvány, amelyben a Társaság 11 tagja fejtette ki az általa fontosnak tartott szexológiai mondanivalót. A címből azt gondolhatnánk, hogy a szexológiáról, mint széles körű, interdiszciplináris tudományról ad áttekintést. Valójában viszont csak a szexuális nevelésre és –terápiára vonatkozó alapelvekre szorítkozik. Lux Elvira ezekről három írást is közölt., részben freudista, részben spirituális szemlélettel. Lét- és fajfenntartási „ösztönköröket” feltételez, s tipikus önellentmondása, hogy „a belső, öröklött programok… tanulás útján épülnek be a személyiségbe”, s a „gátlások katarzisának elsöprő erejét” emlegeti. Szerinte az érzelmekre „nem sok befolyása van a tudatnak”. Egyik tanítványa, Esztergomi László itt közölt írásait leginkább egy pregnáns homofóbia jellemzi., amit szintén Luxtól vett át. Szerinte a serdülők nemi hovatartozása „nem nyugszik biztos alapokon”, s így „könnyen áldozatul eshetnek homoszexuális csábításoknak”., ami szerinte „természetellenes”. Úgy tűnik, a nemi identitást a szexuális orientációval keveri össze. A nemi nevelésben szerinte a nemeket külön kell választani; s egyébként is, ez nem a pedagógusok, hanem a szülők feladata. Az általa összeállított Minilexikon fogalmai közt a diszpareuniát összetéveszti a frigiditással.

Forrai Judit a tizenévesek közt végzett felmérését ismerteti a könyvben, s utal arra, hogy az iskolákban most indul „a szexuálpedagógia módszertani oktatása”. Ami azonban, sajnos, azóta is csak vágyálom. Két cikk olvasható a könyvben Bede Zsuzsától. Egyikben a pszichoszexuális fejlődés freudi elméletét ismerteti. A másikban ugyan a tanuláselméletre hivatkozik, de a nemi szerepeket a biológiai nemhez igazodásnak nevezi (és nem a szociális elvárásokhoz igazodásnak). Molnár Tamás a férfiak leggyakoribb szexuális funkciózavarai kapcsán a pszichoanalitikus és a viselkedésterápiás megközelítéseket igyekszik összeegyeztetni, de a korszerű kezelési módszerekre csak futólagosan utal.. Terjedelmileg a legnagyobb írás Sz. Mikus Edit cikke a pornográfiáról. Szinte egyedül ebben találunk hivatkozásokat és idézeteket. Megállapításai azonban nem tudományos vizsgálatokon, hanem egyéni megfigyeléseken alapulnak. Fő megállapítása, hogy „ugyanaz, ami az előnye, gyakran a hátránya is lehet.” Pándy Mária írása a szerelem misztériumáról szól; a spirituális egybeolvadásról és a taoista technikákról, amelyek lényege, hogy „beleadjuk magunkat az energiák áramlásába”.

Vagyis ez a „Szexológiai olvasókönyv” nem a mai, modern szexológiát képviseli, de jól jellemzi a magyar szexuális kultúra állapotát és a „közvetítők” felkészültségét. Hasonló a helyzet a Társaság tagjai által írt „Szex titkok, avagy ezt nekem senki se mondta” című, 2009-ben kiadott könyvecskével, amelyet főleg fiataloknak szántak S Itt visszatérnék Sz. Mikus Editre, aki külön „e-könyvet” is írt a fiataloknak, mint egyik legaktivabb tagja (sőt, már vezetője) a Társaságnak. Őt sokfelé hívják előadást tartani és tanácsokat adni; de magánrendelése is van, s pl. az „axel.hu” weblapján és másutt is ő ad személyre szóló tanácsokat. Épp ezért furcsa”, hogy ő, aki dr.Veres Pál utódjának érzi magát a szexuális tanácsadásban, elvállalta azt is, hogy szexológiát oktat a „Nimrud Őstörténeti és Spirituális Szabadegyetemen,” s többek közt így vall magáról: A pszicho-grafo-morbo analizisen kívül „egyéb, nem tudományos, ezoterikusnak vagy paratudományosnak nevezhető módszereket is alkalmazok a jobbulás érdekében, szigorúan a páciens beleegyezésével…( korregressziós- és reinkarnációs hypnózis, kineziológia, arolo-tifar, reiki, mérsékelten bioenergetikai kezelés.) Ha valaki az életcélját, életfeladatát keresi, akkor javasolni szoktam asztrológus, számmisztikus, jós, kabbala szakértő segítségét is kérni.”

Csak hát: lehet-e ezt a szexuális kultúra közvetítésének nevezni? A nemiségtudományhoz mindenesetre aligha van köze. Viszont megállapítható, hogy az ilyen „kultúra-közvetítők” dominálnak nálunk, nemcsak a médiában, hanem a felnőttoktatásban is.. Hivatkozhatnék többek közt a „Soma Mamagésaként” ismert pop-énekesnőre, aki nemcsak a legnagyobb példányszámú női magazinban, hanem „felvilágosító” könyvekben is terjeszti a Mikus Editéhez hasonlóan ezoterikus, mítoszvezérelt szemléletét. (Akár tagja lehetne a Magyar Szexológiai Társaságnak is.)

De akkor sem jobb a helyzet, ha a szexológiai ismereteket közvetíteni próbáló weblapjaikat nézzük. Köztük a legfontosabb kellene, hogy legyen a Társaság weblapja: www.szexologia.hu . Sajnos, ez is a Társaság elmaradott állapotát tükrözi, legalábbis a szexológia tudománya szempontjából. A weblap 1992-ben, tehát 3 évvel a Társaság megalakulása után indult, de igen lassan alakult és változott. Egyes részei azóta is csaknem változatlanok. A weblapon ajánlott Szakirodalom-jegyzékük egy jó évtizede összesen 22 db., 1995.ből származó, magyar nyelvű cikket és két könyvet sorolt fel (a cikkek legnagyobbrészt az AIDS-prevencióról szóltak). 2010-ben a szakirodalmi lista terjedelme nem sokat változott: néhány kivétellel ugyanazokat az 1995-ben megjelent cikkeket sorolják föl, mint tíz évvel korábban, csak kiegészítették fiataloknak szánt könyvekkel és cikkekkel (köztük Lux Elvira Szexuálpszichológia c. könyvével, amivel a fiatalok aligha tudnak mit kezdeni).

A Társaság weblapjának címoldalán egy nagy négyzet látható, amely 9 színes négyzetből áll; egy kivételével mindegyikben a weblap részeinek címei: 1. Szexuálpszichológia Magyarországon, 2. Társaságunk küldetése 3. Tagjaink 4. Cikkeink 5. Szakirodalom 6. Linkek 7. Fényképek 8. Társasági vélemények. A nagy négyzet mellett külön kiemelt részben utalás a „Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjére, amit Lux Elvira 2009-ben kapott meg életművéért; azonkívül egy művészeti pályázat (Erotika és szexológia) eredményhirdetése, amatőrök fényképeiért és festményeiért; végül pedig a 2009-ben kiadott „Szextitkok” c. könyv ajánlója. Mindezek közül az első rész, a „Szexuálpszichológia Magyarországon” érdemel leginkább figyelmet. A Társaság neve miatt ugyan jobb lenne a „Szexológia Magyarországon” cím,, mert semmi sem indokolja a tudományterület leszűkítését egyetlen résztudományra. Ez a rész valójában egy „rövid történeti áttekintés” a magyar szexuálpszichológiáról.

Elég sajátságos, hogy mit vesznek be és mit hagynak ki ebből a folyamatból. .A felsorolás első két bekezdése az 1945 és 1972 közötti helyzetről szól, s csak két könyvet emel ki ebből az időszakból: Hirschler Imre könyvét (A nők védelmében, 1958) és Fritz Kahn: A szerelem iskolája (1968) c. könyvét, amely szerintük forradalminak számított, mint „tudományos forrásmunka” (ami persze elég nagy túlzás). A továbbiakban felsorolnak „néhány alapművet”, magyar szerzőktől, 1972 és 2009 között, a megjelenés sorrendjében. A 18 „alapműből” tíz szerintük Lux Elvirától és az ő Társaságától származik; ezzel szemben Buda Bélától csak egyet, tőlem hármat (persze nem a legfontosabbakat) említenek, aztán 3 önyvet a szexuálterápiáról (Tóth Miklóstól és másoktól), továbbá egy felvilágosító cikksorozat könyv alakú kiadását. Ezek lennének a magyar „alapművek”? Mondhatnám, hogy ízlés dolga, de szexológiai szempontból a felsorolt könyvek többsége megkérdőjelezhető, mint „alapmű”. Erősen „kilóg a lóláb”, a Társaságnak és alapítójának felértékelő kultusza.

Külföldi szerzők művei közül csak kettőt említenek. Az orosz Szvjados: A nő szexuálpatológiája (1978) és a lengyel Lew Starovicz: Szexualitás felsőfokon (1988) c. könyvét. Holott bőven lett volna ezeknél sokkal fontosabb szakirodalom is. Ehelyett itt újra kezdik Lux Elvira és tanítványainak apologetikáját; közben megemlítve – csak úgy mellékesen – Rudas és Heleszta fölmérését, Veres Pál tanácsadásait, Bágyoni Attila felméréséből született könyveit, vagy azt, hogy 1983-ben szexológiai workshop alakult, s 1985-ben sor került az első magyar szexológiai konferenciára. Mindezeknél sokkal fontosabbnak tartják jórészt a Társaság leendő tagjai által 1986-tól kezdve néhány évig írt „Intim” című füzetsorozatot . De azt éppen csak megemlítik, hogy 1998-ban egy alapítvány kiadta az első Magyar Szexológiai Szemlét, amely négy éven át, negyedévenként jelent meg. (Téves viszont, hogy teljes egészében elérhető az interneten. Hasonló tévedések több vonatkozásban előfordulnak.)

Haladásként említik, hogy 2000 óta – pontosabban már 1990 óta – „egyre többen kezdtek el szexológusként dolgozni” (illetőleg szexuálterápiát magánpraxisban folytatni), nem téve hozzá, hogy ehhez érdemleges felkészültséggel vagy hivatalos engedéllyel nem rendelkeztek. Magyarázat csak annyi, hogy „megnőtt az igény a szakemberek iránt”. Ezek szerint nálunk bárki lehet „szexológus szakember”? S kinevezheti magát „szexuálpszichológusnak”? Mindenesetre büszkén megállapítják: „elértük, hogy a különböző médiumok hiteles forrásnak tekintik a Társaság által nyújtott szakmai információkat.” Hát itt tartunk! Sőt, nemcsak a médiumok, hanem szinte mindenki elhiszi, hogy e Társaság, amelynek vezetője a különböző misztikus-ezoterikus tanok hirdetője, de van teológus tagja is, és többnyire olyan tagokból áll, akik a páciensektől tanuló Lux Elvirától tanulták a szexuálpszichológiát, tudományos és hiteles szexológiai információkat tud nyújtani? (Persze honnan is tudnák, mit érdemes elhinni.)

Az egészben inkább csak az a furcsa, hogy a Szexológia Európai Szövetsége, amelynek vezetői 2007-ben ide látogattak, hogy fölmérjék a helyzetet, jóindulatúan befogadták tagjaik közé ezt a Társaságot, amely azonban továbbra is ugyanolyan képtelen bekapcsolódni a szexológia „mainstream”-jébe, mint eddig. Inkább megmarad provinciális, vallásos „szexológiának”, a valódi, tudományos haladás koloncának. Ezt erősítenék meg a weblap „Cikkeink” oldalán olvasható írások is, amelyek közül tízet Lux Elvira, kilencet Pándy Mária írt, a többi tag csak egyet vagy néhányat.

Sorra vehetném a Társaság néhány tagjának külön weblapjait is, amelyek közül a legrégibb és viszonylag legnagyobb Molnár Tamásé és Bede Zsuzsáé, de ismerem Pándy Máriáét, Mikus Editét és másokét is. Molnár Tamás weblapja és terápiás működése kapcsán az utóbbi tíz évben már voltak nézeteltéréseink és vitáink, szóban és internetes üzenetekben egyaránt. Ez utóbbi nyomon követhető a weblapomon is. Ő szexológiai témájú szakdolgozatával keresett meg az 1980-as évek közepén, majd részt vett az egyik, általam vezetett, 70 órás szexuálterápiai kiképző csoportban, s ennek alapján kezdte meg szexuálterápiás magánpraxisát. Bekapcsolódott az Alapítványom munkájába is, s írt néhány cikket a Magyar Szexológiai Szemlébe. Az általam ajánlott továbbképzést és szupervíziót azonban nem fogadta el, s inkább a Lux-féle Társaságtól várt támogatást. Hangsúlyozta ugyan, hogy a hazai szexológia egyik irányzatával (értékrendjével) sem ért egészen egyet, de mindkettőt egyaránt értékesnek tartotta, s össze akarta békíteni. Ebben persze nem tudtunk egyetérteni, hiszen az ezotéria és a tudomány összhangja: önellentmondás. Ő ragaszkodott felemás álláspontjához, alapított egy új egyesületet, amely egy „Országos szex-tesztet” is föltett az internetre, 50 innen-onnan összeszedett kérdéssel. Magánrendelésén pedig magas óradíjért foglalkozik a weblapja révén toborzott ügyfelekkel.

A „Szexhelp' című weblapot Bede Zsuzsa pszichológus indította, aki szintén Lux Elvira tanítványa, s Társaságának kezdettől fogva tagja (bár korábban részt vett Buda Béla egyik, 70 órás kiképző tanfolyamán). 2001-ben pszichopedagógus férjével megalapította a „Bedestan” Tanácsadó Bt-t, amelynek keretében Pár- és szexterápiás ambulanciát vezet, két olyan munkatársával, akik szintén Lux Elvira tanítványai. Ugyanakkor Molnár Tamás egyesületének is ö az egyik vezetője, hasonlóan felemás (féltudományos) ismeretekkel és értékrendszerrel. Ez utóbbi a weblapján olvasható cikkekből és a tanácsadásaiból egyértelműen kiderül. Felajánlott segítségemet azzal hárította el, hogy nincs ideje a szexológia újabb eredményeivel foglalkozni. Továbbképzés hiányában így ő is egy félig elavult szexuális kultúrát terjeszt.

Egyéb weblapok

Szexuális ismereteket, tanácsadást és terápiás lehetőséget kínáló weblapok azonban nemcsak az említett társasághoz kapcsolódók körében fordulnak elő. Itt van például a „Karina szexuálpszichológiai rendelő” weblapja, amely vezetőjének nevét viseli, s nemcsak terápiát kínál mindenfajta szexuális funkciózavarra, hanem különböző segédeszközök árusításával is foglalkozik. Kapható itt elektromos akupunkturás készülék, urofitnesz gép, potencia-növelő kapszula, hasonló célú filmek, CD-k erotikus zenével, vibrátorok, zselék és sok egyéb.

Kicsit más a helyzet a nemrég létrejött Magyar Szexuális Medicina Társasággal,, amelynek ugyan szintén van weblapja, de a már említett célkitűzéseken kívül szakmai anyagokat nem tartalmaz, tehát nem értékelhető. A Magyar Andrológus Társaságtól főleg abban különböznek, hogy nemcsak a férfi termékenység zavarainak kezelésére, hanem mindkét nem (szomatikus elváltozásokkal összefüggő) szexuális funkciózavarainak kezelésére törekednek. Ami persze feltételezné az együttműködést a szexuál-pszichoterapeutákkal (ha vannak ilyenek). De úgy tűnik, hogy inkább csak (a gyógyszergyárak által támogatott) konferenciákat rendeznek, s ebben a szexológiai társaság említett vezetőivel működnek együtt.

Szexológiai témájú weblapok az említetteken kívül is bőven vannak. Ilyen például az „orgazmusszerviz.hu”, amelynek angol nyelvű változata is van; a „szexdoktor.hu”, a „szexualitas.hu”, a „csakatestemenat.hu”, vagy az „a-ha.hu” – s még folytathatnám. Az utóbbi (mint már említettem) egy nőgyógyászati társaság weblapja, amely a fiataloknak és nevelőiknek kíván felvilágosítást és tanácsot adni. Ez szükséges és jó, de rögtön problematikussá válik, mivel nem tud túllépni az orvosi vonatkozásokon.

Az „orgazmusszerviz” weblapja egy orvosnő, Tóth Emese és társa vállalkozását képviseli, s kb 8-10 év „szexterápiás” gyakorlatát egészíti ki, nemcsak szöveges szakmai információkkal, hanem négyezer fotoillusztrációval és igen sok videofilmmel is. A nagy felszereltség is jelzi, hogy az „Orgazmus-klinika” nem non-profit, hanem üzleti vállalkozás, ahol az egyszerű tanácsért is sokat kell fizetni, s kreditpontokat lehet vásárolni az online orgazmus-magazin bizonyos idejű olvasásához. Így lehet megtanulni a különböző, terápiás játékokat, masszirozú és és edzőprogramokat (pózokat), amelyek révén minden szexuális funkciózavar sikeresen kezelhető. Legalábbis ezt ígérik, de közben szándékosan mellőzik és ignorélják a modern szexuálterápia eredményeit, bevált módszereit.

A „csakatestemenat” weblap gazdája Mester Dóra Djamila, aki partnerét kísérve, Los Angelesben megfigyelt néhány szexuális tanácsadót s hazatérve fő céljának a fiatalok szex-oktatását tekintette. Minthogy nyitott párkapcsolatban élt, s közben szült egy gyermeket, cikkeket írt és könyvet tervezett. az „anyaság és szex” témáról. Weblapja maximális felvilágosultságot sugall, de ugyanakkor vonzódást a meglepő, sőt, extrém helyzetekhez. A „szexdoktor.hu” a Dr.Info csoport orvosi felvilágosító weblapja, amely cikkeken kívül személyes tanácsokat is közvetít urológustól, nőgyógyásztól, kardiológustól, sőt, egy pszichológustól (Rusz Edit) is. Talán a legjobb benne a bőséges Szex ABC, amely a szexszel kapcsolatos fogalmakat definiálja pár sorban, bár egyébként felemás és hiányos. Némileg hasonlót kínál a „szexualitas.hu” weblap is, amely az egyik legrégebbi és gazdag tájékoztatást nyújt, csak éppen nem szakmai megalapozottsággal, hanem vulgáris és kritikátlan módon (pl. Lux Elvirát „szexológusként” nagyra becsülve) Érthető, hogy kezdettől fogva élvezi Molnár Tamás támogatását. Kétségtelen előnye, hogy Fórum rovata helyt ad a látogatók véleményének és vitájának; de hátránya, hogy ezekről nem közöl megalapozott szakvéleményt.

S itt van még egy viszonylag új weblap, a „blog.szexologia.eu”, amely tulajdonképpen a „furedi.hu”-nak, a készítőjéről, egy pszichológusról elnevezett weblapnak „blogosított” melléklete, s időről-időre új híreket közöl a szexológiával kapcsolatban, s azokat kommentálja és másokkal is kommentáltatja.. Ennél lényegesebb azonban a szexuális kultúra közvetítése szempontjából a nevéhez kapcsolt weblap, amely elég széleskörűen ismerteti a modern szexuálpszichológia és szexuálterápia főbb megállapításait az olvasóival, akiknek emailben és személyesen tanácsokat is ad. Egyébként ő állította össze pl. a „szexualpszichologia.lap.hu” témacsoportokra tagolt (de sajnos, nem minősített) linkjeit, s egy adatgyűjtést is folytatott a női meddőséggel kapcsolatos attitűdökről. Füredi Krisztián egy „basic sex workshop”-ban, nálam tanult szexuál-pszichológiát, s jól menő magánrendelése van.

A nemiséggel kapcsolatos link-gyűjteményekből jó néhány van az említetten kívül is; például a „szex.lap.hu”, a „biszex.lap.hu”, az „impotencia.lap.hu”, a „szexualitas.lap.hu”, a „leszbikus.lap.hu” és így tovább. Előnyük, hogy elég nagy választékot kínálnak, amiben azonban rendszerint túlsúlyban vannak a nem éppen tudományos linkek; így a felkészületlen kereső modern ismeretek helyett egészen mást talál. Jellemző, hogy pl. a „remekinfo.hu” a szexuális gondjaik miatt segítséget keresőknek 3 városban is tud címeket adni: Budapesten az „Akasha Ezoteria Klub”-ot, néhány orvosi Kft-t, továbbá Molnár Tamást és Bede Zsuzsát; Pécsett az „Erector Clinic” Kft-t (amelynek vezetője egy pénisz-protézisekkel foglalkozó andrológus); Szolnokon pedig a „Family Medic” Kft-t. Egyes gyógyszercégek weblapjain is túlnyomórészt andrológusokat és néhány MSzT-tag pszichológust ajánlanak névvel és címmel. Itt kell említenem a nők számára összeállított és köztük legelterjedtebb linkgyűjteményt, amely néhány hasznos ismeret közlése mellett túlnyomórészt ezoterikus maszlaggal tömi a nők fejét.

Látszólag tehát bőven van lehetőség a szexuálterápiás szaksegítség igénybe vételére; de az ajánlatok többsége felemás és kétes értékű Egy andrológus professzor (Pap György) szerint az 55 éven felüli férfiak közel 70%-a komoly merevedési zavarokkal küzd, amihez a változatossághiány és a partner megunása is hozzájárul, nem beszélve a gyakori, szervi alapbajokról. Így hiába van európai szintű andrológiai centrumunk, nem sok férfi szex-problémáin lehet segíteni. Az új, erekció-elősegítő gyógyszerek sem jobbak, mint a régebbiek; a pszichés okok pedig nem játszanak döntő szerepet. (Pontosabban: azokkal úgysem tudnak mit kezdeni az andrológusok.)

Persze nemcsak az andrológusokra, hanem más szakirányú orvosokra is jellemző, hogy a többnyire pszichoszomatikus eredetű, szexuális funkciózavarokat (mint minden „betegséget”) gyógyszerekkel és egyéb invaziv eljárással próbálják kezelni, s figyelmen kívül hagyják a pszichoszociális tényezőket. Ezzel pedig azt a hagyományos közfelfogást erősítik, amely a párkapcsolat kezelése és egyéb „lelkizések” helyett csak a gyógyszerekben, afrodiziákumokban és protézisekben bízik, mert nem ismeri a modern szexuálterápia és a nemiségtudomány újabb eredményeit. Ezért állapíthatta meg „Szexuális viselkedés. Jelenségek és zavarok, társadalmi és orvosi dilemmák” (1994) c. könyvének előszavában Buda Béla, hogy bár írásai a kor nemzetközi színvonalát elérték, de orvosi körökben visszhang nélkül maradtak, s a szexuális zavarokban szenvedők ma sem kapnak megfelelő ellátást. A helyzet, sajnos, azóta sem változott.

S amire szükség lenne (a WHO szerint is)

A fentiekben körvonalazott kép ugyan korántsem teljes, de elég egyértelműen mutatja, hogy szexuálisan is beteg társadalomban élünk, s ez önmagában megkérdőjelezi társadalmunk életképességét. Itt nemcsak az aggasztó, hogy az utóbbi években nálunk is jelentősen nőtt a HIV-fertőzöttek, az egyéb, nemi úton közvetített fertőzések és a nem kívánt terhességek száma, hanem a tudományosan megalapozott szexuális ismeretek és általában a korszerű szexuális kultúra hiánya is. Ennek a fölvázolt adatokon túl az is fontos tünete, hogy jóformán senki sem ismeri a szexuális egészség fogalmát és a biztosításához szükséges, alapvető szexuális jogokat. (amelyek jogszabályaink közül is hiányoznak).

Nyilvánvaló, hogy a kulturált nemi viselkedés képessége nem születik velünk; azt meg kell tanulni, be kell programozni az agyakba (éspedig lehetőleg már az ivarérettség előtt, mert később egyre nehezebb). „Kulturáltnak” pedig csak azt a viselkedést nevezhetjük, amely megfelel a korszerű, tudományos ismereteken alapuló erkölcsi követelményeknek. Minthogy minden társadalomban kialakulnak a nemi szerepek és a szexuális viselkedés szabályai, szkriptjei, normái, amelyek elfogadását és követését a hatalmon levők mindenkitől elvárják, a normakövetőket „normálisnak”, az ettől eltérőket pedig abnormálisnak, „deviánsnak” tartják. (A szociológusok ezt a két típust „konformistának” és „non-konformistának” nevezik.) A „szexuális devianciáknak” négy szintjét szokták megkülönböztetni: legenyhébb formája az „ártalmatlan különcség”. Már jobban elítélik azt, akit „bűnösnek” tartanak vallási szempontból (de feloldozást nyer, ha bűnbánatot tart). A szexuális „bűnöző” veszélyezteti a társadalmat, tehát el kell ítélni, meg kell büntetni. Negyedik eset a „szexuálisan beteg” egyén, aki gyógykezelésre szorul, hogy újra „normális” legyen. Viszonylag objektiv kritériumai csak az utóbbi kettőnek vannak. A szexuális viselkedés akkor beteges vagy erkölcstelen, ha destruktív, tehát károsít; ha kényszer-jellegű, vagyis az egyén nem képes irányítani; és ha az érintett számára is megterhelő, vagy éppen elviselhetetlen

A szexuális viselkedés erkölcsi megítélését az adott társadalomban kialakult és többé-kevésbé érvényes értékrendszerek, világnézeti és vallási felfogások (szkriptek) határozzák meg. A mai, iparilag fejlett, pluralisztikus társadalmakban sokféle értékrendszer és vallási irányzat található, így az erkölcsi normák is sokfélék. De a kereszténységen belül is különböző erkölcsi megítélésekkel találkozhatunk, például a papok házasodását, a nők papi hivatását, a fogamzásgátlást, vagy a homoszexuálisok házasságát illetően. A reális erkölcsi megítéléshez azonban fontos tudni, hogy az egészséges szexualitás milyen emberi jogokat feltételez. A Szexológiai Világszövetség ezeket (mint láttuk) 11 pontban foglalta össze. Az európai jogrendszer e jogokat részben, vagy áttételesen már garantálja, bár nyilvánvalóan további fejlesztésre szorul.

A szexuálpolitika korszerűsítése

Hazánkban legtöbbször még a hivatásos politikusok sem beszélnek szexuálpolitikáról. Vagy azért, mert nem ismerik, esetleg feleslegesnek tartják ilyen gyűjtőfogalom alá sorolni a nemiséggel és a nemek viszonyával kapcsolatos szabályozási feladatokat. Ezért inkább „nőpolitikáról”. családpolitikáról, népesedéspolitikáról és hasonlókról beszélnek. A szexualitás fogalmát ugyanis – a közvéleményhez hasonlóan – többnyire ők is azonosítják az erotikával, amit illetlennek vagy magánügynek tartanak.

Kevesen tudják, hogy a szexuálpolitika jóval szélesebb körű fogalom, amely a különböző érdekcsoportok (pártok, civil és állami szervezetek vagy egyházak stb.) nemiséggel összefüggő értékrendjét és céljait fejezi ki. Minthogy sokféle vonatkozása az élet minden területét átszövi, különböző ágazatai vannak, s – ahogyan azt „A nemek viszonyának jövője” című könyvemben kifejtettem – ezeket négy-öt fő csoportra oszthatjuk: 1. a szexuális egészségpolitikára; 2. a család- és népesedéspolitikára; 3. a szexuális kultúrpolitikára és 4. a szexuális kisebbségpolitikára. Ezek önmagukban is összetett ágazatok és sok szálon fűződnek más szakpolitikákhoz. Ma még azonban ritka nálunk az olyan érdekcsoport, amely tudatosan kidolgozott szexuálpolitikával rendelkezik. Vagy pedig leszűkíti azt a család- és népesedéspolitikára; de azt is harmadrangúnak tartja és szólamokkal intézi el.

Pedig például a nemiség egészségpolitikája az Egészségügyi Világszervezet által elfogadott szexuális egészség-fogalomból és annak jogi feltételeiből indulhatna ki. Ahogyan azt már az említett könyvemben megírtam, ez elsősorban prevenciót jelent, a szexuális egészséget fenyegető veszélyek elhárítását és az ártalmak megelőzését. Eredményességének feltétele a szexuális egészséget fenyegető tényezők (negatív külső hatások vagy viselkedési szokások) időbeni felmérése és kiküszöbölése jogi, pedagógiai és pszichológiai módszerekkel. Ha pedig már kialakult funkciózavarokról, vagy nemi úton terjedő fertőzésekről van szó, akkor bárki számára igénybe vehető legyen a pszichológiai és az orvosi szexuálterápia, éspedig megfelelően képzett szexuálterapeuták segítségével. Ezen a téren még alapvető feladat a szaksegítség intézményesítése: szexuális tanácsadók, nevelők és terapeuták egyetemi szintű képzése és intézményes foglalkoztatása, ellenőrzése.. Eddig ugyanis az önjelölt szexuális tanácsadók és „terapeuták” gyakran több kárt okoztak, mint hasznot.

Holott a különböző szakemberek egyetemi szintű szexológiai képzésére már 2006 óta rendelkezésre áll nemcsak két magyar tankönyv (Szilágyi V.:” Szexuálpszichológia” és „Szexuálpedagógia”). hanem a Magnus Hirschfeld Szexológiai Archívum megalkotójának, E.J. Haeberle professzornak a szexuális egészséggel és annak veszélyeztető tényezőivel foglalkozó, hat tanfolyama (pontosabban e-learning kurzusa), amelyek magyarra fordítva is olvashatók az említett Archívum weblapján (www2.hu-berlin.de/sexology ) épp úgy, mint a sajátomon. S ezek bárki számára ingyenesen hozzáférhetők.

A család- és népesedéspolitika terén változatlanul az a helyzet, hogy bár ismertek a magyar népesség állandó fogyását jelző statisztikai adatok (az 1980-as évek eleje óta a magyarok létszáma kb. egy millióval csökkent), ezek jelentőségét kevesen ismerik fel és érdemleges intézkedések sem születnek nemzeti túlélésünk biztosítására. A gyermekvállalás előmozdítása és a szülők helyzetének javítása érdekében hozott, eddigi, jogi és anyagi segítség (családi pótlék, gyermekgondozási és nevelési segélyek, gyes, gyed és hasonlók) a tények tanúsága szerint korántsem elegendő a népesség-csökkenés trendjének megállítására vagy éppen visszafordítására.

A családpolitika tulajdonképpen a szociálpolitikának is lényegét képezi, hiszen éppen a családok jelenítik meg a szegények és hátrányos helyzetűek tömegeit. Ugyanilyen szoros az összefüggése a népesedéspolitikával, minthogy a gyermekek többnyire családokban születnek – és jobb is, ha ott születnek, nem pedig lányanyáknál vagy társtalan (elvált, özvegy) nőknél. Épp ezért kell a család- és népesedéspolitikának a párkapcsolatban élők gyermekvállalási ambicióit erősíteni és többféleképpen segíteni. (Például a fiatal párok lakáshoz és munkahelyhez juttatásával.) . Az 1980-as évek eleje óta jelentkező és a rendszerváltás óta rohamosan erősödő létbizonytalanság és társadalmi egyenlőtlenség, a magas szinten stabilizálódó munkanélküliség (nem is említve a gazdasági világválságot) kétségkívül nagyon megnehezíti egy jólétre és magasabb termékenységre irányuló család- és népesedéspolitika realizálását, de figyelembe kellene venni, hogy nemzeti létünk forog kockán. Gyermekvállalásra kényszeríteni ugyan senkit sem szabad, de jutalmazni sokféleképpen lehet az adott nehézségek ellenére is.

Mindehhez szorosan kapcsolódik a polgári és büntető törvényhozással kapcsolatos szexuálpolitika, amelynek lépést kellene tartania a változó társadalmi körülményekkel. Jogilag a polgári törvénykönyvben ez valószínűleg könnyebben érvényesíthető, mint a szexuális büntetőjogban, amelynek reformja megkezdődött. Egyik nagy eredménye például a felnőttek közötti, kényszermentes homoszexuális kapcsolat büntethetőségének megszűntetése; a fejlődésnek a nyugati országokban tapasztalható iránya pedig az, hogy az azonosneműek házasságát, együttélését és gyermeknevelését is lehetővé teszik. De más reformokra is szükség lenne. Vonatkozik ez például a „nemi erkölcs elleni bűncselekmények” büntetőjogi szabályozására, amelyben nincs korszerű meghatározása a „fajtalanság” (vagy éppen a „természet elleni fajtalanság”) fogalmának. (A törvényalkotók minden jel szerint a heteroszexuális közösülést tartották egyedül „természetesnek”.)

A szexuális büntetőjog reformja, korszerűsítése tehát egyik fő célkitűzése lehetne a mai szexuálpolitikának. De ide tartozik célként a hagyományostól eltérő, tartós szexuális kapcsolatoknak (pl. „illegális” együttéléseknek) a monogám, heteroszexuális házassággal egyenértékűkénti kezelése, és az eddigi „családpolitika” felülvizsgálata is.

A szexuálpolitika másik csoportja az egészségpolitikához kapcsolódó szexuális kultúrpolitika, amelynek feladata főleg a nemiség kultúrájának beépítése a közoktatási és köznevelési rendszerbe. Fő célja a szexuális jogok megismerésének és a velük való élni tudás feltételeinek biztosítása. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a szexuálpolitika egyik fő célkitűzése a tudományosan megalapozott szexuális kultúra terjesztése lehet, beleértve az egyéni pszichoszexuális fejlődés kedvező feltételeinek megteremtését.

Az Egészségügyi Világszervezet szexuális egészséggel kapcsolatos, említett Ajánlásai között szerepel a kielégítő infrastruktúra mellett a szexológiai kutatások biztosítása is, A szexuális kultúra terjesztéséhez pedig egyrészt a médiát (főleg az elektronikus médiát) kellene szabályozni – éspedig részben fejleszteni, részben korlátozni! –, másrészt a közoktatás és köznevelés intézményeit kellene a szexuális kultúra terjesztésére alkalmassá tenni.

A különböző (bár nem mindig reprezentatív) felmérések ugyanis azt mutatják, hogy az emberek szexuális kultúrája még ma is igen alacsony szintű. Egyrészt nem ismerik szexuális jogaikat és lehetőségeiket, s épp ezért élni sem tudnak velük. Másrészt intézményes oktatás és nevelés hiányában nem képesek sikeresen feldolgozni a rájuk zúduló szexuális ingertömeget, nem tudnak felkészülten választani a sokféle szexuális szkript, viselkedésminta közül. Így aztán nagyon esetleges, hogy milyen szexuáletikai értékrendjük alakul ki (s kialakul-e egyáltalán valamilyen). Ez a magyarázata az elavult kapcsolati minták továbbélésének, az érzelmi és szexuális zavarok rendkívüli megszaporodásának (beleértve a féltékenységet és egyéb párkapcsolati játszmákat éppúgy, mint a különböző szexuális funkciózavarokat és szenvedély-betegségeket).

Átgondolt és korszerű szexuálpolitika hiányában a szexuális-párkapcsolati kultúra terjesztésének ma nálunk sem gazdája nincs, sem egyértelmű politikai koncepciója, vagy éppen projektje sem létezik. Csupán néhány esetleges, félig kidolgozott és rövid életű magán-próbálkozás történt az elmúlt években, egyének vagy civil szervezetek részéről, de egyik sem tudott meggyökeresedni és intézményesedni. Holott rendelkezünk nyugati mintákkal, amelyeket könnyen lehetne adaptálni a hazai viszonyokra. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a hivatásos nevelőket kellene erre felkészíteni., vagyis a pedagógusképző (és továbbképző) intézményekben teret adni a szexuálpedagógiának. Az iskolák nevelési tervébe és tanmenetébe pedig beiktatni – s nemcsak az osztályfőnöki órák keretében, hanem külön tantárgyként (akár „nemiség-tannak” vagy „magánélet-tannak”, akár „életvezetési ismereteknek” hívjuk ezeket) a szükséges ismeretek és készségek elsajátítását, természetesen tankönyvek és munkafüzetek alapján. Ez egyben az ifjúságpolitikának is fontos része lehetne.

Újabb csoportként a szexuális kisebbségpolitikát kell említeni. Itt elsősorban az ún. queer-ek (homo- és biszexuális viselkedésűek, transszexuálisok és más „transgender”-ek), valamint a prostituáltak és egyéb szexfüggők, szenvedélybetegek problémáiról van szó. Közülük a homo- és biszexuálisok a legnagyobb kisebbség, de a többiek is jelentős nagyságrendet képviselnek. Az előbbiek szexuális orientációja csupán viszonylag ritkának, de sem bűnösnek, sem betegesnek nem mondható, ellentétben a régi és sokakban ma is továbbélő előítéletekkel, amelyek miatt elítélik és támadják őket. A hátrányos helyzet teljes megszüntetése (pl. együttélési és gyermeknevelési jogok) azonban a szexuálpolitika fontos feladata. De hasonló a helyzet a transszexuálisok (és „transgender”-ek) esetében is, bár náluk pszichoterápiás szaksegítségre is gyakran szükség lehet.

Némileg bonyolultabb a helyzet a prostitúció jelensége ügyében. Erősen vitatott ugyanis, hogy elfogadható, vagy káros és ezért megszüntetendő jelenségnek kell-e tartanunk, tehát hogyan értékeljük. Tudjuk ugyan, hogy eredetileg köze van a nemi erőszakhoz, amit a fizikailag erősebb férfi követ el a gyenge vagy foglyul ejtett nőn. De a magántulajdon és a patriarchátus kialakulása óta már meg is vehette, s a nők helyzetüknél fogva gyakran kényszerültek magukat eladni (akár rabszolgának, akár feleségnek vagy alkalmi szeretőnek). Bár a rabszolgaság intézménye már rég megszűnt, a prostitúcióra, vagyis az erotikus szolgáltatások eladására vállalkozó nők többségét ma is megélhetési, vagy egyéb kényszer vezeti Esetükben tehát legalább részben igazuk lehet azoknak, akik „pénzzel történő megerőszakolásról” beszélnek. (Azért csak részben, mert látszólag önkéntes megállapodás útján jön létre az üzlet. Így látszólag mind a két fél jól jár.)

Megszüntetéséről ezért – legalábbis egyelőre – aligha lehet szó. Csak feltételezhetjük, hogy a nőmozgalomnak ez a régi követelése akkor valósulhat meg, ha a társadalom ma még alapjában patriarchális rendszerét végképp sikerül átalakítani a nemek egyenrangúságán és esélyegyenlőségén alapuló rendszerré. Csak ez tenné lehetővé, hogy a szexuális szolgáltatások kényszer-jellegűből valóban önkéntessé váljanak és „pót-partnerként” (surrogate) akár terápiás szerepet is betölthessenek (amit egyes nyugati országokban, szexuálterapeuták irányításával sikeresen kipróbáltak). Ez pedig már nem a mai értelemben vett prostitúció lenne.

Ugyancsak a teljes intimitás silány pótléka a pornográf termékek rendszeres fogyasztása, ami az internet-használat széles körű elterjedése következtében egyre növekvő kisebbséget teremtett, különösen a fiatalok körében. Erre a kisebbségre a szexuálpolitika eddig nem figyelt fel. Pedig egyre több eset bizonyítja, hogy a prostitúció igénybe vételéhez hasonlóan ez is függőséget és párkapcsolati kötődési képtelenséget okozhat, s ezzel gátolja vagy tönkreteszi a párkapcsolatot. Ezt csak átfogó és idejében történő szexuális neveléssel lehet megelőzni; ennek hiányában csak szexuálterápia segíthet.

Még két jelentős kisebbség van hazánkban, amelyek a szexuálpolitikának komoly gondot és megoldandó feladatot jelentenek. Az egyik a cigányság szexuális viselkedési szokásai, a másik pedig a fogyatékosok (elsősorban a mozgásszervi és az értelmi fogyatékosok) szexuális problémáinak megoldása. Mindkét kisebbségnél alapvetően fontos lenne az átfogó és intézményes szexuális nevelés, amihez náluk speciálisan képzett szexuálpedagógusok kellenek; továbbá gondoskodás elegendő mennyiségű fogamzásgátló eszközről, és a fogyatékosok erotikus kielégülését betanító és elősegítő szexuális szolgáltatókról.

Végül sokféleképpen problematikus, de rendkívül jelentős kisebbségnek tekinthetők a különböző erotikus funkciózavaroktól szenvedő férfiak és nők, akik egyrészt hiányos szexuális kultúrájuk folytán nem tudnak önmagukon segíteni, másrészt képzett szexuálterapeuták hiányában intézményes szaksegítséget sem kapnak. Ezek ugyanis többnyire pszichoszomatikus zavarok; ennélfogva nem annyira gyógyszerekre vagy protézisekre (orvosok), vagy kétes értékű tanácsokra (önjelölt „szexuál-pszichológusok”) van szükség, hanem korszerű és hatékony szexuálterápiára. Amire az orvosokat és pszichológusokat egyaránt ki kellene képezni – s ez is a szexuálpolitika feladata..

Egyértelmű, hogy minden vonatkozásban preventiv intézkedésekre van szükség. Az elsődleges prevenció pedig nevelést és önnevelést, önfejlesztést jelent, s történhet csoportosan (pl. az iskola vagy egyéb közösségek és a média által), vagy egyéni tanácsadások formájában. Minderről a társadalom állapotát ellenőrző és irányító közhatalomnak, politikának kell(ene) gondoskodnia.. Joggal kérdezhetnénk például, hogy mit tudnának válaszolni a közhatalom illetékesei a szexuális egészségnevelésről szóló, európai kérdőív kérdéseire. (The Safe Project, 2006) Ebben a demografikus adatokon kívül rákérdeztek többek között a jogi szabályozásra (az engedélyezett hetero- és homoszexuális kapcsolatok életkora; a fogamzásgátlók használatának feltételei stb.); a család- és gyermekvédelmi intézményekre, a tizenéves kori terhességek, szülések és abortuszok alakulására, s igen részletesen az iskolai szexuális nevelés helyzetére.

Ez utóbbi nálunk gyakorlatilag nem létezik, vagy csak töredékesen, frázisszerűen és akkor is túl későn kerül rá sor. Pedig az adott helyzet súlyos következményei nyilvánvalóak. Ráadásul nemcsak az átfogó és intézményes szexuális nevelés hiányzik, hanem a szexuális tanácsadási és terápiás lehetőségek is igen korlátozottak, s a meglevők minősége is erősen kifogásolható. Holott korszerű tanácsadásokra és terápiás lehetőségekre égető szükség lenne, hogy a tájékozódás igényét lehetőleg ne a pornoipar elégítse ki. Az ifjúsági és felnőtt tanácsadó szolgálatok országos hálózatára lenne szükség, jól képzett tanácsadókkal. Ez a feladat leginkább a hivatásos nevelőkre hárul; ezért végre komolyan kellene venni a nevelők szexológiai képzését és továbbképzését. Diplomás szexuálpedagógusok kellenének minden nagyobb iskolába.

A szexuális nevelés európai irányelvei

Számunkra egészen meglepőnek és újszerűnek tűnik, mennyire másként kezelik az Európai Unió nyugati tagországaiban az iskolai szexuális nevelést, mint nálunk. S erről rögtön az jut eszünkbe:: ha már közel egy évtizede mi is tagjai vagyunk az Európai Uniónak, akkor miért vagyunk ennyire lemaradva tőlük? Nemcsak azért, mert ők már évtizedekkel ezelőtt kötelezővé tették az iskolák számára a korszerű és átfogó szexuális nevelés bevezetését, s ezt igyekeztek jól előkészíteni és megszervezni. Kétségtelen, hogy sokkal előnyösebb helyzetük ezt könnyebben tette lehetővé, mint hazánkban, ahol még a „családi életre nevelés” bevezetése sem sikerült. Nyugat-Európában viszont az eddigi eredményeiket sem tartják elegendőnek és további előrelépést tartanak szükségesnek.

Ezért aztán a német Szövetségi Egészségnevelési Központ és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) kilenc nyugat-Európai országból kiválasztott és felkért 19 közismert szakembert, akik mintegy másfél évi munkával kidolgozták „Az európai szexuális nevelés irányelvei” című dokumentumot a politikusok, nevelési és egészségügyi intézmények és szakemberek részére. Ez a kb. 60 oldalas tanulmány nemrég jelent meg és Nyugaton elég nagy feltűnést keltett; nálunk azonban visszhang nélkül maradt. Az illetékesek a jelek szerint nem is tudnak róla, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Pedig nagyon is fontos lenne megismerni és komolyan venni, mert az eddigi semmittevésünk végzetes következményekkel járhat. Elsősorban azért, mert a házasság és család válsága következtében egyre kevesebb, kívánt gyermek születik nálunk; így a magyar népesség létszáma már a 10 milliót sem éri el és gyorsuló ütemben fogyatkozik. Ez a negatív trend pedig csak az átfogó és intézményes szexuális neveléssel lenne megállítható. Ennek új, európai irányelveit és módszereit pedig éppen az említett dokumentumból ismerhetjük meg.

A szakértők tanulmánya szerint a „holisztikus szexuális nevelés” korrekt, tudományosan megalapozott információkat nyújt a gyermekeknek és fiataloknak a nemiség minden aspektusáról, s egyúttal elősegíti az ilyen információkon alapuló készségek és szokások kialakítását. Ezáltal hozzájárul a tisztelettudó és nyílt attitűdök kialakításához. .A hagyományos nevelés ugyanis csak a nemiség olyan, potenciális veszélyeire koncentrált, mint a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek. Ez a negatív megközelítés azonban gyakran elbizonytalanító és riasztó a gyermekek és fiatalok számára.

A holisztikus megközelítés a szexualitást az emberi lehetőségek tág tereként értelmezi. Elősegíti, hogy képesebbé váljanak nemiségük és partnerkapcsolataik kielégítőbb és felelősebb alakítására. Ezek a készségek a lehetséges veszélyek megelőzése szempontjából is lényegesek. De azt is figyelembe kell venni, hogy a szexuális nevelés bevezetése – különösen az iskolákban – nem mindig könnyű: sokszor ellenállásba ütközik, a vele kapcsolatos félelmek és téves elképzelések miatt. Pedig ezek az Irányelvek gyakorlati segítséget nyújthatnak a megfelelő tantervek kialakításához, s megmutatják, mit kell ismerniük és megérteniük a gyermekeknek és fiataloknak, milyen helyzetek és kihívások kezelésére legyenek képesek az adott életkorban. Ugyanakkor a támogatás érdekében meggyőzheti a politikusokat a szexuális nevelés bevezetésének, vagy a meglevő próbálkozások kiszélesítésének fontosságáról.

A szexuális nevelés szükségességét a legutóbbi évtizedek különböző fejleményei indokolják. Ilyenek a globalizáció, a különböző kulturális és vallási háttérrel rendelkező csoportok migrációja, az új médiumok, különösen az internet és a mobil telefonok gyors elterjedése, a HIV és AIDS megjelenése és terjedése, a gyermekekkel és fiatalokkal történő szexuális visszaélések, s nem utolsó sorban a fiatalok változó szexuális attitűdjei és viselkedése. Minthogy az emberi nemiség elsősorban a gyermekkor és ifjúkor során fejlődik, s ilyenkor rendkívül sok, különböző szociális, kulturális, vallási és egyéb hatás befolyásolja ezt a folyamatot. Így a fiatalok gyakran ellentétes elvárásokkal találkoznak, s nehezen tudják eldönteni, melyiket fogadják el ezek közül.

Tény, hogy a szexualitás jelenségeinek megismerése jórészt szakemberek segítsége nélkül történik, éspedig véletlenszerűen, pl. a tévé, a mozi vagy éppen a pornográfia révén. Ami aztán sok félreértést, téves értelmezést tesz lehetővé. A nyugati kultúrában azonban egyre hangsúlyosabb a problémák megelőzése, amely mindinkább kiterjed az emberi szexualitás területére is, s ez együtt jár a szakemberek egyre aktívabb bevonásával. A problémákra és veszélyekre koncentrálás viszont nem mindig felel meg a fiatalok érdeklődésének és igényeinek, s ezért aligha éri el a viselkedés szükséges módosítását. Ez pedig pozitívabb megközelítést tesz szükségessé, amely nemcsak hatékonyabb, hanem reálisabb is.

Legelső szexuális ismereteikre a gyermekek általában otthon tesznek szert, a szülők, rokonok vagy ismerősök véletlen megfigyelése és „elszólásai” révén. Nem sokkal később azonban az óvoda és az iskola egyre nagyobb szerepet kap, nemcsak az ismeretek fejlesztésében, hanem a nemi szerepek gyakorlásában is. Mindebben a pedagógusoknak lehet leginkább szerepük, ha figyelnek a gyermekek igényeire és felkészülnek kérdéseik megválaszolására.. A „szexuális felvilágosítás” azonban eddig inkább csak a problémák és veszélyek elkerülésére irányult (főleg a nem kívánt terhességekre és a nemi úton terjedő fertőzésekre). A fiatalokat azonban sok más dolog is érdekli, s hamar megunják, hogy csak a veszélyekről halljanak. Érdeklődésük felkeltése ezért pozitívabb megközelítést tesz szükségessé. Erre pedig csak a holisztikus, átfogó szexuális nevelés alkalmas.

A nyugat-európai országokban már kidolgozták és fejlesztették ennek módszereit. Svédországban tették először kötelezővé (1955-ben) az iskolai szexuális nevelést, amit a következő évtizedekben átvett Németország, majd Ausztria, Hollandia, Svájc; az ezredforduló körül pedig Franciaország, Anglia, Spanyolország és az Európai Unió több, más országa is. Közép- és Kelet-Európa azonban jórészt kimaradt ebből a fejlődésből (kivéve talán Csehországot és Észtországot); az európai szakemberek szerint azért, mert a közélet különböző terein megjelent a (politikai, kulturális és vallási) fundamentalizmus. Az így létrejött lemaradás azonban olyan hátrányos helyzetet jelent, amit sürgősen meg kell szüntetnünk.

Ez pedig elsősorban a szexológiailag képzett, hivatásos nevelők feladata lehet. Az Európai Unió egyes nyugati tagországaiban ilyenek képzése már évtizedek óta folyik; néhol külön szakként, máshol egyéb szakokhoz társítva. A kötelező vagy szabadon választható továbbképzések keretében azonban bármilyen szakképzettséggel rendelkező pedagógus választhatja a szexuális nevelés intenzív tanulását. Ezt hazánkban is könnyű lenne országos viszonylatban megszervezni, hiszen már évek óta rendelkezésre állnak a korszerű szexuálpszichológiai és szexuálpedagógiai tankönyvek, bár bevezetésükre eddig csak néhány, nem túl sikeres próbálkozás történt.

Képzett szexuálpedagógusok tehát egyelőre nem állnak rendelkezésre nálunk. Ez azonban nem jelent fölmentést az iskolai szexuális nevelés bevezetésének feladata alól. Az alapvető ismeretek ugyanis hetek alatt elsajátíthatók, a további képzés pedig a megkezdett oktatás-nevelés során, menet közben is megoldható az említett tankönyvek és dokumentumok segítségével. Ennek megszervezéséhez elegendő lehet egy néhány munkatárssal rendelkező, országos szexuálpedagógiai központ.

Az átfogó és holisztikus szexuális nevelésnek az Egészségügyi Világszervezet által jóváhagyott programja szerint már a gyermek megszületése körüli időszakban, de mindenképpen a négy éves kor előtt kell kezdődnie. Az első életévek ugyanis döntő jelentőségűek a gyermek egész, további fejlődése szempontjából. Ennek megalapozása tehát elsősorban a családon, a szülőkön múlik; de ha a kisgyerek bölcsődébe, majd óvodába és iskolába kerül, akkor az ott dolgozó felnőttek nagy segítséget nyújthatnak a szülőknek a gyermek pszichoszexuális fejlődésének biztosítása terén.

Az intézményes, átfogó szexuális nevelésnek természetesen alkalmazkodnia kell a gyermekek életkori és fejlettségi szintjéhez, s ennek megfelelően eltérő módszereket kell használnia, figyelembe véve azt a szintkülönbséget, ami az óvodások, a kisiskolások és a tizenévesek között fennáll. A szexuális kultúra fő témaköreit tehát életkori szintekre bontva lehet eredményesen tanítani. Az adott szinten legfontosabb témák kijelölésében pedig az érintettek igénye és érdeklődése a leginkább mérvadó. A holisztikus szexuális nevelés főbb témakörei pedig a következők:

1. Az emberi fejlődés, amely a nemek testi sajátosságaiból kiindulva a nemi érésig, a nemzésig és a nemi tudat, sőt, a szexuális beállítottság kialakulásáig tartó fejlődést ismerteti.

2. A kapcsolatok témaköre a szülő–gyermek viszonytól kezdve a barátságokon és szerelmeken át a házasságig és a szülővé válásig tartó folyamatot mutatja be.

3. A szexuális viselkedés is szabályozó személyes készségek témaköre az egyén értékrendjének, kommunikációs, egyezkedési, segítségkérési és döntéshozatali képességének fejlesztéséhez ad segítséget.

4. Az erotikus viselkedés témakörében a szexuális reagálás különböző formáiról és jellemzőiről esik szó, az önkielégítéstől kezdve a partnerekkel kapcsolatos viselkedésig.

5. A szexuális egészség témaköre a nemzőképességtől és fogamzásgátlástól kezdve a művi abortusz és a nemi úton terjedő fertőzések mellett a szexuális visszaéléseket is tárgyalja.

6. Végül a szexualitás és társadalom témaköre azt mutatja be, hogyan tükröződik a nemiség a médiában, a törvénykezésben, a művészetekben vagy éppen a vallásban stb.

A szexuális kultúrának ez a hatalmas tudásanyaga természetesen nem közvetíthető a fiatalokhoz egy-két felvilágosító óra keretében. Az „egész életen át tartó tanulás” napjainkban szükségszerű célkitűzése a szexuális viselkedésre is érvényes. Legfontosabb időszaka mégis a gyermek- és ifjúkor, amelynek ilyen jellegű tanulási feladatát sem szabad a véletlenre bízni!

A „Nemiségtan” oktatása

Legfőbb ideje tehát, hogy csatlakozzunk az európai szexuális nevelés új programjához. A „Nemiségtani alapismeretek” kötelező oktatását pedig az általános iskolák első osztályaiban el kellene kezdeni és folytatni egészen az érettségiig. A szexuális kultúra alapelemeinek elsajátítása nélkül senki se hagyhassa el az iskolát. Ehhez természetesen tankönyvek és segédkönyvek is kellenek. Bár a leendő, vagy működő pedagógusok számára már rendelkezésre áll a „Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés” (2006) című tankönyvem, szükség lenne egy tankönyvre a tizenévesek (és nevelőik) számára is. Ezt a hiányt csak részben pótolja egy másik könyvem: „A szexuálpszichológus válaszol – szexről, párkapcsolatról” (2004), amely egy ifjúsági folyóirathoz beküldött és kiválasztott kérdések bemutatásán és megválaszolásán alapul. Nemrég a Nemiségtani alapismeretek tizenéveseknek szóló, korosztályonként eltérően feldolgozható tankönyv törzsanyagának vázlatát állítottam össze az alábbi szerkezettel:

I. A nemiség (szexualitás) fogalma és jelentősége.

1. Anatómiai, biológiai alapok. A kétneműség és a fajfenntartás

2. Szexuális viselkedés: az állatoknál többnyire ösztönös, az embernél tanult és sokféle

3. A nemiséget vizsgáló tudományterület: a szexológia (története, főbb ágai)

4. A szexuális viselkedés sokféleségének vizsgálata 3 területen: 1. gyermeknemzés, 3. erotikus viselkedés, 4. nemi szerepviselkedés

5. A nemiségtan tanulásának célja és szerepe az egyén és a társadalom életében

Az egyéni élet két fő feladata:1.Sikeres pályaválasztás és 2.véglegesnek szánt párválasztás.. A felkészülés jelentősége mindkét vonatkozásban.

II. A szexuális viselkedés történelmi alakulása

1. Állatőseink szexuális viselkedése. Hasonlóságok és különbségek

2. A nemek viszonya az ősi társadalmakban. Csoportházasság, matriarchátus,

nemi szerepek, családias közösségek

3. Patriarchátus; poligámia vagy monogámia a magántulajdon alapján.
A vallásos mítoszok és tabuk szerepe

4. Szexuális tabuk és nemi szerepek alakulása a társadalmi változásoktól függően

5. Felvilágosodás és női emancipáció az utóbbi 2-300 évben. Szerelemkultusz, és házasságpiac a kialakuló polgári társadalomban.

6. „Szexuális forradalom” vagy reformok szükségessége napjainkban. Jogi és esélyegyenlőség megteremtésének helyzete

III. Az egyéni szexuális viselkedés alakulása az élet során:

Ennek tudományos vizsgálatai: természet- és társadalomtudományi megközelítések

A szexuálpszichológia fogalma és újabb eredményei (tanulás- és szkriptelmélet stb.)

A szexuális viselkedés fejlődése a serdülőkor előtt:

1. A testi nem felismerése és elfogadása; nemi azonosulás, és szereptanulás.

2 A gyermeki erotikus. reagáló-készség megjelenése. Érzéki játékok, szexuális .fantáziák Viszony az azonos- és másneműekhez

3. Szeretetigény és -képesség a szülő-gyermek viszonyban, gyermekszerelmek

4. Szexuális ismeretek és attitűdök bővülése. Első szkriptek, normák hatásai, az „imprinting” szerepe. A szexuális alap-beállítódás

5. Szexuális visszaélések veszélyei és azok elhárítása

6. A serdülés kezdetei, s ezek kihatásai a viselkedésre

A serdülő- és ifjúkorban:

1. A tizenéves kor szerepe a felnőtté válásban; elérendő célok

2. Testi változások meggyorsulása (akceleráció); a nemi mirigyek működése (menstruáció, magömlés), a másodlagos nemi jegyek kialakulása

Testi problémák, mint zavaró tényezők a tizenéves lányoknál és fiúknál

3. Szexuális reagálókészség fejlődésének eltérő üteme a fiúknál és a ányoknál. A biológiai okok, a szexuális ingerek és a gyakorlás szerepe

4. A szexuális viselkedés tárgyai és alaptipusai.

5. A maszturbáció és a fantáziálás szerepe a pszichoszex. fejlődésben és a szexuális irányultság alakulásában.

6. Szülőkhöz való viszony átalakulása: a kötődés lazulása, lelki önállósodás, mint fejlődési feladat. Leválási nehézségek, konfliktusok

7. Ismerkedés, randevúzás, együttjárások. A tizenéves kori párkapcsolat problémái. Taktikázás, kizárólagossági törekvés, féltékenység, csalódás, szakítások és következményeik A szerelmi képesség fejlődése az éretlentől az érettig.

8. A petting szerepe a szexuális összehangolódásban., egymás testének és igényeinek megismerésében; jelentősége az orgazmuskészség és a fogamzásgátlás terén

9. A szüzesség elvesztése és értékelése. A felkészültség szerepe és hiányának veszélyei.

A hagyományos közösülés-központúság hátrányai. A csikló és a G-zóna szerepe

10. A „túl korai” és „túl késői” szexuális kapcsolatok veszélyei. Fiúk és lányok szexuális funkciózavarai. Megelőzésük vagy megoldásuk

11 Nem kívánt terhességek. Fogamzásgátlás, művi abortusz Önsorsrontás. A túl korai (vagy túl késői) gyermekvállalás.

12. A szülői szerep követelményei . Érettség a szülőségre. Családi élet szakaszai és problémái (a nemi kapcsolat elszürkülése, félrelépések stb.). .

13. Nemi úton terjedő fertőzések a „vérbajtól” az AIDS-ig. Megelőzésük, felismerésük és kezelésük. Absztinencia vagy biztonságos szex.

14. Pornográfia-használat veszélyei. A prostitúció hatásai az igénylőre és a „szolgáltatóra”. A szexuális kapcsolat „árucikké” válhat? .

15 Problematikus viselkedések. Csábítás, visszaélések, nemi erőszak és zaklatás. Lelki és jogi következmények. Megelőzés és kezelés

16. Nemi értékrend és erkölcs. Szexuális egészség és szexuális alapjogok. Szabadság és felelősség elválaszthatatlansága. A „hűség” értelmezése

17. „Normális” és „abnormális”. Konformizmus és deviancia. „Perverziók”, szenvedélybetegségek (addikciók). Szexuális kisebbségek

18. Párválasztási dilemmák és csalódások feldolgozása; önismeret és emberismeret szerepe. Partnerideál, elvárások, összehasonlítási szint Párválasztási érettség.

19. Taktika és játszma-mentes önérvényesítés, alkalmazkodási és egyezkedési készség. Segítség-kérési lehetőségek

20. A nemi szerepviselkedés és párkapcsolat változó trendjei: egyenrangú, nyitott kapcsolatok lehetőségei

A felnőttkorban:

1. A párválasztási érettség kialakulása, vagy hiánya. A házas, családos, vagy magányos (szingli) életforma

2. A házasság-szerű együttélés, mint elköteleződés (szerződéses viszony) céljai és szerepe az egyén és közösség életében

3. Gyermekvállalás, családalapítás. A család életének szakaszai

4. Egyéni szabadság- és változatosságigény lehetőségei egy tartós kapcsolatban

5. Feszültségek és konfliktusok kezelése. Elhidegülési és válási folyamatok

6. Az idősebbé válás hatása az egyénre és a partnerkapcsolatra.

Összegzés és tanulságok

1. A tanultakból levonható következtetések a magánélet alakítására

2. A szexuális egészség biztosítása érdekében megoldandó feladatok

3. Mindkét nem érdeke a szabad, egyenrangú, érett párkapcsolat.

Láthatóan hatalmas ismeretanyagról van szó, amit persze a tanulók életkorának és érettségének megfelelően adagolni kellene De ennek módjára is vannak már követhető példáink. Elsősorban Németországra gondolhatunk, ahol 1969 óta kötelezően előírták az iskolai szexuális nevelést és ennek a témának óriási szakirodalma van (Erről lásd az általam fordított és szerkesztett „Iskolai szexuális nevelés Németországban” (2004) című könyvet.) Az USA-ban működő Szexuális Felvilágosítás és Nevelés Tanácsadó testülete (SIECUS) is összeállította sok szakember együttműködése révén a szexuális nevelés hat fő területének életkori szintekre tagolt anyagát (amelyet a „Szexuálpedagógia” (2006) c. tankönyvemben ismertetek). Azonkívül a legnagyobb segítséget nyújtják számunkra a szexuális nevelés újabban kidolgozott Európai Irányelvei és programjai.

Nemiségtudományi Központ és hálózat létrehozása

A patriarchátus, vagyis a férfinem társadalmi uralmának és a nemek közötti esélyegyenlőtlenség végleges leépítésének feladata még előttünk áll. S ennek megoldásához a hazai nőmozgalom erősítésén kívül elsősorban a nemiségtudomány, s vele együtt a nemiség korszerű kultúráját kell fejleszteni és terjeszteni. Ez azonban csak megfelelő szervezetek és intézmények révén biztosítható, Sajnos, ilyenek nálunk még nincsenek, vagy nem úgy működnek, ahogyan az elvárható lenne. Ezért nyilvánvalóan új szervezetekre és intézményekre lenne szükség.

Mindezek megvalósítása során az Egészségügyi Világszervezet ajánlásaiból indulhatunk ki, éspedig a szexuálisan egészséges társadalom általuk meghatározott, fő jellemzőiből. Ezek a következők:

„Politikai elkötelezettség. Az állam elismeri, hogy a nemi egészség alapvető emberi jog, és elköteleződik ennek védelmére.

Határozott intézkedések. A különböző társadalmi szervezetek, beleértve a kormányhivatalokat, olyan intézkedéseket hoznak, amelyek erősítik és óvják a nemi egészséget, mint emberi jogot.

Törvényhozás. Szükség van a nemi egészséget védő törvényekre. Éspedig különösen azért, hogy a visszaélésektől óvják az esetleges áldozatokat (gyermekprostitúció), védjék a testi integritást (nemiszerv-csonkítások!), biztosítsák a szexuális kisebbségek jogait: az oktatáshoz, az egészséghez, a munkához való jogot. Vagyis szükség van antidiszkriminációs törvényekre, amelyek erősítik a nemi egyenjogúságot, az egyenlő bánásmódot, a nemek egyenlő jogait.

Elegendő szexuális felvilágosítás és nevelés. A nemileg egészséges társadalom elengedhetetlen jellemzője, hogy mindenki hozzáférhet az életkorának megfelelő információkhoz.

Kielégítő infrastruktúra. A hozzáférés biztosítása érdekében szükség van olyan, szakemberekből álló infrastruktúrára, amely segíteni tud a nemi problémák megoldásában. Ide tartozik az egészségügyiek (és nevelők) szexológiai képzési és továbbképzési programjainak biztosítása.

Kutatás. Egy társadalom, amely komolyan veszi tagjainak nemi egészségét, támogatni fogja a szükséges kutatómunkát is, amely a felmerülő gyógykezelési és pedagógiai problémák tisztázására, valamint a közegészségügy állapotára irányul. Ide tartoznak a kutatások az új fertőzésekről, vagy a viselkedéssel kapcsolatos vizsgálatok (pl. milyen a „nem biztonságos szex” a különösen veszélyeztetett népességcsoportokban; a szexuális erőszak előfordulása, a szexuális funkciózavarok gyakorisága stb.)

Megfelelő felügyelet. Szükség van statisztikai ellenőrzésekre is, amelyek a nemi egészség biomedicinális és viselkedésbeli jellemzőit figyelemmel kísérik.

Kultúra. Szükséges jellemző a nyiltság kultúrája, amely fontos helyet biztosít a nemi egészségnek. Ez azon mérhető, hogy milyen komoly sajtótudósítások jelennek meg a nemi egészségről és mennyire széleskörűek a veszélyeztető tényezőket illető figyelmeztetések.” (Szilágyi V. szerk.: Szexológiai dokumentumok. 2004, 142-143. old.)

Az ismertetett jellemzők tulajdonképpen szexuálpolitikai feladatokat jelentenek, amelyeket már felvázoltam. Hazai megoldásuk valóban politikai elkötelezettséget és határozott intézkedéseket igényel az államhatalmi és egyéb szervezetek részéről. A probléma csak az, hogy az említettek nincsenek felkészülve ezekre a feladatokra, sőt, legnagyobbrészt nem ismerik és ezért nem is tartják fontosnak azokat. Épp emiatt vsn szükség mindenekelőtt egy olyan, tudományos nemiségtani (szexológiai) társaságra, amely valóban képes a közvélemény és a politikusok figyelmét a fontos szexuálpolitikai feladatokra irányítani (és ezen a téren szemléletváltozást előidézni).

E társaságnak olyan vezetőkből és tagokból kell állnia, akik ismerik és elfogadják a korszerű nemiségtudomány újabb eredményeit és értékrendjüket is ennek megfelelően alakítják; vagyis nem tesznek engedményeket semmiféle ezoterikus áltudománynak és egyéb mítosznak. A meglevő helyett tehát egy új szexológiai társaságot kell létrehozni és kiépíteni, amely nem pusztán szexuális tanácsadással és terápiával foglalkozik, hanem a nemiségtudomány főbb területeinek művelésével és szervezésével. Tehát részben tudományos, részben szakképző, ismeretterjesztő és attitűdfejlesztő munkával.

Ehhez – perspektivikusan – jelentős nemiségtudományi könyvtárra (beleértve a nemzetközi szakfolyóiratokat) van szükség, amelyek elérhetőségét lehetőleg az internet, továbbá folyamatos nemzetközi kapcsolatok révén is biztosítani kell. Ugyanakkor helyi és országos kutatási és oktatási projekteket kell szervezni a WHO említett koordinációs feladatainak ellátására Megvalósításának előfeltétele a Társaság tagjainak és az érintett szakmák szakembereinek szexológiai képzése és továbbképzése. Ehhez megfelelő tanmeneteket kell kidolgozni; a fiatalok szexuális neveléséhez pedig az európai irányelveket kell érvényesíteni.

A Társaság működésének egyik alapvető jellemzője lehet a szoros kapcsolattartás a szexológia nemzetközi szervezeteivel (elsősorban annak európai Szövetségével); a rendszeres és aktiv részvétel a szexológiai konferenciákon és kongresszusokon, továbbá hazai konferenciák szervezése, néhány külföldi előadó meghívásával. Egyéb vonatkozásokban az 1970-es években felvázolt tervezetből és az akkori, szexológiai munkacsoport működésének tanulságaiból lehetne kiindulni.

Egy másik, alapvető feladatként az új Társaságnak ki kell dolgoznia hazánk tudományos alapokra helyezett szexuálpolitikáját, és szerveznie, koordinálnia kell annak gyakorlati megvalósítását. Azonkívül el kell érnie egyrészt azt, hogy a magyar egyetemeken és főiskolákon is meginduljon a szexológia kötelező oktatása úgy, hogy a fontosabb szexológiai tantárgyakból diplomát is lehessen szerezni. Másrészt azt, hogy a tagságnak – főleg a szexuálpszichológia, -pedagógia és –terápia művelőinek – legyen országos hálózata, amelynek résztvevői egymással rendszeres kapcsolatot és konferenciákat tartanak. Az internetet a szexológiai távoktatásban (képzésben és továbbképzésben) is egyre szélesebb körben érdemes hasznosítani, a már jól bevált e-learningek formájában. .Az új szexológiai társaságnak perspektivikusan Nemiségtudományi (=Szexológiai) Központtá kell válnia, amely megszervezi és koordinálja a nemiséget érintő kutatásokat, képzéseket, tanácsadást és terápiát.

S ennek érdekében mindenekelőtt az egyéni és társadalmi egészség biztosításával, a lehetséges zavarok megelőzésével és elhárításával foglalkozó, kompetens szakemberek – tehát az egészségügyi vezetők, az oktatás- és a szociálpolitikusok tehetnek legtübbet.

Szakirodalmi hivatkozások

A könyv első részében:

Vatsayana, M.: Kama Szutra (i.sz. 2-300 körül)

Nefzavi, S.: Illatos kert (i.sz. 1100 körül)

Linné, K.: Methodus sexualis… 1735.

Wollstonecraft, M.: Vindication of the Rights of Women. 1792.

Humboldt, W.: History of Depemdency int he Human Race. 1826.

Morel, B.A.: Phisical and Mental Degeneration.. 1857.

Ulrichs, K.H.: Uranism. 1867.

Mill, J.S.: The Subjection of Women. 1869.

Mantegazza, P.: Trilogia dell’ amore. 1885.

Krafft-Ebing, H.: Psychopathia sexualis. 1886.

Ellis, H.: Studies int he Psychology of Sex. (1898-1938)

Weininger, O.: Nem és jellem. 1903.

Hirschfeld, M.: Zeitschrift für Sexualwissenschaft. 1908.

Hirschfeld, M.: Geschlechtskunde, I.-V. kötet (1920-as évek)

Moll, A.: Das Sexualleben des Kindes. 0909.

Bloch, I.: Das Sexualleben unserer Zeit. 1907.

Freud, S.: Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie. 1905.

Russel, B.: Marriage and Moral. 1929.

Reich, W.: Funktion der Orgasme. 1927.

Reich.W.: The Sexual Revolution. 1936.

Forel, A.: Die sexuelle Frage. 1904.

Foerster, F.W.: A nemi élet etikája és pedagógiája. 1909.

Velde, Th.: Die vollkommene Ehe. 1926.

Jung, C.G.: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről. 1999.

Wright, H.: The Role of Sexuality in Marriage. 1930.

Davies, K.B.: Factors in the sexual Life of 2000 Women. 1929.

Dickinson, R.I.: Thousend Marriages. 1931.

Kinsey, A.C. et al.: Sexual Behavior int he Human Male. 1948.

Kinsey, A.C. et al.: Sexual Behavior int he Human Fenale. 1953.

Gräfenberg, E.: The Role of Urethra is Female Orgasm. 1950.

Beauvoire, S.: La deusieme sexe. 1949.

Money, J.: The Psychologic Study of Men. 1957.

Reiss, I. L.: Premarital Sexual Standard sin America. 1960.

Masters, W. & V. Johnson: Human Sexual Response. 1966.

Masters, W. & V. Johnson: Human Sexual Inadequacy. 1970.

McIntosh, M.: The Role Homosexual. 1968.

Gagnon, J. & W. Simon: Sexuel Conduct. 1973.

Haeberle, E.: The Sex Atlas. 1983,

Haeberle, E.: Szexualitás. 2006.

A könyv második részében:

Ferenczi Sándor.: Versuch einer Genitaltheorie. 1924.

Mansfeld Ottó.: Asszonyok és anyák egészségtana. 1927.

Velde, Th.: A házastársak elhidegülése. 1928.

Csia Sándor: A nemi kérdés orvosi és bibliai szempontból. 1933.

Tóth Tihamér: A tiszta férfiúság. 1923, 1935.

Hirschler Imre: A nők védelmében. 1958.

Csiky Ottó: A modern házasság probláémái. 1965.

Kahn, Fritz: A szerelem iskolája. 1968.

Buda Béla: A szexualitás modern elmélete. 1972.

Buda B. @ Szilágyi V.: Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája. 1974, 1988.

Szilágyi Vilmos: Bevezetés a szexuálpedagógiába. 1973.

Szilágyi Vilmos (szerk.): Az első magyar szexológiai konferencia referátumai. 1985.

Lux Elvira: Szexuálpszichológia. 1981, 2010.

Lux Elvira (szerk.): Szexológiai olvasókönyv. 2000.

Rudas János & Heleszta Sándor: Munkásfiatalok és egyetemisták szexualitása. 1978.

Szilágyi Vilmos: Pszichoszexuális fejlődés, párválasztási szocializáció. 1976, 1978.

Bágyoni Attila: Üzenet a férfiaknak. 1985.

Bágyoni A. & Székely S.: Válasz a nőknek. 1987.

Koncz Katalin (szerk.): Nők és férfiak. Hiedelmek, tények. 1985.

Szilágyi Vilmos: Szexuális kultúránkról. 1986.

Szilágyi Vilmos: Intimkapcsolat kézikönyve. 1994.

Tóth László (szerk.): A szex. Szociológia és társadalomtörténet. 1998.

Forrai Judit: Szex, erőszak, prostitúció. 2009.

Szilágyi Gyula: Tiszántúli Emanuelle. 2005.

Szilágyi Gyula: Melegfront. 2002.

Hadas Miklós: A férfiasság kódjai. 2010.

A könyv harmadik részében:

Lux E., Mikus E. et al.:Párkapcsolatok iskolája. 2008.

Czeizel Endre: Ki viszi át a szerelmet. 1989.

Czeizel Endre: Felkészülés a családi életre. 2001.

Komlósi Sándor (szerk.) : Családi életre nevelés. 1998.

Hevesi Krisztina et al.: Párkapcsolat klinika. 2011.

Rusz Edit: A testiségről – őszintén. 2002.

Lux Elvira: Hát még nekem!.. 2002.

Mikus Edit: Dimenziókapukon át. 2011.

Molnár Tamás: Szexuális funkciózavarok. 1986.

Fekete Ferenc: Erekciós zavarok. 1999.

Buda Béla: Szexuális viselkedés. 1994.

Szilágyi Vilmos: A nemek viszonyának jövője. 2010.

WHO: Ajánlások a szexuális egészség védelmére. In: Szilágyi V. (szerk.): Szexológiai dokumentumok.

2004, 134-164. old.

WHO: Az európai szexuális nevelés irányelvez. 2010

Szilágyi Vilmos: A szexuálpszichológus válaszol. 2004.

Szilágyi Vilmos: Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés. 2006.

Szilágyi Vilmos (szerk.): Iskolai szexuális nevelés Németországban. 2004.

A szerző további könyvei:

Nemi nevelés a családban. 1976, Medicina, 336 p.

Pszichológia . 1976 (Tanárképző Főisk.tankönyve, társszerzőkkel) Tankönyvkiadó., 446 p. (10. kiad. 1996)

A házasság jövője – avagy a jövő házasságai. 1978, Minerva, 226 p.

Mélylélektan és nevelés. 1979, Tankönyvkiadó., 256 p.

Szexualitás és párkapcsolat a felnőttkorban. 1979 (Buda B. és Cseh-Szombathy L.-val) Tankönyvk., 264 p.

A pszichológus válaszol – szerelemről, szexről. 1984, Gondolat, 299 p.

Szerelmi kultúránk. Képeskönyv a szexről. 1988, M.E.Sz., 192 p. (fele részben eszperantóul)

Tizenévesek szexualitása. 1988 (Németh E.-vel) Folk-Union, 160 p.

Nyitott házasság – korszerűbb életstílus. 1988, I.P.V., 192 p.

Hogyan éljek? Az életvezetés ABC-je. 1989, Content, 174 p.

A gyönyör művészete. Az erotikus örömszerzés. 1990, Unió Kft., 224 p.

Intimkapcsolat kézikönyve. Szeretkezés felsőfokon. 1994, szerző kiadása, 272 p.

Szexuálpedagógia – a fogyatékosok körében. év n., B.G. Gyógyped. Főisk., 48 p.

Szexuális szocializáció. Nemi nevelés a családban. 1997, Medicina, 324 p.

Vezérfonal az intézményes szexuális neveléshez. 2000. (M. Szexol. Szemle különszáma)

Szexuális életünk dilemmái. 2002, Hungarovox, 168 p.

Párválasztásaim – naplók, levelek, randevúk tükrében. 2003, szerző kiadása, 352 p..

Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció. 2005, Medicina, 280 p.

Tartalom

Előszó

I. A nemiségtudomány kialakulása és fejlődése

Előzményei

Kialakulása és céljai

A szexológia további fejlődése és ágazatai

Szervezetei, intézményei és szaklapjai

Világkongresszusok és területi konferenciák

II. Magyar valóság a nemiségtudomány tükrében

Hagyományos, antiszexuális törekvések

A nemi kultúra terjesztésének hazai próbálkozásai

Bíztató kezdeményezések 1970 után

Értékválság és ellentétek a rendszerváltozás óta

Szexológiai vizsgálatok az utóbbi évtizedekben

Egy új felmérés. Hipotézisek és kérdések

A kapott válaszok – és értékelésük

1. Nyiltan beszélnek-e a szexről?

2. Ösztönös, vagy tanulandó a szex?

3. Szexuális kapcsolat – szerelemmel, vagy anélkül?

4. Maszturbáció, petting – vagy közösülés?

5. Elfogadják-e a ritkább szexuális orientációt?

6. Milyen a meztelenség és a pornográfia attitűdje?

7. Vallomások a prostitúcióról

8. A fogamzásgátlásról és a művi abortuszról

9. Vélemények a jó párkapcsolat jellegéről és feltételeiről

10. A szerelem elmúlásáról és a féltékenységről

11. Vélemények a házasság és a család jövőjéről

12. „Szexuális forradalom” – vagy kultúra és nyitottság?

Összefoglalás

III. A nemiség kultúrájának mai gátjai és „közvetítői”

Patriarchális attitűdök és a tömegkommunikáció

A „kultúra-közvetítők” felemás kultúrája

A „Mesterkurzus” és egyéb tanfolyamok

Különböző oktatási próbálkozások és tervek

A szexológiai társaság vezetőinek értékrendje

A Társaság kiadványai és weblapja

Egyéb weblapok

S amire szükség lenne (a WHO szerint is)

A szexuálpolitika korszerűsítése

A szexuális nevelés európai irányelvei

A „Nemiségtan” oktatása

Nemiségtudományi Központ és hálózat létrehozása

Szakirodalmi hivatkozások

A könyv első részében:

A könyv második részében:

A könyv harmadik részében:

A szerző további könyvei:

I. A nemiségtudomány kialakulása
és fejlődése

II. Magyar valóság
a nemiségtudomány tükrében

9. Vélemények a jó párkapcsolat jellegéről
és feltételeiről

12. „Szexuális forradalom” – vagy kultúra és
nyitottság?

III. A nemiség kultúrájának mai
gátjai és „közvetítői”