Szellemi fejlődéstörténet

Pályafutásom vázlata

Eddig csak kénytelenségből, felszólításra írtam önéletrajzokat, a szokásos sémák szerint. Ezek persze „szakmai önéletrajzok” voltak, még az is, amit 1985-ben „Szellemi életrajz” címén írtam. Valójában csak kb. 10 évvel később, amikor az ELTE szociológiai és pszichológiai intézetéről levélbeni felkérést kaptam pályaképem megfogalmazására, az idősebb pszichológusokat bemutató, „Önarckép háttérrel” c. kötethez. Akkoriban valamiért nem volt időm (vagy kedvem) ehhez, így a kötet nélkülem jelent meg. De a gondolat megragadt bennem, és sok egyéb munkával eltöltött újabb tíz év után – bár nem egy újabb kötetnek, hanem magamnak – megpróbálom (naplóim segítségével) „összegereblyézni” a szellemi fejlődésem főbb lépéseit és buktatóit.

A szociális háttérről csak annyit: hátrányos helyzetemet jellemzi, hogy apámat 18 éves koromig nem is ismertem, mert a szüleim sohasem éltek együtt. Anyám, aki sokgyermekes, nincstelen napszámos-családból származik, 9 éves korában betegség következtében megsiketült, s a soproni Siketnémák Intézetébe került, ahol később (megszületésemig) dolgozott is; mint kézimunka-tanítónő, utána pedig velem Zalaegerszegre költözött, s házivarrónőként igyekezett megélhetésünket biztosítani. Apámtól ugyan, mint felekezeti iskola tanítójától kb. 3 és 16 éves korom közt levonták a tartásdíjat, de azt nem anyámnak, hanem az árvaszéknek utalták át, ahol az a Pengő megszűntével 1946-ban értékét vesztette.

Kezdeti próbálkozások

Szellemi fejlődésem a prepubertásban, 9-10 éves korom körül indult, amikor az iskolai fogalmazványok mintájára írtam egy 3 füzet-oldalas mesét, „A csodálatos kályha” címmel, amely tipikus gyermeki képzeletvilágot tükrözött. Látóköröm tágulását elősegíthette egyrészt az a körülmény, hogy „Rettegi tanító bácsiék” udvarában laktunk, ahová a nálam 2 évvel idősebb fiúhoz (Miki) naponta átjártak a környék gyerekei (s időnként mi is hozzájuk); másrészt anyám, mint házivarrónő, sok helyen megfordult, s én mindenhova vele mentem, pl. egy közeli faluban lakó „földesúrnőhöz” (Barthelmesné) is, ahol hetekig laktunk stb. Serdülésem első éveiben az olyan ifjúsági könyvek jelentettek számomra nagy élményeket, mint a „Hősök az uszályon” és hasonlók. Nem sokkal később aztán a vallásos nevelés hatására bújni kezdtem páter Tóth Tihamérnak és egyéb egyházi szerzőknek a könyveit. Naplót 11 éves korom táján kezdtem írni, néhány füzetlapon, amit aztán két évvel később bemásoltam egy „komolyabb” naplóba. Az első napló címe az volt, hogy „Vakáció Alibánfán” (egy Zalaegerszeghez közeli faluban, ahová anyám dolgozni, varrni ment egy polgárcsaládhoz, s vitt magával). A következő évben az egyik „Cserkésztábor”- ról írtam, már jóval részletesebben, mint „egyik legkedvesebb élményemről”.

A „komolyabb” napló 14 éves korom előtt keletkezett, „Isten nevében” és „drága jó Édesanyámnak” ajánlva. Tulajdonképpen csak egy „Bevezetés” készült el, az „I. fejezet” 2,5 oldal után abbamaradt. A Bevezetés az addigi életemet ismerteti, úgy 3 éves koromtól kezdve, amikor kérésemre anyámmal a „szekeres udvarba”, Rettegi tanító bácsiék udvarának szoba-konyhás cselédlakásába költöztünk, s társaimmal „Cirkuszt” és egyéb játékokat rendeztünk. Ezt már 12 éves koromban leírtam A Bevezetés utolsó mozzanata a Diákszerelem”.

Ennek története a „vallásügyemmel” kezdődött. Ugyanis minthogy apám gyakorlatilag nem volt, anyám a keresztlevél alapján katolikus hittanra járatott és nevelt, ám a gimnáziumba iratkozva az anyakönyvi kivonatból kiderült, hogy apám evangélikus, így evangélikus hittanórákra kellett járnom. Amit persze – anyám hatására – rühelltem, egy tanévben meg is buktam belőle. Mivel nem engedélyezték, hogy katolikus maradjak, kétszer is felvitt anyám Pestre, a minisztériumba, hogy megsürgesse a felsőbb engedélyt. A második út nyáron történt, ekkor ismerkedtem meg (Hajnalkáéknál) a vidéki, 13 éves Évával, s néhány napig randevúztunk (Mátyás templom, Nemzetközi vásár stb.), s végül egy ölelkezéses vallomás is történt, nagy fogadkozással, hogy az újabb találkozásig sűrün levelezünk. „E szerelem fordulópontot jelent az életemben – írtam. – Egy újabb, szebb korszakot nyit. Az elmúlt korszakot jellemzi: lelki és testi szegénység, Rettegiék befolyása stb. Az újat: komoly, vallásos, minél tisztább, ideális ifjúkor… Ezt részben Évámnak köszönhetem…” A nagy levelezésből és találkozásból persze semmi sem lett.

A napló „I. fejezete” már egy új barátságról, Hules Béláról szól, akitől nagyon sokat tanultam: „egy új, nagyszerű világnézetet, ami nekem tökéletesen megfelel”. Ez persze radikálisan vallásos világnézet volt, erősen szex-ellenes és hittérítő törekvéseket („diákapostolok”) takart. A napló vége a jó bizonyítványra és arra utal, hogy a tanév során gyenge tanulók instruálásával kb. 200.- Pengőt kerestem.

A 15. évemben már egy szerelmi csalódásomról számoltam be, idézve közben egy Petőfi-vers részleteit. A kiútat abban láttam, hogy „a belső tökéletesség ösvénye újra integet felém…”; azonkívül „amatőr rádiós leszek, komoly szakkönyvet olvasok”, s veszek egy tangóharmonikát is – vagyis munkába menekültem. 1944 nyara levente-kiképzéssel és egy dunántúli kerékpártúrával telt. A következő tanévnek viszont már novemberben vége lett a háború miatt, s tanulás helyett „nemzetvédő” röplapokat ragasztottunk néhány társammal. Ekkoriban lobbant fel egy szerelem-féle a Vilma nevű, új osztálytárs iránt, aki viszont hamarosan elköltözött, csak egy vers maradt belőle (az egyik legelső, általam írt vers). A tél közepén, 1945 január végén aztán, mint leventét, sokadmagammal kivittek Németországba, a Bodensee melletti Friedrichshafenbe, ahol német katonaruhába öltöztettek és katonai képzésben részesítettek, mígnem a francia tankok (harc nélkül) véget nem vetettek ennek. Mint hadifoglyot, a többi német, magyar és egyéb nemzetiségű katonával együtt tehervagonokban a francia Bretagne-be vittek, ahol jó egy évig fogolytáborban tengődtünk. Erről megmaradt egy notesznyi jegyzet, melynek kemény borítójára felírtam, hogy „HADIFOGSÁG Franciaországban”, bár több oldalnyi jegyzet még Németországban keletkezett, kiképzésünk 3 hónapja alatt.

Ezek a jegyzetek szellemi (illetve személyiség-)fejlődésem szempontjából is jellemző változásokra utalnak. Nemcsak, mert többször németül írtam anyának leveleket, hiszen a német katonák mellett nyelvismeretem bővült, s a franciáktól is ragadt rám némi nyelvismeret, hanem a krizishelyzettel való megküzdésem is tanulságos. Többször leírtam például a latin jelszót: Semper idem, semper ego – vagyis, hogy mindig ugyanaz maradok; bár persze kételkedtem is ebben, s feltettem a kérdést: „mi lesz akkor, ha valakinek az énje, amely addig boldogságtól csillogó és reményekkel teljes volt, az élet sorozatos csapásainak következtében megváltozni kényszerül? Kétségkívül nagy lelki krizis ez… még nem látom a következményeit, de tudom, érzem, hogy a legjobb esetben is mély nyomokat fog hagyni bennem… Kezd az élet realizmusra tanítani…” stb.

A katonasági és hadifogsági naplójegyzetek egyébként is olyan érdekesek, hogy visszatekintve csodálom és nem nagyon értem, miért nem használtam fel azokat publikálásra. (Annál is inkább, mert egyetemista koromban Nagy László az Irószövetségben „Leventék Nyugaton” címmel regénytémának ajánlotta.) Ez ma már aligha aktuális, de lehet, hogy egyszer gépbe írom; nyersanyagként még hasznosítható lehet. Ugyanebben a hadifogsági noteszben leírtam jó két tucat Ady-verset (ifjúkoromban ő volt a kedvenc költőm), valószínűleg emlékezetből, azonkívül 6 – 7 német dalnak az eredeti szövegét is.

Szemléleti változások

1946 májusában hazaérkezve, a gimnázium folytatása mellett egyrészt felújítottam baráti kapcsolataimat Hules Bélával és társaságával (Bécs Ernő, Artner Tivadar stb.), de az eredeti „Mester – tanítvány” viszony kezdett fokozatosan átalakulni. Nyári levelemben pl. már ezt írtam neki: „Az utóbbi időben (amióta a hadifogságból megjöttem) bizonyos fokú változáson mentem keresztül, ami főleg az újabb, számomra eddig ismeretlen igazságok megismerésének köszönhető. Tanulmányoztam pl. dr. Gartner Pál: „Ösztön, kultúra, illúziók” című könyvét, amelyben néhány túlzásba vitt állítás mellett sok érdekes és igaz meglátás is van… Többek között ír egyes lelki betegségek keletkezésének okairól, mibenlétéről és gyógyításáról. A „parapátia” (vagy pszichopátia) eszerint az elfojtás eredménye, amely a tudattalanba űzi a másként el nem intézett konfliktusokat… Következménye a tünet, a kiélés torz formája, az „eszményi én” (= felettes én) büntetése, tehát a rejtett vágyak szimbóluma és vezeklés. A parapátia, vagyis az életösztönök működésének zavara megnyilvánulhat 1. konverziós (gyomor, szív stb.) megbetegedésekben, 2. indokolatlan félelemérzésekben (= szorongás) és 3. kényszertünetekben. Az egyén esztendőkkel korábban követeli azt, amit a társadalom csak sokkal később engedélyez… A nevelésnek ezt a különbséget is tekintetbe kell vennie; annál is inkább, mert mindig éppen korai és serdülőkori konfliktusok képezik a lelki betegségek alapját.

Gartner nyomán úgy látom: a siker szempontjából fontos, hogy mennyi libidot kell az érvényesülés síkjára vinni, milyen fokú átszellemítésre (=szublimációra) van szükség. Azonban az ösztönenergiát csak átszellemíteni nem lehet; direkt kiélésre is szükség van. Nos? Szerintem egy alacsonyabb rendű egyén vagy kiéli az ösztönöket, vagy elfojtja. Mindkettőnek káros következményei lehetnek, ha nem tudja a középutat megtartani. Egy magasabb-rendű egyén már nem „elfojt”, hanem átszellemít, mégpedig annyit, amilyen mértékben erre szüksége van. Ha már elég magasan fejlett, akkor teljesen is átszellemíthet, káros következmények nélkül.

Igaz, talán a jóga az egyedüli út a kiteljesedéshez… Úgy látom, a szellemi jóga lényege megegyezik a spiritizmussal. Reinkarnáció stb. Te mit szólsz ehhez? Szerintem a spiritizmusnak a kárma és a reinkarnáció elméletére felépített módszere nagyon megfelel annak, aki fél a haláltól… mert hisz az ember legnagyobb tragédiája az elmúlás tudata. Gartner egyébként a spiritizmust illúziónak tekinti.”

17 éves koromban még fogalmam sem volt arról, hogy Gartner Pál Freud egyik jelentős, magyar követője, aki három másik könyvet is írt, s éppen akkor a szociáldemokraták országgyűlési képviselője is volt (s 1975-ig élt).

Szellemi fejlődésem mindenesetre nagy lökést kapott a pszichoanalizis bizonyos alapelveinek megismerésével. Vitákat folytattam a régi „Mesteremmel”, de persze voltak visszaeséseim és nagyon magányosnak éreztem magamat. Anyám vallásossága egyre inkább zavart, érzelmileg nem tudtam már kötődni hozzá, lánypartnert pedig hiába kerestem (pl. egy osztálytársnőmhöz órák alatti levelezéssel próbáltam közeledni (Bőhm Aliz). Ennek kitudódása nyomán elfordult tőlem, s ez is a csökkentértékűségi komplexusomat növelte. Ebben a tanévben, tehát 18. évemben kezdtem írni négyféle naplót, négy kis füzetben:

Első volt a Fejlődés- (és kapcsolati) napló. Ez H. Béla javasolta, mint előirányzási, eredmény és eseménynaplót. Ebben először beszámoltam eddigi fejlődésemről. Eszerint 14 éves koromig „parlagon hevertem”, mert érdeklődésem csak H. B. hatására kezdett tágulni. Ami persze ellentmondásos volt, mert a vallási szemléletet erősítette, s vele együtt a maszturbáció elleni küzdelmet (ami persze frusztrációval és „Mi-ko-val járt).. Az aszkétikus és misztikus hajlam azonban csak átmenetileg erősödött. Önfejlesztési tervem 3 pontja volt: 1. Növelni a szeretetet mindenki iránt, 2. önfegyelmezés a jóga és apró lemondások által, 3. önképzés: (lélektan, emberismeret és más tudományok), s persze jó iskolai eredmények. Ezek részletezése helyett azonban a következő bejegyzés már egy újonnan megismert osztálytársnőmről (B. Zsuzsi) szól, akivel „nagyon közel kerültünk egymáshoz”, s ez sok problémát okozott mindkettőnknek. (Holott a csókolózásnál tovább nem jutottunk.) Utána egy bekezdésben azon töprengtem, hogy pap legyek-e, vagy orvos. Konkrét feladatkitűzések és azok teljesítésének értékelése is következett. Pl. „Tartom a nívót, de emelni nem tudtam. Néha melankólikus alap-hangulatom van… tele vagyok problémákkal… Néha… idegennek tűnik fel a saját énem; misztikus, furcsa és talán kicsit ellenséges is…” stb. A továbbiakban főleg a barátaimról, azok fejlődésének segítéséről írok. „A közösségi gondolat előttem szent: életcélommá tettem, mert ez a hivatásom.”

A füzet második felében főleg a régi „Mesterhez” való viszonyom megváltozását elemzem. „… egy átfogó változás történt bennem, amely… több, mint kamaszos lelkesedés.”. Kiváltója egy látogatás a másik városba költözött H. B.-nál, s a vele folytatott beszélgetés, ami csalódás volt számomra.. „… ez az eset is megtanított arra, hogy nem szabad mindent mástól várni.” Ez eleinte elbizonytalanított, „…hatalmas robajjal dőltek le a légvárak, amelyek nem a saját lényegemre, hanem külső hatásra voltak fölépítve”. Tanulság: „…megkeresni önmagamban azt a szilárd alapot, amire építeni lehet.” Ezután már „mindent bizonyos fölénnyel néztem, ami B.-t bosszantotta”. Ám nem akartam vele vitatkozni; „sokkal jobban érdekelt pl. Weöres Sándor könyve (A teljesség felé), mert tisztázni próbált olyan problémákat, amelyek már eddig is sokat foglalkoztattak”. Végeredményben tehát szellemileg kezdtem önállóvá, autonómmá válni, s hangsúlyozottan nem igényeltem többé irányítást. Legalábbis erre törekedtem.

„Életfilozófiám”

Itt több oldalas elemzés következik. „Életfilozófiám lényege: Az általam ismert legjobbat, a tőlem telhető legtökéletesebben. .. A legjobb ismeretéhez gondolkodás útján jutok. A gondolkodás lényeglátáshoz vezethet, az erkölcs pedig innen indul ki”… A lényeg viszont önmagunkban van – tehát önmagunkat kell alaposabban megismerni, s ebben a reflexiv tudatosságnak van döntő szerepe. A tudat viszonylagos önállóságra tehet szert, „amennyiben a cselekvéseket irányíthatja, s a neki nem tetsző hatásokat egyszerűen elutasítja… ellenőrzést gyakorol az egyén minden megnyilvánulása felett és a külső hatásokat igyekszik összeegyeztetni a belülről jövőkkel. Szabad akarattal rendelkezik: képes arra, hogy felismerje és cselekedje a jót és kerülje a rosszat; de képes arra is, hogy ellenszegüljön a törvényeknek és tudatosan akarja a „rosszat”. Testére nézve biológiai konstruktum…

Az ember bonyolult, oszthatatlan egész, amelynek csak megnyilvánulásait ismerjük, de mint egészet és lényeget nem… Nem állíthatok fel tehát egy pontról pontra kijelölt fejlődési utvonalat, mint sémát, amihez mindent igazítva eljutok a tökéletességhez… A bizonytalanba kell tehát elindulnom, egy hatalmas, sötét utvesztőn át kell a helyes irányt megtalálnom… az eredmények majd megmutatják, hogy jó uton haladok-e… Ez tehát a „biztos alap”, amire építeni akartam.” A gondolatmenet persze nem mentes némi misztikus beütésektől, de az életkorhoz viszonyítva elég érettnek tűnik.. Különösen, hogy hozzátettem: „Tanulni csakis alázattal lehet, annak beismerésével, hogy gyarló és tudatlan vagyok… Saját tudásunkat a legnehezebb elfogulatlanul megítélni”. Vagy pár oldallal később: „Életművész az, aki szépen és boldogan tud élni. Nem irracionális ködvárakat építő fantaszta akarok lenni,, sem színtelen, száraz realista, hanem életművész. Kiszélesíteni, egyre jobban tágítani a látókört, meglátni a nagy összefüggéseket…” stb. Ebben a nyári naplóban még sok érdekes gondolat található; a végén pedig egy-egy oldalas ismertetés (jellemrajz) baráti köröm öt tagjáról.

A következő, 18 éves koromban írt füzet címe kettős: „Olvasmány-napló” és „Levelezési napló”. A kb. fél éven keresztül írt jegyzetek első fele a következő könyvekről tartalmaz néhány oldalnyi gondolatot (gyakran idézetekkel): 1. France, R.H.: Az ember és a mindenség 2. Baudouin, Ch.: Az önfegyelmezés művészete (Psychagogia) 3. Babits M.: Gólyakalifa 4. Szabó Lőrinc: Tücsökzene 5. Kosztolányi D.: Nero, a véres költő 6. Munthe, A.: San Michele regénye 7. Freud, S.: Egy illúzió jövője Weöres S.: Meduza és Elysium.

A verseskötetekről írt 4-5 oldalakhoz képest Freud könyvéről alig néhány sort írtam, pedig szellemi fejlődésemre valószínűleg nagyobb hatással volt: „Logikus okfejtésű gondolatmenet; a vallás múltját, jelenét és jövőjét állítja elénk, következtetéseit lélektanilag bizonyítja. Eleinte kapálóztam ellene, hülyeségnek minősítettem és elítéltem. Végül be kellett látnom, hogy igaza van.”

A „levelezési napló” részletes tartalmi kivonatokat ad a küldött és kapott levelekből. Baráti köröm hat tagja közül legsűrűbben H. Bélával, Zsuzsival és Manyival váltottam ez idő tájt leveleket.

Ugyanebben az életkorban kezdtem, s egy éven keresztül vezettem a Riport-napló című füzetet. Célja: „Riporterszemmel járni a világban! Hogy észrevegyem az érdekeset, a szépet ott is, ahol más nem látja meg. Hogy fejlesszem a stilusomat… kiszélesítsem meglátásaim körét, tökéletesítsem kifejezőkészségemet.” Az első bejegyzés egy vers (s ilyen még jó néhány akad a füzetben, később bekerültek a verseskötetembe). A második egy kis novella-szerűség, s ezekből is több (lírai hangulatú) született, s egy-két politikai fejtegetés (pl. „A 48-as ifjúság nyomában”). Ez a Riport-napló azonban mindenekelőtt első költői korszakom dokumentuma. Szellemi fejlődésről mégis legjobban az utolsó írása tanuskodik: „Anya és fia”. címmel. Igy kezdődik: „Úgy éltek egymás mellett, mint két külön világ, két idegen, akiket csak a rokoni kötelék tart úgy-ahogy egybe. Az anya … a vallásban keresett vigasztalást a jogtalan mellőzésekért és nyomorúságért, amiben része volt… szívesen álmodozott arról, hogy serdülő fia pap lesz, talán még püspök is lehet…” A fiú viszont egész más terveket sző, pl. szerelmi extázisokról, s ez az anyát kétségbe ejti stb. Egyértelmű, hogy saját helyzetem tükröződött ebben..

A vallásos miszticizmustól persze nem szabadultam olyan könnyen. Ez világosan kiderül abból a nagyobb, 120 oldalas füzetből (címe: 2. naplóm (gondolatok, fejlődés, események)), amit ugyanabban az időben, öt hónap alatt írtam tele. Ez hasonló terjedelmű elemzést igényelne, mert szellemi fejlődésem rengeteg tényezőjét rejti. Szó van itt visszaesésekről, önbizalomhiányról, a Zsuzsi-kapcsolat frusztrációjáról, arról, hogy szeretném apámat megismerni (ami egy váratlan látogatásommal meg is történt), a fogságból való hazatérésem óta történtek elemzéséről, a „szeretettörvény” módosításáról („Cselekedj úgy felebarátoddal, mintha szeretnéd” – ugyanis az érzelmeket nem lehet erőltetni; ugyanakkor „egész életünk nem más, mint a szeretet megszerzéséért vívott küzdelem”). Ilyen és hasonló önfejlesztési problémákon tűnődtem száz oldalon keresztül. A vége felé leírom a november közepén történt konfliktusomat a latin tanárral, aki a kézirásom alapján minősített elégtelennek, s amikor bepanaszoltam az igazgatónál, megbüntettek, s leváltottak önképzőköri elnökségemről. Ezért egy ismerős pap (Schnattner Szigfrid) segítségével átiratkoztam a ciszterciták budapesti gimnáziumába, s a rendházukban levő internátusban kaptam helyet.

Az életformaváltás azért nem jelentett nagyobb krizist, mert a katonaság és fogság alatt hozzáedződtem a változásokhoz. Elég könnyen alkalmazkodtam az egyházi iskola szokásaihoz, de nem lettem tőle vallásosabb. Sőt, olyasmit írtam, hogy „boldogok, akik vigaszt találnak a vallásban, akik könnyen kötnek kompromisszumot. Az ember élete csupa kényszerkiegyezés a vágyak és a lehetőségek között.”. Vagy: „…sokszor úgy érzem, három „én” működik bennem: egy alacsonyabb rendű, egy magasabb rendű és egy harmadik, aki tárgyilagosan figyeli mindkettőt… Az első kettő határai egybemosódnak, s egyszer az egyik van fölényben, máskor a másik… Felfoghatom úgy is, hogy igazi énem a figyelő én; a többit csak a külső körülmények és a belső potenciál hozzák létre.” S egy felszólítás: „Ideje, hogy végre merjek és tudjak az lenni, aki vagyok!... Miért akarok mindenáron megmenteni egy régi hitrendszert, ami annakidején jó volt, de ma már menthetetlenül kinőttem.” A napló utolsó lapján önjellemzést írok magamról. Megállapítom, hogy az utolsó év „meghozta az egyéniség végleges kialakulását. Intelligenciám átlagon felüli nívójú. Bár nem vagyok zseniális tehetség, erős egyéniség vagyok, mert önmagamra építek. Nem köt meg semmiféle dogmatikus sablon. Alapelemem a szabadság… Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint a többiek. De igyekszem természetesnek lenni… ez itt belső állásfoglalást jelent. A mások előtti megnyilvánulásaimat elsősorban emberismereti szempontok döntik el. Csak befelé járhatom a magam utját, nehogy… megbotránkoztassam az „igazhitűek” tömegét. De épp ezért sohasem leszek népszerű túlságosan.

Kétségkívül vannak hibáim is: néha kicsinyes és szubjektiv vagyok, mindent a magam szempontjából nézek, s ha összeütközésbe kerülök a külvilággal, gyáván bele süllyedek az elhagyatottság negativ érzelgősségébe – bár ebből a lelkiállapotból sok csodálatos hangulat, élmény is született már. Önértékelésem túlérzékeny műszer… Társaságban, idegenek közt ügyetlen vagyok; okosan csak elvont témákhoz tudok hozzászólni, nézetem ritkán egyezik a többség véleményével. .. Legszívesebben hallgatagon figyelem az embereket, de szeretem a bizalmas kettest is, ha lelkileg közel áll hozzám az illető..”

Újságírás – vagy költészet?

A hadifogság miatti egyéves kiesés folytán 19 évesen érettségiztem a cisztereknél, 1948-ban. Utána rögtön államosították ezt az egyházi iskolát is, de az egyetemre nem vettek föl. Megpróbáltam mégis Pesten maradni. Egy ideig dolgoztam pl. a Szikra Könyvkiadónál korrektorként, de ott sem találtak politikailag megbízhatónak, ezért hazautaztam Zalaegerszegre, s a megyei újságnak írtam egy cikket a város első „szocialista lakóházáról”. Ez megtetszett a szerkesztőnek; további cikkeket iratott velem, s kilátásba helyezte, hogy felvesz újságíró-gyakornoknak. Minthogy ez csak 1949 tavaszán történt meg, addig a néhány cikk mellett főleg verseket írtam a „Villanások” című füzetbe. „Minden gondolat, ami az alkotásra vonatkozik, ide kerül, mégpedig naplószerűen.” Itt próbálkoztam először tudatfolyam-leírásokkal is, vagyis amolyan szabad versekkel.: „Az ember egyszerűen leír mindent, ami eszébe jut. Meg kell próbálni kikapcsolni a tudatot bizonyos fokig, hogy a tudattalanból szabadon felszínre kerüljenek az irracionális asszociációk… Bizonyos fokú irányításra persze mégis szükség van. Az én-nek egy egészen furcsa megosztottsága ez… Sajnos, túlságosan tudatos vagyok. Nehezen sikerül a gondolatok szabad áramlása. Pedig valamit már sejtek…” Később a komoly zene élményét próbálom elemezni, persze líraian, s irodalmi terveket fogalmazok meg: cikkek, versek, novellák stb. A helyi lapba írt riportok ugyan egyre inkább az újságírás felé terelnek, de ennek ellensúlyozásaként a többé-kevésbé szürrealista líra, a szabadvers sem marad háttérben. Közben Manyinak, aki Pécsre ment orvostan-hallgatónak, hosszú leveleket írok, egy márciusi riport-utamon pedig bűbájos kalandom támad egy kis parasztlánnyal. Április elején fölvesznek a laphoz, Nagykanizsára kell költöznöm, ahol Zsuzsival is találkozom, aki újra kikosaraz. Igy csak a cikkírás marad. A szerkesztőségben ülve viszont arra gondolok, hogy „nemsokára ők is a történelem süllyesztőjébe kerülnek, s mi a helyükbe lépünk, hogy új szereposztásban megvalósítsuk a Legújabb kor című tragikomikus történelmi drámát.”

20 éves korom körül a cikkeken, s később (mivel a következő évben sem vettek föl az egyetemre) a megyei Tanács pénzügyi osztályának hivatalos munkáin kívül főleg verseket írtam, s persze olvastam, sokat. Ezt tükrözi a Könyvek, napló, versek című füzet, amelynek első harmada könyvélményekről szól. Elég hosszan írtam pl. Edward Jaloux: A jégmadár és Hamvas B., Kemény R.: Forradalom a művészetben c. könyvéről, jóval rövidebben Heine, Illyés Gyula verseiről, Tóth Árpád és Kosztolányi versfordításairól, B.S. Aldrich: …és lámpást adott kezembe az Úr”, André Maurois: Költő a máglyán, Flaubert: Salambo, Panfjorov: Virágzó élet és Erdős Renée két regényéről (Sybillák könyve; Egy perccel alkonyat előtt), valamint Karinthy humoreszkjeiről. A füzet további lapjain naplójegyzetek és versek váltakoznak, Manyinak írt levélrészletekkel.. Köztük ilyen vallomások: „Lásd, kitagadtak engem a tömjénfüstös, nagyböjtű barátok, s akikhez mentem, nem fogadtak be. A jövő kapui előtt vesztegelek, mert visszafelé már nincsen út, csak zuhanás, s zuhanni fáj… semmit sem tudtam elérni abból, amit akartam… és ostobaságokra fecséreltem az időt. Egyedül vagyok – de ennek is magam vagyok az oka…”

Érdeklődésemről megállapítom, hogy a világnézeti ellentétek (materializmus – idealizmus), valamint a tudományok és művészetek érdekelnek. Újságíróként az extraverzió és a politika került előtérbe, ám ezt ellensúlyozni igyekszem „a belső világ fokozott tudatosításával, alkotással, gondolkozással, tanulással és önkritikával. Hajlékonynak és sokoldalúnak kell lennem, de ez nem jelenthet gerinctelenséget. Kell egy szilárd belső bázis, amihez mindent mérhetek, mert szellemi ember vagyok.”

Miután (pártonkívüli) újságíró létem ellenére sem vettek föl az egyetemre, megváltam a laptól, s adóügyek intézését sikerült kifognom. Ekkoriban keletkeztek az olyan versek, mint a

Józanná növök

Zimankós mosolyok merednek

tavaszt álmodó fejem körül.

Szigorúan köszönök régi

pajtásaimnak, a gyerekeknek,

s akárkivel beszélni meg nem állok.

Derűs homlokomra ráncokat rakok.

felnőtt, állása is van, mondják

és a kedves, vidám napoknak is

okosan búcsút intek.

Nem a zengő, szárnyas igéket,

már azt tanulom, mi a gond.

Számítógép lettem, havi bérért

adóügyi adatokat recseg

és csönget agyamban sok kerék

Szépséggel, gondolattal, verssel,

s más ily apró-cseprő ügyekkel

törődni most már nincs időm.

Szememből tompa bölcsesség csorog,

mint az öregek szájából a nyál,

s oly józanná növök, hogy lassan

már a nevét is elfelejtem

annak, aki voltam.

A következő év (1950) nyarán kórházba kerültem (ami szintén több verset ihletett), s félig gyógyultan tudtam meg, hogy mégis felvettek az egyetemre, filozófia—történelem szakra. Amiből a következő évi „egyszakosítás” folytán csak az előbbi maradt meg. Pár hónapig az Eötvös-kollégiumban laktam, de hamarosan albérletbe költöztem, s az ösztöndíjat újságírói és ismeretterjesztő munkával egészítettem ki. Ekkoriban született a Tűnő élet című vers is, melynek első két szakasza így hangzik:

Nagyon sokat éltem – és mindig egyedül.

Voltam hívő és eretnek,

író és napszámos, egyre ment.

Talán akadtak, akik szerettek,

de senki sem ismert – mint egy idegent.

Húsz éves fejjel így lettem erős

szellem, a magánnyal ismerős,

s fegyverem egy van: a tiszta szó…

Az 1948 decembere és 1951 nyara között írt versek két füzetben fértek el. Ugyanez idő-tájt (de még egyetem előtt) egy harmadik füzet, Könyvek, jegyzetek címmel már József Attila hatását is mutatja, mert így kezdődik: „A költő mindig előre mutat.—megszerkeszti (mint ti majd kint) önmagában a harmóniát.” Az említett időszakban írt versek „első költői korszakom” termékei, amelyeket csak jóval az egyetem elvégzése után, a 60-as években követ egy második, kicsit érettebb korszak. Az egyetem előtt eléggé válogatás nélkül olvastam kölcsönzött könyveket (vagy amit antikváriumban olcsón meg tudtam venni). Közülük néhány elég erősen hatott szellemi fejlődésemre.

Ezek közé sorolható A. Huxley: Szép új világ-a, M. Gorkij négy könyve (Ember születik; Vergődés; Az áruló, de különösen az Életem c. műve, amely „sok új meglátással gazdagított”).. De újra elolvastam Alexis Carrel könyvét és C.G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába c. művét, amelyekből „rájöttem arra, hogy milyen keveset tudok önmagamról és a világról, a lélekről és az emberről…” De nagyon tetszett M. A. Nexő: Szürke fény c. regénye, amelynek hősnőjéről, Dittéről neveztem el páromat és egyetemi éveim végén született, első gyermekemet (a kislány, sajnos, korán meghalt). Ugyancsak tetszett Kassák Lajos: Egy ember élete-nek három kötete, R. Jenney: A harangok csodája, , Az utolsó határ, Szabó Pál: Isten malmai, P. Merimée két könyve Az ille-i Vénusz és a Tamango), J. Amado: Arany gyümölcsök földje, Kovai Lőrinc két regénye (Igazság és Áradat), s különösen I. Ehrenburg: Vihar, Victor Hugo: A párizsi Notre Dame vagy H. de Balsac: Goriot apó-ja. Ezen kívül egy sor verseskötet, vagy költészettel foglalkozó írás.

A „jegyzetek” részben szabadversekből, részben naplószerű helyzetelemzésekből és vallomásokból állnak.. Ilyenekből: „Minden bizalmamat elveszi, hogy az asztalfiókomnak dolgozom…” (Ezt egy oldalnyi, franciául írt elemzés követi.) Vagy: Békére vágyom, de szabadságra is. Olyan, a szociális igazságon alapuló társadalmi rendre, amelyben érvényesülnek az egyénnek azok a jogai, amelyek emberi voltánál fogva megilletik… Frázisok helyett őszinteséget, a gondolat és szólás teljes szabadságát.. s az államnak közjóléti és szociális rendfenntartó intézménnyé redukálását…” Vagy: „Egyre jobban érdekel a társadalomtudomány és a lélektan… Nagy munka vár rám, de a körülmények még eltorlaszolják a hozzá vezető utat. Nem az önmagam építése a cél. Az önépítés… csak eszköz, hogy a nekem kijelölt feladatot egészen el tudjam végezni..” Kuczka Péter pártos költészete kapcsán megjegyzem: „Engem nem emelt föl a Párt, nem állott mellém barátként, amikor arra olyan nagy szükségem lett volna, s így nem tudtam megtenni feléje a sorsdöntő lépést.”

Egyetemi évek a filozófia szakon

A Rákosi-korszak éveiben (1950-54) végeztem el a filozófia szakot; Fogarasi Béla volt a tanszékvezető és Szigeti a docens. Pszichológia szak nem volt, bár Kardos Lajos tartott előadásokat hellyel-közzel, főleg Pavlovról. Ebből az időszakból viszonylag kevés naplószerű jegyzet maradt fenn, mert a tanulás mellett (szakirodalom) inkább cikkeket kezdtem írni (Rádió, Élet és tudomány). Az 1951-es keltezésű Olvasmány-napló első felében 20 oldalon keresztül Iljin-Szegál: Hogyan lett az ember óriás? c. könyvét ismertetem, az emberiség történetének ezt a kiváló, ismeretterjesztő könyvét, amely szemléleti alapokat adott a filozófia tanulásához is. A füzet másik felében filozófiatörténeti előadások jegyzetei olvashatók, a végén pedig Ligeti Magda: Menekülő lelkek c. pszicho-analitikus könyvéről írtam 14 oldalt. Ebből is látszik, hogy a filozófia mellett a modern pszichológia is érdekelt. Szakdolgozatomat pl. C.G. Jung komplex-pszichológiájának világnézeti alapjairól írtam (később meg is jelent a Filozófiai Szemlében), s szándékomban volt könyvet írni a személyiség fejlődéséről; a Művelt Nép Kiadóhoz benyújtott szinopszisomat (Személyiség és társadalom) azonban végül is nem fogadták el, arra hivatkozva, hogy a témát még a szovjet pszichológia sem dolgozta fel eléggé. 1954-ben szó volt arról is, hogy jelentkezzem aspirantúrára. Felkészültem a felvételi vizsgára azzal, hogy a személyiségfejlődést és –alakítást szeretném alaposabban tanulmányozni (különös tekintettel a „burzsoá személyiségpszichológia” bírálatára). Persze nem vettek fel , gondolom, ugyanazért, amiért az említett könyvemet sem adták ki. Meg aztán nem voltam párttag.

Egyetemi éveim alatt elég sokat betegeskedtem; a krónikus vesegyulladás mellett magas vérnyomás, gyomorpanaszok (ulcus duodeni) és egyéb pszichoszomatikus tünetek kísértek, mert nagyon hajtottam magam, s nem tudtam lazítani. Könyvek, Irások címmel két, nagy alakú füzet telt meg ez alatt. Az egyiknek első írása „A különös ember” című, 12 oldalas novellaszerűség, aztán egy „Töredék”, majd naplójegyzetek következtek, főleg későbbi feleségemről, Júliáról („Ditte”) és egy évfolyamtársnőmről, Ancsúrról, akivel sokat ígérő kapcsolatom indult, de meg is szakadt hamarosan.. Harmadéves koromban cikkeim nyomán az Élet és tudomány szerkesztőségének munkatársa lettem. (Ott ismertem meg Tamkó Sirató Károly költőt, aki cikket írt az őt meggyógyító jógáról, amire engem is igyekezett megtanítani.) Az évfolyam végétől pedig az Ismeretterjesztő Társulat filozófiai szakosztályának politikai munkatársa voltam (amit az egyetem hamarosan megtiltott, de egyre több előadást tartottam.). A politikai helyzet figyelemmel kísérése a naplómban is tükröződött (Sztálin halála utáni helyzet, Kelet-berlini tűntetések, hazai elégedetlenség, Nagy Imre).

Részletes munkatervet állítottam össze, amelynek főbb részei: 1. Tudományos munka (személyiség-elmélet aktuális kérdései), 2. egyetemi munka (jeles vizsgaeredmények), 3. társulati munka (szervezés, előadások), 4. önképző munka (magyar és külföldi irodalom, nyelvtanulás, fordítások stb.) 5. egészségfejlesztés (jógázás, életmód), 6. gazdasági terv (jövedelem-kiegészítés, a Tanácstól bérelt telken házépítés, gyümölcsfa-ültetés), 7. szabadidő-eltöltés (mozi, hangverseny, kiállítások), 8. kapcsolatépítés (új barátok és munkatársak, szellemi példaképek). Mindezt persze csak részben sikerült megvalósítanom; személyiséglélektani tervemhez nem sikerült megnyernem Kardos prof. támogatását, így Mátrai prof. hiába segített volna. A Társulatban elvállaltam és megírtam a „Csodák a tudomány fényében” c. ismeretterjesztő brosúrát, amely aztán – első komolyabb publikációmként – meg is jelent. Tagja lettem egyrészt a pszichológiai, másrészt a „vallásos ideológia elleni” munkabizottságnak.

A másik füzetet 1951 és 1953 közepe között írtam, részben könyvélményekről, részben kapcsolatokról. G. Flaubert: Érzelmek iskolája , s benne Gyergyai Albert bevezető tanulmánya, vagy Vaszary János: Szajnaparti kalandja továbbgondolásra inspirált, s ugyanígy Márai Sándor: Sirály, Upton Sinclair: Két világ között, Mereskovszkij: Leonardo da Vinci, H. Balsac: Harminc éves asszony, Zola: Rougon-Macquart család, Dumas: Húsz év múlva – és sok más könyv. Szó van arról, hogy francia szakra akartam átmenni ( itt néhány oldalt franciául írtam a naplóban), hogy újságírónak hívtak a Szabad Ifjúsághoz, hogy egy ifjúsági regény tervét nyújtottam be az Ifjúsági Könyvkiadóhoz; persze egyikből sem lett semmi. „Novellákat, humoros tárcákat és politikai gúnyverseket akarok írni… Világnézeti fejlődésem az egyházzal és vallással való leszámolás és az általános humanista—szocialista tendenciák után most már szilárdan a dialektikus materializmus vágányain halad. Ez persze nem jelenti a „hivatalos” marxista irányvonal átvételét.” Közben azonban időnként kórházban is voltam, pszicho-szomatikus panaszokkal, s egy csinos ápolónővel viszonyom is támadt. A harmadik évfolyam őszén, amikor Júlia (Ditte) már szakérettségis tanfolyamon volt, találkoztam az egyetemi hallgató Eszterrel, az okos, de jóval fiatalabb és gátlásos lánnyal, aki feljárt hozzám szeretkezni, de párttag lévén ezt nem tudta összeegyeztetni elveivel, s váratlanul szakított velem. (Később ő lett egy ismerős gimnázium igazgatója.)

„Eszményem a sokoldalúan és harmonikusan fejlett személyiség. Nem akarom, hogy bármilyen speciális szenvedély magához láncoljon és korlátolt szaktudós-tipust faragjon belőlem… Átfogásra, nagyvonalú rendszerre, lényegre törekszem… De ahhoz, hogy nyugodtan és eredményesen dolgozhassak, szükségem van egy élettársra… a testi, érzelmi és szellemi kielégülés szilárd bázisára…(ezért) rendezni kell meglevő kapcsolataimat, és új, értékes kapcsolatokat kell kiépítenem.” A párválasztást végül a természet oldotta meg: Júlia (Ditte) terhessége. 1954 januárjában összeházasodtunk, két tanú (Pásztor Gyurka és Artner Tibi) jelenlétében. Kézzel írt „Házassági szerződésünkre” Artner karikatúrát rajzolt. Másnap Júlia visszautazott a szakérettségis tanfolyamra. Lakásunk persze nem volt; én egy személyzeti (társbérleti) szobában laktam, ő az anyjánál. Nyáron született lánygyermekünkkel egy ideig a bérelt telken általam épített szerszámkamrában laktunk.

Fordulat:-- forradalom (1956)

Az egyetem befejezése után az Oktatási Minisztérium Filozófiai osztályára kerültem, előadónak, az egyetemeken folyó filozófia-oktatás segítésére és ellenőrzésére. Nem mondhatnám, hogy nagyon örültem ennek, de anyagi viszonyaim rendeződtek, s ősszel a Minisztérium egyik szolgálati lakásának felét társbérletként megkaptam. (Sajnos, gyermekünk ott váratlanul meghalt.) Egy év után – 1955-ben – áthelyeztek az orvosegyetem Marxizmus tanszékére, hogy tanársegédként filozófiára oktassam a leendő orvosokat. Ezt szívesebben csináltam, s több időm is maradt önmagam továbbképzésére és különböző munkákra. A Könyvek, jegyzetek című vastagabb, nagyalakú füzet háromnegyede (kb. 120 oldal) különböző könyvekről készített jegyzetekkel van tele. Néhány kivétellel (Gorkij: Az igazi kultúra, Thomas Mann: Halál Velencében és A Buddenbrook ház, Ady Endre cikkei, Kaffka Margit: Színes és évek, Krudy Gyula: Hét bagoly, H.G. Wells: Az istenek eledele stb.)) főleg filozófiai és pszichológiai szakirodalommal. Roger Bacon-ről 3 könyvet is olvastam, s az egyikről recenziót írtam a Filozófiai Szemlébe. Jó néhány szovjet cikket értékeltem kritikailag, pl. a lélektan filozófiai kérdéseiről, vagy a fizikai idealizmusról, a hipnózisról és szuggesztióról, az okkultizmusról, az absztrakt gondolkozás kialakulásáról stb.

Szellemi munkám egyik központi témája volt továbbra is C.G. Jung elméleteinek vizsgálata. Sokat olvastam tőle, pl. a Psychologische Betrachtungen és a Psychologie und Alchemie c. könyveket, és a róla szólókat (pl. Boda L.: A Jung-féle lelki tipusok); ugyanis szándékomban állt könyvet írni Jungról. Szinopszist ugyan csak jóval később, a 60-as évek közepén készítettem, s még később nyújtottam be a Kiadónak, de már az 50-es években rengeteg anyagot gyűjtöttem hozzá. A Kiadó viszont még a 70-es években is „túl korainak” tartotta ezt.

Az orvosegyetemen főleg filozófiatörténetet oktattam, s ebből egy jegyzetet is írtam, amelyben az ógörög filozófusoktól Hegelig jutottam. Azért nem tovább, mert közbejöttek az 1956-os forradalom eseményei, amelyek hónapokra megbénították a Tanszék munkáját; utána pedig már nem is kívántam részt venni abban. Felszólítottak ugyan, hogy lépjek be a Pártba, de közöltem, hogy engem a pszichológia jobban érdekel, s mivel nemsokára diplomám is lesz belőle, más munkakört keresek. A második diplomát 1958 januárjában meg is szereztem Kardos Lajos professzornál, de a gimnáziumi pszichológia-oktatást épp megszűntették, így csak egy kereskedelmi tanuló-otthonba kerültem, nevelő-tanárnak. Ott pszichológiai vizsgálatokat (Rorschach stb.) végeztem, ami nem tetszett az igazgatónak, ezért hamarosan elszerződtem „helyettesítő tanárnak a Márvány utcai ált. iskolába; a következő tanévben pedig a Diana úti iskolába. Itt találkoztam a kerület egyik ifjúságvédelmi felügyelőjével, aki viszont tanítani akart, ezért cseréltem vele. Igy 1959 és 1968 között ifjúságvédelmi felügyelő voltam , ami lényegében pszichológus munka volt; rögtön szerveztem egy kerületi Nevelési Tanácsadót is (talán a legelsőt a fővárosban), amit a Gyermeklélektani Intézet (Molnár Imre, Harsányi István) örömmel üdvözölt, feletteseim viszont támadtak, s végül be is tiltották. Az sem tetszett nekik, hogy rendszeresen bejártam segíteni (és tanulni) dr. György Júlia Trefort utcai rendelőjébe (Popper Péterrel együtt).

A filozófia helyett ezekben az években egyre inkább a pszichológiai és gyermekvédelmi szakirodalmat kerestem a nagy könyvtárakban, s tucatjával másoltam (vagy fénymásoltattam) ki a legérdekesebb részeket. S. Freudon és C.G. Jungon kívül így került a látókörömbe A. Adler mellett Szondi Lipót is, akitől és akiről szintén több könyvet és cikket olvastam, s később a „Világosság” c. folyóiratban tanulmányt publikáltam róla.

Ezzel párhuzamosan volt egy másik vonala is a szellemi fejlődésemnek. 1956 nyarán teleírtam egy füzetet etikai gondolatokkal. A forradalom körüli hónapokban is vezettem naplót („Számvetés”, Forradalmi napló”) és értékeltem az eseményeket; erősen foglalkoztatott a társadalmi helyzet, a totális állam, a diktatúra. 1957 első hónapjaiban Hitlerről és a nácizmusról négy német és angol nyelvű könyvet olvastam. Szemléletemre azonban Lukács György: Az ész trónfosztása c. könyve gyakorolt döntő hatást. Erről jó 6 oldalt írtam a „Könyvek és jegyzetek” című füzetben, majd külön lapokra megírtam a „Széljegyzetek és aforizmák 1957 március (Motto: Vigyázat, robban!)” című értékelést az alábbi témakörökről:

1. Problémák és feladatok

2. A tulajdonviszonyokról

3. A marxizmustól a sztálinizmusig

4. Nácizmus és sztálinizmus

5. A „népi demokráciákról”

6. A magyar forradalomról

7. A két táborról

Ezeket persze nem mutattam meg senkinek, mert valóban veszélyes lett volna. Csak jóval a rendszerváltás után írtam gépbe, de akkor sem próbáltam publikálni (még ma is csak a  weblapomon  olvasható). Ma már persze tűnődöm, hogy helyes volt-e 1989 után is eltitkolni; akár egy politikai karriert is megalapozhatott volna. (Szakmai karriert akkor már aligha, mert a rendszerváltással nyugdíjas is lettem.) Szellemi fejlődésem szempontjából annak van jelentősége, hogy Lukács sematizáló, marxista apologetikája mögül kihámoztam néhány olyan alapgondolatot, amely a szovjet típusú szocializmus kritikáját is megalapozta. (Az ideológia, mint hamis tudat stb.)

Nem árt hangsúlyozni ugyanakkor, hogy szellemi fejlődésemet erősen akadályozták a szociális körülményeim. Minisztériumba kerülésemkor ugyan kaptam egy társbérleti lakást, amely 1956 november elején, Budapest ostromakor belövést kapott (anyám kis-szobáját rombolta le egy légiakna), s bár kijavították, a társbérlővel is sok probléma volt. Ezért a Tanácstól bérelt telken a szerszámkamra mellé építettünk saját kezűleg gyártott salakbeton-tömbökből egy szoba-konyhás hétvégi házat, s a társbérletben anyámat hátrahagyva, 1955-ben született fiúgyermekünkkel oda költöztünk. Később anyámnak máshol szereztünk egy szoba-konyhás lakást. A feleségem közben egyetemre járt, s miután befejezte (1960), egy közeli ált. iskolában kezdett tanítani. Az 1960-as évek elején a bérelt telek közelében (Költő u.—Hangya u. sarok) sikerült egy olcsó telket vennem, s ott kezdtünk egy komolyabb családi házat építeni saját-kezűleg, s mikor az alapozás és a beton szuterrén készen lett, oda költöztünk, a hétvégi házat pedig eladtam egy fiatal párnak. A kétszintes ház tufablokkokból épült, OTP kölcsönnel, kb. 3 év alatt, építési vállalkozó segítségével, de rengeteg saját munkával. Igy kevés időm maradt az olvasásra, szellemi elfoglaltságokra.

1960 júniusában, a Könyvek, jegyzetek napló végén beszámoltam a pszichológiai diplomámhoz korábban készített szakdolgozatról, amely a kérdőíves módszerről szólt, és a „Pedagógiai gyermekvédelemről” írt könyvrészletről, amely befejezetlen maradt, mert a jogi vonatkozásokat vállaló társszerző (dr. Zalaréti) visszavonta vállalását. Megállapítottam, hogy 1957 „a fordulat éve volt, ti. a filozófiától és a politikától a lélektan felé való fordulat esztendeje. .. Válságos időszak volt ez számomra… mindenekelőtt világnézeti szempontból: a forradalom—ellenforradalom összekavarodott frontján kellett átverekednem magamat, ügyelve, hogy ne sodorjon az ár se jobbra, se balra. Ma sem bánom, hogy a döntő percben ellen tudtam állni a karrierizmus csábításának, többre értékelve a jó lelkiismeretet és a szellemi függetlenséget. E döntés következménye az egzisztenciális válság volt; egy éven belül 3 új munkahely váltakozása, egy havi munkanélküliség, lakásváltoztatás illetve építkezés, anyagi gondok stb. Ha pszichológiai szakvéleményt kellene kiadnom arról az egyénről, aki vagyok, kb. a következőket írnám:

…31 éves, ifjúságvédelmi felügyelő. Lányanya gyermeke, szociális szempontból hátrányos helyzetben nőtt fel. Körülményei folytán… gyakran küzdött kisebbrendűségi érzésekkel, s felülemelkedési kísérletei néha erőszakosnak tüntették fel, néha pedig különböző neurotikus tünetekkel jártak… A neurózis-hajlam nála alkotási hajlamot is jelentett. Túlzott sokoldalúságában és kiforratlanságában eleinte költészettel és szépprózával, majd újságírással, végül tudományos és ismeretterjesztő művekkel próbálkozott; kiemelkedőt azonban sehol sem tudott produkálni. Bizonyos fokú autizmus és elszigeteltség jellemzi; nehezen talál mélyebb kapcsolatot másokkal…de szűknek és kisszerűnek érzi életmódjának adott kereteit. Alaphangulata azonban kiegyensúlyozott… Értelmi képességei általában jónak mondhatók; különösen emlékezete, logikai készsége és nyelvérzéke jobb az átlagnál. Absztrakt gondolkodó tipus… Kiemelkedő tehetsége semmihez sincs, de bármit elég könnyen megtanul, ettől sokoldalú. Beszédkészsége jó, de írásban szebben és tömörebben fejezi ki magát. A kritikus azonban erősebb benne, mint az alkotó (s ez apasztotta el benne a költői vénát is). Racionalizmusának szűrőjén fennakadnak az előítéletek és dogmák. 18-20 éves kora óta dialektikus materialistának vallja magát, de nem azonosul e fogalom napi-politikai értelmezésével”.

Ifjúságvédelem, valláskritika, irodalom

1960 és 1968 között időm jelentős részét az ifjúságvédelmi munka kötötte le; ehhez járult évekig az otthonteremtés, a házépítés. Közben azonban, az évtized elején – Jung mellett vagy helyett – valláskritikával is foglalkoztam: az Ismeretterjesztő Társulattal együttműködve kétféle „projekten” dolgoztam: 1. „A vallás és a társadalmi fejlődés” című kiállításon és 2. a vallás fejlődéséről szóló képeskönyvön. Mindkettőhöz rengeteg képanyagot kellett kikeresnem és kimásol(tat)nom a vonatkozó szakirodalomból. (Pl. Clemen, C.: „Die Religionen der Erde”, , Heume, O.: „Illustrierte Religions- und Sittengeschichte” stb.) Ebben többek között Lang Dezső könyve és a Bibliáról szóló előadása voltak leginkább segítségemre. Az „ateista kiállítás” forgatókönyvét 1962 áprilisában küldtem be, közölve, hogy „több mint 60 képet nélkülözhetőnek találtam, de az anyag így is 27 tablót tölt meg. Jó lenne egy külön tabló, bibliai idézetekkel, az ellentmondások és a társadalmi szerep dokumentálására. A tablók grafikai megoldásait a grafikussal közösen kell kidolgozni…” stb.

A „vallás keletkezéséről” szóló képeskönyv a következő témákat dolgozta volna fel:

1. A vallás a világ és az ember teremtéséről.

2. A tudomány az ember származásáról és az ősemberről.

3. Az animizmus kialakulása. Növény- és állatkultusz.

4. A totemizmus és az ősök kultusza.

5. Mágia az ősembernél és a primitiv népeknél.

6. A sámánizmus és rokonnépeink hitvilága.

7.-8. A természeti vallások fejlődése.

9.-10. A vallás társadalmi szerepe a rabszolgaság korában.

11.-12. A zsidó vallás fejlődése és az ószövetségi biblia.

13.-14. Hősök, félistenek, pogány megváltók.

15. A Holt-tengeri tekercsek.

16. Az őskeresztény mozgalom szociális tendenciái.

17.-18. Elképzelések a „túlvilágról”.

19. A keresztény „Szentháromság” pogány elődei.

20. Istennők kultusza – pogányoknál és keresztényeknél.

21. Pogány és keresztény istenanyák.

22. A Megváltó születése – pogányoknál és keresztényeknél.

23. Keresztelés, keresztre feszítés, áldozat.

24. A Megváltó-istenek mennybemenetele.

25. Állatkultusz és kereszténység.

26. Az újszövetségi biblia keletkezése.

27. A kereszténység államvallássá válik.

A sok munkával kidolgozott tervekből végül mégsem lett semmi. Az okot nem tudom, csupán sejtem, hogy a Társulat – vagy inkább a pártvezetés – valamiért visszarettent tőle, talán félt, hogy szembe kerül a vallásos tömegekkel, s ez a kádári megtorlás korában súlyosbította volna a helyzetet. Néhány év múlva persze nyugodtan meg lehetett volna csinálni, de akkor már nem foglalkoztam vele, s más sem szorgalmazta. (Ha meggondolom, tulajdonképpen ma is aktuális lenne, bár az egyházak közben visszanyerték hatalmukat, s feltehetőleg bosszú-hadjáratot indítanának ellenem.)

A házépítéssel kapcsolatos, átmeneti visszaesés után, 1964-től szellemi fejlődésem újra nekilendült, éspedig az ifjúságvédelem mellett az irodalom (s bizonyos fokig a képzőművészet) területén is. Kezdtem újra cikkeket írogatni, utazási és szépirodalmi terveket szőttem. Egy kis füzetben (’Tematikai stúdiumok” címmel) az alábbiakról írtam: 1. Témák, stílusirányzatok, műfajok, 2. a jó sztori fő kritériumai, 3. a legfontosabb mondanivalókról. Az utóbbin belül 10 témakört elemeztem, a történelmi témáktól kezdve a (tudományos)-fantasztikus témákig. Különösen az utóbbi érdekelt; elkezdtem tanulmányozni az ilyen irodalmat, s népszerűségének okait. S egyrészt írtam róluk (pl. a Kortárs c. folyóiratban), másrészt magam is írtam fantasztikus novellákat (pl. „Űrvendégek inkognitóban”). Különösen az utopia foglalkoztatott. Ahogy írtam: „A jövő mindig izgalmasabb, mint a múlt, s alig tudok szebb, élvezetesebb intellektuális játékot elképzelni, mint a jövő firtatását, megsejtését, hipotézisek részletes kiépítését… A fantasztikus téma fő mondanivalója többnyire társadalomkritikai jellegű (pl. Morus utopiája, Swift Gulliverje stb.)” Később ez a törekvés „A házasság jövője” c. könyv megírásával realizálódott.

Már 1963 elején féléves munkatervet készítettem: a szépirodalom terén, egy külön „olvasási tervet” és „kísérletezési tervet”. Az Olvasandó művek jegyzékét Szerb Antal világirodalom-története alapján állítottam össze, tíz gépelt oldalon (ami persze egy egész életre szólt volna). A „kísérletezés” négy pontja: 1. Olvasmánynapló, 2. lírai kísérletek, vagyis versek, 3. novellák és 4. műfordítások, továbbá esszék, kritikák. A képzőművészetek terén a kiállítások, tárlatok látogatása mellett grafikai és akvarell kompoziciókat, valamint szobor-jellegű fafaragványokat terveztem. Az előbbiekből kb. két tucat el is készült, az utóbbiakból csak néhány. A költészet terén azonban bekövetkezett a második költői periódusom: az Új versek című, nagy alakú füzetbe 1964 és 1966 nyara között 42 új vers került, jóval érettebb szinten, mint az első (18-20 év körüli) periódusban.

Ugyancsak 1964-ben három új Olvasónapló is keletkezett. Ezekben néha cikkekről is van szó, amelyek szerzőjével vitatkozom, vagy ismertetek egy-egy folyóiratszámot, többnyire azonban szépirodalmi, vagy ismeretterjesztő művek szerepelnek. Különösen sokat írtam Németh László: A minőség forradalma c. könyvéről, amelynek témája leginkább izgatott.

Utazási tervem úgy konkretizálódott, hogy 1965 nyarán elutaztam Franciaországba; főleg Párizsba, ahol a Magyar Műhely szerkesztőival próbáltam felvenni a kapcsolatot. De voltam a tengerparton is (Dieppe). Oda-utaztamban 2-3 napra megálltam Bécsben és Zürichben (ahol a Jung-Intézetbe is ellátogattam, de éppen szabadságon voltak), a hazaúton pedig beugrottam Friedrichshafenbe, katonaidőm színhelyére. Az utazás során készített feljegyzéseimből írtam egy cikket („Mozaikok nyugati utinaplómból”, Jelenkor, 1966/3.), amely persze csak szelektive ismerteti élményeimet.

Érdekes módon ettől az időszaktól kezdve sűrűsödtek a naplójegyzeteim és egyéb írásaim. Naplóimban pl. a baráti kör hiányáról, a hivatali munkámról, pszichológiai és egyéb előadásokról, Artner barátommal megtett, felvidéki utazásunkról, egy zalai látogatásról, születésnapokról és „művek helyett apró élményekről” elmélkedem. A következő füzet első írása (1964 okt.) Vélemények és önértékelés. Arról számol be, hogy újabb verseim közül néhányat megmutattam pl. Váczi Mihálynak (aki akkor már befutott költő volt). Nem tetszettek neki, vagy mert nem elég líraiak, vagy nem elég szókimondók, vagy szentimentálisak. Hasonlóan vélekedett az „Új Irás” vers-szerkesztője és a „Látóhatár” szerkesztője. Utóbbiak első gondolata volt: Ki ez a Szilágyi? Mennyire érdemes ezt komolyan venni? Kívülről jön, vagy a mi köreinkhez tartozik? Nyilvánvaló, hogy nehéz betörni az irodalom berkeibe, hiszen túl sok nálunk a költő, érthető a törekvés a numerus clausus-ra. Volt osztálytársam, Garai Gábor szerint egyes verseim mintha Pilinszkyre emlékeztetnének, bár szerinte még nem kiforrott költészet (ami 35 éves korban már elvárható lenne). „Elismerem, kevés az olyan költő, aki éveket áldozott volna házépítésre és hasonlókra. Ha nincs családom, én sem tettem volna meg. Lehet, hogy okosabb lett volna csak a művészi célkitűzésekkel törődni?.. Egy kicsit valóban rabja vagyok a családnak, a kenyérkeresetnek… Szándékom szerint „rabságommal” ledolgozom a váltságdíjat függetlenségemért (bár ez utóbbi nagyon is viszonylagos).”

Hozzáfűztem: igaz, hogy a mostanában olvasott könyvek „élményt jelentettek és olvasónapló-beli feldolgozásuk: nem áll messze az igazi alkotó munkától…. Azt hiszem, a sok könyv-élménytől már egészen papiros-ízű lettem; ideje lenne valóság-élményekkel találkozni… Talán épp a mozgás, a megújulás, a „kaland” hiányzik?... Persze kéznél van a magyarázat, hogy a kertecskénket is meg kell művelni (cultivons notres jardins).Általában hajlamos vagyok arra, hogy ha valami nem sikerül az első nekifutásra, akkor fegyvert elhajítva visszameneküljek a kertecskémhez és az elefántcsont-toronyba.” Mindenesetre ebben az évben (1964) írtam meg első két novellámat: Dunántúli kaland és Nász a barlangban. Publikálásukkal viszont nem próbálkoztam.

A következő évtől viszont egyre sűrűbben publikáltam, bár nem szépirodalmat, hanem szakcikkeket. A Valóság c. folyóiratban pl. a gyermekvédelemről, a Világosságban Jungról, a jógáról, a „jövő társadalmának vízióiról” és az „illúziók nélkül” témájáról. 1966 és 1970 között 15 tanulmányom jelent meg különböző folyóiratokban. Persze mégsem voltam elégedett, sem önmagammal, sem a helyzetemmel. „Az a pár tanulmány, vers és cikk, amit összeírtam? Aligha maradandó érték. A világ szemmel láthatólag fikarcnyit sem javult általuk; akkor is ugyanilyen lenne, ha nem éltem és nem írtam volna semmit. Hasznot hajtok-e a társadalomnak?... Szüksége van-e rám valakinek? Talán egy-két embernek, a legközelebbi családtagoknak… Azt hiszem, szublimálhatatlan kaland-éhségem van…” Ekkoriban írtam többek közt az „Üdvözlégy, változás” c. verset:

Amit elérnem adatott, elértem –

nyugalmamat mégsem lelem sehol.

Talán a harc hiányzik , a kaland,

nagy veszély tudata

és nagy győzelem esélye?

Talán az alkotás

szívet dobogtató, szép szenvedélye?

Utazni volna jó tán, világot járni,

barangolni hét világrészen át,

s ha ez sem elég, hát tovább:

kiröppenni az űrbe, a koromsötétbe!

Suhanni szikrázó csillagok felé,

s holdbéli hegyek közül kacagni –

a vén Föld hogyan forog „keserű levében”.

Üdvözlégy, változás –

lelkem tisztító szenvedélye!

Ajándékozz meg önmagammal,

kérlek, jelenj meg,

küzdhessek érted --

te légy nekem a titokzatos Asszony,

sosem volt szerető, veszélyes és édes,

új, különös világ,

mely minden űrt betölt.

A kaland aztán meg is érkezett, s legközelebb már „Piros betűs nyárkezdet”- ről írhattam.

Ettől kezdve a naplóimban 2-3 évig jóformán csak a házasságom felbomlása és az újabb társkeresési próbálkozások problémái szerepeltek. Ezekre itt nem térek ki, mert a további hasonló kísérletekkel együtt szerepel valamennyi a Párválasztásaim… című könyvemben. Szellemi fejlődésemet ezek a párkapcsolati élmények csak közvetve segítették, amennyiben tudatosítottak, hogy a legalizált, de nem kielégítő intimkapcsolatokba sem kell belenyugodni; fontos a változatosság biztosítása és a szabadság megőrzése. Láttam ugyanakkor, hogy a legtöbb ember nem képes erre, hanem akarva-akaratlan átveszi a hagyományos konvenciókat és leragad egy kapcsolatban, s eljátssza a neki szánt szerepeket.

Könyvszerkesztés, szexológia, doktorálás

1968-ban új munkahelyet kerestem magamnak, és sikerült a Tankönyvkiadóhoz kerülnöm, felelős szerkesztőnek. Szerencsére nem tankönyveket kellett szerkesztenem, hanem pedagógiai segédkönyveket, amelyekben szabadon érvényesíthettem saját elgondolásaimat. A lehetőségeket kihasználva sikerült elindítanom a „Pszichológia – nevelőknek” sorozatot, amelynek általam szerkesztett, 21 kötete közt két saját könyvem is szerepelt. Minthogy az időbeli lekötöttség is elég laza volt, lehetővé tett sok, más irányú elfoglaltságot. Ugyanabban az évben új házasságot is kötöttem, s megszületett a második fiam. Sajnos, az új házasság sem volt sikeresnek mondható; emocionális és szexuális téren kezdettől fogva hiányérzeteim voltak. Ez ráébresztett arra, hogy az általam is elsajátított, hagyományos, tehát alacsony szintű szexuális kultúra veszélyei sokkal nagyobbak, mint azt addig sejtettem, a 60-as években megjelent szexuális felvilágosító könyvek (Fritz Kahn, Hirschler Imre stb.) alapján. Eszembe jutott, hogy a gyermekek és fiatalok veszélyeztetettségét is elsősorban a szülők házaséletének diszhamóniája okozza, mert emiatt nem képesek megfelelő nevelést biztosítani; ehelyett rossz példát mutatnak, neurotikusak lesznek, elválnak stb.

Saját házasságom válsága is rádöbbentett tehát egy súlyos társadalmi problémára; így kettős oka volt annak, hogy szerkesztőségi munkám mellett főleg ezzel kezdtem foglalkozni. Először is a helyzetet próbáltam felmérni, megállapítani a tizenévesek és a 20 év körüliek szexuális neveltségi szintjét, és az ebből következő feladatokat. Minthogy pszichológiai szakdolgozatomat a kérdőíves módszerről írtam, némi szakirodalmi tájékozódás után összeállítottam egy kérdőívet, s néhány középiskolai osztályban adatokat gyűjtöttem vele. Nagyjából ugyanabban az időben szereztem tudomást egy másik, szexológiai adatgyűjtésről (Rudas J., Heleszta S.), amibe sikerült kérdezőbiztosként bekapcsolódnom. Szexológiai ismereteimet azonban leginkább dr. Buda Béla ilyen témájú könyvének kézirata tágította. Bíztatásomra ezt benyújtotta a Tankönyvkiadóhoz, s szerkesztésemben 1972-ben meg is jelent, „A szexualitás modern elmélete” címmel. (A könyv később 6-8 kiadást ért meg, 1997-es kiadása már új címen, mint „A szexualitás lélektana”.)

Ez a könyv alátámasztotta azt a törekvésemet, hogy – a szülők mellett – a pedagógusok is foglalkozzanak a tanulók szexuális nevelésével. Erről több cikket publikáltam a Köznevelésben, a Pedagógiai Szemlében és más lapokban, s látván, hogy a nevelők felkészületlenek ezen a téren, írtam egy könyvet, „Bevezetés a szexuálpedagógiába” címmel, amelyet legalább hatan lektoráltak és kiadásra javasoltak, a Pártközpont azonban csak a tanárképző főiskolák jegyzeteként engedte megjelenni, 1973-ban. Ugyanebben az időben hoztak egy népesedéspolitikai kormányhatározatot, amely többek közt előírta a családi életre nevelés bevezetését az általános iskolák felső tagozatán és a középiskolákban. Erre a feladatra pusztán egy semmitmondó brosúra szétküldésének segítségével vélték felkészíteni a tanárokat. A Minisztérium pedagógusképző osztályának segítségével annyit sikerült elérnem, hogy a tanárképző főiskolákon a könyvem alapján szabadon választható speciálkollégiumok indultak, amelyek vezetőit egyszer összehívtuk „eligazításra”, s igyekeztem velük tartani a kapcsolatot. Ilyen speciálkollégiumokat magam is vezettem, először a Gyógyped. Főiskolán, később néhány más helyen is. Sajnos, a főiskolák vezetői nem tartották fontosnak ezeket a „spec.koll.”-okat, így néhány éven belül mindenütt megszűntek (amihez a hallgatók más irányú leterheltsége is hozzájárult).

A szexuálpedagógiával foglalkozó, külföldi szakirodalom tanulmányozása nyomán világossá vált számomra, hogy a probléma lényege a pszichoszexuális fejlődés elégtelensége, tehát ezt kell vizsgálni. Ezért már 1969-ben kutatási tervet dolgoztam ki a fiatalok pszichoszexuális fejlődésének és fejlettségének vizsgálatára, éspedig külföldi minták alapján anonim, kérdőíves eljárással. A kérdőív 75 kérdésből (illetve az alkérdésekkel mintegy 120 kérdésből) állt, s 16 éven felüliek részére készült, ám végül két rétegre korlátozódott: pedagógusjelöltekre és érettségizett szakmunkástanulókra- A vizsgált minta nagysága: 498 fő volt. Az 1970-ben felvett adatok gépi feldolgozását (némi protekcióval) a KISz Ifjúságkutató Csoportja tette lehetővé – tekintettel arra, hogy akkoriban már több cikket publikáltam az ifjúságkutatásról, s kapcsolatban álltam a lipcsei Ifjúságkutató Központtal. A feldolgozott vizsgálat hazánkban elsőként adott megbízható képet az említett rétegek pszichoszexuális fejlettségéről, szexuális kultúrájáról, s bevezetett egy, addig ismeretlen fogalmat, a párválasztási érettséget, amit a pályaválasztási érettség mintájára alkottam.

Néhány kollégám (pl. Ranschburg Jenő) bíztatására a vizsgálati anyaggal, mint disszertációval megpályáztam az egyetemi doktori címet, amit 1974-ben el is nyertem. Ez ugyan szellemi fejlődésemet se pro, se kontra nem befolyásolta, de nyilván megkönnyítette a disszertáció publikálását, „Pszichoszexuális fejlődés, párválasztási szocializáció” címmel, 1976-ban (és egy újabb felmérés adataival bővítve, 1978-ban is). Ugyanez érvényes a további könyveimre; amihez persze a Buda Bélával közösen írt „Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája” (Gondolat, 1974) is hozzájárult. Mindez lendületet adott további könyvek írásához; pl. „Nemi nevelés a családban” (Medicina, 1976), vagy a főiskolai Pszichológia tankönyv fejlődéspszichológiai és pedagógiai pszichológiai részeinek többségéhez. Szellemi fejlődésem szempontjából azonban „A házasság jövője – avagy a jövő házasságai” c. könyv megírása volt döntő jelentőségű.

Átállás nyitott, szimmetrikus kapcsolatokra

Ennek előzményei közé tartozik, hogy második házasságomnak válságát külső partnerkapcsolat létesítésével próbáltam megoldani. A „nyitott házasságról” ugyan még semmit sem tudtam, de addigi tapasztalataim alapján lehetségesnek tartottam – főleg a közös gyermekünk érdekében – a házasság és a nem titkolt külső kapcsolat egyidejű fenntartását. Ennek persze a szakirodalomban is utána néztem, s hamarosan a kezembe került N. & G. O’Neill: Open Marriage című könyve, amely megerősítette, elméletileg alátámasztotta törekvésemet. Ennek és más, hasonló szemléletű könyveknek, no meg saját tapasztalataimnak a hatására írtam meg 1976-ban ezt a könyvet, amelyet a Minerva Kiadó 1978-ban bátorkodott kiadni, elég nagy feltűnést keltve. De bár több recenzens támadta, számos meghívást kaptam vidékről is a könyv tartalmának megvitatására.. Az ezekben elhangzó kérdések és ellenérvek finomították, de meg is erősítették a házassággal kapcsolatos, újszerű szemléletemet. A téma aktualitására jellemző, hogy két német kollégám (Willi Forst, szerkesztő és J. Köhle, pszichológus-író) javaslatára egy keletnémet kiadó lefordíttatta a könyvet és hat kedvező szakvélemény alapján ki is adta volna, ám az NDK Pártközpontja letiltotta a megjelenést. (A nyugatnémetekkel, sajnos, nem volt kapcsolatom; ők később az O’Neill-könyvet adták ki.)

Mivel 1975 óta állandó jellegű, nyitott kapcsolatom volt az újsághirdetés útján megismert gyógytornásznővel, feleségem 1977-ben felszólított, hogy költözzem el, mert neki is van egy új kapcsolata. Kölcsönök felvételével sikerült vásárolnom egy lakást, s 80 éves anyámmal oda költöztem, bár még öt évig nem váltunk el (sőt, együtt nyaraltunk külföldön). A külső kapcsolat szabaddá tett, megszűntette szexuális hiányérzeteimet és a nejemmel folytatott, meddő vitákat a gyereknevelés, a politika és az erkölcsi elvek körül. Kielégületlen maradt azonban a szellemi társ iránti igényem, s ezért – partnerem beleegyezésével – további partnereket kerestem; megismerkedtem pl. egy (szentendrei) orvosnővel, aztán egy angolul tudó tanárnővel (B. Zsuzsa), aki második barátnőm lett, s közös programokat csináltunk stb. Bár szellemi társ ő sem lett, úgy tűnt, hogy a nyitott, szimmetrikus kapcsolatok beválnak, tehát ezen az alapon kerestem tovább egy szellemi társat (egyben lehetőleg munkatársat). Vagyis nehezen tudtam szabadulni az „Igazi”-val kapcsolatos illúzióktól. Autóbalesetem után átmenetileg Évától vártam ilyen irányú fejlődést; egyrészt, mert az életvitelben sokat segített, másrészt, mert épp pszichológia szakot végzett az egyetemen. Két, tizenéves gyermeke és „családkomplexusa” azonban nem tették ezt lehetővé, így egyre lazult a kapcsolatunk (végül összeköltözött egy alkoholista páciensével, aki nemsokára öngyilkos lett). Eközben több, új kapcsolati próbálkozásom volt, de eleve reménytelenek vagy rövid lejáratúak voltak, megerősítve bennem az „Igazi” lehetetlenségének tudatát. Végül, amikor már belefáradtam a gyakran érdekes, de perspektivátlan randevúkba, találkoztam egy kétszer elvált pszichopedagógussal, aki hamarosan hozzám költözött, ott hagyva felnőtt, postán dolgozó fiát (akihez persze gyakran visszajárt). Minthogy szexuálisan teljes volt az összhang, s néhány alapelvben is megegyeztünk (kivéve pl. a nyitottságot), elég jó kompromisszumnak tűnt, így együtt maradtunk, élettársakká váltunk. A szellemi társ ugyan továbbra is hiányzott, de már nem éreztem nélkülözhetetlennek, s nem akadályozta szellemi aktivitásomat, fejlődésemet. Az időnkénti nosztalgiák ellenére tehát sikerült félretennem az „Igazi” keresését. (Helyette a szexbe és a szellemi munkába „menekültem”.)

Szakmai, baráti, családi és intimkapcsolatok

Az 1980 körüli évek nemcsak a publikációk szempontjából voltak termékenyek, hanem a szexuálterápiás magánpraxisom szempontjából is. Már a 70-es évek második felében egyre többen kerestek nálam terápiás segítséget, mert az országban sehol nem volt ilyen rendelés. Vállalkoztam rá, mert érdekelt és hivatásomnak éreztem a szexuális kultúra terjesztését, s a funkcionális zavarok rendszerint kulturálatlanságból eredtek. Igy gyakran a felvilágosítás, a tanácsadás elegendő volt. Minthogy szakképzettséget a szexuálterápiához nálunk nem lehetett szerezni, a szakirodalom tanulmányozása mellett Buda Bélától próbáltam segítséget kérni, ő azonban (sok elfoglaltságára hivatkozva) ezt elutasította. Eleinte azért irányított hozzám néhány pácienst, de később ez is abbamaradt. Együttműködésünk formálissá vált, bár baráti jellegű maradt; új könyveinket általában dedikáltuk egymásnak, s elvi kérdésekben egyetértettünk, de közös könyveinkben szereplő írásainkat sem beszéltük meg. (Ez a vele és Cseh-Szombathy Lászlóval írt „Szexualitás és párkapcsolat a felnőttkorban” (1979) c. könyvre éppúgy érvényes, mint a „Párválasztás”-könyvünk átdolgozott kiadására (1988). Ettől függetlenül szívesen írt Előszót az én könyveimhez is (mint sok más könyvhöz). Később azonban többször, egyértelműen elhatárolódott tőlem; ambivalenciájával csalódást okozott. Ezért csak a szakirodalomból tanultam, pl. Masters—Johnson, vagy H.S. Kaplan könyveiből.

Szakmailag jó kapcsolatom alakult ki az említett időszakban pl. Tóth Miklós pszichiáterrel, amíg vidéken élt; ám Pestre kerülése után már egyre kevésbé volt hajlandó együttműködni. Jobb volt a helyzet a szegedi Németh Endre esetében, akinek szexológiai adatgyűjtéséből én írtam könyvet („Tizenévesek szexualitása”, 1988), s időnként később is találkoztunk. Hirschler Imrével is igen jó, baráti viszonyban voltam, amíg meg nem halt. Se jó szakmai kapcsolat, se barátság nem alakult ki viszont pl. Lux Elvirával, a velem nagyjából egyidős pszichológussal, aki autodidakta szexuálpszichológusként, jóformán csak Freudot ismerve, elavult szemlélettel, de ügyesen csinált karriert, s irányítja tucatnyi, hasonló szintű tanítványát a M.Sz.T. keretében, nyelvtudás és külföldi kapcsolatok nélkül.

Ami ez utóbbiakat illeti, a kongresszusokon kívül (ezekre még visszatérek) a 80-as években csak néhány német kollégával leveleztem. 1990-ben ismertem meg Alfred Längle bécsi pszichológust, aki itt, Pesten is bemutatta „Értelmesen élni. Életvezetési útmutató” c. könyvét, amit előadása után dedikált nekem, s javasolta, hogy levelezzünk. Mint kiderült, ő az osztrák Logoterápiás és Létanalitikus Társaság vezetője, vagyis V. Frankl irányzatának követője. A könyv tetszett , később írtam is róla, leveleztünk, sőt, vitatkoztunk is (egyszer fel is kerestem Bécsben). Naplómba először ezt írtam róla: „Szép, de már-már misztikus gondolat, hogy „Man muss die Musik des Lebens hören”. Szerinte az élet alapkérdése, hogy mit kezdünk magunkkal, adottságainkkal és lehetőségeinkkel. Az ember mindig csak azt csinálja, aminek értelmét látja, vagyis amit fontosabbnak, értékesebbnek tart. De ha most megkérdezném magamtól: mi értelme az életemnek? Nem tudnék rögtön egyértelmű választ adni. Mondhatnám ugyan, hogy a pszichológiai és kapcsolati kultúra fejlesztése és terjesztése. De ez elég reménytelen vállalkozás, nem ad elegendő értelmet, igazolást. Hiányzik mellőle a… micsoda? Talán a széles körű önmegvalósítás, a magas szintű, élményekben és eredményekben gazdag élet élvezete? Vagy egyszerűen az „Igazi” megtalálása, a szerelem?

Családi viszonylatban: velem lakó anyámról kötelességtudóan gondoskodtam, egyébként viszont kerültem a társaságát. A nem velem lakó fiaim viszont engem kerültek, s egyre lazább kapcsolatot tartottak. Más, közelebbi rokonom nem lévén, a heteroszexuális intimkapcsolatokat igyekeztem ápolni, s ezek sok, érdekes élményt nyújtottak, sőt, időnként szellemileg is gazdagítottak (amint azt a róluk szóló naplójegyzetek mutatják). Egy vallásos nővel folytatott beszélgetésem után pl. eltűnődtem, „miért is idegenkedem annyira az isten-fogalomtól, s nemcsak az antropomorftól. Pedig hát a tudásunk tényleg nagyon is véges. Nem ismerjük az anyagi világ kozmikus szervezettségét, a 4. és további dimenziókat, sőt, a bonyolult törvényszerűségek eredetét sem. Mindezek mögött valami logika vagy ráció sejlik – s miért ne tisztelhetnénk az univerzum rendjét, logikáját? Ez valójában a fölöttünk álló, kozmikus erő tisztelete – és saját kicsinységünk tudata. Nem éppen „humánus vagy igazságtevő” erőkről van szó, pláne nem személyes, túlvilági életről, mennyországról és pokolról, hanem valami kemény, objektiv logikáról, sorsszerűségről. Tehát: isten = az anyagi világ logikája, működése, törvényszerűségei? Amihez ugyan hiába imádkozunk, de alá vagyunk rendelve. S apró módosításoktól eltekintve el kell viselni sorsunkat és mulandóságunkat.”

1981 és 1991 között több tucat nővel ismerkedtem meg; sokukkal csak egy vagy két randevú erejéig, de néhányukkal hosszabb-rövidebb intimkapcsolatba is kerültem. Violához pl. kb. egy évig jártam, V. Évával az olasz tengerparton nyaraltam, N. Gabival, az „agypörgéses” költőnővel nagyokat vitatkoztam stb. Mindezekről egyébként részletesen beszámoltam a „Párválasztásaim…” című könyvemben, s ott összegeztem ezek hatását szellemi fejlődésemre.

Szexológiai munkacsoport, konferencia, képzés

Az 1980-as évek szellemi fejlődésemet még inkább a szexológia fejlesztése és egyben az intimkapcsolatok felé terelték. A szexológia tudománya hazánkban a legutóbbi évtizedekig alig juthatott szóhoz. Intézményesítésének hiányában 1982-ig csak eredménytelen próbálkozások történtek. Ezt követően azonban a nem sokkal korábban alakult Magyar Pszichiátriai Társaság dr. Buda Béla közvetítésével hozzájárult ahhoz, hogy a szociálpszichiátriai szekció keretében létrehozzunk egy szexológiai munkacsoportot, amit aztán 1983 májusában sikerült megszervezni. A munkacsoport engem választott titkárává. Már az alakuló ülésig 89-en jelentkeztek a munkacsoportba. A taglétszám gyorsan emelkedett, s két éven belül a 200-at is elérte. A munkacsoport tiszteletbeli elnöke dr. Hirschler Imre lett, aki "A nők védelmében" című könyvével már 1958-ban propagálni kezdte a korszerű szexológiai szemléletet. A vezetőség egyik legaktívabb tagja azonban a Pszichiátriai Társaság akkori alelnöke, dr. Buda Béla volt; a vezetőségi üléseket mindig a Sportkórház általa vezetett mentálhigiénés osztályán tartottuk, éspedig havonta. Különböző helyeken, ugyancsak havonta tartottunk munkacsoportüléseket. A tagoktól begyüjtött javaslatok figyelembe vételével az alábbi munkatervet dolgoztuk ki:

1. Szexuálterápiai kiképző csoportok szervezése, szupervizió biztosításával.
2. A szexuálpedagógia hazai helyzetének elemzése és továbbfejlesztése.
3. Szexuálszociológiai vizsgálatok, adatgyüjtések szervezése és ellenőrzése.
4. Szexológiai dokumentáció létesítése, szakcikkek fordítása és terjesztése.
5. Szexológiai fórum létesítése (konferenciák, vitaestek, műhelyek).
6. Együttműködés a nemek viszonyával (is) foglalkozó szervezetekkel.
7. Szexológiai ismeretterjesztés szervezése és fejlesztése a média révén.

Minthogy a munkacsoport tagjai leginkább a szexuálterápia iránt érdeklődtek (lévén többségükben orvosok és pszichológusok), igyekeztünk kiképző és esetmegbeszélő csoportokat szervezni. 1984 őszén két csoportnak, összesen 26 orvosnak és pszichológusnak indítottunk 72 órás tanfolyamot. Az egyik csoportot Buda dr., a másikat jómagam vezettem. A program témakörei a következők voltak:

1. Szociokultúrális tényezők hatása a szexuális viselkedésre.
2. A pszichoszexuális fejlődés áttekintése.
3. A szexualitás anatómiai-fiziológiai alapjai.
4. A főbb orvosi szakágazatok és a szex.
5. A szexuális beállítottság változatai (hetero-, homo-, biszexualitás).
6. A funkcionális zavarok kritériumai a férfiaknál és a nőknél.
7. A diagnosztizálás folyamata: anamnézis, exploráció, tesztek.
8. Pszichoterápiás alapismeretek és irányzatok.
9. A szexuálterápia főbb irányzatai és stratégiái.
10. Az impotencia és az erekciózavarok kezelése.
11. A korai magömlés kezelése.
12. A libidocsökkenés és a szexuális averzió kezelése.
13. A vaginizmus és a diszpareunia kezelése.
14. Az anorgazmia és a női orgazmuszavarok kezelése.
15. A szexuális beállítottság zavarainak kezelése.
16. Relaxációs technikák alkalmazása a szexuálterápiában.
17. "Érzékiségfejlesztő" (sensate focus) gyakorlatok.

Tekintettel a nagy érdeklődésre és a munkacsoport üléseken mutatkozó aktivitásra, felmerült egy konferencia összehívásának igénye és lehetősége. Szervezésemben az első magyar szexológiai konferenciára 1985 február 2.-án került sor az orvosegyetem pszichiátriai klinikájának zsúfolásig megtelt tantermében. A konferencián összesen 15 előadás hangzott el, s ezek nem sokkal később kiadványként is megjelentek "Az első magyar Szexológiai Konferencia Referátumai" címmel, a munkacsoport kiadásában. A munkacsoport szépen induló munkáját azonban a konferencia után több esemény megzavarta. Titkárát és szervezőjét (vagyis engem) megalapozatlanul támadták és lemondatták, az egymást váltó, új titkárok pedig nem voltak képesek az indulás lendületét megtartani. Igy a munkacsoport taglétszáma és aktivitása erősen visszaesett, s ezen az sem változtatott, hogy 1989-ben Lux Elvira elnökletével megalakult a Magyar Szexológiai Társaság, alig tízegynéhány taggal. Jómagam ebben már nem vettem részt, elvi nézeteltérések és fenntartások miatt, s Buda Béla is tőlük függetlenül segített beindítani az újabb szexuálterápiai kiképző tanfolyamokat, melyek közül az egyiket már közösen vezettük.

Még a szexológiai konferencia előtt (1983-ban) azonban súlyos autóbaleset ért, amikor egy őszi nap délutánján egyedül utaztam kocsival Gyulára egy előadást megtartani, s hátulról beleszaladtam egy lovaskocsiba. Ma sem emlékszem, hogyan történt (elalvás? Infarktus?). Mentő vitt a szentesi kórházba, ahonnan hetek múlva (B. Éva segítségével) egy budapesti kórházba kerültem, ahol valamennyire rendbe hoztak. A következményeket azonban évekig szenvedtem; ezért és ekkor kezdtem rendszeresen jógázni. Munkakedvem szerencsére hamar visszatért, de időm jelentős részét az újonnan vásárolt, fél családi ház leválasztása és rendbe hozása kötötte le (a folytatódó társkeresés mellett). Ezzel együtt a 80-as években – bár még kétszer voltam kórházban (epeműtét stb.) -- hat könyvem jelent meg; s közülük többszázezres bestseller lett a kétnyelvű (magyar—eszperanto) Képeskönyv a szexről, amit aztán lengyelül (sőt, bolgárul és oroszul) is kiadtak.

Nem keltett ilyen feltűnést, de jó munka volt, és szellemi fejlődésem fontos állomása a „Mélylélektan és nevelés” (1979, Tankönyvk.) korábbi megírása és publikálása. Ebben a 255 oldalas könyvben bemutattam az olvasóknak a mai mélylélektani irányzatokat (pszichoanalizis, individuálpszichológia,, „komplex” pszichológia, sorsanalizis, létanalizis stb.) és ezek viszonyát a pedagógiához. A könyv egészen a legutóbbi időkig ajánlott irodalom volt a pedagógusképző intézményekben.. Kb. 10 éve szó volt átdolgozott, új kiadásáról is, de aztán ez nem valósult meg. Ezekben az években (vagyis a 70-es évek második felében és a 80-as évek elején rendszeresen dolgoztam a „Családi lap” nevű havi folyóirat Orvos válaszol rovatának, amelyben az olvasók levélben küldött, szexuális-párkapcsolati kérdéseire válaszoltam, és sorozatban írtam ilyen témájú cikkeket is. Ezek szelektálása révén összejött egy könyvre való anyag, amely „Szexuális kultúránkról” címmel először 1983-ban, majd 1986-ban bővített kiadásban, a végén egy nagy kérdőívvel, amit kb. ezren küldtek vissza, kitöltve, gyakran leveleket mellékelve. De hasonló sorsra jutottak azok a levelek és válaszok is, amelyek eredetileg a „Világ ifjúsága” c. magazin A pszichológus válaszol rovatában jelentek meg. A könyv címe: „A pszichológus válaszol – szerelemről, szexről” (1984, Gondolat K.). Ez a könyv 20 évvel később, némileg módosított címmel és korszerűsített tartalommal újra megjelent. Tulajdonképpen a nemiség, a szexuális kultúra tankönyve lehetne a tizenévesek számára.

Azonkívül írtam egy életvezetési könyvet Hogyan éljek? Az életvezetés ABC-je címmel, Budával átdolgoztuk a Párválasztás könyvünket, magam pedig a „Házasság jövőjét” átdolgozva, Nyitott házasság – korszerűbb életstílus címmel publikáltam. Ráadásul Németh Endre felmérése alapján megszületett közös könyvünk, a Tizenévesek szexualitása .

A 80-as évek „szellemi kalandja” volt az is, hogy fő kutatási témámhoz, a párválasztáshoz kapcsolódva kidolgoztam a Párválasztási Érettség Tesztet, amit aztán 15-20 „kísérleti személyen” kipróbáltam, körvonalazva a válaszok értékelésének kritériumait. Bár a teszt nyilván továbbfejlesztésre szorult volna, közbejött más elfoglaltságok miatt félretettem, s csak jóval később, a „Szexuális életünk dilemmái” c. könyvem összeállításakor jutott eszembe, s mint szexuális önismeretet elősegítő eljárást, a könyv függelékeként publikáltam.

Egy másik, érdekes kísérlet volt, ugyancsak a 80-as években a lipcsei Ifjúságkutató központ igazgatója, Walter Friedrich által kidolgozott női orgazmus-teszt megszerzése, lefordítása és a sokszorosított kérdőív szétosztása, kitöltetése néhányszáz nővel, majd a válaszok értékelése. Erről később az „Intimkapcsolat kézikönyve” 7. fejezetében számoltam be.

„Intimkapcsolat kézikönyve” és Szexológiai Szemle

A politikai változásokat figyelve, 1989-ben tagja lettem a Magyar Demokrata Frontnak, s igyekeztem részt venni az egészségügyi programjuk kialakításában. Ez ügyben javaslatokat kértem jó néhány szakembertől (pl. Bagdy E., Császár Gy., Gerevich J.) is. Mivel azonban javaslataink a végleges programból kimaradtak, nem fogadtam el a felkínált funkciókat sem, s a párt parlamenti győzelme (1990) után gyakorlatilag megszakítottam velük a kapcsolatot, s elfordultam a politikától. (Ebben szerepe lehetett annak is, hogy elértem a nyugdíjkorhatárt.) Helyette egy akkor induló, képes magazinnak, az ERATO- nak, azonkívül a Szerelem magazinnak (s később másoknak is) kezdtem nagy cikkeket írni. Az Erato-cikkekből már 1990-ben összejött egy kötet: A gyönyör művészete. Az erotikus örömszerzés, amely később, újabb cikkekkel kiegészítve, Intimkapcsolat kézikönyve. Szeretkezés felsőfokon címmel, 1994-ben, saját kiadásban és 10,000 példányban jelent meg, a hamarosan tönkrement Literátor Kiadó nyomdájában. A Kiadó a terjesztésről nem gondoskodott (s a tőlem fölvett, nagy összegű kölcsönt sem fizette vissza), így a könyvek többsége hozzám került, nekem kellett terjesztőket keresnem, s csak lassan fogyott a túlméretezett készlet.

Mindenesetre a könyv úgy vált ismertté, mint a szexológia hazánkban legkorszerűbb műve, amelyet később egy vállalkozó az internetre is feltett és árusított. Ez a vállalkozás sem volt azonban sikeres, s a könyvet is levették az internetről (holott később magam szerettem volna az újonnan megnyílt honlapomra tenni, hogy bárki szabadon hozzá férhessen). Sajnos, a 90-es években a pornográf termékek elárasztották a piacot, s erősen háttérbe szorították a tudományosan megalapozott szexuális felvilágosítást. 1997-ben ugyan a Medicina Kiadó Szexuális szocializáció címmel újra kiadta a némileg átdolgozott „Nemi nevelés a családban”-t, de már ez is nehezen fogyott.

Ekkor úgy láttam, hogy inkább egy rendszeresen megjelenő, szexológiai folyóiratra van szükség. S minthogy nálunk nincs olyan szervezet vagy intézmény, amely ennek kiadását vállalná (a Lux-féle „szexológiai társaság” nyilvánvalóan alkalmatlan volt erre), egymillió Ft-os alaptőkével létrehoztam a Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés nevű alapítványt, amelynek kuratóriumába sikerült dr. Buda Bélát, dr. Aszódi Imrét, azonkívül egy pszichológust és egy szociológust beszerveznem. Az Alapítvány főbb céljai:

1. A magánéleti kultúra és a korszerű életvezetés jelentőségének tudatosítása és beépítése a köznevelésbe.

2. A magánélet olyan területeinek kiemelt fejlesztése, mint a partnerkapcsolat (szerelem, házasság, családi élet). Ennek érdekében a fiatalok felkészítése a sikeres párválasztásra (önismeretük, emberismeretük és pszichoszexuális érettségük fejlesztésével).

3. Pályázatok kiírásával és eszmecserék szervezésével ösztönözni az érintetteket a fentiek megvalósítására.

4. A szexuális kultúra terjesztése érdekében kiadni az első magyar tudományos és ismeretterjesztő szexológiai folyóiratot.

A célkitűzések egyike így valósult meg: 1998 és 2002 között negyedévenként megjelent a Magyar Szexológiai Szemle című, átlag 80 oldalas folyóirat, amelynek honlapja is volt, s kezdettől fogva ismertette a tartalomjegyzékeket és minden számból egy cikket. A másik három cél ugyan nem valósult meg, s maga a folyóirat is csak a megrendelőkhöz (kb. 140 szakemberhez) jutott el, s ők sem nagyon reagáltak rá, de szép vállalkozás volt és szellemi fejlődésemet is tovább lendítette. Egyrészt a cikkek túlnyomó részét magam írtam. Másrészt be kellett szereznem és el kellett olvasnom az ismertetésre kerülő és/vagy idézendő könyveket és szakfolyóiratokat. Ennek érdekében sűrűn leveleznem kellett angol-amerikai és német szexológiai szervezetekkel és kiadókkal, ami nyilván fejlesztette nyelvismeretemet, fogalmazási és kapcsolatlétesítési készségemet, s nem utolsó sorban szexológiai ismereteimet. Többek közt ennek során bővítettem kapcsolatomat az egyik világhírű szexológussal, E.J. Haeberle-vel, aki több művével megajándékozott, meghívott néhány, Berlinben tartott szexológiai kongresszusra; később pedig felkért „e-learning” kurzusainak fordítására, amelyeket aztán – néhány könyvemmel és cikkemmel együtt -- az általa létesített „Magnus Hirschfeld Alapítvány” könyvtárnyi méretű website-ján helyezett el. Ám ez már a 2000-es évek történése. Mint ahogy a Szexológiai Szemle megszűnése is.

A Szemle kiadását nem anyagi okok miatt szüntettem meg, hanem, mert úgy láttam, nincs rá elég igény. A szexológia mai, sanyarú helyzete különböző szociokulturális tényezők következménye, amelyeken egy kis példányszámú és intézményi bázis nélküli folyóirat nem tud változtatni. Az orvosok, pszichológusok és más szakemberek azért nem érdeklődnek komolyabban a szexológia iránt, mert nem látnak benne perspektivát.. A szexológia valamely ágának hivatásszerű műveléséhez (diplomaszerzés, munkahely stb.) egyelőre nincsenek meg a szükséges feltételek. Terveztem ugyan, hogy a folyóirat az interneten továbbra is meg fog jelenni (s két újabb szám meg is jelent), de aztán célszerűbbnek gondoltam egyrészt az internetes honlapom bővítését, másrészt egy új, szexológiai könyvsorozat beindítását, feltételezve, hogy az jóval többekhez eljut, s az oktatásban is hasznosítható. Igy aztán az Alapítványomnak juttatott, kb. 2 millió Ft, s rengeteg munka árán 2004-ben beindult „A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” c. könyvsorozat, amelynek első két kötete Haeberle professzor írásaiból és e-learning kurzusaiból nyújt válogatást, a harmadik pedig „Iskolai szexuális nevelés – Németországban” címmel német tanulmányok fordításait közli. Ugyanabban az évben Norbert Kluge: A gyermeklét antropológiája c. új könyvét is lefordítottam és kiadtam, valamint „A pszichológus válaszol” teljesen átdolgozott kiadása is megjelent, „A szexuálpszichológus válaszol” címmel.

Az utóbbi években két új könyvvel „koronáztam meg” alkotó, szellemi működésemet: a Medicina Kiadónál megjelent a „Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció”, az Athenaeum pedig épp nemrég (2006-ban) adta ki a „Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés” c. könyvemet. Azt hiszem, mindkettő korszerű teljesítmény, csupán azt kellene elérni, hogy valóban tankönyvként használják őket. Szerencsére mindkettő olvasható az internetes honlapomon is; ugyanúgy, mint Haeberle professzor öt e-learning kurzusának ábrákkal bőven ellátott szövege, valamint rengeteg cikk, recenzió, kérdőív stb. 2010-ben pedig megjelent "A nemek viszonyának jövője"  című  könyvem is.

Szellemi teljesítményeim háttere – és kilátásai

Az ilyen, viszonylag idős korban felmutatott szellemi teljesítmények láttán joggal merül fel a kérdés, hogy mi az alapja, háttere ezeknek? Közhelyszerű válasz, hogy nyilván a kiváncsiság, az érdeklődés, a nyitottság és az elhivatottság. Ha figyelembe vesszük a gyermek- és ifjúkori szociális kisebbrendűségi komplexust, akkor a kompenzációs és felülemelkedési törekvést is megemlíthetjük. Az érzelmi és szexuális kielégületlenséggel együtt ugyanez motiválhatta a tökéletes intimkapcsolat folytonos keresését is.

Az ifjúkorom és felnőttkorom során rendszeresen jelentkező, pszichoszomatikus és egyéb betegségek ráirányították figyelmemet a testedzés és a mentálhigiéne jelentőségére. Fontos ifjúkori olvasmányom volt Selva Raja Yesudián: Sport és jóga c. könyve, amelyet baráti köröm is nagyra értékelt, s versengve próbáltuk gyakorolni a légzéseket és egyes ászanákat. A katonasággal és hadifogsággal ez természetesen háttérbe szorult, de egyetemista koromban Tamkó Sirató barátom egyéni jóga-gyakorlatokat írt elő nekem, ám akkor még nem vettem ezt túl komolyan. 1956 körül is „mással voltam elfoglalva”. De azért később is elolvastam az erről szóló cikkeket és könyveket, sőt, magam is írtam volna erről egy könyvet; a Kiadónak azonban nem kellett, így a témát (és a gyakorlatokat) félretettem. Csak az autóbalesetem után tettem napi feladatommá a jógázást, amit továbbfejlesztve azóta is gyakorlok S meggyőződésem, hogy ennek köszönhetem egészségem viszonylag gyors helyreállítását és megerősítését, a maradandó elváltozások (cardiális ischemia, bokacsont-ferdülés stb.) ellenére is. Különösen sokat tanultam Vigh Béla: A jóga és az idegrendszer (1980) és Weninger Antal: Az idő partján. Jóga és személyiség (1986) c. könyvéből. Mindezek alapján összeállítottam magamnak egy kb. egy órás gyakorlatsort, s kora reggelenként ezzel kezdem a napot.

Az alapot adó háttérhez tartozik még az anyagi függetlenség biztosítása is. A visszaesések ezen a téren sem maradtak el, de gyermek- és ifjúkori nélkülözéseimnél fogva rákényszerültem a takarékosságra, a pénz beosztására és minden luxus mellőzésére. A kisebb-nagyobb bevásárlásoknál mindig az olcsóbb árut kerestem, gyakran kedvezményes vagy használt cikkeket vettem. Csak így sikerülhetett házat építenem, kocsit vennem stb. Néha talán túlzásba is vittem a takarékoskodást. A megtakarított pénzt – a magánpraxissal ugyanis elég szépen összejött – vagy ingatlanokba fektettem (az 1983-ban vett, fél családi ház után, 1990-ben megvettem és rendbe hozva kiadtam a Polgár-utcai szövetkezeti öröklakást), vagy pedig alkalomszerűen kölcsönadtam az akkor szokásos, magas kamatra (ami néha nyereséggel, máskor komoly veszteséggel járt),, illetve befektettem a BAUMAG-nál, ami 9 évig jól működött, aztán (éppen egy ingatlanom eladása után) becsődölt, így több millió Ft-om odaveszett.. Mindenesetre anyagi függetlenségem egyelőre biztosítottnak tűnik..

A szellemi teljesítmények hátterét adják az olvasott és feldolgozott szakirodalmon kívül (amelyek listája kb. 25, sűrűn gépelt oldalt tesz ki), azok a kongresszusok és konferenciák is, amelyeken itthon vagy külföldön részt vettem, s gyakran referátumot is tartottam. Eddig tíz külföldi tudományos tanácskozáson tartottam referátumot (angolul vagy németül), de jóval többön vettem részt. A szexológia nemzetközi kongresszusai közül – az 1981-es Jeruzsálemi kongresszuson kívül -- legalább ötnél voltam jelen (Heidelberg, Amsterdam, Berlin, Prága stb.). De két individuálpszichológiai, több családterápiás és egyéb kongresszuson is részt vettem, nem beszélve a magyar pszichológiai és pszichiátriai társaságok kongresszusairól és a különböző, kisebb konferenciákról. Igen tanulságos volt mindezek „absztraktjainak” utólagos tanulmányozása is.

Szakmai kilátásaim azonban éppenséggel nem nevezhetők bíztatónak – ami persze az életkorommal is összefügg, nemcsak a szakmám háttérbe szorításával. Ennek jellemző példája a legutóbbi vállalkozásom kudarca, amely a nagyhírű Zsolnai József nevéhez és az általa szervezett ÉKP (Élményközpontú és Képességfejlesztő Pedagógia) iskolahálózathoz fűződik. Mivel tudtam, hogy régebben ő is – amúgy mellékesen – kísérletezett az iskolai szexuális neveléssel,  pár éve egy hosszabb e-mailben felhívtam a figyelmét az általam indított könyvsorozatra, s felajánlottam segítségemet. Elég sokára válaszolt, de aztán találkoztunk is. Elfogadta javaslatomat az egyik, neki átadott könyvben leírt „Milhoffer projekt” megvalósítására és a pedagógusok szexuálpedagógiai képzésére. Kérésére lefordítottam és 40 példányban lesokszorosíttattam a projekt kérdőívét ill. feladatlapjait és a lebonyolítás ismertetését, s ezeket egy ÉKP-konferencián ismertettük és kiosztottuk. Az iskolák azonban nem vették komolyan az egészet, s maga Zsolnai is halogatni, hanyagolni kezdte azt, más, fontosabb munkáira hivatkozva. Igy a 40 iskola közül csak háromban akadt egy-egy pedagógus, aki megpróbálta egy vagy két osztályban megbeszélni és válaszokat gyüjteni. Zsolnai pedig a neki küldött e-mailjeimre egyszerűen nem válaszolt.

2006-ban két lehetőségem maradt: 1. Egy kft szabadegyetem-szerű sorozatai közt javaslatom alapján indított egy szexuálpszichológiai „kurzust” is, amelynek vezetésére engem kértek fel (hatszor 2 óra). 2. A jogi karon pedig indíthattam egy spec.koll.-t „Szexológia jogászoknak” címmel, a szexuális jogokról, heti 2 órában. Ez nem valami sok, s tűnődöm, ne próbáljam-e akkreditáltatni a két utolsó könyvem tartalmát, ami esetleg megkönnyíti oktatási felhasználásukat. Kidolgoztam egy szexuálpedagógiai továbbképző kurzus projektjét is, pedagógusok, pszichológusok és szociális munkások számára.  Mindezek, sajnos, csak tervek maradtak. Igy inkább tanítványokat patronáltam a következő években.

Összegzés

Egy ilyen életrajzi vázlatból szükségképpen sok minden kimarad. Mindenesetre befejezésül megkísérlem kiemelni a fontosabb tényezőket.

Tizenéves koromban világszemléletemet és értékrendemet még a vallásos-misztikus motívumok uralták (bár csökkenő tendenciával). Ennek fő oka a kapott nevelés, aztán pedig Hules Béla és baráti köre, s részben az egyházi hovatartozásom megkérdőjelezése is, ami viszont kiábrándító összehasonlításokra adott alkalmat. Egy másik, ambivalens tényező volt a jóga megismerése a Yesudián-könyvből, azonkívül Freud, Jung és Gartner egy-egy könyve. S persze hatottak rám a politikai események: a baloldali ideálok (utopiák), az államosítások, a Mindszenti-per, az újságírói szerep stb. Erősödött viszont az autonómia-törekvés; amire egyébként szociális helyzetemnél fogva is rákényszerültem.

Az egyetemen és 1956 körül: Filozófia-szakosként megismertem a világnézeti alapkérdéseket az idealizmus és a materiálizmus megvilágításában. Fokozatosan rájöttem, hogy Marx és Engels gondolatait a sztálinizmus eltorzítja; a pszichológiában viszont gyökeret vert az irracionalizmus (Jung, Szondi). A sztálini kultusz hivatalos leleplezése (20. Kongresszus) és a magyar népfelkelés kritikai átgondolásokra bátorított, s épp Lukács György könyve (Az ész trónfosztása) nyomán, a Kádár terror idején készítettem tárgyilagos erkölcsi-politikai-világnézeti számvetést. (Lásd „Széljegyzetek és aforizmák”) A pártba lépés helyett megváltam a tanszéktől, s diplomát szereztem pszichológiából.

A 60-as évek: Munkahelyváltások nyomán előtérbe került: a gyermek- és ifjúságvédelem, a nevelési tanácsadás és önképzés, amely egyrészt pszichológiai, másrészt valláskritikai tendenciájú volt. Néhány éves kimaradás (házépítés) után művészeti érdeklődés, kísérletezés (versek, széppróza, festészet) periódusa következett, s egy magányos, nyugateurópai út. Cikkeim megjelenése ellenére elégedetlen voltam elszigetelt életformámmal és házasságommal, s kalandot, új kapcsolatot kerestem. Amiből aztán válás lett, s pár évi keresés után új házasság (és gyermek). Ám ez is téves párválasztásnak bizonyult, főleg szexuális és emocionális téren.

A 70-es évek: Házasságom válsága folytán előtérbe kerültek a szexuális problémák; főleg ez motiválta fordulatomat a szexológia (szexuálpszichológia és szexuálpedagógia) felé. Ezt megerősítette a Kinsey-Reportok olvasása és a Buda-könyv szerkesztése. Bár felelős szerkesztő lettem és sorozatot indítottam „Pszichológia – nevelőknek” címmel, elsősorban a fiatalok és nevelőik szexuális kultúráját akartam emelni, s ennek első lépéseként adatgyűjtéseket szerveztem és disszertációt írtam. Ezzel párhuzamosan megírtam az első könyvem (Bevezetés a szexuálpedagógiába), Budával együtt pedig a Párválasztást. Hat évi, fárasztó házasság után külső (de nem titkolt) kapcsolatokat kezdtem, közben megismertem a nyitott házasság elméletét is, amely azonban feleségemmel nem vált be, ezért külön költöztünk (hiába írtam meg a Házasság jövőjét).

A 80-as évek: Buda segítségével sikerült az MPT keretében szexológiai munkacsoportot szerveznem, s ennek titkáraként konferenciát és szexuálterápiás képzéseket is összehoztam, egy autóbaleset folytán egészségi problémáim támadtak, ezért irányt vettem a jógára, az agykontrollra, testkontrollra és vegetarizmusra. Miközben szexuálterápiával és az „Igazi” keresésével foglalkoztam, második házasságom is felbomlott (s ahogy Szabó Lőrinc írja: „könyvek és nők lettek a gyönyöreim…”).

A 90-es évek: az évtized elején sikerült egy új kapcsolatban élettársra találnom, s ez elfogadható kompromisszumos kiegyensúlyozódáshoz , kölcsönös alkalmazkodáshoz vezetett.. Zavartalanul tovább folyt a szexológiai munka: cikkek (Erato, Playboy, Szenvedélybetegségek stb.), új könyvek (Intimkapcsolat, Szexuális szocializáció), szexterápia, egy alapítvány létrehozása, a Szexológiai Szemle kiadása, PC, internet stb.

A 2000-es évek: Kapcsolatok kibővítése (kongresszusok, Haeberle, Dietz, Kluge), a Buda-kapcsolat leépülése, a Szemle megszűnése, helyette a website bővülése és új könyvsorozat (benne fordításaim és saját könyveim); együttműködési próbálkozás Zsolnaival és ÉKP iskoláival, a családterápiás egyesülettel és a gyógypedagógusokkal stb. Végül talán mégis:

„Ez jó mulatság, férfimunka volt !”  -  írhatnám Vörösmartyval  (bár inkább szép munkának mondanám).