Egyéniségem  kialakítása

Élet és pályakép  vázlat

Eddig csak kénytelenségből, felszólításra írtam önéletrajzokat, a szokásos sémák szerint. Ezek persze tömör, „szakmai önéletrajzok” voltak  Valójában csak kb. 1997 körül merült fel, amikor az ELTE  pszichológiai intézetétől  levélben felkérést kaptam  pályaképem megfogalmazására, az idősebb pszichológusokat bemutató, „Önarckép háttérrel”  c. kötethez.  Akkoriban valamiért nem volt időm (vagy kedvem)  ehhez, így a kötet  nélkülem jelent meg.  De a gondolat megragadt bennem, és sok egyéb munkával eltöltött, közel 20 év után  – már nem egy újabb kötetnek, hanem magamnak – megpróbáltam, főleg naplóim segítségével „összegereblyézni”  a szellemi fejlődésem főbb lépéseit és buktatóit. (Kézzel, majd géppel írt naplóimból elég sok van; eddig csak a 16 éves korom előtt írtakat selejteztem.)

A  szociális háttérről annyit:  hátrányos helyzetemet jellemzi, hogy apámat 18 éves koromig nem is ismertem, s később is ritkán láttam, mert a szüleim sohasem éltek együtt.  Anyám, aki sokgyermekes, nincstelen napszámos-családból származik, 9 éves korában betegség következtében megsiketült, s a soproni Siketnémák  Intézetébe került, ahol később (megszületésemig) dolgozott is; mint kézimunka-tanítónő. Már 31 éves volt, amikor találkozott az intézetet látogató, fiatal tanítójelölttel, aki felelőtlenül elbűvölte és lányanyává tette. Emiatt elbocsátották álládából, így velem Zalaegerszegre költözött, ahol idős szülei nyomorogtak, s házivarrónőként  igyekezett megélhetését biztosítani.  Apámtól ugyan, mint felekezeti iskola tanítójától kb. 16 éves koromig  levonták a tartásdíjat, de azt nem anyámnak, hanem az árvaszéknek utalták át, ahol az a Pengő megszűntével 1946-ban értékét vesztette. (Apám egyébként tagadni próbálta, hogy az ő gyermeke lennék, s minden kapcsolatot megszakított velünk.)

    Kezdeti  próbálkozások

Tudatos fejlődésem a prepubertásban indult, amikor pl. megpróbáltam mesét írni egy „csodakályháról”,.amely nemcsak meleget, hanem sokféle jó falatot is ad a szegényeknek.  Látóköröm tágulását elősegíthette egyrészt az a körülmény, hogy a „tanító bácsiék” házának szoba-konyhás cselédlakásában laktunk. Az ő fiukhoz naponta átjártak a környék gyerekei; s együtt játszottunk. Másrészt anyám, mint házivarrónő, sok helyen megfordult, s  mindenhova magával vitt, pl. egy közeli faluban lakó, földbirtokos, özvegy „méltóságos asszonyhoz”  is, ahol hetekig laktunk. Serdülésem első éveiben az olyan ifjúsági könyvek jelentettek számomra nagy élményeket, mint a  „Hősök az uszályon”  és hasonlók. Nem sokkal később aztán a vallásos nevelés hatására bújni kezdtem páter Tóth Tihamérnak és egyéb egyházi szerzőknek a könyveit.  Naplót 11 éves korom táján kezdtem írni, néhány füzetlapon, amit aztán két évvel később bemásoltam egy „komolyabb” naplóba.  Az első napló címe az volt, hogy  „Vakáció  Alibánfán”  (egy közeli faluban, ahová anyám nyáron dolgozni, varrni ment egy polgárcsaládhoz, s vitt magával).  A következő évben egy  cserkésztáborról írtam, már jóval részletesebben, mint „legkedvesebb élményemről”.

A  következő napló  14 éves korom előtt keletkezett, Ennek Bevezetése az addigi életemet ismerteti, úgy  3 éves koromtól kezdve, amikor kérésemre anyámmal  a „szekeres udvarba”, a tanító bácsiék udvarának cselédlakásába költöztünk Végül szó volt egy  diákszerelemről is. Ez furcsa módon a „vallásügyemhez” kapcsolódott.  Ugyanis minthogy apám gyakorlatilag nem volt, anyám a keresztlevél alapján katolikus hittanra járatott és nevelt, ám a gimnáziumba iratkozva az anyakönyvi kivonatból kiderült, hogy apám evangélikus, így evangélikus hittanórákra kellett járnom. Amit persze – anyám hatására – rühelltem,  egy tanévben meg is buktam belőle. Mivel nem engedélyezték, hogy katolikus maradjak, kétszer is felvitt anyám Pestre, a minisztériumba, hogy megsürgesse a felsőbb engedélyt. A második út nyáron történt, ekkor ismerkedtem meg egy ismerős családnál  a vidéki,  13 éves Évával, s néhány napig randevúztunk  (Mátyás templom,  Nemzetközi vásár  stb.), s végül egy vallomás is történt, nagy fogadkozással, hogy az újabb találkozásig sűrün levelezünk.  „E szerelem fordulópontot jelent az életemben – írtam. – Egy újabb, szebb korszakot nyit. Ezt Évámnak köszönhetem.” A nagy levelezésből és újabb  találkozásból persze semmi sem lett. 

A napló „I. fejezete”  már egy új barátságról, a 2-3 évvel idősebb  H. Béláról szól, akitől nagyon sokat tanultam:  „egy új, nagyszerű világnézetet, ami nekem tökéletesen megfelel”.  Ez persze radikálisan vallásos világnézet volt, erősen szex-ellenes és hittérítő törekvéseket („diákapostolok”) takart.  A napló vége a jó bizonyítványra és arra utal, hogy a tanév során gyenge tanulók instruálásával kb. 200.- Pengőt kerestem.

A  15. évemben már egy szerelmi csalódásomról számoltam be, idézve közben egy Petőfi-vers részleteit. A kiútat abban láttam, hogy „a belső tökéletesség ösvénye újra integet felém…”;  azonkívül „amatőr rádiós leszek, komoly szakkönyvet olvasok”, s veszek egy tangóharmonikát is – vagyis munkába menekültem.  1944 nyara levente-kiképzéssel és egy dunántúli kerékpár-túrával telt. A következő tanévnek viszont már novemberben vége lett a front közeledte miatt, s tanulás helyett „nemzetvédő” röplapokat ragasztottunk néhány társammal. Ekkoriban lobbant fel egy szerelem-féle a Vilma nevű, Erdélyből menekült, új osztálytárs iránt, aki viszont hamarosan eltűnt, csak egy vers maradt belőle  (az egyik legelső, általam írt vers).   

A tél közepén, 1945 január végén aztán, mint leventét, alig 16 évesen, sokadmagammal kivittek Németországba, a Bodensee melletti  Friedrichshafenbe, ahol német katonaruhába öltöztettek és katonai képzésben részesítettek, mígnem a francia tankok (harc nélkül) véget nem vetettek ennek.  Mint hadifoglyot, a többi német, magyar és egyéb nemzetiségű katonával együtt tehervagonokban a francia Bretagne-ba vittek, ahol jó egy évig fogolytáborban tengődtünk.  Erről megmaradt egy notesznyi jegyzet, melynek kemény borítójára felírtam, hogy „HADIFOGSÁG  Franciaországban”, bár több oldalnyi jegyzet még Németországban keletkezett, kiképzésünk 2-3 hónapja alatt.

Ezek a jegyzetek szellemi  (illetve személyiség-)fejlődésem szempontjából is  jellemző változásokra utalnak. Nemcsak, mert többször németül írtam anyának leveleket, hiszen a német katonák mellett nyelvismeretem bővült, s a franciáktól is ragadt rám némi nyelvismeret, hanem a krizishelyzettel való megküzdésem is tanulságos.  Többször leírtam például a latin jelszót:  Semper idem, semper ego – vagyis, hogy mindig ugyanaz maradok. Bár persze kételkedtem is ebben, s feltettem a kérdést:  „mi lesz akkor, ha valakinek az énje, amely addig boldogságtól csillogó és reményekkel teljes volt, az élet sorozatos csapásainak következtében megváltozni kényszerül?  Kétségkívül nagy lelki krizis ez… még nem látom a következményeit, de tudom, érzem, hogy a legjobb esetben is mély nyomokat fog hagyni bennem… Kezd az élet realizmusra tanítani…”  stb.

Jóval később merült fel, hogy ezt az elhurcolást meg lehetett volna előzni, pl. egy betegség-igazolással, vagy elrejtőzéssel.  Viszont a katonasági és hadifogsági élmények és naplójegyzetek olyan érdekesek, hogy visszatekintve csodálom és nem nagyon értem, miért nem használtam fel azokat  publikálásra. (Annál is inkább, mert egyetemista koromban  Nagy László az Irószövetségben „Leventék Nyugaton”  címmel regénytémának ajánlotta.) Ez ma már nem aktuális.  Ugyanebben a hadifogsági noteszben  leírtam jó két tucat Ady-verset  (tizenévesen ő volt a kedvenc költőm), nyilván emlékezetből, azonkívül  6–7 német dalnak az eredeti szövegét is.

    Szemléleti  változások, új naplók  

1946 májusában hazaérkezve, a gimnázium folytatása mellett  egyrészt felújítottam baráti kapcsolataimat H. Bélával és társaságával  (B. Ernő, A. Tivadar  stb.), de az eredeti  „Mester – tanítvány”  viszony kezdett fokozatosan átalakulni. Nyári levelemben pl. már ezt írtam neki:  „Az utóbbi időben  (amióta a hadifogságból megjöttem)  bizonyos fokú változáson mentem keresztül, ami főleg az újabb, számomra eddig ismeretlen igazságok megismerésének köszönhető.  Tanulmányoztam pl. dr. Gartner Pál: „Ösztön, kultúra, illúziók”  című könyvét, amelyben néhány túlzásba vitt állítás mellett sok érdekes és igaz meglátás is van… Többek között  ír egyes lelki betegségek keletkezésének okairól, mibenlétéről és gyógyításáról. A „parapátia” (vagy pszichopátia) eszerint az elfojtás eredménye, amely a tudattalanba űzi a másként el nem intézett konfliktusokat… Következménye a  tünet,  a kiélés torz formája, az „eszményi én”  (= felettes én)  büntetése,  tehát a rejtett vágyak szimbóluma és vezeklés.  A parapátia, vagyis az életösztönök működésének zavara  megnyilvánulhat  1. konverziós  (gyomor, szív stb.) megbetegedésekben,  2. indokolatlan félelemérzésekben  (= szorongás)  és  3. kényszertünetekben.  Az egyén esztendőkkel korábban követeli azt, amit a társadalom csak sokkal később engedélyez…  A nevelésnek ezt a különbséget is tekintetbe kell vennie;  annál is inkább, mert mindig éppen korai és serdülőkori konfliktusok képezik a lelki betegségek alapját.

Gartner nyomán úgy láttam:  a siker  szempontjából fontos, hogy mennyi libidot kell az érvényesülés síkjára vinni, milyen fokú átszellemítésre  (=szublimációra)  van szükség. Azonban az ösztönenergiát  csak átszellemíteni nem lehet;  direkt kiélésre is szükség van.  Nos?  Szerintem egy alacsonyabb rendű egyén vagy kiéli az ösztönöket, vagy elfojtja.  Mindkettőnek káros következményei lehetnek, ha nem tudja a középutat megtartani.  Egy magasabb-rendű egyén már nem „elfojt”, hanem átszellemít,  mégpedig annyit, amilyen mértékben erre szüksége van. Ha már elég magasan fejlett, akkor teljesen is átszellemíthet, káros következmények nélkül.

Azonkívül talán a jóga az egyedüli út a kiteljesedéshez… Úgy láttam, a szellemi jóga lényege megegyezik a spiritizmussal.  Reinkarnáció  stb. Te mit szólsz ehhez?  Szerintem a spiritizmusnak a kárma és a reinkarnáció  elméletére felépített módszere nagyon megfelel annak, aki fél a haláltól… mert hisz az ember legnagyobb tragédiája az elmúlás tudata.  Gartner egyébként a spiritizmust illúziónak tekinti.”

17 éves koromban még fogalmam sem volt arról, hogy  Gartner Pál Freud egyik jelentős, magyar követője, aki három másik könyvet is írt, s éppen akkor a szociáldemokraták országgyűlési képviselője is volt  (1975-ig élt).

Személyiségfejlődésem mindenesetre nagy lökést kapott a pszichoanalizis bizonyos alapelveinek megismerésétől. Vitákat folytattam a régi „Mesteremmel”, de persze voltak visszaeséseim és nagyon magányosnak éreztem magamat. Anyám vallásossága egyre inkább zavart, érzelmileg nem tudtam  már kötődni hozzá, lánypartnert pedig hiába kerestem  (pl. egy osztálytársnőmhöz  órák alatti levelezéssel  próbáltam közeledni. Ennek kitudódása nyomán elfordult tőlem, s ez is a csökkentértékűségi komplexusomat növelte.  Ebben a tanévben, tehát 18. évemben kezdtem írni négyféle naplót, négy kis füzetben:

Első volt a  Fejlődés- (és kapcsolati)  napló. Ezt H. Béla javasolta, mint előirányzási, eredmény és eseménynaplót. Ebben először beszámoltam  eddigi fejlődésemről.  Eszerint  14 éves koromig  „parlagon hevertem”, mert érdeklődésem csak  H. B. hatására kezdett tágulni. Ami persze ellentmondásos volt, mert a vallási szemléletet erősítette, s vele együtt a maszturbáció elleni küzdelmet  (ez meg frusztrációval és „Mi-ko-val járt)..  Az aszkétikus és misztikus hajlam azonban csak átmenetileg erősödött.  Önfejlesztési  tervemnek  3 pontja volt:  1. Növelni a szeretetet mindenki iránt,  2. önfegyelmezés a jóga és apró lemondások által,  3.  önképzés:  (lélektan, emberismeret és más tudományok), s jó iskolai eredmények.   

Ezek részletezése helyett azonban a következő bejegyzés már egy újonnan megismert osztálytársnőmről  (B. Zsuzsi)  szól,  akivel „nagyon közel kerültünk egymáshoz”, s ez sok problémát okozott mindkettőnknek. (Holott a csókolózásnál tovább nem jutottunk.) Utána egy bekezdésben azon töprengtem, hogy pap legyek-e, vagy orvos.  Konkrét feladatkitűzések és azok teljesítésének értékelése is következett. Pl. „Tartom a nívót, de emelni nem tudtam. Néha melankólikus alap-hangulatom van… tele vagyok problémákkal… Néha… idegennek tűnik fel a saját énem;  misztikus, furcsa és talán kicsit ellenséges is…” stb. A továbbiakban főleg a barátaimról, azok fejlődésének segítéséről írok.  „A közösségi gondolat előttem szent:  életcélommá tettem, mert ez a hivatásom.”  

A füzet második felében főleg a régi „Mesterhez” való viszonyom megváltozását elemzem.  „… egy átfogó változás történt bennem, amely… több, mint kamaszos lelkesedés.” Kiváltója egy  látogatás a másik városba költözött  H. B.-nál, s a vele folytatott beszélgetés, ami csalódás  volt számomra.. „… ez az eset is megtanított arra, hogy nem szabad mindent mástól várni.” Ez eleinte elbizonytalanított, „…hatalmas robajjal dőltek le a légvárak, amelyek nem a saját lényegemre, hanem külső hatásra voltak fölépítve”.  Tanulság: „…megkeresni önmagamban azt a szilárd alapot, amire építeni lehet.”  Ezután már „mindent bizonyos fölénnyel néztem, ami B.-t  bosszantotta”. Ám nem akartam vele vitatkozni; „sokkal jobban érdekelt pl. Weöres Sándor könyve  (A teljesség felé), mert tisztázni próbált olyan problémákat, amelyek már eddig is sokat foglalkoztattak”. Végeredményben tehát szellemileg kezdtem önállóvá, autonómmá válni,  s hangsúlyozottan nem igényeltem  többé irányítást.  Legalábbis erre törekedtem.

    „Életfilozófiám”

Itt a napló több oldalas elemzése következik. „Életfilozófiám lényege: Az általam ismert legjobbat, a tőlem telhető legtökéletesebben. ..  A legjobb ismeretéhez gondolkodás útján jutok. A gondolkodás lényeglátáshoz vezethet, az erkölcs pedig innen indul ki… A lényeg viszont önmagunkban van – tehát önmagunkat kell alaposabban megismerni, s ebben a reflexiv tudatosságnak van döntő szerepe. A tudat viszonylagos önállóságra tehet szert, „amennyiben a cselekvéseket irányíthatja, s a neki nem tetsző hatásokat egyszerűen elutasítja… ellenőrzést gyakorol az egyén minden megnyilvánulása felett és a külső hatásokat igyekszik összeegyeztetni a belülről jövőkkel. Szabad akarattal rendelkezik:  képes arra, hogy felismerje és cselekedje a jót és kerülje a rosszat; de képes arra is, hogy ellenszegüljön a törvényeknek és tudatosan akarja a „rosszat”.  

Az ember bonyolult, oszthatatlan egész, amelynek csak megnyilvánulásait ismerjük, de mint egészet és lényeget nem… Nem állíthatok fel tehát egy pontról pontra kijelölt fejlődési utvonalat, mint sémát, amihez mindent igazítva eljutok a tökéletességhez… A bizonytalanba kell tehát elindulnom, egy hatalmas, sötét utvesztőn át kell a helyes irányt megtalálnom… az eredmények majd megmutatják, hogy jó uton haladok-e… Ez tehát a „biztos alap”, amire építeni akartam.”  A gondolatmenet persze nem mentes némi misztikus beütésektől, de az életkorhoz viszonyítva elég érettnek tűnik.. Különösen, hogy hozzátettem: „Tanulni  csakis alázattal lehet, annak beismerésével, hogy gyarló és tudatlan vagyok… Saját tudásunkat a legnehezebb elfogulatlanul megítélni”.  Vagy pár oldallal később:  „Életművész az, aki szépen és boldogan tud élni.  Nem irracionális ködvárakat építő fantaszta akarok lenni,, sem színtelen, száraz realista, hanem életművész.  Kiszélesíteni, egyre jobban tágítani a látókört, meglátni a nagy összefüggéseket…”  stb.  Ebben a nyári naplóban még sok érdekes gondolat található; a végén pedig egy-egy oldalas ismertetés (jellemrajz)  baráti köröm öt tagjáról.

A következő, 18 éves koromban írt füzet címe kettős:  „Olvasmány-napló”  és  „Levelezési napló”.   A kb. fél éven keresztül írt jegyzetek első fele a következő könyvekről tartalmaz néhány oldalnyi gondolatot (gyakran idézetekkel):  1.  France, R.H.: Az ember és a mindenség  2.  Baudouin, Ch.: Az önfegyelmezés művészete  (Psychagogia)  3. Babits M.:  Gólyakalifa   4.  Szabó Lőrinc: Tücsökzene  5.  Kosztolányi D.:  Nero, a véres költő   6.  Munthe, A.:  San Michele regénye   7.  Freud, S.:  Egy illúzió jövője   Weöres S.:  Meduza  és  Elysium.  A verseskötetekről írt 4-5 oldalakhoz képest  Freud  könyvéről alig néhány sort írtam, pedig szellemi fejlődésemre valószínűleg nagyobb hatással volt:  „Logikus okfejtésű gondolatmenet;  a vallás múltját, jelenét és jövőjét állítja elénk, következtetéseit lélektanilag bizonyítja.  Eleinte kapálóztam ellene, hülyeségnek minősítettem és elítéltem.  Végül be kellett látnom, hogy igaza van.”  (Ez persze nem minden freudi tételre érvényes.)

A  „levelezési napló”  részletes tartalmi kivonatokat ad a küldött és kapott levelekből.  Baráti köröm hat tagja közül legsűrűbben  H. Bélával,  Zsuzsival  és Manyival  váltottam ezidőtájt leveleket.

Ugyanebben az életkorban kezdtem, s egy éven keresztül vezettem a  Riport-napló  című  füzetet.  Célja:  „Riporterszemmel járni a világban! Hogy észrevegyem az érdekeset, a szépet ott is, ahol más nem látja meg. Hogy fejlesszem a stilusomat… kiszélesítsem meglátásaim körét, tökéletesítsem kifejezőkészségemet.”  Az első bejegyzés egy vers  (s ilyen még jó néhány akad a füzetben, később bekerültek a verseskötetembe). A második egy kis novella-szerűség, s ezekből is több (lírai hangulatú) született, s egy-két politikai fejtegetés  (pl.  „A  48-as  ifjúság nyomában”). Ez a Riport-napló azonban mindenekelőtt első költői korszakom dokumentuma.  Szellemi fejlődésről mégis legjobban az utolsó írása tanuskodik:  „Anya  és  fia”. címmel.  Igy kezdődik: „Úgy éltek egymás mellett, mint két külön világ, két idegen, akiket csak a rokoni kötelék tart úgy-ahogy egybe.  Az anya … a vallásban keresett vigasztalást a jogtalan mellőzésekért és nyomorúságért, amiben része volt… szívesen álmodozott arról, hogy  serdülő fia pap lesz, talán még püspök is lehet…”  A fiú viszont egész más terveket sző, pl. szerelmi extázisokról, s ez az anyát kétségbe ejti  stb.Nyilvánvaló, hogy saját helyzetem tükröződött ebben..

A vallásos miszticizmustól persze nem szabadultam olyan könnyen.  Ez világosan kiderül abból a   nagyobb,  120 oldalas füzetből  (címe:  2.  naplóm  (gondolatok, fejlődés, események)), amit ugyanabban az időben, öt hónap alatt írtam tele.  Ez hasonló terjedelmű elemzést igényelne, mert szellemi fejlődésem rengeteg tényezőjét rejti.  Szó van itt visszaesésekről, önbizalomhiányról, a Zsuzsi-kapcsolat frusztrációjáról, arról, hogy szeretném apámat megismerni  (ami egy váratlan látogatásommal meg is történt),  a fogságból való hazatérésem óta történtek elemzéséről, a  „szeretettörvény”  módosításáról  („Cselekedj úgy felebarátoddal, mintha  szeretnéd – ugyanis az érzelmeket nem lehet erőltetni;  ugyanakkor „egész életünk nem más, mint a szeretet megszerzéséért vívott küzdelem”).  Ilyen és hasonló önfejlesztési problémákon tűnődtem  száz oldalon keresztül.  A vége felé leírom a november közepén történt konfliktusomat a latin tanárral, aki a kézirásom alapján minősített elégtelennek, s amikor bepanaszoltam az igazgatónál, megbüntettek, s leváltottak önképzőköri elnökségemről. Ezért egy ismerős pap  segítségével  átiratkoztam a ciszterciták budapesti gimnáziumába, s a rendházukban levő internátusban kaptam helyet. 

Az életformaváltás azért nem jelentett nagyobb krizist, mert a katonaság és fogság alatt hozzáedződtem a változásokhoz.  Elég könnyen alkalmazkodtam az egyházi iskola szokásaihoz, de nem lettem tőle vallásosabb. Sőt,  olyasmit írtam, hogy „boldogok, akik vigaszt találnak a vallásban, akik könnyen kötnek kompromisszumot. Az ember élete csupa kényszerkiegyezés a vágyak és a lehetőségek között.”. Vagy: „…sokszor úgy érzem, három „én” működik bennem:  egy alacsonyabb rendű, egy magasabb rendű és egy harmadik, aki tárgyilagosan figyeli  mindkettőt… Az első kettő határai egybemosódnak, s egyszer az egyik van fölényben, máskor a másik… Felfoghatom úgy is, hogy igazi énem a figyelő én;  a többit csak a külső körülmények és a belső potenciál hozzák létre.” S egy felszólítás:  „Ideje, hogy végre merjek és tudjak az lenni, aki vagyok!... Miért akarok mindenáron megmenteni egy régi hitrendszert, ami annakidején jó volt, de ma már menthetetlenül kinőttem.” 

A napló utolsó lapján önjellemzést írok magamról. Megállapítom, hogy az utolsó év „meghozta az egyéniség végleges kialakulását. Intelligenciám átlagon felüli nívójú. Bár nem vagyok zseniális tehetség, erős egyéniség vagyok, mert önmagamra építek. Nem köt meg semmiféle dogmatikus sablon. Alapelemem a szabadság… Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint a többiek. De igyekszem természetesnek lenni… ez itt belső állásfoglalást jelent. A mások előtti megnyilvánulásaimat elsősorban  emberismereti szempontok döntik el.  Csak befelé járhatom a magam utját, nehogy… megbotránkoztassam az „igazhitűek”  tömegét. De épp ezért sohasem leszek népszerű túlságosan.

Kétségkívül vannak hibáim is:  néha kicsinyes és szubjektiv vagyok,  mindent a magam szempontjából nézek, s ha összeütközésbe kerülök a külvilággal,  gyáván bele süllyedek az elhagyatottság negativ érzelgősségébe – bár ebből a lelkiállapotból sok csodálatos hangulat, élmény is született már. Önértékelésem túlérzékeny műszer… Társaságban, idegenek közt ügyetlen vagyok;  okosan csak elvont témákhoz tudok hozzászólni, nézetem ritkán egyezik a többség véleményével. .. Legszívesebben hallgatagon figyelem az embereket, de szeretem a bizalmas kettest is, ha lelkileg közel áll hozzám az illető..”

   Újságírás – vagy költészet?

A hadifogság miatti egyéves kiesés folytán  19 évesen érettségiztem a cisztereknél, 1948-ban.  Utána rögtön államosították ezt az egyházi iskolát is, és az egyetemre nem vettek föl.  Megpróbáltam mégis Pesten maradni. Egy ideig dolgoztam pl. a Szikra Könyvkiadónál korrektorként, de ott sem találtak politikailag megbízhatónak, ezért hazautaztam  Zalaegerszegre, s a megyei újságnak írtam egy cikket a város első  „szocialista lakóházáról”.  Ez megtetszett a szerkesztőnek; további cikkeket iratott velem, s kilátásba helyezte, hogy felvesz újságíró-gyakornoknak.  Minthogy ez csak 1949 tavaszán történt meg, addig a néhány cikk mellett főleg verseket írtam  a „Villanások”  című füzetbe. Itt próbálkoztam először tudatfolyam-leírásokkal  is, vagyis amolyan szabad versekkel.:  „Meg kell próbálni kikapcsolni a tudatot bizonyos fokig, hogy a tudattalanból szabadon felszínre kerüljenek az irracionális asszociációk…Bizonyos fokú irányításra persze mégis szükség van.  Az én-nek egy egészen furcsa megosztottsága ez… Sajnos, túlságosan tudatos vagyok. Nehezen sikerül a gondolatok szabad áramlása. Pedig valamit már sejtek…” -  írtam.

Később a komoly zene élményét próbáltam elemezni, persze líraian, s irodalmi terveket fogalmaztam meg:  cikkek, versek, novellák stb.  A helyi lapba írt riportok ugyan egyre inkább az újságírás felé terelnek, de ennek ellensúlyozásaként a többé-kevésbé  szürrealista líra, a szabadvers sem marad háttérben.  Közben Manyinak, aki Pécsre ment orvostan-hallgatónak, hosszú leveleket írok, egy márciusi riport-utamon pedig bűbájos kalandom támad egy kis parasztlánnyal. Április elején fölvesznek a laphoz, Nagykanizsára kell költöznöm, ahol Zsuzsival is találkozom, ám újra kikosaraz.  Igy csak a cikkírás marad.  A szerkesztőségben ülve viszont arra gondolok, hogy  „nemsokára ők is a történelem süllyesztőjébe kerülnek, s mi a helyükbe lépünk, hogy új szereposztásban megvalósítsuk a Legújabb kor  című  tragikomikus történelmi drámát.”

20 éves korom körül a cikkeken, s később (mivel a következő évben sem vettek föl az egyetemre) a megyei Tanács pénzügyi osztályának hivatalos munkáin kívül  főleg verseket írtam, s persze olvastam, sokat.  Ezt tükrözi a Könyvek, napló, versek  című  füzet, amelynek első harmada könyvélményekről szól. Elég hosszan írtam pl.  Edward Jaloux: A jégmadár  és Hamvas B., Kemény R.:  Forradalom a művészetben   c. könyvéről,  jóval rövidebben  Heine, Illyés Gyula  verseiről, Tóth Árpád és Kosztolányi  versfordításairól,  B.S. Aldrich:  …és lámpást adott kezembe az Úr”,  André Maurois:  Költő a máglyán,  Flaubert:  Salambo,  Panfjorov:  Virágzó élet  és Erdős Renée két regényéről  (Sybillák könyve;  Egy perccel alkonyat előtt),  valamint Karinthy humoreszkjeiről.  A füzet további lapjain  naplójegyzetek és versek váltakoznak, egy lánynak (Manyinak) írt levélrészletekkel.. Köztük ilyen vallomások: „Lásd, kitagadtak engem a tömjénfüstös, nagyböjtű barátok, s akikhez mentem, nem fogadtak be. A jövő kapui előtt vesztegelek, mert visszafelé már nincsen út, csak zuhanás, s zuhanni fáj…  semmit sem tudtam elérni abból, amit akartam… és ostobaságokra fecséreltem az időt.  Egyedül vagyok – de ennek is magam vagyok az oka…”

Érdeklődésemről megállapítom, hogy a világnézeti ellentétek  (materializmus – idealizmus), valamint a tudományok és művészetek érdekelnek.  Újságíróként az extraverzió és a politika került előtérbe, ám ezt ellensúlyozni igyekszem  „a belső világ fokozott tudatosításával, alkotással, gondolkozással, tanulással és önkritikával.  Hajlékonynak és sokoldalúnak kell lennem, de ez nem jelenthet gerinctelenséget.  Kell egy szilárd belső bázis, amihez mindent mérhetek,  mert  szellemi ember vagyok.”  Miután  (pártonkívüli) újságíró létem ellenére sem vettek föl az egyetemre, megváltam a laptól, s adóügyek intézését sikerült kifognom. Ekkoriban keletkeztek az olyan versek, mint a 

                                  Józanná növök

         Zimankós mosolyok merednek

tavaszt álmodó fejem körül.

Szigorúan köszönök régi

pajtásaimnak, a gyerekeknek,

s akárkivel beszélni meg nem állok.

Derűs homlokomra ráncokat rakok.

felnőtt, állása is van, mondják

és a kedves, vidám napoknak is

okosan búcsút intek.

Nem a zengő, szárnyas igéket,

már azt tanulom, mi a gond.

Számítógép lettem, havi bérért 

adóügyi adatokat recseg 

és csönget agyamban sok kerék

Szépséggel, gondolattal, verssel, 

s más ily apró-cseprő ügyekkel 

törődni most már nincs időm.

Szememből tompa bölcsesség csorog,

mint az öregek szájából a nyál, 

s oly józanná növök, hogy lassan 

már a nevét is elfelejtem 

annak, aki voltam.

A következő év  (1950) nyarán kórházba kerültem  (ami szintén több verset ihletett), s félig gyógyultan tudtam meg, hogy mégis felvettek az egyetemre,  filozófia—történelem szakra.  Amiből  a következő évi „egyszakosítás”  folytán csak az előbbi maradt meg. Pár hónapig az Eötvös-kollégiumban laktam, de hamarosan albérletbe költöztem, s az ösztöndíjat újságírói és ismeretterjesztő munkával egészítettem ki.  Ekkoriban született a  Tűnő  élet  című vers  is, melynek első két szakasza így hangzik:

Nagyon sokat éltem – és mindig egyedül.

Voltam hívő és eretnek, 

író és napszámos, egyre ment.

Talán akadtak, akik szerettek, 

de senki sem ismert – mint egy idegent.

Húsz éves fejjel így lettem erős  

szellem, a magánnyal ismerős,  

s fegyverem egy van:  a tiszta szó…

Az 1948 decembere és 1951 nyara között írt versek két füzetben fértek el.  Ugyanez időtájt  (de még egyetem előtt)  egy harmadik füzet,  Könyvek, jegyzetek  címmel   már József Attila hatását is mutatja, mert így kezdődik: „A költő mindig előre mutat.—megszerkeszti (mint ti majd kint)  önmagában a harmóniát.”   Az említett időszakban írt versek  „első költői korszakom”  termékei, amelyeket csak jóval az egyetem elvégzése után, a 60-as években követ egy második, kicsit érettebb korszak.  Az egyetem előtt eléggé válogatás nélkül olvastam  kölcsönzött könyveket (vagy amit antikváriumban olcsón meg tudtam venni).  Közülük néhány elég erősen hatott szellemi fejlődésemre.

Ezek közé sorolható  A.  Huxley: Szép új világ-a,  M. Gorkij  négy könyve  (Ember születik;  Vergődés;  Az áruló, de különösen az  Életem  c. műve, amely  „sok új meglátással gazdagított”).. De újra elolvastam Alexis Carrel könyvét és C.G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába  c. művét, amelyekből  „rájöttem arra, hogy milyen keveset tudok önmagamról és a világról, a lélekről és az emberről…”  De nagyon tetszett  M. A. Nexő: Szürke fény  c. regénye, amelynek hősnőjéről, Dittéről neveztem el  páromat és egyetemi éveim végén született, első gyermekemet  (a kislány, sajnos, korán meghalt).  Ugyancsak tetszett Kassák Lajos: Egy ember élete-nek három kötete,  R. Jenney:  A harangok csodája, ,  Az utolsó határ,  Szabó Pál:  Isten malmai,  P. Merimée  két könyve Az ille-i Vénusz  és a  Tamango),  J. Amado:  Arany gyümölcsök földje,  Kovai Lőrinc  két regénye  (Igazság és Áradat), s különösen  I. Ehrenburg:  Vihar,  Victor Hugo: A párizsi Notre Dame  vagy H. de Balsac:  Goriot apó-ja.  Ezen kívül egy sor verseskötet, vagy költészettel foglalkozó írás.

A  „Jegyzetek”   részben szabadversekből, részben naplószerű helyzet-elemzésekből és vallomásokból állnak.. Ilyenekből: „Minden bizalmamat elveszi, hogy az asztalfiókomnak dolgozom…” (Ezt egy oldalnyi, franciául írt elemzés követi.)  Vagy:  Békére vágyom, de szabadságra is. Olyan, a szociális igazságon alapuló társadalmi rendre, amelyben érvényesülnek az egyénnek azok a jogai, amelyek emberi voltánál fogva megilletik…  Frázisok helyett őszinteséget, a gondolat és szólás teljes szabadságát.. s az államnak  közjóléti és szociális rendfenntartó intézménnyé redukálását…”  Vagy:  „Egyre jobban érdekel a társadalomtudomány és a lélektan… Nagy munka vár rám, de a körülmények még eltorlaszolják a hozzá vezető utat. Nem az önmagam építése a cél.  Az önépítés… csak eszköz, hogy a nekem kijelölt feladatot egészen el tudjam végezni..”  Kuczka Péter  pártos költészete kapcsán megjegyzem:  „Engem nem emelt föl a Párt, nem állott mellém barátként,  amikor arra olyan nagy szükségem lett volna, s így nem tudtam megtenni feléje a sorsdöntő lépést.” 

   Egyetemi  évek  a  filozófia  szakon

A  Rákosi-korszak éveiben  (1950-54)  végeztem el a filozófia szakot;  Fogarasi Béla volt a tanszékvezető és Szigeti a docens. Pszichológia szak nem volt, bár Kardos Lajos  tartott előadásokat  hellyel-közzel, főleg Pavlovról. Ebből az időszakból viszonylag kevés naplószerű jegyzet maradt fenn, mert a tanulás mellett  (szakirodalom) inkább cikkeket kezdtem írni  (Rádió, Élet és tudomány).  Az  1951-es keltezésű  Olvasmány-napló   első felében  20 oldalon keresztül  Iljin-Szegál:  Hogyan lett az ember  óriás?  c. könyvét  ismertetem, az emberiség történetének ezt a kiváló, ismeretterjesztő könyvét, amely szemléleti alapokat adott a filozófia tanulásához is.  A füzet másik felében filozófiatörténeti előadások jegyzetei olvashatók, a végén pedig  Ligeti Magda: Menekülő  lelkek  c. pszichoanalitikus könyvéről  írtam  14 oldalt. Ebből is látszik, hogy a filozófia mellett a modern pszichológia is érdekelt. Szakdolgozatomat  pl. C.G. Jung  komplex-pszichológiájának világnézeti alapjairól írtam  (később meg is jelent a Filozófiai Szemlében),  s szándékomban volt könyvet írni a személyiség fejlődéséről;  a Művelt Nép  Kiadóhoz benyújtott szinopszisomat (Személyiség és társadalom) azonban végül is nem fogadták el, arra hivatkozva, hogy a témát még a szovjet pszichológia sem dolgozta fel eléggé.  1954-ben szó volt arról is, hogy jelentkezzem aspirantúrára.  Felkészültem a felvételi vizsgára azzal, hogy a személyiségfejlődést  és –alakítást szeretném alaposabban tanulmányozni  (különös tekintettel a  „burzsoá személyiségpszichológia” bírálatára). Persze nem vettek fel , gondolom, ugyanazért, amiért az említett könyvet sem adták ki.

Egyetemi éveim alatt elég sokat betegeskedtem;  a krónikus vesegyulladás mellett  magas vérnyomás, gyomorpanaszok  (ulcus duodeni)  és egyéb pszichoszomatikus tünetek  kísértek, mert nagyon hajtottam magam, s nem tudtam lazítani. Könyvek, Irások  címmel két, nagy alakú füzet telt meg ez alatt. Az egyiknek első írása  „A különös ember”  című, 12 oldalas novellaszerűség, aztán egy  „Töredék”,  majd naplójegyzetek következtek, főleg későbbi feleségemről, Júliáról  („Ditte”)  és egy évfolyamtársnőmről,  Ancsúrról, akivel sokat ígérő kapcsolatom indult, de meg is szakadt hamarosan.. Harmadéves koromban cikkeim nyomán az Élet és tudomány szerkesztőségének munkatársa lettem. (Ott ismertem meg  Tamkó Sirató Károly költőt, aki cikket írt az őt meggyógyító jógáról, amire engem is igyekezett megtanítani.) Az évfolyam végétől pedig az Ismeretterjesztő Társulat  filozófiai szakosztályának  politikai munkatársa voltam (amit az egyetem hamarosan megtiltott, de egyre több előadást tartottam.).  A politikai helyzet figyelemmel kísérése a naplómban is tükröződött  (Sztálin halála utáni helyzet, Kelet-berlini tűntetések, hazai elégedetlenség, Nagy Imre). 

Részletes munkatervet állítottam össze, amelynek főbb részei:   1. Tudományos munka  (személyiség-elmélet aktuális kérdései),  2.  egyetemi munka  (jeles vizsgaeredmények),  3.  társulati munka (szervezés, előadások),  4. önképző munka  (magyar és külföldi irodalom, nyelvtanulás, fordítások  stb.)   5.  egészségfejlesztés  (jógázás, életmód),  6.  gazdasági terv  (jövedelem-kiegészítés, a Tanácstól bérelt telken házépítés, gyümölcsfa-ültetés),  7. szabadidő-eltöltés  (mozi, hangverseny, kiállítások),  8.  kapcsolatépítés  (új barátok és munkatársak, szellemi példaképek). Mindezt persze csak részben sikerült megvalósítanom;  személyiséglélektani tervemhez nem sikerült megnyernem Kardos prof. támogatását, így Mátrai prof. hiába segített volna.  A Társulatban elvállaltam és megírtam a  „Csodák a tudomány fényében”  c. ismeretterjesztő  brosúrát, amely aztán – első komolyabb publikációmként – meg is jelent. Tagja lettem  egyrészt a  pszichológiai, másrészt a „vallásos ideológia elleni”  munkabizottságnak.

A  másik füzetet  1951 és 1953  közepe között írtam, részben könyvélményekről, részben kapcsolatokról.   G. Flaubert:  Érzelmek iskolája ,  s benne Gyergyai Albert bevezető tanulmánya,  vagy  Vaszary János:  Szajnaparti kalandja  továbbgondolásra inspirált, s ugyanígy  Márai Sándor:  Sirály, Upton Sinclair:  Két világ között, Mereskovszkij:  Leonardo da Vinci,  H. Balsac:  Harminc éves asszony,  Zola: Rougon-Macquart család,  Dumas: Húsz év múlva – és sok más könyv.  Szó volt arról, hogy francia szakra akartam átmenni  (itt néhány oldalt franciául írtam a naplóban), hogy újságírónak hívtak a Szabad Ifjúsághoz,  hogy egy ifjúsági regény tervét nyújtottam be az Ifjúsági Könyvkiadóhoz;  persze egyikből sem lett semmi.  „Novellákat, humoros tárcákat és politikai gúnyverseket akarok írni…  Világnézeti fejlődésem az egyházzal és vallással való leszámolás  és az általános humanista—szocialista tendenciák után most már szilárdan  a dialektikus materializmus vágányain halad.  Ez persze nem jelenti a „hivatalos” marxista irányvonal átvételét.”  Közben azonban időnként kórházban is voltam, pszicho-szomatikus panaszokkal, s egy csinos ápolónővel viszonyom is támadt.  A harmadik évfolyam  őszén, amikor Júlia (Ditte) már szakérettségis tanfolyamon volt, találkoztam az egyetemi hallgató  Eszterrel, az okos, de jóval fiatalabb és gátlásos lánnyal, aki feljárt hozzám szeretkezni, de párttag lévén ezt nem tudta összeegyeztetni elveivel, s váratlanul szakított velem. (Később ő lett egy ismerős gimnázium igazgatója.)

„Eszményem a sokoldalúan és harmonikusan fejlett személyiség.  Nem akarom, hogy bármilyen speciális szenvedély magához láncoljon és korlátolt szaktudós-tipust faragjon belőlem… Átfogásra, nagyvonalú rendszerre, lényegre törekszem…  De ahhoz, hogy nyugodtan és eredményesen dolgozhassak, szükségem van egy élettársra… az érzéki, érzelmi és szellemi kielégülés szilárd bázisára…(ezért)  rendezni kell meglevő kapcsolataimat, és új, értékes kapcsolatokat kell kiépítenem.” A párválasztást végül  a  természet oldotta meg:  Júlia (Ditte) terhessége. 1954 januárjában összeházasodtunk, két tanú  (P. Gyurka és A. Tibi)  jelenlétében.  Kézzel írt „Házassági szerződésünkre” Artner karikatúrát rajzolt.  Másnap Júlia visszautazott a szakérettségis tanfolyamra. Lakásunk persze nem volt;  én egy személyzeti  (társbérleti) szobában laktam, ő az anyjánál.  Nyáron született lánygyermekünkkel egy ideig a bérelt telken általam épített szerszámkamrában laktunk,  míg aztán munkahelyem kiutalt egy iársbérletet.

   Fordulat:--  forradalom  (1956)

Az egyetem befejezése után az Okt. Min.  filozófiai osztályára kerültem, előadónak, az egyetemeken folyó filozófia-oktatás segítésére és ellenőrzésére.  Nem mondhatnám, hogy nagyon örültem ennek, de anyagi viszonyaim rendeződtek. (Sajnos, 3 hónapos gyermekünk a társbérletben váratlanul meghalt.)  Egy év után – 1955-ben – áthelyeztek az orvosegyetem Marxizmus tanszékére, hogy tanársegédként filozófiára oktassam a leendő orvosokat.  Ezt szívesebben csináltam, s több időm is maradt önmagam továbbképzésére és különböző munkákra.  A  Könyvek, jegyzetek  című vastagabb, nagyalakú füzet háromnegyede  (kb. 120 oldal)  különböző könyvekről készített jegyzetekkel van tele.  (Gorkij: Az igazi kultúra, Thomas Mann: Halál Velencében  és A Buddenbrook ház,  Ady Endre cikkei, Kaffka Margit: Színek és évek,  Krudy Gyula: Hét bagoly, H.G. Wells: Az istenek eledele  stb.))  főleg  filozófiai és pszichológiai szakirodalommal.  Roger Bacon-ről 3 könyvet is olvastam, s az egyikről recenziót írtam a Filozófiai Szemlébe.  Jó néhány szovjet cikket értékeltem kritikailag, pl. a lélektan filozófiai kérdéseiről,  vagy a fizikai idealizmusról, a hipnózisról és szuggesztióról, az okkultizmusról, az absztrakt gondolkozás kialakulásáról  stb.

Szellemi munkám egyik központi témája volt továbbra is C.G. Jung  elméleteinek  vizsgálata.  Sokat olvastam tőle, pl. a  Psychologische Betrachtungen  és a  Psychologie und Alchemie  c. könyveket,  és a róla szólókat  (pl. Boda L.: A Jung-féle lelki tipusok);  ugyanis szándékomban állt könyvet írni Jungról.  Szinopszist ugyan csak jóval később, a 60-as évek közepén készítettem, s nyújtottam be a Kiadónak, de már az 50-es években rengeteg anyagot gyűjtöttem hozzá. A Kiadó viszont még a 70-es években is „túl korainak” tartotta  ezt.

Az orvosegyetemen főleg filozófiatörténetet oktattam, s ebből egy jegyzetet is írtam, amelyben az ógörög filozófusoktól  Hegelig jutottam. Azért nem tovább, mert közbejöttek az 1956-os forradalom eseményei, amelyek hónapokra megbénították a  Tanszék munkáját;  utána pedig már nem is kívántam részt venni abban. Felszólítottak ugyan, hogy lépjek be a Pártba, de közöltem, hogy engem a pszichológia jobban érdekel, s mivel nemsokára diplomám is lesz belőle, más munkakört keresek.  A második diplomát 1958 januárjában meg is szereztem  Kardos Lajos professzornál, de a gimnáziumi pszichológia-oktatást épp megszűntették, így csak egy kereskedelmi tanuló-otthonba kerültem, nevelő-tanárnak.  Ott  pszichológiai vizsgálatokat  (Rorschach  stb.)  végeztem, ami nem tetszett az igazgatónak, ezért hamarosan elszerződtem „helyettesítő tanárnak a Márvány utcai ált. iskolába; a következő tanévben pedig a Diana úti iskolába.  Itt találkoztam a kerület  ifjúságvédelmi felügyelőjével, aki viszont tanítani akart, ezért  cseréltem vele.  Igy 1959 és 1968 között ifjúságvédelmi felügyelő voltam , ami lényegében pszichológus munka volt;  rögtön szerveztem egy kerületi Nevelési Tanácsadót is  (talán a legelsőt a fővárosban), amit a Gyermeklélektani Intézet (Molnár Imre, Harsányi István)  örömmel  üdvözölt,  feletteseim viszont támadtak, s végül be is tiltották.  Az sem tetszett nekik, hogy rendszeresen bejártam segíteni (és tanulni)  dr. György Júlia  Trefort utcai rendelőjébe (Popper Péterrel együtt).

A filozófia helyett ezekben az években egyre inkább a pszichológiai és gyermekvédelmi szakirodalmat kerestem a nagy könyvtárakban, s tucatjával másoltam  (vagy fénymásoltattam)  ki a legérdekesebb részeket.  S. Freudon és C.G. Jungon kívül így került a látókörömbe  A. Adler mellett  Szondi Lipót is,  akitől és akiről szintén több könyvet és cikket olvastam, s később a „Világosság”  c. folyóiratban tanulmányt publikáltam róla. 

Ezzel párhuzamosan volt egy másik vonala is a szellemi fejlődésemnek.  1956 nyarán  teleírtam egy füzetet etikai gondolatokkal.  A forradalom körüli hónapokban is vezettem naplót („Számvetés”, Forradalmi napló”) és értékeltem az eseményeket;  erősen foglalkoztatott a társadalmi helyzet, a totális állam, a diktatúra.  1957  első hónapjaiban  Hitlerről és a nácizmusról négy német és angol nyelvű könyvet olvastam.  Szemléletemre azonban  Lukács György:  Az ész trónfosztása  c. könyve  gyakorolt döntő hatást.  Erről jó 6 oldalt írtam a „Könyvek és jegyzetek”  című füzetben, majd külön lapokra megírtam a  „Széljegyzetek és aforizmák.  1957 március (Motto: Vigyázat, robban!)”  című  értékelést az alábbi témakörökről:

Problémák és feladatok

A tulajdonviszonyokról

A marxizmustól a sztálinizmusig

Nácizmus és sztálinizmus

A „népi demokráciákról”

A magyar forradalomról

A két  táborról  

Ezeket persze nem mutattam meg senkinek, mert valóban veszélyes lett volna.  Csak jóval a rendszerváltás után írtam gépbe, de akkor sem próbáltam publikálni  (még ma is csak a  PC-men olvasható).  Ma már persze tűnődöm, hogy helyes volt-e 1989 után is eltitkolni; akár egy politikai karriert is megalapozhatott volna.  (Szakmai karriert akkor már aligha, mert a rendszerváltással nyugdíjas is lettem.)  Szellemi fejlődésem szempontjából  annak van jelentősége, hogy Lukács sematizáló, marxista apologetikája mögül kihámoztam néhány olyan alapgondolatot, amely a szovjet típusú szocializmus kritikáját is megalapozta. (Az ideológia, mint  hamis tudat  stb.) 

Nem árt hangsúlyozni ugyanakkor, hogy szellemi fejlődésemet erősen akadályozták a szociális körülményeim.  Minisztériumba kerülésemkor ugyan kaptam egy társbérleti lakást, amely 1956 november elején, Budapest ostromakor belövést kapott (anyám kis-szobáját rombolta le egy légiakna), s bár kijavították, a társbérlővel is sok probléma volt.  Ezért egy elhagyott, svábhegyi kertben a szerszámkamra mellé  építettünk saját kezűleg gyártott salakbeton-tömbökből egy szoba-konyhás hétvégi házat, s a társbérletben anyámat hátrahagyva, 1955-ben született fiúgyermekünkkel oda költöztünk. (Később anyámnak máshol szereztünk egy szoba-konyhás lakást.) A feleségem közben egyetemre járt, s miután befejezte  (1960), egy közeli ált. iskolában kezdett tanítani. Az 1960-as évek elején a bérelt telek közelében (Költő u.—Hangya u. sarok) sikerült egy olcsó telket vennem, s ott kezdtünk egy komolyabb családi házat építeni  saját-kezűleg, s mikor az alapozás és a beton szuterrén készen lett, oda költöztünk, a hétvégi házat pedig eladtam egy fiatal párnak. A kétszintes ház tufablokkokból épült, OTP kölcsönnel, kb. 3 év alatt, építési vállalkozó segítségével, de rengeteg saját munkával.  Igy kevés időm maradt az olvasásra, szellemi elfoglaltságokra.

  1960 júniusában, a  Könyvek, jegyzetek  napló végén beszámoltam a pszichológiai diplomámhoz korábban készített szakdolgozatról, amely a kérdőíves módszerről szólt, és a  „Pedagógiai gyermekvédelemről”  írt könyvrészletről, amely befejezetlen maradt, mert a jogi vonatkozásokat vállaló társszerző visszavonta vállalását. Megállapítottam naplómban, hogy 1957 „a fordulat éve volt, ti.  a filozófiától és a politikától a lélektan felé való fordulat esztendeje. .  Válságos időszak volt ez számomra… mindenekelőtt világnézeti szempontból:  a forradalom—ellenforradalom összekavarodott frontján kellett átverekednem magamat, ügyelve, hogy ne sodorjon az ár se jobbra, se balra.  Ma sem bánom, hogy a döntő percben  ellen tudtam állni a karrierizmus csábításának,  többre értékelve a jó lelkiismeretet és a szellemi függetlenséget.  E döntés következménye az  egzisztenciális  válság  volt;  egy éven belül 3 új munkahely váltakozása, egy havi munkanélküliség, lakásváltoztatás illetve építkezés, anyagi gondok  stb. Ha  pszichológiai szakvéleményt  kellett volna készítenem arról az egyénről, aki ,akkor voltam,  a következőket írtam:

…31 éves, ifjúságvédelmi felügyelő. Lányanya gyermeke, szociális szempontból hátrányos helyzetben nőtt fel. Körülményei folytán… gyakran küzdött kisebbrendűségi érzésekkel, s felülemelkedési kísérletei néha erőszakosnak tüntették fel, néha pedig különböző neurotikus tünetekkel jártak…  A neurózis-hajlam nála alkotási hajlamot is jelentett.  Túlzott sokoldalúságában és kiforratlanságában eleinte költészettel és szépprózával, majd újságírással, végül tudományos és ismeretterjesztő művekkel próbálkozott;  kiemelkedőt azonban sehol sem tudott produkálni.  Bizonyos fokú autizmus és elszigeteltség jellemzi;  nehezen talál mélyebb kapcsolatot másokkal…de szűknek és kisszerűnek érzi életmódjának adott kereteit.  Alaphangulata azonban kiegyensúlyozott… Értelmi képességei általában jónak mondhatók;  különösen emlékezete, logikai készsége és nyelvérzéke jobb az átlagnál.  Absztrakt gondolkodó tipus… Kiemelkedő tehetsége semmihez sincs, de bármit elég könnyen megtanul, ettől sokoldalú.  Beszédkészsége jó, de írásban szebben és tömörebben fejezi ki magát.  A kritikus azonban erősebb benne, mint az alkotó  (s ez apasztotta el benne a költői vénát is).  Racionalizmusának szűrőjén fennakadnak az előítéletek és dogmák.  18-20 éves kora óta  dialektikus materialistának vallja magát,  de nem azonosul e fogalom napi-politikai értelmezésével”.

      Ifjúságvédelem, valláskritika,  irodalom

1960 és 1968 között időm jelentős részét az ifjúságvédelmi munka kötötte le; ehhez járult évekig az otthonteremtés, a házépítés. Közben azonban, az évtized elején – Jung mellett vagy helyett – valláskritikával  is foglalkoztam: az Ismeretterjesztő Társulattal együttműködve  kétféle  projekten  dolgoztam:  1.  „A vallás és a társadalmi fejlődés”  című kiállításon  és  2. a  vallás fejlődéséről szóló képeskönyvön.  Mindkettőhöz rengeteg képanyagot kellett kikeresnem és kimásol(tat)nom a vonatkozó szakirodalomból.  (Pl. Clemen, C.:  „Die Religionen der Erde”,  , Heume, O.: „Illustrierte Religions- und Sittengeschichte”  stb.)  Ebben többek között  Lang Dezső könyve és a Bibliáról szóló előadása  voltak leginkább segítségemre.  Az „ateista kiállítás”  forgatókönyvét  1962 áprilisában küldtem be, közölve, hogy  „több mint 60 képet nélkülözhetőnek találtam, de az anyag így is  27 tablót tölt meg. Jó lenne egy külön tabló, bibliai idézetekkel, az ellentmondások és a társadalmi szerep dokumentálására.  A tablók grafikai megoldásait a grafikussal közösen kell kidolgozni…”  stb.

A „vallás keletkezéséről”  szóló képeskönyv a következő témákat dolgozta volna fel:

1.  A vallás a világ és az ember teremtéséről.

2.  A tudomány az ember származásáról és az ősemberről.

3.  Az animizmus kialakulása. Növény- és állatkultusz.

4.  A  totemizmus és az ősök kultusza.

5.  Mágia az ősembernél és a primitiv népeknél.

6.  A  sámánizmus és  rokonnépeink hitvilága.

7.-8.  A  természeti vallások  fejlődése.

9.-10.  A vallás társadalmi szerepe a rabszolgaság korában.

11.-12. A  zsidó vallás fejlődése és az ószövetségi biblia.

13.-14. Hősök, félistenek,  pogány megváltók.

15.  A  Holt-tengeri tekercsek.

16.  Az őskeresztény mozgalom szociális tendenciái.

17.-18.  Elképzelések a  „túlvilágról”.

19.  A  keresztény „Szentháromság”  pogány elődei.

20.  Istennők kultusza – pogányoknál és keresztényeknél.

21.  Pogány és keresztény  istenanyák.

22.  A  Megváltó  születése – pogányoknál és keresztényeknél.

23.  Keresztelés, keresztre feszítés,  áldozat.

24.  A Megváltó-istenek mennybemenetele.

25.  Állatkultusz és kereszténység.

26.  Az újszövetségi biblia keletkezése.

27.  A kereszténység államvallássá válik.

A sok munkával kidolgozott tervekből végül mégsem lett semmi. Az okot nem tudom, csupán sejtem, hogy a Társulat – vagy inkább a  pártvezetés – valamiért visszarettent tőle,  talán félt, hogy szembe kerül a vallásos tömegekkel, s ez a kádári megtorlás korában súlyosbította volna a helyzetet. Néhány év múlva persze nyugodtan meg lehetett volna csinálni, de akkor már nem foglalkoztam vele, s más sem szorgalmazta.  (Ha meggondolom, tulajdonképpen ma is aktuális lenne, bár az egyházak közben visszanyerték hatalmukat, s feltehetőleg bosszú-hadjáratot indítanának ellenem.)

A  házépítéssel kapcsolatos, átmeneti visszaesés után,  1964-től  szellemi fejlődésem újra nekilendült, éspedig az ifjúságvédelem mellett az irodalom  (s bizonyos fokig a képzőművészet)  területén is. Kezdtem újra cikkeket írogatni,  utazási és szépirodalmi terveket  szőttem.  Egy kis füzetben  (’Tematikai stúdiumok”  címmel)  az alábbiakról írtam: 1.  Témák,  stílusirányzatok, műfajok,  2.  a jó sztori fő kritériumai,  3.  a  legfontosabb mondanivalókról.  Az utóbbin belül  10  témakört elemeztem, a történelmi témáktól kezdve a  (tudományos)-fantasztikus témákig.  Különösen az utóbbi érdekelt;  elkezdtem tanulmányozni az ilyen irodalmat, s népszerűségének okait. S egyrészt írtam róluk  (pl. a Kortárs c. folyóiratban),  másrészt magam is írtam fantasztikus novellákat  (pl. „Űrvendégek inkognitóban”).  Különösen az utopia foglalkoztatott. Ahogy írtam: „A jövő mindig izgalmasabb, mint a múlt, s alig tudok szebb, élvezetesebb intellektuális játékot elképzelni, mint a jövő firtatását, megsejtését, hipotézisek részletes kiépítését… A fantasztikus téma fő mondanivalója többnyire társadalomkritikai jellegű  (pl. Morus utopiája,  Swift  Gulliverje  stb.)”  Később ez a törekvés  „A  házasság jövője”  című és más könyvek megírásával realizálódott.

Már  1963  elején  féléves munkatervet  készítettem:  a szépirodalom terén, egy külön  „olvasási tervet” és „kísérletezési tervet”.  Az olvasandó művek jegyzékét  Szerb Antal világirodalom-története alapján állítottam össze,  tíz gépelt oldalon  (ami persze egy egész életre szólt volna).  A  „kísérletezés” négy pontja:  1. Olvasmánynapló,  2.  lírai kísérletek, vagyis versek,  3.  novellák  és  4.  műfordítások,  továbbá  esszék, kritikák.  A képzőművészetek terén a kiállítások, tárlatok látogatása mellett   grafikai és akvarell kompoziciókat,  valamint  szobor-jellegű  fafaragványokat  terveztem. Az előbbiekből kb. két tucat el is készült, az utóbbiakból csak néhány.  A költészet terén azonban  bekövetkezett a  második költői periódusom:  az  Új versek  című, nagy alakú füzetbe  1964 és 1966 nyara között  42  új vers került, jóval érettebb szinten, mint az első  (18-20 év körüli)  periódusban.

Ugyancsak  1964-ben három új  Olvasónapló  is keletkezett.  Ezekben  néha cikkekről is van szó, amelyek szerzőjével vitatkozom, vagy ismertetek egy-egy folyóiratszámot, többnyire azonban szépirodalmi, vagy ismeretterjesztő művek szerepelnek. Különösen sokat írtam  Németh László:  A minőség forradalma  c. könyvéről, amelynek témája leginkább izgatott.

Utazási tervem úgy konkretizálódott, hogy  1965 nyarán 70 dollárral  elutaztam Párizsba, ahol a  Magyar Műhely szerkesztőivel próbáltam felvenni a kapcsolatot. De voltam a tengerparton is  (Dieppe).  Oda-utaztamban 2-3 napra megálltam Bécsben és Zürichben (ahol a Jung-Intézetbe is ellátogattam, de éppen szabadságon voltak),  a hazaúton pedig beugrottam Friedrichshafenbe, katonaidőm színhelyére.  Az utazás során készített feljegyzéseimből írtam egy cikket  („Mozaikok nyugati utinaplómból”,   Jelenkor, 1966/3.), amely persze csak szelektive ismerteti élményeimet.

Érdekes módon ettől az időszaktól kezdve sűrűsödtek a naplójegyzeteim és egyéb írásaim.  Naplóimban pl. a baráti kör hiányáról, a hivatali munkámról, pszichológiai és egyéb előadásokról, Artner barátommal megtett, felvidéki körutazásunkról, egy zalai látogatásról, születésnapokról és  „művek helyett apró élményekről”  elmélkedem.  A következő füzet első írása (1964 okt.)  Vélemények és önértékelés.  Arról számol be, hogy újabb verseim közül néhányat megmutattam pl. Váczi Mihálynak (aki akkor már befutott költő volt). Nem tetszettek neki, vagy mert nem elég líraiak, vagy nem elég szókimondók, vagy szentimentálisak.  Hasonlóan vélekedett az  „Új Irás” vers-szerkesztője és a „Látóhatár”  szerkesztője.  Utóbbiak első gondolata volt:  Ki ez a Szilágyi? Mennyire érdemes ezt komolyan venni?  Kívülről jön, vagy a mi köreinkhez tartozik? 

Nyilvánvaló, hogy nehéz betörni az irodalom berkeibe, hiszen túl sok nálunk a költő, érthető a törekvés a numerus clausus-ra.  Volt osztálytársam, a pártvonalon is befutott kültő,  Garai Gábor szerint egyes verseim mintha Pilinszkyre emlékeztetnének, bár szerinte még nem kiforrott költészet  (ami 35 éves korban már elvárható lenne).  „Elismerem, kevés az olyan költő, aki éveket áldozott volna házépítésre és hasonlókra. Ha nincs családom, én sem tettem volna meg. Lehet, hogy okosabb lett volna csak a művészi célkitűzésekkel törődni?..  Egy kicsit valóban rabja vagyok a családnak, a kenyérkeresetnek… Szándékom szerint a körülmények rabjaként  ledolgozom a váltságdíjat függetlenségemért  (bár ez utóbbi nagyon is viszonylagos).”

Hozzáfűztem:  igaz, hogy a mostanában olvasott könyvek  „élményt jelentettek és olvasónapló-beli feldolgozásuk: nem áll messze az igazi alkotó munkától…. Azt hiszem, a sok könyv-élménytől már egészen papiros-ízű lettem; ideje lenne valóság-élményekkel találkozni… Talán épp a mozgás, a megújulás, a „kaland” hiányzik?... Persze kéznél van a magyarázat, hogy a kertecskénket is meg kell művelni  (cultivons notres jardins).Általában hajlamos vagyok arra, hogy ha valami nem sikerül az első nekifutásra, akkor fegyvert elhajítva visszameneküljek a kertecskémhez és az elefántcsont-toronyba.”  Mindenesetre ebben az évben  (1964)  írtam meg első két novellámat:  Dunántúli kaland  és  Nász a barlangban.  Publikálásukkal viszont nem próbálkoztam. (Főleg ismeretség hiányában.)

A következő évtől viszont egyre sűrűbben publikáltam, bár nem szépirodalmat, hanem szakcikkeket.  A Valóság  c. folyóiratban pl. a gyermekvédelemről, a  Világosságban  Jungról,  a jógáról, a „jövő társadalmának vízióiról” és az „illúziók nélkül” témájáról.  1966 és 1970 között 15 tanulmányom jelent meg különböző folyóiratokban. Persze mégsem voltam elégedett, sem önmagammal, sem a helyzetemmel.  „Az a pár tanulmány, vers és cikk, amit összeírtam?  Aligha maradandó érték. A világ szemmel láthatólag fikarcnyit sem javult általuk;  akkor is ugyanilyen lenne, ha nem éltem és nem írtam volna semmit.  Hasznot hajtok-e a társadalomnak?... Szüksége van-e rám valakinek?  Talán egy-két embernek, a legközelebbi családtagoknak… Azt hiszem, szublimálhatatlan kaland-éhségem van…” Ekkoriban írtam többek közt az  „Üdvözlégy, változás”  c. verset:

                                          Amit  elérnem adatott, elértem –

 nyugalmamat mégsem lelem sehol.

Talán a harc hiányzik , a kaland, 

nagy veszély tudata 

és nagy győzelem esélye?

Talán az alkotás  

szívet dobogtató, szép szenvedélye?

Utazni volna jó tán, világot járni,

 barangolni hét világrészen át,

 s ha ez sem elég, hát tovább:

 kiröppenni az  űrbe, a koromsötétbe! 

Suhanni szikrázó csillagok felé,

 s holdbéli hegyek közül kacagni –

a  vén Föld hogyan forog „keserű levében”.

Üdvözlégy, változás –

lelkem tisztító szenvedélye!

Ajándékozz meg önmagammal,  

kérlek, jelenj meg, 

küzdhessek érted  --

te légy nekem a titokzatos  Asszony,

sosem volt  szerető, veszélyes és édes,

új, különös  világ,

mely minden űrt  betölt.

 A kaland aztán meg is érkezett, s legközelebb már  „Piros betűs nyárkezdet”- ről írhattam.

Ettől kezdve a naplóimban évekig jóformán csak a házasságom felbomlása és az újabb társkeresési próbálkozások  problémái  szerepeltek.  Ezekre itt nem térek ki, mert a további hasonló kísérletekkel együtt szerepel valamennyi a  „Társkereséseim” című könyvemben.  Szellemi fejlődésemet ezek a párkapcsolati élmények csak közvetve segítették, amennyiben tudatosítottak, hogy a legalizált, de nem kielégítő intimkapcsolatokba sem kell belenyugodni;  fontos a változatosság biztosítása és a szabadság megőrzése.  Erről az 1970-es évek közepe táján kezembe került az O’Neill házaspár nyitott házasságról szóló könyve. amely alátámasztotta és megerősítette attitüdömet.

      Könyvszerkesztés, szexológia, doktorálás

 1968-ban új munkahelyet kerestem magamnak, és sikerült a Tankönyvkiadóhoz kerülnöm, felelős szerkesztőnek.  Szerencsére nem tankönyveket kellett szerkesztenem, hanem pedagógiai segédkönyveket, amelyekben szabadon érvényesíthettem saját elgondolásaimat. A lehetőségeket kihasználva sikerült elindítanom a „Pszichológia – nevelőknek” sorozatot, amelynek általam szerkesztett, 21 kötete közt két saját könyvem is szerepelt. Minthogy az időbeli lekötöttség is elég laza volt, lehetővé tett sok, más irányú elfoglaltságot. Ugyanabban az évben  új házasságot is kötöttem, s megszületett a második fiam. Sajnos, az új házasság sem volt sikeresnek mondható; emocionális és erotikus téren kezdettől fogva hiányérzeteim voltak.  Ez ráébresztett arra, hogy  az általam is elsajátított, hagyományos, tehát alacsony szintű szexuális kultúra  veszélyei sokkal nagyobbak,  mint azt addig sejtettem, a 60-as években megjelent szexuális felvilágosító könyvek  (Fritz Kahn, Hirschler Imre  stb.)  alapján.  Eszembe jutott, hogy a gyermekek és fiatalok veszélyeztetettségét is elsősorban a szülők házaséletének diszhamóniája okozza, mert emiatt nem képesek megfelelő nevelést biztosítani;  ehelyett rossz példát mutatnak, neurotikusak lesznek, elválnak  stb. 

Saját házasságom válsága is rádöbbentett tehát  egy súlyos társadalmi problémára;  így kettős oka volt annak, hogy szerkesztőségi munkám mellett főleg ezzel kezdtem foglalkozni.  Először is a helyzetet próbáltam felmérni,  megállapítani a tizenévesek és a 20 év körüliek  szexuális neveltségi szintjét, és az ebből következő feladatokat.  Minthogy pszichológiai szakdolgozatomat a kérdőíves módszerről írtam,  némi szakirodalmi tájékozódás után összeállítottam egy kérdőívet, s néhány középiskolai osztályban adatokat gyűjtöttem vele.  Nagyjából ugyanabban az időben szereztem tudomást egy másik, szexológiai adatgyűjtésről  (Rudas J., Heleszta S.),  amibe sikerült kérdezőbiztosként bekapcsolódnom.  Szexológiai ismereteimet azonban leginkább  dr. Buda Béla  ilyen témájú kézirata  tágította. Bíztatásomra ezt benyújtotta a Tankönyvkiadóhoz, s szerkesztésemben  1972-ben meg is jelent, „A szexualitás modern elmélete”  címmel. (A könyv később 6-7 kiadást ért meg, 1977-es kiadása már új címen, mint „A szexualitás lélektana”.)

Ez a könyv alátámasztotta azt a törekvésemet, hogy – a szülők mellett – a pedagógusok is foglalkozzanak a tanulók szexuális nevelésével.  Erről több cikket publikáltam a Köznevelésben, a Pedagógiai Szemlében és más lapokban, s látván, hogy a nevelők felkészületlenek ezen a téren,  írtam egy könyvet, „Bevezetés a szexuálpedagógiába” címmel, amelyet legalább hatan lektoráltak és kiadásra javasoltak, a Pártközpont azonban csak a tanárképző főiskolák jegyzeteként engedte megjelenni,  1973-ban.  Ugyanebben az időben hoztak egy népesedéspolitikai kormányhatározatot,  amely külföldi példák nyomán előírta a  családi életre nevelés  bevezetését az általános iskolák felső tagozatán és a középiskolákban.  Erre a feladatra pusztán egy frázisokat tartalmazó brosúra szétküldésének segítségével vélték felkészíteni a tanárokat.  A Minisztérium pedagógusképző osztályának segítségével annyit sikerült elérnem, hogy a tanárképző főiskolákon a könyvem alapján  szabadon választható speciálkollégiumok indultak,  amelyek vezetőit egyszer összehívtuk „eligazításra”, s  igyekeztem velük tartani a kapcsolatot.  Ilyen speciálkollégiumokat magam is vezettem, először a Gyógyped. Főiskolán, később néhány más helyen is. Sajnos, a főiskolák vezetői nem tartották fontosnak ezeket a „spec.koll.”-okat, így néhány éven belül mindenütt megszűntek  (amihez a tanárok és  hallgatók más irányú leterheltsége is hozzájárult).

A  szexuálpedagógiával foglalkozó, külföldi szakirodalom tanulmányozása nyomán világossá vált számomra, hogy a probléma lényege a pszichoszexuális fejlődés elégtelensége, tehát ezt kell vizsgálni. Ezért már 1969-ben kutatási tervet dolgoztam ki a fiatalok pszichoszexuális fejlődésének és fejlettségének vizsgálatára, éspedig külföldi minták alapján  anonim, kérdőíves eljárással.  A kérdőív  75 kérdésből  (illetve az alkérdésekkel mintegy 120 kérdésből) állt, s  16 éven felüliek részére készült. Ám végül két rétegre korlátozódott:  pedagógusjelöltekre és érettségizett szakmunkástanulókra. A vizsgált minta nagysága:  498 fő volt.   Az 1970-ben felvett adatok gépi feldolgozását  (némi protekcióval)  a KISz  Ifjúságkutató Csoportja tette lehetővé – tekintettel arra, hogy akkoriban már több cikket publikáltam az ifjúságkutatásról, s kapcsolatban álltam a lipcsei Ifjúságkutató Központtal.   A feldolgozott vizsgálat hazánkban elsőként adott megbízható képet az említett rétegek pszichoszexuális fejlettségéről, szexuális kultúrájáról, s bevezetett egy, addig ismeretlen fogalmat, a  párválasztási  érettséget,  amit a  pályaválasztási érettség  mintájára alkottam.

Néhány kollégám  (pl. Ranschburg Jenő)  bíztatására a vizsgálati anyaggal, mint disszertációval megpályáztam  az egyetemi doktori címet, amit 1974-ben el is nyertem. Ez ugyan szellemi fejlődésemet se pro, se kontra nem befolyásolta, de nyilván megkönnyítette a disszertáció publikálását, „Pszichoszexuális fejlődés, párválasztási szocializáció” címmel, 1976-ban (és egy újabb felmérés adataival bővítve, 1978-ban is).  Ugyanez érvényes a további könyveimre;  amihez persze a Buda Bélával közösen írt  „Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája” (Gondolat, 1974)  is hozzájárult.  Mindez lendületet adott további könyvek írásához;  pl.  „Nemi nevelés a családban”  (Medicina, 1976), vagy a főiskolai  Pszichológia  tankönyv  fejlődéspszichológiai és pedagógiai pszichológiai részeinek többségéhez.  Szellemi fejlődésem szempontjából azonban  „A házasság jövője – avagy a jövő házasságai” c. könyv megírása volt döntő jelentőségű.

     Átállás nyitott, szimmetrikus kapcsolatokra

Ennek előzményei közé tartozik, hogy második házasságomnak válságát  külső partnerkapcsolat létesítésével próbáltam megoldani.  A „nyitott házasságról”  ugyan akkor még nem olvastam, de addigi tapasztalataim alapján lehetségesnek tartottam – főleg a közös gyermekünk érdekében – a házasság és a nem titkolt külső kapcsolat egyidejű fenntartását.  Ennek persze a szakirodalomban is utána néztem, s hamarosan a kezembe került  N. & G. O’Neill:  Open Marriage (1972)  című, említett könyve.   Ennek és más, hasonló szemléletű könyveknek, no meg saját tapasztalataimnak a hatására  írtam meg 1976-ban a házasság jövőjéről szóló könyvet, amelyet a Minerva Kiadó  1978-ban  bátorkodott kiadni, elég nagy feltűnést keltve.  Bár több recenzens támadta, számos meghívást kaptam vidékről is a könyv tartalmának megvitatására.. Az ezekben elhangzó kérdések és ellenérvek  finomították, de meg is erősítették a házassággal kapcsolatos, újszerű szemléletemet.  A téma aktualitására jellemző, hogy két német kollégám (Willi Forst, szerkesztő és J. Köhle, pszichológus-író)  javaslatára egy keletnémet kiadó lefordíttatta a könyvet és hat kedvező szakvélemény alapján ki is adta volna, ám az NDK Pártközpontja letiltotta a megjelenést.  (A nyugatnémetekkel, sajnos, nem volt kapcsolatom; ők később az O’Neill-könyvet adták ki.)

Mivel 1975 óta állandó jellegű, nyitott kapcsolatom volt az újsághirdetés útján megismert gyógymasszőrnővel,  (B. Évával),feleségem 1977-ben felszólított, hogy költözzem el, mert neki is van egy új kapcsolata. Kölcsönök felvételével sikerült vásárolnom egy lakást, s  80 éves anyámmal oda költöztem, bár még öt évig nem váltunk el  (sőt, együtt nyaraltunk külföldön).  A külső kapcsolat szabaddá tett, megszűntette erotikus hiányérzeteimet és a nejemmel folytatott, meddő vitákat a gyereknevelés, a politika és az erkölcsi elvek körül.  Kielégületlen maradt azonban a szellemi társ iránti igényem, s ezért – B. Éva beleegyezésével – további partnereket kerestem; megismerkedtem pl. egy (szentendrei) orvosnővel, aztán egy angolul tudó tanárnővel (B. Zsuzsa), aki  második barátnőm lett, s közös programokat csináltunk  stb.  Bár szellemi társ ő sem lett, úgy tűnt, hogy a nyitott, szimmetrikus kapcsolatok beválnak, tehát ezen az alapon kerestem tovább egy szellemi társat  (egyben lehetőleg munkatársat).  Vagyis nehezen tudtam szabadulni az „Igazi”-val kapcsolatos illúzióktól. 

Súlyos autóbalesetem (1983)  után átmenetileg  Évától vártam ilyen irányú fejlődést;  egyrészt, mert az életvitelben sokat segített, másrészt, mert épp pszichológia szakot végzett az egyetemen.  Két, tizenéves gyermeke és „családkomplexusa”  azonban nem tették ezt lehetővé, így egyre lazult a kapcsolatunk  (végül összeköltözött egy alkoholista páciensével, aki nemsokára öngyilkos lett). Eközben több, új kapcsolati próbálkozásom volt, de eleve reménytelenek vagy rövid lejáratúak voltak, megerősítve bennem az „Igazi” lehetetlenségének tudatát.  Végül, amikor már belefáradtam a gyakran érdekes, de perspektivátlan randevúkba, találkoztam  egy kétszer elvált, a fóti gyermekvárosban dolgozó pszichopedagógussal, aki hamarosan hozzám költözött, Gödöllőn hagyva felnőtt, postán dolgozó fiát (akihez persze gyakran visszajárt).  Minthogy erotikusan teljesnek tűnt  az összhang, s néhány alapelvben is megegyeztünk (kivéve pl. a nyitottságot), elég jó kompromisszumnak ígérkezett, így együtt maradtunk, élettársakká váltunk.  A szellemi társ ugyan továbbra is hiányzott, de már nem éreztem nélkülözhetetlennek, s nem akadályozta szellemi aktivitásomat, fejlődésemet. Az időnkénti nosztalgiák ellenére tehát sikerült félretennem az „Igazi”  keresését. (Helyette az erotikába és a szellemi munkába „menekültem”.)

        Szakmai, baráti és intimkapcsolatok

Az 1980  körüli évek nemcsak a publikációk szempontjából voltak termékenyek, hanem a szexuálterápiás magánpraxisom szempontjából is.  Már a 70-es évek második felében egyre többen kerestek nálam terápiás segítséget, mert az országban sehol nem volt ilyen rendelés. Vállalkoztam rá, mert érdekelt és hivatásomnak éreztem a szexuális kultúra terjesztését, s a funkcionális zavarok rendszerint kulturálatlanságból eredtek. Igy gyakran a felvilágosítás, a tanácsadás elegendő volt. Minthogy szakképzettséget  a szexuálterápiához nálunk nem lehetett szerezni, a külföldi szakirodalom tanulmányozása mellett  Buda Bélától próbáltam segítséget kérni, ő azonban (sok elfoglaltságára hivatkozva)  ezt elutasította. Eleinte ugyan irányított hozzám néhány pácienst, de később ez is abbamaradt. Együttműködésünk formálissá vált, bár baráti jellegű maradt;  új könyveinket általában dedikáltuk egymásnak, s elvi kérdésekben egyetértettünk, de közös könyveinkben szereplő írásainkat sem beszéltük meg. (Ez a vele és Cseh-Szombathy Lászlóval írt  „Szexualitás és párkapcsolat a felnőttkorban” (1979)  c. könyvre éppúgy érvényes, mint a  „Párválasztás”-könyvünk  átdolgozott kiadására  (1988).  Ettől függetlenül szívesen írt Előszót az én könyveimhez is  (mint sok más könyvhöz).  Később azonban többször, egyértelműen elhatárolódott tőlem;  ambivalenciájával csalódást okozott. Ezért csak a szakirodalomból tanultam, pl. Masters—Johnson, vagy  H.S. Kaplan könyveiből.

Szakmailag jó kapcsolatom alakult ki az említett időszakban pl. Tóth Miklós  pszichiáterrel,  amíg vidéken élt; ám Pestre kerülése után már egyre kevésbé volt hajlandó együttműködni. Jobb volt a helyzet a szegedi Németh Endre esetében, akinek szexológiai adatgyűjtéséből én írtam könyvet („Tizenévesek szexualitása”, 1988), s időnként később is találkoztunk. Hirschler Imrével  is igen jó, baráti viszonyban voltam, amíg meg nem halt.  Se jó szakmai kapcsolat, se barátság nem alakult ki viszont  pl. Lux  Elvirával, a velem nagyjából egyidős pszichológussal, aki  autodidakta szexuálpszichológusként, jóformán csak Freudot ismerve, elavult szemlélettel, de ügyesen csinált karriert, s irányította tucatnyi, hasonló szintű tanítványát  az általa alapított  Szexológiai Társaság keretében, nyelvtudás és külföldi kapcsolatok nélkül.

Ami ez utóbbiakat illeti, a kongresszusokon kívül  (ezekre még visszatérek)  a 80-as években csak néhány német kollégával leveleztem.  1990-ben ismertem meg  Alfred  Längle bécsi pszichológust, aki itt, Pesten is bemutatta  „Értelmesen élni. Életvezetési útmutató” c. könyvét, amit előadása után dedikált nekem, s javasolta, hogy levelezzünk.  Mint kiderült, ő az osztrák Logoterápiás és Létanalitikus Társaság vezetője, vagyis V. Frankl irányzatának követője.  A könyv tetszett , később írtam is róla, leveleztünk, sőt, vitatkoztunk is  (egyszer fel is kerestem Bécsben). Naplómba először ezt írtam róla:  „Szép, de már-már misztikus gondolat, hogy „Man muss die Musik des Lebens hören”.  Szerinte az élet alapkérdése, hogy mit kezdünk magunkkal, adottságainkkal és lehetőségeinkkel.  Az ember mindig csak azt csinálja, aminek értelmét látja, vagyis amit fontosabbnak, értékesebbnek tart.

De ha most megkérdezném magamtól:  mi értelme az életemnek?  Nem tudnék rögtön egyértelmű  választ adni. Mondhatnám ugyan, hogy a pszichológiai és kapcsolati kultúra fejlesztése és terjesztése.  Ám ez elég reménytelen vállalkozás, nem ad elegendő értelmet, igazolást.  Hiányzik mellőle a… micsoda?  Talán a széles körű önmegvalósítás, a magas szintű, élményekben és eredményekben gazdag élet élvezete?  Vagy egyszerűen az „Igazi” megtalálása, a szerelem? Családi viszonylatban:  velem lakó anyámról kötelesség-tudóan gondoskodtam, egyébként kerültem a társaságát. A nem velem lakó fiaim viszont engem kerültek, s egyre lazább kapcsolatot tartottak.

Más, közelebbi rokonom nem lévén, a heteroszexuális intimkapcsolatokat igyekeztem ápolni, s ezek sok, érdekes élményt nyújtottak, sőt, időnként szellemileg is gazdagítottak (amint azt a róluk szóló naplójegyzetek mutatják).  Egy vallásos nővel folytatott beszélgetéseim után  pl. eltűnődtem,  „miért is idegenkedem annyira az isten-fogalomtól, s nemcsak az antropomorftól.  Pedig hát a tudásunk  tényleg nagyon is véges. Nem ismerjük az anyagi világ kozmikus szervezettségét, a  4.  és további dimenziókat, sőt, a bonyolult  törvényszerűségek eredetét sem.  Mindezek mögött valami logika vagy ráció sejlik – s miért ne tisztelhetnénk az univerzum rendjét, logikáját?  Ez valójában a fölöttünk álló,  kozmikus erő  tisztelete – és saját kicsinységünk tudata.  Nem éppen  „humánus vagy igazságtevő”  erőkről van szó, pláne nem személyes, túlvilági életről, mennyországról és pokolról, hanem valami kemény, objektiv logikáról, sorsszerűségről.  Tehát:  isten = az anyagi világ logikája,  működése, törvényszerűsége?  Amihez ugyan hiába imádkozunk, de alá vagyunk rendelve. S apró módosításoktól eltekintve el kell viselni sorsunkat és mulandóságunkat.”

1981 és 1991 között több tucat nővel ismerkedtem meg;  sokukkal csak egy vagy két randevú erejéig, de néhányukkal  hosszabb-rövidebb intimkapcsolatba is kerültem.  Violához pl. kb. egy évig jártam,  V. Évával az olasz tengerparton nyaraltam, N. Gabival, az „agypörgéses” költőnővel nagyokat vitatkoztam  stb. Mindezekről egyébként részletesen beszámoltam a  „Társkereséseim naplója” című könyvemben, s ott összegeztem ezek hatását szellemi fejlődésemre.

    Szexológiai  munkacsoport, konferencia, képzés

Az 1980-as évek szellemi fejlődésemet még inkább a szexológia fejlesztése és egyben  az intimkapcsolatok felé terelték. A szexológia tudománya hazánkban a legutóbbi évtizedekig alig juthatott szóhoz. Intézményesítésének hiányában 1982-ig csak eredménytelen próbálkozások történtek. Ezt követően azonban a nem sokkal korábban alakult Magyar Pszichiátriai Társaság dr. Buda Béla közvetítésével hozzájárult ahhoz, hogy a szociálpszichiátriai szekció keretében létrehozzunk egy szexológiai munkacsoportot, amit aztán 1983 májusában sikerült megszervezni. A munkacsoport engem választott titkárává. Már az alakuló ülésig 89-en jelentkeztek a munkacsoportba. A taglétszám gyorsan emelkedett, s két éven belül a 200-at is elérte. A munkacsoport tiszteletbeli elnöke dr. Hirschler Imre lett, aki "A nők védelmében" című könyvével már 1958-ban propagálni kezdte a korszerű szexológiai szemléletet. A vezetőség egyik legaktívabb tagja azonban a Pszichiátriai Társaság akkori alelnöke, Buda Béla volt; a vezetőségi üléseket mindig a Sportkórház általa vezetett mentálhigiénés osztályán tartottuk, éspedig havonta. Különböző helyeken, ugyancsak havonta tartottunk munkacsoportüléseket. A tagoktól begyüjtött javaslatok figyelembe vételével az alábbi munkatervet dolgoztuk ki:

1. Szexuálterápiai kiképző csoportok szervezése, szupervizió biztosításával.
2. A szexuálpedagógia hazai helyzetének elemzése és továbbfejlesztése.
3. Szexuálszociológiai vizsgálatok, adatgyüjtések szervezése és ellenőrzése.
4. Szexológiai dokumentáció létesítése, szakcikkek fordítása és terjesztése.
5. Szexológiai fórum létesítése (konferenciák, vitaestek, műhelyek).
6. Együttműködés a nemek viszonyával (is) foglalkozó szervezetekkel.
7. Szexológiai ismeretterjesztés szervezése és fejlesztése a média révén.

Minthogy a munkacsoport tagjai leginkább a szexuálterápia iránt érdeklődtek (lévén többségükben orvosok és pszichológusok), igyekeztünk kiképző és esetmegbeszélő csoportokat szervezni. 1984 őszén két csoportnak, összesen 26 orvosnak és pszichológusnak indítottunk 72 órás tanfolyamot. Az egyik csoportot Buda dr., a másikat jómagam vezettem. A program témakörei a következők voltak:

1. Szociokultúrális tényezők hatása a szexuális viselkedésre.
2. A pszichoszexuális fejlődés áttekintése.
3. A szexualitás anatómiai-fiziológiai alapjai.
4. A főbb orvosi szakágazatok és a szex.
5. A szexuális beállítottság változatai (hetero-, homo-, biszexualitás).
6. A funkcionális zavarok kritériumai a férfiaknál és a nőknél.
7. A diagnosztizálás folyamata: anamnézis, exploráció, tesztek.
8. Pszichoterápiás alapismeretek és irányzatok.
9. A szexuálterápia főbb irányzatai és stratégiái.
10. Az impotencia és az erekciózavarok kezelése.
11. A korai magömlés kezelése.
12. A libidocsökkenés és a szexuális averzió kezelése.
13. A vaginizmus és a diszpareunia kezelése.
14. Az anorgazmia és a női orgazmus-zavarok kezelése.
15. A szexuális beállítottság zavarainak kezelése.
16. Relaxációs technikák alkalmazása a szexuálterápiában.
17. "Érzékiségfejlesztő" (sensate focus) gyakorlatok.

       Tekintettel a nagy érdeklődésre és a munkacsoport üléseken mutatkozó aktivitásra, felmerült egy konferencia összehívásának igénye és lehetősége. Szervezésemben az első magyar szexológiai konferenciára 1985 február 2.-án került sor az orvosegyetem pszichiátriai klinikájának zsúfolásig megtelt tantermében. A konferencián összesen 15 előadás hangzott el, s ezek nem sokkal később kiadványként is megjelentek "Az első magyar Szexológiai Konferencia Referátumai" címmel, a munkacsoport kiadásában.  A munkacsoport szépen induló munkáját azonban a konferencia után több esemény megzavarta. Titkárát és szervezőjét (vagyis engem) megalapozatlanul támadták és lemondatták, az egymást váltó, új titkárok pedig nem voltak képesek az indulás lendületét megtartani. Igy a munkacsoport taglétszáma és aktivitása erősen visszaesett, s ezen az sem változtatott, hogy 1989-ben Lux Elvira elnökletével megalakult a Magyar Szexológiai Társaság, alig tízegynéhány taggal. Buda és én ebben már nem vettünk részt, elvi nézeteltérések és fenntartások miatt, s Buda is tőlük függetlenül segített beindítani az újabb szexuálterápiai kiképző tanfolyamokat, melyek közül az egyiket már közösen vezettük.

Még a szexológiai konferencia előtt (1983-ban)  azonban  súlyos autóbaleset ért, amikor egy őszi nap délutánján egyedül utaztam kocsival Gyulára egy előadást megtartani, s hátulról beleszaladtam egy lovaskocsiba. Ma sem emlékszem, hogyan történt  (elalvás? Infarktus?). Agyrázkódáson, arccsont-törésen és szemideg traumán kívül több más sérülésem is volt Mentő vitt a szentesi kórházba, ahonnan hetek múlva  (B. Éva segítségével)  egy budapesti kórházba kerültem, ahol valamennyire rendbe hoztak.  A következményeket azonban évekig szenvedtem;  ezért és ekkor kezdtem rendszeresen jógázni.  Munkakedvem szerencsére hamar visszatért, de időm jelentős részét az újonnan vásárolt, fél családi ház leválasztása és rendbe hozása kötötte le  (a folytatódó társkeresés mellett).  Ezzel együtt a  80-as években – bár még kétszer voltam kórházban (epeműtét stb.) -- hat könyvem jelent meg; s közülük többszázezres bestseller lett a kétnyelvű  (magyar—eszperanto)  Képeskönyv  a  szexről,  amit aztán lengyelül  (sőt, bolgárul és oroszul)  is kiadtak.

Nem keltett ilyen feltűnést, de jó munka volt, és szellemi fejlődésem fontos állomása  a „Mélylélektan és nevelés” (1979, Tankönyvk.) korábbi  megírása és publikálása.  Ebben a 255 oldalas könyvben bemutattam az olvasóknak a mai mélylélektani irányzatokat  (pszichoanalizis, individuálpszichológia,, „komplex” pszichológia, sorsanalizis, létanalizis  stb.)  és ezek viszonyát a pedagógiához.  A könyv egészen a 2000-es évekig  ajánlott irodalom volt a pedagógusképző intézményekben.. Később szó volt átdolgozott, új kiadásáról is, de ez sem valósult meg.  Ezekben az években (vagyis a 70-es évek második felében és a 80-as évek elején  rendszeresen dolgoztam a „Családi lap” nevű havi folyóirat  Orvos válaszol  rovatának, amelyben  az olvasók levélben küldött, szexuális-párkapcsolati kérdéseire válaszoltam, és sorozatban írtam a lapban ilyen témájú cikkeket is. 

Ezek szelektálása révén összejött egy könyvre való anyag, amely „Szexuális kultúránkról”  címmel először 1983-ban, majd  1986-ban bővített kiadásban jelent meg, a végén egy nagy kérdőívvel, amit kb. ezren küldtek vissza, kitöltve, gyakran leveleket mellékelve. Az adatok feldolgozása és publikálása (támogatás híjján) sajnos elmaradt. Kedvezőbb helyzetbe jutottak viszont azok a levelek és válaszok, amelyek a  „Világ ifjúsága”  c. magazin  A  pszichológus  válaszol  rovatából kerültek egy új könyvbe. A könyv címe: „A pszichológus válaszol – szerelemről, szexről” (1984, Gondolat K.).  Ez a könyv  20 évvel később, némileg módosított címmel és korszerűsített tartalommal újra megjelent.  Tulajdonképpen ma is a nemiség, a szexuális kultúra tankönyve lehetne a tizenévesek számára. (Bár később kidolgoztam a „Nemiségtan” tankönyvének részletes tervét is.)

 Azonkívül írtam egy életvezetési könyvet „ Hogyan éljek?  Az életvezetés ABC-je”  címmel,  Budával átdolgoztuk a  Párválasztás  könyvünket,  magam pedig a  „Házasság jövőjét”  átdolgozva,  „Nyitott házasság – korszerűbb életstílus” (1988)  címmel publikáltam. 

A 80-as évek  „szellemi kalandja” volt az is, hogy fő kutatási témámhoz, a párválasztáshoz kapcsolódva kidolgoztam a  Párválasztási Érettség  Tesztet,  amit aztán  15-20  „kísérleti személyen”  kipróbáltam,  körvonalazva a válaszok értékelésének kritériumait.  Bár a teszt nyilván továbbfejlesztésre szorult volna,  közbejött más elfoglaltságok miatt félretettem, s csak jóval később,  a  „Szexuális életünk dilemmái” (2002)  c. könyvem összeállításakor jutott eszembe, s mint szexuális önismeretet elősegítő eljárást, a könyv függelékeként publikáltam.

Egy másik, érdekes kísérlet volt, ugyancsak a 80-as évek végén a lipcsei Ifjúságkutató központ igazgatója,  Walter  Friedrich  által kidolgozott  női  orgazmus-teszt  megszerzése, lefordítása és a sokszorosított kérdőív  szétosztása, kitöltetése néhányszáz nővel, majd a válaszok értékelése. Erről később az „Intimkapcsolat kézikönyve” (1994)  7. fejezetében számoltam be.

       „Intimkapcsolat  kézikönyve”  és a  Szexológiai  Szemle

A  politikai változásokat figyelve,  1989-ben tagja lettem a Magyar Demokrata Frontnak,  s igyekeztem részt venni az egészségügyi programjuk kialakításában.  Ez ügyben javaslatokat kértem jó néhány szakembertől (pl. Bagdy E., Császár Gy., Gerevich J.) is. Mivel azonban javaslataink a végleges programból kimaradtak, nem fogadtam el a felkínált funkciókat sem, s a párt parlamenti győzelme (1990) után  gyakorlatilag megszakítottam velük a kapcsolatot, s elfordultam a politikától.  (Ebben szerepe lehetett annak is, hogy  elértem a nyugdíjkorhatárt.)   Helyette egy akkor induló, képes  magazinnak,  az ERATO- nak, azonkívül a  Szerelem  magazinnak  (s később másoknak is)  kezdtem nagy cikkeket írni. Az Erato-cikkekből már 1990-ben összejött egy kötet: A gyönyör művészete. Az erotikus örömszerzés,   amely később, újabb cikkekkel kiegészítve, „Intimkapcsolat kézikönyve.  Szeretkezés felsőfokon”  címmel, 1994-ben, saját kiadásban és 10,000 példányban jelent meg, a hamarosan tönkrement  Literátor Kiadó nyomdájában.  A Kiadó a terjesztésről nem gondoskodott  (s a tőlem fölvett, nagy összegű kölcsönt sem fizette vissza),  így a könyvek többsége hozzám került, nekem kellett terjesztőket keresnem,  s csak lassan fogyott a túlméretezett készlet.

Mindenesetre a könyv (szűkebb körben) úgy vált ismertté, mint a szexológia hazánkban legkorszerűbb műve, amelyet később egy vállalkozó az internetre is feltett és árusított.  Ez a vállalkozás sem volt azonban sikeres, s a könyvet is levették az internetről  (később valahogy mégis sikerült megszerezni és a honlapomra tenni, hogy bárki szabadon hozzá férhessen).  Sajnos, a  90-es években a pornográf termékek elárasztották a piacot, s erősen háttérbe szorították a tudományosan megalapozott  szexuális felvilágosítást.   1997-ben ugyan a Medicina Kiadó  „Szexuális szocializáció” címmel újra kiadta a némileg átdolgozott  „Nemi nevelés a családban”-t,  de már ez is nehezen fogyott.

Ekkor úgy láttam, hogy inkább egy rendszeresen megjelenő, szexológiai folyóiratra lenne szükség. S minthogy nálunk nincs olyan szervezet vagy intézmény, amely ennek kiadását vállalná  (a Lux-féle „szexológiai társaság” nyilvánvalóan alkalmatlan volt erre),  egymillió Ft-os alaptőkével létrehoztam a  Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés  nevű  alapítványt, amelynek kuratóriumába  sikerült dr. Buda Bélát, dr. Aszódi Imrét, azonkívül egy pszichológust és egy szociológust  beszerveznem.  Az Alapítvány főbb  céljai:

1.       A  magánéleti  kultúra  és a korszerű életvezetés  jelentőségének tudatosítása és  beépítése  a  köznevelésbe.

2.       A  magánélet  olyan területeinek kiemelt  fejlesztése, mint a partnerkapcsolat  (szerelem, házasság, családi élet).  Ennek érdekében  a  fiatalok  felkészítése  a  sikeres párválasztásra (önismeretük, emberismeretük és  pszichoszexuális érettségük  fejlesztésével).

3.       Pályázatok  kiírásával  és  eszmecserék  szervezésével  ösztönözni  az  érintetteket  a  fentiek  megvalósítására.

4.      A  szexuális  kultúra  terjesztése  érdekében  kiadni az első magyar  tudományos  és ismeretterjesztő  szexológiai  folyóiratot.

A  célkitűzések  egyike  így  valósult meg:  1998  és  2002  között  negyedévenként  megjelent  a Magyar  Szexológiai  Szemle  című, átlag 80 oldalas  folyóirat,  amelynek  honlapja is volt, s  kezdettől fogva  ismertette  a tartalomjegyzékeket  és minden  számból egy  cikket.  A másik három cél ugyan nem valósult meg,  s maga a folyóirat is csak a megrendelőkhöz  (kb. 140  szakemberhez)  jutott el, s ők sem nagyon reagáltak rá, de szép vállalkozás volt és szellemi fejlődésemet is tovább lendítette.  Egyrészt a cikkek túlnyomó részét magam írtam. Másrészt be kellett szereznem és el kellett olvasnom az ismertetésre kerülő  és/vagy idézendő könyveket és szakfolyóiratokat. Ennek érdekében sűrűn leveleznem kellett angol-amerikai és német szexológiai szervezetekkel és kiadókkal, ami nyilván fejlesztette nyelvismeretemet, fogalmazási és kapcsolatlétesítési készségemet, s nem utolsó sorban szexológiai ismereteimet.  Többek közt ennek során bővítettem kapcsolatomat az egyik világhírű szexológussal, E.J. Haeberle-vel, aki több művével megajándékozott, meghívott néhány, Berlinben tartott  szexológiai kongresszusra; később pedig felkért  „e-learning” kurzusainak fordítására, amelyeket aztán – néhány könyvemmel és cikkemmel együtt --  az általa létesített  „Magnus Hirschfeld  Alapítvány”  könyvtárnyi méretű, többnyelvű  website-ján helyezett el.  Ám ez már a 2000-es évek történése.  Mint ahogy a Szexológiai Szemle megszűnése is.

A  Szemle kiadását nem anyagi okok miatt szüntettem meg,  hanem, mert úgy láttam, nincs rá elég igény.  A szexológia mai, sanyarú helyzete különböző szociokulturális tényezők következménye, amelyeken egy kis példányszámú és intézményi bázis nélküli folyóirat nem tud változtatni. Az orvosok, pszichológusok és más szakemberek azért nem érdeklődnek komolyabban a szexológia iránt, mert nem látnak benne perspektivát.. A szexológia valamely ágának hivatásszerű műveléséhez  (diplomaszerzés, munkahely stb.)  egyelőre nincsenek meg a szükséges feltételek.  Terveztem ugyan, hogy a folyóirat az interneten továbbra is  meg fog jelenni  (de csak  két újabb szám jelent meg).

   „A szexuális egészségvédelem  szakkönyvei”

De aztán  célszerűbbnek gondoltam egyrészt az internetes honlapom bővítését, másrészt egy új, szexológiai könyvsorozat beindítását,  feltételezve, hogy az jóval többekhez eljut, s az oktatásban is hasznosítható. Igy aztán az Alapítványomnak juttatott, kb. 2 millió Ft, s rengeteg munka árán  2004-ben beindult  „A szexuális egészségvédelem  szakkönyvei”  c.  könyvsorozat, amelynek első két kötete  Haeberle professzor írásaiból és e-learning kurzusaiból nyújt válogatást, a harmadik pedig   „Iskolai szexuális nevelés – Németországban” címmel  német tanulmányok fordításait közli.  Ugyanabban az évben  Norbert Kluge:  A gyermeklét antropológiája  c. új könyvét is lefordítottam és kiadtam, valamint  „A pszichológus válaszol”  teljesen átdolgozott kiadása is megjelent,  „A  szexuálpszichológus válaszol”  címmel. 

Az általam indított szakkönyv-sorozat azóta eléggé kibővült. A Medicina Kiadónál 2005-ben megjelent a  „Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció”,  az Athenaeum  pedig 2006-ban adta ki a  „Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés”  c. könyvemet.   Azt hiszem, mindkettő korszerű teljesítmény volt, csupán azt kellett volna elérni, hogy valóban tankönyvként használják őket. A felsőoktatás vezetői azonban ezt nem tartották szükségesnek. Szerencsére mindkettő olvasható az internetes honlapomon is;  ugyanúgy, mint  Haeberle hat  e-learning kurzusának ábrákkal bőven ellátott szövege,  valamint rengeteg cikk, recenzió, kérdőív stb. 

           A sorozat további kötetei: 

A nemek viszonyának jövője.  Egyenrangúság,  nyitottság,  önmegvalósítás    (2010, Háttér k., , 319 p.)   Ez a könyv a párkapcsolatról és házasságról szóló, előző két könyvem továbbfejlesztett és optimista  változata, így az egyik fő művemnek tekinthető.  Utólag persze fölmerülhet, hogy talán érdemes lett volna  a kedvezőtlen perspektivák lehetőségeinek és azok elkerülhetőségének  bemutatása is.  A következő könyvem:  „Nemiségtudomány - és a magyar valóság.  (2012), amelynek első részében a szexológia történeti fejlődését vázolom, a második részben a nemiségről szóló, magyar „szakirodalmat” és a 26 kérdésből álló, online adatgyűjtésem eredményeit mutatom be.  A harmadik rész pedig a nemiség kultúrájának mai, magyar közvetítőivel és hiányosságaival foglalkozik.  Egy év múlva viszont, egy utolsónak szánt könyvben: „Nemiségünk :  sorsunk  alapköve  és kitöltendő kerete.  (2013)  címmel  válogatott (de főleg újabb, nem publikált) írásokat igyekeztem bemutatni, mint életművemre jellemzőeket.  Mindkét utóbbi könyv magánkiadásban jelent meg, alig néhányszáz példányban, s nem sokat tehettem a terjesztésükért sem.  Egyrészt idős korom, továbbá a politikai hatalommal szövetséges, antiszexuális egyházi törekvések miatt belefáradtam a hiábavalónak tűnő munkába, a kultúra hanyatlásába, s várakozó álláspontra helyezkedtem. 

Egy évvel később aztán még ki akartam próbálni, hoz-e valamilyen eredményt, ha pályázatot hirdetek pszichológusok, pedagógusok és szociológusok számára a nemi nevelés hazai megalapozásáról, a jó pályázatok 200—500 ezer Ft-os jutalmazásával és publikálásával..  A 23 jelentkező közül mindössze 11 pályázó beküldött anyagai jöhettek szóba. Ezeket két külső szakember véleményezte, s ennek alapján hatan kaptak 200 illetve 300 ezer Ft-os jutalmat, de publikálásra egyik sem volt alkalmas.  Később megkeresett az egyik jelentkező  (Vályi Gábor), aki egy vallásos Lux-tanítvány, Rusz Edit  SOTE által akkreditált szexterápiás tanfolyamát elvégezte, hogy segítségre és kooperációra lenne szüksége, mert egyetért az irányvonalammal a szexuális kultúra terjesztését illetően.  Kb. egy évig rendszeresen felkeresett, s megbeszéléseink nyomán rájöttem, hogy nagy szükség lenne egy mítosz- és vallásmentes szexuáletikára.  S 2016 nyarán és őszén megírtam a  Humanista szexuáletika”  című könyvecskét.  Ennek publikálás előtti, kritikai lektorálására hat kollégát kértem fel.  Sajnos, egyiktől sem kaptam érdemleges kritikát és javaslatot; a jelek szerint egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni.  Így többszöri módosítás és bővítés után föltettem a weblapomra.  Reagálás azonban azóta sem érkezett.

„A szexuális egészségnevelés szakkönyvei”  sorozatba tartozik még  E.J. Haeberle:  Atlasz:  Szexualitás  (2006,  Athaeneum)  című, fordításomban megjelent könyve (amihez Utószót is írtam).  Tulajdonképpen ide lehetne sorolni néhány más könyvet is, amihez közöm volt  (pl. a „Társkereséseim naplóját”, vagy N. Kluge: „A gyermeklét antropológiája” általam fordított és kiadott könyvét  stb.), de a felsoroltak a legpregnánsabbak. Csoda, hogy az utóbbi évtizedek retrográd, antiszexuális (s ugyanakkor pornográf) légkörében egyáltalán megjelenhettek.

A 2017-es év különböző aktuális, de nem jelentős ügyekkel telt. Megkerestek pl. a „Hintaló” alapítványtól, akiknek felajánlottam segítségemet a telefonos szexuális felvilágosítást végző önkéntesek képzéséhez, de végül nem tartottak rá igényt.  Megkerestek a „Poliamoria” csoporttól is, hogy vegyek részt az első fesztiváljukon.  Ehhez írtam egy cikket is, s válaszoltam interjú-kérdéseikre.  További segítségre azonban ők sem tartottak igényt.  A nyár folyamán kapcsolatot kerestem a jelentősebb nőszervezetekkel, hogy segítsem őket a patriarchátus felszámolásában a nőképzés és az anyagiak terén (néhány millió Ft-tal).  A Női Érdekvédelmi Szövetség egyik vezetőjével (Betlen Annával) dialógust kezdeményeztem,  de kiderült, hogy vallásos alapon akarják a nőket felszabadítani.  A Nyugateurópába özönlő migránsok kapcsán írtam egy utópikus javaslatot a Föld túlnépesedésének megszűntetéséről.  Ami néhány embernek tetszett ugyan, de senki sem vette komolyan.  Mindez még-inkább indokolja várakozó álláspontomat. 

   Teljesítményeim háttere – és kilátásai

Az ilyen  (viszonylag idős korban felmutatott)  teljesítmények láttán joggal merül fel a kérdés, hogy mi az alapja, háttere ezeknek?  Közhelyszerű válasz, hogy nyilván a kiváncsiság, az érdeklődés, a nyitottság és az elhivatottság.  Ha figyelembe vesszük a gyermek- és ifjúkori  szociális kisebbrendűségi komplexust, akkor  a  kompenzációs és felülemelkedési törekvést is megemlíthetjük.  Az érzelmi és erotikus kielégületlenséggel együtt ugyanez motiválhatta  a  tökéletes  intimkapcsolat folytonos keresését is.

Az ifjúkorom és felnőttkorom során rendszeresen jelentkező, pszichoszomatikus és egyéb betegségek ráirányították figyelmemet a testedzés és a mentálhigiéne jelentőségére. Fontos ifjúkori olvasmányom volt  Selva Raja Yesudián:  Sport és  jóga  c. könyve, amelyet baráti köröm is nagyra értékelt, s versengve próbáltuk gyakorolni a légzéseket és egyes ászanákat. A katonasággal és hadifogsággal ez természetesen háttérbe szorult, de egyetemista koromban Tamkó Sirató Károly barátom egyéni jóga-gyakorlatokat írt elő nekem, ám akkor még nem vettem ezt túl komolyan.  1956 körül is  „mással voltam elfoglalva”.  De azért később is elolvastam az erről szóló cikkeket és könyveket, sőt, magam is írtam volna erről egy könyvet;  a Kiadónak azonban nem kellett, így a témát (és a gyakorlatokat)  félretettem.  Csak az autóbalesetem után lett napi feladatom a jógázás, amit továbbfejlesztve azóta is gyakorlok  S meggyőződésem, hogy ennek köszönhetem egészségem  viszonylag gyors helyreállítását és megerősítését, a maradandó elváltozások  (cardiális  ischemia, bokacsont-ferdülés  stb.)  ellenére is.  Különösen sokat tanultam  Vigh Béla: A jóga és az idegrendszer (1980),  Weninger Antal:  Az idő partján. Jóga és személyiség (1986)  és mások könyvéből.  Mindezek alapján összeállítottam magamnak kb. egy órás gyakorlatsort, s kora reggelenként ezzel kezdem a napot.

Az alapot adó háttérhez tartozik még az anyagi függetlenség biztosítása is.  A visszaesések ezen a téren sem maradtak el, de gyermek- és ifjúkori nélkülözéseimnél fogva rákényszerültem a takarékosságra, a pénz beosztására és minden luxus mellőzésére.  A kisebb-nagyobb bevásárlásoknál mindig az olcsóbb árut kerestem, gyakran kedvezményes vagy használt cikkeket vettem.  Csak így sikerülhetett házat építenem, kocsit vennem stb. Néha talán túlzásba is vittem a takarékoskodást.  A megtakarított pénzt – a magánpraxissal ugyanis elég szépen összejött – vagy ingatlanokba fektettem  (az 1983-ban vett, fél családi ház után, 1990-ben megvettem és rendbe hozva kiadtam egy szövetkezeti öröklakást), vagy pedig alkalomszerűen kölcsönadtam az akkor szokásos, magas kamatra (ami néha nyereséggel, máskor komoly veszteséggel járt),, illetve befektettem a BAUMAG-nál, ami 9 évig jól működött, aztán (éppen egy ingatlanom eladása után) becsődölt, így 18-millió Ft-om odaveszett..De aztán űjabb ingatlan-vásárlások és eladások következtek.  Mindenesetre anyagi függetlenségem  egyelőre biztosítottnak tűnik..

A szellemi teljesítmények hátterét adják az olvasott és feldolgozott szakirodalmon kívül  (amelyek listája kb. 25, sűrűn gépelt oldalt tesz ki),  azok a kongresszusok és konferenciák is, amelyeken itthon vagy külföldön részt vettem, s gyakran referátumot is tartottam.  Eddig tíz külföldi tudományos tanácskozáson tartottam referátumot (angolul vagy németül), de jóval többön vettem részt. A szexológia nemzetközi kongresszusai közül – az 1981-es Jeruzsálemi kongresszuson kívül  -- legalább ötnél voltam jelen  (Heidelberg, Amsterdam, Berlin, Prága  stb.). De két individuálpszichológiai, több család-terápiás és egyéb kongresszuson is részt vettem, nem beszélve a magyar pszichológiai és pszichiátriai társaságok kongresszusairól  és a különböző, kisebb konferenciákról. Igen tanulságos volt mindezek „absztraktjainak”  utólagos tanulmányozása is.

Szakmai kilátásaim azonban éppenséggel nem voltak bíztatónak – ami persze az életkorommal is összefügg, nemcsak a szakmám háttérbe szorításával.  Ennek jellemző példája  az egyik, 2010 előtti vállalkozásom  kudarca, amely a nagyhírű  Zsolnai József nevéhez és az általa szervezett  ÉKP (Élményközpontú és Képességfejlesztő Pedagógia)  iskolahálózathoz  fűződik. Mivel tudtam, hogy régebben ő is – amúgy mellékesen – kísérletezett az iskolai szexuális neveléssel, egy hosszabb e-mailben felhívtam a figyelmét az általam indított könyvsorozatra, s felajánlottam segítségemet. Elég sokára válaszolt, de aztán találkoztunk is. Elfogadta javaslatomat az egyik, neki átadott könyvben leírt „Milhoffer projekt” megvalósítására és a pedagógusok  szexuálpedagógiai képzésére.  Kérésére lefordítottam és 40 példányban lesokszorosíttattam a projekt  kérdőívét ill. feladatlapjait és a lebonyolítás ismertetését, s ezeket  egy  ÉKP-konferencián ismertettük és kiosztottuk. Az iskolák azonban nem vették komolyan az egészet, s maga Zsolnai is halogatni, hanyagolni kezdte azt, más, fontosabb munkáira hivatkozva.  Igy a 40 iskola közül csak háromban akadt egy-egy pedagógus, aki megpróbálta egy vagy két osztályban megbeszélni és válaszokat gyüjteni. Zsolnai pedig a neki küldött e-mailjeimre egyszerűen nem válaszolt. (Aztán hamarosan meg is halt.)

Ezek után két lehetőségem maradt:  1. Egy kft  szabadegyetem-szerű sorozatai közt javaslatom alapján  indított egy szexuálpszichológiai „kurzust” is, amelynek vezetésére engem kértek fel  (hatszor  2 óra).  2.  A jogi  karon pedig  indíthattam egy spec.koll.-t  „Szexológia  jogászoknak”  címmel, a szexuális jogokról, heti 2 órában.  Ez nem valami sok, s tűnődtem, ne próbáljam-e akkreditáltatni a két tankönyvem tartalmát, ami esetleg megkönnyíti  oktatási felhasználásukat. Kidolgoztam egy szexuálpedagógiai továbbképző kurzus projektjét is, pedagógusok, pszichológusok és szociális munkások számára. Ez persze adminisztrativ akadályokba ütközött.  Indítottam viszont egy szexuál-pszichológiai kurzust egy tucat pszichológusnak, részben ingyenes, részben  ösztöndijas részvétellel.  Akik elvégezték, Tanusítványt kaptak (de csak kevesen tudták ezt hasznosítani).  Sajnos nem lett utódom a szakmában.

            Áttekintés

Egy ilyen pályakép és életrajzi vázlatból  szükségképpen sok minden kimarad.  Mindenesetre befejezésül  megkísérlem kiemelni a fontosabb tényezőket.  Kb. 18 éves koromig  világszemléletemet és értékrendemet  még a vallásos-misztikus motívumok uralták  (bár csökkenő tendenciával).  Ennek fő oka a kapott nevelés, aztán pedig H. Béla és baráti köre, s részben az egyházi hovatartozásom megkérdőjelezése is, ami viszont eléggé kiábrándító összehasonlításokra adott alkalmat.  Egy másik, ambivalens tényező volt a jóga megismerése, azonkívül  Freud, Jung és Gartner egy-egy könyve. S persze hatottak rám a politikai események: a baloldali ideálok  (utopiák), az államosítások, a Mindszenti-per, az újságírói szerep stb. Erősödött viszont az autonómia-törekvés;  amire egyébként szociális helyzetemnél fogva is rákényszerültem.

           Az egyetemen és 1956 körül:  Filozófia-szakosként  megismertem a világnézeti alapkérdéseket az idealizmus és a materiálizmus megvilágításában. Fokozatosan rájöttem, hogy Marx és Engels gondolatait a sztálinizmus eltorzítja; a pszichológiában pedig gyökeret vert az irracionalizmus  (Jung, Szondi).  A sztálini kultusz hivatalos leleplezése  (20. Kongresszus)  és a magyar népfelkelés kritikai átgondolásokra bátorított, s épp Lukács György könyve (Az ész trónfosztása) nyomán, a Kádár-terror idején készítettem tárgyilagos erkölcsi-politikai-világnézeti számvetést. (Lásd  „Széljegyzetek és aforizmák”)  A pártba lépés helyett megváltam a tanszéktől, s diplomát szereztem pszichológiából.

A  60-as évek:  Munkahelyváltások nyomán előtérbe került: a  gyermek- és ifjúságvédelem, a nevelési tanácsadás és  önképzés, amely egyrészt pszichológiai, másrészt valláskritikai  tendenciájú volt. Néhány éves kimaradás  (házépítés) után  művészeti érdeklődés, kísérletezés  (versek, széppróza, festészet)  periódusa következett, s egy magányos, nyugateurópai út.  Cikkeim megjelenése ellenére  elégedetlen voltam elszigetelt életformámmal és házasságommal, s kalandot, új kapcsolatot kerestem.  Amiből aztán válás lett, s egy évi keresés után új házasság (és gyermek).  Ám ez is téves párválasztásnak bizonyult, főleg szexuális és emocionális téren.

         A  70-es évek:  Házasságom válsága folytán előtérbe kerültek a szexuális problémák; főleg ez motiválta  fordulatomat a szexológia  (szexuálpszichológia és szexuálpedagógia)  felé.  Ezt megerősítette a  Kinsey-Reportok olvasása  és a Buda-könyv szerkesztése. Bár felelős szerkesztő lettem és sorozatot indítottam, egyben szexuális adatgyűjtéseket szerveztem és disszertációt írtam. Ezzel párhuzamosan megírtam az első könyvem  (Bevezetés a szexuálpedagógiába),  Budával együtt pedig a  Párválasztást.  Hat évi, fárasztó házasság után  külső  (de nem titkolt) kapcsolatokat kezdtem, közben megismertem a nyitott házasság elméletét is, amely azonban feleségemmel nem vált be, ezért külön költöztünk (ekkor írtam meg a  Házasság jövőjét). 

        A  80-as évek:  Buda segítségével sikerült az MPT keretében  szexológiai munkacsoportot szerveznem, s ennek titkáraként  konferenciát és szexuálterápiás képzéseket is összehoztam. Egy autóbaleset folytán egészségi problémáim támadtak, ezért irányt vettem a jógára, az agykontrollra,  testkontrollra  és vegetarizmusra.  Eközben  szexuálterápiával és az „Igazi” keresésével foglalkoztam, (ahogy Szabó Lőrinc írja) „könyvek és nők lettek a gyönyöreim…”

         A  90-es évek:   az évtized elején  sikerült egy új kapcsolatban élettársra találnom, s ez elfogadható kompromisszumos kiegyensúlyozódáshoz , kölcsönös alkalmazkodáshoz vezetett..Nyugdíjasan is zavartalanul tovább folyt a szexológiai munka: cikkek  (Erato, Playboy, Szenvedélybetegségek  stb.), új könyvek (Intimkapcsolat, Szexuális szocializáció), szexterápia,  egy alapítvány létrehozása, a Szexológiai Szemle kiadása, PC, internetes weblap  stb.

 2000  első évtizede:   Külföldi szakmai kapcsolatok bővítése  (kongresszusok, Haeberle, Dietz, Kluge), a Buda-kapcsolat gyengülése, a  Szemle megszűnése, helyette a website bővülése és új könyvsorozat (benne fordításaim és saját könyveim: két szexológiai tankönyvem és „A nemek viszonyának jövője” megjelenése);  együttműködés Zsolnaival, a családterápiás egyesülettel és a Gyógyped. Főiskolával . A magánpraxis folytatása, személyes, levélbeni és emailes tanácsadás.  Nemiségtudományi  Központ igénye és utopikus terve.

     2010-es évek:  Pályázatok  kiírása pszichoszexuális képzésre és a szexuálpedagógia megalapozására. Egy Internetes, szexológiai adatgyüjtés feldolgozása könyvformában, továbbá „Válogatás egy életműből”.  Az utopikus  „Humanista szexuáletika”  megírása. Azonkívül segítési próbálkozások, főleg nőszervezeteknek.  Magánpraxis abbahagyása, tervek helyett selejtezés, többszáz szakkönyv elajándékozása könyvtáraknak. Ambivalens, de alapjában elégedett visszatekintés.  (Nagyobb kapcsolati tőkével nyilván többet lehetett volna elérni, de a „splended isolation”-nak előnyei is voltak.) 

     Összefoglalás

Az egyéni – és ezen belül szakmai – fejlődésem folyamatát az individualizáció és autonómmá válás jellemzi.  Ennek lényege pedig a kapott, és egyre inkább a választott értékek változása.  A gyermek- és serdülőkorban kapott vallási-mitologikus értékek a látókör tágulásával évek alatt elhalványodtak, s helyüket irodalmi és művészeti értékek váltották fel.  Ezek a szociokulturális értékek irányították figyelmemet egyre inkább a társadalmi és egyéni pszichés változások összefüggéseire, valamint e változások determinánsainak módosíthatóságára.  Igy vált számomra fő  témává a személyiség és a társadalom alakíthatósága, fejleszthetősége. 

Vagyis értékké vált a nevelés:  a szomatikus és pszichés egészség korszerű értékeinek biztosítása, a károsodások megelőzése vagy elhárítása. A holisztikus egészség biztosítása egészséges társadalmat, az utóbbiak pedig szomato- és pszichoterápiát igényelnek. Munkám és magánéletem tapasztalatai alapján tudatosodott bennem, hogy az egészség fogalmába a nemi egészség is beletartozik, éspedig  reproduktiv,  erotikus és  szociális vonatkozásban egyaránt.  Minthogy ez tabu-téma volt, szükségesnek tűnt kiemelten foglalkozni vele.  Ez magyarázza, hogy kb. 1970  óta elköteleződtem  a nemi egészség  pszichoszociális és egyéb faktorainak kutatása és fejlesztése mellett. 

Jelentősebb eredményeket azonban mintegy fél évszázadnyi, intenziv munkával sem sikerült elérnem.  Ennek fő oka a magyar társadalom konzervativ, patriarchális jellege, ragaszkodása az elavult értékekhez, ami a szexuális kultúrát alacsony szinten rögzítette és áltudományos hiedelmeknek szolgáltatta ki.  Még a társadalom vezető rétege és értelmisége is többnyire mítoszvezérelten gondolkozik, a 21. században is kevesen jutnak el a rációvezérelt, tudományosan megalapozott értékek követéséig, különösen a nemiség terén.   Frontáttörésre, egy új paradigmára lenne szükség, ami társadalmi viszonylatban ma még elérhetetlennek tűnik.

2017  október

 .