Tartalom

3. A szexuális orientáció kialakulása

A férfi vagy női test iránti erotikus érdeklődést, a férfiakkal vagy nőkkel létesítendő szexuális kapcsolat igényét nevezik az egyén szexuális orientációjának, irányultságának, beállítottságának. Tévedés lenne ezt „vagy – vagy” kérdésnek tartani; a szexológiai vizsgálatok ugyanis megállapították, hogy inkább fokozati különbségekről van szó. A felnőttek többsége ugyan nagy mértékben heteroszexuálisan orientált, de köztük is sokan vannak a többé-kevésbé biszexuálisok, akik valamennyire mindkét nemmel képesek szexuális élvezethez és kielégüléshez jutni. A kizárólag homoszexuális beállítottságúak aránya pedig egy számmal is kifejezhető (vagyis nem éri el a 10%-ot).

Ezt az elmúlt évszázadban számos kutató állapította meg; köztük a legismertebb A.C. Kinsey (1948), aki a lehetséges szexuális beállítottságok skáláját összeállítva egyik végére (0) a kizárólag heteroszexuális, a másik végére (6) pedig a kizárólag homoszexuális viselkedést tette; a köztük levő fokozatok (1—5-ig) pedig a különböző mértékben biszexuális viselkedéseket jelzik. (Lásd 2. ábra) Fritz Klein, amerikai szexuálterapeuta a Kinsey-féle skálát részletezve néhány újabb dimenzióval egészítette ki. (Lásd 3. ábra)

Minthogy közel kétezer éves zsidó-keresztény kultúránkban mindeddig csak a heteroszexuális beállítottság számított „normálisnak”, a kivételeket ez alól bűnnek vagy betegségnek tartották, tehát büntették, vagy gyógyítani próbálták. Az eredetileg zoológus Kinsey azonban már tudta, hogy a homoszexuális viselkedés az állatvilágban is előfordul, s így megjelenése az embernél sem meglepő. A homoszexuális fantáziák ugyan gyakoribbak, mint a tényleges homoszexuális viselkedés,, s ez megnehezíti annak eldöntését, hogy mi legyen a beállítottság kritériuma. A megítélést az is nehezíti, hogy sokaknál mindkét orientáció megfér egymás mellett, különböző arányban, s maga a beállítottság is változhat az egyén élete során. Kinsey ezért arra a következtetésre jutott, hogy a „homoszexuálisok” helyett inkább csak homoszexuális jellegű viselkedésről beszélhetünk, ami legtöbbször nem zárja ki a heteroszexuális viselkedést sem, bár ezek aránya eltérő lehet.

Indokolatlan tehát a homoszexuális (vagy biszexuális) viselkedés okaként különleges szomatikus (hormonális, genetikai stb.) tényezőket feltételezni, s így fogyatékosságnak vagy éppen betegségnek tartani és gyógyítására törekedni (ahogyan az a 20. században történt). A szexuális orientációt veleszületettnek tartó „esszencialista” irányzat napjainkra már háttérbe szorult a „konstrukcionista” értelmezés mellett, amely a szexuális beállítottságot történelmi és szociokulturális konstrukcióként fogja fel. Ez különösen fontos a homoszexuális orientáció megítélése szempontjából. Ugyanakkor tény, hogy bizonyos újabb genetikai tanulmányok még mindíg a biológiai determináció mellett érvelnek. Hívatkoznak pl. arra, hogy monozigota ikerpárok több mint 50%-a hasonlóságot mutat a homoszexuális beállítottságot illetően, míg a nem vér szerinti testvéreknél ez alig 10%-os stb. A gének természetesen sok mindent lehetővé tesznek, vagy befolyásolnak, de ritkán determinálnak. Újabb vizsgálatok szerint a genetikai befolyás mellett elsősorban az egyént ért hatások a meghatározók.

A szexuális viselkedés lehetséges „tárgyai”

Egy némileg leegyszerűsítő, formális felosztás szerint, amelyet W. von Humboldt (1827) óta ismerünk, az emberi szexuális viselkedés négyféle „objektumra” irányulhat: önmagára az egyénre, egy másneműre, egy azonos neműre, vagy egy állatra. (Az utóbbi napjainkban és kultúránkban már ritkán fordul elő; Kinsey vizsgálatai szerint a férfiak 8%-ánál és a nők 4%-ánál; a múltban valószínűleg gyakoribb volt, ahogyan azt pl. egyes ógörög mondák és műalkotások tükrözik. Helyettük ma inkább bizonyos tárgyak jöhetnek számításba.)

Az erotikus öningerlés (autoerotika) nemcsak éber, hanem alvó állapotban is előfordulhat; ilyenkor természetesen nem tudatos és rendszerint szexuális tartalmú álmokhoz kapcsolódik. Az alvás során bármikor előfordulhatnak erozikus álmok mindkét nemnél, s ezek – intenzitásuktól függően – szexuális reagálást, sőt, orgazmust is előidézhetnek. (A férfiaknál éjszakánként többször előforduló „fiziológiás erekciók” viszont többnyire nem kapcsolódnak szexuális álmokhoz, s nem járnak orgazmussal.) A napközben, éber állapotban történő szexuális öningerlést, latin eredetű nevének megfelelően (maszturbáció, de korábban onániának is nevezték) általában kézzel gyakorolják, de gyakori a nemi szerv hozzádörzsölése valamely tárgyhoz (lepedőhöz, párnához stb.) is. A szexológiai vizsgálatok szerint az embernél ez a leggyakoribb formája a szexuális aktivitásnak. (Egyébként jónéhány emlősállatnál és minden primátánál is előfordul.) Az ókorban és középkorban természetesnek tartották, a legutóbbi évszázadokban azonban negativ előítéletek terjedtek el róla: bűnnek és betegségnek tartották – sajnos, sokan még ma is bűntudattal gyakorolják.

A heteroszexuális irányultságú egyének jellemzője, hogy elsődlegesen vagy kizárólagosan a más neműekhez vonzódnak, közülük választják ki azt, akivel a nemi érintkezés valamilyen formája számukra erotikus izgalmat és élvezetet jelent. A nemi érintkezés sokféleképpen történhet: már a partner látványa vagy elképzelése is izgalmat válthat ki; a testi érintkezés pedig történhet manuálisan, a szexuálisan ingerelhető testfelületek, erogén zónák simogatásával, masszírozásával; aztán orálisan, vagyis az erogén zónák szájjal ingerlése révén; genitálisan, a nemi szervek találkozása, vagyis pl. közösülés (koitusz) révén, vagy análisan, tehát a végbélnyílás ingerlése útján. Régebben a nemi érintkezést sokan a közösülésre szűkítették le; inkább csak a 20. században kezdett elterjedni az orális ingerlés két fő formája: a felláció (a hímvessző szájjal ingerlése) és a kunnilingváció (a női vulva szájjal ingerlése).

A heteroszexuális viselkedés leggyakoribb formája a vaginális közösülés, amelyet rendszerint hosszabb-rövidebb előjáték (csókolózás, simogatás stb.) előz meg, a szexuális izgalom (merevedés, hüvely-nedvesedés) fokozása érdekében. A nők számára rendkívül fontos a klitorisz (csikló) direkt vagy indirekt ingerlése (kézzel vagy szájjal), mert így sokkal könnyebben eljutnak a kielégülésig, mint pusztán a közösüléstől. Az egyszerre történő kielégülés ritkán sikerül, de nem is fontos; jobb, ha a férfi ki tudja várni a nő (néha többszörös) orgazmusát. Ez sok férfinek nehéz, különösen, ha az önkielégítések során megszokták a (magömléssel kísért) gyors kielégülést. Magömlés (ejakuláció) egyébként a nőknél is előfordulhat, mert a hüvely ún. G-zónájának ingerlése folytán a húgycső, vagy annak „parauretrális mirigyei” váladékot termelnek, amit az orgazmus izom-összehúzódásai kipréselnek a húgycsőből. A közösülés viszonylag ritka változata az anális közösülés,, amit heteroszexuális párok részben a változatosság, részben a fogamzásgátlás kedvéért gyakorolnak.

Az erogén zónák kézzel ingerlése az orális ingerlés mellett az egyik leggyakoribb nemi érintkezési forma. Mindkettő a petting fogalmába tartozik, amely minden, a közösülésen kívül megvalósítható szeretkezési módot jelent; előnye, hogy elkerülhetővé teszi a nem kívánt terhességet, jórészt a különböző fertőzéseket is, ráadásul némi gyakorlattal orgazmust is eredményez.

A homoszexuális nemi érintkezés formái a vaginális közösülés kivételével nem különböznek a heteroszexuális érintkezéstől. Leggyakrabban a kézzel vagy szájjal ingerlés fordul elő; férfi pároknál emellett az anális közösülés is gyakori. A nők közötti szexuális kapcsolatok rendszerint tartósabbak és inkább járnak emocionális kötődéssel, mint a férfiak közöttiek.

S. Freud biszexualitás koncepciójának bírálata

A biszexualitásokról szóló könyv (E.J. Haeberle – R. Gindorf: Bisexualitäten, 1994) egyik tanulmányában három amerikai szociálpszichológus, J. R. Gagnon, C.S. Greenblat és M. Kimmel vitatkozik az esszencialistákkal ,akik a szexuális beállítottságot biológiai eredetűnek és veleszületettnek tartják. Velük szemben a konstruktivistáknak adnak igazat, vagyis a szexuális beállítottságokról – köztük a biszexualitásról is – sokféleségéből és változékonyságából kiindulva úgy vélik: az ontogenezis során kialakuló konstruktumokról van szó, amelyeknek alakulását különböző kulturális hatások, interperszonális és interpszichikus szkriptek befolyásolják.

A könyv egy másik tanulmányában E. Borneman S. Freud biszexualitás-fogalmának változatairól azt írja, hogy ez a fogalom Freudnál a következő összefüggésekben merül fel:

1. Evolúciós biszexualitásként. Eszerint fajfejlődésünk kezdetén az emberek biszexuálisak voltak, s ebből polarizálódott később – különböző korlátozások folytán -- a heteroszexualitás és a homoszexualitás. Ezt a tetszetős hipotézist azonban semmivel sem tudja alátámasztani (az ógörög mítoszon kívül).

2. Embrionális biszexualitásként. Ezt abból kiindulva tételezte fel, hogy az ontogenezis a fajfejlődést utánozza, s a magzat fejlődésének első két hónapjában a fiú- és lánymagzat nemi szervei még kialakulatlanok és hasonlítanak. Ám ez önmagában semmit sem bizonyít. .

3. Hermafroditizmusként. Erről Freud többféle értelemben is beszél; pl. Platonra utalva lehetségesnek tartotta, hogy az ember eredetileg hermafrodita volt; ezért az ókor istenei is gyakran kétneműek. Az ősi mítoszokat azonban aligha lehet tudományos érvként komolyan venni.

4. Szomatikus biszexualitásként: Bizonyos fokú „anatómiai hermafroditizmust”, vagyis az ellenkező nemi berendezés csökevényes jelenlétét Freud mindenkinél normálisnak tartotta. Ez is bizonyítatlan hipotézis, vagy puszta fantáziálás.

5. Pszichikus biszexualitásként. Ugyanígy normálisnak tartotta, hogy mindkét nem lelki alkatában vannak férfias és nőies vonások (persze eltérő arányban). Minthogy a „férfias és nőies” vonások meghatározása relativ és történetileg változó, aligha lehet közük a szexuális beállítottsághoz.

6. Biszexuális énképként. A fentiekből adódóan úgy vélte, sokak énképe a férfias és nőies identitás között ingadozik. (Nem nagyon tett különbséget a homoszexualitás, biszexualitás és a transszexualitás között. Az énkép férfias vagy nőies jellegéből illetve ennek ingadozásából viszont valóban következhet a szexuális orientáció ingadozása.)

7. Biszexuális tárgyválasztásként. Freud ezt a hajlamot abból eredeztette, hogy a kisgyermek tárgyválasztása éppúgy irányulhat az anyára, mint az apára. A kisgyermek „tárgyválasztása” azonban korántsem határozza meg a későbbi irányultságát és választásait.

8. A választott tárgy biszexualitásaként. Ugyancsak a kisgyermek Ödipusz-komplexusából eredeztette Freud, hogy olyan partnert keresünk, akiben egyaránt vannak nőies (az anyára hasonlító) és férfias (apára hasonlító) tulajdonságok. (Ennek viszont semmi köze a biszexualitáshoz.)

9. A nő biszexualitásaként. Freud szerint részben ennek tulajdonítható, hogy nemi szervében is együtt van a férfias (klitorisz) és nőies (vagina) elem. Ám semmi sem indokolja, hogy anatómiai sajátosságokból próbálja levezetni a pszichoszexuális orientációt.

Borneman mindezeket a gondolatokat bővebben is kommentálja.

Más elméletek, kutatási eredmények

Egy holland szexuálterapeuta, A.X. van Naerssen (in: Haeberle, E.J.- R.Gindorf, 1994) szerint a szexuális viselkedést három különböző perspektivából lehet elemezni. A pszichoanalitikus, a behaviorisztikus és az orvostudományi magyarázat egyaránt reális lehet. A különböző szakembereknek azonban egyezségre kell jutniuk a szexuális jelenségek értelmezésében. A szexuális orientációt lehet kognitiv folyamatként, vagy az egyén emocionális és szociális készségeként elemezni. A folyamat szakaszokra tagolható: szenzibilizálódás, identitás-zavar, egy identitás elfogadása és fixálása. Az utóbbinak lényege az elkötelezettség érzése bizonyos viselkedésminták követésére, amely valamilyen szexuális kapcsolat létesítésében nyilvánul meg. Egy másik kutató véleménye, hogy nem önmagukban a korai élmények a döntőek, hanem ahogyan azokra emlékszünk, azokat értelmezzük és feldolgozzuk.

Von Naerssen vizsgálatai alapján úgy látja, a szexuális identitás és orientáció elemzése csupán az egyéni pszichoszexuális fejlődés magyarázatának egyik lehetséges útja. Ez a tudományos hagyomány Erikson (1968) könyvének megjelenése óta nagyon népszerű, mert lehetővé teszi az egyének besorolását a hetero-, vagy homoszexualitás és biszexualitás kategóriáiba. Valójában azonban nincs éles különbség az említett orientációs kategóriák között, s a felnőtté váló fiatalokat ma olyan sokféle szkript és inger éri, hogy egyre nehezebben tudják magukat bármelyik kategóriába besorolni. A von Naerssen által vizsgált fiatal férfiaknak is épp ez okozott gondot, ugyanis maszturbációs fantáziáikban gyakran keveredtek a hetero- és homoszexuális jelenetek, ami zavarólag hatott rájuk és megnehezítette az orgazmus elérését. A szerző ezzel kapcsolatban utal W. Masters és V. Johnsonra (1979), akik szerint egyáltalán nem ritka, hogy heteroszexuális férfiaknak homoszexuális fantáziáik vannak; a homoszexuálisoknál pedig heteroszexuális fantáziák is felmerülnek.

A von Naerssen által vizsgált fiatalemberek emiatt nem tudták eldönteni, hogy hetero-, vagy homoszexuális beállítottságúak. Tizenéves korukban ugyanis váltakozva volt kapcsolatuk azonos- és másnemű partnerekkel. Orientációs bizonytalanságuk szorongásokat váltott ki, s még a maszturbáció sem hozott megnyugvást. Nem tudták elkötelezni magukat egyik szexuális beállítottság mellett sem; ezért kerestek szaksegítséget. Von Naerssen valamelyik szexuális orientáció preferálása, vagy a kisgyermekkori traumák elemzése helyett javasolta az orientációs bizonytalanság és a fantáziák sokféleségének elfogadását és olyan szexuális kapcsolatok létesítését, amelyben jól érzik magukat (függetlenül a partner nemétől). "A többi majd kialakul" - írja.