Könyvismertetések (recenziók) Az alább olvasható recenziókon kívül még legalább  50  ismertetésem olvasható  a"Szexuálpszichológia" tankönyvének  Dokumentumai  között (lásd ott!),    azonkívül  több tucat recenzióm a  Magyar  Szexológiai  Szemle  számaiban.  Az alábbiak részben előbb, részben később keletkeztek.

A szexuális  egészségvédelem  szakkönyvei

A  Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés  Alapítványa által  2004-ben indított sorozatnak  2006-ig  öt kötete jelent meg. Az első kötet címe:  Szexológiai  dokumentumok.  Válogatás  prof. E.J. Haeberle  munkáiból.  A  170  oldalas könyv fejezetcímei a következők:

Az ember szexuális fejlődésének régi és új modelljei

Szexuális  konformitás  és  deviancia. A  szexuális beállítottság mint tudományos probléma

Az  egészségügyiek  szexológiai  képzése

Pornográfia:  múlt, jelen, jövő

A  szexológia  nemzetközi  szervezetstruktúrái

Technológiai  változások  és  a  szexológia  jövője

Egy  új  szexológiai  intézet  terve --  ideál  és  valóság

WHO  Ajánlások  a  szexuális  egészség  védelmére

 

A  sorozat második kötete:  Alapismeretek a  szexuálterápiáról.  E.J. Haeberle  két  e-learning kurzusa  alapján. E  154  oldalas könyv tartalma honlapunkon  (a "Nemiség.." és a "Szexuális  funkciózavarok és kezelésük" cím alatt)  teljes egészében olvasható.

A  sorozat  harmadik kötete  Iskolai  szexuális  nevelés -- Németországban  címmel jelent meg. A 199 oldalas könyv alapját egy német könyv  (Milhoffer, P. (Hg.): Sexualerziehung von Anfang an!) képezte; a magyar kiadásban azonban ez több, fontos anyaggal kibővült, hogy  jobban megfeleljen a hazai körülményeknek és igényeknek.  Kiadását elsősorban az indokolta, hogy Németország előttünk jár a szexuális nevelés terén. Náluk már évtizedek óta működnek  szexológiai társaságok, köztük több, kifejezetten a szexuális neveléssel foglalkozó társaság.  Egészségügyi Felvilágosító Központjuk működésének  súlypontját a szexuális nevelés és a családtervezés képezi, s  1969 óta  törvény  rendeli el az iskolai szexuális nevelést.

Rendkívül sok,  ez .irányú  szakkönyvük és  média-anyaguk van, s a pedagógusok szexológiai képzése és továbbképzése terén is eredményeket tudnak felmutatni. A szexuális nevelést ők nem ott kezdik, ahol nálunk eddig szokták, vagyis a tizenévesek felvilágosításával, hanem a kisgyermek- és kisiskolás kortól, valamint a pedagógusok szakmai felkészültségének biztosításával. Ez a könyv tehát kimozdíthatná a zsákutcából a hazai szexuális egészségvédelmet és nevelést. A  sorozat negyedik és ötödik kötete, a  Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció,  valamint a  Szexuálpedagógia. A szexuális egészségnevelés   szintén  olvashatók ezen a honlapon (bár könyv-alakban is hozzáférhetők).  2006  és  2016  között  további öt könyv jelent meg  az említett sorozatban, utolsóként a  Humanista szexuáletika  cíművel.

 

 

Lux Elvira (szerk.):

Szexológiai  olvasókönyv

2000, Osiris K., 196 old.

A könyv a Magyar Szexológiai Társaság gondozásában és  dr. Lux Elvira szerkesztésében készült, s elsődlegesen az iskolai szexuális nevelést kívánta szolgálni. Ismertetése a Magyar Szexológiai Szemle  2000/4  számában jelent meg.  A 11 szerző közül legtöbben két cikket adtak a kötetbe, s ezek elég esetlegesen kapcsolódtak egymáshoz.  A szerzők többsége pszichológus, de van köztük orvos és népművelő is. Többségük alapító tagja a Magyar Szexológiai társaságnak, és Lux Elvira tanítványa.  A könyv tehát e társaság működésének reprezentánsa.  Ebből következően fontos kiadvány lehetne.

Nézzük tehát, mit kapnak az olvasók a könyvtől.  A címből arra gondolhatunk, hogy a szexológiáról mint széles körű, interdiszciplináris tudományterületről ad áttekintést.. A tartalomjegyzék szerint viszont csak a szexuális neveléssel és a szexuálterápiával  kapcsolatos alap-tényekre szorítkozik. Az első olvasmány, dr. Buda Béla  Bevezető gondolatok  című cikke az 1970-es években íródott, s a hozzá fűzött szerkesztői megjegyzés szerint  „aktualitása bizonyíték arra, hogy lényeges haladás nem történt a nemi felvilágosítás és nevelés terén.”  Ez akkor is igaz, ha a cikkben említett adatok (pl. a művi abortuszok száma  és emelkedő tendenciája  stb.) már rég nem érvényesek.

Dr. Lux Elvira  Tanfüzet a nemiségről  c. kezdő cikke  szintén régi adatokra hivatkozik  és jó néhány igaz, de közhelyes, sőt, frázisszerű megállapítást tartalmaz; például a párválasztások megalapozatlanságáról, a sok válásról, a pedagógusok és orvosok felkészületlenségéről  stb.  Vannak azonban vitatható megállapításai is. Ilyen, hogy  szerinte nincsenek korszerű viselkedésmodellek a párkapcsolatok terén. Amiből csak annyi igaz, hogy ezek még nem közismertek és elfogadottak, ám a szakirodalom  gyakran felmutatott már ilyeneket.

Második, bővebb cikke  (Szeretet – szerelem,  libidó – szexualitás)  még problematikusabb, mint az első- Ortodox freudista szemlélete itt jellegzetes leegyszerűsítésekre és  ex catedra  kijelentésekre ragadtatja.  Az embernél  „ösztönköröket”  feltételez, amelyekhez  érzelmek tartoznak. Tipikus önellentmondása, hogy „a belső, örökletes programok… tanulás útján  épülnek be a személyiségbe…” (42.old.)  Sajátosan magyarázza a gyermek empátiás készségének  kialakulását, amikor az anyával való szimbiózis felbomlásával hozza összefüggésbe. Ugyancsak mellőzi a bizonyítást az az állítása, hogy az egyén  „filo- és ontogenezisét”  a  lét- és fajfenntartás közötti  „feedback  mechanizmusok határozzák meg”. (44. old.) 

Érdekesen magyarázza a nemek pszichoszexuális  fejlődési különbségeit.  Szerinte a fiúgyermek fejlődése „eleve heteroszexuális alapról indul”.  Itt érinti az Ödipusz-konfliktust és az anya iránti  érzelmi-szexuális vonzalom elfojtását, amely aztán később, a partnerkapcsolatban „robbanásszerűen szabadul fel”, s a férfi ezért nem igényli a nemiségtől független szeretetet egy szexuális kapcsolatban.  „A gátlások  katarzisának elsöprő ereje”  Lux  szerint  „háttérbe szorítja az előjáték  szeretet-megnyilvánulásait..” (46. old.)  Szerinte gyakran épp ezért keletkezik konfliktus a partnerkapcsolatokban.  Eltekintve attól, hogy „gátlások katarzisáról”  beszélni  képtelenség, az egész teória megalapozatlan, hiszen eszerint például a lányok pszichoszexuális fejlődése „eleve” homoszexuális alapról indulna  stb.

Hagyományos értékrendjéből adódóan Lux  panaszkodik, hogy  „a  szerelem veszített presztizséből…”, sőt, „lassan kimegy a divatból”,  holott  „a nők szeretkezni szeretnének ma is, míg a férfiak  koitálni akarnak”. (49. old.)  Ezt a szélsőséges értékelést természetesen semmilyen vizsgálati adat nem támasztja alá, s nyilván az említett, fals teórián alapul.  Valójában itt a kulturáltság fokáról van szó, amit mindkét nemnél sok egyéb tényező befolyásol. De ugyanilyen téves az a gondolata is, miszerint „a szerelem  egymás pszichés és fizikai birtoklására ösztönzi az egyént..” (49.old.) – figyelmen kívül hagyva, hogy az önző kisajátítási törekvés egyáltalán nem szükségszerű, sőt, egyenesen ellentétes a szerelem altruista jellegével.

Az idézettekhez hasonló, tudálékos frázisokat még bőven találhatunk Lux  dolgozatában.  Harmadik írása  (A szexualitás  pszichoszomatikája)  valamelyest jobb az előzőeknél, bár pontatlan és túlzó megfogalmazások ebben is előfordulnak. Nyilvánvaló tévedése például, hogy a pszichoszomatikus elveket vallók mozgalma a 19. században erősödött fel. S az is, hogy „még napjainkban sem nyert teljes polgárjogot”. (69. old.)  Szerintem ez utóbbi inkább a szexológiáról mondható el. Túlzás az is, hogy az érzelmekre  „nem sok befolyása van a tudatnak”.(71. old.), hiszen ez nyilván a személyiség fejlettségétől függ.

Jó ugyan, hogy saját vizsgálati anyagára hivatkozik többször, de a megfigyeltek értelmezése gyakran egyoldalúan, az ortodox  freudizmus alapján történik, s így erősen megkérdőjelezhető.  Természetesen akad több, elfogadható megállapítása is. Ez a sajátságos keveredés az egész könyvre jellemző. Nem csoda, hogy Lux  szemlélete rányomta bélyegét tanítványainak látásmódjára is.  Ide sorolható például  Esztergomi László, akinek négy írása szerepel a könyvben. Az elsőben  (A serdülőkor élettani és pszichoszexuális jellemzői)   a  serdülést  krízisidőszakként mutatja be – főleg a hormonális változások miatt – és „gangkorszaknak”  titulálja, amelyben nemi hovatartozásuk „nem nyugszik biztos alapokon”, s így „könnyen áldozatul eshetnek homoszexuálisok csábításának” .(53. old.)   Ez tipikus homofób aggály. Eddig úgy tudtuk, hogy a nemi identitás a pszichoszexuális fejlődés során, jóval a serdülőkor előtt alakul ki, s igen ritka, hogy tizenéves korban elbizonytalanodik. Ez utóbbi inkább a szexuális orientációval, beállítottsággal fordulhat elő, ami azonban rendszerint nem változtatja meg az egyén szexuális identifikációját.   Esztergomi  talán a transszexualizmussal keveri össze.  Érdekes módon az „elkerülhetetlenül beköszöntő  szerelmet” is negativan és biologizálva ítéli meg, mert szerinte az ilyenkor termelődő amfetamin állandó feldobottságot okoz és  „idétlenkedéshez, poénkodáshoz”  vezet, sőt, gyakran „kritikátlan kapcsolatokhoz” is.

Ennek alapján határozott útmutatást ad a pedagógusoknak, s  javasolja, hogy  „a szexuális kultúra több fejezetét… nemek szerinti megosztásban tárgyalják” – éspedig a „lányoknak  tanárnő, a fiúknak férfi pedagógus beszéljen” (54. old.)  Vagyis elveti a szexuális koedukáció, együttes nevelés elvét, ami pedig a korszerű nemi nevelés egyik alappillére.  Ugyanez a konzervativ szemlélet jellemzi további fejtegetéseit is, teletűzdelve olyan, semmitmondó frázisokkal, mint például  „az apa—fiú kapcsolatot a lélek mélyebb régiói vezérlik” (58. old.), vagy hogy „a szeretetre kárhoztatott ifjak magukba építik az apa viselkedésmódját” (61. old.)  Nem mentes persze az önellentmondásoktól sem. Egy helyütt pl. azt írja: „A legtöbb felnőtt zavarba jön, ha észreveszi, hogy gyermeke öningerlést végez” – amit Esztergomi  (Lux nyomán)  csak a fiúk esetében tart szükségszerűnek.  Később viszont állítja, hogy „a mai szülők javarésze otthon megfelelően kezeli a jelenséget”. (64. old.)

A szülők „felvilágosultságának” optimista megítélése  azonban  nála inkább csak az anyákra vonatkozik. Az apákat gyakran hibáztatja mulasztásaikért. Mégis leszögezi, hogy „nem a társadalom és nem az iskola felelős az elkövetkező generációk szexuális neveléséért, hanem maguk a szülők.”  Rögtön hozzáfűzi  ugyan, hogy „…mégis csak komoly feladat vár a pedagógusokra.”(68.old.)  Ám ez szerinte csak annyiból áll, hogy bátorítsák a szülőket gyermekeik érzelmi támogatására. Ami megint csak ellentmond az általa korábban kifejtetteknek.

Következő dolgozatában  (A szexuális úton terjedő betegségek)  -- amit inkább egy orvos írhatott volna – Esztergomi kevesebb hibát követ el, hiszen közismert dolgokat ír le. Legfeljebb a történeti visszapillantásokban mutatkozik némi bizonytalanság. A „szabad szerelem”  gondolatát például a hippik mozgalmából és a kommunákból eredezteti, holott az már a  20. század elejének nőmozgalmaiban megjelent.  Nagyjából ugyanez mondható  A  vágy árnyékországában  című, az aberrációkról szóló  dolgozatára is. Itt azonban jellegzetes szemléleti hibával is találkozunk.  Szerinte ugyanis a homoszexualitás – bár a  „hivatalos felfogás” csak sajátos szexuális beállítódásnak tekinti – „természetellenes”  és  „az ifjúság számára leginkább veszélyeztető tényező.” (153.old.) Talán mondanom sem kell, hogy ez nem éppen tudományos felfogás!

Esztergomi negyedik írása a könyv végén található  „Minilexikon”,  amelyben az afrodiziákumoktól  a  „zónák, erogén testtájak”-ig  5-10  soros szómagyarázatokat találunk, elég  önkényesen kiválasztott fogalmakról.  Komolyabb hiba csak a „dyspareunia”  magyarázatánál fordul elő, mert nem a tudományban elfogadott, „fájdalmas közösülés”-ként értelmezi, hanem „a nő hiányzó vagy csökkent szexuális ingerlékenységével”  azonosítja, s bizonyos esetekben természetesnek tartja.

Dr. Forrai Judit  egyetlen, hosszabb írással szerepel a könyvben, s az 1996. évi országos felmérésének főbb adatait ismerteti  A  serdülőkori szexuális ismeretek és magatartás  címmel.  Minthogy ezt a máshol is megjelent felmérést már ismertettem a Magyar Szexológiai Szemle  1999/4.  számában, erre itt nem térek ki. Ami a következtetéseit illeti, a legtöbb szülő valóban alkalmatlan a szexuális nevelésre, s  „ezért hárul ez a feladat az iskolára, ahol csak most indul…a  szexuálpedagógia  módszertani oktatása. (32. old.)  Nem tudom, mire alapozza ez utóbbi kijelentését a szerző;  jómagam inkább visszaesést látok, mint előre lépést.

A  következő két cikket  Bede Zsuzsanna  írta.  Egyiket  A  pszichoszexuális fejlődés szakaszos folyamata, életkori sajátosságai,  a  másikat  A  nemi azonosság, nemi szerep, a nemhez való igazodás folyamata   címmel.  Lényegében mindkettő a tizenéves kor előtti pszichoszexuális fejlődésről szól.  Az első kifejezetten a freudi teória szerinti szakaszokat (orális, anális, fallikus  stb.)  ismerteti, a másik viszont  már a szociális tanuláselméletre hivatkozik a szexuális viselkedés értelmezésében.  Nem igazán indokolt, hogy a nemi szerepeket  „nemhez igazodásnak”  nevezi, hiszen a nemi szereptanulás inkább a szociális elvárásokhoz való igazodás.  Amit egyébként e rövid cikkben leír, az teljesen elfogadható.

Dr. Kiss Ernő is igen röviden, sőt, vázlatosan ír  A  nők leggyakoribb szexuális problémáiról.   Hat pontban foglalja össze a szemléleti alapvetéseket, majd ismerteti a szexuális reakcióciklus négy fázisát, nem téve hozzá, hogy ez a férfiakra is érvényes, s nem hivatkozik az ezeket megállapító  Masters—Johnson vizsgálatokra.  Némileg meg is változtatja azokat, amennyiben az izgalomba jövés  fázisát  „vágyfázisnak”, a platofázist pedig  „izgalmi fázisnak”  nevezi. A többi jó, csak túlságosan kevés;  a téma többet érdemelt volna.

Ezután  Molnár Tamás  ismerteti a Kegel-gyakorlatokat néhány oldalon.  Minthogy ezekről már a M. Szexológiai Szemle  1999/4.  számában is szó volt, itt nem térek ki rájuk.  Ugyancsak ő foglalta össze  A  férfiak leggyakoribb szexuális problémái-t. Ebben  a pszichoanalitikus és a viselkedésterápiás megközelítéseket igyekezett  összeegyeztetni. Utóbbiakat  (főleg a Masters—Johnson terápiát) kissé degradálja ugyan , mondván, hogy csak „védett, válogatott környezetben”  voltak eredményesek, de azért elismeri, hogy hatékonyabbak az analitikus terápiáknál.  Melléfogás viszont, amikor azt írja, hogy a  fitymaszűkület  „körülmetéléssel”  oldható meg, s hogy ez a korai magömlés megszűntetését is elősegíti. (89. old.)

Sajnálatos, hogy  sem a „korai  magömléssel” (illetve orgazmussal), sem a merevedési zavarokkal kapcsolatban nem ismerteti  érdemben a korszerű kezelési módszereket, csak futólag utal rájuk, s közben egy-két téves megállapítást is tesz (amelyekre itt nem érdemes kitérni).

Dr. Horváth László – a szerzők közötti második orvos – két cikke a fogamzásról és fogamzásgátlásról, illetve a meddőségről  szól, s korrekt, szakszerű leírása a témának, ugyanakkor közérthető. Ezekben néhány  illusztrációt, magyarázó ábrát is találunk, ami a többieknél hiányzik. Egyetlen apró hiba itt is előfordul, amikor peteérés helyett véletlenül „peterepedést”  ír. (95. old.)

Sz. Mikus Edit  írása  (A  pornográfia  és az ifjúság)  terjedelmileg a legnagyobb, s talán a legeredetibb és legélvezhetőbb is. Szakirodalmi tájékozottságának látható jelei a hivatkozások és idézetek, azonkívül  a sok, találó megállapítás.  Elgondolkoztató, amit a mai fiatalokról ír, bár megállapításai többnyire nem tudományos vizsgálatokon, hanem véletlenszerű, egyéni megfigyeléseken alapulnak. Kérdésesnek tűnik viszont a pornófilm, a szexfilm és az erotikus film megkülönböztetésének kritériumrendszere.

Igen jónak tartom azonban a pornóval kapcsolatos „szerepazonosulási veszélyek”  leírását, s azt a dialektikus megfogalmazást, hogy  „ugyanaz, ami az előnye, a hátránya is lehet” (113.old.)  Vagyis, hogy néha még hasznos is lehet;  nemcsak, mert vannak „jó  pornók” is, amelyek egészséges szexet mutatnak, hanem, mert bizonyos helyzetekben gátlásoldó hatásúak, vagy informatívak  stb. Többnyire viszont káros,  főleg, mert a nézők nem tudnak válogatni, vagy éretlenek a látottak feldolgozására.  Mindenesetre nagyon érdekes az a szexuálszociológiai helyzetkép, amely Mikus Edit írásából körvonalazódik. S különösen figyelemre méltóak az írása végén felsorolt javaslatok.

Tóth Kristóf István, egy huszonéves főiskolás  Halásztam a hálón – a  számítógép és a szex  című rövid cikkében felsorolja, milyen szexuális témákkal találkozhatnak a fiatalok az interneten.

Pándy Mária  Más ez a szerelem  című írása egy szubjektiv beszámoló  szexuálterápiás működésének legfőbb tapasztalatairól, különösen pedig  „két ember lelki egymásra találásának misztériumáról”.  Szerinte  ugyanis a  szex „megkívánja, hogy beleadjuk magunkat az energiák áramlásába.” (155. old.)  Utal a taoista technikákra, amelyek  „az egész testet érzékennyé teszik”,  s ismertet egy hozzá írt levelet, amely a szerelem és szeretkezés extázisát írja le.  A szex ilyen megközelítése  szerinte  „megváltozott tudatállapotot  feltételez… az időtlenségre, a spontaneitásra és a meditativ elmeállapotra helyezi a hangsúlyt.”(159.old.)  Ennek alátámasztására különböző szerzőktől idéz, s hangsúlyozza, hogy a  szexnek nem az orgazmus a célja, hanem a belefeledkezés  az itt és  most-ba, a  boldog  időtlenségbe.  Valójában tehát a teljes ellazulásról,  nyugalomról  és a teljesítménykényszer kikapcsolásáról van szó, némileg  misztifikált formában. Ettől eltekintve egyetérthetünk a leírtakkal.

Végeredményben úgy tűnik, hogy ez a „Szexológiai  olvasókönyv”  legnagyobbrészt nem a mai, modern szexológiát képviseli, ám jól jellemzi a magyar szexuális kultúra állapotát.

                                                                                            Szilágyi Vilmos  dr. 

    

Komlósi Sándor (szerk.):

Családi életre nevelés

1998, N. Tankönyvk., 277 old.

 

Ez a könyv már a 2. és bővített kiadása az 1970-es években megjelent, hasonló témájú, főiskolai jegyzetnek. A szerkesztő szerint ezt is elsősorban a leendő (és működő) pedagógusoknak, s rajtuk kívül a családsegítés szakembereinek szánták. Az első és legnagyobb fejezetet  (Alapvető ismeretek a családról)  a szerkesztő, dr. Komlósi Sándor írta. A másodikat  egy családterapeuta pszichológus, dr. Komlósi Piroska, aki  itt a csecsemőkortól a felnőttkorig felvázolta az életkori sajátosságokat és a nevelési feladatokat.  A harmadik fejezetet  dr. Haraszti László  pszichiáter „Korszerű orvosi szemlélet a nemiségről”  címmel állította össze.  A 4. fejezetben  dr. Filó Erika  írt a  családjogi alapismeretekről. Az 5. fejezet  dr. Buda Béla  kitűnő összefoglalását adja a témáról. S végül a  6. fejezetben  Rajnai Nadinka  néhány jellegzetes esetet ismertet egy felsőoktatási  diáktanácsadóból.

Érdekes, hogy dr. Czeizel Endre nem szerepel a szerzők között, pedig ő már külön könyvet is írt ugyanerről a témáról (nem is szólva kitűnő tévé-sorozatáról).  Érdemes lenne a két könyvet összehasonlítani, ami akár egy szakmai tanácskozást is megérne  (ha lenne rá igény).  Annyi már az első pillantásra megállapítható, hogy a Komlósi-szerkesztette kötet,  sokoldalúbb  és kevésbé biologizáló megközelítésű. (Czeizel Endre könyvéről egyébként a Magyar Szexológiai Szemle 1998/2  számában olvasható  recenzió.)

A könyv első kiadásához képest nagyot változott a világ, s az új kiadás igyekszik követni a változásokat, több-kevesebb sikerrel.  Czeizel Endre könyvétől főleg abban különbözik, hogy alig foglalkozik a családtervezéssel, fogamzásgátlással és a nemi úton terjedő betegségekkel.   Viszont bőven szól a családról, annak funkcióiról és életciklusáról, valamint a gyermekek pszichés fejlődéséről.  Az erről szóló és a könyv jó felét kitevő, első két fejezet tetszik nekem a legjobban, bár hiányérzeteim is vannak.

A család  szexuális funkciója például nemcsak a  „népesség utánpótlását”  biztosítja  (ha ugyan biztosítja), hanem a család alapját képező házasság  (vagy együttélés)  beválásában  is döntő szerepe lehet.  Egyáltalán, a házassággal és párkapcsolattal többet kellett volna foglalkozni, s nemcsak egy-két bekezdés erejéig;  hiszen a gyermek(ek) megszületésével létrejövő család életképessége és működési színvonala a házastársak viszonyától függ.  Nem tartom indokoltnak, hogy Komlósi Sándor a családnak általános érvénnyel „vallási funkciót”  is tulajdonít, feltételezve, hogy csak a hit, a vallás, a „belenyugvás”  jelent „helyesebb megoldást” (66. old.), ezért  szerinte szükség van a család vallásos légkörére.

Ez a konzervativ szemlélet, sajnos, áthatja a könyv szerkesztőjének fejtegetéseit,  s többek közt abban is megnyilvánul, hogy elfogadja az emberi szexualitás  ösztönös  jellegét, s ebből következően az elfojtásának szükségességét és alárendelését a szerelemnek, amely  szerinte  „kizárólagos érzelmi, páros önzés”, a „transzcendentális  szféránkat”  is magába olvasztja. (32. old.)  Ráadásul a külföldi kezdeményezések ismertetése során helyeslően idézi egy jó fél évszázad előtti  francia  bizottságnak a maga idejében is elavult megállapításait az „ösztönök  fegyelmezéséről”  stb.  A svédekről, dánokról, németekről vagy amerikaiakról szólva csak az első szexuális nevelési próbálkozásaikat mutatja be, s csak a lengyeleknél jut tovább az 1950-es  és 60-as éveknél (de ott is csak  1973-ig).

Ugyanígy jár el a hazai szexuális nevelés előzményeit illetően:  csak az  „Irányelvek az ifjúság családi életre neveléséhez”  című, 1974-es dokumentumig jut el, megállapítva, hogy ez a „rá szabott elvárásokat nem tudta teljesíteni.” (91. old.)  Ennek okait azonban nem elemzi.

Dr. Komlósi Piroska fejezete  megalapozottan ismerteti a gyermek életkori sajátosságaiból adódó problémákat. Egyetlen hibája, hogy a pszichoszexuális fejlődéssel érdemben nem foglalkozik;  minden életkori szakasznál csak utal arra, hogy  ez  mások feladata lesz. Ám valójában a kötet más szerzői sem foglalkoznak érdemben ezzel az alapvetően fontos témával, csupán néhány vonatkozását említik.

Dr. Haraszti László ugyanis, akinek ez feladata lett volna, fejezetében  rövid történeti áttekintés után a szexualitás  biológiájával  kezdi, majd áttér a szexuális reagálás  normális és problematikus  formáira, s csak fejezete végén foglalkozik a „pszichoszexuális fejlődés nevelési gócpontjaival”.  Vannak problematikus megfogalmazásai is;  pl. nem tudom, honnan veszi, hogy „megfigyelhető a szexuális zavarok számának erőteljes csökkenése  hazánkban”  (183. old.), vagy hogy  szerelemről csak „a serdülőkortól  lehet beszélni”. (193. old.)  stb.  De fő hiányossága, hogy nem ír a szerelmi képesség fejlődéséről és a párválasztási érettség kialakulásáról.  Gyakran ismétlésekbe is bocsátkozik  (ami egyébként az egész könyvre jellemző s  a  szerkesztés  hiányossága. Mint ahogy az is, hogy sem Haraszti, sem a többiek nem adnak meg újabb szakirodalmat az első (1974-es) kiadáshoz képest;  így az sem  világos, hogy mitől számít ez „átdolgozott”  kiadásnak).

A könyv utolsó három fejezete szerencsésen egészíti ki az előzőeket. Elgondolkoztató azonban  dr. Buda Béla itt rögzített véleménye, miszerint  „a családi életre nevelés… ma sok szempontból utópia, teljesen át nem gondolt feladat…” (237. old.). Vagy hogy „a szexuális nevelés… a családi életre nevelés  tengelye”. (255. old.) --  tehát legfontosabb része.  Ami még ma is gyakran a szülők és nevelők ellenállásába ütközik.

Mindenesetre ez a könyv is segíthet  leküzdeni ezt az ellenállást.  Már csak ezért is kívánatos lenne, hogy közülük minél többen olvassák --  főleg, ha egy olyan, újabb kiadás is rendelkezésre állna, amely az említett hiányosságokat  kiküszöbölné.  Biztosan össze lehetne hozni egy olyan kiadást, amely a  21.  század  igényeinek is megfelelne.  S akkor ez lehetne nemcsak a „családi életre nevelés”, hanem a legszélesebb értelemben vett  nemi nevelés, sőt, esetleg a kulturált magánéletre, életvezetésre nevelés  első számú  segédkönyve.

                                                                                                     Szilágyi Vilmos  dr.

 

Igor Sz. Kon:

Szexuális ellenforradalom Oroszhonban

M. Szexológiai Szemle,2000/3

Igor Sz. Kon, az orosz tudományos akadémia Etnológiai és Antropológiai Intézetének munkatársa, a neves szexológus, akit magyarul is megjelent könyveiből ismerünk, a berlini szexológiai kongresszuson  „Inkább az  AIDS, mint a szexuális nevelés…”  címmel tartott előadást. Angol nyelvű előadásának fő gondolatait ismertetjük.

Előadásának absztraktjában ezt írta:  „A  fiatalok szexuális viselkedésének olyan változásai következtében, amelyek hasonlítanak az  1960-as évek nyugati szexuális forradalmához,  s amelyeket még bonyolított az állami egészségügy összeomlása és az ország  általános kriminalizálódása, az oroszok nemi életében veszélyes trendek észlelhetők, beleértve a  HIV és a nemi úton terjedő betegségek számának növekedését.  Az egyetlen ésszerű válasz erre a kihívásra  a  szexuális nevelés lenne.  Ám  1997 óta minden  ezirányú erőfeszítést leállított az a hatalmas, antiszexuális kereszteshadjárat, amit az orosz kommunista párt  és az orosz ortodox egyház szervezett, a „Pro Life”  támogatásával.

Ez főleg a szexuális nevelés, a nők szexuális és reproduktiv jogai, valamint a szexuális tájékozódás szabadsága ellen irányul.  Különösen élesen támadják a homoszexuálisokat.  A kampány nyiltan nacionalista és  xenofób.  Hosszabb távon a fiatal nemzedék domináns értékeit akarja tönkretenni, így szörnyű közegészségügyi következményei vannak.”

Kon professzor kifejti, hogy a Szovjetunióban a szexualitás  tabu-téma  volt.  Ez a tabu  1987-ben megtört, s a szex divatos téma lett.  A hivatalos szervek  hallgatása ellenére az oroszok szexuális viselkedése a nyugati minták szerint kezdett változni.  S. Golod felmérései szerint az egyetemisták egyre korábban kezdtek közösülni;  Kon legutóbbi,  1997-es adatgyűjtése szerint a városi fiatalok  átlag 16-17 éves korban.  A szifilisz viszont  1990 és  1996  között  78-szorosára nőtt a fiatalok körében. Az ismert  HIV-fertőzöttek száma 1999-ben  24,600  volt, ám a tényleges számot  kb. ennek kétszeresére becsülik.

A  szexuális nevelés terén Oroszország nagyon lemaradt.  Az 1960-as években ugyan kezdtek írni róla, de még az 1980-as évek próbálkozásai is kudarcba fulladtak, mert a pedagógusok teljesen felkészületlenek voltak.  A családokban is nagyon erős a szexuáltabu.  Egy 1990-es felmérés szerint csak a szülők  13%-a  beszélgetett gyermekével a szexről.  Igy a fiatalok csak egymás közt szerezhettek  információkat a szexről.  Ma viszont ismereteik fő forrásai az újságok és könyvek;  ám ezek is elég megbízhatatlanok.

Az orosz közvélemény nagyrészt helyeselné az iskolai szexuális nevelést.  A pedagógusok többsége  (1997-ben  78%-a) viszont ezt inkább a szülőktől várná. A fiataloknak azonban csak kb. egy ötöde beszélne szívesen a szexről szüleivel, s az anyáknak is csak kb. 20%-a próbálkozott már ezzel az utóbbi években. A szülők több mint háromnegyede szeretne szakkönyvet kapni a nemi nevelésről, és sokan szívesen járnának szexuális nevelési tanfolyamokra.  Az iskola azonban nem vállalkozik ilyesmire, mert a pedagógusok közel  90%-a  felkészületlennek tartja magát. (Holott a tizenévesek túlnyomó többsége is szívesen járna ilyen órákra.)

Az orosz közoktatásügyi minisztérium kérésére az  ENSz  Népesedési Alapja  és az  UNESCO  1996-ban  anyagilag biztosította, hogy  16  orosz iskolában  3  éven át megkíséreljék bevezetni a szexuális felvilágosítást a  7,8 és 9. osztályos tanulóknak.  Hangsúlyozták, hogy a tanterveket és tankönyveket  csak orosz szakemberek írhatják.

Ez a lehetőség azonban felerősítette a kommunisták és nacionalisták  szexellenes kampányát, amely már  1991-ben elkezdődött,  pornográfia-ellenes kirohanásokkal.  A helyzeten sokat rontott, hogy az oktatásügyi minisztérium a  szakemberek  bevonása nélkül  30,000  iskolának kiküldött  saját maga gyártotta  „alternativ szexuális nevelési programokat”, s ezt az  UNESCO  program  részének nevezték.  Ez robbantotta ki a botrányt.  A  konzervativ aktivisták egy agressziv csoportja  panaszt tett a parlament nemzetbiztonsági bizottságánál.  Jó néhány város utcáin aláírásokat gyűjtöttek  az iskolai szexuális nevelés  „démoni tervének” betiltása  érdekében, amelyet „az orosz gyermekek elleni, nyugati összeesküvésnek”  neveztek.

1997 elején az orosz  Pedagógiai Akadémia  kerekasztal-ülésén  neves főpapok úgy nyilatkoztak, hogy nincs szükség iskolai szexuális nevelésre, mert ezt az egyház eddig is  sikeresen megtette, hiszen a gyónások  kb. 80%-ban szexuális bűnökkel foglalkoztak.  De az Akadémia jelen levő tagjai is egyetértettek azzal, hogy  be kell  fagyasztani az  UNESCO  projektet, s inkább az  erkölcsi nevelést kell erősíteni.  Hosszas viták után egy akadémiai bizottság  kidolgozott egy új,  nyiltan konzervativ  programot.  Ám a papság ezt sem fogadta el,  így nem is lett belőle semmi.  A közoktatásügyi minisztérium is eltörölte a korábban meghírdetett  szexuális nevelési programját.

 Igy hát ma már igen veszélyes vállalkozás lenne, ha  egy orosz iskola saját kezdeményezéssel  bármilyen szexuális felvilágosítást próbálna bevezetni.  Az  1999-es  parlamenti választásokon az orosz kommunista párt  legfőbb politikai győzelmének nevezte  saját,  szexuális nevelés elleni kampányát.  Az orosz ortodox  egyház hivatalos álláspontja is hasonló.

Több orosz újság számára a szexuális nevelés olyan, mint bika számára a vörös posztó.  „Militáns  szexofóbia”  jellemzi  nemcsak a kommunista, fasiszta és  klerikális  médiát, hanem jó néhány liberális és kormánypárti lapot is.  Egyik fő  célpontjuk az orosz  Családtervezési Szövetség, az egyetlen olyan szervezet, amely 1991 óta küzd a művi abortuszok csökkentéséért  és hirdeti a fogamzásgátlás  lehetőségeit.  A keresztény  fundamentalisták ezért  „sátáni intézménynek”  nevezik  és  rágalmazzák, pl. azzal, hogy „családonként csak egy gyermeket akarnak”  stb.

A fundamentalisták számára már a  „valeológiának”  nevezett egészségtudomány  is gyanús, mert „nyugatinak, nem ortodoxnak és proszexuálisnak”  tartják.  Maguk az orvosok is elbizonytalanodtak. Az egészségügyi minisztérium korábban még támogatta a családtervezést  és a szexuális felvilágosítást;  ma már ezt nem merik.  Orvosi hetilapjuk nyilt levelet közölt, amelyben  130  orvos, pap és tanár állást foglalt a szexuális nevelés  és az egészségnevelés ellen.

Az antiszexuális kereszteshadjárat  nyiltan nacionalista, xenofób, szexista, homofób és nőgyűlölő.  Szerintük minden kulturált és erkölcsös, ami orosz, de minden piszkos  és  gonosz, ami nyugati.  A  szexuális nevelés  szerintük veszélyesebb, mint az AIDS.  Bár a homoszexualitás  1993  óta  nem büntetendő, néhány vezető orosz pszichiáter ma is betegségnek tartja.

Kun professzor  szerint a mai orosz  szexuális ellenforradalom  csak a jéghegy  csúcsa.  A mélyben olyan erők munkálnak, amelyek visszahoznák a cenzúrát  és a magánélet adminisztrativ kontrollját. Ez azonban hosszabb távon nem sikerülhet, mert a műveltebb új generációk ki fogják harcolni  szexuális emberi jogaik érvényesülését.

Bármilyen megdöbbentőnek és szinte eltúlzottnak  tűnik is a Kon professzor által vázolt helyzet, egy frissen kapott információ megerősíti azt.  A  SIECUS  Tájékoztatójának  új száma  hírt ad többek között a moszkvai  „Transznacionális  Családkutató Intézet”  felméréséről, amelynek megállapításai egybevágnak a Kon által közöltekkel.:

A  3  éve kijelölt  16  iskolában  (8  orosz területi régióban)  4 ezer  7—9. osztályos tanuló,  1300 szülő  és 400 pedagógus adott választ a feltett kérdésekre.  Eszerint a  fiúk  67%-a  és a lányok  69%-a  igényelné a szexuális nevelést,  ám a tanároknak  csak  11%-a  érzi magát  felkészültnek erre.  A szülők egyharmada állítja, hogy tudna felelni  gyermeke kérdéseire,  ám csak a fiúk  10%-a  és a lányok  26%-a  próbálkozott ezzel;  a  tanároktól pedig még kevesebben kérnének felvilágosítást.  Ugyanakkor a szülők és a tanárok  többsége  szükségesnek  tartaná  az iskolai  szexuális  nevelést.

--  Vajon  nem hasonlít  ez  a  hazai  helyzethez?

                                                                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.

 

Szilágyi  Vilmos

A  szexuálpszichológus  válaszol --

szexről,  párkapcsolatról

2004, Animula K., 260 old.

 

Ez a könyv  A  pszichológus  válaszol -- szerelemről, szexről  (1986, Gondolat K.)  című könyv átdolgozott, korszerűsített kiadása. Az előzőhöz hasonlóan a szerzőhöz írt, tanácskérő levelekből idéz -- kiválogatva a legjellemzőbb és leggyakoribb problémákat --, s azokra válaszol, részletezve a megoldás lehetőségeit.

A Bevezetés a szexuális nevelés alapelveit fejti ki, bemutatva annak érveit és a szokásos ellenérveket. Ezután 22 fejezet mutatja be a felnőtté válás és a társkeresés problémáit. Ezekben érdekes eseteket mutat be a szerző például a  lelki önállósulás -- nemzedéki konfliktus, a serdülőkori problémák  (önkielégítés, meztelenség, a pornográfia, a diákszerelem, ismerkedés, kezdeményezés, gátlásosság  stb.), a  csókolózás, petting, a szüzesség elvesztése  és a különböző  párválasztási  problémák  köréből. Külön fejezetek foglalkoznak a homoszexuális hajlammal, a féltékenységgel, a nem kívánt terhességgel és a fogamzásgátlással,  a nők szexuális problémáival  és  a férfiak  szexuális  zavaraival.

Dr. Buda  Béla a következőket írja a könyv "fülszövegében":

Nagyon jó gondolat volt dr. Szilágyi Vilmos, az ismert pszichológus részéről, hogy saját levelezői gyakorlatából vett példákhoz fűzött  magyarázatok és  tanácsok formájában próbálja összefoglalni mindazokat az ismereteket, amelyekre a pszichoszexuális és párválasztási érettség eléréséhez szükség lehet. Ezzel a módszerrel a szerző valóban a legaktuálisabb kérdésekre válaszol, közvetlen hangnemben.  Az olvasó  szinte beszélgető partnert talál benne. A levelekhez kapcsolódó állásfoglalások elolvasása révén pedig kialakulhat korszerű szexuális kultúrája.

Érdemes hozzáfűzni, hogy ez a könyv a tizenévesek szexuális nevelésének alapvető olvasmánya  lehet. (Tartalomjegyzékét lásd az "Új könyveim"  rovatban.)

                                         

 

Dr.Rusz Edit – Judy Angler:

A testiségről, őszintén

Jelenetek a szexuálterapeuta rendelőjéből

2002, B.U.S. Press, 366 old.

     Bevallom, örültem az újságban olvasott híradásnak, hogy megjelent egy könyv attól a kolléganőtől, aki közel 20 éve végezte el az általam szervezett és vezetett, 70 órás szexuálterápiai kiképző tanfolyamot, de azóta szinte semmit sem tudtam róla. Érdeklődésemet motíválta, hogy vajon mennyiben tudta hasznosítani a szerző – egy újságírónő segítségét is igénybe véve – az elsajátított, és terápiás praxisában nyilván továbbfejlesztett ismereteket.

Nem világos ugyan, hogy miben segített az angol nevű újságírónő, s miért volt rá szükség (ez ugyanis nem tűnik ki a könyvből, mert a szövegben csak a terapeuta-szerző azonosítható). S azon is tűnődtem, miért azonosítja a szerző a szexualitást, a nemi kapcsolatot a “testiséggel”, holott nyilvánvaló, hogy elsődlegesen lelki problémákról van szó, ez a könyvből is kiderül. Amelynek tartalomjegyzéke rendkívül sokat-ígérő: 20 fejezete szinte mindenre kitér, ami egy szexuális felvilágosító könyvtől elvárható. A fejezetek sorrendje, logikai struktúrája ugyan vitatható, de ez nem is lényeges. Nézzük inkább a tartalmat.

Az Előszó hozta az első meglepetést. Itt jelentik be, hogy a könyv végén egy kérdőív szerepel, amely “a szexuális szokásainkat feltáró, első országos felmérésnek” alapját képezi. Hogyan? A szerzők nem szereztek volna tudomást arról, hogy hazánkban már volt néhány országos felmérés ezen a téren? Ráadásul hozzáteszik, hogy még Európában sem készült hasonló, országos helyzetértékelés. (Ami teljes tájékozatlanságra utal.) Egy-két sorral lejjebb pedig közlik, hogy az első szexológiai könyv szerzője “a szexológia előhirnökének tartott Van de Velde”… A holland Velde híres felvilágosító könyvei az 1920-as években jelentek meg; ám akkor a szexológiának már jó fél évszázados történelme volt és könyvtárnyi szakirodalma. Aki valamennyire is foglalkozott szexológiával, az ismeri pl.R. Krafft-Ebing (1875), Havelock Ellis, Magnus Hirschfeld, S. Freud, Iwan Bloch, A. Forel és mások nevét, akik jó száz évvel ezelőtt megalapozták a szexológia tudományát. Később ugyan a szerző is említi Freudot, sőt Kinseyt is, de más szexológusokra jóformán nem hivatkozik (még a modern szexuálterápiát megalapozó Masters—Johnson kutató-párra sem!), viszont bőven idéz E. Arsan: Emanuelle c. pornográf könyvéből, s egy fejezetben részletesen ismerteti a közel kétezer éves, indiai Káma Szutra c. könyv jótanácsait.

Hát nem tudom… egy mai szexuálterapeutától valahogy mást vár az igényesebb olvasó. Kíváncsiságból ugyan végigolvastam a könyvet, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy – néhány érdekesebb esetismertetés, meg a nemiség biológiai vonatkozásainak szakszerű leírása mellett – fő jellemzője a teljesen elavult, konzervatív szemlélet és az érzelgős frázisok halmaza. Az első fejezet címe: “A szerelem úgy kell, mint a jó szív”. Utána pedig “A tökéletes orgazmus” alcím alatt történeti áttekintést ad a szeretkezés “megörökítéséről”, a barlangrajzoktól kezdve az 1980-as évek amerikai “szexuális forradalmáig” , ami után “jött a csömör”, s visszaállt a klasszikus nemi szerepek igénye, “megcsappant a naturális nemiség iránti igény” (15.old.) – már csak azért is, mert isteni figyelmeztetésként “az emberiségre szabadult az AIDS-betegség” (u.ott). A szerzők láthatólag örülnek ennek a történelmi regressziónak, s a szexuális kapcsolatot elválaszthatatlannak tartják a szerelemtől és az életre szóló kizárólagosságtól., vagyis az “ösztönök” megfékezésétől. S máris elérkeztünk a hagyományos, távoltartó, represszív szexuális neveléshez.

Lehetne tovább elemezni a könyvet a lapokon található kérdőjeleim és bejegyzéseim alapján, de nem hiszem, hogy érdemes. Minthogy a tájékozatlan olvasókat sok szempontból félrevezeti, több hátránya lehet, mint előnye (szakkifejezéssel iatrogén ártalmat jelenthet), igy jobb, ha minél előbb elfelejtjük. Legfeljebb egy tanulságot érdemes levonni: a mindössze 70 órás tanfolyam távolról sem elegendő egy tudomány alapjainak elsajátításához (különösen, ha még rendszeres szupervizió sem követi).

                                                                                                    Szilágyi Vilmos  dr.

 

Dalma  Heyn:  A  vágy  csendje

2003, Háttér K., 254  old.

A  könyv  eredeti  címét  (The  Erotic  Silence  of  Married  Woman)  alaposan lerövidítette  a magyar  kiadás. A  címből  így nem derül ki, hogy  kinek, milyen  vágya  csendes. Ám, aki a  tartalomjegyzékbe  belenéz,  rögtön látja, hogy  a  feleségek  erotikus  vágyainak  elcsendesedéséről  (vagy  inkább  elsorvasztásáról)  van  szó.

A  kötet  első,  angol nyelvű  kiadása  1992-ben  jelent  meg, de  egy  év  mulva  már  a  második  kiadásra  is  sor  került,  mert --  a  szerző  szerint --  pozitiv  és  negativ  értelemben  szenvedélyes  fogadtatásra  talált.  Vagyis  egyesek  hevesen  támadták, mások  viszont  dícsérték.  Az  előbbiek  szerint  a  könyv  a  házasságtörést  akarja  népszerűsíteni.  Ám  a  szerző  ezt  tagadja, s hangsúlyozza:  „a  házasság  szempontjából  alapvetően  fontos,  hogy  a  nők  feleségként  is  megőrizhessék  örömképességüket” (7. old.), vagyis főleg szexuális élvezetkészségüket.

Olvasóként  ezzel  teljesen egyetérthetünk,  hiszen  valóban  fontos,  és  a  nők  általában épp azért  mennek  férjhez, hogy  több  örömben  legyen  részük.  Miért  ne  őrizhetnék  meg „örömképességüket”?  Dalma  Heyn  azonban  házasságszociológiai  vizsgálatok  alapján  úgy  találta, hogy  a  házasságban  élő  nők  többsége  a  házasélet  során  elveszti  erotikus  vágyait  és  örömeit,  s  --  talán  épp  ezért --  egyre  többen  kezdenek  viszonyt  egy  külső  partnerrel.  Tehát  érdekelni  kezdte,  mivel  magyarázzák  ezt  maguk  az  érintettek,  mármint  a  nők  --  bár  nyilvánvalónak  tűnik,  hogy  rajtuk  kívül  a  férjük  és  családjuk  is  éppoly  „érintett”. (Sajnos,  a szerző  egyoldalúan  csak  a  nők  szemszögéből  elemzi  a  helyzetet.  Igy  joggal  feministának  mondható.)

Mindenesetre  Heyn  a  szakirodalom  tanulmányozása  mellett  ismeretsége  és  hirdetések  révén  igyekezett  minél  több  olyan  nővel  mélyreható  beszélgetéseket  folytatni,  akik  valamiért  nem  érezték  jól  magukat  a  házasságban,  s  hiányérzetüket  „félrelépésekkel”,  házasságon  kívüli  kapcsolatokkal  igyekeztek  megszűntetni.  Igen  sok  ilyen  esetet  mutat  be,  s  ettől    könyve  nemcsak  színes  és  olvasmányos,  de  nagyon  tanulságos  is.

A  könyv  15  fejezete  három  részre  tagozódik. Közülük  számomra  a  bevezető  Előszó  és  az  első  rész  öt  fejezete  volt  a  legérdekesebb  és  legdrámaibb.  Ugyanis  szembesít  a  szerző  tabukat  megtörő, lényegi  mondanivalójával, s  ezt  nemcsak  tipikus  esetek  bemutatásával, hanem  különböző  tudományos  vizsgálatok  adataival  is  alátámasztja.  Ezek  alapján  ma  már  nyilván  igazságtalan  és  korszerűtlen  lenne  a  „házasságtörő”  nőket  egyszerűen  erkölcstelennek  tartani. A  szerzővel  együtt  minket  is  az  érdekel:  mi  motiválta, késztette  ezeket  a  nőket  „félrelépésekre” egy  külső  partnerrel?

Erre  a  közfelfogás  is, meg  a  különböző  pszichológiai  elméletek  is  eltérő  válaszokat  adnak.  A  hagyományos  magyarázattal,  mely  szerint  ezek  a  nők  egyszerűen  romlottak, tartás  nélküliek  és  felelőtlenek, nem  érdemes  foglalkozni.  Az  a  közhiedelem  sem  igaz,  hogy  csak  a  férfiak  hajlamosak  a  „házasságtörésre”,  a  nőknél  ez  igen  ritka. Heyn  jó néhány  vizsgálatra  hivatkozik,  A.C. Kinsey  fél  évszázaddal  ezelőtti  kutatásaitól  kezdve  a  legújabbakig,  s  ezekből  egyértelműen  kiderül  a  trend:  a  nők  „felzárkóztak  a  férfiakhoz"   a  házasságon  kívüli  kapcsolatok  terén  is.

Régebben, pl.  a  19.  században   valóban  ritkán  fordult  elő, hogy egy feleség  külső  (szerelmi)  partnerrel  mert  volna  viszonyt  létesíteni,  s  legtöbbször  meg  is  bánta  azt.  A  szerző  hivatkozik  pl.  Hawthorne: "A  skarlát  betű"  című  regényének  házasságtörő  hősnőjére,  akit  környezete  megvetett és  kiközösített. Ma  is  sok  nőben  bűntudatot  keltene,  ha  nem  felelne  meg  az  önzetlen  feleség  és  anya  ideáljának.  Ha  viszont  a  mai  feleségek  azonosulnak  a  nekik  szánt,  hagyományos  szereppel, akkor  többnyire  megtagadják  eredeti  önmagukat  és  igényeiket, s  gyakran  csak  a  külső  kapcsolatokban  találják  meg  a  hiányzó  örömöket.  Heyn  ugyanis  abból  indul  ki,  hogy  „a  nemiség  a  nők  örömre  való  képessége, ami  a  vitalitás  és  kreativitás  alapja.” (11. old.)  Ha  pedig  a  nő  szexuális  igényei  a  házasságban  nem  elégülnek  ki,  akkor  bekövetkezhet  az  „erotikus  csend”,  a  lemondás  és  beletörődés,  amiből  leginkább  egy  külső  kapcsolat  ragadhatja  ki  a  nőt.

Azt  azonban  a  szerző  sem  mondja,  hogy  ez  minden  házasságban,  szükségszerűen  így  történik.  Szerinte  is  meg  lehet  előzni  egy  ilyen  „erotikus  csend”  bekövetkezését.  Úgy,  hogy  a  férfiak  felismerik:  „a  nők  szexualitása  a  testi  és  lelki  jólétük  forrása” (14.old.),s  tudatosan  alkalmazkodnak  a  nők  szexuális  (és  gyengédség  iránti)  igényeihez.

Véleményem  szerint  ez  lehetne a  könyv  legfőbb  tanulsága, bár a szerző nem annyira ezt igyekszik  megerősíteni, hanem inkább a „félrelépések”  jelentőségét,  felszabadító  hatását  ecseteli.  Az  ismertetett esetek  többségénél  ez  valóban  előfordulhatott.  A  nők  számára  sikeres  (mert  nem  korlátozó)  házasságokkal  viszont   Dalma  Heyn  nem nagyon  törődött;  alig  egy-két  ilyen  esetet  említ. Ami  bizonyos  fokú  következetlenség az eredeti  célkitűzéshez  képest.

Hiányolok  ezért  egy  hasonlóan  érdekfeszítő  könyvet, amely  azt  mutatná  be, hogy  a  nő  a  házasságban  is  megőrizheti  szabadságát,  vitalitását  és  kreativitását,  esetenként  akár  nem  titkolt, külső  kapcsolatokkal  is.  Hiszen  a  házasfelek  a  szerelem  elmúltával  is  barátok  maradhatnak,  s  egymáshoz  való  hűségüknek, szolidaritásuknak  nem  a  szexuális  kizárólagosság  a  fő  kritériuma,  hanem  a  kölcsönös  bizalom  és  egymás  segítése  az  önmegvalósításban.

Szilágyi Vilmos  dr.

 

Nancy  Friday: Nők a  csúcson

2004, Konkrét könyvek,  592 old.

Az amerikai szerzőnő, a nők szexuális emancipációjának radikális képviselője ebben a könyvében is – mint a már magyarul is megjelent „Női  szexuális  ábrándok” (1990)  címűben --  a „valóság tükrében” igyekszik bemutatni az amerikai nők újabb nemzedékének  szexuális fantáziáit.  Azért a valóság tükrében, mert a könyv eredeti kiadása előtt, az 1980-as években interjúk és hirdetések révén igen sok, fiatal amerikai nőt rávett szexuális fantáziáinak közlésére, s ezeket sajátosságaik szerint csoportosítva, három hatalmas fejezetben  (több mint 500 oldalon át), minden kontroll és szűrés nélkül ismerteti. A könyv közel 90%-át tehát tömény pornográfiának lehet tekinteni, bár egyáltalán nem egysíkú, és jelentősen eltér a pornoipar megszokott,  férfiakat kiszolgáló termékeitől. Ez ugyanis tipikusan női pornográfia.

Nagyon jellemzőek a csapongó női fantáziákat bemutató fejezetek címei.  Az első a „hódító, esetenként szadisztikus, szexuálisan irányító típusú”  nők ábrándozásait, a  második a leszbikus  „Nők egymás közt” elképzelt játékait,  a harmadik pedig a  „telhetetlen nők” szinte kielégíthetetlen, extrém vágyálmait ismerteti. Ezek között persze jó néhány  kóros, abnormális, patologikus fantázia is található. (Pl. az utolsó, leírt fantázia címe:  „Egy nő, aki pedofil, perverz férfi”.)

Persze, ezek csak fantáziák, s legtöbbjüket nyilván a „tulajdonosaik” sem akarják megvalósítani, inkább csak a ráhangolódás elősegítésére használják. Mivel nagyon egyéniek, hatásuk is igen különböző az olvasóra. Csak feltételezni lehet, hogy sokan találnak köztük néhányat, amely megtermékenyítőleg hat és gazdagítja a saját szexuális fantáziavilágot.

Friday azt írja ezekről a fantáziákról, hogy híven tükrözik a nők életében bekövetkezett változásokat. S ezt összefüggésbe hozza a 60—70-es  években  „hirtelen beköszöntött  korlátok nélküliséggel”,  a szexuális szabadság, sőt, „szexuális  forradalom”  megkezdődésével  (vagy megtörténtével).  Az akkori, fiatal nőnemzedék  szexuális fantáziáinak  már  az az igény volt a fő  mozgató rúgója, hogy  „a nő legyen  a szex kezdeményezője  és  irányítója”.  Tehát  hatalmi poziciót vindikál  a  nőknek, s képesnek tartja őket  a szex  és  a  szerelem  szétválasztására, a pusztán érzéki, orgazmusokat igénylő  kapcsolatokra..

Ám itt jön mindjárt a probléma:  a  férfiak nem akarnak lemondani eddigi  (félig már elvesztett) hatalmukról,  „nem hajlandók föladni a misszionárius  pózt”  és mindazt az eszmei tartalmat,  amit ez a póz szimbolizál.  Friday szerint ebből a patthelyzetből fakadnak a nemek közötti  sértődöttségek  és  konfliktusok.  Ma még sok nő  hajlamos a meghátrálásra, mert az utóbbi évtized  elbizonytalanította.  Az  AIDS-fenyegetés  és más tényezők következtében  a  szexuális  forradalom  megtorpant, a  nőmozgalom hullámvölgybe került. Szerencsére  Friday  ismeri és megmutatja a kiútat: „Ha már egyszer a nők belekezdtek ebbe a szexuális forradalomba,  az ő  felelősségük, hogy  fejezzék is be.” (76.old.)  Nyiltan és egyértelműen  közöljék  szexuális igényeiket a  férfiakkal, s  fejlesszék magukat  olyan tökéletessé, hogy  a  „férfiúi  felsőbbrendűség”  tévképzete  semmivé  foszoljon, s  így ők is  „igazán  boldogító  szexuális életet” élhessenek  a  csodálatos  nőkkel.

Igy  fest a  boldogító  nőuralom  Nancy  Friday-féle  utopiája,  amit szerinte  a  nők közös  erővel, összefogással  elérhetnek.  Más  kérdés  azonban, hogy  mennyi a realitása ennek az utopikus  elképzelésnek.  A kiindulópont  a  szexuális  forradalom  koncepciója,  amit  Friday  elég  sajátságosan  értelmez,  amennyiben  a  korlátlan  érzékiségre, erotikára  (mondhatnám:  az  orgazmus  hajszolására)  szűkíti le.  Holott  a  szexuális forradalom lényege  a  nemek viszonyának  társadalmi méretű átalakulása,  aminek az  erotika  csak az egyik – s  nem is a legfontosabb – vetülete.  A  nemek erőviszonya,  hatalom-megosztása  ugyan a szexuális viselkedésben is tükröződik,  de  ez csak egy  részterület, aminek  rendezése a nemek általános erőviszonyától, írott és iratlan  szerződéses viszonyától függ.  Egy  részterület  rendezésének erőltetése  (méghozzá az eddigi hatalmi viszonyok visszájára fordításával)  szűklátókörűségnek  látszik.

Bár Friday szerint a nők minden más  területen  lényegében  kiharcolták már az egyenrangúságot,  ez még amerikai viszonylatban is túlzásnak tűnik, nemhogy magyar viszonylatban.  Az a tény, hogy az amerikai feministák közül többen  ( N. Friday mellett például  Patricia H. Taylor  is, aki érdekes könyvet írt  a  nemek „ellentétének” feloldásáról)  a  férfiuralmat  nőuralommal akarják  felváltani,  azt mutatja, hogy  ezek a feministák  csökkentértékűségi  komplexusukat  túlkompenzálják, vagyis  „átesnek a ló túlsó oldalára”:  alárendelődés helyett  dominálni  akarnak.

Megkérdőjelezhető az is, hogy valóban a nők kezdték-e el a  szexuális  forradalmat.  A jó egy évszázada indult  nőmozgalom ugyanis nem forradalmi  célokkal indult, hanem csupán bizonyos reformokat (pl. választójog stb.) próbált elérni. A  szexuális  forradalom  koncepciója  elsősorban egy férfi,  Wilhelm  Reich  nevéhez  fűződik, aki a múlt század húszas éveiben hirdette meg  a „szexpol”  (szexuálpolitikai)  mozgalmat, s több könyvében fejtette ki a szexuális  forradalom  szükségességét.  A  szexuális  reformokat  meghirdetők között is  jócskán  találunk férfi szexológusokat, már a  20. század  kezdetén.  De egyébként is  nyilvánvaló, hogy a szexuális forradalom  legalább annyira érinti és  érdekli  a  férfiakat, mint a nőket  (még akkor is, ha  ezt sok férfi nem képes felfogni – bár ugyanez sok nőről is elmondható).

Nancy  Friday  azzal vádolja  a  közép-  és  idősebb  nemzedéket, hogy  „a  szexuális forradalom  lángját  hagyták  kialudni”.(15.old.)  Máshol viszont úgy ír erről a forradalomról, mint ami már megtörtént a 60-as és 70-es években. Egyébként a magyar köztudatban is inkább ez utóbbi terjedt el, holott az előző áll közelebb a valósághoz.  Ami az említett időszakban történt, az  -- a tablettás  fogamzásgátlás  megjelenését követően – inkább  „szexhullámnak” és  szexuális liberalizálódásnak  nevezhető, de  semmiképpen sem jelenti a nemek viszonyának  társadalmi méretű átalakulását.

A  HIV-járvány és a konzervativ irányzatok megerősödésének hatására a szexuális forradalomnak nevezett  társadalmi változások  valóban  meglassúbbodtak,  némileg háttérbe  szorultak  (amit mutat például  az intézményes szexuális neveléssel szembeni erős ellenállás),  de azért nem szűntek meg. Forradalom  helyett különben is inkább csak  reform-folyamatokról  lehet szó, amelyek több évtized alatt bontakoznak ki, hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben.

Friday  könyvének  első részében  „Jelentés  az  erotikus  benső világról”  címmel    hiányolja  a  nők „szexuális  elszántságát”, de  magasra  értékeli  szexuális  fantáziáikat, amelyek ma már nem annyira a  bűntudat-elhárítás  eszközei, mint inkább  a  harag és a felülkerekedési vágy  megnyilvánulásai.  Az  erotikus  ábrándozásokat „szexuális  lelkületünk lenyomatainak”  tartja.  Valójában persze ezek az egész személyiség „lenyomatai”  és  jellemzői.  Friday  hangsúlyozza, hogy  könyve nem tudományos  értekezés. De azért az összegyüjtött fantáziák  alapján  a nőket három típusba  sorolja:  „irányító  nők” (ők az erőszakosak), a  „nők  nőkkel”  (vagyis leszbikusok)  és a  „szexuálisan telhetetlen nők” (vagyis a nimfománok).

Nyilvánvaló, hogy ez a tipizálás nem általában a nőkre érvényes, hanem csak a fantáziáikat megosztók szűk csoportjára. Ezt maga Friday is bevallja: „Mi – a közreműködők és jómagam – valószínűleg egy különleges rétegét alkotjuk a népességnek” – írja. (20.old.)  Lehet, hogy nem túlzás ezt a réteget  „szex-mániásoknak”  hívni. Pszichológiai szempontból ez akár  személyiségzavarnak is  tűnhet. Friday azonban csak olyan pszichológusokkal-pszichiáterekkel  találkozott, akik szerint  törekvése  azért zsákutca, mert a nőknek nincsenek szexuális fantáziáik. Ami persze szamárság, hiszen a fantáziálás képessége  független az egyének nemétől, s ez a szexuális fantáziákra is  érvényes. Sok múlik természetesen a motíváción  és a gyakorláson, amit  szocio-kulturális tényezők erősen befolyásolnak. Az utóbbi évtizedek szexhulláma  (pornoképek, szex-reklámok stb.)  nyilván serkentőleg hat a szexuális fantáziálásra mindkét nemnél.  De abban is van igazság, amit  Friday  ír, hogy  ti.  ideje felszabadítani  „a nők  szexuális fantáziáit  az elfojtás  súlya  alól.” (22.old.)

A magam részéről  maximálisan egyetértek azzal, hogy a nők is legyenek  pszichoszexuálisan érettek, s rendelkezzenek egyéni erotikus memóriával és fantáziával. Ebben segíthet  Friday  könyve is, bár ehhez jobban megválogatott, feleannyi fantázia  bemutatása  is  elég lett volna.  Számomra a  könyv első 80—90  „bevezető” oldala  többet ért, mint a  többi  500  oldal. De mindenképpen tanulságos az egész könyv. S e tanulságokat érdemes lenne széles körben megvitatni.

                                                                                                  Szilágyi Vilmos  dr.

 

Desmond  Morris:

Bensőséges  kötelék

2003,  Háttér Kiadó,  218 old.  

Meglepően gazdag és realisztikus megfigyelésekkel teli könyv a világhírű biológusnak ez az új könyve, amely azonban 32  éves késéssel került a magyar olvasó asztalára.  Az első, ami feltűnik, hogy milyen kitűnő megfigyelő;  olyasmiket is észrevesz,  amiket mások  magától értetődőnek és jelentéktelennek tartanak, pedig bizonyos összefüggésben mélyebb értelmük lehet. Ki gondolna arra, milyen jellemző lehet például  egy apró mozdulat, amivel megigazítjuk a hajunkat, vagy valamilyen látványra reagálunk. Érdekes hasonlóságok fedezhetők fel  bizonyos állatőseink viselkedése és jó néhány, általánosan elfogadott emberi szokás  között.

Morrist éppen ezek a hasonlóságok érdeklik leginkább;  fő törekvése, hogy kimutassa számos emberi viselkedés állati eredetét. S ami  a  legmeglepőbb: még a legintimebb emberi viszonylatokban is talál ilyet. A könyv eredeti címe:  Intim  viselkedés.  S ez Morris értelmezésében közvetlen testi érintkezést  és kapcsolatot jelent, aminek a szexuális kapcsolat az egyik fontos formája, de sok más formája is lehet, s csak ritkán válik igazán „bensőséges kötelékké”. Alaphipotézise szerint az „emberállat” (mert így nevezi fajunkat)  ösztönösen törekszik szoros és barátságos testi kapcsolatokra fajtársaival – talán, mert visszavágyik az anyaölbe, netán az anyaméhbe, ahol tökéletes biztonságban volt, s minden szükséglete automatikusan kielégült.

Ezt azonban a csecsemőkorból kikerülve  egyre nehezebb elérni. Felnövekedvén azonban megjelenhetnek a szerelmi kapcsolatok, s velük ismét a szoros testi érintkezés, egymás gyermekies dédelgetése, a kölcsönös bizalom és a látszólag felnőttesen bensőséges kötelékek. A szerelmek azonban  rendszerint elég hamar el szoktak múlni, s az intimitás vágya ismét kielégületlen marad. Ekkor kezdődik a különböző  „intimitás-pótlékok” keresése, vagyis Morris szerint a testi érintések hajszolása, ami a  körülményektől és az egyéni igények kényszerű módosításától függően sokféleképpen történhet. A családi, rokoni vagy baráti kapcsolatok gyakran lehetővé tesznek együtt érző öleléseket és kézszorításokat. Fordulhatunk „hivatásos érintőkhöz”, például orvosokhoz vagy éppen természetgyógyászokhoz, masszőrökhöz. Ha más nincs, simogathatunk, ölelgethetünk kutyát, macskát és egyéb állatot, vagy állatpótló játékot, kedvenc tárgyat, s akár önkezünkkel is szerezhetünk magunknak örömet, bármely testrészünk ápolásával, dédelgetésével – vagy éppen önkielégítéssel.

      Erről önkéntelenül is a régi sláger jut az eszünkbe: „…ha senki sincs, ki elringasson, ringasd el magad!”  Valóban sokféle  pótcselekvés, pótkielégülés lehetséges, köztük sok groteszk és nevetséges is. Morris joggal gúnyolja ki ezeket. A kérdés csak az: mi köze mindennek az intimitáshoz, a bensőséges érzelmi kötődésekhez, amelyek interperszonális viszonylatokat feltételeznek? A szerelmi, vagy a rokoni és baráti kapcsolatok még nyilván ide tartoznak, ha valóban kölcsönös bizalmon alapulnak. De a „hivatásos érintők” (ide értve akár a prostituáltakat is), a táncok, a kényelmes karosszékek, ágyak vagy ruhadarabok ? Mi köze ezeknek az intimitáshoz?

      A testi érintések kétségkívül nagyon fontosak lehetnek, de nem mindegy, ki, vagy mi érinti az embert. A biológus Morris hajlamos kicsit misztifikálni a testi érintkezések jelentőségét, s ugyanakkor  bagatellizálja az ilyen érintések hatásának lelki, pszichikus feltételeit.  Azt már Eric Berne is felismerte, hogy  „…ha nem símogatnak, elszárad a gerincvelőd!”, ám ez a kisgyermek és a szülő kapcsolatára vonatkozott. Arra, hogy a szerető simogatás, mint a bizalom és biztonság kifejezője mennyire fontos a gyermek fejlődése (és az anya lelki egyensúlya) szempontjából.  A szoros testi érintkezés  nagyon megnyugtató lehet – a szextől függetlenül is --  két (vagy több)  élőlény között, de csak akkor, ha azok kedvelik, elfogadják, igénylik egymás közelségét, tehát pozitiv érzelmi  viszonyban vannak.  Ez a pszichés feltétel azonban elég könnyen megváltozhat (a külső és/vagy belső körülmények hatására),  s ezáltal a  testi érintkezés bármely formája már kellemetlenné, sőt, kerülendővé válik.

       Érdemes emlékeztetni itt  a közismert hasonlatra a tüskésdisznókról:  a nagy hidegben szorosan összebújtak, de mivel a tüskéikkel szúrni kezdték egymás, kissé eltávolodtak egymástól  (s a hideg enyhültével teljesen szét is váltak).  Emberi vonatkozásban is sok minden befolyásolja  a testi érintkezés igénylését, vagy kerülését – teljesen függetlenül  a  kapcsolat intim vagy nem intim jellegétől.  Az átmenetileg szoros testi kapcsolat  nem feltétlenül hoz létre intim, bensőséges viszonyt  két (vagy több) ember között; ezt jól példázza a prostituált és ügyfele, vagy a birkózók  viszonya. Viszont mindenféle testi kapcsolat nélkül  is nagyon intim, bizalmas viszony lehet két  (pl. levelező) jó barát, családtag vagy rokon között.

       Leegyszerűsítés lenne tehát feltételezni, hogy az „intim viselkedés”  (intimate  behavior) mindig testi  érintkezést jelent, s visszavezethető állati őseink ösztönös viselkedésére. Maga a fogalom is problematikusnak látszik, hiszen nem egy-egy viselkedés  intim, hanem a kapcsolat lehet többé vagy kevésbé intim, a résztvevők érzelmi viszonyától  függően. Morris biologizáló, evolúciós és etológiai szemléletét tehát nem tudom elfogadni;  ugyanakkor élvezettel olvastam  meglepő megfigyeléseit és hasonlatait, amelyek sokszor nagyon találóak és  elgondolkoztatóak.

                                                            Szilágyi Vilmosdr.

 

Bagdy Emőke, Belső Nóra, Popper Péter:

Szeretet, szerelem, szexualitás

2004, Saxum K., 183 p.

A könyv „Az élet  dolgai” illetve  a 2004-ben indult Mesterkurzus (ahol a tudomány, a vallás és a művészet találkozik)  c. sorozat  2. kötete.  A sorozat alapját  a „Közgáz”-on  tartott előadások  képezik  (a lista szerint eddig  hat , egész napos előadás  szerepelt).  A Bevezetőt a sorozat szerkesztője,  Popper Péter  írta.  Hangsúlyozza együttműködését Müller Péterrel, aki konzultációkat szokott tartani az ősi kínai jóslás  módszeréről  (Jóskönyv  c.  saját  műve alapján), s hogy  szívéhez nőtt ez a sorozat.

Az első, kb. 40 oldalas részt  Belső Nóra  „Szerelem és  szexualitás. Lelki és  biológiai  összefüggések”  címmel adta le,  különösen az utóbbiak  hangsúlyozásával;  így  biologizáló  pszichiáternek tűnik (bár megjegyzi, hogy nem akar annak látszani).  Szakismeretei inkább agyfiziológiai téren jók, a szexuális viselkedésről, szerelemről konzervativ szemlélettel ír.  Pl. „A szerelem és mítosz egymástól elválaszthatatlan.” (24.old.)  Beszél a „boldogsághormonokról” (szerotonin, nitrogén monoxid, feromonok, feniletilamin, endorfin, oxitocin  stb.) Az orgazmust a férfiaknál 3-5 mp-esnek, nőknél 10-15 mp-esnek tartja. „Nemi” és „anyai ösztönökről”  beszél. Az erekciózavart  „biológiai történésnek” tartja, amit gyógyszeresen lehet kezelni  (bár megjegyzi, hogy sokszor a placebo is használ).. A vonzódás a feniletilamin-nak köszönhető, amely azonban csak egy ideig (1-2 év?) termelődik az agyban.

A női és férfi szexualitást „alapvetően különbözőnek” tartja, sőt, már a férfi és női agyat is.. (Nőknél a jobb agyfélteke fejlettebb, a kaudális rostok vastagabbak, „érzelmi központjuk”  aktivabb  stb.  „...az egész szexualitás  egyfajta energiaáramlást jelent... egyetemes és örök mozgatóerő.” (52.old.)

Bagdy Emőke  „Nőiség, „női lélek”  és a férfi”  címmel  kb.  70  oldalon  kifejti  (sok művészi reprodukcióval), hogy a nemek olyan ellentétek, amelyek kiegészítik egymást  (contraria  sunt  complementa), mert kölcsönösen egymásra utaltak.  Ez jó indítás és sokakat idéz  (Plátontól Karinthyig)  A nyitott házasságot megvalósíthatatlannak tartja a  féltékenység leküzdhetetlensége miatt. Hangsúlyozottan állítja, hogy  a  férfi  a  teremtés  koronája;  ezt bizonyítandó, sorolja a férfitest  előnyeit  (nagyobb izomtömeg  és  agykoponya  stb.), de végül kimutatja, hogy  racionalitásuk „emócióhiányos”, IQ-juk sem magasabb, csak más eloszlású.  A nőies viselkedést a női nemi hormonok szabják meg  (dícséri a hagyományos női szerepet). Női „gyökérfunkció”: a szeretet és a kapcsolatok gondozása.  „A nőnek fontos feladata, hogy elcsábítsa a férfit.” (85. old.)   Az archetipusokat  „genetikai kódként hozzuk magunkkal ...a nő, a víz és a termékenység nagyon mélyen összekapcsolódik” (91.old.)  A kisgyermekek játékválasztása „ösztönös”. A férfi „egyetlen mély vágya a teljes szabadság,, ami biológiailag megalapozott, szorosan összefügg a férfihormonok szintjével. A nőnek ezért  (látszólag)  el kell fogadni a  férfi-dominanciát, hiszen „magfunkciója  az  anyaság”  Dabbs-ra hivatkozva a női emancipációt  „félreértettnek, rosszul értelmezettnek”  tartja:  nem kellett volna átvenni a  férfi szerepeket és értékeket; az uniformizálódás  mindkét nemnek veszteség.  A  szingli  nő  „lelke mélyén vágyódik az igazi társ után” (121), s bár nem találja, vállalhat gyermeket, s eme kulcsszerepével  már  „királynővé válik”, mert megtalálta „életének legfőbb értelmét” (123.)   Végeredményben tehát a férfi  lehet a teremtés koronája,  „feltéve, ha mi, nők  koronázzuk meg!” (126. old.). Ez a szemlélet erősen emlékeztet  N. Friday  feminizmusára.

Popper Péter  „Szerelemről, józan  nappalon”  c.  írásában  a  Bagdy által felvázolt képet utopikusnak tartja. Az „igazi partnerrel” szinte lehetetlen találkozni. Egy kapcsolatban nagyon sokat kell befektetni, s akkor  „egy idő után... belecsiszolódnak  egymás  sorsába” (133.)  A  szexről hazudnak legtöbbet az emberek.  Hivatkozik Kinseyre és Masters-Johnsonra  (bár tévesen állítja, hogy  „soktizezer, százezer embert kérdeznek meg”, hogy átlagolni tudják a válaszokat).  Szerinte a szexológusok maguk sem tudják meghatározni  pl. a „hiperszexualitást” vagy a  „perverziót”;  konvencióik nem állnak szilárd lábakon  (ami persze a tudományról általában is elmondható). A  rokokó kort (XVIII. sz.)  „nő-centrikus társadalomnak” tartja – a királynőkre és királyi szeretőkre hivatkozva --, de elfelejti, hogy ez csak a főúri nőkre volt érvényes.

A 60-as évek „szexuális forradalmát” reagálásnak tartja a „tabusított szexre”;  gátlástalanságnak, ami szerencsére elmúlt;.  levonult a szexuális hullám, amely „ugyanúgy megtermelte a maga patológiáját” (142.) Helyette  pillanatnyilag  „elszürkülnek a szexuális kapcsolatok... hiányzik belőlük az igazi szenvedély” (143) A rokokóban szerinte teljes női szabadság uralkodott, mert „nő-centrikus társadalom volt” (146).  Felveti a kérdést: „tényleg olyan nagy pszichés különbség van-e  férfi és nő között?” Szerinte csak a kreativitás terén van ilyen, amely a férfiaknál értelmi, a nőknél biológiai jellegű, ti. az utódszülés és gondozás.  Ez persze eléggé szubjektiv és konzervativ-patriarchális  gondolat.

A továbbiakban  sok jó meglátása is van,  pl.  „azt hisszük a hagyományosról, hogy ez az örök igazság” (149.), vagy bírálja, hogy Freud a klitorális orgazmust infantilisnek tartotta, s ezzel „rengeteg bajt csinált, iszonyú gátlásokat épített ki” (165.) . Ugyanakkor „legújabb kutatásokra” hivatkozva  állítja, hogy  „létezik méhszáji orgazmus... ezt tévesztette össze  Freud a vaginális orgazmussal” (167.)  -- vagyis mégiscsak elfogadja a „kétféle orgazmus”  elméletét. Egyértelműbben jó meglátása, hogy  az érzelem és a szex különválhat; ez történik pl. a kiskamaszoknál, a prostituáltaknál és az őket igénybe vevő férfiaknál. .Mindenesetre úgy tűnik, Popper reálisabb és kritikusabb szemléletű  a kötet  előző  szerzőinél.

                                                                                                      Szilágyi Vilmos  dr.

 

Bukodi  Erzsébet:  Ki, mikor, kivel  (nem)  házas

Párválasztás  Magyarországon

           2004, Századvég  K., 302 p.

Érdekes  könyv:  statisztikai  és családszociológiai oldalról közeliti meg a  párválasztást  (legalábbis az első, hazai  házasságkötések  vonatkozásában.  A  szerző  a  KSH   társadalomstatisztikai főosztályán, jó egy évtizede  a  családok  jólétét  vizsgálta  (mobilitás, esélyegyenlőtlenségek  stb:)   Ezek megértéséhez szükségesnek látta megismerni a  „háztartások keletkezésének körülményeit”, a családok létrejöttének  mechanizmusait. Felismerte, hogy a párválasztás  az élet számos, későbbi eseményét meghatározza. S azt is, hogy a házasság és család  újabb fejlődése  „olyan irányba mutat, ami joggal kelt aggodalmat” (9.old.)  és vizsgálatra szorul.  Ugyanis  visszaesett a házasodási hajlandóság, szaporodnak a válások, egyre kevesebb gyermek születik  stb.

Ezért látja indokoltnak a „partnerszelekciós minták változását kiváltó  egyéni és  társadalmi  okok elemzését” (10.)  Ezt a  statisztikai adatok és a családszociológiai szakirodalom alapján teszi,  jórészt mellőzve a  párválasztás  pszichológiai  szakirodalmát., ám  mégis  számos,  pszichológiailag is fontos megállapítást tesz.. Igy tulajdonképpen része lehet a szexuálszociológiai és  szexuálpszichológiai  szakirodalomnak is. 

Kimutatja  pl., hogy  a  tények  ellentétesek a  család-  és  gyermekcentrikus  közvéleménnyel.  A z adatok ugyanis nem  tükrözik  a  társadalom  (különösen a  nők)  családközpontúságát.  A  házasság és család tényleges  szerepe  sokat változott az  elmúlt évtizedekben.  A  hagyományos  család  ideáltipikus  formája már a múlté. A  mai  házasságok és családok ingatagabbak, könnyen felbonthatók, egyre kevesebb  gyermeket  nemzenek;  de ugyanez  mondható  a  nem legalizált  együttélésekre is.  A  párválasztással  foglalkozó, eddigi  kutatások  egyrészt  a  körülményeket  (pl. a házasságot kötők  származása, iskolai  végzettsége,  vallási  és  etnikai, valamint osztály-hovatartozása)  vizsgálta,  másrészt  a  különböző  egyéni, alkati  és pszichikus sajátosságaikat, valamint  ezek  hasonlóságát  vagy  különbözőségét. Bukodi  PhD-disszertációjának alapvető megközelítése : a társadalmi rétegződés  hatása a házasodási hajlandóságra és házassági mintákra.  A szerelmet és egyéb, pszichés tényezőket mellőzve társadalomstatisztikával és empirikus szociológiával dolgozik, bár ezt „meglehetősen merkantilista megközelítésnek” tarja.

A házasodási hajlandóság az adatok szerint csökkenő jellegű. Ez magyarázható pl. demográfiai tényezőkkel (pl. a nemek arányának változásai), közgazdasági ciklus-elméletekkel  (gazdasági fellendülések és visszaesések), a női emancipáció  sikereivel  (gazdaságilag is egyenrangú társakká válnak),  és a társadalmi normák változásával  (vallási tradiciók gyengülése  stb.).  Bukodi a karrierbizonytalanságokat hangsúlyozza; a jövedelmi körülmények javulása erősíti a  „kereseti alapú házasodási homogámiát”. Egy jól kereső férfi könnyebben házasodik meg, mint egy szegény-sorsú.

Az élettársi kapcsolatok ma már az összes párkapcsolatok  jó egytizedét jelentik, s arányuk növekszik. Ez gyakran próbaházasság-szerű, s mindenképpen  szelekciós  folyamatot  jelent  lehetővé teszi egymás mélyebb megismerését és az összecsiszolódást, valójában a házasság  flexibilisebb formája. Különösen gyakori az elváltak és az özvegyek körében, de már a legfiatalabb korosztályokban is. Utóbbiban szerepe lehet az iskolázás elhúzódásának és a karrierkezdés nehézségeinek.

A partnerszelekcióra leginkább  a származási, iskolázottsági, foglalkozási és vallási-világnézeti homogámia  jellemző.  A  házassági  preferenciák egyeztetése a házassági piacon történik.  (Vagyis  csere-szerződéssel jön létre, a felkínált  „áruk” kölcsönös megfelelése esetén.) A házasodási mintákat  persze a  „lokális házasságpiacok” milyensége is meghatározza.

A 2. fejezetben a párválasztási elméletek közül elsőként a  tradicionális  családelméleteket  vázolja .Pl.  Parsons (1942)  a nemi szerepek hagyományos felfogása alapján fontosnak tartja, hogy a  „kenyérkereső férfi és a háztartásbeli nő” szerepei kiegészítsék egymást.  Winch (1955)   komplementáris  szükségletek  elmélete is hasonló.  A  közgazdasági családelmélet  (Schultz  1974? Mincer-Polachek, 1974, Becker 1974)  a humán-tőke fogalmából indul ki, amely  3  részből tevődik össze:  1.  iskolai végzettség, 2. szakképzettség és 3. munkaerőpiaci tapasztalat. A férfiak és nők  humántőke beruházásai eltérőek, s ez párválasztásaikat is befolyásolja. Csak akkor házasodnak, ha ez  mindkettőjük számára  nyereséggel jár; ez pedig a partnerek  kiegészítő  jellegéből adódhat.

A nők gazdasági kapacitásának növekedése átformálja a párszelekciós mechanizmust. Oppenheimer (1997) szerint  a kétkeresős  családmodell univerzálissá  válásával  a családon belüli munkamegosztás is átalakul. „A legoptimálisabb partner megtalálása  egy  költség—haszon  elemzés eredményeként adódik.”(46.old.) Ennek megtalálásához idő kell; ez is oka a későbbi házasodásnak.

A „szerepkombinációs hipotézisek”:(Kalmin, 1994)   1. A házasság és család nem gyengül, csak a körülmények folytán későbbi életkorra halasztódik. 2.  Az iskolázott, jó keresetű nők  házasodási esélye nem csökken. 3.  A házassági homogámia időbeli növekedése várható.

A  „kockázati társadalomból”  adódó életpálya-bizonytalanságok  flexibilisebb viselkedést igényelnek a párválasztásban is. Emiatt emelkedik az élettársi együttélések száma, halasztódik a párkapcsolat-teremtés, szaporodnak a különélések és válások. Az egyéni preferenciák átalakulását a  „makrotársadalmi kontextusból kiindulva” lehet magyarázni. A technikai fejlődés, a kommunikációs forradalom  növeli a fiatalok önállósulási törekvését, választási és szexuális szabadságát, a családtervezés lehetőségét, gyengíti viszont a hagyományos, vallási értékeket és a  szülők befolyásoló hatását.

A 8. fejezet összefoglalja  a  dolgozat  eredményeit és a kutatás jövőbeni távlatait. Elismeri, hogy az „adatbázisok hiánya miatt”  lényeges „befolyásoló faktorokat”  nem vett figyelembe. Ilyen tényezők pl.  az önálló lakáshoz jutás nehézségei;  a lokális házassági  fórumok  korlátai; az attitűdök és preferenciák alaposabb vizsgálata vagy a család és a munka közötti  szerepkonfliktus stb.

                                                                                              Szilágyi Vilmos  dr.

 

Petra  Milhoffer: 

Wie sie sich fühlen,  was sie sich  wünschen

Eine empirische  Studie  über Mädchen und Jungen...

2000, Juventa V., Weinheim & München,  280  p. 

A  szerző a brémai egyetem professzorasszonya, aki elsősorban  szexuálpedagógiával  és  szocializáció-kutatással  foglalkozik, különösen a  kisiskolások vonatkozásában. Ebben az új könyvében  az  1995 és  1998  között végzett adatgyüjtésének eredményeit mutatja be  arról:  hogyan  érzik  magukat  és  mit  várnak  az  iskolától   a  8—13  éves  lányok és fiúk.  Az  iskolai oktató-nevelő munka ugyanis  nyilvánvalóan csak akkor lehet hatékony, ha a pedagógus pontosan tudja,  hol  tartanak  testi-lelki – s  különösen a  pszichoszexuális – fejlődésükben a  prepubertásos  tanulók.  Milyen kérdések foglalkoztatják az ilyen korú gyermekeket, hogyan érzik magukat testükben és környezetükben, mit szeretnének megtudni a testükről, a szexualitásról  vagy  a  szerelemről – és hogyan?

Ilyen vizsgálatokat azonban nemcsak nálunk, de külföldön is kevesen végeztek eddig. A  pszichoszexualitással  a  fejlődéspszichológiai kutatás is alig foglalkozott. Ez részben azzal is összefügghet, hogy igen  nehéz megbízható adatokat gyüjteni  e  korosztályok  intim jellegű  ismereteiről, érdeklődéséről és érzelmeiről, amelyekről még nem nagyon tudnak illetve akarnak beszélni. Ráadásul  kiskorúakról lévén szó, a szülők  beleegyezését is meg kell szerezni, ami a vizsgált témakör folytán gyakran erős ellenállásba ütközik  részükről.  Petra Milhoffernek ez úgy sikerült, hogy olyan  3.—6.  osztályokat  keresett,  amelyek oktatói már eleve fontosnak tartották ezt a témakört és szívesen segítettek a kutatóknak.

Így aztán sikerült elérni, hogy az iskolavezetés  és a szülői munkaközösségek (valamint néhány kivételtől eltekintve az érintett gyermekek szülei is)  beleegyeztek az adatgyüjtésbe.  S minthogy a fiúk és lányok érdeklődését  a vizsgált téma  és a humoros rajzokkal illusztrált kérdőív  felkeltette,  a  teljes önkéntesség biztosítása  ellenére  szinte  minden (kb. 500)  megkérdezett  részt vett a vizsgálatban, s válaszolt  a kérdőív   kérdéseire.

Az empirikus  vizsgálatot  a  Bundeszentrale der  gesundheitlichen  Aufklärung,  vagyis a német  Egészségügyi  Felvilágosító  Központ  rendelte meg és finanszírozta oly módon, hogy  a  Család, Ifjúság és Egészségügy Minisztériuma  30 hónapon át  biztosított erre a célra  két  státuszt, honoráriumokat és fogyasztási cikkeket.  A  vizsgálat  eredményeit   a  Felvilágosító  Központ  a  8—14  évesek  számára  készülő  szexuálpedagógiai segédanyagok  alakításában használta fel. Az adatok alapján elkészített javaslatokat  a  Központ  füzet formájában kiadta, s azokat egy szakértői konferencián már meg is vitatták.

A könyv  az  alábbi hat fejezetre tagozódik:

1.      Kiindulási  helyzet  és  elméleti  keretek

2.      A  vizsgálat  megtervezése

3.      A  kérdésekre  adott  válaszok

4.      Az  eredmények  értékelése

5.      Az  igények szerinti szexuális nevelés jellemzői

6.      A  szexuális nevelés  valójában  szociális nevelés

 

A  legbőségesebb természetesen  a  kérdésekre adott válaszok bemutatása  (több mint 100  oldal).  Ez  három alfejezetből áll.  Az egyik a kérdezett gyermekek  énképét,  testképét  és  társas  élményeit mutatja be. A másik a szexualitással kapcsolatos kérdéseket és információforrásokat;  a  harmadik pedig az iskolai  szexuális neveléssel kapcsolatos igényeket.

A prepubertásos gyermekek énképének döntő  tényezői:  az  önészlelés és önértékelés;  hogyan viszonyulnak  saját biológiai nemükhöz és általában a testükhöz;  mennyire elégedettek  az iskolai teljesítményükkel  és  iskolájukkal, no meg a családi körülményeikkel;  továbbá  milyen  terveik és kedvenc elfoglaltságaik (hobbijaik)  vannak.  Társas  élményeik fő meghatározója az egymással szembeni beállítottság;  ebből következően a  segítőkészség foka és az árulkodással kapcsolatos viselkedés.  De nagy szerepet játszanak:  a  szexuális kíváncsiság és szemérmesség,  az első  szerelem, a média  szex-ábrázolásai, vagy az esetleges szexuális  visszaélések  is.

A  másik alfejezetből érdemes kiemelni  néhány  témát azok közül,  amelyek a  8—14  éveseket leginkább foglalkoztatják. A kérdések itt először a testtel kapcsolatos ismeretigényeket mérték fel, s csak fokozatosan tértek rá a nemi szervekre és azok funkcióira. Meglepő volt, hogy már a  8—10 évesek is sokat tudtak az utóbbiakról, különösen a fiúk --  bár később, a serdülés éveiben a lányok tudása kerül fölénybe.

Arra a kérdésre, hogy a felsoroltak közül mely szavakat nem ismerik, legtöbben a  „csikló”  (klitorisz)  szót  jelölték meg.  Ami nyilván annak következménye, hogy a gyermekeknek szóló szexuális felvilágosító könyvek  ezt eddig általában kihagyták (a lányok szexuális élvezőkészségével együtt), s ugyanígy az iskolai tananyagokban sem szerepelt.  Az „Amiről többet szeretnék tudni”  listából  a  fiúk többnyire a „szex”, „orgazmus”, és „közösülés”  szavakat, a lányok viszont a „havi vérzés”, „terhesség”, „megerőszakolás” és „abortusz”  szavakat  jelölték meg. Vagyis a lányokat sokkal inkább érdeklik  a szexszel kapcsolatos  veszélyek  és azok elkerülése, mint  a  fiúkat.

Ugyanakkor  mindkét nemű gyermekeknek gondot okoz a homoszexualitás értékelése, minthogy az erre való utalásokkal is szokták egymást sértegetni. Milhoffer erről ezt írja: „A  homofóbia egy olyan társadalomban,  amelynek  heteroszexuális beállítottsága  lassan elbizonytalanodik, a nemi identitás  kialakulásának szükségszerű kísérő jelensége. Méghozzá annál inkább, minél kevésbé ismerik a gyermekek az azonos neműek iránti orientációt, és minél erősebben beléjük táplálja környezetük a „nőiesség”  és „férfiasság”  hagyományos felfogását.  Egy iskola azonban, amely elkötelezte magát a modern koedukáció  értékeinek,  felelősnek érzi magát ezért a dimenzióért is  és őszinte tájékoztatással igyekszik  bővíteni az egyéni életvezetés lehetőségeit.” (121.old.)

A  vizsgálat eredményeinek értékelése terén a szerző egyik fő megállapítása, hogy bár a kérdezett gyermekek beállítottsága  nagyjából megfelel a hagyományos nemi szerep-elképzeléseknek, a hasonló  szemlélet csaknem minden  válaszra jellemzőbb volt, mint a  nemenként eltérő. Igaz viszont, hogy a hasonlóságok és különbségek  egyaránt a hagyományos szerepmodellekből adódtak.

Meglepő, hogy a fiúk és lányok énideálja és énképe, önértékelése alig különbözik.  Ugyanakkor a fiúk pozitivebben vélekednek önmagukról és általában a fiúkról,  míg a lányok  kritikusabbak saját nemükkel szemben. Milhoffer megállapítja, hogy a lányok könnyen alárendelik magukat a köztudatban róluk élő képeknek, a nők társadalmi helyzetének, miszerint egyedül képtelenek védekezni, s mindíg kedvesnek, szeretetre méltónak kell lenniük.  A fiúk énképéhez viszont  inkább az  tartozik, hogy nem mutathatnak gyengeséget, erősnek kell lenniük.

Már ebben az életkorban  nemcsak a képességeikért és teljesítményeikért várnak elismerést a fiúk és lányok, hanem mint férfiak és nők is szeretnének kívánatosak és kedveltek lenni.  Az attraktivitásnak pedig nemileg jellemző minőségi normái vannak.  A fiúk szeretnének nagyobbnak, idősebbnek, sikeresebbnek és aktívabbnak látszani;  a  lányok viszont inkább csinosabbnak, kisebbnek, szolidabbnak tűnni és főleg családi ügyekhez érteni.

Rengeteg hasonlóan érdekes megállapítást olvashatunk a könyvben a serdülni kezdő korosztályról, s ezek nem csak a szexuális nevelés, hanem a nevelés egésze szempontjából is jelentősek. Nagyon időszerű lenne  egy  hasonló  felmérést, adatgyüjtést hazánkban is rendszeres időszakonként megszervezni. Erre néhány iskola már mutat hajlandóságot.

 

                                                                                              Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Sexualpädagogische  Kompetenz

(Szexuálpedagógiai  képzettség)

Német  kerettanterv, 2001, BZgA

 

A Német Szövetségi Köztársaság  egészségügyi felvilágosító  Központja 2001-ben  a  fenti címmel adott közre egy nagy alakú, 370 oldalas kötetet, amely  szexuálpedagógiai továbbképzési  anyagokat tartalmaz  az oktatásügyben, az egészségügyben  és  a szociális ellátásban dolgozó szakemberek számára.  A  11  egységből  álló kerettanterv  részben  elméleti háttérinformációkat, részben pedig  különböző szemináriumok didaktikus és módszertani eljárásainak  a gyakorlatban bevált összeállításait tartalmazza. Minthogy hazai viszonylatban nagyon is tanulságosak, az alábbiakban ismertetjük ezek lényegét.

Ugyan már a kötet Előszavában hangsúlyozzák, hogy a szexuálpedagógiai képzésnek náluk sincs  kidolgozott koncepciója és  kiérlelt didaktikája,  ez a könyv  régóta igényelt  és a kipróbálás  során bevált kerettantervet  tartalmaz.  Amire már csak azért is szükség van, mert  a társadalom változó értékei  és az idegen kulturális hatások egyre újabb kihívást jelentenek a nevelők számára.  Feladatukká teszi, hogy  érzékenyen és felkészülten fogadják az aktuális  szociokulturális  tendenciákat. Ebben segíthet ez a kerettanterv, amelynek alapját  két szexuálpedagógiai modellprojekt képezi, s ezeket több német tartományban  valósították meg.

A  különböző szemináriumok során behatóan elemzett  11  témakör a következő: 

1.      Értékek  és  normák  a  szexuális  viselkedés  terén

2.      Szexuális  életvezetés,  életrajz

3.      A  nemekre nézve speciális  ifjúsági  munka

4.      A  hetero-,  bi-  és  homoszexuális  életformák  elfogadása

5.      Értelem  és  érzékiség

6.      Testi  és  szexuális  felvilágosítás

7.      Szexuális nevelés a kultúrák feszültségmezejében

8. A szexualitás árnyoldalai:  agresszió, élvezetképtelenség, pornográfia és devianciák

9.      Szexuális visszaélések  és  a  szexuálpedagógia

10.  A  szexuális  egészség  és  betegségek

11.  Értelmi fogyatékosság  és  szexuálpedagógia

E  témakörök feldolgozásának bemutatását  két bevezető fejezet előzi meg:  az első  az évente tartandó szexuálpedagógiai képzések  elveit  és  módszereit  ismerteti;  a másik  pedig a képzések  tudományos értékelésével foglalkozik. Az elvek és módszerek vonatkozásában  I.-M. Philipps  abból indul ki, hogy  a  hatékony szexuális neveléshez nem elegendő a pedagógusi alapképzettséget megszerezni, hanem kiegészítő képzettségre is szükség van.  Az alapképzésben ugyanis  még ma is kimarad az ilyen irányú  felkészültség biztosítása:  senki sem  szerezhet  szexuálpedagógusi  diplomát.  Pontosabban egy  helyen, a  merseburgi  tanárképző  főiskolán  kiegészítő  szakként  2001  óta  elnyerhető a  „szexuálpedagógiai és családtervezési  szakember” cím.  „Továbbképző  tanfolyamokat”  azonban több helyen tartanak.

Egy hosszabb  szexuálpedagógiai  alapképzésnek pedig komoly  indokai lennének.  Közismert, hogy az iskolai oktató-nevelő munkából  semmiképpen sem marad ki valamilyen  (pozitiv vagy negativ)  szexuális nevelés, ám ennek minősége  döntően  a pedagógus  személyiségén és felkészültségén múlik.  S  minthogy a nevelés  problematikus területéről van szó,   a nevelők  önismerete  és alapos szakismeretei nélkül  nem lehet felelősen működni e  téren.  Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a  folytonos társadalmi változások  a nemiséggel kapcsolatos  szerepnormákat  is  érintik  és  sokakat elbizonytalanítanak,  ami csak   komoly felkészültséggel  ellensúlyozható.

Újra és újra tisztázandó  például  a  szexuális  nevelés emancipációs jellege, vagyis hogy milyen hagyományos társadalmi kényszerektől  kell a fiatalokat megszabadítani,  a  nemi kapcsolatokban  a  partnerek  egyenjogúságát és egyenrangúságát biztosítani.  Hogyan és mennyiben kell a  fiatalok nemi identitását és  szexuális beállítottságát  befolyásolni,  erősíteni?  Tisztázandó, hogy – tekintettel a  sokféle információforrásra – milyen téren  igényelnek a fiatalok  különböző korosztályai  szexuális felvilágosítást.   Milyen életkorban, mit kell feltétlenül tudniuk – és mit nem?  Mennyire kell védeni a fiatalok  intimitás-igényét?  A  területi és kulturális jellemzőket  mennyire és hogyan kell  figyelembe venni a  szexuális nevelésben?  Hogyan kell értelmeznünk a  sajtó  és az audio-vizuális médiumok szerepét a szexuális felvilágosítás és nevelés terén?

Mindezek alapján  egyes  német tartományok  10x2-3 napos egységekből álló, intenziv szexuálpedagógiai  tanfolyamokat szerveznek.  A  2-3  napos egységek között elegendő időnek kell eltelnie ahhoz, hogy  a  résztvevők  a  kapott ismereteket, élményeket  feldolgozhassák  a  megadott szakirodalom  és  gyakorlati feladatok segítségével.  Az ilyen  szexuálpedagógiai  alapképzés  tehát  hosszú  hónapokig  tart., s  még időszakos továbbképzésekkel is kiegészül.

Az  alapképzés  céljai  három  szinten  tűzhetők ki:  a  személyes  kompetencia,  az  elméleti  képzettség  és  a  gyakorlati  készségek  szintjén.

1.      A  személyes  kompetencia  (önismereti és kommunikációs készségek)  főbb területei:

·         A  saját szexuális  szocializáció, élettörténet  hatásainak  felmérése a szexuális  nevelésre

·         A  szexuális  témák  megbeszélésének  készsége  (egyénileg  és  csoportosan).

·         A  saját  szexuális értékrendszer  tisztázása  és tolerancia más  értékrendekkel szemben.

·         .A  saját  kompetencia határainak figyelemmel kísérése  és  szélesítése.

·          A  saját  nemi szerep  ismerete és tudatos irányítása, módosítása.

2.      Az  elméleti  képzettség  főbb vonalai:

· Az  egyéni  (pszicho)szexuális  fejlődés  szabályszerűségeinek ismerete  (beleértve a  fiziológiai alapokat  és az egészségügyi vonatkozásokat.

· A  különböző  szexuálpedagógiai elméletek  és  törekvések  ismerete, azok egyéni és társadalmi kihatásaival.

·  A  szexualitás  szocio-kulturális  meghatározottságának  ismerete.

3.      A  gyakorlati  készségek  néhány  területe:

·    Különböző szexuálpedagógiai munkaformák és eszközök  kipróbálásának és a helyzethez illő  alkalmazásának  készsége.

·    Olyan  kommunikáció  elsajátítása, amely  bizalmat kelt és védi  az intimitást.

·   Szexuálpedagógiai projektek megtervezésének, megvalósításának és  értékelésének készsége.

·    A  résztvevők  cselekvési  lehetőségeinek  és  korlátainak  kritikai  felmérése.

 A  továbbiakban  ismertetésre kerülő  alapképzést  a  tanfolyam  szervezői hangsúlyozottan nem tartják „receptnek”, vagy éppen bárki számára a legjobbnak, hanem  egyénileg  értékelendőnek, pl. a következő kérdések felvetésével:

 --  Az  itt javasolt módszerek és eszközök közül  melyiket  ismerem és tartom jónak, vagy melyiket  szeretném kipróbálni  és melyiket nem, mert nem biztos, hogy sikerülne?  Helyette mit tudnék  javasolni?  A  téma  megbeszélésekor  mit kellene  jobban  (vagy kevésbé)  hangsúlyozni?  Milyen más szempontot  helyeznék  előtérbe?  stb.  Az ilyen felmerülő kérdéseket természetesen ajánlatos megbeszélni  a  szemináriumokon.

  A  könyv  részletesen ismerteti  az említett, főbb témakörök  szeminárium-szerű feldolgozásának menetét, beleértve  a felhasznált  szakirodalmat,  a  módszereket és eszközöket,  sőt, minden témakör végén a feldolgozás értékelését is.

                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.

 

                 Vanessa  Baird: 

      A  szexuális  sokféleség

                                                                                                      (2003,  HVG  Kiadói  Rt., 170 p.)

    A  "TÉNYEK  --  LÉNYEG"  sorozatnak ez a kötete a fülszöveg szerint  "segít tisztábban látni  a  szexualitás  szivárvány-zászlójának  egyes  színeit.  Összefoglalja  a  leszbikusok,  a  melegek,  a  transz-neműek rejtett  történelmét,  röviden  bemutatja  az  orvostudomány  és  a  pszichológia  álláspontjait  és  eredményeit,  a  vallások,  felekezetek  viszonyát  a  szexuális  sokféleséghez..."  stb. Hozzáfűzi, hogy  az  ismertetett  véleményekkel  nem kell  eleve  egyetérteni,  de  ajánlatos  ismerni  azokat  egy  megalapozottabb  saját  álláspont  kialakítása  érdekében.

 

       A  9  fejezetből  álló könyvhöz  Jeffrey  Weeks,  neves  angol  szexológus, az  egyik  londoni  egyetem szociológia  professzora  írt  Előszót, s  ebben  hangsúlyozza, hogy  minden társadalomnak meg kell  tanulnia  együtt élni  a  szexuális  sokféleséggel, méltányosan visszafogva a szabályozás  és  kontroll  eszközeit,  s  nem  egyszerűen  a  hagyományos,  patriarchális értékek  alapján  ítélni  meg  a  szexuális  viselkedés  különbözőségeit.  A  "normálistól"  eltérő  szexualitásuk miatt kirekesztett  emberek  elkezdtek  küzdeni  emberi jogaikért, s  már  elértek  bizonyos  eredményeket.  Az  iparilag  fejlett országokat  az  1960-as  évek  óta  viszonylagos  tolerancia  jellemzi;  ám  a  világ  más részeire  ez  nem  jellemző.

 

        A  könyv  szerzője  a  New  Internationalist  társszerkesztője,  aki hatalmas  ismeretanyagot  gyűjtött egybe  ehhez  a  kötethez, amelynek  első  fejezetében  "globális  áttekintést"  ad  a  "transzneműek"  világhelyzetéről. A  "transznemű"  a  "transgender"  fordítása, nem azonos a  transszexualitással,  bár  azt  is  ide  sorolják, a  homo-  és  bisszexualitással, a  transzvesztitákkal  és  az  interszexuálisokkal  (hermafroditákkal)  együtt. Az  1960-as és  70-es  évek  "szexuális forradalomnak"  nevezett  liberalizálódási hulláma  után  az 1980-as és  90-es  években  "szexuális  ellenforradalom"  kezdődött, amely ma is  tart,  vagyis  rossz idők  járnak  a "transzneműekre"  még a  nyugati  világban  is.

 

        Az angolszász nyelvterületen napjainkban kibontakozó  "gender  studies", s  ezen belül  különösen  a  "women's  studies" hatása  érezhető  a könyvön, amit részben magyaráz, hogy a szerző is nő , s  a  transz-neműségben  is  a  női  oldal  érdekli   (akárcsak a könyv  fordítóját, Sándor  Beát,  aki a  magyar  leszbikus  mozgalmat  képviseli). Ha  meggondoljuk, hogy  a  szerző  inkább  újságíró,  mint  tudós, s ez a könyv  nem  tudományos,  hanem  ismeretterjesztő  munka, akkor  elismeréssel adózhatunk  a  teljesítményért.

 

        A  könyv  7.  fejezete  a  szexuális  orientáció  "tudományos  magyarázatairól"  szól.   Baird  röviden  összefoglalja  a  hagyományos  orvosi  és  pszichológiai  magyarázatokat, aztán az újabb  biológiai-genetikai   értelmezések  is  sorra  kerülnek, azzal a  megállapítással  együtt, hogy "igazolhatatlanok"  és "kétélű  fegyvert"  jelentenek a  leszbikusok, melegek és  biszexuálisok  számára  "egy  olxan  társadalomban,  amelyben  él  és  virul  a  homofóbia".

 

        Számomra a  "harmadik nemű"-nek nevezett  egyénekről szóló rész  volt  a  legérdekesebb.  Ugyanis  Délamerikában az  "ál-hermafroditizmus"  egy  ritka  formájára bukkantak  a  kutatók. Őket  születésükkor  lánynak  nézték  és  így nevelték. Ám  mivel  genetikailag  fiúk, a  serdülőkort  elérve  fiúkká  válnak:  ekkor  száll  le  a  heréjük  és  megnő  a  csiklónak  vélt  péniszük. Ennek  alapján  a  többségük  kezdi  férfinek  érezni  magát;  de  olyanok  is  vannak  köztük,  akik  nők  akarnak  maradni. S  ez  azt bizonyítja, hogy  mégsem  csak  a  biológiai  tényezők  határozzák  meg  a  szexuális  identitást

                         SzilágyiVilmos  dr.     

   

Sam R. Hamburg

A boldog párkapcsolat titkai

Útikalauz pároknak

2002, Athenaeum,  236 p

A könyv eredetije  2000-ben jelent meg a New York-i  Scribner  Kiadónál.  A szerző pszichiáter,  vagy pszichológus (mert hol így, hol úgy szerepel), s ahogyan a könyv történeteiből kiderül, német eredetű zsidó, családjának több tagját a nácik megölték, ő maga pedig magyar származású lányt vett feleségül.  Mint magánvállalkozó, főleg párkapcsolati problémák kezelésével foglalkozik, s ennek néhány évtizedes tapasztalatait dolgozza fel ebben a könyvben.  A téma szakirodalmát a jelek szerint csak hellyel-közzel ismeri, a fejezetenként kigyűjtött lábjegyzetekben is kevesekre hivatkozik, inkább önmaga próbál elméleti megalapozást adni terápiás módszereinek. A könyv végén megadott „Ajánlott olvasmányok” csak magyarul megjelent könyveket tartalmaz (alig 19 könyvet, véletlenszerű válogatásban, a legjelentősebbek kihagyásával), így nem lehet tudni, ő maga milyen könyveket ajánlott.

A könyv első része hat, a második rész nyolc fejezetből áll. Koncepciójának lényege, hogy egy házasság akkor boldog, ha a társak  összeillenek, éspedig a gyakorlati, a szexuális és a közös hullámhossz  dimenziójában.  Különösen az utóbbit tartja fontosnak, bár meghatározni nem tudja. A szerelmet magánügynek, a házasságot közügynek tartja.  A házasságtípusokat úgy kategorizálja, hogy vannak „nulladimenziós”, „egydimenziós” és „kétdimenziós”  házasságok  (persze a legjobb a „három-dimenziós”  lenne).. Egy másik tipológiája három  „házasságmintát”  sorol fel:   a  hagyományos, az egyenrangú és a modern  házasságokat. Ebben az a furcsa, hogy a „modern”  házasságokat lényegében a hagyományos és az egyenrangú házasságok keverékének tartja („félúton helyezkedik el” köztük), vagyis egyfajta kompromisszumnak, ami valójában inkább visszalépés az egyenrangú kapcsolathoz képest. Az egyenrangú házasságnak ugyanis szerinte nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak, pl „a nemek szerepének bizonytalansága miatti zavar és káosz”. (123.old.)  Vagyis  a szerző csak a hagyományos nemi szerepeket tartja biztosnak és rendezettnek. Álláspontja így retrográdnak tűnik.

A  „gyakorlati dimenzió”  feladatait öt csoportba sorolja:  pénzkeresés, pénzköltés, a háztartás fenntartása, a szabadidő eltöltése és a családi kapcsolatok.  Ezekkel kapcsolatban praktikus tanácsokat ad ;  elemzi például  a pénzköltés rangsorát, stílusát, a takarékoskodás jellegét, az adósság-  és kockázattűrést. Érdekes, amit a „lojalitás-szabályról”  ír:  helyesen hangsúlyozza, hogy ezt  elsősorban  nem az eredeti, szülői család felé, hanem a házassággal létrehozott párkapcsolat és család felé kell alkalmazni.

A „szexuális dimenzió”  terén viszont ismét csak hagyományos álláspontra helyezkedik:  a monogámiát azonosítja a szexuális kizárólagossággal, a többirányú szexuális érdeklődés  elfojtásával. A szexuális összhang három kritériuma:  a „fesztelenség”, a hasonló színtű szexuális igények  és szeretkezési stílusok. A szexuális érdeklődés, vagyis az igényszint szerinte „részben öröklött tulajdonság”, hasonlóan a különböző testi jellegzetességekhez.  Ennél vitathatóbb, hogy a külső megjelenés, a sex appeal döntőnek tartott szerepét azzal indokolja, hogy „állatok vagyunk”,, így az erotikus vonzódás azonos a fizikai vonzódással., s csak ebből származhat „szexuális szenvedély”. (Az érzelem ugyanis  nem elég.)  Hamburg úgy képzeli, hogy a házasságkötés előtt szexuális tapasztalatokat kell gyüjteni  („megfelelő számú, különböző partnerrel”), a házasságban azonban már csak a házastárs lehet szexuális partner. Igaz ugyan, hogy a házasságban „a szexuális élet színvonala hanyatlani kezd”, de elérhető, hogy az átmeneti visszaesések után  „a párok visszazökkennek a megszokott kerékvágásba.” (174. old.)

A kérdés csupán az:  mit tud javasolni ennek érdekében?  A szerző szerint  „a szex mindenki számára kényes beszédtéma”. Ami ugyan túlzás, bár tény, hogy sokak számára még mindig az. Hamburg egyrészt a szexualitásról szóló könyvek együttes, hangos olvasását, másrészt a nemi kapcsolat problémáinak részletes megbeszélését javasolja  (hozzátéve, hogy tudja, milyen nehéz végigvinni ezt a beszélgetést). Tanácsai tehát nem sokat érnek. Házassági tanácsadás, vagy szexuálterápia igénybevételére azonban nem utal. Végeredményben a „szexuális dimenzióval” nem tud érdemben foglalkozni.

Számára azonban ennél sokkal fontosabb a „közös hullámhossz dimenzió”, amely „kulcsfontosságú az érzelmileg intim házassághoz” (179.old.).  Ennek fő kritériuma szerinte, hogy  akkor is a legjobb barátok közé tartozna-e a kiválasztott házastárs, ha azonos nemű lenne. A lényeg, hogy bármit meg tudunk vele beszélni, megért és megerősít bennünket. Vagyis hasonló a szemlélete, értékrendszere, Hamburg szerint a „szubjektiv valósága”.-- így minden lényeges kérdésben egyetért velünk.  Ez a világnézeti (vallási) elvekre is érvényes  (bár Hamburg itt is lehetségesnek tartja a kompromisszumot).  Mindenesetre egyetérthetünk vele abban, hogy a házasság sikerének egyik , vagy talán legfőbb kritériuma, hogy „értékrendjük és törekvéseik megegyezzenek”. (196. old.)  Az ennek megítélésére javasolt  „érzelmi iránytű” gyakorlat azonban, amelyben az összetett tenyerek jelképezik a partnereket, s a tenyerek intuitiv alapon történő elfordításának szöge fejezi ki a „közös hullámhossz” meglétének mértékét,  teljesen irracionálisnak és tudománytalannak tűnik; legfeljebb arra jó, hogy megbeszéljék, melyikük és miért  érzi így.

Szakmailag tehát megkérdőjelezhető a könyv  tudományos megalapozottsága;  sok benne a közhely és a leegyszerűsítés, a konzervativ szemlélet;  ismertetett példái pedig többnyire nagyon amerikai jellegűek, ami egyébként érthető, hiszen amerikai átlagembereknek írta.  Számunkra valószínűleg lehetett volna jobbat is találni. Emellett tény, hogy – éppen történetei miatt – nagyon olvasmányos és közvetlen modorú.

                                                                                                                                                       Szilágyi Vilmos  dr.

 

Gaby  Hauptmann

                                      Impotens  férfit  keresek – tartós kapcsolatra

                         (Athenaeum, 2005,  349 p., 2490.- Ft)

A viszonylag fiatal  német szerzőnő (eredetileg újságíró)  kitűnő ötlete volt, hogy a nyugati, értelmiségi nők közül a 30-40 éves  szingli vállalkozók életét és értékrendjét , gondolkozásmódját  egy ilyen kalandos, partnerkereső  újsághirdetés-sztorival mutassa be. Szinte semmi sem alkalmasabb  a figyelem és az érdeklődés felkeltésére, mint a könyv helyzetkomikumot tükröző címe, hiszen ezen mindenki nevetni kezd – vagy megrőkönyödik, mert nem érti, vagy bolondságnak tartja. De különösen felfigyelnek rá azok a nők, akiknek már elegük van a kanos, tolakodó férfiakból, és persze azok a férfiak is, akiknek szexuális önbizalma és teljesítőképessége  megingott, s ezért nem nagyon mernek erotikusan közeledni a nekik tetsző nőkhöz. Ugyanis felébred bennük a remény, hogy vannak ilyen nők, akiknél nem kell szégyent vallaniuk, s akik épp ezért segítséget nyújthatnak nekik elveszett önbizalmuk  és potenciájuk visszaszerzésében.

 Másrészt viszont a potens férfiak is felfigyelnek egy ilyen nőre, akinek nyilván sok csalódásban volt része, s ezért már ott tart, hogy akár lemondana egy  igazi férfiről;  tehát vigasztalásra van szüksége, s ha megkapja, akkor már a szexet is igényelni és élvezni tudja. (Hacsak nem abszolút frigid nőről van szó.)

 Mindez érdekes kalandokra ad lehetőséget, s ezeket a szerző ügyesen ki is használja. Főhőse  35 éves szingli vállalkozó, akit csinossága és sikeressége miatt ostromolnak a férfiak, s aki jónéhány kaland után  kicsit megcsömörlik az állandó szextől  és némi nyugalomra vágyik. Ezért szakít pillanatnyi partnerével,  s feladja az említett hirdetést. Az erre érkezett válaszok alapján megkezdődnek a randevúk.  A jelentkezők közül több, impotens férfi is megtetszik neki, de különösen az egyikkel érzi jól magát, ezért hamarosan sajnálni kezdi, hogy az illető impotens, s ennek megfelelően igen visszafogottan viselkedik az ágyban: nem enged a nemi szervéhez nyúlni, sőt, rejti azt, bár ugyanakkor kézzel és szájjal többszörösen kielégíti a  nőt.

 Lehet, hogy – a költészet kedvelése, az udvarlás és kényeztetés mellett -- éppen ez tetszik benne legjobban a szingli hölgynek, mert korábbi partnerei nagyon „koitusz-centrikusak”  voltak (s nyilván túl gyorsak is), holott a nőket inkább a manuális vagy orális ingerlés segíti orgazmushoz (még akkor is, ha az aktust anélkül is élvezik, hogy nem nyújt igazi kielégülést).

 A kölcsönös szerelem hatására  a főhös – más partnerekkel kapcsolatos kalandjai mellett --  mindent elkövet, hogy  az így megtalált partnere  impotenciájának okát  tisztázza  és lehetőleg megszűntesse. Segítséget kér nemcsak a barátnőjétől, hanem egy pszichiáternőtől és egy természetgyógyásztól is.  A gyógyfüvek és egyéb afrodiziákumok  ugyan nem hatnak, de a pszichiáternő, aki régebbről ismerte, kideríti, hogy egyáltalán nem impotens, ezt csak megjátszotta, mert nem merte bevallani.  Ezzel kész a happy end. Azt persze már nem tudjuk meg, hogy ez az új kapcsolat beválik-e hosszabb távon is, lesz-e belőle házasság és család, vagy csupán a szingli létnek egy kellemes színfoltja marad.

 A történet egyik tanulsága, hogy  a túl sok és egyhangú szextől meg lehet csömörleni, különösen, ha a kapcsolatnak alig van másféle tartalma. A másik, hogy egy tartalmas, szerelmi kapcsolat esetén a nők is kívánják és élvezik a szexet.  Mindkettő közhely ugyan, de egy kalandos, humoros történetben élvezhető.

                                                                                                                                          Szilágyi Vilmos  dr.

 

 Dr. Grád  András

         Félrelépők  kézikönyve

            2002, Strasbourg Bt., 200 p.

A  Sajdik Ferenc karikatúrái által illusztrált könyv alcíme:  „hogyan, hogyan ne, miért, miért ne – (elmélet és gyakorlat).  A jogász szerző, aki utólag a pszichológia szakot is elvégezte, válóperes bírói gyakorlatának hatására kezdett érdeklődni a félrelépések, mint a házasságbomlások egyik fő tényezője iránt, s az összegyűjtött tapasztalati anyagot pszichológiai szempontok szerint igyekezett értelmezni. 

A könyv  tíz fejezete három részre tagozódik.  Az első rész  (A  félrelépésekhez vezető út)  a párkapcsolatok általános és speciális problémáit tekinti át, főleg az összeillés szempontjából.  A második rész  (Félrelépések, veszélyek, védekezések)  négy fejezete a pénzért létesített, az alkalmi, rövid távú, valamint a szerelmi és hosszabb távú kapcsolatok elemzése után a „lebukáshoz vezető hibákat és lehetséges elkerülésüket” mutatja be.  Végül a harmadik rész  (Kockázatok és mellékhatások)  fejezetei a házassági bontóperekkel, a gyermekelhelyezéssel és a vagyoni kérdések lehetséges megoldásaival  jogászi szempontból foglalkoznak.

 A  szerző többször hangsúlyozza, hogy sem rábeszélni, sem lebeszélni nem akar senkit a félrelépésekre, mert ezt szerinte mindenkinek egyedül kell eldöntenie;  ő csupán azzal könnyítheti meg a döntést, hogy bírói gyakorlata és pszichológiai ismeretei alapján praktikus információkat nyújt erről a jelenségről.  A szakértői semlegességnek ez a szándéka leginkább a könyv első és harmadik részében érvényesül.  A  második, legbőségesebb rész mondanivalója viszont – a köny címével összhangban – a félrelépésekkel kapcsolatos veszélyeknek és a veszélyek kivédésének  részletezése révén valójában azt sugallja:  Nem baj, ha félreléptek, de legyetek óvatosabbak, ügyeljetek jobban, hogy ki ne derüljön!.. 

A könyv  epilógusában  hangsúlyozza:  nincsenek olyan illúziói, hogy az általa leírtak örök érvényűek volnának;  de megnyugtatja az a tudat, hogy „bárhogyan alakuljon is a jövő,  maga a jelenség, amelyről a könyv szól, minden bizonnyal örök.”

„Félrelépések”  tehát mindig voltak és mindig lesznek?  Miért olyan biztos ebben a szerző? Hiszen pontosan tudja, hogy a társadalmak élete és jelenségei  állandóan változnak, s még a tartósnak tűnő jelenségeket is felválthatják újabbak. Hiszen ő maga is írja, hogy a néhány évszázaddal korábban érvényes megállapítások ma már gyakran  „inkább csak megmosolyogtatónak tűnnek”. Miért lenne elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb  (mondjuk 100 év múlva)  a „félrelépések” is megmosolyogtató téma lesz?

A könyv bevezetőjében Grád András elismeri, hogy „a félrelépés enyhén szólva nem tudományos precizitású fogalom”. Saját meghatározása szerint  „más személlyel létesített nemi és/vagy szerelmi kapcsolat, amelyik mellett másik, párhuzamos kapcsolatot is fenntart az illető.” (7. old.)  S megállapítja, hogy „a külső kapcsolatok félrelépés által keletkezett partnerkapcsolatok” – vagyis feltételezi, hogy külső (extramaritális, vagyis házasságon kívüli) kapcsolatok csak „félrelépés” útján keletkezhetnek.  A „félre”-lépés itt a  devianciát szimbolizálja, vagyis a normálistól való eltérést, méghozzá nem nyiltan, hanem titokban, „megcsalás” gyanánt.  A fogalom használata tehát eleve erkölcsi elítélést jelent, összhangban a konzervativ, valláserkölcsi szemlélettel. 

A szerző azonban nem ítéli el, hanem semlegesen szemléli a félrelépéseket, mint „örök” vagyis elkerülhetetlen jelenségeket, amelyek sok bajt okoznak ugyan, ha lebukáshoz vezetnek; ám  ennek veszélye elkerülhető, ha a félrelépők ügyesebbek, óvatosabbak – s ehhez ad igen praktikus tanácsokat a szerző.  Vagyis akarva-akaratlanul  a látszat megőrzésére törekszik, a patriarchális szemléletet talaján áll, bár azt annyiban „modernizálja”, hogy a férfiak mellett a nőknek is jogot ad a félrelépésekhez;  hozzátéve, hogy nekik nehezebb ezt titkolni, mert többnyire érzelmi alapon létesítenek szexuális kapcsolatot, s kötődésük folytán nehezebben bírják a párhuzamosságot. (Vagyis jobb, ha ők nem lépnek félre?)

A könyv azért problematikus, mert Grád András nem lát túl a pillanatnyi helyzeten, a  szerelmi és szexuális kapcsolatok itt és most  szokásos alakulásán,  s ezt a helyzetet felszínesen elemzi, nem történelmileg közelíti meg. Ebből következően a „jelenség” alakulásáról sincs koncepciója. Megemlíti ugyan, hogy egyes, „intellektuálisan érettebb” párok képesek a megbocsátásra,  de  a nyitott kapcsolatok lehetősége fel sem merül.  S az sem, hogyan lehetne a párokat érettebbé tenni egymás szabadságának és egyéni igényei kielégítésének biztosítása érdekében.  Lehet, hogy a szerző nem hisz a felnőttek nevelhetőségében  (mondván, hogy a társadalmat több évtizedes "neveléssel"  sem sikerült jobbá tenni).  Elismeri azonban, hogy a mai közgondolkozás sok tekintetben más, mint a tegnapi -- amiből következően a holnapi is más lesz.  A  fiatalok kétségkívül sokkal fogékonyabbak a nevelésre, mint a felnőttek,  tehát elsősorban őket kellene a nyitott párkapcsolatra nevelni.

                                                                                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

 

Egy újabb szex-képeskönyv

2006,  Athenaeum,  256 old. 

Magyarul is megjelent   Bastyra, J.:  Sex. The ultimate lover’s guide  (2003, London, Lorenz Books,  256 p.) című könyve. Az eredetileg korábban, más címe(ke)n kiadott, nagy alakú, keménytáblás könyv  szerzőnője nem  szakembere a szexnek, sokféle, divatos témával (szakácskönyvek stb.) foglalkozik. Ennek a könyvnek is több (rejtett)  társszerzője van, sőt, az egyik angol szexológiai társaság  (British  Association of Sexual and Relationship Therapy) vezetőjével (Marj Thobum) is konzultált, bár nem hiszem, hogy az illető jóváhagyta volna a szöveget, mert szexológiai szempontból több kérdéses megállapítás maradt benne.  A könyvnek legalább a fele színes fotókból áll, amelyek többnyire a szeretkezés különféle formáit ábrázolják.

        A szerző  célja részben ismeretterjesztő jellegű; ez azonban kissé háttérbe szorul  a pornográf hatáskeltés és a szex nyugaton divatos formáinak megkedveltetése mellett.  Nyilvánvalónak tűnik, hogy a polgári középosztálynak íródott, átvéve annak szemléletét, feltétel-rendszerét és egzotikus szex-trükkök iránti igényét.  Valószínűleg helytálló az angol Kiadó feltételezése, hogy ilyen képeskönyvre máshol is van igény;  terjesztését ezért minden földrészen megszervezték.  Ugyanakkor nem meglepő, hogy tele van felszines, közhelyszerú frázisokkal  és hajlamosságot mutat a misztifikálásra is. Ez utóbbi egyébként a legproblematikusabb része a könyvnek, különösen a tantrikus szex és a Káma Szútra + Manangaranga részletes ismertetése.  Kétségtelen, hogy ma divatosak nyugaton  az ősi, keleti „szexuális kultúra”  előírásai, de ezeket rövidebben és több kritikával is el lehetett volna intézni. Alexis Carrel hasonló témájú és profilú képeskönyvei szerintem sikeresebben voltak  (s kisebb terjedelmük folytán jóval olcsóbbak is).

       A könyv az alábbi fejezeteket tartalmazza

  Előszó  (Ed Straw, a Relate alelnöke)

  Bevezetés  (Judy Bastyra)

  Vonzalom  //  Test  //  Csábítás  //  Orgazmus  //  Közösülés  //  X-faktorok  //  Erotika  //

Felfrissítés  //  Isteni szex  //  Szerelmi ételek  //  Évszakok  //  Szexuális egészség

Ezenkívül a könyv végén  Glosszáriumot, Bibliográfiát, Hasznos címeket  és Indexet olvashatunk.

       Az Athenaeum Könyvkiadó által készíttetett  magyar fordítás  szakmai szempontból tűrhetőnek mondható, bár mindenképpen célszerűbb lett volna, ha szakember fordítja, hiszen a szexológiailag laikus fordító  sok szakmai kérdéssel nem nagyon tudott mit kezdeni. Ez rontotta volna  a könyv amúgy is viszonylag gyenge ismeretterjesztő értékét, ám a szakmai lektor kontrollja ezt szerencsére valamennyire ellensúlyozni tudta.

       Mindenesetre jobb lett volna, ha a magyar kiadó  a könyvet nem változatlanul, hanem módosításokkal  (szelektive és rövidítve)  veszi át.

                                      Szilágyi Vilmos  dr.

 

Lukács  Dénes:

Nőiség, szexualitás,  freudizmus

(2004, Animula, 172 p.)

A  freudizmus továbbélésének jellemző megnyilvánulása ez a könyv, amelynek pszichológus szerzője lehetetlen feladatra vállalkozott, hiszen – ahogyan az Előszóban maga Buda Béla is megállapítja – „a szexualitással kapcsolatban a pszichoanalitikus elméletalkotás egy sor zsákutcába torkollt…  A fő dilemma a nő szexualitása maradt.”  Freud ugyanis képtelen volt túllépni a 20. század kezdetének patriarchális emberképén (Buda szerint is).

Ezért joggal merül fel a kérdés, hogy mi értelme van egy korszerűtlen, elavult elméleti próbálkozás felelevenítésének és a figyelem előterébe állításának?

Indoklásul ugyan megemlíthető, hogy a freudizmus nagy hatást gyakorolt a közgondolkozásra hazánkban is, tehát érdemes kimutatni,  miért és hogyan került zsákutcába a pszichoanalitikus szexuálteória.  Lukács azonban nem erre vállalkozott, hanem Freudhoz „hűen és elkötelezetten”  megpróbálja menteni, ami  (szerinte)  menthető, s igyekszik befoltozni a képviselt elmélet hézagait.  Természetesen ez csak igen mérsékelten sikerülhetett neki, bár megpróbál egyes (a pszichoanalizishez többnyire közel álló)  szerzők  kritikai megjegyzésére is támaszkodni.

Igy például mindjárt a Bevezetésben idézi  Ch. Oliviert (1987), aki szerint „Freudnak a gyermeki szexualitásról írott tanulmánya a bizonytalanságok és valószínűtlenségek gyűjteménye.  Ezek közül a két legszembetűnőbb állítás a péniszirígység,  valamint a klitoriszról való lemondás.”  Freud ugyan nem  „mondott le”  a klitoriszról, csupán infantilisnek tartotta, ha egy nő csak a csikló ingerlésével tud orgazmushoz jutni.  (Ezen az előítéleten a szexológia már Freud korában túljutott.)  Hivatkozik Rohde-Dachserre  (1989)  is,  aki szerint  Freud a nőket  „csökevényes férfinek”, mazochisztikusan tökéletlen, narcisztikus személyiségeknek,  frigideknek és a férfiakra irígyeknek tartotta.

Lukács ezzel szemben úgy véli, hogy a nők egyszerűen elfogadják alárendelt helyzetüket, kvázi „azonosulnak az agresszorral”, mert a férfiaktól  védelmet és biztonságot várnak.  (Ez persze a patriarchális szemlélet prototipusa.)

Freud csak a vaginális orgazmusra állandóan képes nőket  gondolta érett személyiségűeknek pszichoszexuálisan – vagyis a nők túlnyomó többségét nem tartotta érettnek.  Lukács ezt úgy próbálja „továbbfejleszteni”, hogy jellemzően az „élettani oldal felől közelítve”  hangsúlyozza, hogy  „a nő szexualitása a szaporodás szolgálatában áll”;  így aztán  „honnan tudhatna egy férfi bármit is a női szexualitásról?” (12. old.)

A  férfi szexualitása ugyanis Lukács szerint  „primitiv”  és fixálódott.  A nő szexualitása viszont  „folyamatosan alakul”,  amennyiben menstruációs ciklusa és a szülés is radikálisan befolyásolja azt.   Azonkívül a férfi  „saját szexualitásának primitivségéből adódóan nem is gondol arra, hogy létezhet másféle szexualitás is.” (u.ott)  A nő pedig rendszerint azt hiszi, hogy vele van valami baj, de nem meri ezt szóvá tenni,  így továbbra sem tudja élvezni az együttlétet. A kölcsönös alkalmazkodás hiánya pedig előbb-utóbb konfliktusokhoz vezet.

Lukácsnak ezek a hipotetikus féligazságai valójában a freudi ösztönelméleten alapulnak.  Szerinte ugyan az ösztönös viselkedés  „folyamatosan változik”  (de akkor mitől ösztönös? – kérdezhetnénk),  mert a nevelés „körülbástyázza”,  vagyis korlátok közé szorítja a tiltások seregével, sőt, igyekszik megutáltatni vagy tabuvá tenni a szexet, s ezzel súlyos gátlásokat hoz létre. 

Úgy tűnik, hogy a szerző csak ilyen nevelést ismer, s ezt – ugyanúgy mint a szexuális viselkedés ösztönösségét – törvényszerűnek tartja.  Mintha nem is hallott volna a szexológiáról és az átfogó, progressziv szexuális nevelésről.  Megemlíti ugyan, hogy létezik egy  „szexuálpszichológia”  nevű, önálló tudomány;  de minthogy ezt nem ismeri, szerinte  „hiányzik a női szexualitás minden szempontból kielégítő elméleti konstrukciója.” (14. old.)  Ezért  „megkerülhetetlennek”  tartja a  pszichoanalizist mint „leginkább elfogadott”  elméletet a témával kapcsolatban. Épp ezért ebből indul ki;  de azért ígéri, hogy bemutatja a  társtudományok  véleményét is a női szexualitás  freudi elméletéről.

Az említett „társtudományok” között azonban  furcsa módon éppen a szexológia  tudományai nem szerepelnek. Lukács szerint ugyanis a  szexualitásnak  „máig nem jött létre egy átfogó, integrált tudományos elmélete”  (16. old.). Megemlít ugyan néhány régi és újabb tudományos művet  Krafft-Ebingtől  Mastersig és Johnsonig,  de érdemben nem foglalkozik velük.  Magyar vonatkozásban pedig jóformán csak Buda Bélának néhány megfogalmazását próbálja elméletileg összeegyeztetni a freudi teóriával.

Ez olyan jellegzetes  torzításokat eredményez, mint pl.  az az állítása, hogy  „a  klitorális ingerlést a mai szexuálpszichológia is lényegesnek tartja,  de szerepét csupán az izgalmi fázis előkészítésében, az előjáték kapcsán tartja  fontosnak.” (18. old.)  Ebből nyilvánvalóan kiderül, hogy  Lukácsnak fogalma sincs a mai szexuálpszichológiáról.  Szemlélete legalább fél évszázados késésben van a korszerű tudományos álláspontokhoz képest,  ezért nem érdemes vele részletesebben foglalkozni.

                                                                                                                                          Szilágyi Vilmos  dr.

 

Polcz  Alaine:  Egész  lényeddel

(2006, Jelenkor K., 177 p.)

A neves pszichológusnő talán utolsó könyve, amelyben viszonyát elemzi férjéhez, Mészöly Miklóshoz, akit „egész lényével”  szeretett,  bár – mint kiderül – ambivalensen, ugyanis nem egészen illettek egymáshoz.  Több vonatkozásban más volt az értékrendjük;  Miklós ateista volt,  Alaine vallásos, misztikumra hajlamos.  Miklósnak jó néhány szerelme, külső kapcsolata volt együttélésük évtizedei alatt.  Alaine az abszolút hűség mártir-szerepében ezt elfogadta, mint hagyományos, asszonyi sorsot, s munkába menekült, „a szenvedések csak erősítenek”  jelszavával.

Talán azért érte meg neki, mert így ő is szabad volt, s Miklós irodalmi tekintélye és kapcsolatai az ő karrierjét is megkönnyítették;  hatására könnyen belejött a szakmai és irodalmi alkotó munkába.  Egymás után írt könyveivel egyrészt bizonyítani akarta, hogy méltó  szellemi társa Miklósnak,  másrészt  (tudattalanul?)  vetélkedett is vele,  s férje öregedése és betegsége során fokozatosan domináns pozicióba jutott kapcsolatukban.

„Gyászmunkájának”  érdekes vonása annak a kételynek  (majdnem bűntudatnak)  a feldolgozási kísérlete, hogy helyes volt-e  menthetetlen, áttételes rákos  társa életét  egyfajta túlgondozással  meghosszabbítani, s csak a legutolsó napon fellépni a kezelés megszakítása érdekében.  Ennek háttere valószínűleg a túl erős kötődés és a leválási képtelenség,  amit aztán a hamvasztáson való részvétellel, a hamvak különleges eltemetésével illetve három helyen történő elszórásával, egyedi sírkőállítással,  kultusz-teremtéssel, szorgos naplóírással és meditációval  próbált  enyhíteni.

Mindezzel persze azt is demonstrálja, hogy a szertartások nagyon megkönnyítik a gyászmunkát, különösen, ha  transzcendencia-hit is társul hozzájuk.

Nem könnyű  eldönteni, hogy kapcsolatuk nyitott vagy zárt házasság volt-e.  Valójában egyik sem volt egészen, bár mindkettőre hasonlított (eltérő szempontokból), s talán közelebb állt a nyitotthoz.  Hiszen Miklós „félrelépései”  nem titokban történtek,  Alaine mindig tudott róluk, s  „jóváhagyta”  – bár nem tudni, megbeszélték-e azokat.  S annak sincs nyoma, hogy intim kapcsolatuk  (a szexet is beleértve)  az egyoldalú külső kapcsolatok során is változatlan maradt volna.  Egy megjegyzés azt mutatja, hogy Alaine ilyenkor  félreállt, „átengedte a terepet”, s csak a külső kapcsolat befejeztével tért vissza.

Érdekes, hogy  Alaine, aki 1949-ben (2-3 év alatt) szerzett pszichológus-tanári diplomát, egyéb vonatkozású, őszinte vallomásai ellenére  semmit nem ír  szexuális kapcsolatáról Miklóssal, s azt sem elemzi érdemben, hogy miért volt szüksége Miklósnak újabb szexuális kapcsolatokra.  Igy csak feltételezhetjük, hogy  együttélésük első évei során szexuális kapcsolatuk gyakorlatilag elsorvadt, s Alaine e téren passzív maradt, ami érthetően hiányérzetet és feszültséget keltett Miklósban.  Személyiségfejlődésük útja tehát fokozatosan kettévált, ám ugyanakkor megmaradt – Alainenél erősebben – egy családias kötődés.

Mindkét fél hiányérzetét az is növelhette, hogy Alaine meddő maradt,  így nem lehetett közös gyermekük.  Ezt a hiányt Alaine egyrészt kis állatok  (főleg macskák)  gondozásával  igyekezett  pótolni, másrészt pedig a betegek  (főleg beteg gyermekek)  gondozásával.  Miklós  számára ez az út nem volt járható;  ez is elidegenítőleg hatott  rájuk.

Lehet, hogy jobban jártak volna mindketten, ha időben elválnak?

Ez a feltételezés azért valószínűtlen, mert Miklós  gyakori próbálkozásai  ellenére nem talált hozzáillőbb partnert,  Alaine pedig  erős kötődése folytán nem tudott  (és nem is akart) leválni  Miklósról. Öt évtizedes együttélésük tehát tipikus példája a 20. századi, polgári  házasságnak.

                                                                                                                                            Szilágyi Vilmos  dr.

 

Nortbert  Kluge

Sexualanthropologie

2006, Frankfurt/M., P. Lang V., 376 old.

Az emberi nemiséget már jó néhány szaktudomány vette szemügyre a saját szempontjai alapján. Az embertanon belül viszont inkább csak a kulturantropológia foglalkozott a szexuális kultúra bizonyos sajátosságaival, de átfogó  szexuális antropológia,  amely az embert a szexualitás szempontjából  sokoldalúan vizsgálná, még nem alakult ki.  Alapjai természetesen már megtalálhatók voltak egyes  természet-.  és társadalomtudományokban, de egységes és lényegre törő bemutatására  Norbert Kluge,  a szexuálpedagógia német professzora az elsők között vállalkozott  (életművének betetőzéseként, lévén „emeritus”).

Könyve a  „Szexológiai és szexuálpedagógiai tanulmányok”  című  német könyvsorozat  18. köteteként jelent meg.  Ez a sorozat az intézményes nevelés számára rendkívül fontos könyveket tartalmaz, éspedig jóval bővebben, mint  a  2004-ben indult, hasonló jellegű,  magyar sorozat, „A  szexuális egészségvédelem  szakkönyvei”  eddig megjelent kötetei, amelyekhez egyébként  Kluge professzor egy másik könyvének  magyar kiadása is csatlakozott, „A  gyermeki  lét  antropológiája”  (2004,  Animula)  címmel.  Ez a könyv tulajdonképpen a most megjelent  „Sexualanthropologie”  közvetlen előzményének tekinthető, hiszen a „gyermeki lét”  egyrészt az emberré válást és az emberiség gyermekkorát,  másrészt a gyermekek egyedfejlődésének  változó feltételeit jelentette,  s az új könyv is  jórészt hasonló gondolatmenetet követ,

 A könyvben kifejtett ismeretanyag  szerkezetileg hét nagyobb fejezetből áll.  Ezek közül az első az alapfogalmakat és kutatási feladatokat határozza meg;  a második az emberi szexualitás  értelmezésének kulturtörténeti vonatkozásait, a harmadik pedig a három nagy világvallás  (zsidóság, kereszténység és  iszlám)  szexualitással  kapcsolatos állásfoglalásait  mutatja be.  A negyedik  fejezet  a  szexuális egyedfejlődés születés előtti és utáni genetikai, hormonális és szociokulturális meghatározóit vázolja;  az ötödik pedig a meztelenség és a szex ábrázolását a művészettörténet bevonásával,  társadalmi problémaként elemzi.  Az utolsó két fejezet  a  szexualitás  verbalizálásával, szóbeli és írásbeli megjelenésével  és a fiatalok szexuális  viselkedésének alakulásával foglalkozik. Ezt a két utolsó részt – kifejezetten német  vonatkozású adataik miatt – a könyv  magyar kiadása feltehetőleg csak rövidítve, kivonatosan ismertethetné  (bár ezen a téren is sok hasonlóságot találhatunk a német és a magyar fiatalok között).

Véleményem szerint a mű  jelentősége elsősorban a szerző korszerű szemléletéből és hatalmas  ismeretanyagának  áttekinthető rendszerezettségéből  adódik.  Olyan – a könyv alcíme szerint „kulturtörténetileg és empirikusan elemzett”  ismeretek ezek, amelyek pedagógiai szempontból alapvetően fontosak a magyar nevelők számára is.  A történelmi megközelítés különösen a második és harmadik fejezetre jellemző,  amelyekben a szerző nyomon követi a  szexualitás értelmezésének változásait,  a  mítologizáló  „tabusítástól”  a világvallásoknak kizárólag a fajfenntartást  szem előtt tartó  korlátozásain át  a  biztonságos fogamzásgátlás  sokat vitatott elfogadásáig..  A  negyedik fejezetben a szerző  a biológiai nem és a nemi szerep meghatározó tényezőinek ismertetése  mellett a legújabb tudományos adatok alapján az emberi fejlődést összehasonlítja a genetikailag hozzánk legközelebb álló primátákkal, különösen a „bonobo”-nak nevezett  törpe csimpánzokkal,  s a meglepő hasonlóságok mellett  alapvető különbségeket  is  kimutat.

A könyv  további részei talán még közvetlenebbül összefüggenek a neveléssel.  Az  5. fejezet témája a  meztelen emberi test és a  szeretkezés  művészi  és/vagy  pornográf  ábrázolásai,  amelyekkel a gyermekek és fiatalok lépten-nyomon  találkoznak, s ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni a nevelésben.  Kluge  művészeti alkotások reprodukcióit  felhasználva kimutatja, hogy egy-egy adott korszakban és társadalomban mennyit volt szabad  megmutatni a művészeknek a nemiségből  (pl. a  bibliai  Ádám és Éva  ábrázolása terén stb.).  Egyértelműen megkülönbözteti a  szexualitást  vulgárisan  és csak  izgalomkeltési céllal  bemutató  pornográfiát  a  művészi vagy  ismeretterjesztő  célú  erotográfiától  és az iskolákban is alkalmazható  szemléltetéstől.

Ugyancsak  nevelési  szempontból fontos és érdekes a könyv  6. fejezete,  amely a felnőttek és a fiatalok  „szexuális  szókincsének”  változatait  mutatja be.  A  szerző itt kitér  a tankönyvek és szexuális felvilágosító könyvek  szóhasználatára is,  s kimutatja, hogy  az írott  („hivatalos”)  nyelv különbözése a beszélt nyelvtől, főleg pedig a fiatalok  által használt  nyelvtől  nem mindig szerencsés.

A könyv  utolsó fejezetében a  szerző  négy, alapvető szempontból elemzi a  14-18 éves fiatalok  szexuális magatartását.  Bemutatja  egyrészt az utóbbi évtizedek  ezzel kapcsolatos  felméréseinek  főbb eredményeit,  beleértve a  fogamzásgátlási  ismeretek  és gyakorlat  hiányosságait,  a  tizenéves lányok nem kívánt terhességeit, szüléseit és művi abortuszait.  Másrészt  viszont levonja a szükséges következtetéseket,  a helyzetből adódó  szexuálpolitikai, egészségügyi  és  pedagógiai  intézkedéseket illetően. Ezeket hat pontba foglalja:

1.  A  nemi érés akcelerációja és a nemi élet egyre korábbi megjelenése miatt a családnak, az iskolának és a tanácsadó intézményeknek sokkal korábban kellene elkezdeni a gyermekek szexuális nevelését.

2.  A  családnak nagyobb segítséget kellene adni a szexuális neveléshez, hogy az anya mellett az apa is nagyobb mértékben és hatékonyabban tudja ellátni ezt a fontos nevelési feladatot.

3.  Az általános és középiskolák tanterveit és nevelési terveit  felül kellene vizsgálni és az időbeni, széles körű szexuális nevelés érdekében át kellene dolgozni, a pedagógusokat pedig felkészíteni erre a nevelő munkára.

4.  Az általános iskola felső tagozatának osztályaiban  minimális programként  többször és egyre elmélyültebben kellene megvitatni a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek témakörét, hogy a két, legnagyobb veszély elhárítható legyen.

5.  Az iskolával párhuzamosan az ifjúsági szervezeteknek és a tanácsadó intézményeknek is többet és alaposabban kellene foglalkozniuk az egyének és a közösség szexuális problémáival.. Ugyanez vonatkozik a médiára is.

6.  A nőgyógyász, az urológus-andrológus, valamint a gyermekgyógyász  szakorvosok és a családorvosok gyakrabban és felkészültebben foglalkozzanak a fiatalok és a felnőttek szexuális problémáival, s intenzívebben működjenek együtt a pedagógusokkal.

S  minthogy a  hazai helyzet  hasonló  (vagy  még rosszabb!),  a szerző által ajánlott intézkedések  nálunk szintén  sürgetően  aktuálisak.  Ezek megvalósulását  Kluge  professzor könyvének  magyar  kiadása is  nagy  valószínűséggel  elősegíthetné.

                                                                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

 

M. Chia – D.G. Abrams:

A  multiorgazmusos férfi

2001, Lunarimpex K., 236 old.

 

A  Magyar Szexológiai Szemle  2001/2-3. számában megjelent ismertetés szerint  "kissé gyanakodva vettem kezembe ezt a könyvet, mert a távolkeleti, „ősi szexuális kultúra”  címén már olyan sok bóvli látott nálunk napvilágot, hogy ezek újabb változatától tartottam.  Furcsa volt, hogy az egyik szerző kínai, a másik amerikai.  A fülszöveg szerint az előbbi  „a  taoista szerelmi gyakorlatok vezető oktatója Nyugaton”,  az utóbbi pedig  „író, szerkesztő”.  Ugyancsak a fülszöveg közöl néhány véleményt az eredetileg 1996-ban angolul kiadott könyvről. Ezek közül az egyiket  Beverly  Whipple, a  „G.pont”  társszerzője, a Szexologiai Világszövetség tudományos bizottságának elnöke írta, aki dícsérőleg nyilatkozik a könyvről.

De hát mitől olyan jó – ha valóban jó – ez a 9 fejezetből álló könyv?

Már az első átlapozáskor  feltűnik, hogy sok mindenben hasonlít  Alan & Donna  Brauer  „ESZO”-jához, vagyis az Elnyújtott Szexuális Orgazmus  elméletéhez és gyakorlatához, amely magyarul is több kiadást megért.  Nekik köszönetet is mondanak a szerzők, s rajtuk kívül többek közt  A.C. Kinsey-nek,  W. Masters és V. Johnson-nak,  Zilbergeld-nek és más, neves szexológusoknak.  Közülük többekre rendszeresen hivatkoznak is, tehát ismerik és felhasználják műveiket.  S  ez már bíztató  (ha nem is jelent garanciát a  tao és a modern szexológia  „össze-házasításának”  sikerére).

Mindenesetre a szerzők nem ígérnek gyors és csodás változásokat.  Sőt, hangsúlyozzák, hogy a nemi élet átformálásához vagy továbbfejlesztéséhez  „erőteljes és rendszeres gyakorlatokra van szükség”.  A Bevezetés szerint a könyv megmutatja, hogyan választhatja szét a férfi az orgazmust  és a  magömlést.  Ez ugyan látszólag ellentmond  az eredeti, biológiai célnak, ám az embernél lehetséges,  minthogy a szexualitásnak a  reprodukció, a gyermeknemzés mellett egyéb, fontos funkciói is vannak. 

 Azt eddig is tudtuk, hogy  az orgazmus és a magömlés két különböző dolog. A kettő mégis gyakorlatilag elválaszthatatlannak tűnt, az utánuk következő, ún. „ingerelhetetlen” szakasszal együtt.  Brauerék  ESZO-elméletét is hajlamosak voltunk  úgy értékelni, hogy nyilván az orgazmus előtti leállásokról van szó, amelyekkel a szeretkezés meghosszabbítható, de nem maga az orgazmus  hosszabbodik vagy  többszöröződik.  A többszörös orgazmus pedig fiatal férfiaknál azt jelentheti, hogy  a magömléses orgazmus után  5-10 perccel képesek újabb erekcióra és  orgazmusra, s ez órákon belül többször is előfordulhat.

A  „multiorgazmus”  esetében azonban egészen másról van szó  (bár valószínűleg  Brauerék is másként értették).  A szerzők szerint két amerikai szexológus,  Hartman  és  Fithian  a  80-as években kísérletileg megállapította, hogy az általuk vizsgált férfiak  12%-a  multiorgazmusos, s orgazmusaik  (esetleg az utolsó kivételével)  magömlés nélküliek.  Ha pedig ez lehetséges, akkor nincs akadálya annak, hogy ezt minden egészséges férfi megtanulja,  begyakorolja, s ezzel partnerének többszörös orgazmusát is elősegítse.

Tény, hogy a nők képességét a többszörös orgazmusra  szintén csak az utóbbi 50-60  évben ismerték fel  és fogadták el  „normálisnak”.  Ugyancsak  Hartman és Fithian  (1984) szerint  Kinsey – vagyis az 1950-es évek)  óta a többszörös orgazmust átélő amerikai nők számaránya  14%-ról  50%  fölé emelkedett.  Ez ugyan valószínűleg csak kevés számú esetből  általánosítható  (tehát nem reprezentativ)  becslés,  ám a férfiaknál  aligha terjed el  ilyen gyorsan a multiorgazmus képessége.  A  lehetőség azonban fennáll,  s  épp ezt fejti ki  Chia és Abrams  könyve, amelyben – mint hangsúlyozzák – „tudományos vizsgálatokkal is alátámasztott, gyakorlati, taoista technikákat”  kínálnak, s nem valami újabb, misztikus irányzatot. (17. old.)

Ami a könyv szerkezetét illeti, az első fejezetben  felsorolják a férfiak többszörös orgazmusának  keleti és nyugati  bizonyítékait.  A  2. és 3.  fejezetben ismertetik az egyéni gyakorlatokat, amelyekkel a férfiak néhány hét vagy hónap alatt  kifejleszthetik  multiorgazmusos kapacitásukat.  A  4. és 5. fejezet a páros gyakorlatokat tanítja meg.  A  6. fejezet kizárólag a nők számára íródott  arról:  hogyan segíthetnek partnerüknek (és önmaguknak),  a  7. fejezet pedig a meleg férfiaknak készült.  A  8.  fejezet a  férfiak leggyakoribb szexuális problémáinak megoldását segíti elő,  az utolsó fejezet pedig a középkorú és idősebb férfiakkal  foglalkozik, de szól a szexuális nevelésről is.

A  könyv végén fejezetenként külön jegyzeteket  és  32  tételes, válogatott irodalomjegyzéket  találunk  (sőt, egy magyar „gyógyító  tao-oktató”  címét is).  Nem hiányoznak a grafikus illusztrációk sem;  összesen  39  látható a különböző fejezetekben – ezek megkönnyítik a gyakorlatok megértését.

A könyv legfőbb értékeit képező gyakorlatok  azon a  (ma már vitathatatlan)  tudományos felismerésen alapulnak, hogy az emberi szexuális viselkedés  nem ösztönösen meghatározott, hanem tanulható és tudatosan szabályozható.  Megfontolandó az az ősi (bár gyakran félreértett) megfigyelés is, hogy  „a magömlés kimeríti a férfiak energiáit”.   Az ejakuláció utáni elernyedés, fáradtság köztudott, bár egészségeseknél  nem tart sokáig, s nem jár "levertséggel"  vagy kimerültséggel, éppúgy, mint bármely más, normális funkciógyakorlás. A  kérdés csak az, hogy a magömlés nélküli orgazmust  valóban annyira nem követi fáradtság, hogy  másodperceken belül többször ismételhető, ugyanúgy, mint sok nőnél?  Kérdés az is, hogy  hányszor ismételhető, bár ez nyilván  többféle testi és lelki tényezőtől függ,  s nem kell mindenáron  X  számú orgazmusra törekedni.  A  szerzők is hangsúlyozzák, hogy az ember elégedett lehet  egyetlen orgazmussal csakúgy, mint hárommal vagy többel.  Lényegesebb, hogy mélyítsük az örömélmény  tudatos átélését  és a „meghitt együttlétre való képességünket a partnerünkkel”. (5. old.)

Ezzel – és általában a szerzők gondolatmenetével – a  lényeget tekintve akkor is egyetérthetünk, ha rendszeresen felbukkannak olyan ősi és misztikus kifejezések, mint az „élet és halál kapuja”  (a gát), vagy a „millió aranytalléros pont”  (a gát egy pontja)  stb.  A  kínai orvoslás eszerint azon alapul, hogy  „az egyén képes-e fenntartani a bioelektromos energia megfelelő keringését a testében”  (15. old. – lásd:  akupunktúra).  Amiből következően  „meg kell tanulnunk elvonni a szexuális energiát a nemi szervekből  és keringetni azt az egész testben” (19. old.)

Ezek olyan hipotézisek, amelyeket vagy elfogadunk, vagy nem, ám a multiorgazmus képessége nem ezen múlik. Ugyanis nem lényegesek az alapvető mondanivalóhoz képest.  Ami arra vonatkozik, hogyan  tegyünk szert önuralomra a  szexuális izgalmi állapotunk felett,  egyéni izgalmi ritmusunk megismerésével és szabályozásával, a  lazítási állapot megtartása mellett.  Az ezzel kapcsolatban joggal felmerülő kérdésekre a könyv többnyire megnyugtató válaszokat ad.  Olvasása tehát  nemcsak a terápiával foglalkozóknak, hanem  mindenkinek ajánlható.

                                                                                                                                                      Szilágyi Vilmos dr.

 

Eszenyi  Miklós:

Férfi a férfival, nő a nővel

2006,  Corvina K.,  230 p.

A  fülszöveg szerint a szerző  művelődéskutató, főiskolai oktató  és átfogó képet ad a homoszexualitás történetéről, lélektanáról,  szociológiai  és kulturális  aspektusairól.  Dr. Buda Béla, a könyv szakmai lektora szerint  nagyon olvasmányos  és mégis szakszerű  munka.

Eszenyi Miklóstól eddig csak „A  szex bibliográfiája”  (1994)  c. kiadványt  ismertem, amit B. Székely Tündével állított össze;  azonkívül két cikket:  az egyiket a  Belügyi Szemlében  (a  homoszexuális bűncselekményekről és prostitúcióról),  a másikat az általam szerkesztett  Magyar Szexológiai Szemlében  („Tallózás a magyarországi homoszexualitás múltjában”, 2001/4.sz.)-  Csak most derült ki számomra, hogy ő szerkesztette a  „Deviáns ifjúsági szubkultúrák és művelődési lehetőségeik” (2005)  c. tanulmánykötetet, és több cikke is megjelent különböző lapokban, folyóiratokban.

A könyv egy rövid  Bevezetés  után – amelyben bizonyos szakkifejezéseket definiál – három nagyobb részre és összesen  19  fejezetre tagolódik.  Az  első rész  (Társadalom, kultúra, homoszexualitás az egyes történelmi korszakokban)  hét fejezete az őskortól egészen napjainkig tekinti át a homoszexuális viselkedés történetét,  rengeteg dokumentumra hivatkozva.  A második rész  (A  homoszexualitás  lélektana és  szociológiája)   9 fejezete a lélektani vonatkozások után  elsősorban a család, a szubkultúrák és a vallások  szempontjából tárgyalja a témát,  de kitér a biszexualitásra és „társaira”  (csoportszex, pszeudo-, hyper- és látens homoszexualitás)  is. 

A  harmadik rész  (Kultúra és homoszexualitás)  azt mutatja be, hogyan tükröződik a homoszexualitás  a médiában – tömegkommunikáció, könyvek, internet --, a  szépirodalomban és a képzőművészetben, a  fotókon és filmeken.  Végül pedig  a  „megoldási lehetőségeket”  próbálja felvázolni, a  „travestie-kultúrától”  a meleg rendezvényeken keresztül a  „berdache”-ig, mint a jövő lehetséges útjáig. Az utóbbi kifejezés  egy indián törzs varázslóira utal, akik tetszésük szerint  öltözhettek  férfinak vagy nőnek – ami szimbólikusan relativizálja a nemi különbségeket és így a szexuális irányultságot is.

A tudományos kutatás, mint megoldási lehetőség, sajnos, csak érintőleg szerepel a könyvben.  Holott a szerző maga is ehhez igyekszik hozzájárulni, s nyilván nemcsak intellektuális szórakozásból, hanem mert ezzel  és egyéb írásaival is a megoldást akarja elősegíteni.  Jó lett volna világosabban körvonalazni, hogy valójában mit kell megoldani,  mi az, ami a homoszexualitással  (és biszexualitással)  kapcsolatban  megoldásra szorul  (és  miért);  vagyis  mi az a cél, amit el kell érnünk  ezzel kapcsolatban.  Az említett fejezetből ugyanis ez csak sejthető.  Az utolsó oldalon a szerző feltételezi, hogy  egyszer majd eltűnik „a modern homoszexualitás, akárcsak a modern férfiasság,  nőiesség  vagy  heteroszexualitás.”  Ezt H. Bech-nek egy cikkéből  (Replika, 1998 dec.)  vett idézettel támasztja alá,  amely szerint a modern életkörülmények alapján  hasonló személyiségjegyek és életstílusok alakulnak ki, s így  „minden olyan tulajdonság, amelyet eddig kifejezetten homoszexuálisként határoztunk meg,  kezd egyre inkább általánossá válni.” Vagyis:  homoszexualizálódunk?

Ez a  homo-genizálódási  hipotézis  érdekes ugyan, de nincs bizonyító ereje.  Mint ahogy az sem valószínű, hogy „Kertbeny szóalkotását” (a homoszexualitást) a jövőben magyarázni kell;  legfeljebb az értelmezését és értékelését  kell majd magyarázni   Bár – ahogy Eszenyi is reméli – az már köztudott lesz, hogy az alternativ szexuális orientációknak  nagy művelődés-történeti jelentőségük és mai életünket is gazdagító hatásuk van.  Vagyis a homoszexuális  (és biszexuális) viselkedés nem tűnik el,  hanem – további variálódása ellenére is --  megszokottabbá, feltűnésmentessé válik;  nem vált ki botrányokat vagy felháborodást.  S nem azért, mert „veleszületett”, szomato-pszichikus sajátosságnak tartják  (s ezzel stigmatizálják), hanem mert a tudományosan megalapozott  szexuális kultúra általánosabbá válása folytán a közvélemény is megérti, hogy  a szexuális identitást és orientációt nem határozza meg a biológiai nem, s így azok  a szociális körülmények és az egyéni fejlődés során  alakulnak és változnak.

Ebből pedig egyértelműen következik, hogy milyen célt kell elérnünk – és hogyan. 

Ha pedig ez egyértelmű, akkor nem indokolt a homoszexualitással kapcsolatos, különböző – és gyakran egymásnak ellentmondó – elméleteket  egy kalap alá véve relativizálni és többé-kevésbé elégtelennek tartani.  Eszenyi ezzel kapcsolatban kb.  négyféle pszichológiai  és hatféle biológiai elméletet ismertet. Az utóbbiak túlsúlya nyilvánvaló, bár ez következhet egyfajta „tárgyilagosságra törekvésből” és történeti megközelítésből is, hiszen a legutóbbi  150  évben, amióta tudományosan vizsgálni kezdték a homoszexuális viselkedést, egészen a legutóbbi évtizedekig  örökletes, biológiai okokkal próbálták elfogadhatóvá tenni ezt a beállítottságot  Bizonyítaniuk ugyan ezt sohasem sikerült, akár kromoszomális, akár hormonális, alkattani vagy agyi strukturális eltéréseket próbáltak kimutatni  az  esszencializmus  különböző válfajainak hirdetői,  mégis  újabb és újabb, jól hangzó  „kísérleti adatok” látnak napvilágot, s könnyen megtévesztik a laikus olvasót. 

A szexuális viselkedés komoly kutatói viszont  konstrukcionisták,  vagyis az ilyen viselkedések minden fajtáját  konstrukciónak, különböző tényezők hatására  kialakultnak, a kizárólagos homoszexualitás és heteroszexualitás közötti skálán  fokozatokba sorolhatónak  és  potenciálisan  változékonynak tekintik. (Ez utóbbi természetesen nem jelenti azt, hogy a szexuális orientáció tudatos döntés függvénye és könnyen megváltoztatható lenne, hiszen a különböző hatások többnyire tudattalanul működnek.)  Eszenyi szerint  „a pszichológiai elméletek a homoszexualitást a fejlődés sajátos  zavaraként értékelik”, mint  „a szexualitás torzult változatát”  (91. old.).  S itt Freud fázis-elméletére hivatkozik, amelyet követői még ma is érvényesnek tartanak, holott a szexuális és pszichoszexuális fejlődés újabb elméletei már rég elavulttá tették. (Lásd  A.C. Kinsey, 1948, 1953, W. Masters & V. Johnson, 1976, E.J. Haeberle, 1984, Szilágyi V., 1994, 2006  stb.)

Ez az elméleti bizonytalanság sajnálatos ugyan, de a könyv dokumentációs értékét nem rontja.

                                                                                                                                                            Szilágyi Vilmos  dr.

 

Catherine Millet:

Catherine M. szexuális élete

2002, Ulpius-ház K. 227 old.

         A könyv borítóján sárga szalag figyelmeztet: ,,Csak felnőtteknek! Ezen könyv tartalma és nyelvezete a nyugalom megzavarására alkalmas”. Figyelemkeltő  figyelmeztetés! Érthető, hogy kíváncsivá teszi a potenciális olvasót: ugyan mivel zavarhatja meg  a felnőttek nyugalmat is egy jó nevű francia kiadótól (Seuil) átvett, a francia külügyminisztérium, nagykövetség és a budapesti Francia Intézet támogatásával kiadott könyv?

   Egyáltalán: ki ez a számunkra ismeretlen szerző, aki önéletrajzi regényében (vagy esszéjében) a változatos nemi életét és szexuális fantáziáit ismerteti? A könyvből csak mellékesen derül ki, hogy — mint műkritikus — részt vett az ,,Art press” c. folyóirat létrehozásában és szerkesztésében, s hogy sokat filmezték (nyilván erotikus filmekben).

   Bőséges és árnyalt képet kapunk azonban egy mai francia nő pszichoszexuális fejlődéséről, szexuális kalandjairól és szenvedélybetegségének alakulásáról. Ami nemcsak egy pszichológus számára lehet tanulságos, hanem — főleg a zavarok megelőzése szempontjából —   bármely érett és kulturált olvasó számára is.

    Ugyanis a könyvben valójában egy ,,kórtörténet” olvasható, amit maga az érintett állItott össze, igen színvonalasan, bar kissé bőbeszédűen és trágár nyelvezettel, de kiméletlenül, mondhatni drasztikusan őszintén. Épp ez benne a szokatlan és rnegdöbbentő, ezért lehet alkalmas ,,a nyugalom megzavarására” (legalábbis a naivabb és prűdségre hajlamos olvasók esetén). A felszínes lelki nyugalom állóvizébe kétségkívül követ hajíthat ez a könyv. Sok olvasónak bizonyára nem könnyű megemészteni, hogy ilyen életstílus is létezik, hogy valakit ennyire csak a szex érdekeljen, s ordenáré módon még dicsekedjen is azzal, hogy ő ,,baszógép”, vagyis gépiesen, szinte futószalagon közösül.

    De azért ne feledkezzünk meg az eset tanulságairól sem. Sok támpontot kapunk annak  megítéléséhez is, hogyan jutott ide, hogyan lett promiszkuus és nimfomán a jobb sorsra érdemes, művészettörténész Irónő. A könyv első részében sokat ír a gyermekkoráról, amikor még vallásos volt (sőt, egy időben apáca akart lenni). De aztán hamar rájött az önkielégítés élvezetességére, s 18 eves korától ,,teljes lendülettel vetette bele magát” a szexuális kapcsolatokba. Igen kedvelte a csoportos szex-partikat, amelyeken több tucat férfivel is közösült, élvezve, hogy közben sokan figyelik. Ahogy írja, ,,nem tartották vissza erkölcsi megfontolások”, de meg a fertőzésektől való félelem sem (fel is szedett néhányat). A nem kívánt terhesség ellen pedig többnyire a közösülés anális változatával védekezett. Szerelmes is csak olyan férfiba lett, akivel nem létesíthetett nemi kapcsolatot; bar ez is inkább csak megkívánás volt, mint szerelem. Vagyis a szerelmi képessége tulajdonképpen ki  sem fejlődött: nem tudott és nem is akart érzelmileg tartósan kötődni senkihez. Előfordult az is, hogy nőkkel szeretkezett. De — mint írja — ,,az ölelések és koituszok láncolata és zűrzavara olyan nagy volt, hogy ... nem tudtam mindig megkülönböztetni a személyeket.”(17.old.) A szex-orgiák során persze perverz jelenetek is előfordultak, ám Catherine ezektől sem  idegenkedett. Könyvéből az is kiderül, hogy kb. 35 éves koráig a közösülések során ki sem elégült, bar többé-kevésbé élvezte azokat.

    Később ugyan — ha akart — közösülésben is kielégült, de egyre inkább belefásult a  gépies szexbe, mohósága fékeződött, s már csak a kezdeti vagy különleges ingerlések hatottak rá. Ezért szexuális kapcsolatai is megritkultak, s helyettük áttért egy speciális vibrátor használatára, amivel ügy hozott létre intenziv orgazmusokat, hogy még fantáziálnia sem kellett hozzá. Magányos élvezete sajátos ellentétben állt a változatosság igényével és a sok partner iránti vágyával.

    Persze több más ellentmondás is jellemző Catherine-re. Társaságban érzett félszegsége például könnyen átváltott unalomba, Igy gyakran váratlanul kivonta magát a közös mulatságokból. Állítása szerint sohasem keresett kalandot, de könnyen bevonható volt  bármilyen szexuális kalandba és szeretett a figyelem középpontjába kerülni. Ezt egyrészt exhibicionizmusával, másrészt ügy érte el, hogy ,,szaftos” történeteket mesélt szexuális  élményeiről. A pornográf történeteket tehát aktivan művelte. Egyértelmű prostitúcióval ugyan csak egyszer próbálkozott, de szexuális partnereitől igen sok ajándékot fogadott el. A barátai gyakran gúnyolták, hogy amilyen könnyen odaadja a testét, annyira nem képes hasznot húzni belőle.

      Ami persze csak részben volt igaz. Valójában nemhogy haszna nem volt a promiszkuitásból, hanem sokkal inkább kára volt belőle, hiszen elfásult, kiüresedett, ,,örömét lelte a mocsokban” és szenvedélybeteggé vált.

        Ennek brutálisan nyílt feltárása azonban nem árt, ha valamennyire megzavarja a felnőtt olvasók nyugalmát. Arról nem is szólva, hogy egy sajátos lelkületről és a szeretkezés  technikájáról sok érdekeset megtudhatunk ebből a könyvből.

                                                                                                       Szilágyi Vilmos dr.

                                                          

E.J. Haeberle:  Atlasz --  Szexualitás

2006,  Athenaeum K., 216 old.

 

A kultúra különböző területeit bemutató német zsebkönyv-sorozatnak ez a magyarul megjelent kötete meglepő újdonságot ad az olvasó kezébe:  tömör és érdekfeszítő,  képeskönyv-szerű áttekintést  a szexológiáról, vagyis a nemiség tudományáról, amely évszázados fejlődése során életbevágó jelentőségű eredményeket ért el.  Nálunk ezeket még ma is igen kevesen ismerik, bár  a  szexhullám és a pornográfia többé-kevésbé elsöpörte a „szexuáltabut”  és megismertetett sokakat a gyönyörszerző „szex-technika” változatos – s néha szélsőséges – formáival.

Talán ezért van, hogy gyakran a szexológiát is a szeretkezési technikával azonosítják;  no meg legfeljebb a szexuális működészavarok gyógykezelésével.  Holott a szexualitás  sokkal szélesebb körű fogalom,  amelynek az erotikus viselkedésen kívül számos egyéb  (biológiai, szociális és kulturális, gazdasági és pszichológiai  stb.)  vonatkozása is van, s ezek legalább olyan fontosak, mint az erotika.  A szexualitás tudományának művelői nem szűkítik le vizsgálataikat az erotikára, hanem komplexen, mondhatni globálisan és holisztikusan tanulmányozzák a nemekre jellemző viselkedést és annak meghatározó tényezőit.

Ahogy a szerző írja: „A Szexualitás  Atlasza igyekszik megszűntetni a fiatalok és felnőttek által kínosnak érzett témával kapcsolatos szégyenlősséget.. Nemcsak a szexualitás biológiai és orvosi  szempontjait mutatja be közérthető módon, hanem azokat a kulturális  mintákat is,  amelyek  például a nemi szerepek elsajátítását meghatározzák”

Néhány fontosabb adat  a  szerzőről:.

Erwin J. Haeberle  először  amerikanisztikát tanult Heidelbergben, doktorrá avatása után, 1966-ban pedig  az USA-ba  települt.  Ott évekig a Yale  és az UC  Berkeley Egyetemeken végzett kutatómunkát,  s írt egy  szexológiai  tankönyvet  („The Sex Atlas”, 1978; németül: „Die Sexualität des Menschen”, 1983).  Később San Franciscoban egy magán főiskolán tanított,  munkatársa volt  a  Kinsey-intézetnek az Indiana Egyetemen,  vendégprofesszora volt San Francisco Állami Egyetemének,  majd  Kiel és  Genf  egyetemei  orvosi fakultásainak.  Ezután visszatért Németországba, s  2001-ben történt nyugdíjazásáig  a  berlini  Robert Koch-intézetben dolgozott.  Az általa alapított Szexológiai Archivumot eleinte a Humboldt egyetemen vezette, ahol korábban már néhány szemeszteren  vendégprofesszor is volt.  Jelenleg tiszteletbeli professzora  a  Hong Kong-i egyetem orvosi  karának,  szerzője és kiadója számos kiadványnak, amelyek összesen tíz nyelven jelentek meg. A   Szexológiai  Archivumot,  amelynek könyvtárát és gyüjteményét  2004-ben  a berlini  Humboldt Egyetemnek ajándékozta. Az Archivum elektronikus részét  (Archivum’s Website)   továbbra is ő maga  vezeti...

Haeberle professzornak több tanulmánya mellett már két könyve is megjelent „A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” című magyar sorozatban. Ez a harmadik, magyarul is megjelent könyve átfogó képet nyújt e tudományterület mai állásáról és fontosabb eredményeiről.  Hangsúlyozandó, hogy nem tudományos dolgozatról, hanem ismeretterjesztő könyvről van szó.  A tudományos fogalmakat és megnevezéseket  csak a közérthető meghatározások után, zárójelben közli, s a kifejtetteket nemcsak táblázatokkal és grafikonokkal, hanem többnyire színes rajzokkal és fényképekkel illusztrálja.  Ezek sokszor igen meglepőek, sőt, merészek, hiszen meztelen testrészeket és szeretkezési pózokat is ábrázolnak.

A szemléltetésnek ez a hangsúlyos jelenléte a könyv egyik fő erőssége.  A másik pedig a történeti megközelítés, amelyet szintén következetesen alkalmaz a szerző a legkülönbözőbb jelenségek magyarázatánál.  Ez különösen érdekes az olyan, problematikus fejleményeknél, mint a pornográfia, a prostitúció vagy a feminizmus;  de leginkább a szexuális „devianciák”  és a homoszexualitás-biszexualitás tárgyalásánál.  A pornográfiáról kimutatja, hogy az emberiség őskorától kezdve, mindig létezett, s nagyon viszonylagos (és történelmileg is változó), hogy mit tartanak annak, s hogyan értékelik);  ráadásul állandóan változó divatokat követ.

Hasonló a helyzet a prostitúció esetében.  Haeberle a szexuális szolgáltatásokat egyszerűen csere-üzletnek tartja, amit minden külső beavatkozástól, kényszertől és kizsákmányolástól mentesíteni kellene, biztosítva a szolgáltatók emberi és állampolgári jogait (pl. a társadalombiztosításhoz stb.). Ez a liberális felfogás – amely Hollandiában és több más országban már a társadalmi gyakorlatban is érvényesül – elvi jogossága ellenére pszichológiai és szocio-kulturális szempontból azért problematikus, mert a szexuális kapcsolatok indokoltnak tartott kommercializálódását, áruvá válását feltételezi. Figyelmen kívül hagyja, hogy milyen negativ hatása lehet mindkét félre ennek az „árucserének”:   A prostituáltban a válogatás és érzelem nélküli szolgáltatás legtöbbször  „lelki kiégést”, súlyos csökkentértékűségi komplexust, kötődési képtelenséget, erotikus és érzelmi elsivárosodást hoz létre.  Klienseinél pedig fennáll annak a veszélye, hogy egyrészt hozzászoknak szexuális szükségleteik megvásárlásához, gyors      és érzelem nélküli, felelőtlen kielégítéséhez,  másrészt ők is képtelenné válnak az igazi intimitásra, a tartós érzelmi kötődésre.

Egyébként ez az egyetlen, kiegészítésre szoruló  téma a könyvben, amely a terjedelmi korlátokhoz képest minden lényegeset elmond az érintett kérdésekről. Az általa létrehozott Magnus Hirschfeld  Archivum  internetes honlapjára. (www2.hu-berlin.de/sexology ) érdemes hangsúlyozottabban felhívni a figyelmet.  Ez a honlap ugyanis egyedülálló a maga nemében.  Egyrészt, mert  könyvtárnyi anyagot tartalmaz a szexológiáról, köztük  több olyan  „e-learning kurzus”  részletesen kidolgozott, szemléltető ábrákkal ellátott tananyagát   (a négy világnyelv mellett magyarul is), amelyek bárki számára ingyenesen hozzáférhetőek, s alapját képezhetnék bármely egyetemen a szexológiai képzésnek.  Másrészt, mert ezt a honlapot havonta több millió látogató keresi fel, demonstrálva a szexológiai ismeretek iránti hatalmas igényt. (Tartalomjegyzékét lásd az „Újabb könyveim”  rovatban.)

                                                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

                                            

Erich  Fromm: A szeretet művészete

1993, Háttér K., 8. kiadás, 181 p.

 

Az eredetileg 1956-ban megjelent könyvet először 1984-ben adták ki magyarul.  Ez a sokadik kiadás a „Lélek-kontroll” sorozat része, amelyben Eric Berne két könyve, Daniel Goleman  „Érzelmi intelligenciá”-ja és Fromm másik könyve („A rombolás anatómiája”)  is megjelent.  Négy fejezetéből az első inkább csak Bevezetés;  a szeretet elméletéről szóló, második fejezet a legnagyobb.  Az utolsó két fejezet pedig az elmélet konkretizálása és alkalmazása.  A könyv végén az amerikai kiadó személyes emlékezése olvasható a humanista Frommról, aki a nácizmus elől menekülve sokáig Svájcban élt és visszavonultan dolgozott, majd az USA-ba települve bekapcsolódott a közéletbe és sorra publikálta könyveit.  Ezekben meggyőzően bírálta S. Freud  egyes „hipotéziseit”, s így jelentősen továbbfejlesztette a pszichoanalizist.

A  neofreudista  szerző a könyv Előszavában kifejti, hogy a szeretet és szerelem  nem pusztán érzelem, aminek csak átengedjük magunkat; s nem lehet eredményes, amíg nem fejlesztjük személyiségünket kreativvá, amíg nem tudjuk embertársainkat tisztelni. Kevesen képesek teljesen és igazán szeretni. Az első fejezet fő kérdése ezzel kapcsolatban, hogy  tanulható-e  a  szeretet?   A legtöbb embernek nem az okoz gondot, hogy tud-e szeretni, hanem az, hogy szeretik-e, és hogyan lehet „szeretetre méltó”. Ez utóbbi lényegét két dologban látják: a  népszerűségben  és a  sex appeal-ben.  Vagyis a szeretet számukra  nem  képesség-probléma, hanem a megfelelő, vonzó partner megtalálásának kérdése. Hogy mit tartanak „vonzónak”, az a divattól függ. „Két ember tehát akkor szeret egymásba, ha úgy érzik, hogy megtalálták a piacon kapható, legjobb tárgyat, figyelembe véve saját csereértékük korlátait. A kiaknázható rejtett lehetőségek – akárcsak ingatlanvásárlás esetén --,gyakran ennél az üzletnél is jelentős szerepet játszanak.” (12. old.) Hozzáteszi, hogy olyan kultúrában, amelyben a kereskedői szellem uralkodik  és amelyben az anyagi siker a legfőbb érték, valójában nem csodálkozhatunk azon, hogy  az emberek közti szeretetkapcsolatok ugyanolyan jellegűek, mint amilyeneket az árú- és munkapiacon találunk.

A „szeretet-elmélet” fejezete az emberi lét alapproblémájából, az  elkülönültség élményéből  indul ki, amely szorongást kelt és egyesülésre, az elszigeteltség leküzdésére, párkeresésre motivál. Ennek egyik öncsalós lehetősége a különféle „orgiasztikus állapotok”, révületek, pl. alkoholmámor vagy szexuális kielégülések keresése.  Ezek azonban csak pillanatnyi káprázatok, s nem nyújtanak igazi egyesülés-élményt.  Többet ér pl. az alkalmazkodás egy adott csoport normáihoz és értékrendjéhez, vagyis a  konformizmus.  Ezt azonban Fromm „ál-egységnek” nevezi, mert nem jelent személyes egybeolvadást, ami a „legszorosabb törekvés az emberben”.

Az egyesülésnek és szeretetnek azonban éretlen formái is vannak;  például a  szimbiotikus egyesülés,  amelynek passziv formája a behódolás vagy mazochizmus,  aktiv formája pedig az uralkodás vagy szadizmus.  Ők kölcsönösen függnek egymástól.  Az érett szeretet viszont olyan egyesülés, amelyben az ember megőrzi integritását, egyéniségét.  A szeretet tevékeny erő az emberben;  megvalósul benne az a paradoxon, hogy az egyesülés ellenére megmarad az autonómiájuk.  A szeretet alapelemei: a  törődés, a felelősség, a tisztelet és az emberismeret.  Fromm arra is felhívja a figyelmet, hogy „az egyesülés iránti egyetemes, egzisztenciális szükségletet megelőzi egy sajátosabb, biológiai szükséglet:  a maszkulin és feminin pólus közti egyesülés vágya.” (47. old.)  Freud tévedésének tartja, hogy nem vett tudomást a férfi—nő  polaritásának egyesülés révén történő áthidalásáról, mert a nemiséget maszkulinnak tartotta.

Tárgyai szerint Fromm ötféle szeretetet különböztet meg és elemez:  a felebaráti, az anyai szeretetet, a szerelmet, az önszeretetet és az „istenszeretetet”.  Ezek közül itt csak a szerelemmel kapcsolatos megállapításokra térek ki. A szerelembe-esés élménye szerinte sokakat megtéveszt:  azt hiszik, nem kell tanulni a szerelmet, mert az magától jön;  holott a romantikus szerelem intenzitása  többnyire csak a megelőző magányosság és szexuális kiéhezettség következménye. A tanulás két fő szakasza a szerelem terén is az elmélet elsajátítása és a gyakorlatszerzés. Alapfeltétel a megfelelő motiváció, a szeretet- és szerelmi képesség fejlesztésének szándéka.  Fromm szerint a szeretet  egzisztenciális probléma. A  szeretet:  aktivitás  és  adás; ez utóbbi az alkotó ember erejének  kifejezője  (mondhatni a  potencia jele), ami örömet szerez. Aki szeret, inkább adni akar, mint kapni.

A szeretetképesség szorosan összefügg a személyiség fejlettségével, a produktivitással, az önbizalommal és felelősségérzettel. A  szeretet:  aktiv gondoskodás arról, akit  szeretünk!  Fromm szerint  Freud  tévedett, amikor a szeretetben kizárólag a  „nemi ösztön” szublimált megnyilvánulását látta, s nem ismerte fel, hogy a nemi vágy éppen a szeretet és egyesülés vágyának egyik kifejeződése.  Freud nem vette figyelembe a szexualitás  pszichikus aspektusát. Ennek oka szerinte valószínűleg  Freud  extrém  patriarchalizmusa volt, melynek következtében a női szexualitás létezését jóformán  el sem ismerte.

Fromm hangsúlyozza, hogy  „aki csak egy embert szeret és mindenki más iránt közömbös, annak a szeretete nem igazi szeretet, hanem  szimbiotikus kötődés, vagy kiterjesztett egoizmus. A legtöbb ember mégis azt hiszi, hogy a szeretetet a tárgy és nem a képesség határozza meg. Sőt, úgy gondolják, hogy szeretetük intenzitásának bizonyítéka, ha a „szeretett” személyen kívül mást nem szeretnek.” Épp ezért Fromm a szerelmet, mint kizárólagos  szeretetet  félrevezetőnek tartja.  „Minthogy a szexuális vágy a legtöbb ember számára szorosan összefügg a szeretettel, könnyen arra a téves következtetésre jutnak, hogy ha testileg kívánják egymást, akkor szeretik egymást... Bár a szexuális vonzalom pillanatnyilag az egyesülés illúzióját kelti, szeretet nélkül eme „egyesülés” után is idegenek maradnak, akik épp olyan távol vannak egymástól, mint korábban.” (79-80. old.)

Fromm sokat elmélkedik az „isten-szeretetről” is, amit szintén valamilyen egyesülési vágy megnyilvánulásának tart.  Hangsúlyozza, hogy az egészséges önszeretet nem azonos az önzéssel;  csak az tud mást szeretni, aki önmagát is szereti. Utal arra, hogy a bibliai tétel:  Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! – meg is fordítható (tehát önmagunkat is úgy kell szeretni, mint a társunkat). Aki önző, az nem szereti jól önmagát sem;  de a  „krónikus önzetlenség” is lehet neurotikus tünet.  Megállapítása szerint  a leggyakoribb szexuális problémák tanulmányozása azt mutatja, hogy a szexuális problémák okai nem a megfelelő technika hiányos ismeretében, hanem azokban a gátlásokban rejlenek, amelyek a szeretetet lehetetlenné teszik.  Ha egy szexuálisan gátolt ember meg tud szabadulni  szorongásától vagy gyűlöletétől, s ezáltal képessé válik a szeretetre, úgy  szexuális problémái megoldódnak;  ha viszont nem, akkor a szexuális technika ismerete sem segíthet rajta.

A szexuális vágy egyesülésre törekszik, írja Fromm, de nemcsak a szerelem szíthatja fel, hanem szinte bármilyen szenvedéllyel keveredhet,  pl. a hódítás vagy a behódolás vágyával stb.  A szerelmet könnyen összetévesztik a testi megkívánással is, holott az utóbbi még nem szerelem.  Ha a nemi egyesülés vágya szerelemből fakad, akkor gyengédséggel párosul;  ami Fromm szerint nem az „ösztön szublimációja”, ahogy Freud hitte, hanem a szeretetképesség megnyilvánulása.

Vitatható viszont az a véleménye, hogy  „a szerelem kizárólagos”,  bár szerinte ez nem jelent „birtokló ragaszkodást”, s nem zárja ki mások szeretetét.  Kicsit ellentmondásosnak tűnik az a tétele is, hogy az igazi, érett szerelemben „létünk legmélyéből éljük át egymást”,  de tudatosan döntjük el, hogy életünket egyesítjük;  vagyis nemcsak érzelmekről, hanem akaratlagos elköteleződésről van szó.

A további fejtegetésekből  kiemelném, hogy a „neurotikus  szeretet”  lényege többnyire a változatlan kötődés az egyik szülőhöz, s a hozzá fűződő viszony átvitele a házastársra illetve partnerre  (vagyis a freudi „indulatáttétel”).  A neurotikus  (vagyis „irracionális”) szeretet további formái:  a „bálványimádó szeretet”, amely a partnert bálványként imádja,  a „szentimentális szeretet”, amely fantáziáláson, álmodozáson alapul, és a  „projektiv szeretet”, vagyis a saját problémák kivetítése a partnerre.

Az utolsó fejezet fő mondanivalója, hogy mivel a  szeretet és szerelem  megtanulandó képesség,  gyakorlásához komoly önfegyelemre, koncentrációra, türelemre és kitartásra van szükség – bár épp ezért  „a szeretet óhatatlanul marginális jelenség napjaink nyugati társadalmában,” (169. old.)

                                                                                                                                                  Szilágyi Vilmos  dr.

 

Kirk J. Schneider  & Rollo May:

The Psychology of Existence

An Integrative, Clinical Perspective

1995, McGraw-Hill,  225  old.

 

                        Tartalom

Elószó  (Ph.G. Zimbardo,  Róma)

Bevezetés:  Az egzisztenciális-integrativ  pszichológiaL egy új  kezdeményezés

1.      rész:  Az  E-I   pszichológia  történelmi gyökerei

Irodalmi  gyökerek

 Az önmagunkról  tudott igazság  tragédiája  (R. May)

 A terapeuta utazása a pokolba  (R.M.)

 Goethe  Faust-ja  és  felvilágosodás  (R.M.)

 Gatsby  és  Sziszifosz  mítosza  (R.M.)

 Hitschcock  Vertigo-ja: a  spiritualitás egzisztencialista szemlélete  (K. Schneider)

Filozófiai  gyökerek

Keleti gyökerek

Nyugati, hagyományos gyökerek:

Socrates,  Blaise Pascal,  S. Kierkegaard,  F.  Nietzsche,  E. Husserl,  M. Heidegger,

Jean-Paul Sartre, Recap,  M.  Merleau-Ponty,  Martin Buber,  Paul Tillich

Az egzisztenciális filozófia  mai feladata

A  félelem, mint a hit révén védő élmény  (S. Kierkegaard)

A  test  megvetőiről  (F. Nietzsche)

Sziszifosz  mítosza  (Albert Camus)

Pszichológiai  gyökerek

William  James  öröksége  (1842-1910)

Otto Rank  (1884-1939)

Az egzisztenciális pszichológia eredete és jelentősége  (Rollo May)

Hogyan keletkezett ugyanabból a kulturális helyzetből az egzisztencializmus és a pszichoanalizis  (R. May)

Mit tanulhat a pszichológia  az  egzisztencialistáktól  (A.  Maslow)

A  sebzett gyógyító  (R. May)

R.D. Laing  emlékezete  (K. Schneider)

Ronnie  Laing-ért  (Th. Greening)

A  dualitás  mestere:  néhány gondolat James  Bugental-ról  (K. Schneider)

Kierkegaard  karakterológiája  E. Becker)

 

2.      rész:  Az egzisztenciális-integrativ pszichológia  újabb  és jövendő  trendjei 

          A  szegregációtól  az  integrációig

Egzisztenciális pszichológia  a  képzési  folyamat  szempontjából  (A.Bassett-Short, G.H.)

 

3.      rész:  Az  E.-I.  pszichológia  terápiás  alkalmazása

          Irányelvek  az  EI  megközelítéshez

Az  ei.  megközelítés  elmélete

A terápia mint felszabadító  stratégia / tudatosság mint felszabadultsági szint

Összehúzódás  (kicsiség)  és expanzió  (nagyság)  mint állandó  horizontok

Fejlődési  szempont

Az  elmélet  terápiás  implikációi

Hogyan válasszuk ki a megfelelő felszabadító  stratégiákat

Nem élményszerú felszabadítási  stratégiák alkalmazása

Félig élményszerű felszab. strat. alkalmazása

Az élményszerű felszabadítási  stratégia

Jelenlét: a primer  tápláló

A kicsiség és nagyság „összegyüjtése”:  kulcsok az élmény-munkához

Az aktuális megidézése: a kreativ hatású jelen

Az ellenállás életre keltése és konfrontálása

Értelem (jelentés) adás

Az élményszerű felszabadítási stratégia négy intervenciós fázisának összegzése

Hogyan alkalmazzák az intervenciós szakaszok  a visszahúzó—expanziv kontinuumot

Az  e.i.  döntési pontjainak összegzése

Készség-fejlesztő gyakorlatok:  Javaslatok az instruktornak

Az élményszerű  felszabadítás illusztrálása esetekjkel

Fekete és impotens:  Mercedes  esete  (R. May)

Egy  depressziv  művész:  Amanda esete  (C. Armstrong & J. Bugental)

Egy afrikai-amerikai perspektiva:  Darwin  esete  (D. Rice)

Egy  kényszeres  férfi:  Ron  esete  (E. Mendelowitz)

Egy meleg és leszbikus perspektiva:  Marcia  esete  (J. Monheit)

Pszichotikus  kliensek, Laing  kezelési filozófiája  etc.  (M.G. Thompson)

A  perszonalizmus  egzisztencializmusa:  egy eredeti amerikai perspektiva  (R. Alsup)

Találkozás  kínai kliensekkel:  Peter esete  (J. Galvin)

Egy rövid egzisztencialista-humanista terápia  vázlata  (J. Bugental)

Alkoholista perspektiva:  Mr. P.  esete  (B. Ballinger  et al.)

Jegyzetek a magányos nőről: az Anne Sexton komplexus  (I. Serlin)

Egy  özvegy  élménye:  Elva  esete  (I. Yalom)

Egy egzisztenciális-spirituális perspektiva:  Sara esete  (P. Bowman)

A gyermek belső értelme:  Joey esete  (S. Curtin)

Dialogusos (buberi) terápia:  Dawn esete  (M. Friedman)

Gondolatok a depresszivről és haldoklóról: Carol esete  (T. Greening)

A  létezés  pszichológiája:  összegzés  és  konklúzió

   

Azért írtam le  a tartalomjegyzék fordítását bevezetőként, hogy könnyebben áttekinthessem később is, ha visszatérek a könyv  néhány fontosabb témájához. Ez a könyv ugyanis a szexuálpszichológia szempontjából is figyelmet érdemel, s nemcsak az "akadémikus pszichológia" fő vonala  számára jelent kihívást.  A nagy alakú könyv  rendkívül gazdag dokumentum-anyagot tartalmaz. Első része az "egzisztenciális-integrativ  pszichológia"  történelmi  (irodalmi, filozófiai és pszichológiai)  gyökereit mutatja be.  Második része az irányzat újabb trendjeit, harmadik része pedig annak terápiás alkalmazását, az ún. "élményszerű felszabadítást", amit aztán  16 eset részletesebb bemutatásával illusztrál, az irányzat számos terapeutájának bevonásával.

Mindenekelőtt az első oldal bemutatja a könyv fő szerzőit illetve szerkesztőit (fényképpel is): Egyikük,  Rollo May nemzetközileg elismert pszichoanalitikus, az amerikai egzisztencialista pszichológia alapítója, jó egytucat könyv szerzője. (A két legutóbbi:  Freedom and Destiny (1981)  és  A Cry for Myth  (1991))  Működését Bécsben kezdte,  Alfred Adlerrel.  Alapító tagja a humanista pszichológia társaságának. A könyvben több írása szerepel, de megbetegedése miatt a szerkesztés munkáját ifjabb kollégájára bízta.

Kirk J. Schneider is PhD, az Egzisztencialista Terápiás Központ igazgatója  San  Franciscoban, ahol magánrendelést is folytat. Együtt dolgozott R. May-vel és J. Bugental-lal.  Két korábbi könyve:  The Paradoxical Self  (1990)  és  Horror and the Holy  (1993), s állandó szerzője  a  Journal of Humanistic Psychology, a  Psychotherapy és más, hasonló lapoknak. Ez a könyv is elsősorban az ő művének tekinthető, bár sok más szerzőt is szóhoz juttat.

A könyv első részéből főleg Abraham Maslow: A lét pszichológiája  című  könyvének idézett fejezete érdekelt, amit külön kijegyzeteltem és  ismertettem.   A  „Pszichológiai gyökerek”-ről szóló rész végén 30 könyvből álló listában  Viktor Frankl és Erich Fromm is szerepel, s felsorolnak  8  folyóiratot  (köztük az angol  „Létanalitikus Társaságét” és a svájci  „Daseinsanalyse”-t).

A  2. rész  bevezetőjében  Schneider megállapítja, hogy  az utóbbi évtizedekben legalább négy drámai fejlemény volt a pszichológiában:  a  kognitiv  irányzat, amely felhívta a figyelmet az emberi intellektus autonómiájára;  a  biopszichológia  (vagy evolúciós pszichológia),  a  transzperszonális  vagy transzcendentális pszichológia  és  a  posztmodernista  filozófia, amelynek  3 alapelve:  1.  nincsenek abszolút igazságok,  2.  minden valóság  (vagy történet)  szociális  konstrukció  és  3.  kívánatos  a  különböző  realitások  viszonylagos, mozgékony  felfogása  (vagyis relativizálása).  A transzperszonális irányzat  figyelme a  meditációs hagyományokra és a paranormális jelenségekre irányul, ezért elég problematikus.

Ezek a fejlemények növekvő specializálódást eredményeztek  a pszichológiában, így a versengő szemléletek káosza fenyeget.  Saját területén talán mindegyik szemlélet  hatásos lehet, de más területen nem.  Szükség van ezért  egy olyan pszichológiai alapvetésre, amely eligazít ebben a diverzitásban.  Ezt egy eset bemutatásával illusztrálja:  egy 37 éves, középosztálybeli nőpáciens (Karen), férjezett, egy 15 éves fiúval,  424 pound  (kb. 200 kg.) súllyal, amit eddig a különféle kezelések hatására is csak átmenetileg tudott csökkenteni.   Schneider bemutatja, hogyan kezelték a behavioristák, a fiziológusok, a kognitiv  pszichológusok;  hozzátéve, hogy a kényszeres evőknél ezek csak első lépések lehetnek a megoldás felé, s talán elindítanak egy mélyebb gondolkodási folyamatot  önmagukról.  Ezt azonban jobban elősegíti a transzperszonális terápia, amely  módosult tudatállapotokkal operál,  bár ennek is lehetnek veszélyei.  A mélyebb vizsgálódás kiderítette Karen  gyermekkori traumáit:  anyja folyton büntette,  lázadozása pedig súlyos bűntudattal járt.  Elmagányosodott  (Mi-ko), s az evésben talált pótkielégülést,  miközben érezte, hogy valami lényeges hiányzik az életéből.   3 és fél évi meditativ terápia végül eredményre vezetett;  testsúlya kb. 110 kg-ra csökkent, s bár hangulata ingadozó, elfogadta önmagát.

Az eset értékelése több problémát vet fel.  Pl. tüneteinek megszűnése vezetett-e eredményre, vagy  belső világának, szemléletének megváltozása?   Schneider szerint indokolt a  módszertani eklekticizmus,  a különböző megközelítések alkalmazása.  Az egzisztencialisták jobb alternatiivát keresnek a szabadság—korlátozottság dialektikájában, s a transzperszonális és posztmodernista (vagy eklektikus)  megközelítés szerintük jobban megkönnyíti a felszabadulást, mert integrálja az említett  irányzatokat.

A  3. részben a  „terápiás alkalmazást”  ismét  Schneider írta. Szerinte  „az emberi élményt (vagy  tudatot)  a szabadság  hat szintjéből kiindulva lehet megérteni”:  a fiziológiai, a környezeti, a kognitiv, a pszichoszexuális, az interperszonális és végül  a létélmény  szintjén. Ez utóbbi a legmélyebb szint, erre épülnek rá a többi szintek  (amit egy ábra táguló körei szemléltetnek).   A legmélyebbhez közeledve a szabadság növekvő fokairól van szó, s mindegyik szint egyszerűbb és visszafogottabb megnyilvánulása a következőnek.  A fiziológiai  (vagy  organikus)  szabadságot korlátozza  az átöröklés, az étkezés minősége  stb.  A környezeti szabadságot  korlátozzák a kondicionált, tanult szokások;  a kognitiv szabadságot  a racionális gondolkodás szinvonala és mozgékonysága vagy merevsége, nyitottsága, kritikussága.   A pszichoszexualitás szabadságának szintje a  szexuális-agressziv késztetések és a felettes én követelményeinek összhangjától függ;  felszabadítását elősegíti a szabad asszociációk pszichoanalitikus technikája, az ellenállások, az indulatáttételek és az álmok értelmezése.   Az interperszonális kapcsolatok szabadságának kritériuma az érzelmi kötődési és leválási képesség, az autonómia és függőség összhangja.  A  legmélyebb  az  ontológiai  szabadság  szintje, amely az előző szinteken kívül  a  kozmikus vagy köztes (interszituációs)  viszonylatokat  is magában foglalja;  érzelem-centrikus és inkább csak hasonlatokkal, műalkotásokkal lehet kifejezni.  (Szóval elég misztikus valami)  Négy dimenziója: a közvetlenség, a kinesztézia, az affektivitás  és a mélység vagy kozmikusság- Ezek alapján működnek a felszabadítási stratégiák:  a visszahúzódás és az expanzió, végül az energiák és élmények irányítása. 

Schneider a továbbiakban ezeket részletezi  (ami további tanulmányozást igényelne -- s persze nemcsak a szexuálpszichológia és a szexuálterápia szempontjából).  Egyelőre nem vállalkozom határozott, vagy éppen végleges megítélésre; ambivalenciám feldolgozást igényel.

                                                                                                                                                Szilágyi Vilmos  dr.

 

                       Hatfield, E. - R. Rapson:  Love, Sex  and Intimacy                                                                                                 

                                     Their Psychology, Biology, and History                                                                                                                                       

                                             1993,  University  of  Hawaii                                                                                                                                                              

          Az amerikai kutatók e könyvről minden lényegeset elárulnak  az                                                                                                        alábbiakban:                                                                                                                                                                                                                           

             Bevezetés                                                                                                                                                                                                                

A nyugati kultúrában az egyének semmit sem kívánnak jobban, mint egy tartós intim kapcsolatot.  Ám általában köztudott, hogy ritkán sikerül tartósan harmónikus kötődéseket létrehozni.  A kérdés csak az, hogy mi ennek az oka?   Ez a titok még zavaróbb, ha meggondoljuk, hogy társadalmunknak már elege van a  „Segíts magadon!” könyvekből,  tele tanácsokkal a kapcsolat működőképessé tételéről,  a talk-show-kból, a szappanoperákból és a szeretkezés  guruiból.  Elégedetlenségünk a kapcsolatokkal nem azért van, mert nem figyelünk rá eléggé, hiszen a „szerelem” épp olyam mágikus szó az amerikai kultúrában, mint a „pénz”.                                                                                                                                                                            

Szerintünk a szeretkezés (és szerelem)  problémája sokkal nehezebb, mint gondoltuk,  hiszen történelmi, kulturális és pszichológiai tényezők is szerepet játszanak benne, s megközelítéséhez  a legmélyebb szinten kell ezeket megértenünk.  Ezért ebben a könyvben igyekszünk mindazt felhalmozni, amit a pszichológia és a történelem terén kutatóként, oktatóként és terapeutaként  tudunk a témáról.  Láthatatlan hálót próbálunk szőni a legújabb pszichológiai kutatásokból, a klinikai esettanulmányokból, a történészek nemzedékének titkolt és különleges konklúzióiból, a kultúraközi összehasonlításokból és elemzésekből, valamint egyéni kommentárokból. Mindezt azért, hogy sikerüljön valamennyire megviláhítani a szerelem intim és bonyolult témáját.                                                                                                                                                                                                               

         A történetet – másokhoz hasonlóan – saját életünkből nyert felismerésekkel kezdjük.  Mindketten 1937-ben születtünk, s kétségtelen, hogy egy hatalmas történelmi jelentőségű szociális forradalom tanúi és résztvevői vagyunk.  Arról a forradalomról beszélünk, amely megváltoztatta és ma is alakítja a családokat, amely meglepő, új fordulatokat hozott a nemiség, a válás, a női emancipáció és a férfiak ezzel kapcsolatos reagálása terén, s amely megváltoztatta a szerelemhez és intimitáshoz kötődő fogalmainkat.  Legjobb, ha röviden leírjuk azokat az egyéni élményeinket, amelyek az egész életünket megváltoztató tényezőkre utalnak.                                                                                                                                                               

Richard L. Rapson:                                                                                                                                                                                                               

Történész professzorként olyan témáról írok, amit hagyományosan pszichológiai jellegűnek tartanak.  Férje vagyok szerzőtársamnak, Elaine Hatfieldnek, aki a pszichológia professzora.  Mi ketten pszichoterapeutaként is együttműködünk.  Házasságunk gazdag és intim,  ám 45 éves korunkig tartott, amíg megtaláltuk egymást és túljutottunk néhány, nem túl jó                                                                                                                       kapcsolaton.                                                                                                                                                                                                                            

Gyermekkori fejlődésem során, az 1940-es és 50-es években Amerika visszatért a szexualitás, a szerelem és házasság hagyományos és szentimentális fogalmaihoz.  A szexről nem lehetett nyiltan beszélni.  A fiúk kuncogva és hencegve mesélték egymásnak az állítólagos (és ritán igaz)  hőstetteiket.  Azt hitték, hogy „rossz” lányoknál kell szexuális tapasztalatokat gyüjteniük, s aztán majd feleségül venniük egy „jó”, vagyis szűz lányt.  A kettős erkölcsöt magától értetődőként fogadták el.  A  homoszexualitást undorítónak tartották..                                                                                          

                 A szerelemmel és szexszel kapcsolatos tudatlanságunk csaknem teljes volt.  Számomra és sok más férfi számára is a nők egyszerűen egy másik fajhoz tartoztak.  Azon túl, hogy a szexről beszélni gyanús volt, vagy éppen tabu,  magának a szerelemnek és az ilyen kapcsolatok követelményeinek megbeszélését a legsötétebb misztériumok köde vette körül.  A misztikum talán felfokozta a romantikát, de szorongást, tájékozatlanságot, irreális elvárásokat, pattanásokat és sikertelen házasságokat is eredményezett.                                                             

   Bár kitűnő szakmai képzésben részesültem az Amherst  főiskolán, a nőkkel kapcsolatos tudatlanságomon nem változtatott az a tény, hogy  Amherst  férfi kollégium volt.  Számomra irónikus, hogy diplomaszerzésem után 27 évvel a lányom is ugyanabban az intézményben diplomázott.  Ezzel a másik fajjal, a nőkkel fenntartható állandó, bizalmas kapcsolatok hiánya hozzájárult annak elfogadásához, hogy a házasság az egyetlen, becsületes lehetőség.  Egy csinos, de hasonló vegzettségű nőt kell elvennünk, aki otthon marad, gondoskodik férjéről és a gyermekekről, miközben a férfi a munka világában versengve keresi a pénzt.  Sohasem gondoltunk arra, hogy a pénz ad majd hatalmat a feleségünk fölött, mert a két szféra és a férfiak fölényének doktrinája teljesen nyilvánvalónak tűnt.                                                                                                                                                   

Házasságomban (amelyet alig 22 éves koromban kötöttem) hamar szereztem tapasztalatokat a valóságos kapcsolatok terén.  A házasságban semmi sem működött megfelelően, de fogalmam sem volt, hogy miért, és hogy mit lehet tenni a rendezésükért.  A kapcsolatok, a szex és általában a magánügyek nyilt megbeszélése még 30 évvel ezelőtt sem volt szokás a társadalomban.  Ha épp jó érzékkel rátapintasz a problémákra, esetleg minden megoldódhat. Csak az őrültek szorulnak pszichoterápiára, s tudtam, hogy nem vagyok őrült.  Elválni meg nem illett.   A családodat vagy a barátaidat nem terhelted a problémáiddal.  Csak keményen tartottad magad éd folytattad szakmai karriered.                                                                                                                                                                                                                                 

Nagyobb szociális változások csak egy évtizeddel később kezdődtek, amikor elváltam, felhatalmaztak egyetlen lányunk nevelésével, s szabadabb légkörben kezdtem jobban megismerni önmagamat és a nőket.  A  60-as évek kibontakoztával olyan kérdések merültek fel, amelyek alig láthattak napvilágot az 50-es években.  Bár a  „szexuális forradalom”  és a „nőmozgalom” fogalmait sokféleképpen értelmezik, ezek folytatódtak, s az élet legmélyebb szintjéig megváltozott, sőt, jobb lett.                                                                                                                                                                   

Jobb, de nem tökéletes.  Még egy évtized eltelt, mielőtt sikeresen újra nősültem.  Az 1970  és 1982 közötti években, vagy a 60-as évek és napjaink között, amikor a nyugati világ átalakította  a család értelmét és tartalmát, olyan sok új dolog történt, hogy nem volt időnk azokat jól értelmezni. A férfiak és nők felszámolták a hagyományok kötelékeit és sokféle új szabadságot kipróbáltak,  ám folytatódott egy mélységesen zavaró körülmény:  kevesen voltak képesek a jó kapcsolatok fenntartására.  Nekem szerencsém lehetett, de történelmi tanulmányaim és pszichoterapeutává válásom folytán erősen tudatosult bennem, hogy legtöbben milyen nehezen tudnak sikeres és tartós kapcsolatokat létrehozni;  hogy milyen strukturális és pszichológiai akadályok nehezítik ennek elérését, és hogy saját, késői szerencsémben is a véletlennek volt nagy szerepe.  Tény, hogy érdemesebb a nem-szentimentális alázat és józan megfontolás egészségesebb attitűdjeivel kezdeni kapcsolatokat, mint a légies és varázslatos szerelem  Hollywood által ábrázolt fantáziáival.                                                                                                                                                                                      

A történelem és a lelki élet közötti kapcsolatokat illető felismerésekre nehezen jutottam, amikor még a királyok, elnökök, törvénykezés, hadvezérek és háborúk dátumai voltak a történelem elfogadott tananyagai.  Szakmai pályafutásom és érdeklődésem változása párhuzamosan haladt a társadalom egészének változásával.  A  történészek seregei – akár férfiak, akár nők – ma már nemcsak a fehér férfiak hatalmának történetét vizsgálják, hanem mindenkiét, az egyszerű emberekét éppúgy, mint az uralkodókét, a nőkét éppúgy, mint a férfiakét, a családokét és az uralkodóházakét, a belső történéseket és a külső tetteket.  Az új történelem már inkább „alulról felfelé”  vizsgalódik, mint „felülről lefelé”. Engem különösen a pszichikus történelem érdekel, vagyis a szerelem, a szexualitás és az érzelmek története;  s ezekről már két évtizede írok cikkeket és könyveket.                                                                                                                                                                                                                               

Egy fontos tényező,  amivel a történelem gazdagíthatja a szerelem és intimitás tanulmányozását, az a perspektíva.  Meg kell ismernünk, mi számít újnak és változónak a mai lelki életünkben,  s mi tűnik tartósnak és kevésbé kultúrához vagy korszakhoz kötöttnek.  Ez a perspektiva, ez a kibővített emlékezet rendkívül értékes lehet a szerelemmel és intimitással (valamint sok más témával)  kapcsolatos egyéni és szociális stratégiák kidolgozásában,  holott többnyire kimarad a mai vitákból,  nemcsak a felvilágosító irodalomban, hanem a pszichológiai témák tudományosabb megközelítéseiben is.                                                                                                                                                                                                             

Nyilvánvaló azonban, hogy egy ilyen könyv olvasója ma sokkal többet tudhat a szerelemről és intimitásról, mint én és társaim a magunk ifjúságában, s ez sok fölösleges bonyodalmat megelőzhet mindenki számára.  A szerelemmel kapcsolatban csak Hollywood gyárt mágikus fantáziákat, a tanult értelem kijavítja a szerelem furcsaságait, anélkül, hogy csökkentené a romantikát.                                                                                                                                                                                                                              

Az intelligencia, sőt, a tudomány segíthet átvezetni bennünket a szerelem csábító és csalóka ösvényein;  ez ma már magától értetődő a legtöbb mai olvasó számára.  Ám amikor Elaine Hatfield az 1960-as években úgy döntött, hogy a szerelmet is lehet emiprikusan vizsgálni, bármely más témához hasonlóan, a nevetségessé tétel és kritika országos lavinájával kellett megbirkóznia  (amelyben a Szenátus tagjai is résztvettek).  A  szerelemről szóló újabb könyve ugyan végül hitelesítette, hogy „a szerelem vizsgálata tiszteletre méltó, tudományos vállalkozás”, ám ez az eredmény nem jött könnyen és automatikusan.                                                                                                                                                                                      

ELAINE HATFIELD                                                                                                                                                                                                         

     1955-től 1959-ig a Michigan-i egyetem hallgatója voltam, s ott Clark Hull  viselkedés-elméletét tanulmányoztam, de A. Melton és D. Birch vizsgálataiban is résztvettem, a patkányok tanulását és motivációit illetően.  1959-ben Stanfordban kezdtem a pszichológia PhD programját, s innen datálódik érdeklődésem a szerelem és általában az érzelmek iránt.  Úgy tűnt, hogy a tanuláselmélet nem nagyon alkalmas e hatalmas élmények magyarázatára;  ezért kutatásba kezdtem ezen a területen.  Társaim,  akiket komoly tudósokként főleg a patkányok tanulásának matematikai modelljei érdekeltek,  figyelmeztettek, hogy kerüljem el e gyanús témákat.  Óva intettek, hogy nehézségeim lesznek a karrierem körül.  A szerelem ugyanis nem tűnt fontos jelenségnek, s reménytelennek látszott, hogy sok mindent tisztázhatunk vele kapcsolatban. S ami a legrosszabb:  az egész téma nem éppen tiszteletre méltó, s nem volt „izgalmas”,  mert az utóbbiak közé csak a matematikai modellezés számított.                                                                                                                                                                                                                                

A konvencionális okoskodás szerint ugyanis, ha figyelmen kívül hagyjuk a patkányok útkereső próbálkozásainak első és utolsó harmadát (amelyekben túl sok a variabilitás),  s az utkeresés középső harmadára koncentrálunk (amelyben viselkedésük nyugodtabbá válik),  akkor reális esélyünk van egy áttörést jelentő felfedezésre.                                                                                                                                                                     

Ugyanakkor késő este, miután munkánk befejeződött,  megbeszéltük egymással személyes problémáinkat.  Figyelmünk ilyenkor messze túlhaladt a rágcsálók  futkározásán.  A főiskola szigora legtöbbünk románcait megvámolta.  Csoportunk minden tagjának szorosabb kapcsolataiban komoly zavarok támadtak.  Közülünk egyesek képtelenek voltak randevúpartnert találni, mások meg elváltak.  Az ügyek olyan rosszul álltak, hogy néhányan már az öngyilkosság elkövetését fontolgatták.  Egyes témák napközben voltak érdekesek,  más témák viszont az esti beszélgetésekben kerültek a szenvedélyes figyelem előterébe.                                                                                                                                                                          

Engem sohasem érdekelt a karrier-építés, már a főiskolán sem, bár időm egy részét a  60-as években divatos témákra – disszonancia-elmélet és interperszonális kötődés – fordítottam. Időm legnagyobb részében azonban a szerelemmel, az érzelmekkel  és a testi vonzalom szerepével                foglalkoztam.  Barátaim néha feltételezik, hogy W. Proxmire szenátor nagy nyilvánosságot kapott támadása kutatómunkám ellen ma már kellemes emléknek tűnnek számomra.  Ezt azért gondolják így, mert az általam tárgyalt „tabu témák” fellelkesítették a fiatalabb kutatók nemzedékét, s ma már a szerelem és az emóciók  „divatos”  témának                                                                                                                                                                    számítanak.                                                                                                                                                                                                                            

Ezekre a „régi, rossz napokra”  azonban nem szívesen emlékezem.  Ugyanis nemcsak Proxmire és kollágáim közül is sokan úgy gondolták, hogy a szerelmet a költőkre és Hollywoodra kell hagyni, hanem a közvéleménykutatások adatai is többnyire hasonló véleményt mutattak.  Még anyám katolikus püspöke is azt állította cikkében, hogy az egyház már eddig is minden fontosat tudott a szerelemről és szexről, tehát inkább azt kell elősegítenünk, hogy minél többen fogadják el az egyház tanításait. A tudománynak tehát harcolnia kellett, s nem volt könnyű dolga.                                                                                                                                                                                                                                      

Ezzel párhuzamosan a személyes kapcsolataim sem voltak kellemesek.  Ifjú koromban keveset tudtam a szerelemről.  Első házasságomhoz a legtöbb „érzékeny” lányhoz hasonlóan olyan férjet választottam, aki megfelelt az akkori standardoknak:  csinos, intelligens és jó humorérzékű.  Nem tettem fel a kérdést, hogy vajon akar-e időt szánni a kapcsolatunkra, vagy alkalmas-e az intimitásra, mint legfőbb kritériumra.                                        

Húsz évvel később, egy második házasságban már sokkal ügyesebb vagyok a szerelemben.  Az előző tényezők, különösen az intelligencia és a humor még számítanak.  De tudomásom van egy sokkal bonyolultabb és érdekesebb dologról is.  Többet tudok az emberek rendkívüli sokféleségéről: -- a kapcsolatokba a saját fiziológiájukkal, temperamentumukkel, családtörténetükkel, élettapasztalataikkal,  preferenciáikkal és elvárásaikkal lépnek be, s ezek ritkán azonosak bárki máséval.  Nem csoda, hogy a párok nehezen állapítják meg, mennyi időt töltsenek együtt és mennyi időt egyedül, külön elfoglaltságokkal.  S amikor együtt vannak, meg tudnak-e egyezni a filmek, a külföldi utazások vagy a klasszikus zene fontosságáról?  Egy jó randevúhoz elég néhány tényezőben megegyezni;  ám sokkal több közös vonásra és érdeklődésre van szükség egy megfelelő házastárs vagy élettárs                                                                                                                                                                                                                                    megtalálásához                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                             Az utóbbi 25 évben a szociálpszichológia sokkal érettebben tudja megítélni a kapcsolatok jellegét is.  1969-ben, amikor Ellen Berscheid és én megírtuk első tanulmányunkat a szerelemről (Interpersonal Attraction), nehezen találtunk szakirodalmat a témáról.  Napjainkban azonban már rengeteg a hozzáférhető információ.  Az  1980-as években hatalmasra nőtt az érdeklődés a szerelem és az intimitás iránt.  Steve Duck és Robin Gilmour megkezdtek egy könyvsorozatot a párkapcsolatok létrehozásáról, fenntartásáról és felbontásáról.  A tudósok négy nemzetközi, interdiszciplináris szervezetet alakítottak az intimkapcsolatok kutatásának elősegítésére:  a Személyes Kapcsolatok Tanulmányozásának Nemzetközi Társaságát;  a Személyes Kapcsolatok Nemzetközi Hálózatát;  az Emóciók Kutatásának Nemzetközi Társaságát  és a Szexológia Nemzetközi Akadémiáját.  Steve Duck  1984-ben megalapította a  Journal of Social and Personal Relationships  c. folyóiratot, amely teljes egészében az intimkapcsolatok kutatását szolgálja, de ezen kívül is a szerelemről, szexről és intimitásról szóló kísérletek és tanulmányok ezrei jelentek meg a különböző, egyéb folyóiratokban.  Ebben e könyvben megkíséreljük áttekinteni  e kutatások legérdekesebb eredményeit.                                                                                                                                                                                                                                                 

A könyv szerkezete                                                                                                                                                                                                             

A  pszichológusok  régóta tudják, hogy a kapcsolatok  fejlődnek és változnak.  Georg Levinger  (1983) a kapcsolatfejlődés  ABCDE  modelljében  a személyes kapcsolatok öt szakaszát különítette el:  1.  Ismerkedés,  2.  kapcsolatépítés; a párok felmérik kapcsolatuk várható örömeit és problémáit,  3.  állandósítás;  a párok  elköteleződnek egy hosszabb távú kapcsolatra és folytatják életük konszolidálását,  4.  hanyatlás;  a kapcsolat meggyengül, elromlik,  5.  a kapcsolat  felbomlása,  halál vagy elválás következtében.                                                                                                     

  Duck és Gilmour a  Personal Relationships  című, átfogó sorozatukban  ugyanígy öt szakaszát állapították meg a kapcsolatok kezdeményezésének, fenntartásának,  problémáinak, javítgatásának és befejezésének.               Ebben a könyvben ismertetjük mindazt, amit a tudósok, tanárok, regényírók és más bölcs emberek feltártak azokról az örömökről és szenvedésekről, amelyek alakíthatják egy kapcsolat különböző szakaszait – akár heteroszexuális az, akár homoszexuális.  Az első hat fejezetben  a szerelem szép élményeire koncentrálunk.  A  Kezdetek  c. első fejezetben meghatározzuk a szerelmet és a baráti szeretetet. Kimutatjuk, mi teszi  kívánatossá a férfiakat és nőket randevúpartnerként vagy házastársként, s hogy melyek a szerelem és intimitás keresésének hatásos vagy téves módjai.  A  Szerelem  c. 2. fejezetet azzal kezdjük, hogy felkutatjuk a szerelem evolúciós gyökereit. Az ellentmondásos vágyak, a gyönyör és a fájdalom, az együttlét és különlét, a biztonság és az extázis egyidejű igénye táplálja ezt az intenziv érzelmet.  A  Szexualitás  című  3. fejezetben a „sex-appeal”  jellemzőit vizsgáljuk. Milyen a modern nők és férfiak szexuális élettörténete?  A  Baráti szeretet  c.  4. fejezet áttekinti ennek genezisét és kapcsolatát a szülői viselkedéssel és gyengédséggel.  Ismertetjük a megerősítési és a csereelmélet megállapításait az ilyen szeretet elkezdődéséről és fenntartásáról.  Az  Intimitás  és elköteleződés  című  5. fejezetben az intimitás két fő tényezőjét mutatjuk be;  meghatározzuk az intimitást, s azt, hogy miért válik elsődleges törekvéssé – bár nem mindenkinél;  épp ezért megvizsgáljuk, hogy kik mellőzik és miért.  Programot ajánlunk azoknak a pároknak, akik szorosabb kötődést igényelnek.  Végül az elköteleződéssel kapcsolatos ismereteinket közöljük.  Az Erőviszonyok  című  6. fejezet a szociális hatalom alapjait és korlátait mutatja be. Folyik-e küzdelem a nemek között?  Ha igen, melyikük győz?  Különösen a szexuális kapcsolatok erőviszonyait  vizsgáljuk.                                                                                                                                                                                                                              

A következő három fejezetben a kapcsolatok sötétebb oldalát tárjuk fel.  Azokat a problémákat, amelyekkel a párok találkozhatnak.  Az  Emocionális problémák  című  7. fejezet a depresszió, a szorongás vagy a harag kezelésének egyéni és családi gondjait mutatja be.  A  Kapcsolati  problémák  című  8. fejezetben azokra a dilemmákra hívjuk fel a figyelmet, amelyeket a pároknak meg kell oldaniuk kapcsolatuk különböző szakaszaiban:  a korai kiábrándulást, a konfliktusokat és egyemlőtlenségeket,  vagy a házasságot fenyegető alkohol-  és drogproblémákat.  A  Külvilág  című  9. fejezet arra hívja fel a figyelmet, hogy a párok nem légüres térben élnek:  foglalkozniuk kell a szülőkkel, a gyermekekkel, a barátokkal és a riválisokkal.  Ügyelniük kell a karrierjük követelményeire. De kezelniük kell esetleg a féltékenység fenyegető érzését is.  Másrészt a való világban kell élniük.  A fejlett, nyugati országok nőinek egész más lehetőségeik vannak a szerelemre, szexre és intimitásra, mint a „harmadik világ”  asszonyainak.                                                                                                                                                                                                              

A következő három fejezetben a tematika kibővül.  Bemutatjuk, hogyan kezelhetik a párok a kapcsolati problémákat.  Az  Emócionális  problémák  kezelése  című  10. fejezet egész sor kognitiv, fiziológiai és behaviorális technikát ismertet a felmerülő  érzelmek kezelésére.  Ám arra is figyelmeztetünk, hogy az értelem mellett az érzékenységnek is fontos szerepe lehet;  hiszen túl erős kontroll esetén elveszítjük az érzelmeink továbbította  értékes információkat.  A  Kapcsolati és környezeti problémák kezelése  című  11. fejezetben abból indulunk ki, hogy a párok különböző fajta kapcsolatokat igényelnek.  Ez a tény különböző stratégiákat tesz szükségessé a kapcsolatuk fenntartásához és rendezéséhez.  Itt a féltékenység  nagy feszültségű problémájára utalunk, s olyan technikákat ismertetünk, amelyek segíthetnek a pároknak kapcsolatuk rendezésében.  A  Kommunikációs problémák kezelése  című  12. fejezet áttekinti, hogy mit tudnak a pszichológusok és a kommunikáció kutatói a hatásos és hatástalan kommunikációról, s arról, hogy egyesek miért hazudnak egymásnak.  Kitérünk az érzelmek nonverbális kifejeződéseire is: az arckifejezésre, a gesztusokra és hangsúlyokra, amelyek elárulják érzéseinket másokról, és mások érzéseit rólunk.                                                 

Végül az utolsó két fejezet a kapcsolatok felbomlásával foglalkozik.  A  Kapcsolat megromlása  című  13. fejezetben a kapcsolat bomlásának szakaszait mutatjuk be.  A széthullást attól kezdve követjük nyomon, amikor kissé kellemetlenül kezdik érezni magukat az együtt-járásban vagy házasságban, sejtik, hogy valami elromlott;  aztán kezdik ezt megbeszélni partnerükkel, később pedig a rokonaikkal és barátaikkal is;  mígnem elérkezik a pillanat, amikor eldöntik, hogy vége, s kezdik „felöltöztetni a halottat”, vagyis előkészíteni a végleges befejezést.  A  Befejezések  című  14. fejezetben a szakítás és válás élményét mutatjuk be, a partnerek kavargó érzéseit, a tényleges válás folyamatát, a gyermekek további elhelyezését  és új kapcsolatok alakítását.  Szólunk a halállal végződő kapcsolatokról is, az özvegyek gyászának szakaszairól.  Végül a mindezeket  Áttekintő epilógus-ban  összegezzük a kapcsolatok vizsgálatának tanulságait.  Leírjuk, milyen csodálatos és gazdag lehet egy sikeres szerelem,  s igyekszünk felvázolni,  mit hozhat a jövő a szerelmeseknek egy hihetetlenül gyorsan változó                                                                                              világban.                                                                                                                                                                                                                                  

                                                                                                               Ford.: Szilágyi Vilmos  dr.

Ciarrochi, J. et al. (ed.):

Érzelmi intelligencia

a mindennapi életben

Kairosz K. (2003 ?), 302 p.

    Sok-szerzős könyvről lévén szó, érdemes először a  tartalomjegyzéket áttekinteni.

                        TARTALOM:

Bevezetés

I.rész. Alapkérdések

1.  Mayer, J.D.:  Útmutató az érzelmi intelligenciához

2.  Ciarrochi et al.: Az érzelmi intelligencia mérése

3. Forgas, J.P.:  Affektiv intelligencia:  az érzések hatása a társas gondolkozásra és viselkedésre

II.rész.  Az ÉI kutatások eredményeinek alkalmazásai

4. Taylor, G.J.: Alacsony ÉI  szint és lelki betegség
5. Bar-On, R.:  ÉI  és önmegvalósítás
6. Fitness, J.:  ÉI  és házasság
7. Flury, J.& W. Ickes:  ÉI és empátiás pontosság
8. Elias, M.J. et al.:  ÉI  és nevelés
9. Caruso, D.R. &  C.J. Wolfe:  ÉI a munkahelyen
10. Salovey, P.:  Alkalmazott  ÉI:  szabályozzuk érzelmeinket…

III.rész.  Integráció és következtetések

11. Sternberg,R.J.:  Egy elképzelés értelmének mérése.  Mennyire intelligens az ÉI fogalma?

*   *   *

A könyv először a kötet 3 szerkesztőjéről és 18 szerzőjéről ad ismertetést.  A  Bevezetést a 3 szerkesztő írta.  Az  ÉI népszerűségét azzal magyarázzák, hogy „megfelel korunk szellemének” és segít megoldani az „érzelmeink és gondolataink közötti konfliktust”  és az érvényesülést. Továbbá, mert kiderült, hogy „az érzelmeknek értelmes jelentésük lehet, amit meg kell érteni.”(13.old.)

Az 1. fejezet az ÉI  kutatásának történetét ismerteti és fogalmát, funkcióját járja körül. 

A 2. fej. az  ÉI  méréséről szól, az  ÉI- tesztekről, pl. Multifactor Emotional Intelligence Scale,  vagy a „Levels of Emotional Awareness”, és az „Érzelmi Hányados Kérdőív”  stb.

A 3. fej. sokkal érdekesebb számomra; a magyar származású szerző fontos megállapításokat tesz. Pl., hogy „az ÉI igen lényeges… összetevője, hogy milyen mértékben vagyunk tudatában annak a befolyásnak, amit érzelmi állapotaink gyakorolnak gondolkodásunkra és viselkedésünkre. Ezek… legtöbbje szinte észrevehetetlen, tudattalan, s az önmegfigyelés eszközeivel nehezen tárható fel.”  Pedig fontos, hogy „képesek legyünk uralni és irányítani is ezeket…  A hangulatok… viszonylag alacsony intenzitású, diffúz és tartós affektiv állapotok  [amelyekre jóval kevesebb figyelmet forditunk]  éppen ezért potenciálisan sokkal alattomosabban, makacsabbul… hatnak…  érzelem és értelem,  affektiv és kognitiv funkciók nem elkülönülten, egymástól függetlenül zajló  agyi folyamatok, mint azt… régebben feltételezték. Az ember társadalmi életét inkább az érzelem és gondolkodás alapvető kölcsönhatása jellemzi.” (78.old.)

Az érzelmek mind a gondolkodás folyamatát, mind annak tartalmát  befolyásolhatják…. Az a vélekedés, hogy az érzelem aláássa az ésszerű gondolkodást,  Freud és mások spekulativ eszméinek köszönhetően a mai napig tartja magát.”  Pedig „az érzelem gyakorta igen hasznos, sőt, lényegi összetevője egy társas helyzetre adott adaptiv válasznak.” (79. old.)  Jó közérzet = kreativabb gondolkozás!  Lehangoltság =  erősebb realitásérzék + aggályoskodás.  „A pillanatnyi hangulat azt is meghatározhatja, milyen meggyőzően tudjuk érveinket előadni.” (94. old.)

4. fej. ÉI =  az a képesség, hogy „felismerjük és tudatosítsuk mindazt, amit az érzelmi befolyás jelent emlékezetünk, gondolkozásunk és viselkedésünk szempontjából”.(99. old.) 

5. fej.  Az  ÉI  tényezői:  1. Önismeret,  2. érzelmi tudatosság,  3. önérvényesítés,  4.  stressztűrés,  5. impulzuskontroll  (önkontroll)  6.  objektivitás,  7. rugalmasság,  8. probléma-megoldás képessége,  9. személyközi kapcsolatlétesítés képessége,  10. empátia.

Az önmegvalósítás 4 fő témája:  a)  reális célok kitűzésének képessége,  b)  elköteleződés és aktiv foglalkozás az érintett területtel,  c)  lehetőségeink kibontakoztatása,  d) életünk gazdagítása. Az önmegvalósítás legjobb előrejelzői:  boldogság (jó közérzet), optimizmus és  önismeret.   függetlenség,  érzelmi tudatosság… stb.  A magas IQ nem garantálja, a magas EQ  viszont kimondottan fontos az önmegvalósításhoz.

6. fej. A párkapcsolat és házasság ápolása elsősorban ÉI-t igényel, főleg annak 3   tényezőjét: 1. az érzelmek és indulatok pontos észlelését, 2. azok megértését és értékelését,  3.  hatékony szabályozásukat és irányításukat.  Ez pl. kongruenciát és tudatos metakommunikációt igényel. A  házasság boldogsága „a kifejezésre juttatott, pozitiv érzelmek nagyon erős túlsúlyának függvénye. (Gottman szerint optimálisan kb. öt az egyhez arányban kell lenniük a pozitiv érzelmi megnyilvánulásoknak.)” (157.old.)

8.fej.  Az ÉI  „készségek sorából áll, s a legtöbb készséget fejleszteni lehet.  Nem meglepő tehát, hogy az iskolák felé kell fordulnunk, ha az ÉI fejlesztésének elsődleges helyszínét keressük. Goleman  az iskolát olyan helynek tartja, ahová fordulhatnak a közösségek, ha korrigálni kell a gyermekek érzelmi és társas kompetenciájának hiányosságait.  Az érzelmi készségek tanulása azonban otthon kezdődik, a gyermekek pedig érzelmi szempontból nem azonos startvonalról kezdik el az iskolát.  Az iskolák azzal a kihívással szembesülnek, hogy  oktatniuk kell,  miközben rájuk vár a gyermekek érzelmi készségeinek kiigazítása is.  Ennek a kihívásnak úgy lehet megfelelni, ha az érzelmi műveltséget belefoglalják a szabvány tantervbe, valamint olyan iskolai légkört teremtenek,  amely segíti az érzelmi készségek kifejlesztését és alkalmazását.” (190. old.)

„Az iskola a megelőzés ideális terepe, mivel a kutatási eredmények szerint az alacsony iskolai teljesítmény rengeteg viselkedésproblémához… vezethet” (191)  Nagy kérdés, hogy honnan lesz idő az ilyen készségek fejlesztésére, s lesznek- e  felkészült oktatók?  Valahogy ötvözni kell a tantárgyakat és az ÉI oktatást.  Négy területen kell kiépíteni a készségeket:  1.  Pozitiv társas kompetenciák,  2.  egészségi problémák megelőzése, kockázatcsökkentő készségek , 3.  konfliktusfeloldás, megküzdés, társas támogatás az átmenetek és konfliktusok idején,  4.  pozitiv szolgálatok, segítségnyújtás, barátkozás.

10. fej.  „Az érzelmek kimutatása vagy elfojtása alapvető kérdés az érzelmek önszabályozásánál.” (232. old.)  Mindkettő  vezethet egészségi problémákhoz.  A megnyilvánuló ellenségesség pl. „szoros összefüggésben áll a szív-koszorúér megbetegedésekkel… a cinikus ellenségesség … az érzelmi önszabályozás egy különlegesen kirívó hibája…” Ám „az elfojtott düh legalább annyira emeli a vérnyomást, mint a kimutatott”… sőt, növelheti a rákra való fogékonyságot.  A helyes reagálás:  az érzelmek kulturált közlése. Tehát:  tanuljuk meg szabályozni az érzelmeinket, az egészségünk érdekében!

A könyv alapvető érdeme, hogy kimutatja az érzelmek és indulatok szabályozhatóságát,  ami  a  pszichológiai és a szexuális kultúrának is egyik központi kérdése.

                                                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                  

Bereczkei Tamás:

Evolúciós  pszichológia

2003, Osiris K., 541 p.

 

   A szerző kétségtelenül nagyszabású vállalkozását, ezt  a számomra újszerű koncepciójú tankönyvet  csak részben  (szexuálpszichológiai  szempontoknak alárendelten) olvastam át  (s láttam el ceruzajelzésekkel).   A  Pléh Csaba által írt Előszó  „egyik legígéretesebb, új szintézisnek”  tartja a könyvet, s „darwinista pszichológiának”  nevezi, amely  3 hagyományt kapcsol össze: a  történetiséget,  a szelekciós modellt és az „emberi természetet” (mint veleszületetten meghatározottat). Az utóbbit szerinte Csányi Vilmos tette újra szalonképessé.  Lényegi, provokativ gondolata  (Karl Popper és mások nyomán), hogy „a mai ember szokásai, gondolati működésmódjai és preferenciái mögött is egy eredendő, evolúciós környezethez való adaptáció munkál.”, s hogy „az ember lelki jelenségeiben is a természet része.”(10. old.)

Fontos kiinduló gondolata, hogy  a természetes szelekció minden fajt speciális tanulási programokkal szerelt fel.  „…a genetikailag előírt pszichológiai algoritmusok bizonyos mintákba rendezik viselkedésünket” (40. old.)  De mindig meg kell vizsgálni, hogy „az adott viselkedés milyen adaptiv nyereséggel jár, milyen pszichológiai mechanizmusok állnak a háttérben „ plusz kulturális tényezők stb., vagyis integrativ és holisztikus szemléletre van szükség.  (Ez kétségkívül jól hangzik.)

Az 1. rész 5. fejezete (Genetikai rokonság és párválasztás)  A  vérfertőzés elkerülése:  negativ imprinting  témájával kezdődik. A gondolat lényege, hogy  akivel kisgyermekkorban együtt élünk, azt a megszokás folytán később sem kívánjuk meg szexuálisan, s ez a szociális együttélés szempontjából előnyös, így a szokás tabuvá vált.  Kivételek persze előfordulnak (főleg, ha az együttélés hosszabb-rövidebb ideig szünetel).  Ez elfogadható magyarázatnak látszik, s kiterjeszthető mindenfajta (ol. házassági) együttélésre   

A homogámia  (vagyis a házastársak hasonlósága; hasonló végzettsége stb.)  kedvezőségét azzal támasztja alá, hogy „a gének szintjén is bizonyos hasonlóságot mutatnak. A genetikai hasonlóság elmélete  szerint  „az egyének képesek felismerni a megjelenés ill. viselkedés, tehát a fenotipus hasonlóságát a másikban és előnyben részesíteni őket… többek között a párválasztásban.” Vagyis  „az emberek a genetikai hasonlóság alapján (is) választanak maguknak társat.” (111.)  Ráadásul a  fenotipusos (vagyis genetikai)  illeszkedés alapján történő párválasztás „olyan imprinting jellegű  mechanizmusokra épül, amelyek a gyermekkori tapasztalatok feldolgozását irányítják. .. a szexuális imprinting során… a szülővel való együttélés olyan párválasztási preferenciákat hoz létre, amelyek tartósan fennmaradnak a felnőttkorban.” Tehát „az imprinting adaptiv algoritmusai az emberi párválasztás során is működnek…. A felnőttek azokat a hosszú távú partnereket részesítik előnyben,, akik hasonlítanak ellentétes nemű szüleik emlékezeti képére.” (112. old.) Ami persze attól is függ: milyen volt a viszony ezzel a szülővel.  Mellesleg „a genetikai hasonlóság elmélete egzakt magyarázó keretet nyújt Szondi Lipót híres ösztöntana számára…(hiszen a  genotropizmus…sokáig nem kapott megfelelő alátámasztást az empirikus tudományok részéről.” (114. old.)  De ugyanez érvényes Freud  Ödipusz-komplexus elméletére is: „a felnövő gyermek az ellentétes nemű szülő fenotipusának mentális  modelljét használja fel” (115. old.) a párválasztáskor.

A könyv  Párkapcsolatok  című részében  a szaporodással kapcsolatos szülői ráfordításokról szólva megállapítja: „A szakemberek többsége egyetért az ember poligin eredetének tézisével és úgy tartja, hogy a monogámia másodlagos képződményként jött létre, bizonyos társadalmi kényszerek következtében… (mások szerint)  az ember ősei szeriális monogámiát mutattak:  a hímek és nőstények stabil és szoros párkötelékben éltek, de csak a közös utód elválasztásáig…  A MAI EMBER EGYARÁNT HORDOZZA A MONOGÁM ÉS POLIGÁM PÁRKAPCSOLATI FORMÁK EVOLÚCIÓS ÖRÖKSÉGÉT.”(123. old.)

Ezzel kapcsolatos a „rejtett ovuláció”  megjelenése is;  ugyanis ez tette tartóssá a hím jelenlétét a nőstény mellett.  Ez az elmélet feltételezi, hogy a hímek így akarták biztosítani apaságukat  (ám ez  nem reális, hiszen sokáig nem ismerték a fogamzás tényét sem).

A  demográfiai átmenet  koncepciója  szerint az ipari társadalmakban  a jólét szélesedése ellenére nem több, hanem kevesebb gyermek születik, s az is inkább a szegényebbeknél.  Ezt a szerző a gyermeknevelés költségeinek növekedésével  és azzal magyarázza, hogy a rokonok (főleg a nagyszülők) már nem vesznek részt  a gyermekek gondozásában. De hivatkozik a fogamzásgátló szerek elterjedésének következményeire is. Továbbá  „a család méretének csökkenésével… lehetségessé válik, hogy növekedjen utódaik túlélőképessége, társadalmi státusa, végső soron reproduktiv értéke.” (139. old.)

A  szexuális  stratégiák  c. fejezetben az  intraszexuális  vetélkedésről  megállapítja, hogy ennek egyik formája a  nyilt, fizikai agresszió  az erőfölény demonstrálására  (ami életveszélyes is lehet).. Másik gyakori formája a  tülekedéses versengés, de gyakoriak a kevert stratégiák is, ami genetikai polimorfizmusra vezethető vissza. Szó lehet még a szexuális kényszerről, a posztkopulációs vetélkedésről, sőt, a spermiumkompetició jelenségéről , vagy a nőstények közötti vetélkedésről is.

A nők és férfiak  a szerző szerint „évmilliókig  eltérő reproduktiv stratégiákat folytattak”, s ez okozott eltéréseket a „szexuális hajtóerőkben”:  „a férfiak nagyobb hajlandóságot mutatnak az alkalmi kapcsolatokra és jobban keresik a szexuális változatosságot, mint a nők.”(147.old.)   Ez azonban életkorfüggő:  idősebb korban már „nagyobb elköteleződést mutatnak a hosszú távú kapcsolatok iránt.” (u.ott)   Az adatok szerint a férfiak  15 és 35 év között hajlamosak leginkább a kockázatvállalásra és szabályszegésre, míg a nők inkább kerülik a kockázatokat..  Ez a „fiatal férfi szindróma”  azonban a kulturális teljesítmények terén is húzóerőt jelenthet.  A szexuális vetélkedés elterjedt formái a prostitúció és a pornográfia.(?)  A prostitúció „a házasságon kívüli kapcsolatoknak olyan pótlólagos formáit nyújtja, amely általában nem vezet a párok érzelmi eltávolodásához és szakításához,  tovább csökkenti a nemi erőszak előfordulási valószínűségét.  Ugyanakkor kikezdi a családi értékeket és a bűnözés számos formájának kedvez. A pornográfia viszont egyfajta fantáziavilágot teremt a férfiak szexuális változékonyságra irányuló késztetéseihez….  Új standardokat és elvárásokat hoznak létre a férfiakban, és ez rombolhatja a két nem közötti kapcsolatok normális működését.” (161. old.)

A félrelépő nők viszont „bizonyos körülmények között nem a hímek által birtokolt erőforrások hanem partnerük értékes génjeinek megszerzésére törekszenek.” (163.old.)  „A nők házasságon kívüli kapcsolatai sokkal inkább magukban rejtik egy hosszú távú kapcsolat lehetőségét és gyakrabban végződnek válással.” (169.old.)   A szexuális hűség ellenőrzésének és a paternitás (apaság)  biztosításának  pszichológiai mechanizmusai „az arousal-szint emelésével és heves érzelmi reakciókkal válaszolnak a hűtlenség fenyegetésére.” (172.old.) „…a férfiak féltékenysége alapvetően a szexuális aktusra koncentrálódott,  ezzel szemben a nők azért voltak féltékenyek, mert férjük túl sok időt töltött egy másik nővel.” (173.old.)

A  párválasztás  fejezetben  kiderül, hogy az evolúciós pszichológia az emberi párválasztásban is döntő tényezőnek tartja a  reproduktiv értéket,  vagyis a gyermeknemzést.   Az állatokhoz viszonyított különbség csak az, hogy  az embernél  „mindkét nem tagjai részt vesznek a párválasztásban, tehát a férfiak is szelektivek  párjuk tulajdonságait illetően, nem csupán a nők.” (183. old.)   Ez azt jelenti, hogy felmérik „párjuk kapacitását az utódnemzéssel  és gondozással kapcsolatban.” (u.o.)  Ez főleg a nő életkora és szexuális vonzereje alapján történik,  ugyanis „agyunk olyan, területspecifikus algoritmusokkal  van felszerelve, amelyek ma is alapvetően befolyásolják a párválasztás kritériumait és preferenciáit.”  „A nők reproduktiv értéke elsősorban  életkoruknak, egészségi állapotuknak és fizikai kondiciójuknak  a függvénye.” (186. old.) 

Bár a párkötelékek primer formái  (a régmúlthoz viszonyítva)  „ma sem változtak lényegesen”,  a párválasztási kritériumok és ezek nemek közti különbségei „erősen kontextus-függőek” lettek: „intenzitásuk számos tényező kölcsönhatásának függvénye. … a rövid távú kapcsolatokat kereső férfiak a szexuális vonzerőn kívül nagyon kevés jelleget vesznek figyelembe partnereiknél” (189. old.), s ez az alkalmi kapcsolatokat kereső nőknél is így van. Más a helyzet a hosszú távú kapcsolatokban, ahol a belső tulajdonságok fontosabbak.  „A magas reproduktiv értékű nők és férfiak … különösen diszkriminativak partnereik iránt. … a párválasztásban állandó összehasonlítás történik a saját és a másik fél reproduktiv értéke között.” (192.old.)  „A nők saját értékességüket más nők vonzerejéhez mérik, míg potenciális partnereik értékét inkább más férfiak dominanciájával összehasonlítva becsülik fel… elsősorban a médiából kapjuk azokat a standardokat, amelyek alapján saját és párunk vonzerejéről ítéletet alkotunk…” (193. old.), ami gyakran negativ hatású a kapcsolatra.

Az udvarlás  „egyezkedési vagy alkufolyamatként”  jellemezhető.   A résztvevők  „kölcsönös önreklámozásával”  kezdődik. A közvetlen kapcsolatot többnyire a férfiak kezdeményezik.  „a nőkre az udvarlás során egyfajta  ambivalencia  jellemző. Kevesebbet árulnak el magukról, mint a férfiak… eközben azonban igyekeznek megtudni mindent a férfiról…,hogy kiderítsék hajlandóságát az elköteleződésre.” (194. old.)  Az udvarlási rituálé nem verbális szabályozásának fő eleme a  szinkronizáció  (bólintások, azonos ritmusú mozdulatok stb.), amely manipulativ célokat is szolgálhat. „…a nők gyakrabban hangolják össze tevékenységeiket a férfiakkal”, így rejtve szándékaikat és érzelmeiket.  „Testének diszítésével és felruházásával mindkét nem a  saját párértékét  igyekszik növelni.”  Ugyanakkor „a szagok fontos szerepet játszanak a párválasztásban, különösen a nők preferenciáiban.” (196.old.)

A  homoszexuális  férfiak és a leszbikus nők „ugyanazokkal a szexuális  stratégiákkal rendelkeznek, mint a heteroszexuálisok”  A ilyen beállítottság „…kialakulása az egyéni élet során számos kulturális és biológiai tényező hatására vezethető vissza.” (198.old.), pl. túl gyámolító anya, rossz viszony az apával, születési sorrend stb. , vagy a magzati fejlődés sajátosságai: genetikai tényezők vagy hormonális hatások. Mindezek bonyolult kölcsönhatásba lépnek egymással.. Az a tény, hogy az állatvilágban is előfordul, „felveti az evolúciós magyarázat szükségességét” Ilyenek a rokonszelekciós és a szülői manipuláció hipotézis (úgy manipulálják a gyermeket, hogy ne érdeklődjön a másik nem iránt), vagy a csoporton belüli szövetségek hipotézise, amely inkább biszexualitásra utal. Ez utóbbi gyakori volt az ókori (pl. görög) társadalmakban;  vagy pedig egy  genetikai polimorfizmus keretében értelmezhető

A  fejlődésről  szóló fejezet  kiemeli az  epigenezis  szerepét:  az öröklött és környezeti tényezők kombinációja „többszintű közvetítő láncon keresztül érvényesül…  A gének kanalizálják az egyedfejlődést, amennyiben előírják az idegrendszer organizációs felépítését, és ezzel a környezeti ingerekre adott  válaszok lehetőségeit és korlátait… (így)  bizonyos magatartási tendenciák kifejlődését valószínűsítik.” (280.old.) 

A nemek közti viselkedési különbségek   kialakulása Bereczkei szerint „az evolúciós környezet eltérő kihivásaihoz való alkalmazkodásként”  magyarázható.  „… a fiú és lánymagzatokban termelődő hormonok irányítják azoknak az agyi központoknak a differenciálódását, amelyek a különböző kognitiv működéseket vezérlik….  Mások inkább a  tanulásra és szocializációra  hívják fel a figyelmet.” (306.old.)  A képességek és érdeklődés terén mutatkozó nemi különbségek szerinte nem magyarázhatók a gyermekkori tapasztalatokkal, mert  a szülők általában nem bánnak eltérően a fiúkkal és a lányokkal.(?)  Csak néhány esetben mutatható ki a „nemhez kötött nevelési stílus” (307.old.)  A szülők legfeljebb észreveszik, hogy pl. a fiúk és a lányok milyen játékokhoz vonzódnak, ezért ilyenekkel látják el őket  (amivel persze erősítik eltérő fejlődésüket).  A humán genetika ezt reaktiv  gén—környezet kölcsönhatásnak  nevezi.  Bereczkei hozzáteszi, hogy sokszor „nem könnyű tisztázni, hogy ebben a visszacsatolásos rendszerben melyik mozzanat tekinthető elsődlegesnek.” (307.old.)

A  szocializáció  evolúciós értelmezése szerint  is szükségesek a zavartalan fejlődéshez a szociális környezetből  jövő hatások. „Adaptiv viselkedési algoritmusok teszik lehetővé azt a módot, ahogyan a gyermekek belépnek a társas kötelékekbe”. (309.old.)  Az apa hiánya  pl. „más negativ tényezőknél erősebb hatást gyakorol a korai szexuális érésre, mutatván, hogy ez az egyik legfontosabb stresszfaktor a lányok pszichoszomatikus fejlődésében.. Úgy tűnik, az idegen férfiak tartós jelenléte még inkább felerősíti ezeket a hatásokat.” (318.old.) – éspedig a kortizol , mint stresszhormon révén.  Tény, hogy a kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatok  gyorsítják a kamaszkori érési folyamatokat.  Az ilyen tapasztalatok „módosítják, eltolják egész egyedfejlődési pályánkat és érési folyamatainkat”     „A korai érettség  ill. korai szülés általában alacsony fertilitással jár.” (322.old.)

Az  elme  c. fejezet bevezetőjében leszögezi, hogy „az evolúciós megközelítések alapvető jelentőségét és újszerűségét az  ultimativ szintű elemzések adják.” (323.old.) Ez pedig túlhaladja a proximativ  szintet.  Az evolúciós pszichológia „kognitiv fordulatának egyik meghatározó eleme volt az emberi megismerés  moduláris  szemlélete…(az) adaptiv algoritmusok… olyan veleszületett információ-feldolgozó folyamatok, amelyek a környezeti benyomásokat meghatározott bemeneti jelekké alakítják, majd ezekre olyan viselkedési válaszokat adnak, amelyek eredetileg… növelték őseink túlélését és szaporodását.” (324.old.)  „… az emberi elme funkcionálisan elkülönülő modulok százaiból vagy ezreiből áll, amelyek ún. területspecifikus  darwini algoritmusokat működtetnek.” (325.old.) A veleszületett modulok folytán „a gyerekek veleszületett ismeretekkel rendelkeznek pl. a fizikai tárgyak bizonyos tulajdonságairól…” Bereczkei a továbbiakban  sorra veszi a modul-koncepcióval kapcsolatos problémákat., pl, hogy a modulok idegrendszeri alapjait még nem tárták fel, vagy hogy a moduloknak új változataik jelentek meg a történelem során, pl. a metareprezentációs modul  stb.

Az  elmeteória  (tudatelmélet)  evolúciós értelmezése figyelemre méltó problémákat vet fel  (pl. az állatok esetleges tudatosságával kapcsolatban), de ezzel itt nem foglalkozom, mert az egész „elmeteória”  kívül esik a szexuálpszichológia hatókörén.  Azonban a korábban említettekkel együtt a  „minden veleszületetten meghatározott”  trendje itt is idegennek tűnik  a tanuláselméletileg iskolázott gondolkozástól.  Vitatkozni viszont érdemes róla, mert számos részletkérdésben tágítja a szemléletet.

                                                                                                                                                    Szilágyi Vilmos  dr.

      

Wellings, K.& R. Parker:

„The Safe Project”

Sexuality Education in Europe

2003, London, IPPF & WHO

„Az oltalmazó  projekt”  az európai országokban folyó,  szexuális nevelési törekvések helyzetét próbálta felmérni, az  Egészség-  és Fogyasztóvédelem  Főigazgatósága  európai bizottságának  pénzügyi támogatásával.  A projekt címe:  Európai  partnerség a  szexuális és reproduktiv egészség  és a fiatalok jogainak elősegítésére.   A helyzet  felmérésében  az IPPf  (Nemzetközi Családtervezési Szövetség),  a WHO  Európai Regionális Hivatala és a Lund Egyetem  működtek közre.  Azt tűzték ki célul, hogy a meglevő adatok alapján  átfogó képet adjanak a régió helyzetéről és trendjeiről,  s új módszereket ismertessenek, amelyek révén a szexuális egészséggel kapcsolatos információk és szolgáltatások  eljutnak a fiatalokhoz  és erősítik az egészségpolitikát.  A projekt koordinálói és az eredmények összegzői a  „London  School of Hygiene”  munkatársai.

A  könyv tartalomjegyzéke az  Előszó  és a Bevezetés  után  először 3 táblázatra utal, amelyek a különböző mutatókat  összegzik,  majd  26 európai országról közölnek jelentést,  ABC  sorrendben  (köztük a 12. helyen Magyarországról).   Ezek általában  2-3  vagy 4 oldalas jelentések.  Befejezésül  Utószót  és irodalomjegyzéket adnak, de függelékként  azt a két kérdőívet is közlik, amelyekkel  az adatokat gyűjtötték. 

A hazánkról közölt jelentés  rövid, vázlatos  és elég lehangoló.  Összefoglaló mondata így hangzik:  „A hivatalos szemlélet Magyarországon  pro-natalista  jellegű, s számos csoport véleménye szerint a szexuális nevelés „illetlen” gondolatokat és életstílust terjeszt.” 

A hazai szexuális nevelés történetéről  Batár István, debreceni  nőgyógyász professzornak egy lengyel konferencián, 2002-ben elhangzott előadása alapján  azt írják, hogy  „1975 előtt néhány iskola  hozzájárult  a szülészek-nőgyógyászok által  tartandó, szexuális felvilágosító előadásokhoz.  Ám sok  szülő, sőt, több pedagógus is helytelenítette ezt, mondván, hogy „illetlen” viselkedésre oktatják a fiatalokat. 1978-ban létrejött egy nevelési program a 14-18 évesek számára.. Ez négy évfolyamra elosztva 20 órányi előadást tartalmazott a „családi és nemi életről”.  A program fő témái:  a család helye a társadalomban, a gyermek helye a családban, a nemi kapcsolatok erkölcsi megalapozása és szexuális jellemzői. (Sas, 1978)  E programon kívül az iskolai szexuális nevelés  esetleges vagy elégtelen volt az oktatók képzetlensége folytán.” (49. old.)

1996-ban az ENSz  egyik bizottsága  (Committee on the Elimination of Discrimination Against Women)  a magyarországi helyzet vizsgálata alapján felszólította a kormányt, hogy gondoskodjon a fiatalok szexuális nevelésének programjáról és fogamzásgátlókkal való ellátásáról a családtervezés elősegítése és a művi abortuszok csökkentése érdekében.  Ez nem történt meg. A magyar Nevelési Alaptanterv viszont minden iskola számára előírja a  „higiénia” oktatását.  Ez magában foglalja a „családi életre nevelést”, amelynek a szexuális nevelést is tartalmaznia kellene.  Egy minisztériumi határozat szerint  az olyan veszélyekről, mint a dohányzás, az alkoholizmus, az AIDS, a drogok és a szexuális visszaélések, az iskolaorvosoknak és védőnőknek kell tájékoztatniuk a tanulókat.  1997-ben a Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet javasolta egy önálló iskolai tantárgy bevezetését  „Felkészülés a családi életre”  néven.  Az Oktatási Minisztérium azonban az Állami Közoktatási Intézet „szakértőinek”  javaslata alapján elutasította ezt a javaslatot,  s csak egy „fakultativ próbálkozást”  hagyott jóvá egy projekt keretében.

A  Nemzeti Alaptantervről azt írják, hogy  tartalmaz egy  szexuális nevelési és családtervezési tantervet, amely a 10. osztályban  (a  16 éveseknél)  fejeződik be. A  szexuális nevelést Magyarországon  „családi életre nevelésnek”  nevezik.  Bár ez  1975 óta kötelező,  a legtöbb iskola még nem érzi magát eléggé felkészültnek erre. Holott az Oktatási Minisztérium úgynevezett „keret-tanterve”  szerint az általános iskola első osztályában kell(ene)  kezdődnie. Ez a tanterv sok olyan témát foglal  magába, mint  a személyes higiénia, az emberi test és a különböző, veszélyeztető tényezők.  A nemi élet biológiai aspektusaival tehát foglalkoznak, ám ez még nem tekinthető szexuális nevelésnek.  A szexuális felvilágosításban olyan önként vállalkozók, mint pl. orvostanhallgatók, szintén részt vehetnek.

Batár István szerint a  „Pro Familia Hungaria” nevű tudományos társaság, mint a Nemzetközi Családtervezési Szövetség magyar tagja, terjeszti a szexualitással és nemi neveléssel kapcsolatos információkat, tanácsot ad a fiataloknak és képezi az egészségügyi és pedagógiai szakembereket.  A nemiséggel, a reproduktiv egészséggel és fogamzásgátlással kapcsolatos felvilágosító írásokat is terjeszti. Ezek vagy nyomtatott anyagok, vagy a társaság weboldalán  (www.sexinfo.hu )  olvashatók, ahol bárki kaphat online válaszokat az említett témákkal kapcsolatos kérdéseire. A  társaság nemrég megalapította „ifjúsági szekcióját”, amely kortárs nevelési programokat szervez az iskolákban. Ezen kívül a Nemzeti AIDS-bizottság és az Egészségügyi Minisztérium  többször indított köznevelési kampányokat Magyarországon. Mindezek eredménye azonban alig mérhető.

A  szexuális nevelés minőségéről és hozzáférhetőségéről

A  Születésszabályozás Jogi és Politikai Központjának  jelentése szerint: „A magyar fiatalok szexuális nevelésének sem általános, politikai stratégiája, sem pedig egységes gyakorlata nem létezik.”  (2000)   A legtöbb megfigyelő elégtelennek tekinti  a gondoskodást a szexuális nevelésről.  „Megállapítható, hogy a szexuális nevelés eléggé sporádikus és teljesen a pedagógusok szándékaitól és nyitottságától függ. E téren elengedhetetlen egy szervezettebb  munka megkezdése.”  (IHF-HR, 2003)

A kormány politikáját a szexuális nevelés nemzeti tanterve terén szintén alig valósították meg.  (IPPF, 2005). A debreceni egyetem szülészeti és nőgyógyászati tanszéke  Családtervezési Központjának vezetője, Batár István  szerint. „csaknem 30 évvel az után, hogy a „családi életre nevelést”  kötelezővé tették az iskolák számára,  ennek megvalósítási feltételei még mindig hiányoznak.  A pedagógusképző intézmények még mindig nem készítik fel erre a hallgatóikat, s a kormányzat még mindig nem teremtette meg a feltételeit az ezt célzó, egységes és önálló tantárgy bevezetésének.”  Vannak ugyan egyéni kezdeményezések a szexuális nevelés bevezetésére, s a különböző civil szervezetek igyekeznek javítani a helyzeten, de a szexuális nevelés nélkülözi a szükséges, központi irányítást Magyarországon.”  (Batár, 2002)

Ezen túlmenően Batár javasolja a pedagógusok specializált képzését a szexuális nevelésre. „A pedagógusképző intézmények eddig elmulasztották ilyen szakemberek képzését.  Az elmúlt 30 évben minden kormány (az 1989-es politikai fordulat előtt és után) megígérte e probléma megoldását, ám eddig semmilyen sikeres próbálkozás nem történt.”  Bár a különböző szexuális nevelést célzó könyvek ma hozzáférhetőek Magyarországon,  még sincs egy nemzeti tanterv, amely tartalmazná a különböző korú gyermekek tanításának alapelveit.  Néhány ilyen könyvet a megfigyelők uttörő jellegűnek tartottak a szexuális tabuk leépítése szempontjából,  ám a legtöbb könyvet „konzervativnak” tartják.

A  könyv végén két kérdőív található (lásd a "Kérdőívek" rovatot), amelyek révén időről időre újabb adatokat lehet gyűjteni az európai országokban folyó (vagy nem folyó)  szexuális nevelésről.  Sajnos, a Magyarországról közölt ismertetést  nem ezekkel a kérdőívekkel gyűjtötték; holott jobb lett volna, ha a magyar „illetékesek” válaszoltak volna ezekre a kérdésekre.  Az illetékesség alanya persze nehezen határozható meg;  vannak kérdések, amelyekre a KSH tudna válaszolni  (pl., hogy milyen a 15-18  és a 20-24 évesek aránya a népességben stb.), más kérdésekre pedig az Oktatási  vagy az Egészségügyi Minisztérium – és így tovább. Mindenképpen fontos lenne ezekre a kérdésekre mielőbb választ kapni az illetékesektől, s végre kimozdítani a zsákutcából az átfogó és intézményes  szexuális nevelést.

                                                                                                          Szilágyi Vilmos  dr.

 

Szilágyi Vilmos:

Szexuálpedagógia

Szexuális egészségnevelés

(2006. Athenaeum, Budapest. 221 p.)

Szilágyi Vilmos új könyve az Athenaeum „Emberi tényező” sorozatában látott napvilágot – Buda Béla előszavával. A Szexuálpedagógia a szerző Alapítványa által indított, „A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” c. sorozatának  5. kötete.         Szilágyi Vilmos, aki – az irodalomjegyzék tanúsága szerint is – közel 40 éve publikál növekvő szakértelemmel és cseppet sem lanyhuló lelkesedéssel a szexológia és szexuálpedagógia témakörében, most is nagy gondossággal, világos és közérthető hangon ír erről az igen fontos, és fontosságához képest még mindig háttérbe szorult területről. Könyvének minden oldaláról felelős tenni akarás és segítségnyújtás (nem csupán segítőkészség) sugárzik.

            A könyvet pontos, letisztult fogalomhasználat, interdiszciplináris megközelítésmód és roppant gyakorlatias megközelítésmód jellemzi. Az erős felhívó jelleget statisztikai adatok, felmérések, illetve pozitív külföldi (elsősorban német és amerikai) példák hitelesítik.

            A „Szexuálpedagógia” hét, logikusan egymásra épülő fejezetből áll, melyekben megismerkedhetünk a szexuálpedagógia fogalmával, típusaival, céljaival és alapelveivel, a szexológia száz évének történeti áttekintésével, a szexuálpedagógia eredményességének feltételeivel, s ugyanakkor egy többszintű, átfogó szexuális nevelési programmal is, melyhez a pszichoszexuális fejlődést érintő, összefoglaló ismereteket, valamint egy-egy konkrét korosztályt érintő nemi nevelési program megtervezéséhez és megvalósításához szükséges módszertani javaslatokat is kap az olvasó. A záró, VII. fejezetben pedig az iskolában előforduló gyakoribb szexuális problémák kezelési lehetőségeiről kaphat áttekintést az érdeklődő. Bár a könyv elsősorban az ifjúság nevelésében érintetteket szólítja meg, konklúziójában egyúttal a tudóstársadalomhoz is szól, jelezve a szexológiai, szexuálpedagógiai terület kutatásában rejlő kihívást.

            Külön hangsúlyt kap a könyvben annak a speciális helyzetnek a tárgyalása, mely a rendszerváltás utáni évektől alakítja a szexualitást érintő kérdések kommunikációját. A gyermekek hozzájutnak ugyan sok-sok, régebben egyértelműen tabunak számító információhoz, ám gyakran felkészületlenül, alapismeretek híján, s gyakran nem a legmegfelelőbb csatornákon keresztül. A pornográfia, a prostitúció, a drog terjedésével szemben az első évtizedben csak „kapkodó és ellentmondásos intézkedésekre került sor. A tizenévesek egyre könnyebben hozzájutottak a pornográf termékekhez, ami „szexuális felvilágosításuk” fő forrása lett.” (56. o.) Az iskolákban ezzel párhuzamosan nem erősödött meg a szexuális nevelés. Ennek az álszemérmességnek a számlájára írható többek között a művi abortuszok magas százalékaránya. („Hazánkban a művi abortuszok 11-12 százaléka fiatalkorúaknál történik, míg például Németországban ez az adat mindössze 1 százalék, egyes nyugat-európai országokban pedig még ennél is kevesebb.” 16. o.)

            A nemiséggel kapcsolatos ijesztő műveletlenség felszámolása csak jól koordinált, összehangolt nevelési program keretében képzelhető el. A könyv részletes tervet közöl a különféle célcsoportok (szülők, pedagógusok, gyermekek és fiatalok) összehangolt képzésére és továbbképzésére.

            A tanulóknak szóló, 6 részből (emberi fejlődés, kapcsolatok, személyes készségek, szexuális viselkedés, szexuális egészség, társadalom és kultúra) és számos témakörből álló nevelési program 4, egymásra épülő szinten (5-8, 8-11, 12-15, 15-18 éveseknek szólóan) tárgyalja a különböző témaköröket, mindig az adott korcsoport testi-lelki-szellemi fejlődési szintjének megfelelően.

            A pedagógusképzésben szintén méltatlanul elhanyagolt terület a szexuálpedagógia. Önálló kurzusként elvétve fordul elő hazai képzésekben. Amelyik intézmény a könyv tanulságait mérlegelve, feladatának érezné ilyen hiánypótló kurzus(ok) indítását, kidolgozott tematiká(ka)t találhat az induláshoz.

            Szilágyi Vilmos évtizedek óta mondja, írja, minden lehetséges fórumon hangoztatja a szexuális felvilágosítást, a szexuális műveltség elsajátításának fontosságát. Mivel nemzedékek épsége, egészsége múlhat azon, megfelelő ismeretekkel felvértezve, megfelelő érettséggel kezd-e hozzá a fiatal a szexuális kapcsolataihoz, a könyvben leírt alapvetések és gyakorlati tudnivalók megvalósítókra várnak: hogy ne csak egy-egy osztályfőnöki óra keretében elhangzott, „családi életre nevelési” keretbe ágyazott órát szenteljenek az iskolák a nemiséggel kapcsolatos kérdéseknek, hanem természetes része lehessen a különböző tantárgyak tematikáinak is a szexualitásról való együttgondolkodás.

            Ajánlom a könyvet minden pedagógusnak és leendő pedagógusnak, s azoknak a pszichológusoknak, szociológusoknak, egészségügyi szakembereknek is, akik a maguk területén szintén sokat tehetnek azért, hogy a magyar fiatalok szexuális kultúrája növekedjen.

                                                                                                                                                                              Spannraft Marcellina

           

Lakner Zoltán

A  családpolitika  rendszere

(Esély,  2006/3, 85-107 p.) 

    A szerző  az esztergomi katolikus főiskola  tanszékvezetője, aki a szerkesztőség kérésére írta vitaindító tanulmányát.  Szemlélete kifejezetten konzervativ, de igyekszik tárgyilagos lenni, így néha önmagának is ellentmond. Jellemzője, hogy kíméletlenül  (nemzeti-vallási szemszögből)  bírálja a hazai családpolitikát, de aztán kénytelen elismerni, hogy  „az egyik legjobbnak, legkimunkáltabbnak tekinthető”.

Kiindulópontja, hogy a 20. század  a közösségeket, így a családot is átformáló változásokat hozott.  „Az egyre jobban szekularizálódó, értékváltó és értékvesztő zársadalmak identitása megingott..”, Lakner szerint  a „liberális szellemi hegemónia”  modernizációs törekvései miatt..  A család, mint „első és utolsó menedék”  meggyengült,  „védtelenné és jövőtlenné téve ezzel az egyre szűkebben világra jövő  utánpótlást”, vagyis az új nemzedéket is.  Elismeri, hogy a család válságba került;  nemcsak mérete, hanem funkciói és belső viszonyai is átalakulnak.  A „baloldali, liberális politikai elit”  szerinte ellensége a családnak, mert az „önmegvalósítás legnagyobb akadályának”  tartja.  E politika szimbóluma a  szingli,  mint „demográfiailag terméketlen személy”.

„Józan helyzetfelmérése” szerint  tény, hogy  a népességszám 1981 óta csökken, a termékenység történelmi mélyponton van,  a halandóság nagyon magas, és gyorsul a népesség öregedése;  továbbá egyre gyakoribb a válás.

Mindezért a „modernizációs hatásokat” és a család elleni liberális és szocialista támadásokat okolja. Sőt, szerinte „a tudomány hangadó körei” is törvényszerűnek tartják a család széthullását.. Állítja ugyanakkor, hogy „újra vannak mifelénk is színvonalas… kutató műhelyek”,  amelyek  „nem relativizálják a problémát”, hanem fékezni igyekeznek a romlást, s hangsúlyozzák  „a születések ösztönzésére irányuló politikák bevezetésének szükségességét.”  Lakner helyteleníti azt az európai gyakorlatot, hogy a munkaerőpiac igényeit a bevánddorlók munkába állítása révén elégítik ki.  Szerinte „a multikulturalizmus láthatóan nem használ senkinek”, hanem „vallási, etnikai és kulturális gettókat hoz létre.”  Tény, hogy az EU nem rendelkezik demográfiai stratégiával..  (Csak az EU  „Püspöki Bizottsága”  készített 2004.ben „Családi stratégiát”, amely prioritásnak tekinti  a családot és a gyermeket.  A „Kárpátok Szociális Alapítvány”  pedig a „Családok Európája”  konferencián (2005)  hasonló nyilatkozatot tett közzé.)

Lakner szerint  „a rossz népesedési kilátásokat csak aktiv családpolitikával lehet kedvező irányba fordítani.”  Bíztató jelnek tartja, hogy  egy európai alapítvány 2004-es felmérése szerint  a megkérdezett, 40 év feletti nők és férfiak „a megvalósultnál lényegesen nagyobb számú gyermeket tartanak ideálisnak”.  Vagyis az európai családok kb. egyharmada „legalább egy gyermekkel többet nevelne fel”.  De a 35 évnél fiatalabbak is  legalább két gyermeket tartanak ideálisnak. Tehát a „fiatal korosztályok esetében is magas a gyermekvállalási hajlandóság”.

A  gyermekvállalás akadályainak  elhárítása  érdekében  küzdeni kell Lakner szerint   az individualizmus és a  „fogyasztásra koncentráló életfelfogás”  ellen.  Problematikusnak tartja a „nők növekvő részvételét a felsőoktatásban, és az erősödő munkahelyi karriervonzásokat”.  Tény, hogy  a fiatalok „egzisztenciát és biztonságot akarnak teremteni, mielőtt a családalapításra vállalkoznának.”  Ez önmagában is késlelteti a gyermekvállalás realizálását.  Lakner utal a családi és munkahelyi szerepek összeegyeztetésének nehézségeire is.  Megállapítja, hogy „célszerűbb lenne az apáknak is több feladatot magukra vállalni a hagyományosan  a nőkre háruló háztartási munkákból.  Több és elérhetőbb  gyermekintézményre  (óvodák stb.)  és részmunkaidős foglalkoztatásra is szükség lenne. („Másfél keresős családmodell”)  Azonkívül a gyermekvállalás és gyermeknevelés  terheinek egy részét az államnak, vagyis a társadalomnak kellene átvállalni. Ugyanis  „a gyermek(ek) megjelenése a családban tényleges szegénységi kockázattal jár”. Az eddigi támogatási rendszert pedig  politikai okokból bizonytalannak tartja  („perverz újraelosztás”).  Egy-egy bekezdésben utal  a házasságok és a generációs kapcsolatok „stabilitásának meggyengülésére” is. 

Ezután kifejti, hogy  „a  demográfiai katasztrófa  elkerülhető”, éspedig „jól célzott és differenciált  támogatási konstrukciókkal.  Család- és gyermekbarát  politikára van szükség. – vagyis „a nemzeti oldal családpolitikájára”.   Az állami segítség céljait  6  pontban összegzi.  Ezek lényege a gyermekvállalás és nevelés anyagi támogatása.  Ennek érdekében a családot  „a nemzeti közösség alapértékének”  kell tekinteni  és minden módon segíteni.  A családpolitika csak akkor lehet eredményes, ha  stabil, komplex, célzott és rugalmas.

Javaslata szerint  „legalább az egyik szülő a saját otthonában, saját maga végezhesse az ápoló-gondozó feladatokat… az otthonmaradással kieső jövedelem részleges visszapótlásával”. Hiányolja, hogy a  családsegítés  kiépített rendszere  eddig csak a krizisbe került családoknak segített, tehát nem volt preventiv jellegű, ami a veszélyek korai felismerését igényelné.  A  gyermekjóléti szolgálatoknak  a családsegítóvel integráltan kellene működniük.   Támogatni kellene a  családsegítő  civil szerveződéseket  (köztük főleg az egyháziakat).  Hangsúlyozza  a gyermeket vállaló szülők  munkajogi védelmét  is.

Lakner táblázatban összesíti a  családpolitika  pilléreit és  funkcióit.  Ennek egyik oszlopa nyolc pillért  (családtámogató rendszereket, szolgáltatásokat), a másik oszlopban kb. két tucat funkciót  (pl. krízisintervenció, tanácsadás, mediáció  stb.)  sorol fel.  A cégek  családbaráttá válásához a munkahelyi audit-rendszerek alkalmazását javasolja.  Sokat vár a gyermek- és iskolaorvosi, valamint a védőnői hálózattól  és az  otthonteremtési  programoktól.

Végül a „romló adatok ellenére”  is elismeri, hogy „a magyar családtámogató rendszer”  egészen jó.  A  közvetlen családtámogatások  táblázata  négyféle  „szólőknek címzett” támogatást  (terhességi, gyermekágyi segély (tes), gyes, gyed, gyet), s háromféle  „gyermeknek címzett” támogatást  (családi pótlék, rendszeres gy.véd. támogatás,  adókedvezmény) sorol fel.  Eszerint hazánk még mindig sokkal inkább család- és gyermekbarát, mint Európa más országai.

Konklúziója: „fejlesszük ki.. azokat a tudásokat és képességeket, amelyek ellenállóbbá tehetik a mai és következő generációkat az értékromboló hatásokkal szemben.”  Bár nem konkretizálja,  elvileg egyet lehet érteni ezzel;  főleg, ha a „családi életre nevelést” egy átfogó és tudományosan megalapozott szexuális nevelés keretei között igyekszünk megvalósítani.

                                                                                           Szilágyi Vilmos  dr.

 

Szabó Ákosné:

Szegénység és  iskola

(1996,  Trezor K., 132 p.)

A könyv alcíme: Kor- és kórkép a tanulásban akadályozott népesség iskoláztatásáról.   Valójában tehát az értelmileg (kissé)  fogyatékosok, az iskolai előmenetelben hátrányos helyzetűek problémáiról, s ezek megoldásának lehetőségeiről van szó,  utalással arra, hogy ezt a fogyatékosságot is döntően a szegénység, a rossz anyagi körülmények idézik elő.  A szerző, mint a Gyógypedagógiai Főiskola egyik vezetője, széles körű tájékozottságából adódóan  nemcsak a problémákat ismerte alaposan, hanem a megoldás reális lehetőségeit is felvázolta.  Javaslatai azért is újszerűek és kreativak, mert felismerte és hangsúlyozta a hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok szexuális nevelésének szükségességét.

Eszerint ugyanis  „a tanulásban akadályozott fiatalok életútját vizsgáló, valamennyi szakdolgozat arra a konklúzióra jut, hogy az iskolának nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie a családi életre történő felkészítésre.  A fiatalok nem tudnak és nem mernek kapcsolatokat teremteni, családot alapítani.  A nevelésnek az egészséges életmódra neveléstől a társas kapcsolatok alakításáig, a szexuális élet kérdéseitől a családtervezésig minden területre ki kellene terjednie, amely a felnőtté válás folyamatában felmerül.” (103. old.)

Ezt a következtetést a szerző ebben a könyvben igen meggyőzően megalapozza, amennyiben számos vizsgálati adattal bizonyítja a szegénység és az iskolai szelekció, a szociális háttér és a mentális alulteljesítés összefüggéseit. Maslow, A. (1966) szükséglet-elméletének felhasználásával elemzi a szükséglet-piramis öt alapvető szükséglet-típusa (fiziológiai, biztonsági, szeretet-, kompetencia- és önmegvalósítási szükségletek)  teljesülésének korlátait az adott populációban.  Azonkívül kimutatja, hogy az érintettek oktatásának és nevelésének személyi és tárgyi feltételei is szegényesek és elégtelenek. 

Ezután tér rá annak kifejtésére, hogy milyen feltételei vannak a tanulás eredményességének a „munkaerőpiaci beválás” (vagyis a pályaválasztás)  és a „magánéleti beválás” (vagyis a párválasztás)  sikere szempontjából.  Itt a gyermekek jogairól szóló nemzetközi egyezmények követelményeire hivatkozik.  Az eredmények összefoglalásaként aztán megállapítja, hogy az érintett gyermekek oktatása és nevelése több szempontból rosszabb körülmények között történik, mint a nem fogyatékos és nem hátrányos helyzetűeké. Ugyanis gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták az eltérő nevelési szükségleteket, nem alakult ki  „egy új tipusú szülőpolitika és családgondozás”.  A hátrányos helyzetűek külön-iskoláztatása a szocializáció szempontjából inkább rontja, mint javítja az érintettek esélyeit.

Ebből logikusan következik, hogy különféle  „kisegítő iskolák”  helyett  a tanulásban akadályozott fiatalokat is integrálni kell egy olyan általános iskolai rendszerbe, amely a „személyre szabott tanulás-irányítás eszközrendszerével”  képes csökkenteni a gyermekek közötti, társadalmilag determinált különbségeket.  Az ilyen inkluziv, befogadó iskolákban a pedagógusok újszerű képzése és továbbképzése révén a szelektivitás helyett az esélyegyenlőséget lehetne biztosítani.  A szerző szerint  „az integráció lehetőségét a komprehenziv iskolarendszer biztosíthatja.” (112. old.)

Ez a  gyermekcentrikus  irányzat természetesen nem valósulhat meg máról holnapra.  Szabó Ákosné emlékeztet az UNESCO  egyik, pedagógiai világkonferenciájára  (Salamanca, 1994), amelynek állásfoglalása felszólítja a világ kormányait, hogy  „a fogyatékosok oktatása a többségi iskolákon belül valósuljon meg.” (113. old.)  A  konferencián kidolgozott cselekvési program a pedagógiai és szociális szolgáltatások egész rendszerét körvonalazza; a könyv pedig röviden ismerteti ezeket, s kitér a „kiegészítő funkciókat átvállaló szakemberek”  (szociális munkások, szociálpedagógusok, pszichológusok  stb.)  szerepére is.  A sikeres intézményi nevelés három alapfeltétele a szerző szerint a következő:

1.      A  tanítási órák és a szabadidő  célirányos nevelési felhasználása, megszervezése  (beleértve a felkészítést a párválasztásra és a szexuális életre).

2.      Családias nevelés,  érzelmi melegség,  különösen a diákotthonokban.

3.      A családi és egyéb, társas kapcsolatok kiépítése és fenntartása, „a fiatalok egyéni életútjának és kívánságainak figyelembe vételével”.

Befejezésül a könyv a szükséges intervenciókat vázolja fel  a társadalom, az intézmény, a szervezet, a csoport és az egyének szintjén.  Külön érdekessége a könyvnek, hogy az eredményesség feltételei kapcsán  két, „rendhagyóan gyógypedagógiai alapművel”,  J.S. Mill  szabadságról írt esszéjével  (1859)  és  A. Huxley: Szép új világ  (1932)  című  anti-utopiájával  is foglalkozik.   Mill gondolataiból azt emeli ki, hogy „a sajátosan emberi boldogság a mások gyámkodásától mentes tevékenységek”  szabadságát feltételezi;  vagyis a választás  szabadságát  és képességét, a mentességet a belső kényszertől és a külső erőszaktól.  Ezzel kapcsolatban utal a közvélemény zsarnoki hatalmára is.

Szabó Ákosné szemléletének világnézeti megalapozottsága nemcsak ebből a könyvből derül ki egyértelműen, hanem több, más tanulmányából is, amelyeket pl, a  Gyógypedagógiai Szemlében publikált.  Figyelemre méltó cikke jelent meg  „Első kutatási tapasztalataink a tanulásban akadályozott gyermekek és fiatalok szexuális nevelése területén”  címmel.  (Gyógyped. Szemle, 1999/2. szám);  vagy  „Szexuális nevelés  a tanulásban akadályozott gyermekek és fiatalok általános iskolájában és diákotthonában”  címmel.  Ez utóbbi  abból indul ki, hogy a tanulási elmaradást mutató gyermekek hátrányos szociokulturális környezete  megnehezíti a felnőtté váláshoz, az önálló életvezetéshez és családi élethez  szükséges motivumok, ismeretek és képességek kialakulását.  Emlékeztet a szexuális kapcsolatok korai megkezdésével  és a tizenéves kori terhesség-megszakításokkal kapcsolatos hazai adatokra, a válási statisztikákra és a nemi úton terjedő betegségek emelkedő arányára  (különösen a személyiségfejlődésükben akadályozott fiatalok között). 

Mindezek alapján  szerinte kétségtelen, hogy  „a szükséges információnyújtást és nevelést jóval a szexuálisan aktiv életkor előtt kell  elkezdeni  és a jelenlegi gyakorlatnál eredményesebben működtetni.”  Arra a kérdésre, hogy kiknek a feladata a szexuális nevelés,  különböző felmérésekre hivatkozva megállapítja:  a  szülők túlnyomó többsége  az iskolára bízná a szexuális nevelést, s ezt a fiatalok is igényelnék.   De ugyanez a véleménye a pedagógusok  (köztük a gyógypedagógusok)  többségének is.  A  Nemzeti Alaptanterv ezt lehetővé is tenné;  a probléma csak az, hogy se, az általános. Sem a szakpedagógusok nem kapták meg eddig a megfelelő képzettséget ehhez a nevelési feladathoz, s ezért többnyire nem is mernek rá vállalkozni.

A szerző végkövetkeztetése szerint  korunk  (gyógy)pedagógusa  nem részesült korszerű szexuális nevelésben sem otthon, sem az iskolában, vagy felsőfokú tanulmányai során. „Ha a felnövekvő nemzedék eredményes neveléséhez vállaljuk a boldog családi életre való felkészítés eme „rázós” fertályának megtanulását,  szemléletünk, tudásunk, személyiségfejlődésünk a mai szakmai és magánéleti  boldogulásunkat is  segítheti.”

E  tökéletesen megalapozott következtetés fényében nehezen érthető és sajnálatos, hogy a reális szükségletek felismerése ellenére a pedagógusok képzésében és továbbképzésében még ma sem kötelező – sőt, többnyire teljesen hiányzik! – a  „szexuálpedagógia minimumának”  elsajátítása;  s ma sem lehet ebből sem vizsgázni, sem oklevelet szerezni.  Olyan mulasztás ez, amelynek felelősségét  a közoktatás és köznevelés vezetőinek kell viselni.

                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.

 

Hell  Judit:  Van-e  feminista filozófia?

2006, Áron K., 199 p.

A miskolci egyetem filozófiai tanszékvezetőjének könyve a hagyományosan  „nőkérdésnek” nevezett problematikával foglalkozik, amely a szexológia tudományterületének is egyik alapvető, bár inkább alkalmazott, mint kutatási ága.  Elméletileg ugyanis a szexológiában a  „nőkérdés” mint társadalmi probléma, nem okoz különösebb gondot, hiszen egyértelmű, hogy a  nők minden szempontból egyenrangúak a férfiakkal.  A nemek biológiai különbségei  néhány vonatkozásban befolyásolják ugyan a pszichoszociális nemet  (gender), de nem határozzák meg azt. 

Az evolúció, az emberi faj fejlődése és történelme során azonban  a  nemek viszonya változóan alakult, s a legutóbbi tízezer évben kialakult és megerősödött a  patriarchátusnak nevezett, férfiuralmi rendszer, amely a nőket többé-kevésbé jogfosztott, hátrányos helyzetben tartotta és eszközként használta.  A társadalmi-gazdasági fejlődés azonban a legutóbbi évszázadokban egyre inkább lehetővé tette, hogy a nők fokozatosan visszaszerezzék a történelemben elvesztett szabadságukat. Megjelentek a nőmozgalmak, s először az USA-ban, majd Európában is  sikereket kezdtek elérni a jog, a gazdaság és a kultúra területén.  Ezzel párhuzamosan kialakították saját világszemléletüket, filozófiájukat is. 

Ez  az alapeszméje Hell Judit könyvének, amely két nagyobb részből és hat fejezetből áll.  Az első rész címe:  Az ún. nőtörténelem és a nők a történelemben.  Ennek fejezetei  a matriarchális korszakot,  a patriarchalizmus kialakulását  és a  feminizmus keletkezését  mutatják be.  A második rész:  Tudományok és ideológiák, feminista nézőpontból.  Itt először a tudományok megállapításait ismerteti  a  nemek sajátosságairól és viszonyáról,  majd  a nők szerepét a művészetekben, vallásokban és a filozófiában,  végül pedig a   feminista ideológia-kritikákkal  foglalkozik.  A  könyv címében feltett kérdésre  természetesen igennel válaszol, hozzáfűzve, hogy a feminizmusnak  ugyan kapcsolódnia kell egyrészt a liberalizmushoz, másrészt a marxizmushoz és szocialista eszmékhez,  de bizonyos fenntartásokat indokol, hogy egyik irányzat győzelme sem változtatta meg alapvetően a nők helyzetét,  legalábbis magánéleti vonatkozásban.  De ugyanez mondható a freudizmus, a pszichoanalizis elméletéről is, amely több feminista teoretikus szerint tulajdonképpen nőellenes elmélet.  Az utóbbi évtizedekben a feminizmus  végül megtalálta a saját hangját, s következetesen filozofál a nők érdekében.

Ahogyan Hell Judit írja: „Minden feminista filozófia alapja s nők teljes felszabadítását és egyenjogúsítását célzó, női öntudat.” (176. old.)  Záró gondolata szerint ennek a filozófiának az a célja, hogy  „elérjen  egy olyan – ma még utopikusnak tűnő – „posztfeminista”  (mert egyuttal „posztpatriarchális”)  állapotot, amelyben nincs szükség többé  feminizmusra és feminista filozófiára.” (179. old.)  Ez a célkitűzés véleményem szerint egyáltalán nem tűnik  utopikusnak, sőt, nagyon is reális, hiszen az elmúlt évszázadban kétségtelenül sokat közeledtünk hozzá, s  a most kezdődött 21. században minden esélyünk megvan az elérésének.  Bár  „szexuális forradalom” sem az 1960-as években  (a biztonságos fogamzásgátló tabletták megjelenésének idején), sem máskor nem zajlott le, s nem is várható, hogy a több évezredes patriarchális rendszert forradalmi úton, egy-két év alatt meg lehetne dönteni világszerte,  a társadalmi fejlődés gyorsuló tempóban halad a nyitottság és a nemek egyenrangúsága irányában,  a kisebb-nagyobb szexuálpolitikai reformok legalizálása – az időnkénti antifeminista, szexuális ellenforradalmi akciók ellenére --  meg fogja szűntetni a „nemek harcát”  és hatalmi egyenlőtlenségét.   

                                                                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.

Roald  Nygard:

Cselekvő vagy bábu? Az ember önértelmezéséről

2003,  Új Mandátum K., 185 p.

A könyv 1993-as norvég kiadását és szerzőjét két, Osloban tanuló magyar  (Kunszenti Ágnes és Kovács Ferenc)  fedezte fel  2000 körül, s ők fordították le, mert nagyon megtetszett nekik.  A szerző Előszava szerint, tekintve, hogy „egyesek hajlamosak magukat szabad, aktivan cselekvő embernek tekinteni, míg mások inkább passziv „bábunak”… a könyv olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyeken mindenkinek fontos elgondolkoznia, nagy szerepe lehet a tanárképzésben   és az egészségügyi + szociális rendszerben, sőt, a vállalati vezetésben.

Első benyomásom az volt, hogy a szerző pofonegyszerű tényt bizonygat;  ti., hogy az autonóm, aktiv, belülről vezérelt  (tehát érett)  emberek  jobban boldogulnak önmagukkal és a világgal, mint az önállótlan, passziv, kívülről vezérelt és beletörődő (vagyis éretlen) emberek.   Az a tény, hogy vannak ilyenek,  pszichológiai közhely, s ugyanez érvényes a dolog nevelési vonatkozásaira.  Kétségkívül nem árt ezt elméletileg és tudománytörténetileg egy kicsit körüljárni, bár ezt a szerző kissé redundánsan teszi.  Vitatható pl. az is, hogy indokolt-e a viselkedés és a cselekvés fogalmát különbözőképpen értelmezni  (ami kicsit erőltetettnek tűnik). Ettől függetlenül a szemléletével teljesen egyetértek.  Érdemes lenne megismerni pl. a Rotter-féle  I—E  (Internal—external)  skálát, a belső—külső irányultság mérésére  (megszámolva, hogy 23 kijelentéspár közül hány esetben választja valaki a külső alternativát).

Tény, hogy amikor egy hatalmi rendszer engedelmességet követel,, sokan „erénynek tekintik az autoritásokkal szembeni engedelmességet.  De annak ellenére, hogy az engedelmesség bizonyos foka nélkülözhetetlen feltétele a társadalom működésének, számtalan esetben tragédiákhoz vezet, mások számára a legsúlyosabb következményekkel jár…  Milgram szerint az engedelmesség lényege, hogy valaki egy másik ember kívánságai eszközének tekinti magát, s ezért úgy tartja, hogy a tetteiért nem ő felelős.” (31.o.)  Ezzel kapcsolatban néhány kísérletet ismertet, amelyekben a k.vez. utasítását egyesek a  v.sz.-ek veszélyeztetésével is végrehajtották.  Tehát  „az emberek többsége könnyen fejet hajt a tekintéllyel és/vagy hatalommal rendelkezők előtt és az engedelmesség nevében” (36.o.)  szörnyű tetteket követhet el.  Akiből hiányzik az autonómia és ellenállni tudás, az kiszolgáltatja magát a környezete által támasztott követelményeknek.

A  „nézőmentalitás” azt jelenti, hogy sokan passzivak maradnak, amikor segíteni kellene:  a belülről irányítottak hajlandóbbak segíteni.  A külső kontrollosok manipulálhatóbbak, de parancsolni is hajlamosabbak.  A saját helyzete befolyásolni tudásába vetett hite az ember életét is meghosszabbíthatja.

A szerző érdekes gondolata, hogy „korunkban a hedonizmus leglátványosabban talán a pszichoanalizis gondolatmenetében jut kifejezésre, amennyiben… a hangsúlyt az élvezetek elvére helyezni” (100.o.).  Ez nyilvánul meg a teljesítményelméletben is: „a teljesítménymotívum az élvezet, öröm élményének elérésére való törekvés” (101.o.). A szociobiológia szerint az ember = gén-gép;  tehetetlenek vagyunk az evolúciós folyamattal szemben  stb.  A behavioristák és a szociobiológusok „illúziónak tekintik a szabad akaratot” (130.o.), a kultúrát pedig „biológiai végterméknek”.

Figyelemre méltó gondolat, hogy „a diagnózis a továbbiakban befolyásolja: miként  látják a pácienst és viselkedését… a diagnózis önbeteljesítő próféciává válik.” (138.o.)  „Az emberre vonatkozó elméletek is egyfajta diagnózisnak tekinthetők…. A determinizmus is működhet önbeteljesítő próféciaként… így életünket öröklött tulajdonságaink, vagy környezetünk eredményeként kezdjük látni.” (139.o.)

Nygard mindezekkel szembeállítja a konstruktivista alternativát.  Kelly nyomán  megállapítja, hogy „mindent valamilyen szemszögből tekintünk… személyes konstrukcióink segítségével értelmezzük azt” (147.o.) – hipotézisek, anticipáció, fogalompárok alkalmazása a valóság konstruálására.  Sartre szerint „a képzelőerő…az emberi szabadság szükséges feltétele” (153.o.)  „A belső szabadság  központi helyet foglal el a konstruktivizmusban  és döntően hozzájárul, hogy képesek legyünk értelmes életet élni olyan helyzetben is, amely úgy tűnik, nem ad erre lehetőséget.” (155.o.)  A kreativitás = a különböző konstrukciók kipróbálásának képessége.  Sartre szerint „az ember nem más, mint amivé önmagát teszi…  A terápiát is egy ilyen rekonstrukcióhoz nyújtott segítségként kell felfogni.” (156.o.) 

Nygard megállapításaival általában egyetértek;  a könyv olvasását és megvitatását ajánlom.

                                                                                                                                                         Szilágyi Vilmos  dr.

 

Zolnai  Erika:  Felnőttek, mert felnőttek

2001, Kézenfogva Alapítvány,  254 p.

A  könyv, amelynek alcíme:  „Értelmi sérült felnőttek  szexuálpedagógiai  támogatása” ,  a maga nemében páratlan és  szakmailag magas színvonalú, hiánypótló alkotás.  A  szerző olyan  pszichológus és egyben gyógypedagógus,  aki munkájánál fogva alaposan ismeri  az értelmileg sérült fiatalok és felnőttek magánéleti  problémáit,  de tájékozott az ezzel kapcsolatos, nemzetközi szakirodalomban is.  Ennek folytán  megtalálta  és kreativ módon a magyar viszonyokra alkalmazta  például a  holland  Philadelphia  Alapítvány  és az  osztrák  Lebenshilfe  Alapítvány  világszínvonalú  szakmai tapasztalatait és  módszertani eszközeit.  (Az utóbbiakat ugyan nem tudta a könyvhöz csatolni, de elég bőven ismertette, s  így részben alkalmazhatóvá tette.)

Joggal állapította meg  Előszavában a könyv  szaklektora,  Lányiné  dr. Engelmayer Ágnes,  hogy  „izgalmas olvasmányt tart a kezében az olvasó, melyből igen hasznos ismereteket tudhat meg egy hazánkban elhanyagolt, kialakulóban levő  szakterületről…  mert az értelmi sérült személyek  szexualitásáról  szinte alig van magyar nyelven hozzáférhető, korszerű, jó irodalom, és a témát sok előítélet, sőt, téves vélekedés övezi.”   Ez többek közt arra a hiedelemre utal, hogy az értelmi fogyatékosok életében  a  szexualitásnak jóformán semmilyen szerepe nem lehet – holott náluk is megjelenik a  szexuális vágy  és a párkapcsolat  igénye, s kétségtelenül joguk is van hozzá,  bár segítség nélkül ezt a jogukat sem tudják sikeresen érvényesíteni.

Tartalmilag a könyv  öt nagyobb egységre, s ezeken belül 14  fejezet-szerű  részre tagolódik.  A  Bevezetés  hangsúlyozza, hogy a  lakóotthonokban élő, értelmi fogyatékos felnőttek élethelyzetéből  indult ki,  de más élethelyzetű , fiatal fogyatékosok  életminőségének javítását is célozza, mert ebben döntő szerepe van  az  érzelmi-erotikus igények kielégítésének. 

A könyv első, nagyobb egysége  az érintettek  ellátásának minőségi normáival  és a szexuális nevelés módszertani elveivel  foglalkozik.  Vagyis a párkapcsolatok lehetőségeivel, az önálló életvitel fejlesztésével,  az értelmi sérültek szexuális nevelésének intézményi projektjeivel.  Ez utóbbi  elméleti felkészülést feltételez a fogyatékosokkal foglalkozóknál,  egyrészt általában a szexológia  terén,  másrészt a  rájuk bízottak élettörténetének  és fejlődési problémáinak feltárása terén.  Ennek alapján lehet aztán a hatékony beavatkozási stratégiákat  kidolgozni.  A szerző itt kitér az olyan tévhitekre is, amelyek a fogyatékosok szexuális viselkedését eleve deviánsnak  és gátlástalannak tartják,  vagy kétségbe vonják szexuális igényeiket,  tartós kapcsolatra és szülői szerepre alkalmatlannak tartják őket.  Zolnai ezt cáfolja, hiszen sok példa van az értelmi fogyatékos  párok harmonikus együttélésére;  s gyermekük  4-5  éves koráig a szülői szerepet is jól ellátják, később azonban egyre több segítséget igényelnek ehhez.

A  második, nagyobb  tartalmi egység  a  legfontosabb orvosi és biológiai  ismereteket  és a szexuális szerepviselkedés  alakulását  mutatja be.  Ez a rész olyan ismereteket nyújt, amelyek a legtöbb  szexuális felvilágosító könyvben megtalálhatók,  tehát elvárható lenne, hogy a fogyatékosok nevelői  már jól ismerjék mindezt.  Sajnos, mindeddig a gyógypedagógusoknak sem kellett elsajátítani  nemhogy a  „szexuálpedagógiai  minimumot”,  de még a  szexuális alapismereteket sem,  ezért indokolt, hogy a szerző  kb.  50  oldalon összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat  a maszturbációról,  pettingről és közösülésről, a  szexuális beállítottságról  és  funkciózavarokról,  a fogamzásról, terhességről, az antikoncipiensekről és a művi abortuszról, vagy a nemi úton terjedő betegségekről.

A  következő, nagyobb rész  a segítés  személyes tényezőit,  a  sajátos kommunikációs készségeket, attitűdöket és normákat, az értékrend  szerepét  mutatja be.  Felhívja a figyelmet  egy fontos  önismereti feladatra: a nevelő saját  szexuális  szocializációjának áttekintésére:  15 pontba foglalva igen sok olyan kérdést tesz fel, amelyek megválaszolása  a nevelő önismeretét, pszichoszexuális fejlődésének  szintjét és problémáit segít megállapítani, s ezáltal szexuális nevelési kompetenciáját erősíti.

A könyv negyedik része  a szexuálpedagógiai kísérés bevezetését  és a szexuális visszaélések megelőzését vagy kezelését  ismerteti.  E  téren legfontosabb  az intézményi keretek megteremtése és  az együttélési szabályok kidolgozása.  Zolnai  hangsúlyozza, hogy különböző visszaélésekre  nemcsak a fogyatékosok között, hanem a segítőkkel és kívülállókkal  (rokonokkal, ismerősökkel) való kapcsolatukban is sor kerülhet.  Értelmi korlátaik miatt ugyanis nem tudják jól megítélni, hogy ki, milyen szándékkal közeledik hozzájuk;  ezért nagy a nem kívánt terhességek és a különböző fertőzések veszélyén túl a káros érzelmi kötődések lehetősége is. 

Szükség van ezért egy önvédelmi program  elsajátítására,  a kialakuló kapcsolatok figyelemmel kísérésére és a visszaélések korai felismerésére  és egy kidolgozott protokoll alapján történő kezelésére   A  protokollt, vagyis az ügy kezelésének  „forgatókönyvét”  Zolnai Erika az említett, holland Alapítvány  által kidolgozott formában mutatja be.  Ám kihagyja belőle azokat a részeket, amelyek hazánkban nem alkalmazhatók.  Ezáltal viszont alapját képezhetik a hiányzó hazai eljárások kidolgozásának.  Könnyítésül részletesen ismerteti  a szexuális visszaélésre utaló  testi, pszichoszomatikus, viselkedési  és a családdal kapcsolatos  jeleket.,  valamint a viselkedés megváltoztatására irányuló, hatékony  módszereket. 

A  könyv  ötödik része a  programhoz kapcsolódó  oktatócsomag  elemeit mutatja be.  Az önvédelmi programhoz  3  videofilm, egy munkafüzet és a feldolgozást segítő  képanyag tartozik.  Az „Enyém a testem!”  című  önvédelmi programot  a holland Alapítvány  dolgozta ki.  Ez  a  tréning során bemutatott  videofilmekből,  „az ismeretek, készségek elmélyítését célzó  feldolgozási feladatokból  és a szabadidős aktivitásként játszható  hüvelykujj-játékból  illetve az ehhez tartozó, színes kártyákból áll.” (214. old.)  A  hüvelykujj-játékban a piros hüvelykujj a kellemetlent és tilosat,  a zöld hüvelykujj a kellemeset és elfogadhatót  jelenti.  A három videofilm váltakozva mutat  kellemes és kellemetlen  szituációkat és érzelmeket,  s mindezek mellett megjelenik a piros vagy a zöld  hüvelykujj és piktogram.  Játszani ugyanezt színes kártyákkal lehet, s ennek eredményeként könnyebben tudnak differenciálni a jó és a kerülendő  között.

A  kötet végén kb. 70  tételes  bibliográfia  és a terhességmegszakításról, valamint a  szexuális visszaélésekről szóló mellékletek találhatók.  Mindez valóban nagy segítséget jelenthet az értelmi sérültekkel foglalkozó segítőknek – nemcsak a hivatásos nevelőknek, hanem a szülőknek is! -- , épp ezért kötelező irodalommá kellene tenni a gyógypedagógusok számára. Ugyanis éppen ezek az ismeretek emelhetnék magasabb szintre a fogyatékosok nevelését  és életük minőségét.  Az oktatás  (képzés és továbbképzés)  során pedig könnyen kiküszöbölhetőek lennének a szerző gondolatmenetének olyan apróbb hibái,  mint pl.  a  freudista  ösztönfogalom használata  és hasonlók.

                                                                                                                                                               Szilágyi Vilmos  dr.

 

Csányi  Vilmos:

Az  emberi  viselkedés

2006,  Sanoma Bp. ZRt.,Nők lapja műhely, 390 p.

 

A legismertebb magyar  etológus  ebben a vaskos  (jó  20 íves)  könyvében  közérthetően összefoglalja mindazt, amit kb. fél évszázados  munkássága  lényegének tart.   Maga a cím mintha pszichológiai műre utalna,  hiszen az emberi viselkedést a pszichikum irányítja – bár kétségtelen, hogy azokon a biológiai, s  főleg genetikai  lehetőségeken belül, amelyek az evolúció évmilliói során alakultak ki.  Csányi  sok más etológussal, antropológussal és szociobiológussal együtt nagy szolgálatokat tett a pszichológiának és más, humán tudományoknak az emberi viselkedés  jobb megértése érdekében,  szakmai látásmódjának egyoldalú érvényesítése ellenére.

Ez az egyoldalúság könnyen megbocsátható, ha figyelembe vesszük, amit ő maga ír a könyv Bevezetőjében:  „Én  így látom az embert,  magunkat,  magamat.  Nézeteim  szubjektivek, de egy hosszú tudományos pályafutás  felismerései,  vívódásai  és elmélkedései  alapozták meg.”  Ugyanitt hangsúlyozza azt is, hogy  sok, humán tudományokkal foglalkozó szakember  „még elemi ismeretekkel sem rendelkezett az ember biológiai természetéről… nem tudta, hogy az ember az állatvilág tagja, nem ismerte a természettudományos megközelítés módszereit.” (7. old.)  Ebben, úgy tűnik, tökéletesen igaza van, legalábbis a múltra vonatkozóan.  Jellemző azonban, hogy a „biológiai természetnek”  pszichológiailag is érvényes   emberképpé  tágítását nála elsősorban az motíválta, hogy egyetemi hallgatói  saját, személyes problémáik magyarázatát, „egyfajta önismeretet”  is vártak tőle.

A  könyv  tele van érdekes történetekkel,  s bár egészében nem könnyű  olvasmány, mert az átlag-olvasó számára ismeretlen fogalmak és teóriák is bőven akadnak benne,, magas színvonalú  tudományos ismeretterjesztő  műnek mondható.  Még jobb csak akkor lett volna, ha  a modern pszichológia  nézőpontjai és módszerei  is érvényesülhettek volna benne. (éspedig nemcsak az ún.  evolúciós  pszichológiáé, mert azzal összhangban áll).  Szerkezetileg a könyv felépítése logikusnak tűnik,  amennyiben  Csányi az  „alapoktól”, az egyszerűbb és képszerűbb  ismeretektől, állati őseinktől indul, aztán bemutatja az ősi, emberi közösségekben megjelenő, új képességeket, majd rátér a kulturális evolúcióra és a tudomány fejlődésére, sőt, világnézeti kérdéseket is felvet;  végül pedig eljut a gének szerepéhez az emberi viselkedésben.

Ezt a hatalmas anyagot természetesen képtelenség egy recenzió keretei közt behatóan ismertetni és elemezni.  Ezért kényszerülök némileg önkényesen  kiemelni néhány  fontosabbnak látszó, elméleti részletet.  Ilyen pl. a  4. fejezet témája:  Miben különbözünk  az állatoktól?

A  kiindulás természetesen az, hogy „az ember az állatvilág tagja”,  A fejezet tehát arról szól, hogy miben különbözik az ember nevű állat a többi állattól,  még a hozzá leginkább hasonlító állatoktól  (vagyis a csimpánzoktól)  is.  A különbség lényegét Csányi egy  „humán  viselkedési komplexben”  látja; a komplex egyes tagjai csak együttesen hozhatják létre az emberi mivoltot.  Már egyes emberszabású majomfajok is csoportos életmódot folytatnak,  ami szükségessé teszi egyrészt a kommunikációt  (nyelv híján mimikával, gesztusokkal, hangokkal),  másrészt  a testi erőn alapuló hierarchizálódást és az ennek megfelelő csoportnormák  elfogadását.

Később Csányi kifejti, hogy már a csimpánznak is van  „éntudata”  (hiszen pl. felismeri magát a tükörben),  sőt, empátiája is, hiszen néha még a saját érdekeinek veszélyeztetésével is együtt érez társaival és segít nekik.  Ez már hasonlít az emberi erkölcsre;  tehát a morál  az evolúció során kialakult viselkedési normákból fejlődött ki,  bár az emberszabásúak  könnyen visszaesnek a csak saját érdeket követő  viselkedésbe. (Kérdés persze, hogy létezhet-e  éntudat  én-fogalom, vagyis fogalmi gondolkozás nélkül?)

  A  lassan kialakuló, emberi csoportoknál  mindez bonyolultabbá válik.  Az anatómiai különbségek  (nagyobb agytömeg, csupasz bőr, két lábon járás  stb.)  mellett  a csoportok „individualizálódnak”, sajátos jellegűvé válnak;  így beindulhat a  csoportszelekció  (Csányi által  „biológiainak” nevezett, valójában azonban  szociálpszichológiai)  mechanizmusa, amely lehetővé tette a  kulturális  evolúciót. 

Ha eltekintünk attól, hogy a mai ember viselkedési tulajdonságait  szintén  biológiai eredetűnek  mondja,  akkor logikusnak tűnik az a következtetése, hogy  „a legcsekélyebb kultúra megjelenése után a további genetikai változást már a kialakult kulturális környezet szelekciós nyomása alakítja…  A  kultúrára való képesség egyre hatékonyabban változtatja meg az eredeti biológiai környezetet,  alapvetően meghatározva ezzel a genetikai szelekció  irányát.” (67. old.) 

Ez ugyanaz a gondolat, mint amit pl.  Knoll József agykutató fejt ki új könyvében  (The Brain and its Self.  2005, Springer). Knoll szerint ugyanis „az agy a környezettől tanulja meg, hogy milyen viselkedés biztosítja legjobban a túlélést.  Az így szerzett késztetések  azonban az idők folyamán  veleszületett késztetésekké válnak, s ezek a „kiolthatatlan  feltételes  reflexek”  (Inextinguishable  Conditioned  Reflexes; ICRs) a genetikai anyagba kerülve  öröklődnek.”   Más kérdés, hogy ezek a „veleszületett  feltételes reflexek”  sem maradnak végleg „kiolthatatlanok”, hiszen a környezeti életfeltételek változása  újabb beidegzéseket alakíthat ki, s ezek is  „veleszületett késztetésekké”  válhatnak – amire  Csányi is utal.

Az ember fajspecifikus viselkedési jegyeit  Csányi  három fő csoportba sorolja:

1.  A csoportélettel kapcsolatos tulajdonságok:   ilyenek pl. a társas lét igénye,  a szolidaritás, a csoport érdekeinek preferálása, a szabálykövetés és agresszió-korlátozás a csoportban, az utódok közös gondozása és a szexualitás funkciójának kibővülése.

2.  A csoportélet összehangolási  mechanizmusai,  pl. az empátia,  a társas viselkedési mintázatok utánzása, viselkedési ritusok és szabályok kialakítása, tanulékonyság, nevelhetőség.

3.  Konstrukciós  képességek:  pl.  verbális és nonverbális  kommunikáció, technikai képességek, absztrakciós, képzeleti és  hiedelemrendszer-alkotási képességek  stb.

Mindez nagyjából rendben is lenne, bár több, felsorolt viselkedési jegy  más állatfajoknál  is megtalálható, s az embernél sem feltétlenül érvényesül mindegyik. Másrészt  az embernél megjelenő „hipnotizálhatóság”  helyett  inkább  „szuggerálhatóságot”  kellett volna írni  (hiszen a hipnotikus állapotot is ez hozza létre).   A  szexualitás funkció-bővülésének  Csányi által jelzett,  mindhárom módja megtalálható már  pl. a csimpánzoknál és különösen a bonobóknál is.  Az embernél viszont sokkal nagyobb funkció-bővülés  található;  így a reproduktiv és  örömszerző funkciók teljes szétválasztása és az utóbbira korlátozása,  az intimitás-funkció megjelenése  és egy sor másféle igény kielégítésének megkönnyítése. 

Fontos megállapítás, hogy a  szorosabb csoportszerkezet kialakulásának  feltétele a csoporton belüli agresszió és szexuális rivalizáció  csökkenése.  Majom rokonainknál azonban nem „poligámia” volt  (ahogy Csányi írja), hanem promiszkuitás;  a poligámia csak az emberré válás után kezdődött,  amiből aztán elég lassan alakult ki a monogámia.   Az sem egészen stimmel, hogy az oroszlánoknál gyakoribb (3000) „párosodásból”, vagyis közösülésből  lesz egy utód, mint az embernél  (szerinte  2000,  valójában  4-5000).   Csányi általánosan érvényes szabályszerűségnek tekinti, hogy „az emberi szexualitás erősíti a párkapcsolatot”,  s létrehoz egy tartós, monogám viszonyt, ami csökkenti a szexuális rivalizálást.  Itt megint az ősidőkre utal, amikor a vadászó, kalandozó férfiak  „biztosak lehettek abban, hogy párjuk kötődik hozzájuk és genetikai érdekeik… ritkán kerülnek veszélybe.” (71. old.)  Ez az idealisztikus elképzelés figyelmen kívül hagyja, hogy a férfiak sem az ősi, sem az újabb történelmi korokban nem voltak éppen monogámok, ráadásul fogalmuk sem volt a saját  „genetikai érdekeikről”.  A  kielégítő nemi élet csak bizonyos feltételek esetén erősíti a monogám kapcsolatokat, s többnyire csak átmenetileg. Hosszabb távon már inkább más erősítő faktorokra van szükség.

Csányi  érdekes koncepciója a  „közösséglény”  mint  szuperorganizmus  és mint a kulturális evolúció  első fázisa.  Ami már egyes állatfajokat, például a  szociális rovarokat  (hangyák, méhek stb.)  is jellemez, de főleg az emberi csoportokat;  s az „egyedi szint feletti döntéshozatalban”  nyilvánul meg.  Mint írja, a méhek szuperorganizmusa  már  „gondolkodó lény”, s  „az embercsoport is felfogható egy sok darabban tevékenykedő, hatalmas, okos állatnak.”  (77. old.)  Nem tudom ugyan, hogyan tudják a szociális rovarok egységesíteni a közös viselkedésüket, de  a legtöbb embercsoportnál ez a jelek szerint ritkán sikerül.  A  csoport iránti  „feltétlen hűség”  is ritkán figyelhető meg az embernél.  A  konstrukciós és összehangoló képességek ugyan  lehetővé tehetik, hogy a csoport  „közösséglényként”  működjön, de a választási lehetőségek megjelenésével és bővülésével a csoporton belüli viselkedés egysége is  gyakran megbomlik.  A biológiai evolúció pedig itt már átadja helyét a szociális és kulturális evolúciónak.

Ezt tulajdonképpen Csányi is elismeri, amikor megállapítja, hogy  „az ember esetében a kultúra az a környezet, amely viselkedését és a viselkedés evolúcióját  meghatározóan befolyásolja.” (91. old.)  Ennek fényében viszont furcsának találom, hogy a felnőttkori kötődésekkel kapcsolatban  megint a „genetikai adottságainkkal”  magyarázza  a kötődések sajátosságait.   Igy pl. azt, hogy a férfiak  „vezető szerepe, szövetsége és egyfajta elkülönülése”  is ennek köszönhető. Lehetségesnek tartja ugyan, hogy  nők is tevékenykedhetnek férficsoportokban, „de éppen a tulajdonságok nemi eloszlásbeli jellegzetességei miatt a női politizálás,  vezetés mindig marginális marad”.  A feministák (és mások) persze ezt nem fogadják el. Velük a vita  „arról folyik, hogy pusztán tanult, kulturális különbségekről van-e itt szó,  vagy pedig mélyebb, genetikai tényezők is szerepet játszanak a… férfidominanciában.  Az evolúciós szemlélet alapján elég egyértelmű a válasz.” (103.old.)  Csányi természetesen a genetikai tényezők mellett voksol, ám az nem túl meggyőző, hogy mindig kialakul egy rangsor, s annak csúcsán  mindig férfiak vannak. Ugyanis számos példa tanúskodik ennek ellenkezőjéről:  egyenrangú,  vagyis rangsor nélküli csoportokról, vagy női vezetésű csoportokról.

Könyvének szexualitásról és családról szóló fejezetében Csányi abból indul ki, hogy vannak monogám állatfajok, ám azoknál a párok elkülönülnek fajtársaiktól, az embernél viszont nem.   A nagyobb létszámú, emberi csoportoknál  a szexuális viselkedés párkapcsolati jellege  legalább egy időre biztosítja  a  szexuális kapcsolat kizárólagosságát,  ami stabilizálja a csoport szerkezetét..  Ezt szolgálja  az a változás is, hogy az emberré válás során fokozatosan eltűnt a fogamzó-képesség jelzése, eltűnt az ösztrusz;  az ivadékgondozás ideje pedig növekedett.  Ugyanakkor Csányi is elismeri, hogy a  „párkapcsolatok evolúciója”  csak lassan, a különböző  poligámiákon keresztül vezetett a tartósabb monogámiákig.  Itt párhuzamot von az  anya—gyermek  kötődés és a felnőtt partnerek  kötődései között.  Utóbbinak szerinte két szakasza van:  a  vonzódás  és a  kötődés  periódusa.

A  vonzódást a  szerelemmel azonosítja,  amelynek előidézésében   döntő szerepet tulajdonít  a  feniletilamin  vagy „szerelemhormon”  elnevezésű  vegyületnek.  Ám szerinte  2-3  év alatt „az agy hozzászokik ennek hatásához, és az első fázis elmúlik.” (151. old.)   Ezzel vége is lehetne  (s gyakran vége is lesz)  az érzelmi kötődésnek és a kapcsolatnak.  Csányi szerint azonban  ekkor működésbe lép  „az ember rendszerképző tulajdonsága”, amelyben már „az  endorfinok   játszanak szerepet, ugyanúgy, mint a gyermeki kötődés kialakításában.”  (151. old.)  Ezek az opiátok szerinte  „biztonságérzetet, kielégültségi állapotot”  hoznak létre.  Megjegyzi ugyan, hogy  emellett „a kondicionálás is jelentős szerepet játszik” , de nyilvánvalóan elsőbbséget tulajdonít  a genetikailag kódolt agyi vegyületeknek. 

Véleményem szerint ez az egyoldalúan biológiai értelmezés iskolapéldája, amely a magasabb szintű,  szociolulturális illetve szocialpszichológiai jelenségeket  alacsonyabb szintű, biokémiai jelenségekkel kívánja magyarázni.  Jellemző, hogy még a válási statisztikákat is  „evolúciós összefüggésekre”  vezeti vissza;  bár ugyanakkor elismeri, hogy  a szexuális viselkedés konkrét formáit és stílusait a „kulturális szokások, divatok, tabuk, vallási hiedelmek  formálják”,  s ezek vezetnek kettős erkölcsi normákhoz  (pl. ahhoz, hogy a női hűtlenséget mindenhol elítélik, a férfiakét viszont alig).  Ebből viszont arra következtet, hogy mindez  szociobiológiai okokra  vezethető vissza.  Ugyanis  „a hím hűtlensége… számára genetikailag előnyös”, a női hűtlenség azonban veszélyezteti azt.  Ezért  „a hímek sokkal kényesebbek párjuk hűtlenségére, mint a nőstények.”  (152. old.)

Mint látjuk,  Csányi szerint mindennek genetikai oka van;  még az ún. „fallikus fenyegetésnek” ,  sőt, annak is, hogy a „hím szexuális dominanciával”  együtt  „megjelenik a női vágyakozás a szubmisszióra…  Az effajta vágyakozás szerepet játszik a normális szexuális viselkedésben is…”  bár némileg szabályozottan. (153. old.)  Ez jellegzetesen patriarchális,  sőt, „macho”  szemléletet tükröz,  ami ma már nem nevezhető tudományosnak.

A homoszexualitásról  Csányi azt írja, hogy a szexualitásnak általa jelzett, eredeti funkcióin „némileg kívül esni látszik”.  Nos, a reprodukciós funkciót valóban nem szolgálja, ám a stresszoldásban és a párkapcsolat erősítésében  a jelek szerint ugyanolyan szerepe lehet, mint a heteroszexualitásnak.  Csányi  evolúciós  értelmezése szerint  a férfi homoszexualitás a hímek közti rivalizáció csökkentésének és a férfi szolidaritás erősítésének  egyik eszköze  lehetett.  Ehhez persze igen elterjedtnek kellett lennie, amit az a vizsgálat támaszt alá, amely szerint a társadalmak  60%-ában  „megtűrték vagy intézményesítették” – amiből az következne,  hogy a patriarchalizmus  támasza  volt.  A  legutóbbi évezredben ugyan  többnyire devianciának  (vagy bűnnek illetve betegségnek)  minősült,  korunkban viszont hozzájárulhat a  túlnépesedés problémájának megoldásához.  Figyelemre méltó  gondolat.  A kérdés csak az, hogy „intézményesítése”  ma is a  patriarchalizmus  támasza lesz?

Csányi  az  incesztus-taburól  is igyekszik kimutatni, hogy  „biológiai tényezők is közreműködnek a kialakulásában”.;  ugyanis  szerinte  a  „genetikai eredetű deformációk… elkerülését célozza… bár más magyarázatok is vannak.” (155. old.)   Ez utóbbiak közül azonban épphogy csak megemlít kettőt.   Az  egyéb szexuális tilalmak közé sorolja a  rokonsági rendszereket,  amelyek  csökkentik a nőkért folytatott versengést.  Ezekbe illeszkedik a  család  intézménye, amely szerinte  „döntően biológiai adottságok alapján  hosszabb-rövidebb, esetleg több generációt átívelő időre”  alakul ki” (157. old.),  ellentétben azokkal a teóriákkal, amelyek szerint a család különböző formái  „gazdasági és kulturális kényszerek hatására jelennek meg.”  Ennek bizonyítására a kommunák és a kibucok  kudarcára hivatkozik,  mert ezek szerinte megmutatták, hogy a gyermekek  közösségi nevelése  lehetetlen.  Az ennek ellenkezőjét bizonyító adatokkal  Csányi nem foglalkozik;  így állítása kissé dogmatikus jellegű.   Azzal a megállapításával viszont  egyetértek, hogy az apákban is   indukálódhatnak a hagyományosan anyai jellegű gyermekgondozási formák, „ha elegendően hosszú időt töltenek a babákkal.” – és persze a kicsit nagyobb gyermekekkel is.  Az apai viselkedést a pszichológusokra hivatkozva jellemzi, s kivételesen a mai családbomlási folyamatok felvázolása terén sem hivatkozik evolúciós vagy éppen genetikai háttérre.   

Ugyancsak meggyőző  Csányi  okfejtése  az  „Evolúció  vagy  teremtés?  című  fejezetben, amelyben kifejti  pl., hogy  „az evolúció iránya mindig egy magasan  szervezett  individualitással rendelkező, autonóm rendszer kialakulásának irányába tart”  (360. old.),  s ez a személyiségre és társadalomra éppúgy érvényes, mint a bioszférára.   Szerinte az anyag elemi sajátosságaiból  „levezethető az evolúció hajtóereje, amely így megszabadul a homályos misztifikációtól.”  Ezzel kapcsolatban utal  a darwini evolúciós elméletet megcáfolni próbáló, „elképesztő badarságokra”, az „intelligens tervezés”  Amerikában teret hódító,  kreacionista elméletére.

 Sőt,  „Isten,  vallás” címmel külön fejezetet szentel az istenhit keletkezésének, amit a humánetológia  azzal magyaráz, hogy az őskori közösségekben  az egyén számára a közösség  az egyén viszonyaihoz képest örök életűnek és mindenhatónak tűnik. Ezt az elképzelt konstrukciót aztán az ősök tisztelete alapján megszemélyesítették, s elnevezték istennek  (vagy  isteneknek)..  Az ilyen hiedelmeken mindig látni lehet az adott társadalom egyéb hiedelmeinek hatását.  Csányi a vallási hiedelmeket „nagyon gyerekes és naiv dolognak”  tartja.  Ez érthető, mint ahogy az is,  hogy bizonyos „végső kérdésekre” (pl., hogy az univerzum miért és mióta létezik  stb.) aligha kapunk valaha is igaz válaszokat, így csak találgathatunk.  Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy  Csányi  „virtuális világok”  címmel egy kalap alá veszi pl. a matematikát és a vallásosságot, s egyiket sem tekinti „önálló entitásnak”, vagyis tőle függetlenül létezőnek. Attól ugyanis eltekint, hogy mindkettőnek egészen más a funkciója  és gyakorlati kihatása.   A matematika a valóság mennyiségi viszonylatait tükrözi,  a vallás viszont csak illúziókat.

Valójában tehát  Csányi Vilmos könyve nem egyszerűen  „evolúcionista  humánetológia”, hanem jócskán túllépi az említett szaktudomány határait,  s átlép a  pszichológia, a  szociológia,  sőt, a filozófia területére is. Ezzel persze együtt jár, hogy gyakran vitatkozásra ingerel,  ami nem kifogásolható,  sőt, inkább üdvözlendő,  mert kreativitásról és autonómiáról tanúskodik  és megtermékenyítőleg hat a tudományok fejlődésére.  Azonkívül hatékonyan terjeszti a tudományos ismereteket,  ami önmagában is elismerésre méltó  teljesítmény.. 

                                                                                                                                                          Szilágyi Vilmos  dr.

 

Keith  Hawton:

SEX  THERAPY, A  Practical  Guide

1990,  Oxford  Univ. Press,  273 p.

A  szexuálterápia  jelentőségét illetően  utalhatunk a szexuális zavarok népbetegség jellegére,  vagy arra, hogy pl. az alkoholizmus és más szenvedélybetegségek mögött is igen gyakran szexuális problémák húzódnak meg – amelyek kezelése nélkül  gyógyulásra nem számíthatunk.

Sajnos, hazánkban a  szexuálterápia  még mindig a fejletlen és elhanyagolt orvosi szakágak közé tartozik;  ilyen jellegű  kiképzést, szakosítást egyetlen hazai egyetemen sem lehet szerezni  (s erre még a posztgraduális képzésben sincs mód).  Pedig az igény nyilvánvalóan meglenne rá.  Ezt jól mutatja a különböző, „gyorstalpaló”  tanfolyamok iránti érdeklődés az orvosok és pszichológusok részéről.  E maximum  70 órás tanfolyamok azonban – vizsgakötelezettség és szupervizió nélkül – legfeljebb némi bepillantást nyújthatnak az érdeklődőknek,  de semmiképpen sem biztosítanak elegendő felkészültséget. (Amihez jórészt hiányzik a megfelelő, magyar nyelvű szakirodalom is.)

Ugyanakkor világnyelveken – főleg angolul – már bőséges szakirodalom áll rendelkezésre.  Az egyik legkorszerűbb ilyen könyv a szexológia  10. Világkongresszusán  (Amszterdam, 1991)  akadt a kezembe, s persze haza hoztam.  Rögtön látható volt ugyanis, hogy ez a „practical guide”  tulajdonképpen a  szexuálterápia tankönyve,  amely a felkészülni kívánó orvos  vagy pszichológus  számára minden lényeges tudnivalót tartalmaz.

A szerző pszichiáter az oxfordi  Warneford  kórházban  és az egyetemen.  Vagyis egyrészt gyakorolja, másrészt tanítja is a szexuálterápiát.  Emellett szuperviziós csoportokat is vezet.  Felkészültségét olyan világhírű szexológusok alapozták meg, mint  John  Bancroft, vagy  L. C Ph. Sarrel, akik a szexuálterápia élvonalába tartoznak.  

A könyv  megírására az motiválta, hogy még az 1980-as években sem volt forgalomban  olyan gyakorlatias, terápiás kézikönyv, amely a különböző, korszerű eljárásokról áttekintést adott volna. Ez egyben arra is utal, hogy  Hawton nem egy bizonyos irányzat elkötelezettje, hanem mindegyikből igyekszik kiemelni a hasznosíthatót  (bár szemlélete lényegében  kognitiv-behaviorisztikus).

A  mai terápiás megközelítések fontos előnyének tartja, hogy ezek nem igénylik feltétlenül  az orvosi vagy pszichológusi végzettséget, hanem jó néhány más szakember  számára is hozzáférhetők. Mindenesetre hozzáteszi, hogy aki a szakirodalom, vagy akár e könyv tanulmányozása alapján most kezd foglalkozni szexuálterápiával,  az vegye igénybe egy tapasztalt  terapeuta szuperviziós segítségét. (Véleményem szerint ez a gondolat hazánkban csak akkor lenne érvényes, ha egyrészt lenne a témának megfelelő, magyar szakirodalma,  másrészt lennének „up to date”  felkészültségű, oktató szexuálterapeuták.)

Maga a könyv  15  fejezetre tagozódik,  logikusnak tűnő  felépítésben.  Az első két fejezet bevezető jellegű:  egy rövid, történeti visszapillantás és helyzetfelmérés után a nemi működés anatómiai és fiziológiai alapismereteit tekinti át.  A következő  3  fejezet a szexuális problémák jellegével, osztályozásával, gyakoriságával és következményeivel, valamint lehetséges okaival foglalkozik. A további tíz fejezet, tehát a könyv túlnyomó többsége a szexuális problémák kezeléséről szól, a diagnózistól egészen a terápia befejezéséig.

Hawton szemléletére  saját bevallása szerint is, a ”terápiás optimizmus”  jellemző.  Abból indul ki, hogy a szexuálterápia története a pszichoterápiás módszerek fejlődését tükrözi.  Igy a  hangsúly a szomatikus, majd a pszichoanalitikus kezelésről a rövidebb és direktivebb terápiákra tevődött. Az 1960-as és 70-es évek nagy változásokat hoztak a szexuális reagálás alaposabb megismerésében és megértésében;  de a szexualitással kapcsolatos közfelfogás változása is hatással volt a terápiára.

Érdekes, hogy Hawton a szexuálterápia eddigi fejlődését nagyjából négy szakaszra osztja. Ezek közül az első  Freud nevéhez fűződik:  a pszichoanalitikusok egyénileg és hosszasan, de többnyire eredménytelenül kezelték a szexuális zavarokban szenvedőket.  Az ennek nyomán kialakult terápiása pesszimizmuson csak a 60-as években sikerült változtatni, amikor a Wolpe által javasolt  „szisztematikus  deszenzitizáció”,  Semans  „stop—start”  technikája  és más  behavior-terápiás módszerek ismertté váltak.  Főleg a női szexuális problémák kezelésében hozott előrelépést  Hawton szerint  Bálint Mihály  rövid pszichoterápiás módszere, bár még ez is az egyénre koncentrált.

Igazi fordulatot a szexuálterápiában Masters és Johnson két könyvének megjelenése  (1966 és 1970)  hozott.  Módszerük a behaviorista, a pszichoterápiás és  pedagógiai hatásmechanizmusok egyedülálló kombinációja, amely a párkapcsolatot helyezi a kezelés előterébe és igen hatékony.

Amerikában természetesen nagy lelkesedéssel fogadták a modern szexuálterápia megalapozóit.  Módszerük gyorsan terjedt, ugyannyira, hogy az abban rejlő üzleti lehetőséget illetéktelenek is kihasználták, ami félreértésekre és vitákra adott alkalmat.  Probléma volt az is, hogy az ilyen terápia csak párokkal foglalkozott.

Az utóbbi évtizedekben szerencsére akadtak, akik Masters és Johnson módszerét elfogadták és továbbfejlesztették (bár ezekre Hawton ismertetése már nem tér ki).  Többek között  H.S. Kaplan,  J. Bancroft, J.C l. LoPiccolo, J. Money és E. Haeberle  műveire, valamint a  „Gräfenberg-Spot””  alkalmazóira lehetne utalni ezzel kapcsolatban.  Hawton legtöbbjüket ismeri és felhasználja;  könyvének végén az irodalomjegyzék közel 300  szakkönyvet sorol fel.

A könyv kimerítő ismertetésére egy recenzióban nincs lehetőség;  így csupán néhány szempontot ragadnék ki.  A nemi szervek anatómiájával és fiziológiájával foglalkozó fejezet főleg a szexuális reagálás Masters és Johnson által megállapított, 4 szakaszos modelljét ismerteti és részletezi.  A  szexuális problémák osztályozásában Kaplanra is hivatkozik, miközben a férfi és női funkciózavarokat négy vonatkozásban állítja párhuzamba:  az igények, az izgalom, az orgazmus és az esetleges fájdalmak illetve  fóbiák szempontjából.  Megállapítja, hogy nőknél a szexuális igények csökkenése gyakoribb, a férfiaknál pedig az erekciózavarok.  A különböző zavarok gyakoriságát illetően  ismerteti az elmúlt évtizedek fontosabb adatgyűjtéseit  (a Kinsey-riportoktól a Hite-riportokig). 

A  zavarok eredetét illetően először a pszichológiai okokkal foglalkozik, s ezeket három csoportba sorolja:  1.  Hajlamosító tényezők,  2. kiváltó okok  és 3.fenntartó tényezők.  Természetesen mindegyiket részletezi.  Ezután következnek a szomatikus okok:  a betegségek és műtétek, a fogyatékosságok és a „szerek” (drogok).  Tíz oldalas táblázat foglalja össze, hogy  egyes betegségekhez és műtétekhez milyen szexuális zavarok szoktak társulni  (a gyógyszerhatásokat is beleértve). 

Mindez azonban csak bevezetés a terápiás fejezetekhez.  Hawton itt első lépésként nem a pontos diagnózist, hanem a „terápiára való alkalmasság”  kérdését tárgyalja, s a következő tényezők figyelembe vételét javasolja:  1.  a szexuális probléma jellege,  2. a partnerkapcsolat állapota,  3.  az egyéni motivációk és  4.  a testi (köztük: nemi)  betegségek,  5.  az esetleges terhesség.

Ezután következhet a szexuális zavar pontosabb felmérése,  ami egyéni interjúkkal kezdődik, majd közös megbeszélésekkel és párterápiával folytatódik.  A szerző részletesen ismerteti a diagnózishoz szükséges anamnézis és tesztelés  14  területét.  A vizsgálatopk eredményeit aztán javasolja ismertetni az érintettekkel.  (Ez az ún. „tükör-tartás”.)

Ezután következik a „házi feladatok”,  vagyis a különböző  „sensate focus” (érzékiség-fejlesztő)  gyakorlatok megbeszélése,  Masters és Johnson, valamint Kaplan javaslatainak megfelelően.  A fejezet bőségesen ismerteti ezeket a gyakorlatokat  (beleértve az „erősítés és gyengítés”, a  „stop—start”  és az  „elszorítási”  technikát is).  Hasonlóan fontos és érdekes  a felmerülő nehézségek leküzdését és a terápiás hatékonyság növelését célzó fejezet, amely táblázatot is közöl a kisebb-nagyobb nehézségek esetén  alkalmazható stratégiákról. 

Egy további fejezet a terápia nevelési aspektusait elemzi;   a következő pedig a párkapcsolat egyéb zavarainak kezeléséhez ad útmutatást.  A terápia befejezésének módozatai szintén külön fejezetet kaptak.  Ugyanígy mutatja be Hawton a párterápiával kapcsolatos kutatási eredményeket  és a Masters-Johnson modelltől eltérő terápiás megközelítéseket;  pl. az egyéni, vagy a csoportos szexuálterápiát,  a testi fogyatékosok terápiáját  stb.

Végül a legutolsó fejezetben általános következtetéseket igyekszik levonni a szexuálterápia helyzetével és jövőbeni szerepével kapcsolatban.  Következtetések és összefoglalások azonban minden fejezetben találhatók, s ez még inkább tankönyvszerűvé teszi Hawton kézikönyvét, amelynek magyar nyelvű kiadásával és széles körű felhasználásával  nemcsak az alig létező szexuálterápiánk, hanem az egész egészségügyünk is sokat nyerhetne.

                                                                                                                                                               Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                          

Bernhard  Strauss (szerk.)

Psychotherapie der Sexualstörungen

1998,  Thieme V.,  199 p.

Lindauban évente kétszer  „pszichoterápiás hetet” szoktak rendezni a szakemberek továbbképzése érdekében, s ezeken különböző témaköröket dolgoznak fel,  intenziv kurzusok formájában.  Az előadások anyagát pedig egybegyűjtve, könyvsorozatként kezdték kiadni.  Az első kötet az evési zavarokról,  ez a második pedig a szexuális zavarok pszichoterápiájáról szól.

A  könyv  16  fejezete közül három a szerkesztő, Bernhard Strauss  pszichológia professzor munkája.  Ő néhány éve a jénai Friedrich  Schiller Egyetem  orvosi-pszichológiai intézetét vezeti, s főleg pszichoterápiával, azon belül pedig szexuálterápiával foglalkozik.  Első fejezetében felmérési adatokra támaszkodva kimutatja, hogy milyen nagy az igény Németországban is a szexuálterápiára, s ehhez képest milyen kevés az erre felkészült, jól képzett orvos és pszichológus. (Ezt olvasva  óhatatlanul a hazai viszonyokra kell gondolnunk,  amelyek még kevésbé kielégítőek a képzés és a továbbképzés terén.)

Másik fejezetében  Strauss a  szexuális funkciózavarok és  devianciák  klinikumát tekinti át,  főleg a kóroktan szempontjából.  Célként jelöli meg a zavarok alapját képező konfliktusok felismerését és hatékony kezelését,  függetlenül attól, hogy a konfliktusokat pszichodinamikailag, vagy a viselkedéselmélet és egyéb irányzatok kontextusában értelmezzük.  Kimutatja, hogy a szomatikus tényezők jelentőségét az utóbbi évtizedekben túlbecsülték;  az egyéni és partnerkapcsolati tényezőket viszont nem elemzik eléggé.  Hasonló a helyzet a szexuális perverziók, parafiliák terén. 

Egy újabb fejezetben a szexuális funkciózavarok és a szexuális bűnözés terápiás lehetőségeit tekinti át,  s megállapítja, hogy a különböző terápiás irányzatok egyre inkább integrálódnak,  s figyelembe veszik a változó társadalmi körülményeket. A  változás másik jellemzője egy szemléletbeli áttérés a "deficit-modellről" a kihasználható erőforrások, előnyök értékesítésére. Ez azt jelenti, hogy a terapeuta nemcsak az adott funkciózavarral foglalkozik, hanem egyre inkább felhasználja a kliens meglevő képességeit és lehetőségeit, egyéni körülményeit.  Épp ez utóbbiakról, a „posztmodern szociális viszonyokról”  illetve a szexuálterápia  szociálpszichológiai hátteréről szól  Gunter Schmidt  professzornak, a hamburgi egyetem szexológiai tanszékvezetőjének írása.  Szerinte groteszk ellentét alakult ki a  „külső  szexualizálódás”  és a  „belső deszexualizálódás”  között.  Egyrészt ugyanis eláraszt bennünket a pornográfia, a szexualizált reklám;  másrészt az újabb felmérések szerint egyre több nőnek és férfinak „nincs kedve a szexhez”,  terjed a „szexuális unalom”.  Jellemzőnek tartja, hogy a félrelépések, a külső kapcsolatok helyett is sokan  megelégednek a  maszturbációval  a tartós, legális kapcsolatok mellett  (bár ehhez gyakran felhasználják a „telefonszexet”, mert az titokban marad, nem hagy nyomot, ugyanakkor garantálja az anonimitást).

Érdekes, új fejlemény az ún.  „designer szex”,  vagyis a megtervezett,  kívánság szerint egyéni igényekre szabott szex, ami specializálódott prostituáltak  vagy speciális drogok segítségével érhető el.  Félig-meddig ide tartoznak az internet és a „cyberspace” lehetőségei,  pl. részvétel a  „virtuális orgiákban”,  a különböző szexuális szerepek és identitások virtuális kipróbálása.  Egy angol szociológus  (Ken Plummer)  szerint a mai, poisztmodern nemi élet a maga végtelen választási lehetőségeivel  egy áttekinthetetlen szupermarkethez hasonlít.  Volkmar  Sigusch  új szexuális forradalomról beszél,  ám ennek sokféle értelmezése lehetséges.  Vannak modernizmus-ellenes menekülők, akik az új helyzettől megrettenve a múltba vágyódnak, s nem akarják tudomásul venni, hogy amit régen perverziónak vagy épp elmezavarnak tartottak, az ma életstílus lehet.

A  szexuális zavarok diagnosztikus osztályozásáról két szerző  (Th. Mösler és A. Rose)  számol be.  Az  ICD-10  és a DSM-IV  diagnózisrendszeréből indulnak ki, összehasonlítva a kettőt és pontosan leírva a bennük meghatározott szexuális zavarok mindhárom csoportját:  a szexuális diszfunkciókat, a szexuális  „prefernciák” és a nemi identitás  zavarait.  A  DSM-IV-et jobbnak találják, de még itt is találnak hiányosságokat  (pl. hiányzik a  „homofóbia” diagnózisa  stb.).

Ugyanehhez a témakörhöz kapcsolódva  C. Buddeberg  a szexuális zavarok diagnosztikájának gyakorlati problémáiról, nehézségeiről ír,  s ezek hét lehetséges okát elemzi:  1.  a hiányos vagy téves szexológiai ismereteket,  2.  a szexualitás értelmezésének nemre jellemző különbségeit,  3.  a  szexualitással kapcsolatos kommunikáció elégtelenségét,  4.  az „intimszféra”  (pontosabban a szexuális kapcsolatok) „elpiacosítását”,  5.  a szégyen és bűntudat érzését,  6.  a szexuális elégedettség és aktivitás  inkongruenciáját  és  7.  az orvos—páciens kapcsolat változását.

Külön fejezet foglalkozik a szexuális zavarok  „medikalizálásának”  problémájával.  G. Zamel  szerint elősazör az  erekciózavarok  gyógyszeres kezelésével jelentkezett ez,  s egy  „biomechanikus”  szemlélet kifejezése volt.  Zamel hangsúlyozza, hogy  pszichoszomatikus szemléletű,  az egyének társas kapcsolataira is figyelő  terápiás eljárásokra van szükség. 

Nemcsak a pszichoanalitikus szemléletű olvasókat érdekelheti  N. Becker  fejezete  az  „erotizált indulatáttétel  és viszontáttétel” szerepéről,  amely szerinte nem azonos ugyanezek  erotikus  változatával  és a terápia szempontjából is fontos és hasznos lehet.  A szerző fejtegetései nagyon érdekesek, bár néhány szempontból problematikusnak is tűnnek.  Abból indul ki, hogy a pszichoterápiás kapcsolatban gyakran megjelenő ellenállás  folytán az „infantilis szerelem” (pl. az „ödipális kötődés”)  nem indulatáttételként, hanem a terapeutára irányuló, a korábbiaktól független  szerelemként jelentkezik;  ezt nevezi  erotikus áttételnek”.  Nőkkel ez gyakrabban előfordul, mint férfiakkal, mert úgy érzik, hogy ennek megvalósulása minden problémájukat megoldja. (S hátrányos helyzetüknél fogva könnyebben kötődnek egy „megoldást ígérő” férfihez.)

Igen érdekes  M. Hauch  írása az ún „hamburgi modell”-ről, amely tulajdonképpen a Masters—Johnson féle párterápia továbbfejlesztett változata.  Például annyiban, hogy nem három héten átr, naponta ismétlődő ülésekből áll, hanem heti egyszeri kezelésekből, s ezeket nem feltétlenül terapeuta-pár vezeti.  Egy-két  „indikációs beszélgetés” után egyénenkénti exploráció következik, amely a kapcsolat negativumaira és pozitivumaira egyaránt kitér  és tisztázza a felmerült zavarok okait.  Ezeket aztán egy „kerekasztal beszélgetésen” a pár elé tárják („tükörtartás”), s ismertetik a megoldás első lépéseit.  (Pl. koitusz-tilalom,  „sensate focus”  gyakorlatok  stb.)  A továbbiakban a gyakorlatok során felmerült problémákat beszélik meg a párral, ezzel is fejlesztve szexuális kommunikációjukat.  A terápia célja ugyanis nemcsak a tünetek megszűntetése, hanem főleg a kapcsolat rendezése.

Hasonló eljárásokat részletez  S. Fliegel  fejezete a szexuális zavarok viselkedés-terápiájáról,  és U. Brandenburg írása a vaginizmus szisztemikus  viselkedésterápiás kezeléséről.  U. Clement  pedig a  szexuális addikciókról, szenvedélybetegségekről szóló írásában kimutatja, hogy ezek lényege a kényszeresség illetőleg az impulzuskontroll és a fantázia zavara, amely szorongások és ürességérzés, csökkentértékűségi érzés nyomán alakul ki, s főleg csoportterápiával kezelhető.

W. Berner,  a hamburgi egyetem szexológiai tanszékének új vezetője és két munkatársa nagyon érdekes fejezetben foglalkozik a  szexuális bűnözők  pszichoterápiájával.  Fő problémának tartják a deviancia-tudat  és a gyógyulni akarás  (terápiás motiváció)  kialakítását.  Szerintük az ilyen zavarok két fő tipusa:  a neurotikusan strukturált perverziók  és a borderline személyiségzavarral  járó parafiliák.  Mindkét tipust kezelhetőnek tartják, természetesen eltérő eljárásokkal.

A könyv utolsó 3 fejezete a  transszexualitás  pszichoterápiájával,  a szexuális traumatizációval és a HIV-fertőzöttek illetőleg az AIDS-betegek pszichológiai gondozásával foglalkozik,  majd  Függelékként ismerteti az egyik német szexológiai társaság két továbbképző programját, s természetesen bőséges szakirodalmat és tárgymutatót is közöl.

Nagy nyeresége lenne a hazai orvos- és pszichológus továbbképzésnek, ha magyarul is megjelenhetne ez a könyv és beépülne a továbbképző programba.

                                                                                                                                                                    Szilágyi Vilmos dr.

                                                                                                                                                                           (1999)

      

Janus, S.S.& A.C.:

The Janus Report on Sexual Behavior

The first broad-scale scientific national survey since Kinsey

1993, New York etc., J. Wiley, 430 p.

A Janus-házaspárnak ez a könyve kb. tíz évi kutatómunka eredménye, amely az USAa felnőtt népességének szexuális viselkedését próbálja bemutatni  2765 kitöltött és feldolgozott, névtelen kérdőív  és 125 mélyinterjú alapján.  A könyv alcíme szerint A.C. Kinsey és munkatársai  1950  körüli adatgyűjtései óta az első, széleskörű, országos felmérést mutatja be.  Ez azonban túlzás, hiszen több, jelentős szexológiai adatgyűjtés is volt időközben ugyanott;  elegendő W. Masters és V. Johnson, valamint Sh. Hite kutatásaira emlékeztetni. 

Mindenesetre  Samuel Janus  pszichológia-professzor és Cínthia Janus  szülész-nőgyógyász publikációja nagy feltűnést keltett az 1990-es években, különösen néhány sokkoló megállapításuk miatt, amelyeket – például azt, hogy az USA-ban az 1960-70-es évek szexuális forradalma után most egy második szexuális forradalom bontakozik  ki – sokan megalapozatlannak tartanak.  Ettől függetlenül érdemes belepillantanunk a könyvbe:

                                Tartalom:

Bevezetés

1.      Szexualitás a  20. században

2.      Szexuális átmenetek:  az ifjúkortól az idős korig

3.      Férfiak és nők:  az ellentétek vizsgálata

4.      Szexuális  devianciák

5.      A  „szinglik”  élete

6.      Házasság és  válás

7.      Gyermekek:  legyenek vagy ne legyenek?

8.      Vallás és  szexualitás

9.      Politika  és  szexualitás

10.  Nevelés és szexualitás

11.  Pénz, hatalom és szexualitás

12.  Terület és szexualitás

13.  Előre-tekintés a múltból

Függelék:  A.  A minta összehasonlítása az országos adatokkal

                B.  A Janus Report  kérdőíve

Indexek  és Jegyzet

 

         Az  1. fejezet  alcímei:

Vélemények az 1990-es évekből

Az  amerikaiak és a szex

Mi a szexualitás?  Szexológia: a felmért múlt

Történelmi perspektiva.  Szexuális forradalmak  között

Az  új szexuális éra.  Az  AIDS  hatása

A  2. fejezet kiemelt megállapításai:

·     A 65 éves és idősebb férfiak  14%-a  mindennapi szexuális aktivitásról vallott, szemben a hasonló korú nők mindössze  1%-ával.

·     A férfiak  19%-a  már  14 éves korában közösült,  míg a nőknek csak  7,5%-a.

·     Nem jutott soha  orgazmushoz a  18-26 éves nők  13%-a, az 51-64 éves nők  3%-a és az idősebbek 9%-a.

·     Minden korcsoportban több férfi vált óvatosabbá a szex terén az utóbbi években, mint ahány nő.

·     Minél fiatalabbak a nők,  annál korábban kezdték a közösülést. 

A  3. fejezet kiemelt megállapításai:

·      Az egyidejű orgazmust feltétlenül szükségesnek tartja a férfiak 25%-a  és a nők  14%-a.

·      Arra a kérdésre, hogy  volt-e legaláébb egy homoszexuális élménye, a férfiak 22%-a és a nők  17%-a  válaszolt igennel. (Az utóbbiak között kétszer annyi volt a dolgozó nő, mint a háztartásbeli.)

·      Gyermekkori szexuális zaklatásokról vallott a  férfiak 11%-a  és a nők 23%-a.

·      A  férfiak 56%-a  és a nők 44%-a érezte úgy, hogy a szexben saját biológiai maximumán funkcionál.

·      Az orális ingerlést a férfiak 10%-a és a nők  18%-a  részesíti előnyben az orgazmus eléréséhez.

·      A válaszolók több mint  80%-a jelezte, hogy fél az  STD-ktől;  szexuális aktivitásuk mégis növekedett.

·      Több nő, mint férfi érzi úgy, hogy a hagyományos nemi szerepek már nem felelnek meg a mai társadalomban.

A  4. fejezet kiemelt megállapításai:

 A  transzvesztizmus terén személyes tapasztalata van a férfiak 6%-ának és a nők 3%-ának;  a szado-mazochizmus terén pedig a férfiak  14%-ának és a nők 11%-ának.

  Azzal, hogy egy vita (veszekedés)  lezárásának legjobb módja a szeretkezés,  a férfiak 35%-a és a nők 23%-a egyetértett;  a férfiak  51%-a és a nők 65%-a  viszont nem.

  A  csoportszexről  a megkérdezett férfiak 17%-a és a nők 8%-a úgy vélte:  teljesen normális;  a férfiak 43%-a és a nők 68%-a szerint viszont  szégyenletes.

  A  felnőttek és a gyermekek közötti szexről csak a megfkérdezett férfiak  2%-ának volt személyes tapasztalata,  a nők közül senkinek nem volt.

    Az  5. fejezet  kiemelt megállkapításai:

   A  szinglik (egyedül élők) többsége nem érzi ezt kielégítőnek, de csak egyharmaduk kötne házasságot.

   A  férfiak érzékibbnek, élvezetesebbnek tartják a szexet, mint a nők.

   Házasság nélkül is vállalna gyermeket  az egyedül élő férfiak 58%-a  és a nők  45%-a.

   A  szinglik több mint felének nőtt a szexuális aktivitása az utóbbi években.

   Az  elváltak szülei nagyobb arányban váltak el, mint a házasok szülei.

   Csak a szinglik 40%-a érzi úgy, hogy bátran mer közeledni a másik nemhez. 

  A  6. fejezet kiemelt megállapításai:

A leendő férjükkel már a házasság előtt együttélő nők hajlamosabbak a válásra, mint akik nem éltek együtt.  Hasonló helyzetben a férfiak kevésbé hajlamosak. A házaspárok átlagosan rövidebb ideig éltek együtt a házasságuk előtt, mint az elváltak.

A  férfiak több mint egyharmada és a nők jó egynegyede bevallotta, hogy már volt legalább egy házasságon kívüli szexuális élménye;  de a válások alig egynegyedében szerepelt okként a félrelépés.

A házas vagy elvált nők közül kétszer annyian jelezték, hogy sohasem maszturbáltak, mint a férfiak közül.

Az elvált férfiak háromszor olyan gyakran tüntetik fel a szexuális problémákat a válás fő okaként, mint a nők;  akik viszont a férjük házasságon kívüli kapcsolatait tüntetik fel kétszer gyakrabban.  De mindkét nem az emocionális elhidegülést tartja a válás leggyakoribb okának.

Az elváltaknak több, házasság előtti szexuális tapasztalatuk volt, mint a házasoknak.

Az elvált nőknek nagyobb arányban  (33%)  volt művi abortuszuk, mint a házasoknak (25%).

A  7. fejezet kiemelt megállapításai:

Nem használ fogamzásgátlót az egyedülálló férfiak 19%-a és a nők 23%-a;  az elvált férfiak 39%-a és a nők 27%-a.

Legalább egy művi abortusza volt  a protestáns nők 32%-ának, a katolikus nők  29%-ának, a zsidó nők 11%-ának és a nem vallásos nők  22%-ának.

A családtervezést a férfiak 96%-a és a nők 97%-a  érzi fontosnak.

A művi abortuszos nők közel 20%-ának  18 éves kora előtt volt az első abortusza.

A  8. fejezet kiemelt megállapításai:

A nagyon vallásosak 61%-a és a vallásosak 66%-a bevallotta, hogy használ fogamzásgátlókat.

A  nagyon vallásosak több mint 30%-a bevallotta, hogy volt legalább egy házasságon kívüli kapcsolata;  több mint 70%-uk pedig házasság előtti szexuális élményekről vallott.

A nagyobb vallások hívei közül a protestánsok fogadják el legkevésbé a hagyományos nemi szerepeket.

A  házasság előtti szex a nők számára is szükséges a protestánsok 41%-a, a katolikusok 42%-a és a zsidók 35%-a szerint;  de még a nagyon vallásosak  32%-a szerint is.

A katolikusok a legpasszivabbak szexuálisan:  a nők 30%-a és a férfiak 27%-a a partnerétől várja a szexuális kezdeményezést.

A megkérdezett zsidó férfiak és nők később kezdték a közösüléseket, mint a más vallásuak.

A  9. fejezet kiemelt megállapításai:

Gyakori félrelépésekről vallott az ultraliberálisok 16%-a és az ultrakonzervativok 23%-a.

Az ultrakonzervativ férfiak 34%-a és az ugyanilyen nők 46%-a szerint a művi abortusz gyilkosság;  de az ilyen nők 27%.ának már volt művi abortusza.

Az egyidejű orgazmust az ultrakonzervativok 29%-a, a liberálisok 15%-a tartja szükségesnek.

A  10. fejezet kiemelt megállapitásai:

A legmagasabb iskolai végzettségű nőknek volt a legtöbb szexuális partnerük  (kétszer annyi, mint az alacsonyabb végzettségűeknek)  és a legtöbb, házasság előtti szexuális élményük.

Az  orális szex elfogadása és gyakorlása az iskolázottsággal arányosan nő.

A férfiak és nők gyermekvállalási kedve fordítottan arányos az iskolázottságukkal.

A  maszturbáló nők aránya is növekszik az iskolázottsággal.

A  11. fejezet kiemelt megállapításai:

A  közepes jövedelmű nők 8%-a közösült már pénzért;  ez nagyobb arány, mint az alacsonyabb vagy magasabb jövedelműeknél.

A  legtöbb, házasság előtti szexuális kapcsolata a mafasabb jövedelmű (és képzettebb)  nőknek volt;  viszont a házasságon kívüli kapcsolatok gyakorisága náluk a legalacsonyabb.

A megkérdezett  férfiak 20%-a vállalkozott szexre pénzért  (hasonó arányban mindhárom jövedelmi szinten).

A  12.  fejezet kiemelt megállapításai:

A  szerelmet minden régió magasra  (90%  körül)  értékeli.

Délen korábban kezdik a közösüléseket és gyakoribb a házasság előtti szex;  itt nőtt legjobban a szexuális aktivitás, míg Északon és Nyugaton kevésbé.

A  13. fejezet kiemelt megállapításai:

A vizsgálat első szakaszával (1983-1985)  összehasonlítva  12%-kal kevesebb nő maradt szűz  18 éves koráig a második szakasz (1991-1992)  idején.

A művi abortusz elfogadottabbá vált a vizsgálat két szakasza között  (36% helyett csak 30% tartja bűnnek).

Ugyanakkor a vallást 50% helyett már 61% tartja fontosnak a házasságban.

A családot  13%-kal többen tartják a társadalom legfontosabb intézményének.

                                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

 

E.J.  Haeberle – R. Gindorf  (Hg.):

Bisexualitaten

Ideologie und Praxis des Sexualkontaktes

mit beiden Geschlechtern

1994,  Stuttgart, G. Fischer V., 360 p.

Ez a könyv a szexológia fejlődésének jelentős állomása, határköve, sőt, paradigmája lehet. Nemcsak azért, mert  egy kiváló, német szexológiai társaság vezetői szerkesztették  33 élvonalbeli szexológus  előadásaiból és írásaiból,  hanem elsősorban a szemlélet újszerűsége miatt.

A cím  („Biszexualitások”) már önmagában is utal erre az újszerűségre  azzal, hogy többféle biszexualitást  feltételez, s ennek függvényében vizsgálja  mind a homoszexuális, mind pedig a heteroszexuális kapcsolatokat, s  mindegyikről új megállapításokat tesz.   A könyv az Előszón és a Függeléken kívül  öt nagyobb részre tagolódik, amelyek közül az első  -- s valószínűleg a legfontosabb – E. J. Haeberle  tanulmánya  a téma történetéről és  dimenzióiról.  A második rész  négy tanulmánya  „alapvető meggondolásokat”  ismertet,  éspedig biológiai, szociológiai és pszichológiai  megközelítésben.  A harmadik rész  történelmi és társadalmi szempontból vizsgálódó tanulmányokat közöl a nyugati és keleti  világból.  A negyedik rész hat tanulmánya  empirikus vizsgálatokat ismertet;  s végül az ötödik rész a biszexualitás  klinikai  aspektusaival foglalkozik.

A  könyv alapja egy  „biszexualitás-kongresszus”  (1990,  Berlin),  amelynek referátumaiból  (átdolgozott, kiegészített formában)  sokat átvettek a szerkesztők.  A   Német  Szexuálszociológiai Társaság  (Deutsche Gesellschaft für sozialwissenschaftliche  Sexualforschung) 10.  Kongresszusáról van szó, amely tulajdonképpen a harmadik, német szervezésű, nemzetközi  szexológiai kongresszus volt,  Ezen a kongresszuson osztották ki először az ún.  „Magnus Hirschfeld emlékérmet”, éspedig  Ernest  Bornemannak  és  Herman Musaphnak;  két évvel később, a következő kongresszuson pedig  J.P. Cecconak és  Aszódi Imrének.

A szerkesztők azért választották témaként a biszexualitást, mert ez a beállítottság és viselkedés  gyakorisága ellenére  még nem került a tudományos vizsgálódás fókuszába.  A homoszexualitás kutatói is csak érintőlegesen foglalkoztak vele, s ráadásul ennek során többnyire tréves feltételezésekből indultak ki.  A könyvben összegyűjtött tanulmányok fő célja éppen az előítéletek tudatosítása és a  szemléleti keretek tisztázása,  vagyis egy új elméleti álláspont bemutatása.

Mindebben központi szerepet tölt be  E. J. Haeberle:  A  szexuális beállítottság, mint tudományos probléma  című tanulmánya  (amely magyarul először a  „Szenvedélybetegségek” 1994/2. számában jelent meg, később pedig a  „Szexológiai  dokumentumok”  c. kötetben).  Ebben mintegy elővételezi a többi szerző legfontosabb megállapításait, a történelmi háttértől kezdve a  szkriptezési elméleten keresztül az esszencialisták és konstruktivisták   mai vitájáig.

Ezután a biológus  M. Diamond  tanulmánya következik, amelyben először egyes állatfajok biszexualitásáról, pontosabban kétneműségéről  olvashatunk,  majd az emberi biszexualitás biológiai gyökereiről.  Ezeket tartja meghatározóaknak, de hozzáteszi, hogy  „a  menifeszt szexuális beállítottság  minden valószínűség szerint  olyan biológiai erők interakciójának eredménye,  amelyek környezeti és szociális ráhatásokkal ötvöződnek”.

A következő tanulmányban három amerikai szexuálszociológus:  J. H. Gagnon, C.S. Greenblat  és  M. Kimmel  igen meggyőzően  vitatkozik az esszencialistákkal,  akik a szexuális orientációt biológiai eredetűnek  és vele-születettnek tartják.  Szemben velük, a konstruktivistáknak adnak igazat,  vagyis a szexuális beállítottságok  sokféleségéből és  változékonyságából kiindulva úgy látják:  az ontogenezis  során kialakuló  konstruktumokról van szó,  amelyeknek alakulását különböző kulturális hatások, interperszonális és intrapszichikus  szkriptek befolyásolják.

H. Bosinski  tanulmányában kifejezetten  „biopszichoszociális” jelenségnek tartja a szexuális beállítottságot.  Mint írja, az ember ugyan nem kizárólag a  „környezetének terméke”, de „biológiai sorsszerűség”  sem határozza meg,  hanem  „biopszichoszociális egység”;  a szexuális viselkedés is e három tényező együtthatásában alakul ki.  Értelemszerűen ehhez kapcsolódik  E.  Coleman tanulmánya a  biszexualitás értelmezésében bekövetkezett  „paradigma-váltásokról.”  Ezek közül az első abban állt, hogy a 19. században a fajfenntartásra irányuló  „természetes”  és „normális” szexualitástól  megkülönböztették a  „patologikus”  formákat, s kutatni kezdték mindenekelőtt a homoszexualitás okait és gyógymódjait.  A második paradigma-váltás a  20. század közepén, a  Kinsey-Reporttal  kezdődött, amelyből kiderült, hogy a szexuális viselkedésnek sokféle formája lehet, s a homoszexuális és a biszexuális viselkedés is sokkal gyakoribb, mint azt addig feltételezték.  Ebből következően a szexualitásnak csak egyik lehetséges  funkciója a fajfenntartás, amin kívül számos más funkciót is betölthet.  Ennek nyomán egyre inkább a pszichoszexuális fejlődést kezdték vizsgálni, s a  „biológiai nem”  (Sex)  mellett felismerték a nemi identitás és a nemi szerep  (Gender Role)  jelentőségét.

A  harmadik paradigma-váltás  napjaink  eseménye.  Coleman ebben  Bell és  Weinberg (1978)  kutatásait tartja alapvetőnek, mert ők kimutatták, hogy a homoszexuálisok és a biszexuálisok is  sokfélék lehetnek,  csoportjaik teljesen heterogének.  A biológiai kétneműség a mai kultúra számára egyre jelentéktelenebb.  Mint írja: „… a  szexuális viselkedést minden kultúrában  a szocio-kulturális feltételek és a világnézeti-vallási meggyőződések határozzák meg.”

A könyv harmadik része  társadalomtörténeti tanulmányokat közöl.  G. Hekma  a biszexualitás történelmi perspektiváit,  J. Money  pedig a homoszexualitás fogalmának történetét  vázolja fel.  D. Berner a biszexualitással kapcsolatos, korai vitákat elemzi, ahogyan azok az 1899.től 1923-ig kiadott  „Jahrbuch für sexuelle  Zwischenstufen”-ben  , vagyis a szexuális átmenetek, köztes fokozatok évkönyveiben  megjelentek, T. Fliess, O. Weininger,  S. Freud  és legfőképpen  Magnus Hirschfeld  írásaiban.  Hasonlóképpen elemzi  E. J. Haeberle  a  „Zeitschrift  für Sexualwissenschaft”  (1908—1932)  hasábjain folytatott  biszexualitás-vitákat.  A nyugati vonatkozású történeti visszapillantásokból számomra legérdekesebb volt E. Borneman  tanulmánya S. Freud  biszexualitás-fogalmának változásairól.  (Erre itt nem térek ki, mert olvasható az egyik  (Szexuálpszichológia)  könyvemben.)

Két amerikai tanulmány zárja a nyugati világ bemutatását.  J. Paul  San Francisco  „Bisexual Center”-ét és a biszexuális mozgalom kibontakozását,  R. Green  pedig a biszexuálisok diszkriminációját  mutatja be.  A keleti világról  hárman írnak a téma szempontjából.  J. Wong  a biszexualitás előfordulását vizsgálja a a korai kínai császárság időszakában,  J. P. Cecco  viszont a mai Pakisztánról megállapítja, hogy ott a nős férfiak titokban tartott, homoszexuális kapcsolatait  diszkréten kezelik;  probléma inkább  a „heteroszexuális  félrelépésekből”  adódik.  G. Herdt Zambia  példáján elemzi a homoszexualitás és biszexualitás okait.

Az újabb, empirikus vizsgálatokat bemutató rész  tanulmányai nagyon is aktuálisak.  M.S. Weinberg,  G.J. Williams és D.W. Pryor  a biszexuálissá válás folyamatát elemzik.  99 biszexuálissal folytattak mélyinterjút  San Franciscoban, s erről könyvet is írtak,  Dual Attraction: Bisexuality int he Age of  AIDS  címmel.   P. Schwartz és Ph. Blumstein  a biszexuális identitás kialakulásának témáját  vizsgálták,  156  önként jelentkező felnőtt bevonásával,  akiknek mindkét nemmel voltak szexuális élményeik, de csak  41%-uk tartotta magát biszexuálisnak.

E. Günther  és munkatársai  az  NDK  fennállásának utolsó éveiben  671  felnőtt homoszexuálist  (többségükben férfiakat)  interjúvoltak meg, s kiderült, hogy legtöbbjüknek heteroszexuális kapcsolatai is voltak, tehát valójában biszexuálisok.  R. Gindorf és A. Warren  „meleg”  férfiak heteroszexuális, és „heteroszexuális”  férfiak homoszexuális  kapcsolatait vizsgálták – tehát  szintén biszexuálisokat.   G. Runkel „Biszexuális viselkedés Németországban” címmel arról számol be, hogy az általa  kérdőívvel vizsgált, reprezentativ minta  (N= 1501)  93-94%-a  heteroszexuálisnak vallotta magát;  a fennmaradó  6-7%  pedig részben homoszexuálisnak,  részben  (a nők nagyobb részben)  biszexuálisnak.  Valóságos viselkedésük azonban ennél jóval nagyobb arányban bizonyult biszexuálisnak.  Végül  H. Ahrens  és A. Feldhorst  tanulmánya a biszexualitás és az AIDS  összefüggéseit elemzi  (a leírtak igen tanulságosak lehetnek a hazai AIDS-prevenció  számára is).

A könyv ötödik részének egyik tanulmányában  R.G. Friedman  a biszexuális férfiakkal szerzett, klinikai tapasztalatait adja közre.  A  szexuális beállítottság  szerinte a viselkedés négy területére utal:   az  erotikus  fantáziákra, a  szexuális  aktivitásra, a  nemi  identifikációra  és a nemi  szerepre.   A  személyiségfejlődés zavarai bármelyik területen jelentkezhetnek;  így mindhárom  orientációs tipusnál  előfordulnak neurózisok és pszichopátiák.  Friedman a biszexuálisokat is az általa kidolgozott  „háromdimenziós  diagnózis-kockával”  vizsgálta.  (Ennek leírását lásd  „Male Homosexuality. A Contemporary Psychoanalytic Perspective”  (1986)  című könyvében.)

A.X. van Neerseen  „Biszexualitás az ifjúkorban”  c.  tanulmánya az identitás-zavar teoretikus modelljét vázolja fel,  klinikai tapasztalatok nyomán.   A kötet záró-tanulmányát M.W. Ross,  A. Wodak, J. Gold és M.E. Miller írták, az intravénás drogfüggők szexuális orientációinak különbségeiről, éspedig a HIV-veszélyeztetettség viszonylatában.  1989-ben, Ausztráliában  1245  drogost  (kétharmad részük férfi) interjúvoltak meg.  A férfiak kb.  13%-a volt biszexuális,  5,6%-a  homoszexuális, a  többi heteroszexuális.  Ugyanakkor a nők közel 30%-a  biszexuális, 3%-uk homoszexuális, a többiek heteroszexuálisok.  Megállapítható volt, hogy a drogfogyasztás hatására mindkét nemnél növekedett a veszélyeztető  szexuális viselkedés aránya, különösen a  homo-  és a biszexuális férfiaknál,  valamint a biszexuális nőknél.

A könyv  Függeléke  a név- és tárgymutatón kívül  minden szerzőről rövid ismertetést közöl.  Tanulmányozását fontosnak tartom mindazok számára, akiket komolyan érdekel  nemcsak a szexuális orientáció, hanem általában a  szexuálpszichológia.

                                                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

.

Schaef, A. W.:

Menekülés a  meghittség  elől

2000, Új Paradigma K.,  233 p.

Ez a  könyv  olyasmire hívja fel a figyelmet, amiről eddig keveset tudtunk;  hogy milyen nagy jelentősége van a  túlzott kötődések,  dependenciák  elkerülésének a   személyiség érettsége  és a partnerkapcsolatok  fejlesztő hatása szempontjából 

A könyv szerzőjéről csak annyit tudok, hogy  amerikai pszichológusnő, aki már túl van  egy sikertelen házasságon,  rokonszenvezik a feministákkal és terápiás praxisában saját tapasztalatain kívül  az újabb szakirodalom néhány szerzőjére és a „Névtelek Alkoholisták”  12 lépcsős, öngyógyító programjára támaszkodik.   Téziseit kissé redundánsan fejtegeti  --  nyilván, mert nagyon meggyőző akar lenni,

A kötet hét fejezetéből öt a  partnerkapcsolati függőségeket elemzi, s csak az utolsó kettőben vázolja fel az „egészséges  kapcsolatok”  és a gyógyulás lehetőségeit.  Végül  96 tételből álló irodalomjegyzéket közöl, főleg feminista szerzőktől.  Az is kiderül, hogy  1986 és 1988  között  már négy másik könyvet is írt, lényegében ugyanerről a témáról.   A szóban forgó könyve eredetileg 1990-ben jelent meg, magyar kiadására tehát tíz éves késéssel került sor.

Ez utóbbi a magyar kiadás szerkesztőjének  (Timaffy Tünde)  köszönhető, aki egy angliai tanfolyamon értesült  Schaef  módszeréről  és annak kedvező hatásairól  egy angol lánytól.   A lány  (Barbara)  Schaef könyve nyomán ismerte fel kapcsolati függőségeit,  „végig csinálta a 12 lépcsős programot,, s keresztül ment egy megrázó, spirituális ébredésen.” (9. old.)  Ami olyan „mélyre ható átalakulást hozott személyiségében, hogy felelősségteljes, egészséges, felnőtt nővé érhetett.” (10. old.)

Sajnos, nem világos, mit kell értenünk  „spirituális ébredésen”.  A  szerkesztő joggal jegyzi meg, hogy sokan idegenkednek a könyvben vázolt önsegítő  programtól,, amelynek egyik kulcsszava az istenhit;  tehát a nem vallásosakat mintha eleve kizárná a terápiából.  A  szerkesztő ugyan megnyugtatásul közli, hogy  „a gyógyulásnak több útja is van”, s ezeknek csak egyike az itt leírt.  De mindjárt hozzáfűzi, hogy ez a legeredményesebb, mert…  s itt egy  vallásos-misztikus  hipotézis következik a „szeretet forrásáról”  vagy központjáról, amit az isten fogalma fejez ki.

Ez  érthetően kételyeket ébreszt sokakban, bár a szerkesztő hangsúlyozza: „Nem kell semmit elfogadnod, amivel nem tudsz azonosulni.” Kérdés azonban, hogy ez mindenkit megnyugtat-e, hiszen az egész program kissé misztikus alapokon nyugszik.  Tény, hogy ennek ellenére a könyv sok pozitivumot, jó gondolatot tartalmaz;  elősegítheti a tudatosulást és a különböző függőségek, káros kötődések felszámolását.

Az elmélet lényege, hogy „szenvedélybeteg társadalomban élünk, s mindannyian ki vagyunk téve egy függőségi folyamatnak…” (13. old.)  -- sőt, nem egynek, hanem sokfélének, amelyek összefüggenek és egymást erősítik.  Függőséget hozhat létre  például a munka, a pénz, a szex, a „romantikus érzelmek, a vallás  vagy akár a testedzés”,  nem is szólva az „anyagfüggőségekről”  (alkohol, drog  stb.)  Schaef azonban csak olyan  „álkapcsolati függőségekkel”  foglalkozik, mint a  szexuális, a romantikus és hasonló kapcssolat-függőségek.  Egyik központi gondolata, hogy  ezek a függőségek  úgy tűnhetnek ugyan, mintha az intimitást céloznák, de valójában mindegyik menekülés a meghittség elől, az intimitás megkerülésének eszköze.   Hozzáfűzi, hogy a helyzet megértéséhez előbb meg kell vizsgálni,  „milyen a valós intimitás  és hogyan működnek az egészséges kapcsolatok.” (20. old.)  Ehelyett azonban kb. 140 oldalon keresztül elemzi a kóros függőségeket, s csak aztán szól az egészséges intimitásról.

Túlzásnak tűnhet ugyan, hogy ma igen kevesen képesek a valódi intimitásra, hiszen megbízható statisztikákat erről nem ismerünk.  De igaz lehet, hogy előfeltétele az önmagunkhoz való intim, vagyis öszinte viszonyulás.  „Először is tudnunk kell, kik vagyunk, hogyan érzünk és gondolkozunk, milyen értékek szerint működünk, mi a fontos számunkra…” (166. OLD.)  Főleg az érzelmek kifejezését és kezelését kell megtanulnunk, megkülönböztetve egymástól a hangulatokat, a másoktól ránk ragadt érzéseket a valódi szükségleteinket kifejező érzelmektől. 

Schaef  szerint négyféle  viselkedéstipus akadályozza az intimitást:  1.  A felelősségvállalás hiánya,  2. a  kapcsolaat irányításának  illúziója,  3.  az  őszintétlenség”  és  4.  az énközpontúság.  Ezt el tudom fogadni;  kivéve, hogy az intim kapcsolat nem irányítható, mert  „ajándék”  (174. old.),  vagyis irracionális.  Tény ugyan, hogy sokszor illuzórikus a kapcsolat  tudatos irányítása, s csak érett személyiségek képesek rá.  De maga Schaef  is erre akar megtanítani, amikor józanságra, nyitottságra és rugalmasságra int. Legpregnánsabban így jellemzi az egészséges intim-kapcsolatot:  „Szeretünk valakit… úgy, hogy közben önmagunk maradunk és teljesen részt veszünk saját életünkben,”  (182. old.)  Vagyis az érzelmi kötődést össze lehet egyeztetni  autonómiánk megőrzésével  (ahogyan az pl. az egyenlőségelvű, nyitott házasságban történik).

Jó, hogy megjelent ez a könyv, mert önismeretre és önfejlesztésre inspirál, bár ugyanakkor vitákra is, ami egyáltalán nem idegen a szerzőtől, hiszen, mint írja, neki is voltak fenntartásai és kételyei,  Az elmélet tehát továbbfejlesztendő. Már csak azért is, mert gyakori félreértés, hogy a „normalitás érdekében” minden érzelmi kötődést jobb elkerülni.  Egyébként érdekes összehasonlításra ad alkalmat egy hasonló témájú, német könyvvel, amely 1998-ban jelent meg. Címe: Die Angst vor Nahe.   Szerzője  Wolfgang  Schmidbauer,  pszichoanalitikus képzettségű  pszichológus, akinek már 15 könyve jelent meg, s a kapcsolati zavarokat tartja a pszichoszomatikus tünetek és személyiségzavarok leggyakoribb okának.  A magányosok fő baja szerinte az, hogy tudattalanul menekülnek a közelségtől, intimitástól.. Jellemzőjük, hogy nem képesek szeretni az őket kívánó partnereket, inkább olyanokhoz közelednének, akik távolságot tartanak tőlük.  Nehezen vallják be, hogy félnek a közelségtől.  Tipikus eset a „se vele, se nélküle”,  vagyis se egyetérteni, se elválni nem tudnak, csak vitatkoznak és kínozzák egymást.

Az ilyen problémák gyakoriságában döntő szerepe van a pszichoszexuális fejlődést elősegítő  szexuális nevelés hiányának.

                                                                                                                                              Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Wincze, J.P. – M. P. Carey:

Sexual  Dysfunction

A Guide to Assessment and Treatment

2001  Guilford Press,  226 p.

A  szexuális funkciózavarokról szóló könyvhöz, amelynek szerzői amerikai oszichológusok,  Sandra  Leiblum  írt  előszót.

A bevezető áttekintésben abból indulnak ki, hogy az utóbbi két évtizedben nagyon megnőtt az érdeklődés a szexuális viselkedés iránt, részben az AIDS-nek köszönhetően.  A  Viagra és a hasonló szerek azonban csak átmeneti, felszínes javulást hoznak, de nem gyógyítják a párkapcsolati bajokat, a negativ szexuális szkripteket és traumákat, s nem fejlesztik a szexuális kultúrát sem.,

A szexuális funkciózavarok meghatározásában  Masters és Johnson  négy-szakaszos modelljét veszik alapul, bár az első szakaszt kiegészítik a szexuális vágy  bevezető szakaszával.  A szexuális funkciózavar tehát ezek zavara.  A  2000-ben jóváhagyott  DSM-IV-TR  szerint az ilyen diszfunkciók   fő kategóriái:

1.  A vágy terén:  hipoaktiv szexuális vágy  vagy  szexuális averzió.

2.  A  felizgulás terén:  erekciózavar  (nőknél:  hiányos  izgalom ill. vérbőség).

3.  Az orgazmus terén:  túl korai  vagy hiányzó  orgazmus.

4.  A fájdalom terén:  diszpareunia  ill.  vaginizmus.

Mindegyik lehet  primer vagy szekunder,  generalizált  vagy szituációs.

A  DSM  diagnosztikai séma nemcsak a funkciózavarokat, hanem a szexuális  deviációkat is tárgyalja.  A perverziók vagy parafiliák olyan zavarok, amelyekben az egyén  ismétlődő és intenziv szexuális késztetést és fantáziákat él át,  pl. tárgyakkal  (fétis),  önmaga vagy mások megalázásával (szado-mazo) vagy nem beleegyező partnerekkel  (exhibicio, pedofilia, frottőrség)   kapcsolatban.   A  könyv ezekkel nem foglalkozik.

A  szexuális diszfunkció nem feltétlenül okoz gondot mindkét érintettnek, sőt, előfordulhat, hogy a diszfunkcionálisnak sem!   Egy vizsgálatban a kérdezett párok  80%-a szerint a házasságuk szexuálisan is kiegyensúlyozott – de közben a férfiak 40%.ának és a nők 63%-ának szexuális diszfunkciói voltak.  Az etiológiát illetően a funkciózavarok több okra vezethetők vissza.  Ezek között vannak  „előkészítő”, „kiváltó” és „fenntartó”  tényezők. Az okok lehetnek veleszületett, biológiai, vagy szerzett,  pszichológiai illetve  szociokulturális  jellegűek.  A kezelés  alapjában  biopszichoszociális  jellegű, figyelembe veszi az újabb ismereteket és kritikailag értékeli azokat.

 

A  szexuális  vágy  zavarai

 

A szexuális kielégülés rendszeres igénye az egészséges ember jellemzője. Viszont akinél ez a fantázia szintjén sem jelentkezik,, akit nem érdekel a szex, annál a szexuális vágy zavara  (Low Sexual Desire)  állapítható meg.  Ennek ellentéte lehet az abnormálisan erős szexuális vágy  (szexuális addikció, nimfománia, szatiriázis, „Don Juanizmus”).  A  „túlzásba vitt szex”  inkább a parafiliákra jellemző;  tehát nem  funkciózavar.

A  vágy zavara  gyakran kapcsolódik egyéb problémákhoz  (pl.  a partner iránti érzelmi kötődés hiánya;  titkolt homoszexuális hajlam;  erekció-  illetve orgazmuszavar stb.).  A vágy zavarának két fő típusa a  hipoaktiv  vágy  és a  szexuális averzió.   Ezeket gyakran összetévesztik az izgalomba jövés zavarával, holott nem ugyanazt jelentik. Tény viszont, hogy többnyire a nőknél jelentkezik  vágycsökkenés.  Az egyenlőtlen szexuális igények esetén fennáll az erőltetés veszélye, ami méginkább csökkenti a vágyakat.  Gyakorisága az utóbbi évtizedekben növekvő tendenciájú  (pl. a férfiak  5%-a, a nők 22%-a),  s persze az életkorral együtt is növekszik.  De sokkal gyakoribb más szexuális zavarok, vagy személyiségzavarok esetén.

Etiológiája:  vagy biológiai  (pl. hormonális zavarok, gyógyszerhatások),  vagy  pszichoszociális okokra  (szorongás, szexuális trauma  stb.)  vezethető  vissza.

 

A  felizgulás  zavarai

 

A  felizgulás kognitiv és affektiv komponensei:  figyelemkoncentráció az erotikus ingerekre  és a szexuális élvezet érzése.  A férfiak  erekciózavara  lehet biológiai vagy pszichoszociális eredetű.  Gyakori, hogy az erekció nem teljes, vagy gyorsan megszűnik.  Gyakorisága:  Kaplan (1974)  szerint a férfiak kb. 50%.ánál fordul elő.  Általában nagyon zavarólag hat a férfiakra.  „Öngyógyításként”  alkoholt, gyógyszereket, pornográfiát vagy partnerváltást szoktak alkalmazni.

A  nők felizgulási zavarát  régebben a vágy és az orgazmus hiányával együtt  frigiditásnak  nevezték, ami azonban pontatlan és pejorativ.  Fiziológiásan a vérbőség és a hüvelyváladék hiányában jelentkezik;  pszichésen dekoncentráltságban, szorongásban vagy közömbösségben.  Kevésbé okoz gondot, mint a férfiaknak, mert sikosítóval könnyen áthidalható.  Gyakoriságát különböző vizsgálatok  20 és 50%  közé teszik.

 

Orgazmuszavarok

 

A  legtöbb nő ritkán jut  koitális orgazmushoz, ám ez még nem szexuális funkciózavar!   Hasonló a helyzet a szimultán és a többszörör orgazmus hiánya esetén. Gyakorisága:  Kinsey a nők kb. 10%-ánál talált teljes anorgazmiát.  Az újabb adatok  5  és  25%  között szóródnak.  Hite (1976)  szerint míg maszturbációval csak a nők  4%-a nem elégül ki, addig aktusban már  70%-uk.  Etiológiája:  biológiai  (betegségek, drogok, menopauza)  és/vagy pszichoszociális tényezőkre  vezethető vissza.  A fiatalabb nemzedékekben egyre ritkább az orgazmuszavar.

Férfiak orgazmuszavarai:   Túl korai orgazmus  (ejakuláció  praecox),  ejakulációs inkompetencia, vagy retardált ejakuláció.  A korai orgazmusnak nincs pontos meghatározása;  lényege a minimális ingerlésre létrejövő orgazmus a közösülés előtt, vagy rögtön a behatolás után.  A közösülések átlagos időtartama Kinsey szerint  2-3 perc,  mások szerint  4-8 perc.  Kaplan szerint igen rossz hatással van a férfiakra;  a nőkre vegyesen hat, szemléletüktől függően. „Házilagos”  kezelése:  erőltetett visszatartás,  figyelemelterelés, alkoholfogyasztás  stb.

 

Szexuális  fájdalomzavarok

 

Diszpareunia:  Többnyire a közösülés alatt érzett fájdalmat jelenti, ha az nem vaginizmus, drog vagy hüvelyváladékhiány következménye.  Nőknél sokkal gyakoribb, mint férfiaknál.  Gyakorisága:  kb. 5-15%.  Etiológiája:  részben biológiai  (anatómiai elváltozások, gyulladások),  részben pszicho-szociális okokra  (traumák, hibás attitüdök, kapcsolati problémák)  utal.

Vaginizmus:  A hüvelyizmok alsó harmadának akaratlan görcse, ami akadályozza a közösülést.  (Ez a legfőbb oka az ún. „el nem hált”  házasságoknak.)  Előfordulása kultúránként különböző  (kb. 5-20%).  A ritka biológiai tényezők  (hüvelygyulladások stb.)  mellett főleg pszichoszociális tényezők (félelem a fájdalomtól, terhességtől  stb.)  okozzák.

 

Diagnosztika és terápia

 

A pontos diagnózis a hatékony kezelés alapfeltétele.  Ehhez az orvosi, pszichoszociális és egyéb vizsgálatok adatait értékelni kell.  . Az anamnézis felvételénél fontos a kliens (ill. a pár)  megnyugtatása a kivizsgálás menetének magyarázatával,  hangsúlyozva az együttműködés szükségességét.  Ezután külön interjú következhet az egyik partnerrel, miközben a másik kérdőívek kérdéseire válaszol a másik helyiségben.  A következő ülésen ugyanez történik, csak fordítva;  a harmadikon pedig a párral beszéljük meg a diagnózist, az okokat és a kezelési tervet.  Ennek során figyeljük a partnerek viszonyát egymáshoz, kooperációjukat és őszinteségüket.  (A nők általában hajlamosabbak az önfeltárásra.)

A  hatékony interjú elemei:  1.  Előzetes hipotézisek,  2. a  célok rögzítése,  3.  az interjú szerkezete és tartalma..  Hipotézisek:  a kliensek zavara, téves ismeretei, előítéletei,  védekező mechanizmusai  stb.  Célok:  bizalmi kapcsolat létesítése,  a probléma okainak feltárása, pszichoszociális anamnézis,  alkalmasság tisztázása  a szexuálterápiára.  Az interjú irányítása:  a)  Nem kényes kérdésekkel (életkor, fogalkozás stb.)  kezdeni.  B)  Nyiltvégű kérdésekkel folytatni  (Pl. „Miért keresett meg?”)  c)  Anamnézis felvétele  (szocciális, orvosi és szexuális előzmények).

Kérdőívek alkalmazása:   Előnyük, hogy viszonylag gyorsan, sok adatot nyújtanak,  lehetővé teszi az összehassonlításokat.  Fontos a kliensnek és az esetnek megfelelő kérdőív kiválasztása. (Szerzők ismertetik az „Orvosi előzmények”,  a „Női szexualitás rövid indexe” (22 kérdés)  és a „Sexual Desire Inventory”, végül a „Merevedési funkció nemzetközi indexe”  kérdőívet.  A partnerkapcsolat felmérésére két kérdőívet ajánlanak:  1. „Dyadic Adjustment Scale”  (32 kérdés)  és 2. „Index of Dyadic Heterosexual Preferences”  (27 kérdés), s megemlítenek még  3 speciális kérdőívet, hangsúlyozva, hogy a kérdőívek kitöltése önmagában, interjú nélkül nem elegendő.

Pszichofiziológiai  mérések:   ezek ritkán használatosak, mert drága technika és szakértelem kjell hozzájuk.   Leginkább az éjszakai merevedések mérésére szolgálnak  (az ún. alvási laborban), vagy az urológiai klinikákon használatos  RigiScan  készülékkel.  E mérések révén eldönthető az erekciózavar  esetleges biológiai eredete.  Másik lehetőség az ébrenléti szexuális ingerekre  (pl. pornófilm)  bekövetkező erekciók mérése.

Orvosi  vizsgálat:   A szerzők leírják a megfelelő orvos kiválasztását, a kliensek előkészítését, majd a lelet megbeszélését az orvossal és a kliensekkel.

Közös interjú  és esetmegbeszélés

Ennek során megfigyelhető, hogyan képviselik igényeiket  stb.  A diagnózis és a terápiás terv megbeszélésénél feltételezhető, hogy szexuális attitűdjeik még mindig merevek s még mindig kerülik a szexet.  Cél a pár egyetértésének biztosítása, kételyeik tisztázása  (és szerződéskötés). 

 

Speciális kihívások a diagnosztikában

 

Nem kooperativ partner:  előfordulhat, hogy a terápiát igénylő partnere nem működik együtt  (pl.  mert azt hiszi, hogy csak a partnerének van problémája).  Ilyenkor megpróbálhatjuk  (telefonon vagy levélben)  meggyőzni, vagy megfelelő olvasmányt javasolni neki.

Homoszexuális vagy biszexuális kliensek:   ugyanúgy kezelendők, mint a heteroszexuálisok.

Partner nélküli kliens:  nehezebb esetet jelentenek, mert csökkentebb az önbizalmuk, bizonytalanok, kudarckerülők.  „Pótpartnerek” (Surrogates)  iránt már kevésbé van igény az USA-ban  (s persze a terapeuta sem lehet „pótpartner”).

Szenvedélybeteg kliensek:   Alkoholistáknál gyakoriak a funkciózavarok;  őket először addikció-kezelésre kell irányítani.

 

A  kezelés  pszichoszociális módszerei

 

A  modern szexuálterápiát  Masters és Johnson alapozták meg, bár módszereiket azóta továbbfejlesztették  (Pl.  Kaplan,  Hawton, Arentewicz).  A kivizsgálás során alkalmazott lépések a terápiára is érvényesek:

Hipotézisek:  A  kliensek a szexet általában a közösüléssel azonosítják, s csak a teljesítményt érzik sikeresnek.  Sztereotip nézeteik vannak a férfi és a nő szerepéről a szexben.  Többnyire kerülik a szexet, s így „szabotálják”  a terápiát.

Célkitűzések:   Elsődleges cél a teljesítménykényszer megszűntetése  és a kommunikáció  javítása.  A kliens által sürgetett cél helyett kisebb, átmeneti és elérhetőbb célokat kell kitűzni, hogy csökkenjen a félelem a kudarctól.

Eljárások:  Fontos lehet a terapeuta megjelenése, bizalomgerjesztő modora, tájékozottsága, kapcsolatkészsége  stb.  Ügyelni kell az indulatáttételre és viszontáttételre,  hiszen az intim kérdések könnyen keltenek szexuális fantáziákat és vonzalmakat.  Az esetleges csábító viselkedést rögtön meg kell beszélni.  Ha  párt kezelünk, ügyelni kell az egyik fél előnyben részesítésének elkerülésére.

A  terápia  szerkezete:  három szakaszból állhat.  Az elsőben a probléma okait elemezzük  és a partnerek igényeit, attitűdjeit.  A  másodikben az átmeneti céloknak megfelelő viselkedést kell megbeszélni és gyakoroltatni.  A harmadikban az elért eredményeket és a továbblépést kell megbeszélni.

Az ülések időrendje és a terápia hossza:   A heti  (vagy kétheti)  ülések lehetővé teszik az otthoni gyakorlatokat.  Általában 10-15 ülésen belül a legtöbb probléma megoldható.

 

A  szexuálterápia  leggyakoribb módszerei

 

1.     Sensate  focus:  ez a sarokköve a szexuálterápiának.  Masters és Johnson nyomán sokan próbálták már alkalmazni.  A fő nehézség itt is a teljesítménykényszer.  Fontos, hogy ehelyett az érzéseikre figyeljenek  (pl. erekció vagy orgazmus helyett a simogatások élvezetére).  Ez teszi lehetővé az önbizalom fokozatos visszanyerését.  In vivo deszenzitizálást  jelent a relaxálás a szorongás csökkentése érdekében.  Ezt szolgálja a közösülés  átmeneti kikapcsolása is.   Az  érzéki fókusz-gyakorlat szakaszai:  Az első szakasz lényege a  nongenital  pleasuring,  vagyis egymás simogatása, masszirozása, félig felöltözötten,  pl. pizsamában.  Második szakasz a  genital  pleasuring,  amelyben az  erogén zónák ingerlésére is sor kerül  (erekcióra vagy orgazmusra törekvés nélkül).  Harmadik szakasz:  hosszabb előjátékok után  közösülési helyzet lassú felvétele, de mozgások nélkül.  Lassú mozgásokra (szünetekkel)  csak az utolsó  szakaszban kerülhet sor,  különböző testhelyzetekben, orgazmusra nem törekedve  Csapdát jelenthet, hogy gyakran félreértik és rosszul csinálják  (formálisan, gépiesen, nem megbeszélve).  Előnye  lehet, hogy új attitűdöket és viselkedést tanulnak, így viszonyuk kedvezően változik.  Gyakoroltatja a  feedback-et, egymás irányítását, s diagnosztikai értéke is van.

2.     Tanácsadás, felvilágosítás:  A viselkedés megváltoztatásához megalapozott ismeretek szükségesek;  ezek segíthetnek a félreértések és előítéletek leküzdésében.  A  felvilágosítás nemcsak verbálisan, hanem olvasmányokkal is történhet;  az ún.  biblioterápia  is hatékony lehet, ezért állítsuk össze az ajánlott olvasmányok listáját.  (A  szerzők  13 könyvet sorolnak fel, s néhány website-ot is ajánlanak.) 

3.     A  kognitiv átstrukturálás  célja az esetleges negativ attitűdök megváltoztatása  és a zavaró  gondolatok kiküszöbölése  (pl. aggályos önfigyelés  stb.). Az előítéletekkel  szükség esetén egyéni terápiában is kell foglalkozni.

4.     Kommunikációs tréning:   a terápia egyik fő feladata.  Tipikus problémák:  A partnerek nem konstruktivan vitatkoznak, hanem makacsul hajtogatják ugyanazt, anélkül, hogy érdemben figyelnének egymásra.  A szerzők ehhez egy felmérő lapot készítettek, amit külön töltetnek ki, s aztán megbeszélik velük.  A  biztonságosabb szex részleteivel akkor kell foglalkozni, ha a partnerkapcsolat nem kizárólagos.  Egyedülálló kliens esetén figyelmeztessük, hogy ne váltogassa partnereit, kerülje a veszélyeket. 

 

A  szexuális vágy zavara  (hiánya)  esetén  először is tisztázni kell az okokat,  majd pozitiv szexuális élményekről kell gondoskodni, kiválasztva a megfelelő  erotikus  (nem durva pornográf)  médiumokat.  (A szerzők itt idézik a SIECUS  ajánlását, ismertetik a vágycsökkenés okainak és kezelésének táblázatát.  Az erotikus anyagok mellett a fantáziáláshoz kapcsolat  maszturbációs  tréninget  ajánlják.  Ennek legjobb módjára is meg lehet tanítani a klienst, képek segítségével.   Szituációs vágyzavar esetén  a kiváltó okokat  adott partner, vagy körülmények stb.)  kell megbeszélni és megváltoztatni.  Aztán következhet a sensate focus, az erotika és a maszturbációs tréning.  Gyakori vágycsökkentő a  megszokás;  ilyenkor valamilyen újszerűség kell a kapcsolatban  (nem feltétlenül új partner).  Gyakori ok a szexuális igények eltérő szintje, vagy a partnerek „incompatibilitása”  (elhidegülése, össze nem illő volta).  Ilyenkor jó kompromisszumokra van szükség.

 

Merevedési  zavarok kezelése:  minthogy vitatott az etiológia, sokan hajlamosak a pszichoszociuális kezelést mellőzni  (a Viagra és hasonlók javára),  pedig erre mindig  szükség lenne.  Az erekciózavarok gyakran a korai orgazmus, vagy a vágycsökkenés és a különböző, zavaró gondolatok következményei.  A kezelésnek tehát ezekkel kell foglalkozni.  A sensate focus során a teljesítménykényszer ellensúlyozását segítheti pl. a „menü  hasonlat”:  a szex, mint változatos étkezés, amelyben hol ezt, hol azt kóstoljuk.  Fontos tisztázni, mit gondol a kliens partnere az erekciózavarról.  (Tipikus félreértések: „Már nem kíván engem!”, „Biztosan viszonya van valakivel”  stb.)  Gyakori, hogy elhanyagolják az előjátékot, a ráhangolódást és a nyugodt körülmények biztosítását. Ezért tisztázandó, melyikük, mit hiányolt.  A tabletták átmenetileg kiegészíthetik  a pszichoszociális megközelítést.

 

Orgazmuszavarok:   a  nőknél hasonló gyakoriságúak, mint a férfiak erekciózavarai, s mindkettőben a kudarctól való félelem játszik döntő szerepet.   Minél inkább erőlteti valaki egy szexuális cél elérését, annál kevésbé sikerül neki.  Az anorgazmia könnyen vezet a szexuális kapcsolatok kerüléséhez.   A maszturbációs  tréning és az erotikus médiumok alkalmazása főleg a primer anorgazmia esetén lehet hasznos.   Érdemes tisztázni, mit vár a nő az orgazmustól, mert egy gyengébb orgazmust talán észre sem vesz. (A szerzők itt közölnek egy 3-oldalas táblázatot  „Az orgazmuszavarok lehetséges okairól és kezeléséről”.)  A  férfiaknál  anorgazmia ritkán fordul elő.  Ha nincs biológiai (pl. gyógyszerhatás)  oka,  rendszerint együttjár valamilyen szexuális traumával vagy libidocsökkenéssel.   A terápia célja a szexuális ráhangolódás elősegítése,  változatos erotikus ingerekkel. 

A  korai orgazmus és magömlés  esetén tisztázandó, hogy a partnerek miben látják  a probléma okát és milyen jelentőséget tulajdonítanak neki.  Ha nincsenek félreértések, következhet a  Masters-Johnson-féle  „elszorításos technika”  gyakorlása.  Másik eljárásként a  „start—stop”  vagy a  „szünet”  technikát ajánlják  (bár az első inkább az erekciózavaroknál alkalmazható).  Szerintük mindkettőnél fennáll a teljesítménykényszer veszélye.. Végül megemlítik, hogy a szelektiv szerotonin-gátlók mellékhatásként lassítják az ejakulációt.

 

Vaginizmus  és  diszpareunia:  ilyenkor mindenekelőtt orvosi vizsgálat szükséges, a lehetséges biológiai okok kizárására.  Ha ilyenek nincsenek, valószínűsíthető egy korábbi szexuális trauma, vagy negativ attitűdök, amiket fel kell dolgozni.  Aztán kezdődhet az in vivo deszenzitizáció:  a  tágító rudacskák, majd az ujj fokozatos bevezetése a hüvelybe.  Ha a legvékonyabbat már könnyen bevezeti és 5 percig benntartja, következhet a vastagabb (illetve egy ujj után a két ujj).  Hangsúlyozandó, hogy nem szexuális izgalomkeltés a cél.  Végül a gyakorlatba a partnert is be kell vonni, sikosítót használva.  A fájdalom-zavarok lehetséges okairól és kezeléséről a szerzők  3-oldalas táblázatot közölnek.

 

A  pszichoszociális és a biomedikális rendszer  integrációja

 

A  Viagra és az újabb „szex-segítő”  gyógyszerek ellenére – mivel azok nem oldják meg a pszichés és párkapcsolati problémákat --,  szükség van a pszichoszociális jellegű szexuálterápiára, lehetőleg az orvosokkal együttműködve,  bár a kliensek gyakran ragaszkodnak az orvosi  (gyógyszeres  stb.)  kezeléshez.  A szóba jöhető  biomedikális  intervenciók egyike a  hormonális  terápia.  Minthogy az alacsony tesztoszteron-szint és a magasabb  prolaktin és gonadotropin-szint szexuális funkciózavarokat okozhatnak a férfiaknak,  az urológusok/andrológusok  javasolják a hoirmonszint rendezését. A hosszas tesztoszteron kezelés azonban veszélyes lehet.  Vazoaktiv terápia:  a  pénisz rossz vérellátása esetén a gyógyszeres kezelés  (esetleg műtéti beavatkozás)  hatásos lehet.   Az erekciózavarok sebészeti kezelésének  3 módja:   pénisz-protézis beültetése;  a pénisz-artériák  revaszkularizációja  és a péniszvénák  szűkítése.  Leginkább a félmerev szilikon protéziseket használják, de ez sem válik be mindig  (főleg, ha elmarad a párkapcsolat terápiája).   A vaszkuláris műtétek  gyakran  (kb. 50%-ban)  sikertelenek.  Vákuum-terápia:  a péniszre helyezett eszköz vákuummal vért szivattyúz oda, s annak visszaáramlását egy gumigyűrűvel akadályozza.  Az így létrehozott erekció azonban több szempontból eltér a normálistól, s a gyűrű a magömlést is akadályozza, ezért kevesen használják tartósan.

 

A könyv  9. fejezete esetismertetéseket tartalmaz,  10.  fejezete pedig a képzést és továbbképzést illetően ad tanácsokat:   a kezdőknek pl. ajánlja, hogy keressenek maguknak egy mentort, egy tapasztalt szakembert, de emellett szerezzenek klinikai gyakorlatot, lehetőleg kapcsolódjanak be szexológiai kutatásokba.  S legfőképpen ismerkedjenek meg az alapvető szakirodalommal, amelynek „klasszikusai”  Masters és Johnson, H.S. Kaplan, J.H. Gagnon, S.R. Leiblum, B. Zilbergeld  (s bár nem említik, hozzátenném:  E. J. Haeberle, akinek szexológiai „e-learning” kurzusai magyar nyelven is elérhetők).

 

                                                                                                                                                                     Szilágyi Vilmos  dr.

 

Susan  Forward

Mérgező  szülők

2000, Háttér K., 343 p. („Lélek kontroll” sorozat 

Az amerikai pszichológusnő (eredetileg 1989-ben megjelent) könyve Bevezetésében  leírja, hogy  pszichoterápiás munkája során jött rá,  milyen sokan szenvednek a szüleik által beléjük programozott kötődésektől, életszemlélettől, attitűdöktől  (vagyis  szkriptektől).  Vagyis alapgondolata ugyanaz, mint amit Eric Berne is kifejt  a Sorskönyvben.  S. Forward  az ilyen szülőket  „mérgező szülőknek”  (toxic parents)  nevezi, s ezt a könyv első felében rengeteg esettel demonstrálja. 

Az első rész  8 fejezetében a következő szülőtipusokat  ismerteti:  1. A „tökéletes szülő”, 2. az alkalmatlan  szülők,  3. az irányító szülők,  4.  az alkoholisták,  5. a  szavakkal verők,  6.  a  testi erőszaktevők,  7. a szexuális erőszaktevők  és  8.  a család mint rendszer.

Az  „Életünk  visszanyerése”  című  második rész  hat fejezete  az autonómia megszerzéséről szól.  Javaslata szerint nem kell megbocsátani a szülők által elkövetett, mérgező viselkedést;  le kell válni róluk, fel kell számolni az indokolatlan bűntudatot  (a „mindenki elsősorban önmagáért felelős”  elve alapján).

Szakmai szempontból a könyv legérdekesebb részei  az  incesztus-traumával  és annak kezelésével kapcsolatosak.  Ezt a  kb. 60  oldalt  legszívesebben kimásolnám ebből a könytári könyvből.  Ehelyett persze csak néhány dolgot jegyzek fel. Ilyen pl.  az incesztussal kapcsolatos  tévhitek (148-150. old.):

1.                        Az incesztus csak ritkán fordul elő.  2. Csak szegény és iskolázatlan családokban… 3.  Az elkövetők  társadalmilag és szexuálisan deviáns személyek,  4.  Az incesztus a nemi kiéhezettségre adott reakció.  5.  A  gyerekek kacérságuk miatt legalább részben felelősek az őket ért molesztálásért.  6. A legtöbb ilyen történet  fantázia szüleménye, a gyerek szexuális vágyaiból ered  (lásd  Freud).  7. A gyerekeket gyakrabban moilesztálják idegenek, mint ismerősök vagy rokonok.

Ezután ismertet egy látszólagos  „mintacsaládot”, amelyben a mostohaapa, egy gyülekezet népszerű vezetője a 10-13 éves lányával rendszresen közösült  stb. Egy kisfiúval pedig az apja 10 éven keresztül leszopatta magát.  „Az incesztusáldozat és az agresszor között abnormális és intenziv szimbiózis alakul ki. Kiváltképp az apa—lány incesztusra jellemző, hogy az apa… eszelős féltékenységet érez annak fiú barátaival szemben.” (159. old.)   Igy a lány nem tud érzelmileg leválni, s a féltékenységet gyakran összetéveszti a szeretettel..  Az incesztus-traumák többnyire elfojtásra kerülnek  (A  lefojtott vulkán),  így nehéz azokat tudatosítani és feldolgozni..

Az agresszor-szülő visszaéléseiről a másik szülő  vagy nem tud,  vagy sejti, de elfojtja,  vagy tud róla és együttműködik az agresszorral.  Az incesztus negativ hatásai  életre szólóak lehetnek.

A  szerző több mint ezer incesztusáldozatot kezelt.  A  diagnózishoz  (és motiváláshoz)  14  tünetre kérdez rá.  A kezeléshez speciálisan képzett terapeutára van szükség.  A csoportterápiát tartja legjobbnek  (kivéve, ha az áldozat túlérzékeny).  A terápia  3 alapvető fázisa:  düh,  gyász  és  megszabadulás..  A  fő módszerek:  levélírás  és  szerepjáték.   Az első:  mindenki írjon hetente egy levelet, majd olvassa fel a csoportban  (éspedig:  1. levél az agresstornak,  2. levél a másik szülőnek,  3. levél önmagának, mint  áldozat-gyermeknek, 4.  levél a partnerének  stb.)    A felolvasott levelek alapján szerepjátékokat rögtönöznek.   Mindez lehetővé teszi a konfrontációt a szülőkkel.

Elég nyilvánvaló, hogy a pszichoterápiával, de főleg a szexuálterápiával foglalkozni kívánók számára ez a könyv – s különösen az incesztussal  kapcsolatos oldalai – kötelező olvasmánynak  nevezhetők.

                                                                                                                                                 Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Peter  Kaiser  (Hg.)

Partnerschaft  und  Paartherapie

2000,  Hogrefe V., 522 p. 

A kötet egyedülálló, óriási kiadvány,  ilyen a német szakirodalomban is kevés van… ésez ugyanis az igénytelen kartonkötés és a szokásos szakköny-külső mellett  tljes áttekintő, legmodernebb összesítést ad a partner-, ill. párkapcsolatok mai kutatásáról,  éspedig egyfajta társadalmi értékpozicióból,  e kapcsolatok lélektani és egészségügyi jelentőségét aláhúzó módon.  Igy a párkapcsolatok, partnerviszonyok sokszempontú képéhez logikusan kapcsolódik mindazoknak a módszereknek a vizsgálata is, amelyekkel a párkapcsolatok kvalitása, koherenciája, működésmódja javítható.

A szerkesztő kiemeli, hogy a – főleg szociológiai jellegű – modern kutatási adatok olyan egyértelműen bizonyítják a partnerviszonyok humán jelentőségét, hogy a kötetnek nem volt nehéz ezt az értékpozíciót elfoglalnia.  Bármilyen kritérium szerint is határozzák meg a jó  (intimitással járó, a szexualitást és az életközösséget is magába foglaló)  partnerviszonyokat, ezek mindig kiemelkedően hasznosnak bizonyulnak a pár számára, ha a nem partnerviszonyban élők csoportjaival hasonlítjuk össze őket.  A  szerkesztő határozottan kijelenti, hogy a házasság  nem elavult modell, de a házasság nélküli kohabitációk ma olyan gyakoriak, hogy a házasság helyett a … párkapcsolatok kifejezés használata látszik célszerűnek. De, mint az első fejezet megállapítja, a kohabitációból gyakran alakul ki házasság,  illetve az együttélés rövid távon koncentráltan betölti a házasság pszichoszociális ismérveit.   Ugyanakkor az élettartam meghosszabbodása  illetve a válások utáni újraházasodások gyakorisága miatt a mai házasságok hosszabbak és funkcionálisan jobbak, mint bármikor a történelem során.

A  fejezetek áttekintik a párkapcsolatok különböző formáit.  A magyar származású  Vaskovics professzor a homoszexuális párkapcsolatok gyakoribbá válását és szorosabb intimitás-fokát mutatja ki, szakirodalmi adatok és saját, németországi vizsgálatok alapján.  Érdekes, új adatok vannak a párkapcsolatok kiindulási dinamikájáról;  nagyon sokan kutatják, milyen tényezők játszanak közre a párválasztásban  és az ismerkedési folyamatban.  Érdekes fejezet tekinti át a  szerelem és a féltékenység  kérdését, a szakirodalomban megtalálható,  3-4  főbb elméleti modell alapján.  A  szerelem biológiai gyökerű, de nyilvánvalóan szociokulturális konstelláció  és hosszabb távon összetevőiben és rendszerjellemzőiben változó.  Érdekes M.B. Bucholz metafora-elemzése, aamely az intimitással kapcsolatosan használt diszkussziv formulák metafora tartalma alapján elemzi, hogyan értik és érzik az emberek általában az ide vonatkozó élményformákat.  Ez a fejezet a mai intimitás-élményt is szociális konstrukciónak mutatja be, aminek azonban nagy szerepe van a párkapcsolat funkcióiban.

Nagyon izgalmas a párkapcsolatok fejlődését elemző, 6. fejezet.  Ennek érdekessége, hogy erősen támaszkodik az amerikai Gottman vizsgálataira  (akinek  A  boldogság hét titka  című  („bulvárosított”)  kötetét 2000-ben adta ki a Vince kiadó, és amelyről a „Pszichoterápia”  és a „Szenvedélybetegségek”  kb. 15 recenziót közölt), de nagyon sok, speciális megközelítésmódból származó koncepciót és adatot is használ  (pl. s trsnzskcionális elmélet fogalomkészletét). 

Ugyanez jellemző a párok és a szülői családok  viszonyát illetve a családszerkezet és a lakóközösság kontextuális viszonyait vizsgáló fejezetekre, amelyekben pl. a szülői hatások illetve a különböző családi tradiciók érvényesülését genogramok felhasználásán át mutatják be.  Érdekes módszertani fejezet szól arról, milyen szempontok szerint lehet jónak, működőnek, szilárdnak tekinteni a párkapcsolatokat.

Gyakorlati okokból nagyon érdekes a kötet második részének három fejezete.  Ezek azt igazolják, hogy az egészségi állapot illetve a lelki teherbíró képesség, probléma-megoldás és egyensúly szempontjából egyaránt markáns előnyt élveznek a tartós és jó párkapcsolatban  élők.  Ezt egy sor kitűnő, új kutatás bizonyítja;  ezeket áttkintik, ismertetik főbb eredményeiket.

Végül a harmadik rész 9. fejezete a párkapcsolatokat erősítő beavatkozási  formákat vizsgálja végig (pl. a párterápiákat a különböző iskolák --  analitikus, kliensközpontú, viselkedésterápiás, szisztematikus  stb. – szerint). Kiemelkedő érdekességű itt az ún.  freiburgi  stresszprevenciós program párok számára  illetve a szexuális zavarokat programszerű intimitás-fejlesztéssel kezelő beavatkozás.  A szerkesztő érdekes fejezete azzal foglalkozik, hogyan lehet felmérni a párok erőforrásait és a kapcsolat gyengéit a különféle fejlesztő beavatkozások előkészítéséhez.  A zárófejezet a párterápiás  illetve kapcsolaterősítő programok hatékonyságát tekinti át. E téren nem elegendőek az adatok  a hatékonysági különbségek megítélésére, mert gyakran nagyon praktikus illetve klinikai szempontok vezérlik a beavatkozásokat, amelyek kis méretűek, nincs követés és kontrollcsoport bennük.

A  könyv tulajdonképpen kézikönyv;  kitűnően szerkesztett, valóságos adatbánya.  Az irodalomjegyzék – apró betűvel szedve – kb. 85 oldal,  kb. 2000  tétel, átfogja az angol nyelvű  publikációkat is.  A fejezetek mértéktartóak, tudományos hangvételűek;  ugyanakkor a trendek világosan kibontakoznak, a szerzők értékelik és rendezik az anyagot.  Egy-egy fejezet tehét kitűnő kiinduló-pont lehet egy kérdéskör feltárására.  Párkapcsolattal, házassággal, családdal foglalkozók számára a kötet nagyon fontos referencia-munka  lehet.

                                                                                                                                                 Buda Béla  dr.

                                                                                                                                         (Pszichoterápia, 2001/4.szám )

 

Michael  Collen

Paartherapie und Paarsynthese

1997, Springer V., 386 p. 

A „szexuális forradalom”,  a nők emancipációja megváltoztatta a párkapcsolatok jelentőségét;  azokat elsősorban érzelmi alapokra helyezte, növelve ezzel az egyén felelősségét és egyben a különféle krízisek lehetőségét.  Németországban viszonylag gyorsan épült ki ennek nyomán  a  házassági tanácsadói és családterápiás szolgálat,  amely elveiben a párkapcsolat központi jelentőségét hangsúlyozza az emberi fejlődésben.

A „párszintézis”  fogalmával a szerző a szeretetet, szerelmet pszichodinamikai, kulturális és szociális történnésként kezeli;  nézete szerint sorsdöntő, hogy a szerető ember az emberszemlélet fókuszába kerüljön, ha az élet folytonosságát biztosítani akarjuk a Földön.  Évtizedünkben az ember számára fokozódó fontosságot nyert  a szeretetre épülő, emberi közösség.  Ennek igazolását látja a szerző egy 1992-ben, Németországban, az egészségügyi minisztérium által készített felmérésben:  a  népesség 80%-a a boldog partnerkapcsolatot tartotta az életben a legfontosabbnak.

A  „párszintézis”  olyan koncepciót jelent, amely a legintenzívebb emberi mozgatóerőre:  a szeretetre épül. Ez nem jelent új elméletet és eljárást, hanem az ismert elvek és módszerek sajátos ötvözetének kialakítását.  Speciális kapcsolat-elméletet és terápiás modellt ígér a szerző a Bevezetőben.  A diádikus antropológiából indul ki,  amely a párt és nem az egyes embert tekinti a filozófiai-pszichológiai szemlélet kiindulópontjának.  A  pszichoszintézis koncepcióját és terápiás elveit a párok terápiás kezelése céljából fejlesztették ki.  Lényegét a szerző az alábbiakban foglalja össze:

1.  A pár, és nem az egyén képezi a humán létezés alapformáját.

2.  A  szeretet és intimitás a legfőbb szükséglet, amely

3.   az egyén és a társadalom gyógyulásának elengedhetetlen feltétele, mert csak a férfi és nő diádikus kapcsolatában találja meg az ember a saját, nemi identitását, én-jét, a másik nemmel való kapcsolatának kiteljesedését.

A szerző a szeretet—szerelem, párválasztás  szociálpszichológiai, mélylélektani, spirituális, filozófiai  megközelítéseit külön fejezetekben ismerteti.  Foglalkozik a párkapcsolatok ciklusaival, amelyeket a sajátos érzelmi igények, életfeladatok és életkor együttese alapján különít el.  Ezek sajátos krízisek megjelenésére hajlamosítják a partnereket és jelentősen meghatározzák a párok konfliktus-dinamikáját is.

Megkülönböztet  párkonfliktust,  párkapcsolati zavart  és párkrízist.  Értelmezésében a párkonfliktus tudatos összeütközést  és a véleménykülönbség fennmaradása  esetében is kiegyensúlyozott együttélést jelent.    A pár-kapcsolati zavar részben tudatos, részben tudattalan életterületekre, viselkedésmintákra, célokra vonatkozó konfliktus, vita, nézeteltérés, amelyben külső segítség igénybe-vétele válik szükségessé az önismeret fokozása érdekében.  Ezt nyújthatják barátok, vagy pszichoterapeuták, párterápia keretében.  A  párkrízis a testi-lelki egészséget súlyosan veszélyezteti,  így a terápiás segítség, a krízisintervenció elengedhetetlen.

Az egészséges partnerkapcsolat alapfeltételeit az alábbiakban határozza meg:  a  flexibilitás, racionalitás mellett fontos az ökológia:  a kapcsolat csak akkor teljes, ha mindkét fél igényei teljesülnek az együttélésben,  és ez általában örökös harc és alkalmazkodás árán valósulhat meg.  Fontos a rezonancia-energia”.  A  fogalmat Dieter Duhmtól (1993) veszi át, és jelentése, hogy mindkét fél követi célját anélkül, hogy partnerét kizsákmányolná, akadályozná az önmegvalósításban.  Saját kiteljesedésüket az egyének  a partner számára is gyümölcsözővé teszik.

A párszintézis terápiás kereteinek részletes ismertetése képezi a könyv legterjedelmesebb részét.  Foglalkozik az intervenciós technikákkal, a párterápia folyamatának törvényszerűségeivel, a problémák diagnosztikájával, a párszintetizáló eljárás fázisaival és a fázisokhoz kapcsolódó, terápiás módszerekkel, végül a párterápia leggyakoribb hibaforrásaival.  Az elméleti források és technikák tekintetében integrativ terápiáról van szó, amely ötvözi a különféle irányzatok elveit és módszereit:  felhasználja a viselkedésterápia, pszichoanalízis,, klienscentrikus terápia és a különféle orientációjú családterápiák módszereit és tapasztalatait, de a hangsúlyt mindig a partnerek közti interakciós témák tudatosítására és korrekciójára, az interperszonális szükségletekre helyezi.

A terápiás elv az, hogy a párral  egy időben általában  egy terapeuta foglalkozzon,  s szükség esetén néhány alkalommal vonja be a problémák szempontjából meghatározó személyeket  (szülő, rokon, gyermek stb.)  is.  A kapcsolat-felvétel párdiagnosztikával indul.  A diagnosztikai módszerek is számos irányzatból kristályosodtak ki:  alkalmaznak személyiségteszteket, kérdőíveket,  probléma- és konfliktus-listákat;  vizsgálják a partnerek kommunikációs  stílusát, szimpátia-beállítódását  stb.

A terápiás folyamat első 10-20  ülést jelentő szakasza az ún.  „pár-gestalt”,amelyben kezdettől számos gyakorlatot, „házi feladatot”  vezetnek be az intimitás sokoldalú erősítésére.  A  „partnerré válás fázisában”  inkább mélylélektani módszerekkel dolgoznak, és átmenetileg egyéni terápiára is sor kerülhet a párkapcsolatot zavaró, gátló, gyermekkorból hozott, individuális problémák és konfliktusok feltárása érdekében.  Ugyanis a régi megterhelések, személyes deficitek tudatosításának, feldolgozásának sikere segítheti a jellegzetes párkapcsolati hibák felszámolását.  E szakasz tudatos konfrontációt jelent a gyermekkorból származó sérelmekkel, traumákkal. Ennek részét képezik:  szerepjátékok, reális vagy képzelt beszélgetés a szülőkkel stb.

A „párdinamika fázisa”  során a pár az itt és most konfliktusos dinamikájára koncentrál.  Ez a partnerek közötti konfrontációk, nyilt viták szakasza, amelyben aktívan és nyiltan foglalkoznak a sérelmekkel, a bizalomvesztés kérdéseivel, a kapcsolat fejlődéstörténetével,  a külső hatások  (hivatás, rokonság, barátok, külső partner-kapcsolatok)  szerepével.  Legfontosabb e szakaszban a partnerek közti érzelmi dialógus fokozása, gyakorlatok beiktatásával is. 

A „konfliktus-analízis szakasza”  lényegében összeolvad az előző szakasszal.  Ez egymás megértését és elfogadását, a megbocsátást segíti,  Az utolsó  „páralakítási  (szintetizáló)  fázis”  az integráció és expanzió révén  a partnerek testi és szellemi újraegyesülését célozza.  Az ismertetésből a terápia  összidőtartamára nem derül fény.  A legfontosabb  hibaforrások  közül néhány:

1.  Mindkét személynek megvan a maga szubjektiv igazsága, ezért az objektivitás és igazság keresése csak a viták, konfliktusok fokozódásához vezet.

2.  Fontos, hogy a terapeuta elkerülje az állásfoglalást  a felek közti viták során, mert az egyik fél melletti állásfoglalás a partnerek között szakításhoz vezethet.

3.  A terapeuta állandóan arra serkentse a partnereket, hogy a konfliktus forrását önmagukban is keressék, azokat diádikus konfliktusdinamikai történésként tanulják meg észlelni.

4.  Nem indukálhat a terapeuta ultimátumot  pl. egy  külső kapcsolat lezárása  érdekében.

5.  Fontosnak tartja a szerző a kizárólagos, egydimenziós terápiás módszerek kerülését.  A konfliktus komplexitása miatt multimodálisan ható technikák ötvözését javasolja, amelyek különféle pszichológiai irányzatok terápiás eljárásait egyesítik.

A szerző a könyv végén definiálja az általa alkalmazott fogalmakat.  Kilenc ábra illetve diagram is segíti  a partnerkapcsolatok, párszintézis fogalmi rendszerének megértését.  Csak sajnálni lehet, hogy a párterápia során alkalmazott gyakorlatok sokaságát a szerző csupán tételesen és utalásszerűen sorolja fel, így ezek csak olyan szakemberek számára érthetőek, akik azokat a könyv elolvasása előtt is ismerték.

                                                                                                                                                                Hajnal Ágnes dr.

                                                                                                                                                          (Pszichoterápia, 200/1. szám )

 

 

 

Riekje Boswijk-Hummel

A  párkapcsolat  forradalma

2007, Ursus Libris,  286 p.

 

A  holland szerzőnő (1946--)  „irodalmi tanulmányait követően többek között a Gestalt-terápiában, a bioenergetikában és a pszichoszintézisben mélyült el. Ugyancsak foglalkozott a keresztény misztikával és a buddhizmussal.”  Férjével 1985-ben létrehozta a Boswijk Központot, amelyben pszichoterapeutaként dolgozott és transzperszonális  pszichoterápiát is oktatott  Eddig 8 könyvet írt; jelen könyve már a 10. kiadásban jelent meg Hollandiában.

         A könyv tartalmilag három nagyobb részből áll:

1.            rész:  A  felszínes  házasság 

2.            rész:  A  fejlődő  házasság 

3.            rész? A forradalmasított  házasság ,  A válás két módja

a)      A külvilágban megtalált forradalmi változás

b)      A  bensőben végbemenő, forradalmi változás 

A vonzó cím miatt megvett könyv olvasása csalódással járt;  a párkapcsolatot ugyanis vallásos miszticizmussal kívánja „forradalmasítani”. Ezt  jól jelzi, hogy a „transzperszonalizmus”, vagyis a transzcendenciába vetett hit követője, így koncepciójában döntő szerepet kap  a „spirituális  szeretet”, amely a szeretet forrására, a „bennünk élő Istenre”  irányul. (243.old.)  Hangsúlyozottan kedveli a középkori keresztény misztikusokat és a buddhistákat is, s az általuk járt utat tartja iránymutatónak;  mert így „ egyre közelebb kerülsz szíved melegéhez… Elhagyod az ego szűkös látásmódját és szíved… határtalan tudatához közelítesz.  A buddhisták ezt az utat rendkívül pontosan leírták.” (223. old.)

Érdekes, hogy éppen a misztikusokkal kapcsolatban  („akik a belső Istent keresték”)  bírálja  a keresztény egyházat, mondván, hogy abban az időben „hatalmi szervezet volt, s az volt a célja, hogy a hívőket magához kösse és ellenőrzést gyakoroljon felettük.” (223.old.)   Módszerük azt volt, hogy az egyház közvetítőként lépett fel az ember és isten között, így a hívő ember az egyháztól kezdett függeni.  Ennek következményeként  a bennük élő, vallásos érzéseket összekeverik a szeretettel, s  a „Világ Teremtőjére”  irányítják.  Holott a szeretet lényege a szerző szerint, hogy azt „átadjuk a minket körülvevő világnak.” (227.old.)  Következésképp mindenkit és mindent egyformán szeretni kell.

Ettől a „misztikus beütéstől”  függetlenül vannak persze reális meglátásai is.  Már az Előszóban önkritikusan megjegyzi, hogy ő nem tudós, s könyvét „a bizonyítás teljes hiánya”  jellemzi;  csak saját tapasztalatait és felismeréseit teszi közzé, s ezek több, különböző elméletbe is beleillenek.  Könyve – főleg annak legnagyobb, harmadik része – azzal foglalkozik, „hogyan lehet a szerepviselkedéstől a különböző fázisokon át…eljutni az autentikus viselkedésmódig.” (13.o.) Ezzel pedig  Fritz Perls  Gestalt-terápiájában leírt utat követi. De C.G. Jungtól és a tranzakcióanalitikusoktól is sok mindent átvett.  (Szóval érdekes vegyülete ez a könyv a világ néhány filozófiai és pszichológiai irányzatának.)

Központi törekvése tehát az  „autentikus viselkedésmód”  elérése, amely szerinte nem „szerepviselkedés”. Ez utóbbit ugyanis tanult, fölvett, belénk nevelt viselkedésnek tartja, ami elzár bennünket  „szívünktől”, vagyis igazi (velünk született)  lényegünktől.  Itt kezdődik gondolatainak tudománytalan kisiklása.  Egyrészt azzal, hogy  a  spontán („ösztönös”) viselkedést a „szívünknek”  nevezett, homályos, feltehetően érzelmi kategóriába sorolja, s tévesen feltételezi, hogy a spontán viselkedés  nem szerepviselkedés.  (Holott ma már tudományos közhely, hogy az ember minden viselkedése tanult  szerepviselkedés.— tehát az is, amiről valaki azt hiszi, hogy a „legmélyebb  (spirituális) lényegéből”  fakad. 

Reális felismerése viszont, hogy a házasságok többnyire egymás felszínes ismeretén, az egyéni partnerideál projekcióin és a partnerek közötti, hatalmi harcon alapulnak.  Egy hallgatólagos, vagy kimondott szerződés van köztük arról, hogy „mi ketten eggyé váltunk”,  tehát mindenben egyetértünk;  emiatt kerülik a konfliktusok felszínre kerülését. Ám ez a „konfluens”  harmónia csak látszólagos, a feszültségek előbb-utóbb kirobbannak, vagy tümlreteszik a partnerek testi-lelki egészségét.  Ennek elkerülése érdekében szükség van a látszólagos vagy egyoldalú alkalmazkodás helyett  a hatalmi játszmák őszinte megbeszélésére és abbahagyására, egymás igényeinek és korlátainak elfogadására, sőt, egyéni szabadságának biztosítására is.  Ez azt jelenti, hogy mellőzni kell minden kényszert, ellenőrzést és „átnevelési” törekvést. De természetesen nem jelenti azt, hogy nem kell törődni egymással, hiszen az intim kapcsolat lényege az elköteleződés egymás emberi fejlődésének, önmegvalósításának kölcsönös segítésére.

Mindezt nagyon meggyőzően fejtegeti a szerző.  Ugyanígy mutat rá a házasságon kívüli viszonyok”  veszélyére: a házastársak egyike „az évek folyamán kivonja szeretetét a kapcsolatból, és valaki más felé fordítja.” (44.old.) Hozzáfűzi, hogy kevesen bírnak ki hosszabb ideig egy „szerelmi háromszöget”  Arról azonban nem szól, hogy a szeretet kivonása egy házastársi kapcsolatból akkor is előfordulhat, ha azt nem irányítják egy külső partner felé, hanem egy másfajta érdeklődés felé irányul, vagy egyszerűen elfogy, felmorzsolódik, elhidegül, vagy átcsap ellenszenvbe.  De szerepe lehet ebben annak az előítéletnek is, hogy „nem lehet kettőt szeretni”.

A könyv második része a „fejlődő házasságot”  illetve párkapcsolatot jellemzi.  Ebben a partnerek  már érzik, hogy kapcsolatuk változtatásra, fejlesztésre szorul, de nincs elég bátorságuk konfrontálódni saját problémáikkal.  Ugyanis nagyon belemerevedtek egy adott szerepkörbe, a hagyományos feladat-megosztásba,  vagyis a gyermek- és ifjúkorban elsajátított szerepmodellekbe.  A partnerek egy beléjük programozott szerep foglyai, hatalmi harcuk többnyire a felszín alatt zajlik. A szerző ezt úgy magyarázza, hogy az elsajátított, hagyományos normák és elvárások gátolják az „ösztönös impulzusok” érvényesülését; az egyén azonosul egy szerepmodellel, amit  magáénak érez, ego-jának tekint, s ez elnyomja  az „igazi, belső, ösztönös” énjét: „Egód erős börtönt épített ki belső éned köré.” (99.old.)   A „szív” szimbólumával jelölt belső ént „eredeti létállapotnak” és „tiszta energiának” is nevezi,, a szabadság a szeretet és a boldogság forrásának. Ám ezzel már a miszticizmus talaján járunk.

Nagy figyelmet szentel ugyanakkor a gyermek és a szülők viszonyának, amely életre szólőhatással lehet.  A párválasztás alapja szerinte éppen a szülőkhöz való viszony: „olyan partnert választasz, aki saját apádra illetve anyádra hasonlít.” (105.old.), s ez a partnerrel szembeni viselkedést is meghatározza.  Ilyesmi valóban előfordul, de általánosítása túlságosan leegyszerűsítő álláspont. 

A könyv harmadik része a házasság forradalmasításának  egyik módját a válásban látja  (ami persze nem átalakítja, hanem megszünteti a párkapcsolatot). Ebben szerinte a „tehetetlenség érzése és a belátás hiánya”  játszik döntő szerepet.  Az elváltak azonban többnyire nem sokáig bírják az egyedüllétet? Hamarosan új kapcsolatbe lépnek – s kezdődik minden elölről, mert a beprogramozott szerepviselkedések nem változtak.   A másik modell: a bensőben végbemenő, forradalmi változás”, vagyis a partner mellett maradás, de az addigi szerepviselkedés felszámolásával. Később ezt forradalom helyett „reformfolyamatnak”  nevezi, s részletesen kifejti, hogyan ment ez végbe nála az önelemzés és pszichoterápia segítségével. 

A régi szerepekből kilépőnek „óriási ellenállással” kell számolnia, hiszen partnere ritkán érti meg és fogadja el az újfajta viselkedést. Ezért őt is be kell vonni a változási folyamatba.  A fordulat fő eleme a hatalmi harc abbahagyása, valamint a  büszkeség, az illúzió és a félelem  „trónfosztása”.  Itt azonban megint a miszticizmus lép be: az ember „belső magjában…isteni vagy kozmikus energia” rejtőzik. „A misztikus irodalom ír ennek megtapasztalásáról.” (146. old.) E módosult tudatállapot elérése folytán – írja –„felülemelkedsz az ego ingoványán és korlátozott létén… a szíved végre kiáradhat… csordultig vagy szeretettel.” (155.old.)  A szerző javaslata szerint minden ilyen élményről a legőszintébben tájékoztatni kell a partnert (ezzel segítve elő, hogy ő is átélje azokat).  Ehhez képest már nem túl lényeges, hogy mit ír a szerző a „többrétegű érzésekről”, a „visszaverődő tettekről” vagy az álmok és projekciók elemzéséről, továbbá a saját és a partnere ellenállásának leküzdéséről  stb.

Érdekes, hogy a szerző mindezt úgy tűnteti fel, mint az „éretlen életszemléletről a felnőtt életszemléletre való áttérést”. A felnőttséget úgy határozza meg, mint a felelősség vállalását saját helyzetünkért és tetteinkért.. A párkapcsolatot illetően „döntő kritériumnak”  tartja, hogy a partner is „készen áll-e felnőtté válni” és elindulni a „teljesség felé vezető”  úton. (201-202.old.)   Csak ebben az esetben valósítható meg szerinte a „három-dimenziós  házasság”:  ezek az anyagi, a lelki és a spirituális dimenziók.  Az elsőhöz tartozik például a gyermekvállalás (mint a saját kreativitás materializálása”), valamint a háztartási és egyéb feladatok rugalmas megosztása, a közös munka.  A lelki dimenzió a bennünk lévő férfias és nőies vonások tudatosítása, az „animus” és az „anima” kibékítése. Spirituális dimenziónek pedig „a szívből áradó, lényegi szeretet megtapasztalását és misztikus élménybe fordulását”,  vagyis a transzállapotot nevezi.

Ezek után nem csoda, hogy az „igazi szerelmet”  is misztikus élménynek tartja, amely  „felülemel a létezés hétköznapi állapotán.” A szerelmi szenvedélyt úgy határozza meg, mint „a szerelem megtapasztalása utáni vágy, amely egy adott személyhez kötődik.” (219.old.)  Ez azonban „függőségbe kerülést”  jelent – állapítja meg reálisan, s illúziónak tartja, hogy  „másvalaki boldoggá tehet”  bennünket.  A bolgogságot ugyanis nem másban kell keresni, hanem önmagunkban. Itt a szerző kitér a különböző  tévhitekre,  pl., hogy a szeretetért szeretet jár cserébe, amit „a szeretettel való üzletelésnek”  nevez;  vagy hogy csak egy valakit szerethetünk igazán;  holott mélyebb szinten sokakat szerethetünk, bár házastársunk csak egy lehet. Ez azonban szerinte nem azt jelenti, hogy szexuális kapcsolatunk is többekkel lehet, mert különben veszélybe kerül a kölcsönös bizalom.  A szexualitás kizárólag egyetlem emberre irányulhat. Ezt az állítását azonban megint csak vallásos érvekkel tudja alátámasztani. Régi, hagyományos érv, hogy a szex és a szerelem elválaszthatatlanok egymástól.  Egyébként Boswijk a szeretetet is „három-dimenziósnak” tartja: 1.  Spirituális (vallásos) szeretet,  2. felebaráti szeretet  (ide sorolja a szülői és a gyermeki szeretetet is)  és  3. a testi szerelem, amely hosszabb távon unalmassá és egyhangúvá válhat, ha nem kapcsolódik „más dimenziókhoz”. 

A könyv tele van ismétlésekkel, rengeteg a közhelyszerű és frázisszerű megfogalmazás.  Szakmailag ugyan elfogadhatatlan, de az átlag-olvasó sok hasznos gondolatot is találhat benne, s ezek elősegítik önmagának és párkapcsolatának mélyebb megértését.

                                                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

 

Viktor E. Frankl

Orvosi  lélekgondozás

A logoteráőia és az egzisztencia-analizis  alapjai

1997,  UP Kiadó,  275 p.

 

A neves bécsi pszichiáternek ez már a harmadik, magyarul is megjelent könyve.  Az elsőben  („És mégis mondj igent az életre”) a náci koncentrációs táborokban szerzett élményeit dolgozta fel, s levont néhány olyan tanulságot, amelyek később kidolgozott elméletének alapját képezték.  A másodikban („Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben”) megismerhettük  Frankl  logoterápiás irányzatának legfontosabb gondolatait, például azt, hogy az emberi létezés lényege az élet értelmének keresése, s akik ezt nem tudják, vagy nem képesek rá, azok „egzisztenciális vákuumba”  kerülnek, ami neurózisokhoz, testi és lelki zavarokhoz vezethet, mert nem követik a lelkiismeret belső hangját;  ezért segíteni kell őket, hogy eljussanak az „ön-transzcendencia” képességéhez  stb.

Az a tény, hogy ugyanerről egy újabb könyv is megjelent magyarul, felveti a kérdést, hogy mi újat tud adni az előzőhöz képest?  A kötet szerkezetéből nem derül ki a válasz.  Az első rész  „a pszicchoterápiától a logoterápiáig”,  a második rész  „a pszichoanalizistől az egzisztencia-analizisig”  tartó folyamatot igyekszik felvázolni.  Igy lefekteti az elvi alapokat,  amelyeket aztán a harmadik rész („Speciális egzisztencia-analizis”)  és negyedik rész  (’A világi gyónástól az orvosi lélekgondozásig”)  már csak konkretizál.  A könyv fő címét adó  „orvosi lélekgondozás”  tehát -- a  nem-orvosi, vagyis az egyházi lelkipásztorkodással egybevetve – csak az utolsó részben szerepel.

Mindenesetre annyi már ebből is világos, hogy  Frankl  párhuzamba állítja a pszichoterápiát és a lelkipásztorkodást,  azzal a hallgatólagos előfeltevéssel, hogy bizonyos értelemben mindkettő hasonló funkciókat tölt be.  Hangsúlyozza ugyan, hogy „nem akar a papokkal konkurálni”, hiszen célja nem a lelki üdvösség, hanem a lelki gyógyítás,  De azért rögtön azt is hozzáteszi, hogy a vallás  „pszichohigiéniailag és pszichoterápiásan  hatékony”,  mivel egyedülállóan nyújt  „védettséget éd megkapaszkodást a transzcendenciában, az abszolutumban”. (223. old.).

Ebből az a kézenfekvő következtetés adódik, hogy a legjobb pszichoterápiás tényező a vallásos hit;  tehát az orvosi lélekgondozásnak is ezt kell elősegíteni, hs nem is olyan direkt módon, mint a vallások képviselői,  inkább közvetetten, támasznyújtással,,  az „élet értelmére”  való rávezetéssel.  Fontosnak tartja, hogy „a páciens a pszichoterápia során hogyan talál vissza az eredeti, tudattalan, elfojtott hitéhez.” (223. old.)   A vallásos hit tehét Frankl szerint „eredeti”,  mondhatni  velünk született  (vagy ahogy Tertullianus egyházatya mondta:  „anima naturaliter christiana”.. a lélek természeténél fogva keresztény). S ha ez valamiért elfojtásra kerül, akkor a pszichoterapeutának fel kell hoznia azt a tudattalanból.

Ez az apologetikus hipotézis azt is feltételezi, hogy a nyiltan és mélyen vallásos embereknek  sosincs szükségük pszichoterápiára.  Tény azonban, hogy köztük is bőven akadnak testi-lelki problémákkal küszködők.  A vallásosság tehát nem nagyon nyújt „egyedülálló védettséget”.  Mindenesetre Frankl szerint a logoterápia feladata a páciens világnézetétől függetlenül  „az értékek megvalósításáért viselt felelősség”  tudatosítása;  ugyanis az érintettek mindig  „valamilyen speciális feladat teljesítéséért felelősek.”  (78. old.)  Ez a feladat Frankl szerint  „mindenki számára ki van jelölve minden élethelyzetben”, éspedig  egy transzcendens megbízó által.  S itt utal a „homo religiosus”-ra, tehát a vallásos emberre.  Vagyis egyértelmű, hogy a feladatokat egy isteni lény osztogatja, egy  „emberfeletti bölcsesség”. (57. old.)

Frankl ezzel összhangban hangsúlyozza, hogy „valamire rendelve vagyunk”, s ez  „mindig valamilyen értelemmel szembeni felelősség”. (51. old.)  Itt már a logoterápia egyik központi kategóriájával  találkozunk:  nem a „ráció”  értelmében vett  emberi értelemmel, hanem egy transzcendens, ember-feletti értelemmel, amelynek  „mindenkor meg kell előznie a létezést.” (88. old.)  Ez ugyan sajátos önellentmondásnak látszik, hiszen aaz értelem léte is létezés,  de Frankl nyilván az emberi létezés megelőzésére gondol, vagyis arra, hogy  a biológiai létet megelőzi egy anyagtalan, szellemi létezés  (amit a filozófiában objektiv idealizmusnak hívnak),  s ő ezt tartja elsődlegesnek és meghatározónak, minden érték forrásának.  A  világvallások ezt úgy fogalmazzák, hogy isten, mint örökkévaló és mindenható szellem  teremtette és irányítja az anyagi világot.  S minthogy az ember  „Isten gyermeke”,  az isteni szellem egy darabja benne is megtalálható.

Frankl  világképében ez úgy jelentkezik, hogy a test és lélek hagyományos dualitását  három-dimenziósra tágítja:  az értelmet, mint szellemi dimenziót  függetleníti a testtől és a lélektől,  s „öntörvényűnek”  tartja. (34. old.)  Ugyanitt azt írja:  „… elvi jelentőségű, hogy a szellemet a lelkitől elkülönítsük, a kettő ugyanis lényegileg különböző területeket képez.”  A  „lelki”  és a „szellemi” különválasztását azonban Frankl nem tudja elfogadhatóan megindokolni.  „Dimenzionál-ontológiája”  szerint   biológiai vagy pszichológiai síkon az ember  „zárt rendszernek”  látszik,  holott nyitott, vagyis képes „túlnőni”  önmagán.  Ez az ún. „ön-transzcendencia”,  amit Frankl  „az emberi egzisztencia lényegének”  tart. (40. old.) 

Ez kétségkívül figyelemre méltó gondolat.  Persze ma már tudományos közhely, hogy  az ember sem biológiai, sem pszichológiai síkon nem zárt rendszer.  Az utóbbi, vagyis a lelki dimenzió pedig az érzelmi és egyéb tényezőkön kívül az értelmi képességeket is magába foglalja – vagyis a „szellemi működés”  nem külön dimenzió! 

De akkor mi az „ön-transzcendencia”?  Képes-e az ember „túlnőni önmagán”? Frankl gondolatmenete szerint az ember biológiailag állat, ám ennél végtelenül több, egy egész dimenzióval, a  szabadság dimenziójával!  Ezt úgy konkretizálja, hogy  ez „szabadság valamire, éspedig a mindenfajta feltétellel szembeni állásfoglalásra.” (9.old.)  Ezek a feltételek lehetnek biológiaiak és pszichoszociálisak, tehát pl. a szűkebb vagy tágabb társas környezet hatásai,  s végül az egyéni lelki tulajdonságok.  Mindezekkel szemben szabadon állást foglalhatunk Frankl szerint. Ami elvileg ugya mint lehetőség, fennáll,  de egyrészt az állásfoglalás még nem jelenti a feltételek megváltozását vagy hatásuk kivédését,  tehát elég korlátozott szabadságot jelent.  Másrészt a feltételektől valamennyire is függetlenedni   csak az egészséges, autonóm személyiségek képesek  (akik, sajnos, kevesen vannak).

Azzal Frankl is egyetért, hogy nagyon sok embernek pszichoterápiás – illetve „logoterápiás” – szaksegítségre lenne szüksége a szabad állásfoglaláshoz és felelős döntéshez  (aminek természetesen viselkedési konzekvenciái is vannak).  Ö abból indul ki, hogy  sokan nem látják értelmét az életüknek,  s ezzel  „egzisztenciális vákuumba kerülnek, ami különböző betegségekre hajlamosít, többek közt ún. „noogén neurózisokra”, vagyis szellemi, világnézeti úttévesztésre.

A világnézetnek és értékrendnek egyébként is központi szerepe van Franklnál.  Ezzel kapcsolatban sajátos dilemmája alakult ki:  egyrészt elfogadja, hogy a terapeutának tiszteletben kell tartania  páciense világnézetét  (hiszen egy világnézetről csak filozófusok mondhatnak ítéletet);  másrészt azonban a logoterápia, mint „szellemi megközelítésű pszichoterápia”  nem kerülheti meg a világnézeti kérdéseket,  ha segíteni akar az élet értelmének megtalálásában.  Az is előfordulhat – írja --, hogy „meg kell a világnézetét cáfolnunk”. (31. old.)

Ebből úgy tűnik, hogy a logoterápia  lényegében világnézeti „terápia”, bár Frankl azt is állítja, hogy „nincs világnézeti pszichopatológia”,  mivel a szellemi tartalmak megítélésében  „irreleváns, hogy lelkileg nézve hogyan keletkeztek” (32. old.)  -- ezzel a pszichologizmus hibájába esnénk, amit Frankl éppúgy elítél, mint a biologizmust  vagy a szociologizmust.  Szerinte a szellemi tartalmak  (világnézet, értékrend  stb.)  „kondicionáltak ugyan, de nem determináltak” Ezt az önellentmondást kedvenc filozófusára, Max Schelerre hivatkozva próbálja feloldani:  a lelki vagy egyéb tényezők csak annyiban hatnak a világképre, hogy befolyásolják annak megválasztását;  tartalmába azonban nem szólnak bele. (?)  Mindketten figyelmen kívül hagyják, hogy ha valamit választunk, azt rendszerint tartalmával együtt választjuk. (Más kérdés, hogy eléggé ismerjük-e a választott dolog tartalmát.)

A  szabadság és szükségszerűség  („sorsszerűség”)  konfliktusával  Frankl sehogy sem tud megbirkózni.  Az emberi szellemet  (és akaratot)  ugyan szabadnak és öntörvényűnek tartja;  az értelmes döntés azonban ezáltal korántsem biztosított, hiszen – mint írja – „nem mi adjuk az értelmet, adottság az” (67.old.),  akár felismerjük, akár nem.  Azonkívül minden adott helyzetnek egy adott értelme van,  és sem az értelmet, sem az értékeket nem lehet akarni, hanem engedni kell, hogy az „magától felvillanjon”. (86.old.)

Az „értelem szerve”  Frankl  szerint a  lelkiismeret, amely egy „intuitiv képesség”.  Teljesen megbízhatónak tartja, bár elismeri, hogy „tévútra is vezetheti az embert”. (63. old,)  Ez persze sokakat inkább elbizonytalanít a lelkiismeretet illetően  és semmiképpen sem győz meg arról, hogy intuitiv sugallatokra, megérzésekre alapozzák döntéseiket, félretéve a racionális kontrollt és mérlegelést.  Még akkor sem, ha Frankl a lelkiismeretet  „etikai  ösztön”-nek nevezi.  A pszichoanalitikusok ugyan sokféle ösztönt kitaláltak, ám azóta kiderölt, hogy az emberi viselkedés nem genetikusan programozott, vagyis nem ösztönös, hanem kondicionált, azaz tanult jellegű.

A  kondiciók, vagyis az emberi környezet tényezői, feltételei pedig folyamatosan változnak és sokféle értelmes cselekvésre adnak lehetőséget;  tehát nem egy kívülről adott, transzcendens értelmük van, ahogyan Frabkl képzeli.  Ő valójában az emberi értelmet mintegy kivetíti,  projiciálja valamilyen misztikus, szellemi világba  (ami engem a vallás keletkezésére emlékeztet).  Érdekes, hogy Frankl a projekciót  „a tudomány kötelességének”  tartja. (42.old.)  A pszichológiai elemzéseket és értelmezéseket viszont, mint „pszichologizmust”  és „elértéktelenítő tendenciát”  elveti, mert az szerinte nem veszi figyelembe  a szellemi szabadságot, ugyanúgy, mint a biologizmus vagy szociologizmus.

De vajon ez a „szellemi szabadság” nem a vallási hiedelmek preferálása?  Nyilvánvaló, hogy Frankl hisz az isteni gondviselésben, amelynek „felettes értelme… egyedül képes minden emberi szenvedésnek értelmet adni.” (57.old.)  Az istenhitről, mint egyedül üdvözítő gyógytényezőről szóló eszmefuttatás  inkább teológiai jellegűnek tűnik, mint tudományosnak;  így a logoterápiáról is elmondható, hogy valójában  „ancilla theologiae”, s inkább bölcseleti, mint pszichológiai irányzat.  Ezt az is alátámasztja, hogy a pszichológiai kísérletek adatai és a különböző irányzatok megállapításai alig érdeklik.  A bírálatokat figyelmen kívül hagyja, viszont gyakran idéz  őt dícsérő tekintélyeket.  Leggyakrabban idealista és egzisztencialista filozófusokra hivatkozik:  Schelerre, Heideggerre és másokra.

 

Mindez természetesen nem zárja ki, hogy legyenek figyelemreméltó gondolatai  illetőleg legyen „racionális magva”  is a fejtegetéseinek.  Ezek leírásával ugyan sokszor önmagának is ellentmond,  ugyanakkor sokoldalúbbá válik, szélesíti a választékot.  Teljesen helyénvalónak tűnik például az a megállapítása, hogy  „egyik lélekgyógyászat sem léphet fel a kizárólagosság igényével”,  vagy hogy „a relativ igazságok korrigálják egymást.” (8.old.)   Az is igaznak tűnik,, hogy „az értelem-orientáltság… egyenes arányban van az illető lelki egészségével.” (12.old.)  A pszichoterápiában jól hasznosítható például a  dereflexió  és a paradox intenció  logoterápiás technikája.  Az előbbi egyfajta decentrálás, másra figyelés;  az utóbbi pedig „önmagának ellentmondó szándék”, amikor az egyén túllép saját félelmén, s tudatosan eltúlozva épp azt csinálja, legalábbis szimbólikusan, amitől fél.  Ugyanígy hasznos lehet adott esetben a rákérdezés, hogy a kliens miben látja az élet vagy az adott helyzet értelmét, s milyen tervei, céljai, feladatai vannak.

Frankl könyve mindenképpen gondolatébresztő, szélesíti látókörünket, hasznos vitákat indukál és sok szempontból tanulságos.

                                                                                                                                                                              Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                                                                                              (Pszichoterápia, 1998/2.)

 

 

 

Eric  Berne

Sorskönyv

1997,  Háttér K., 513 p.

 

                                             Tartalom:

 

Előszó  (Buda Béla)

1.      rész.  Általános kérdések

1.Bevezetés

2.A tranzakcióanaliztis elvei

       2. rész.  Szülői  programozás 

3. Az emberi sors 

Élettervek  //  A színház és az élet  //  Mesék és mítoszok  //  A  hullamerevségre várva 

 A  családi   dráma  //  Az emberi sors  //  Történeti áttekintés 

4. Születés előtti hatások

5.  Korai fejlemények 

6.  A  képlékeny  évek 

7.  A  sorskönyvi apparátus 

8.  A  kisiskoláskor

9. Ifjúkor 

10.  Az érett felnőttkor és a halál 

        3. rész.  Hogyan  működik a  sorskönyv 

11.  A  sorskönyvek  típusai   [ Hamupipőke;  A  sorskönyv átörökítése  stb. ]

        4. rész.  A  sorskönyv a klinikai gyakorlatban 

16.  Előzetes fázisok  //  17.  A  sorskönyv  jelei  //  18.  A sorskönyv a terápiában  // 

19.  A döntő beavatkozás  //  20.  Három esettörténet 

         5. rész.  A  sorskönyvelmélet  tudományos megközelítései 

21. A  sorskönyvelmélettel kapcsolatos ellenvetések 

22.  Módszertani problémák  //  23.  A sorskönyvi ellenőrző lista

Függelék   //   Fogalmi szótár

A  tranzakcióanalizis  „atyjának”  ez az utolsó  könyve  tulajdonképpen  a  szkriptelméletről  szól.!   Buda Előszavából ugyanis kiderül, hogy a  „sorskönyvnek”  fordított cím  valójában a szkriptekről  („forgató-könyvekről”) szól, csak a magyar  „szakmai nyelvhasználat” nevezte el sorskönyvnek (ami misztifikálás!).

A  szkriptelmélet persze keveredik a játszmaelmélettel  és az énállapotok  (szülő, felnőtt, gyermek)  elméletével.  Berne  fogalmazása  fantáziadús, rengeteg metaforát használ  (amelyek persze többféleképpen értelmezhetők),  lazasága ellentétes a preciz, tömör fogalmazással..  Ahogy Buda írja:  „Szabad szellem volt,  kész a változásokra,  nem szívesen kanonizálta tanait…” (16. old.)  Érdekes, hogy eddig mintha senki sem jött volna rá, hogy a  Gagnon—Simon-féle szkriptelmélettel összefüggésbe hozza.  (Az is lehet persze, hogy az utóbbiak ebből merítettek.)

A Bevezetést azzal a látszólag  köznapi kérdéssel kezdi, hogy  „mit mondasz a Helló  után?”  Vagyis a találkozás. a köszönés mit fejez ki:  közömbösséget, rokonszenvet vagy idegenkedést.  Ha humanista, közösségi módon akarunk viselkedni, akkor Berne szerint  „először is meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, amit felhalmoztunk a fejünkben”  születésünk óta  (pl. „a megélt sérelmek összes égéstermékétől”  stb.)  A könyv a továbbiakban éppen erről szól, vagyis a felszedett szkriptek szelektálásáról.  A legalapvetőbb szkripteket az első néhány életévben kapjuk, s Berne szerint ezekből alakul ki valamiféle életterv, amelyhez aztán többnyire tudattalanul ragaszkodunk. (Ez Adler individuál-pszichológiájára emlékeztet.)

Nagy jelentőséget tulajdonít az  „időstrukturálásnak”,  amely szerinte „háromfajta ösztön-késztetésből ered”: 1.  Inger-, vagy élményéhség,  2.  az elismerés (simogatás) utáni vágy,  3- struktúra-éhség  (szervezkedési, közösségi igény).  A társas igény alaptípusai:  visszavonulás,  ritusok,  aktivitás  (munka)  és az  időtöltés, amely társadalmilag programozott és játszmákhoz vezethet.  „A játszma rejtett tranzakciók sorozatából áll,  ismétlődő jellegű és jól meghatározott pszichológiai nyereséget nyújt… minden játszma lényegi eleme a horog… Miután a balek ráharapott a csalira, a játékos valamilyen átkapcsoláshoz folyamodik, hogy besöpörhesse a nyereséget.” (40.old.)  Ez mindig kölcsönös, s az így kiváltott érzésekből áll (amelyek persze különbözőek).

Berne másik  alapfogalma  a  szülői  programozás  (vagyis az alapvető szkriptek („élettervek”) beprogramozása a gyerek fejébe.  Elismeri, hogy ebben Alfred Adler áll hozzá legközelebb. Ám míg Adler  az élettervet tudattalannak tartja,  Berne  szerint nem tudattalan, bár az egyén   „nem kizárólagosan felelős érte” (78.old.) Jung elméletéből az  archetipust  és a personat,  Freudtól az  Ödipusz-drámát  tartja legfontosabbnak.  A  „Születés előtti hatások”  fejezetet ezzel a rá jellemző mondattal kezdi:  „A  sorskönyv már akkor kezdődött, amikor az élet éppen csak magára eszmélt az Ősóceánban,  és tapasztalatait kémiai úton, gének formájában megpróbálta továbbadni az utódoknak.” (81. old.)  Ez inkább lírai, mint tudományos megfogalmazás.  Persze hozzáfűzi, hogy „a gének mellett a szüleink is beleszólnak a sorsunkba”,  már jóval a születésünk előtt is.  Az élet első tapasztalatai ugyanis  imprintingszerűen rögzülnek.  Kétségkívül „sorsdöntő”, hogy mindkét szülő kívánta-e a gyereket  (vagyis milyen a „fogamzási attitűd”). De számít a születési sorrend is.  A gyermek hamar kialakít néhány meggyőződést magáról és környezetéről, s ettől függ, hogy elfogadja-e önmagát és szüleit (meg a többieket).  A gyermek így megtanulja, hogy „vesztesnek vagy nyertesnek készül-e;  azt is tudja, hogyan kell éreznie mások iránt és hogyan fogják őt kezelni mások.” (111.old.)  Ez lesz a „sorskönyve”.  A „képlékeny években” (2 és 6 éves kor között)  a szülők mindent beprogramoznak a gyermekbe;  ám ezt  a gyermek és mások is különbözőképpen értelmezhetik. („Marslakó gondolkozás”) 

A „sorskönyvi apparátus”  7 elemét különbözteti meg:  1.  Szülői  előírások  (szkriptek)  és 2. negativ parancsok,  3. a kívánt viselkedések megerősítése,  4.  morális szkriptek,  5.  technikai instrukciók,  6.  szembeszállás a szülői szkriptekkel,  7.  ellenszkriptek  (ellensorskönyv) próbálgatása.  „Az engedély a sorskönyv-analitikus  legfőbb terápiás eszköze…, hogy kívülállóként megszabadítsa a pácienst a szülői átoktól.” (144.old.)    A  sorskönyvek  különböző illúziókon alapulnak;  ezek fő jellemzője a „zsetonok”  (pszichológiai nyereség)  gyüjtése.  A terapeuta feladata, hogy az illúzióktől megszabadítsa  Ám  „csak a legerősebb lelkületű emberek  képesek illúziók nélkül szembenézni az életnek nevezett, abszurd szerencsejátékkal.”  (176.old.)  Kicsit furcsa, ellentmondásos és fatalista ez a kijelentés, hiszen eszerint  legtöbb esetben tehetetlen a terapeuta.

Az ifjúkorral kapcsolatban ilyen furcsa megállapítások is olvashatók:  „A  kamasz fiú lelkének veleje a maszturbáció.” (192.old.)  Ennek folytán ugyanis „bűntudat gyötörheti”,  vagy  kisebbrendűségi érzése támadhat;  de máshonnan kapott szkriptek ezt ellensúlyozhatják.  (A zavaros mondat ellenére igaza van.)

Kijelöltem még egy érdekes mondatot:  „Az idősek életerejét három fő tényező befolyásolja:  1. alkati adottságok,  2. fizikai egészség  és 3, a  sorskönyv tipusa.  Ugyanez a három faktor játszik szerepet abban is,  milyen életkorban öregszik meg valaki…” (215.old.) Ez figyelemre méltó. Végül:  „A  sorskönyvi programtól könnyebb megszabadulni, mint a genetikaitól,  mégis nagyon kevesen élnek e lehetőséggel.”(219. old.) – ez nagyon lényeges megállapítás!  A könyv többi része ezekhez képest számomra már nem adott lényeges  újat. 

                                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

 

Haeberle, E.J.—R. Gindorf:

Sexology  Today. A Brief Introduction

1993, DGSS., Düsseldorf,  141 p.

A  szexológia mai helyzetéről szóló könyvecskét az egyik legjelentősebb, német szexológiai társaság,  a  Deutsche Gesellschaft für Sexualwissenschaftliche Sexualforschung  adta ki.  A  szerzőpáros az egyesület elnőke és alelnöke, akik már kb. negyedszázada igen aktivan dolgoznak e tudományterületen. Ők szervezték 1990-ben és 1992-ben a a 3. és 4. Nemzetközi Szexológiai Konferenciát Berlinben.  Haeberle a berlini AIDS-Centrum  igazgatója, ugyanakkor amerikai és más egyetemek vendégprofesszora  stb. Művei eddig tíz nyelven jelentek meg.  Gindorfot leginkább a homoszexualitás és az AIDS-prevenció érdekli.  Mindkettőjüknek szerteágazó, nemzetközi kapcsolatai és széles körű áttekintése van a szexológia területén.  Ennélfogva megbízhatóan fel tudják mérni e tudomány mai helyzetét.

A könyv egy vázlatos tudománytörténeti visszapillantással kezdődik, amely az ókortól napjainkig kíséri figyelemmel a szexológia kialakulását és fejlődését.  E tudomány első nagy nekifutása a 19. század  első felére tehető, amikor  Wilhelm Humboldt  felvázolja nagyszabású kutatási terveit, s más tudósok is komolyan kezdenek foglalkozni a nőkérdéssel és a prostitúcióval.  Igazi lendületet azonban csak a 19. és 20. század fordulója körül kap ez a tudományos törekvés, az olyan út-törők munkássága nyomán,  mint  Havelock Ellis,  Magnus Hirschfeld vagy Sigmund Freud.  A mai, modern szexológia viszont mindenekelőtt  Alfred C. Kinsey,  valamint  William H. Masters  és V. Johnson nevéhez fűződik.

A 20. században létrejöttek a szexológia nemzeti és nemzetközi társaságai és szervezetei is.  Európának csaknem minden országában van már szexológiai társaság, a nagyobbakban több is.  Franciaországban pl. öt, Itáliában és Spanyolországban hat, Németországban pedig hét ilyen társaság működik.  A volt szocialista országok közül Csehország jár az élen, ahol nemcsak társasága, hanem (1925 óta)  egyetemi tanszéke is van a szexológiának.  Mi, magyarok ettől jócskán elmaradtunk;  szexológiai társaságunk ugyan lenne, de nincsenek nemzetközi kapcsolatai, nem tagja a  Szexológia Európai Szövetségének, így ebben a könyvben sem szerepel..

A szexológiai társaságokat és intézményeket egyébként a könyv utolsó fejezete ismerteti.  Gyakorlati szempontból ez a legérdekesebb fejezet, mert elsőként sorolja fel az összes, európai szexológiai szervezetet, programjaikat, folyóirataikat, sőt, az alapvető és „klasszikus”  szakirodalmat is.  (Az alapvetőből 25-öt sorol fel, a „klasszikusból” 12-t. (Krafft-Ebingtől kezdve  Masters és Johnsonig).  Az alapművek közül kettőt emelnék ki, mint legfontosabbat:  a  John Money,  H. Musaph  és mások által szerkesztett  szexológiai kézikönyv  hét kötetét és  E.J. Haeberle  „Szex-Atlaszát”, amiből magam is sokat tanultam. 

Szexológiai szakfolyóiratokból és periodikákból  világviszonylatban 64-nek a címét és kiadóját ismerteti a könyv.  Csak Németországban  12 ilyen kiadvány jelenik meg;  ennél több már csak az Egyesült Államokban  (20 db.)  Mindezek közül a legnagyobb hazai könyvtárakban is csak mutatóban akad  egy-kettő.  (Persze ma még igény sincs rá, hiszen alig akad olyan szakember, aki lépést tartana a szexológia egészének, vagy valamelyik ágának fejlődésével.. Pontosabban, akinek ideje és képessége is lenne rá.)

Ami a szexológiai kongresszusokat illeti,  ezekről is pontos kimutatást találunk a könyvben.  Az első, nemzetközi kongresszust  Albert Moll  szervezte 1926-ban, Berlinben.  Az ezt követő néhány évben is volt még  2-3 párhuzamosan szervezett kongresszus, de Hitler hatalomra kerülése és a második világháború hosszú időre gátat vetett a nemzetközi, tudományos találkozóknak.  Csak  1974-ben ülhetett össze Párizsban az első Szexológiai Világkongresszus.  Ám ettől kezdve átlag kétévenként követték egymást az újabb világkongresszusok. 1993-ban például  Rio de Janeiroban tartották, ami sajnos, túl messze van ahhoz, hogy hazánkból bárki is részt vehetett volna.  (Jómagam is csak 3 „közelebbi” kongresszuson vettem részt:  1981-ben  Jeruzsálemben,  1987-ben Heidelbergben  és 1991-ben Amszterdamban.) Valószínű, hogy a legközelebbi, Japánban tartandó világkongresszusnak sem lesz magyar résztvevője.

Tanulni és továbbképződni szerencsére nemcsak kongresszusokon lehet, hanem többek között éppen az ilyen és más, szexológiai könyvekből is.  A tárgyalt könyv 2. fejezetében Gindorf kitűnő áttekintést ad a szexológiáról, mint szakmáról illetve hivatásról.  Szerinte a szexológia a tudománynak az a területe,  amely szisztematikusan és tudományos alapossággal foglalkozik az emberi szexualitással.  Következésképpen a szexológus olyan ember, aki hivatásszerűen, felkészülten és elsődlegesen az emberi szexualitást vizsgálja A szexualitás természetesen széleskörű fogalom, így a szexológiának is sok ága van, pl. orvosi szexológia, szocio-szexológia, pszicho-szexológia, etno-szexológia, pedagógiai szexológia  stb.  Nem véletlen, hogy ezek a megjelölések kissé eltérnek az általunk megszokottaktól, ezzel is kiemelve a szexológia autonómiáját.

A szexológus szakma elsajátítása hasonló mértékű tanulmányokat feltételez,, mint az orvosé, a jogászé vagy a pedagógusé. Gindorf sajnálattal állapítja meg, hogy a német nyelvterületen még mindig nincs olyan egyetem, amely okleveles szexológusokat képezne.  Hivatalosan tehát náluk sincs még olyan, hogy „szexológus”  (Akárcsak nálunk!)  Legfeljebb a munkájuk, érdeklődésük és más irányú vagy autodidakta képzettségük alapján mondhatók szexológusnak.  De azért Hamburgban és Frankfurtban, az orvosegyetemen már van szexológiai tanszék, s másutt is előfordulnak szexológiai kurzusok, bár diplomát ebből még nem adhatnak.  Két kis szexológiai „magánintézet”  is működik, éspedig Düsseldorfban és Lipcsében.

Ebből a szempontból jobb a helyzet más, nyugati országokban, ahol már hosszabb ideje folyik a szexológiai szakképzés, s e tárgyból államilag elismert diplomát és tudományos minősítést is lehet szerezni.  Haeberle a könyv két fejezetében bemutatja  a  fontosabb képzési és tudományos  standardokat.  De előbb egy külön fejezet ismerteti a WHO  jelentését az 1974-ben, Genfben megtartott tanácskozásról, amelyen a szexológia  29 legrangosabb képviselője javaslatokat tett az egészségügyben dolgozók szexológiai képzésére.  Ezt a Jelentést Haeberle több szempontból is fontos dokumentumnak tartja.  Először is azért, mert még ma is kiindulópontja, mindhatni határköve a tudományfejlesztési vitáknak és javaslatoknak.  A különböző szexológiai társaságok szakképzési programjaik  kidolgozása során többnyire ezt vették alapul, s ez magyarázza a programok lényegi hasonlóságát.

Következésképpen nálunk is a WHO ajánlások figyelembe vételével  kellene a szexológiai képzés és tudományos minősítés standardjait kidolgozni.  Bár itt nincs mód a  WHO  Jelentés ismertetésére, csupán a strukturájára utalnék.  A Jelentés hat fő része a következő:

1.       Bevezetés  (résztvevők és célkitűzések).

2.       A  szexualitás szerepe az egészségügyi programokban. (Ezen belül a szexuális egészség meghatározása,  alapvető szolgáltatási igények;  a szexuális egészség-gondozás szintjai;  családtervezés  stb.)

3.       Oktatás és képzés a szexológiában.  (Ezen belül:  ismeretek és attitűdök, készségek;  a képzés szintjei, módszerei.)

4.       A  szexuális egészséggondozás  szolgáltatásai.  (Ezen belül:  célok és prioritások;  szexuális nevelés,  tanácsadás és terápia;  gyakoribb problémák.)

5.       Regionális  szexológiai központok.  (Ezen belül:  képzési programok és segédanyagok kidolgozása;  információ és dokumentáció, konferenciák szervezése;  adatgyűjtő és kutató munka.)

6.       Konklúziók.  (Ezen belül:  a tennivalók összefoglalása 20 pontban, a résztvevő szakemberek egyetértése alapján.)

Haeberle a WHO ajánlásai közül a regionális szexológiai központok létrehozását tartja a legfontosabbnak, hozzátéve, hogy ha ez már a 70-es évek második felében megvalósult volna, akkor  ma sokkal könnyebb lenne az AIDS-veszély világméretű leküzdése.

Gindorf – aki egyébként az AIDS és más, nemi úton terjedő betegslégek megelőzésének irányvonalait is felvázolja egy külön fejezetben – a szexológus szakmáról szóló fejtegetéseit etikai  (vagyis értékorientációs) alapelveinek 8 pontba foglalásával fejezi be.  Hangsúlyozza, hogy nem ért egyet a szexuális viselkedés biológiai determináltságával, „ösztönös”  jellegével, hanem azt tanultnak és változtathatónak tartja,  bár szerinte ez alól kivétel  az alapvető szexuális beállítottság. Ezzel azonban önmagának is ellentmond, hiszen, ha így lenne, akkor megmásíthatatlanul  heteroszexuálisnak,  homoszexuálisnak  vagy éppen perverznek születnénk.  Számomra nyilvánvaló, hogy a szexuális beállítottság is tanult, s épp ezért változtatható  is (bár ezt különböző tényezők többé-kevésbé nehezíthetik).

Teljesen egyetértek  viszont a szexológusok feladatainak felsorolásával, s azzal, hogy nincs veszteni való időnk:  „alkalmassá kell tennünk önmagunkat és a szexológiát  világunk jobb megértésére és alakítására.”  Minthogy ezt a könyvet mindenkinek ismernie kellene, akit komolyan érdekel a szexológia,  feltétlenül indokoltnak tartanám a magyar nyelvű kiadását és terjesztését, valamint felhasználását az orvosok és pszichológusok  képzésében.

 

                                                                                                                                                Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                                                          Szenvedélybetegségek, 1995/4

 

Lykke Aresin – Kurt  Starke

Lexikon der Erotik

1996, München, Knaur V., 623 p. 

A keletnémet szerzők a szexológia legkorszerűbb kulturtörténeti, szociológiai és szociálpszichológhiai ismeretanyagát gyűjtötték össze ebben a vaskos kötetben.  Lykke Aresin pszichiáter, aki 25 évig a lipcsei egyetem nőgyógyászati klinikájának házassági és szexuális tanácsadását vezette, az utóbbi években pedig a  Pro Familia  szervezet egyik tanácsadását  (az általa alapított „transszexuális rendelést”)  irányítja.  Kurt  Starke  azexuálszociológus kutató, aki az NDK  megszűméséig a lipcsei Központi Ifjúságkutató Intézetben nagy adatgyűjtéseket folytatott, amelyek eredményeit többek közt a  Walter Friedrich-hel együtt írt  „Liebe und Sexualität bis 30”  c. könyvben publikálta.  De több más könyvet is írt;  egyik könyve  (a  „Junge Partner”)  fordításomban  magyarul is megjelent, („Te meg én – mi ketten”  címmel). . Starke alapító tagja az egyik német szexológiai társaságnak, s vezetője a lipcsei  Szexológiai kutatóállomásnak.

A könyv azért fontos a segítő foglalkozásúak számára, mert közérthetően tájékoztat a mai ember szexuális viselkedésének sokféle megnyilvánulásáról és azok hátteréről, okairól.  Több mint 450  címszó és száznál több ábra segíti az eligazodást.  A szerzők az erotikát az érzéki szerelemmel azonosítják, amely nemcsak a testi, hanem az érzelmi és kapcsolati elemeket is magában foglalja, s az eredeti, fajfenntartó-nemző funkciója mellett  további, sajátosan emberi funkciókkal  (örömszerzés, kapcsolatépítés  stb.)  is rendelkezik.

Megítélésem szerint a szerzők a hatalmas ismeretanyagból ügyesen szelektálták a legfontosabb fogalmakat, s azokat jelentőségüknek megfelelő terjedelemben tárgyalják.  Kerülnek minden „…pathia sexualis”-t, s az orvosi, biológiai vagy jogi vonatkozások helyett a ma emberét leginkább foglalkoztató kérdésekre összpontosítanak.  Jellemzőjük a szexológiai látásmód.  Címszavaikban kritikailag interpretálják az adott téma ismeretanyagát, kitérnek az esetleges vitákra is, esetenként idézeteket hoznak a szakirodalomból  (vagy akár a szépirodalomból is).  Figyelmük kiterjed az olya, új jelenségekre is, mint pl. a  „cybersex” vagy computersex, a szexhirdetések és szexshopok, az Eros-centrumok  stb.  A rendelkezésükre álló vizsgálati adatok alapján pontosan tudják, hogy a legutóbbi években sajátos beállítottság-  és viselkedésváltozás zajlik, főleg a fiataloknál. 

Szándékukban áll ezért a változások bemutatása, a különböző felfogások  (szkriptek)  szembeállítása és a fejlődés lehetséges vonalainak felvázolása.  Lexikonuk így – amellett, hogy bepillantást enged a történelmi fejlődésbe – tájékoztat a legújabb tudományos ismeretekről, s az aktuális vitákba is bekapcsolódik.  Céljuk az előítéletek leépítése, a homályos ismeretek pontosítása,  a figyelem-felhívás, sőt, bizonyos értelemben a szórakoztatás is.

Mindezek alapján joggal merülhet fel a magyar kiadás lehetősége és indokoltsága.  Mert megjelent ugyan kb. tíz éve egy  „Lexikon a szerelemről”  Popper Péter szerkesztésében, de az egyrészt már nem kapható, másrészt tartalmában és színvonalában jócskán elmarad e német Lexikon mögött.

                                                                                                                                          Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                                                     In: Szenvedélybetegségek, 1996/5.

 

 .

Maslow, A.: 

 

 A  lét pszichológiája felé

2003, Ursus Libri, 372 p.

(Emberközpontú  pszichológia, 1. kötet)

 

          Tartalom:

I.rész: Nagyobb hatókört a pszichológiának

       1. Az egészség  pszichológiája felé

         2. Mit tanulhat a pszichológia az egzisztencialitáktól?

II. rész:  Növekedés  és  motiváció 

         3. A  hiánymotiváció és a növekedési motiváció

         4. Védekezés és növekedés

         5. A  tudás szükséglete és a félelem a tudástól

III. rész:  Növekedés  és  megismerés 

6.      A lét megismerése a csúcsélményekben

7.      A csúcsélmények, mint akut identitás-élmények

8.      A  létszintű  megismerés néhány veszélye

9.      Ellenállás a  skatulyázásnak

IV. rész:  Kreativitás

10.  Az  önmegvalósító  emberek kreativitása

   V. rész:  Értékek

             11.  A  lélektani adatok és az emberi értékek

              12. Értékek, növekedés  és egészség

               13. Az egészség, mint a környezet meghaladása

   VI.  rész:  A  jövő  feladata

14.     A növekedés és önmegvalósítás pszichológiájának néhány alapfeltevése

 

            „Mit tanulhat a pszichológia az egzisztencialistáktól?”

A könyvnek erre a 2. fejezetére  Schneider, K. &  Rollo May:  The Psychology of Existence  (1995, McGraw-Hill)  c. könyvében  találtam rá,  s úgy megtetszett, hogy lefordítására gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy mintha már lenne magyar kiadása.  A könyvtárban kiderült, hogy valóban van, de kikölcsönözték, így csak az olvasótermi példányt nézhettem meg. A tartalom-jegyzék még kíváncsibbá tett  (hiszen pl. a csúcsélményekről  a nyitott házasság kapcsán én is írtam). Ezért később elolvastam, s bőven kijegyzeteltem a fejezetet.

Maslow szerint a pszichológus az egzisztencializmusban sok homályosat és nehezen érthetőt, de sok hasznosat is talál.  Nem annyira egészen új felismeréseket, mint inkább a pszichológia „harmadik erejében” már létező trendek megerősítését.  Két fő hangsúlya van: 1.  Az identitás-koncepció radikális hangsúlyozása  és  2.  az identitás élményének, mint  az emberi lét és természet   sine qua non-jának  felismerése.  Látszólagos paradoxon, hogy az identitás kutatását sok amerikai  pszichológus eddig is fontosnak tartotta  (Allport, Rogers, Goldstein, Fromm, Erikson  stb.) , s ők  sokkal világosabban írtak erről, mint a németek  (Heidegger, Jaspers).  A kísérletek fontosabbak, mint az absztrakciók, az egzisztencializmus pedig a fenomenológián alapul,  vagyis a személyes, szubjektiv élményekből indul ki. 

1. Az első számú következtetés, hogy az európai filozófusok és az amerikai pszichológusok nem állnak messze egymástól.  A párhuzamos tudományos haladás arról tanúskodik, hogy az egymástól függetlenül  ugyanarra következtető egyének valamennyien valami fontos dologra reagáltak.

2.  Ez a valami az egyénen kívüli értékek teljes összeomlása.  Sok európai egzisztencialista  reagált  Nietzsche tételére az isten haláláról, s talán arra, hogy Marx is halott.  Az amerikaiak pedig rájöttek, hogy a demokrácia és a jólét önmagában nem oldja meg az alapvető értékválságot.  Igy már csak befelé, személyiségünk, mint az értékek helye felé lehet fordulni.   Még egyes vallásos egzisztencialisták is  ezen az úton haladnak.

3.  A pszichológusok számára igen fontos, hogy az egzisztencialisták  filozófiai megalapozást adhatnak a pszichológiának.  A  logikai pozitivizmus hiba volt, különösen a klinikai és személyiség-pszichológusok számára.  Az alapvető világnézeti problémák mindenesetre  újra vitathatóak, s így a pszichológusok sem ragadnak le a gyermekként megtanult szemléletekhez.

4.  Az európai egzisztencializmus valójában radikálisan az emberi elvárások és korlátok közötti szakadékkal foglalkozik  (vagyis, hogy nem tud azzá válni, amivé szeretne).  Ez közel áll az identitás-problémához:  az egyén egyrészt aktualitás,  másrészt potencialitás.  Ez a diszkrepancia véleménye szerint forradalmasíthatja a pszichológiát.  Ezt különböző szakirodalmi adatok is alátámasztják, pl. a projektiv tesztek, az önmegvalósítás, a csúcsélmények (amelyekben a szakadék áthidalódik), a Jung-féle pszichológia  stb.

Mindez felveti azt a kérdést, hogyan lehet integrálni az ember kettős természetét: hiszen egyrészt alacsonyabb rendű, másrészt magasabb rendű;  teremtmény és teremtő.  A legtöbb nyugati és keleti vallás és filozófia dualista felfogása szerint a magasabb rendűvé váláshoz  el kell nyomni az alacsonyabb rendűt bennünk.  Az egzisztencialisták szerint viszont mindkettő egyaránt meghatározza az emberi természet jellegét, ezért integrálni kell azokat.

Szerencsére már ismerünk néhány integrációs technikát, pl. a belátást, a szélesebb értelemben vett értelmet, a szeretetet, a kreativitást, a humort és tragédiát, a játékot és művészetet.  A jövőben alaposabban kell tanulmányoznunk ezeket.   Az ember kettős természetéből következik az is, hogy bizonyos problémák örökké megoldatlanok maradnak.

5.                 Következésképpen tanulmányoznunk kell  az eszményi emberi lényt, aki autentikus, tökéletes vagy „isteni”;  az emberi lehetőségeket, amelyek már léteznek és vizsgálhatók.  Ez nem pusztán álmodozás.  Ez csupán egy szokatlan felvetése annak a régi kérdésnek: „Mi a célja a terápiának, vagy a gyermeknevelésnek?”  Ez egy másik problémára is utal, amely sürgős figyelmet érdemel.  Az „autentikus egyén” bármely komoly leírása arra is kitér, hogy az ilyen egyén  újszerűen viszonyul a társadalomhoz.  Nemcsak önmagát transzcendálja többféle módon, hanem korának kultúráján is felülemelkedik.  Ellenáll az „enkulturálódásnak”.  Valahogy jobban elkülönül, függetlenedik a kultúrájától, társadalmától.  Inkább fajának képviselője, mintsem helyi csoportjának tagja.  Érzésem szerint ezt a legtöbb szociológus és antropológus nehezen fogadja el, így valószínűsíthetőek az ellentmondások. Mégis ez az „univerzalizmus”  alapja.

6.                 Az európai szakíróktól átvehetjük annak hangsúlyozását, amit ők  „filozófiai antropológiának”  neveznek, vagyis az ember és más fajok, az ember és a tárgyak vagy éppen a robotok közötti különbség meghatározásának kísérletét.  Mi az ember egyedülálló és meghatározó jellemzője?  Mi olyan lényeges benne, ami nélkül  már nem tartható embernek?  E feladat megoldásáról az amerikai pszichológia lemondott.  A behaviorizmusok nem alkottak ilyen definiciót, vagy legalábbis nem lehet azokat komolyan venni  (milyen lenne egy  „S—R  ember”? S ki akarna olyan lenni?)  Freud emberképe nyilván tarthatatlan,  mert kihagyja elvárásait, reményeit, isteni  (=szellemi)  tulajdonságait.  Az a tény, hogy Freud látott el bennünket a pszichopatológia és pszichoterápia legátfogóbb rendszerével,  a mai ego-pszichológusok szerint  lényegtelen.

7.                 Egyes egzisztencialista filozófusok  túlzottan hangsúlyozzák, hogy  az egyén teremti önmagát.  Sartre és mások az „énről mint projektről”  beszélnek, amit maga az egyén teremt  az állandó választásokkal, döntésekkel, mintha képes lenne bármivé alakítani önmagát.  Ebben a formában ez csaknem biztosan túlzás, aminek ellentmondanak a genetika tényei  is. ..

Másrészt a freudisták, az egzisztencialista terapeuták, a rogeriánusok és a fejlődés-pszichológusok valamennyien az én  felfedezéséről  és a terápia  tisztázásáról  beszélnek, s így talán alulbecsülik az akarat, a döntés tényezőit, amelyek révén önmagunkat alakítjuk.   (Persze ne feledjük, hogy ezekre a csoportokra a  „túl-pszichologizálás”  és az „alul-szociológizálás”  jellemző. Vagyis a gondolkozásuk kissé elhanyagolja  az autonóm szociális és környezeti meghatározó tényezőket, az olyanokat, mint a szegénység,  a kizsákmányolás, a nacionalizmus és a társadalmi szerkezet.  Feltehetőleg egyetlen pszichológus sem tagadja  a személyes tehetetlenség bizonyos fokát az említett erőktől.  Mindenesetre fő szakmai kötelezettségük  inkább az egyének tanulmányozása, mint a külső, szociális körülményeké.  Ugyanígy a szociológusok  túlzottan csak a szociális erőket hangsúlyozzák, s megfeledkeznek a személyiség autonómiájáról, akaratáról felelősségtudatáról  stb.)

8.                 Nemcsak a felelősség és akarat problémáját mellőztük, hanem az olyan folyományait is, mint az erő és a bátorság.  Újabban az ego-pszichológusok  észrevették ezt a nagy, emberi lehetőséget, s tanulmányozni kezdték az „én-erőt”.  Ám a behavioristáknál ez még nem merült fel.

9.                 Az amerikai pszichológusok  értesültek Allport felhívásáról  az idiografikus pszichológiát illetően, de eddig nem törődtek vele, még a klinikai pszichológusok sem.  Most újabb lökés érkezett ebbe az irányba a fenomenológusoktól és egzisztencialistáktól, aminek nehéz ellenállni.  Ha az egyén különlegességének vizsgálata nem illik bele  a tudományos ismereteinkbe, akkor ez annál rosszabb az ilyen tudományra nézve.  Vagyis újra kell alkotni.

10.             A fenomenológiának van múltja az amerikai pszichológiában,  de úgy tűnik, hervadozik.  Az európai fenomenológusok  gondos munkájukkal demonstrálták számunkra, hogy az ember megértésének egyik legjobb módja  világszemléletének, látásmódjának  vizsgálata.  Egy ilyen következtetés persze erősen sérti a pozitivista tudományelméletet.

11.             Az egzisztencialisták hangsúlyozzák, hogy az egyén végső magányossága arra figyelmeztet, hogy ki kell dolgoznunk a döntés, a felelősség, a választás, az önfejlesztés, az autonómia és az identitás elméleteit.  Mindez problematikusabbá és elragadóbbá teszi a magányosok közti kommunikáció misztériumát, amely  pl. az intuició és empátia, a szeretet és altruizmus, a másokkal való identifikáció és homonómia útján történik.  Ezeket magától értetődőnek tartjuk, bár jobb lenne, ha megmagyarázandó csodáknak tartanánk őket.

12.             Az egzisztencialista szerzők másik, kedvenc témája  az élet komolyságának és mélységének dimenziója  („az élet tragikus jellege”), amit szembeállítanak a sekély és felszínes élettel, a lefokozott élettel, az élet végső problémái elleni védekezéssel.   Ez nemcsak irodalmi fogalom, hanem reális funkciója van  pl. a pszichoterápiában.  Egyre jobban befolyásol az a tény, hogy a tragédiának néha terápiás hatása lehet,  s a terápia gyakran akkor a leghatékonyabb, ha  a szenvedés űzi bele az embert.  Vagyis amikor a sekélyes élet nem működik, megkérdőjeleződik, s alapvetőbb dolgok igénye merül fel.  A felszinesség a pszichológiában sem működik, ahogyan azt  az egzisztencialisták világosan demonstrálták.

13.              Az egzisztencialisták, másokkal együtt arra tanítanak, hogy  a verbális, analitikus , fogalmi racionalitásnak korlátai vannak.   Figyelmeztetnek, hogy a  nyers élmények előbbre valóak az elméleteknél és absztrakcióknál.  Véleményem szerint ez indokolt kritikát jelent a 20. század nyugati világának  gondolkozásmódjára nézve, beleértve az ortodox, pozitivista tudományt és filozófiát, amelyek sürgős felülvizsgálatra szorulnak.

14.             A fenomenológusok és egzisztencialiták által vázolt változások közül talán a legfontosabb a tudományelmélet  aktuális forradalma.  Bár ők ezt csak elősegítették, hiszen  sok más erő is segített lerombolni a „szcientizmusnak”  nevezett, hivatalos tudomány-filozófiát.  Nemcsak az alany és a tárgy közötti karteziánus szakadékot kell  áthidalni, hanem más, radikális változások is szükségessé tették ezt, a psziché és az élmények valóságának elfogadásával.  S az ilyen változás nemcsak a pszichológia tudományát érinti, hanem minden más tudományt (vagy készséget) is, pl. a takarékosságot, az egyszerűséget, a pontosságot, szabályosságot, logikát, eleganciát, definiciót  stb., amelyek  inkább az absztrakciók, mint az élmények területéhez tartoznak.

15.             Azzal a stimulussal fejezi be, amely legmélyebb hatással volt rá az egzisztencialista irodalomban;  ti.  a jövő problémája a pszichológiában.  Nem mintha  ez, vagy a többi, fentebb említett probléma teljesen szokatlan lett volna számára, s feltehetőleg, a személyiség-elmélettel komolyan foglalkozók számára.  Charlotte Bühler, Gordon Allport és Kurt Goldstein írásai  szintén érzékenyebbé tettek bennünket a személyiség jövőjének dinamikus szerepére;  pl. a fejlődés lehetőségei szükségképpen a jövő felé mutatnak, s ugyanígy a remények, a vágyak és a fantáziálás.  A konkrétumokra redukálás a jövő elvesztése;  a fenyegetés és a szorongás a jövő felé mutat  (ha nincs jövő, nincs neurózis);   az önmegvalósítás értelmetlen a megvalósuló jövő nélkül;  az élet csak az időben lehet Gestalt  stb.

Tanulságosnak érzi, hogy ezt a problémát az egzisztencialisták alapvetőnek és központi jelentőségűnek tartják: Maslow szerint egyetlen pszichológiai  elmélet sem lehet teljes, amely nem ismeri fel, hogy az egyén jövőről alkotott elképzelése dinamikus szerepet játszik a jelenben.  Ebben az értelemben a jövő  történeti tényező  (éppúgy, mint a múlt).  Tehát meg kell értenünk, hogy csak a jövő lehet elvileg ismeretlen és megismerhetetlen, s így minden szokás, védekezés és megküzdő mechanizmus kétséges és ambivalens, minthogy csak a múltbeli tapasztalatokon alapul. A jövőt csak a valóban rugalmasan kreativ egyén képes menedzselni;  csakis az, aki  bizalommal és félelem nélkül képes szembenézni az új helyzetekkel.  Meggyőződése, hogy  amit ma pszichológiának nevezünk, az jórészt az újtól való szorongásunk elkerülésére használt taktikák tanulmányozása, miközben elhitetjük magunkkal, hogy a jövő épp olyan lesz, mint a múlt.

Konklúziója  szerint ezek a gondolatok alátámasztják azt a reményt, hogy a pszichológia olyan expanziójának vagyunk tanúi, amelyből nem egy új „izmus”  vagy egy  antipszichológia lesz. Lehetséges, hogy az egzisztencializmus nemcsak gazdagítani fogja a pszichológiát, hanem újabb lendületet ad a pszichológia egy új területének megalapozásához, amely a teljesen kifejlett és autentikus szelffel és annak létmódjával foglalkozik;  Sutich ezt  ontopszichológiának nevezte.

Egyre nyilvánvalóbb eszerint, hogy amit a pszichológiában „normálisnak”  nevezünk, az valójában az átlagember pszichopatológiája;  olyan közönséges és általános, hogy többnyire észre sem vesszük.  Az autentikus egyén és autentikus élet egzisztencialisták általi vizsgálata  éles fényt vet az illúziókkal és félelemmel teli életmódra, amely ezáltal betegesnek bizonyul.

Ez a konklúzió az eredeti fejezet szerint ugyan már nem Maslow-tól származik, de teljes összhangban áll azzal.  A vastag betűs kiemelésekkel a gondolatmenet értékelését próbálom megkönnyíteni a magam számára.  Ugyanis egyelőre ambivalens  vagyok,  nem tudom, mit kezdjek ezzel az egzisztencialista pszichológiával.  Amely rokonszenves ugyan, de kissé szubjektivizáló és misztifikáló tendenciájú.  Persze az eredeti könyv  1968-ban jelent meg, s azóta közel 40 év telt el, s nem ismerem eléggé,  milyen útat tett meg ez a pszichológia, amelynek „racionális magvát” talán a kognitiv  ego-pszichológia ragadja meg. Legfontosabbnak tűnik az autentikus , vagyis eredeti és autonóm személyiség kialakítási lehetőségének és az elképzelt jövő , vagyis az életcélok, tervek, elvárások dinamizáló hatásának gondolata.  (Érdemes lenne átgondolni, milyen szerepe lehet ezeknek az egyén pszichoszexuális fejlődésében, és a szexuális viselkedésben. Ehhez persze az egész könyvet is elemezni kellene)   

                                                                                                                     Szilágyi Vilmos  dr.

 

Robin  Norwood

Nők, akik túlságosan szeretnek

1992, Hunga-Print, 308 p. (orog. 1985)

                                                    Tartalom

Bevezető  //  Szeretni azt, aki nem szeret  //   Jó szexuális élet egy rossz kapcsolatban

Szeretni fogsz, ha szenvedek értek?  //   Kell, hogy kelljek neked  //   Táncolunk?... //  

Férfiak, akik megszállottan szerető nőt választanak  //   A szép és a szörnyeteg  //

Egyik szenvedélybetegség táplálja a másikat  //   Meghalni a szerelemért  //   A gyógyuláshoz vezető út  //    Gyógyulás és meghittség  --  a szakadék összezárul  //   Függelék  1.  2.

   A  szerző  amerikai pszichológus, pszichoterapeuta,  aki a praxisából mutat be jó néhány esetet, s ezeket bőven kommentálja is.  Szemlélete pszichoanalitikus  (dinamikus)  jellegű; igyekszik minden problémák a gyermekkori traumákra visszavezetni, de örökletes okoknak is elég nagy szerepet tulajdonít.  Alapkoncepciója szerint a magányosság és a társ, az intimitás vágya gyakran szenvedélybetegséggé válik, amelyet éppúgy kell kezelni, mint  a drogfüggőséget.

A „gyógyuláshoz vezető utat  10  pontban foglalja össze:

1.  Keressen szaksegítséget,  2.  a gyógyulás kapjon főszerepet,  3.  találjon hasonló sorsúakat (csoportterápia keretében),  4.  mindennapi gyakorlatok végzése,  5.  hagyja abba mások segítését, irányítását,  6.  ne menjen bele játrszmákba,  7.  nézzen szembe saját problémáival és hibáival,  8.  álljon ki a saját igényeiért  (legyen „önző”)  stb.  Ezeket részletezi.

Két olyan esetet találtam benne, amelyek esetleg felhasználhatók  (házasság-problematika):

1. Connie:  32 éves, elvált, 11 éves fia van

„Mielőtt elkezdtük a terápiát, nem emlékeztem egyetlen olyan témára sem, amin a szüleim veszekedtek.  Csak azt tudtam, hogy állandóan marták egymást…  s mindezt előttem, meg a testvérem előtt.  Papa dolgozott, vagy máshol maradt el, amennyire csak lehetett, de végül haza kellett jönnie, s akkor kezdődött minden előlről,  Az én szerepem legfőképpen az volt, hogy tegyek úgy, mintha nem történne semmi, s mellesleg próbáljam elterelni a figyelmüket azzal, hogy szórakoztató vagyok.  Ingattam a fejem, hatalmasakat mosolyogtam rájuk, vicceltem és minden butaságot kitaláltam, hogy odafigyeljenek rám. Közben persze halálosan meg voltam rémülve, s ez nem tett jót a produkciómnak.  De azért bohóckodtam… Akkora rutint szereztem, hogy egy idő után máshol is felvettem ezt a szerepet.  … A lényege az egésznek az volt, hogy  bármi rossz történik, nem szabad észrevenni, de közben azért el is kell tűntetni a nyomokat.  A házasságomban is nagyjából ez játszódott le.”

Ezután elmondja, hogy az uszodában megismert, jóképű fiúval  rövidesen összeköltözött, hogy segítsen neki  „kibontakoztatni a képességeit”,  s a fiú szívesen támaszkodott rá.  Pár hónap múlva kiderült, hogy a fiú régi barátnőjének nem mondta el, hogy együtt él új partnerével  Ettől kicsit megijedt, de elfojtotta, s tréfával ütötte el a dolgot;  nem akart a szüleihez hasonlóan veszekedni.  Később össze is házasodtak.  12 évi együttélésük során a fiú egyre gyakrabban nem éjszakázott otthon, ám sosem kérdezte meg tőle, hova megy.  Végül elküldte, s egy ismerős javaslatára pszichológushoz fordult., akinek azzal indokolta a kimaradások tisztázásának hiányát, hogy azt gondolta:  „a házastársaknak nem kell egymás nyakára ülniük.  Egy dologról azonban beszéltem vele:  arról, hogy több időt kéne a fiúnkkal töltenie. Ezzel mindig egyetértett, de aztán ugyanúgy folytatta az éjszakai kalandozásait… Valójában akármilyen tökéletesen igyekeztem is viselkedni… a helyzet egyre romlott…  Ma már tudom, hogy férjem nem volt monogám, bár az állandó kapcsolat nyújtotta biztonságot szerette.”

Hosszú ideig járt terápiára, amig rájött, hogy szülei házasságában is  az apa kimaradozása, hűtlensége miatt voltak a veszekedések.  Védekező mechanizmusa folytán tagadta, nem ismerte be, hogy bajok vannak a házasságával.  Ezt már felismerte, mégis nehéz, hogy ne tréfával üsse el a problémákat, hanem komolyan vegye azokat.

2.      Ruth:  28 éves, férjezett, két lánya van

„Tudtam, még mielőtt összeházasodtunk, hogy  Samnek szexuális problémái vannak.  Néhányszor megpróbálkoztunk a szeretkezéssel, de nem ment…Mindketten annak tulajdonítottuk a kudarcot, hogy még nem vagyunk házasok.  Igen mélyen vallásosak voltunk, egy teológiai iskola esti kurzusán találkoztunk.  Két évig jártunk, mielőtt egyáltalán szexuális kapcsolatba léptünk volna… (s a kudarcot)   úgy értelmeztük, hogy Isten megóv minket a bűnbe eséstől a házasság előtt….  Valahogy örültem is neki, hogy majd én vezetem be a rejtelmekbe….

A nászéjszakán Sam már készen állott, aztán lelohadt az erekciója és csendesen megkérdezett engem: Még szűz vagy? – s amikor nem válaszoltam azonnal, hozzáfűzte:  Nem hiszem!  Kiment a fürdőszobába és bezárta az ajtót.  Mindketten sírtunk…”

Ez a kudarc aztán sorozatosan ismétlődött, de nem merte elmondani  férjének, hogy egy korábbi partnere egyszer lerohanta.  Ezért bűntudata volt, s magára vette a felelősséget Sam gyógyulásáért. Minden létező könyvet elolvasott, de ez sem segített. Már-már beletörődött a szex hiányába, annál is inkább, mert férje hallani sem akart a terápiáról.   Végül Ruth egyedül ment el egy szexológushoz. A terápia során kiderült, hogy kerüli a szembenézést önmagával, s csak férjét látja problematikusnak. Egy álom megbeszélése révén emlékezni kezdett, hogy 9 és 15 éves kora között az apja gyakran  szexuális játékokra kényszerítette.

Hamarosan az is kiderült, hogy férjét a szülei szigorúan vallásosan, szexellenesen nevelték. Igy „annyira félni kezdett minden, szexualitással kapcsolatos érzéstől vagy élménytől, hogy végül már akkor sem ment volna neki, ha próbálkozik.”  A feleség közvetítésével azonban a terápia hatása lassanként nála is jelentkezett.  Azt a terápiában tanult módszert alkalmazták, hogy  a szeretkezéskor minden érzésüket és gondolatukat megbeszélik, s felváltva irányítják egymást. Sokat segített egy terápiás csoport is, amelybe jártak.

 Az egész könyv nem tűnik különösebben jelentősnek.

                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

 

Niklas  Luhmann

Szerelem  --  szenvedély

Az intimitás  kódolásáról

1997, Jószöveg Műhely, 231 p.

 

Érdekes és különös könyv ez, amely a humán tudományok művelői közül  főleg a pszichológusok és pszichoterapeuták figyelmét vonja magára,  bár írója nem pszichológus, hanem szociológus,, a bielefeldi egyetem professzora. Nevét hazánkban még kevesen ismerik,  pedig 1964  óta több mint 20 könyve jelent meg,  különböző szociológiai és szociálpszichológiai témákról.  Fő műve talán a három kötetes „Soziologische  Aufklärung” (Szociológiai felvilágosodás), vagy a két kötetes  „Gesellschaftstruktur und Semantik” (Társadalmi szerkezet és szemantika).  De könyvet írt például a vallások funkciójáról, a szociális rendszerekről,  az ökológiai kommunikációról vagy a  „rizikó szociológiájáról” is.

Ez a könyve eredetileg 1982-ben jelent meg németül.  Aktualitását azonban szerencsére nem vesztette el.  Nemcsak azért, mert a vizsgált téma ennyi idő alatt nem változik számottevően, hanem mert olyan újszerű megközelítési szempontokkal ismertet meg,  amelyek nemcsak az átlag értelmiségi olvasó, hanem a szakember számára is revelációt jelentenek.  Szakemberen itt a pszichológusokat értem, hiszen a szerelem mint szenvedélyes érzelem, lelki, méghozzá ezerféle alakban megjelenő  pozitiv  és/vagy negativ, nehezen érthető és irányítható jelenség.

Ennek a bonyolult lelki jelenségnek a megértéséhez kerülhetünk közelebb  Luhmann könyvének segítségével.   Nem mintha végérvényes definicióját adná a szerelemnek  (amivel már igen sokan hiába próbálkoztak),  hanem mert történelmileg és szociálpszichológiailag közelíti meg a témát.  Azt eddig is tudtuk, hogy a szerelem nem egyidős az emberiséggel,  hanem a társadalom fejlődésének viszonylag késői szakaszában jelent meg,  eleinte csak egy szűk, felső rétegben,  majd lassanként a középső és alsó rétegekben is.  De miért alakult ki, és hogyan fejlődött tovább a  „szerelemkultusznak”  nevezhető  társadalmi jelenség?  Erre ad érdekes választ Luhmann könyve.

A könyv eredetileg  16  fejezetből állt,  ám az első három fejezetet a fordító  (Bognár Virág)  csak összefoglalólag ismerteti,  nyilván a szerző ás a kiadó hozzájárulásával.  Ami nem is baj, mert a szerző hajlamos a túlzott részletezésre, az elkalandozásra, szakirodalmi utalásokra.  (A könyv tele van lábjegyzetekkel.)  A fordítói összefoglalás egyébként nagyon jó:  világosan felvázolja  Luhmann elméletének körvonalait, s ezáltal mintegy vezérfonalat ad a továbbiakhoz.

Luhmann abból indul ki, hogy a modern társadalom egyrészt sok személytelen kapcsolat kialakításának,  másrészt a személyes kapcsolatok elmélyítésének lehetőségét rejti magában.  Utóbbiaknál az egyéni tulajdonságok válnak jelentőssé;  a partnerek mintegy beépülnek egymás világába.  Luhmann szerint ebben az értelemben beszélhetünk „intim kapcsolatokról, vagy emberközi  penetrációról.” (7. old.) Érdekes fogalom ez az „interpenetráció”; kicsit hasonlít  az „interperszonális”-hoz, vagy még inkább a kölcsönös empátiához, esetleg a  ko-dependenciához.  A könyv fülszövegét író politológus  (Pokol Béla)  a partnerek személyiségének összeolvadásáról beszél;  ez azonban túlzásnak tűnik, és némileg leegyszerűsíti Luhmann koncepcióját.  Tény viszont, hogy az interpenetráció, vagyis a lelki egymásba hatolás, a szoros érzelmi kötődés  központi szerepet játszik a szerző gondolatmenetében.

A  könyv lényegében a szerelem jelentéstanának evolúciójával foglalkozik.  Kimutatja, hogy  „a szerelem már a 11. században tudatos viselkedésmodellt teremtett”,  ám ez a viselkedésmodell azóta sajátos változásokon ment keresztül.  A szerelem nemcsak érzelem, hanem kommunikációs médium illetve kód, amely megszabja az érzelmek kifejezését  (sőt, színlelését és megtagadását is)  Elsődleges funkciója Luhmann szerint  „az átélés és a cselekvés horizontjának megváltoztatása”,  aminek első szimbóluma a szenvedély  (passion), azután a betegség, a misztérium  stb.,  amikkel a szerelem  „kivonja magát a normális társadalmi ellenőrzés alól”.  Fő  „szimbólikus mechanizmusát  azonban a szexualitás;  s az előző szimbólumokkal egyött ez alakítja ki a szerelem „speciális kódját”.

Luhmann  a szerelmi kommunikáció korszakairól  értekezik.  A középkori, lovagi szerelem fő törekvése az eszményítés;  1800 körül pedig az  „amour passion” és a romantikus szerelem válik jellemzővé, amely  „szentesíti a szexualitás és a szerelem egymásba kapcsolódását”. (22. old.)  Mindez már bizonyos egyenrangúságot és szabad választást is feltételez, ami persze konfliktusba kerül a társadalmi rend szabályaival.  A szerelmeseknek ezért rejtőzködniük kell;  főleg, ha nem azonos társadalmi rétegbe tartoznak.  Az elmúlt századok társadalmaiban a szerelem paradox jelenség, s ez – Luhmann szerint – paradox kommunikációt von maga után.  Kétségkívül érdekes gondolat ez,  amit aztán a  „Szabadon szeretni: az eszménytől a paradoxonig” című fejezetben fejt ki a szerző, s ezt folytatja a  szenvedélyről, mint a „túlzás retorikájáról és a bizonytalanság megtapasztalásáról”  szóló fejezetben, sőt, a továbbiakban is, egészen a „kommunikálhatatlanság  felfedezéséig”.

Nem könnyű követni a csapongó gondolatmenetet, amely sokáig leragad a 17.-18. századnál, s benyomásom szerint kicsit túl-bonyolítja a dolgokat, miközben német alapossággal hivatkozik  a korabeli dokumentumokra.  Megállapításai ugyanakkor elgondolkoztatóak;  például tipikusan romantikus paradoxonnak tartja  az átélés fokozásának megtapasztalását a távolságtartáson keresztül,  amennyiben a hangsúly a beteljesülésről a reményre, a vágyakozásra, a távolba helyeződik át.  (170. old.) Rengeteg ilyen, figyelemre méltó gondolata  azoknak teszi igazi csemegévé a könyvet,  akiket komolyan érdekel a szerelem pszichológiája és szociológiája.

Mindenesetre csak a 14. fejezetben jutunk el a 19. századig, amikor szerinte  „átengedték a házasságkötés jogát a romantikus szerelemnek”, s így ez lett a párválasztás „kizárólagos, legitim alapja”. (186. old.)  Ennélfogva a szerelmi vallomást követnie kell a házassági szándék kinyilvánításának.  S  bár a régi „nagyúri romantika” a század végére átadta helyét a „kisember romantikájának”, ettől kezdve minden házasság „elvileg”  szerelmi házasság, még akkor is, ha valójában gazdasági vagy karrierérdekek hozzák létre.

A  20. században aztán a  „romantikus lelkesültség”  fokozatosan csökken, s Luhmann a könyv utolsó előtti fejezetében a szerelemmel kapcsolatos újabb problémákról és alternativákról ír.  Ezek lényege szerinte:  „partnert találni az intim kapcsolathoz, és megtartani tudni.”  Vagyis pontosan az, amit a szexuálpszichológusok  „pár-választási érettségnek”  neveznek.. S amit a nevelésnek és önnevelésnek kellene kialakítani a felnövekvő generációkban. Ide tartozik az elvárások összehangolásának kritikus folyamata éppúgy, mint  a nemek közötti szerepkülönbségek kiegyenlítődése,  vagy az „interpenetráció”, s még sok minden – lásd Luhmann könyvéből.

 

                                                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Milsten, R. – J. Slowinski

The Sexual Male. 

   Problems and Solutions

1999, W.W.Norton, 331 p.

 

A könyvet két amerikai szakember:   egy Szexuális Egészségközpont orvosigazgatója  (urológus)  és egy klinikai pszichológus  írta;  s ez önmagában is mintaadó lehet a szexuális zavarok kooperativ és holisztikus megközelítésére.  Előszavukban maguk a szerzők is hangsúlyozzák  a kombinált urológiai  (andrológiai)  és pszichológiai  megközelítés szükségességét, mivel a potenciazavarok problémája mindkét szaktudományra egyaránt tartozik.

A férfi szexualitásról szóló könyv szerzői közel 50  tudományos közleményre hivatkoznak az utóbbi évtizedekből;  ami a téma iránti érdeklődés növekedését bizonyítja.  Ezt az érdeklődést azonban a Viagra (és más, erekció-segítő szerek)  megjelenése is növelte, hiszen köztudottan a férfiak milliói igényelték rögtön ennek a nem olcsó, de hatékonynak tűnő,  potencianövelő  „afrodiziákumnak”  a segítségét.   R.C. Rosen,  a szexológia nemzetközi akadémiájának korábbi elnöke a könyvhöz írt ajánlásában azt írta, hogy a jelenlegi adatok szerint a férfiak jó háromnegyed részénél előfordulnak potenciazavarok,  ám a Viagra sem „panácea” minden szexuális és partnerkapcsolati problémára.

A könyv igen bőségesen:  9 részben és  43  fejezetben mutatja be a merevedési zavarok formáit, okait, kezelését és megelőzését;  nemcsak altalában az orvosok és pszichológusok, hanem  a nagyközönség számára is közérthetően és igen olvasmányosan.  Minden fejezet a fő mondanivaló néhány pontos összefoglalásával kezdődik, s gyakoriak a grafikus szemléltető ábrák is.  Az első fejezet ún. „key point”-jai például a következők:

1,  Az erekciózavarok 20-30  millió férfit érintenek az Egyesült Államokban;

2.  rajtuk kívül természetesen a partnereik is érintettek.

3.  Csak egy kisebb hányaduk részesül valamilyen kezelésben.

4.  Nemcsak az öregedés okozhat erekciózavart.

5.  A potenciazavar csaknem mindig kezelhető, de meg is előzhető.

6.  Minthogy ma már a férfiak  (is)  tovább élnek, a fiúk pedig korábban kezdik a nemi kapcsolatokat,  s  merevedési problémák napjainkban egyre fontosabbak.

Az ilyen, összefoglaló tézisek könnyen áttekinthetővé teszik a könyv tartalmát, amelynek szerkezete egyébként is világos és logikus.  Az első rész négy fejezete az alapvető szakmai ismereteket foglalja össze.  A második rész fejezetei a merevedési zavarok testi és lelki  okait tárgyalják, s közben egy tucat mítikus téveszmét és néhány, a szexuális potenciával  összefüggő zavart  (pl. „korai magömlés”, gyenge orgazmus  stb.)  is bemutatnak. A harmadik rész a problémák felmérésével, diagnosztizálásával;  a negyedik pedig azok kezelésével foglalkotik,. Külön fejezetek szólnak a pszichikus okok, majd az organikus okok kezeléséről, valamint a Viagráról, amely  „új korszakot jelent a kezelésben”  (bár a partnerkapcsolat zavarait nem gyógyítja).

A „Különleges helyzetek” című részben  10  érdekes fejezet olyan kérdéseket tárgyal, mint például, hogy van-e „férfi menopauza” illetve klimaktérium;  hogyan érinti az öregedés a szexuális képességeket, vagy hogyan okozhat erekciózavart a gyakori kerékpározás  stb.  A „Női  ügyek”  rész fejezetei  bemutatják, hogyan hat az erekciózavar a nőkre,  vagy a nők szexuális diszfunkciója a férfiakra?  Van-e „női impotencia”,  és hogyan segíthet a nő az erekciózavarral küzdő férfinek?  (Utóbbival kapcsolatban  15 megválaszolandó kérdést ajánlanak a szerzők a nők figyelmébe.

A  „Problémák  megelőzése”  című részben az urológus és a pszichológus is kifejti a maga javaslatait.  A könyv utolsó két,  rövidebb része szintén erről szól.. Első helyen javasolják a probléma megbeszélését a partnerrel, hangsúlyozva, hogy az közös, tehát csak együtt oldhatják meg.  Ugyanakkor elismerik, hogy nehéz ilyen kérdésekről őszintén beszélni a partnerrel,  mert emocionálisan mélyen érinti mindkét felet, s önbizalmuk könnyen sérülhet.  A  szerzők ezért megjelölnek bizonyos irányelveket, amelyek elősegíthetik a problémák hatékony megbeszélését.

A következő fejezet arról szól, hol kaphatnak igazi szaksegítséget az érintettek:  „Minthogy a problémának mind szomatikus, mind pszichés okai lehetnek, a szaksegítség ideális helye egy szakemberekből álló team vagy központ lehet,  ahol orvosok és pszichológusok együtt dolgoznak a diagnosztikában és a terápiában egyaránt.” (301-302. old.)  Az USA-ban ugyan már több ilyen központ van,  de ezeket mégis nehezen találják meg a segítséget igénylők.  Az orvosok és pszichológusok pedig többnyire ott sincsenek jól felkészítve a szerzők szerint a szexuális zavarok kooperativ kezelésére.

A  könyv végül „jó hírként”  adja tudtul, hogy  a  szexuális aktivitás évekkel meghosszabbíthatja életünket  (nemcsak a férfiakét, hanem a nőkét is;  a  szexuális zavarok pedig megelőzhetők és kezelhetők.  Ez egybecseng a hazai szexuálterapeuták tapasztalataival, s indokolttá tnné a könyv magyar kiadását.

                                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                                                  In: Szenvedélybetegségek, 2000/1.

 

 

 

Günter  Schmidt  (Hg.)

Jugendsexualität

Sozialer Wandel, Gruppenunterschiede

1993, Stuttgart, Enke V., 205 p.

 

A könyv a  „Beiträge zur Sexualforschung”, vagyis a szexológiai tanulmánysorozat  69. kötete.  A sorozat gazdája az egyik német szexológiai társaság.  Érdekessége, hogy egy olyan adatgyűjtést  ismertet, amit a két német állam egyesülésének évében, a keletnémet és a nyugatnémet oldalon, párhuzamosan folytattak, s aztán az eredményeket egybevetették,  összehasonlították.

 Igy megtudhatjuk, hogy  1990-ben  voltak-e különbségek -- s ha igen, milyenek? – a keleti és nyugati fiatalok szexuális viselkedésében és kultúrájában.  Igaz ugyan, hogy viszonylag kis mintáról van szó:  összesen 687 tizenévest (16-17 éveseket)  kérdeztek ki három városban:  Hamburgban, Frankfurt  am Main-ben és Lipcséban.  A nyugatiakat a hamburgi egyetem szexológiai tanszékének munkatársai  G. Schmidt professzor vezetésével,  a lipcseieket pedig az ottani  (nem sokkal később feloszlatott)  Ifjúságkutató Központ munkatársai  Kurt Starke vezetésével  interjúvolták.  Az utóbbi adatok feldolgozását már nem az Ifjúságkutató Központ, ha nem a szexológiai társaság lipcsei kutató-állomása végezte.

Ennek a sajátos együttműködésnek már előzményei is voltak, ami nem is olyan magától értetődő, ha meggondoljuk, hogy a német szexológiára még ma is a megosztottság jellemző:  a jó fél tucat szexológiai társaság nem együttesen, hanem külön-külön rendez konferenciákat stb.  A  hamburgi egyetem és a lipcsei Ifjúságkutató Központ viszont már 1980-81-ben is kicserélte és összehasonlította a szexológiai felmérések adatait, s  1984 óta rendszeresen szerveztek tapasztalatcseréket. (Amit elsősorban a lipcsei intézet igazgatójának,  Walter Friedrichnek  nagyvonalúsága tett lehetővé.)

A kötet négy, nagyobb részre, s összesen 13 fejezetre tagozódik. Ezek közül sz első a legfontosabb, amelyben G. Schmidt  szinopszis-jelleggel,  12 pontban összefoglalja az 1990-es évek német fiataljainak szexuál-pszichológiai és szexuálszociológiai jellemzőit.  Minthogy a többi fejezet jórészt ezeket a megállapításokat részletezi, talán érdemes a fő tételeket kommentár nélkül bemutatni:

1.  A  fiatalok heteroszexuális élményeinek kezdete és mértéke az utóbbi 20 évben  alig változott!  A  szülők viszont ma sokkal inkább elfogadják fiaik és lányaik szexuális kapcsolatait!

2.  A  szülők megváltozott viszonya gyermekeik szexualitásához a fiatalok nemi életét mintegy „családiassá” tette,  vagyis helyet adott neki a családban  és mindennapi beszédtémává tette azt.

3.  A felnőttek  (és a társadalom)  liberális viszonyulása folytán a fiatalok sokkal inkább felelősséget vállalnak saját nemi életükért.

4.  A  fiúk ma sokkal kevésbé érzik sürgetőnek  és impulzivnak saját szexuális vágyaikat, mint régebben.

5.  A  fiúk „átmeneti”  homoszexualitása  eltűnőben levő viselkedésforma  (18-ról 2%-ra esett vissza).

6.  Ma a fiúk is sokkal inkább a szex előfeltételének tartják a szerelmi kapcsolatot és hűséget, mint régebben.

7,  Ebből következően a fiúk klasszikus  (hagyományos)  pubertása már nem létezik;  nincsenek serdülőkori krízisek,  minden sokkal egyszerűbb.

8.  A  lányok ma gyakrabban veszik át a kontrollt a heteroszexuális szituációkban  és több autonómiát igényelnek a partnerkapcsolatokban.

9.  A  lányok ma kevésbé tartják élvezetesnek, izgalmasnak és kielégítőnek a szexuális kapcsolatot, mint korábban. (Megszokottá, s igy kevésbé jelentőssé vált?)

10.  A kelet- és nyugatnémet fiatalok közötti különbségek hasonlítanak az 1970-ben és  1990-ben vizsgált fiatalok közötti különbségekhez. (Vagyis a nyugatnémet fiatalok kb. 20 évvel „modernebbek”.)

11.  Társadalomtörténetileg nézve a fiatalok nemi életének megfigyelt változásait a férfiak „romanticizálódása” és a nők önérvényesítése már régóta előkészítette.

12.  Az ifjúkori szexualitás mai változásainak fő mozgató-rugója a kulturális kétneműség változása.

Ez utóbbi tézis a nemi szerepek változására utal, amennyiben a két nem szerep-elvárásai közeledtek egymáshoz,  vita indult a hatalomról és a nők jogairól, lehetőségeiről, s ennek nyomán új rituálék és etikettek alakulnak ki a szexuális interakciókban is.  A nemek viszonya tehát változóban van,  s bár ez a folyamat meglehetősen ellentmondásos,  a liberalizáló és egalitárius tendenciák erösödnek, s ezzel párhuzamosan csökken a nemek viszonyának erotikus feszültsége. (G. Schmidt kifejezetten „deszexualizálódásról”  beszél.)  Ennek részben ellentmond, hogy bizonyos adatok szerint  gyakoribbá válik a szexuális agresszió;  a férfiak többsége még védi hagyományos előjogait.

Mindezek a változások azt mutatják, hogy az a  „szexuális forradalom”, amely tulajdonképpen már a 20. század első felében megkezdődött, s amelynek az 1960-as és 70-es évek szexhulláma, n meg a fogamzásgátló tabletták elterjedése  stb. erős lökést adott,  még korántsem fejeződött be, de az átmeneti visszaesések ellenére is tovább bontakozik, sőt, bizonyos értelemben talán gyorsul.

A könyv első részének három fejezete közül kettő a nyugatnémet fiatalok szexuális viselkedésének változásait követi nyomon az 1960-as évektől az 1990-es évek elejéig;  a harmadik pedig  ugyanezt a keletnémet fiatalok vonatkozásában vizsgálja.  A második rész  fejezetei csoportokat hasonlítanak össze:  egyrészt a keletnémet és nyugatnémet fiatalokat,  másrészt a fiúkat és lányokat, azonkívül  a társadalmi rétegkülönbségeket. 

A harmadik részben négy fejezet foglalkozik a nemiséggel kapcsolatos konfliktusokkal, például a kapcsolat-létesítéssel és szakításokkal,  a nem kívánt terhesség elleni védekezéssel és a művi abortuszokkal,  a nemi erőszakkal és a  HIV / AIDS veszéllyel.  Véleményem szerint ez a könyv egyik legérdekesebb fejezete;  s mivel bennünket is közelről érint, indokolt lenne fordításban hozzáférhetővé tenni magyar szakemberek számára.

A könyv végén bőséges irodalomjegyzéket és tárgymutatót találunk. Mindenekelőtt az ifjúságkutatók és  a szociológusok számára lehet a felvázolt helyzet ismerete nagyon tanulságos.

                                                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                                                                   In: Szenvedélybetegségek, 1994/5

 

 

Wessel, K.F.—H.A.G. Bosinski  (Hg.)

Interdisziplinäre  Aspekte

der  Geschlechterverhältnisse in einer sich wandelnden Zeit

1992, Bielefeld, Kleine V., 320 p.

 

Ez a könyv a berlini Humboldt egyetemen 1991-ben megtartott konferencia anyagából ad válogatást, összesen  21 szerzőtől, „a nemek viszonyának interdiszciplináris nézőpontjai egy változó korban”  címmel.  A kötet összeállítói a különböző tudományágak képviselőitől begyűjtött anyagot 7 részre tagolták, s mindegyikben több szakembert juttattak szóhoz.

Igy a nemek viszonyának változásait jónéhány tudomány nézőpontjából kísérhetjük figyelemmel.  A téma megközelítése tehát valóban interdiszciplináris;  ez már a fejezetek címéből kiderül,  ugyanis kifejezetten utalnak pl. az alábbi nézőpontok valamelyikére:  az evolúció biológiája és antropológiája, pszichoendokrinológia és biopszichoszociális megközelítés, szexuálszociológia, tanuláslélektan  stb.  A sokoldalúság igy biztosított.

A „nemi kérdés”, vagyis a nemi különbségek eredetének és kihatásainak problémája még ma is heves vitákat vált ki a tudományban éppúgy, mint a politikában.  A különböző tudományos irányzatok álláspontja ezen a téren igen eltérő, sőt, gyakran ellentétes, főleg, ha az emberi fejlődés mozgatórugóiról van szó.  A nagy politikai változások közepette a konferencia időpontjában nyílt először alkalom arra, hogy neves keleti és nyugati tudósok együttesen fejthessék ki véleményüket a témáról.  Ez azért volt különösen fontos, mert a rendszerváltozás erősen kihat a nemek viszonyára is. S nyilván nem mindegy, hogy ez a hatás pozitiv vagy negativ.

Bevezetőjükben a szerkesztők megemlítik, hogy a szocializmus kísérletének bukása többek közt annak is köszönhető: hogy  az ember mélyebb megértése nélkül próbálták megvalósítani.  A társadalmi fejlődés szempontjából is fontos tehát a  „nemi kérdés”  ideológiától mentes, sokoldalú elemzése.  Ennek első lépéseit mutatja be ez a könyv, amelyről a szerkesztők is tudják, hogy  ellentmondásosan tükrözi a bonyolult valóságot.

A  szerzők célja a leegyszerűsítések és egyoldalú megközelítések  túlhaladása és a nemek egyenrangú kapcsolatának elősegítése.  Ez ugyan csak részben sikerült,, mert a könyv egyes tanulmányaiban is igen eltérő  szemléletekkel találkozhatunk:  egyik oldalon egy kifinomultabb biologizálással,  a másikon pedig a szociológiai és pszichológiai látásmóddal.  Szerencsére ez utóbbi van érezhető fölényben.  Ami viszont nem jelenti azt, hogy ne találhatnánk figyelemre méltó megállapításokat a biologizálásra hajlamos kutatóknál.  Egy rövid könyvismertetésben nehéz érzékeltetni a gondolatok gazdagságát,  így csak ízelítőül hozhatok néhány példát.

A legelső tanulmány,  Günter Tembrock  viselkedésbiológiai szempontú írását a következő megállapítással kezdi: „A  szexualitás a sejtek olyan differenciálódásán alapul,, amely a komplementaritás jegyében  gaméta-keveredéses kopulációkhoz vezet.”  Koncepciója szerint vannak bizonyos hasonlóságok az emberi és az állati viselkedés között, s ez segítheti az emberi viselkedés megértését.  Párosodási rendszerekről és tipusokról beszél, s eszerint a párválasztást a lehetséges partnerek biológiai értéke determinálja az embernél is.  Medicus  (1990) kutatásaira hivatkozik, aki a nemek különbözőségét az ún. „poligyn szexuális rendszerre”  (vagyis a többnejűségre) vezeti vissza.  Biológiai kiindulópont, hogy a férfi testileg erősebb, s ezzel demonstrálja fölényét;  a nő pedig épp ezért hajlamos magát alárendelni.

Más kérdés, hogy a férfi testileg erősebb volta egyáltalán nem szükségszerű. Ellentmond ennek többek közt az is, hogy a nők átlagéletkora közismerten jóval hosszabb, mint a férfiaké.  A női teljesítmények nemcsak fizikailag, de szellemileg is vetekszenek a férfiakéval, s a mai nők egyre kevésbé hajlandóak magukat alárendelni. Annak is csak történelmi érdekessége van, hogy  az  Eibl-Eibesfeldt (1988)  által vizsgált 849 társadalom 83,5%-a engedélyezi a többnejűséget,  16%  törvényileg előírja a monogámiát, s csak 4%  tűri a többférjűséget. A  patriarchalizmus történelmi gyökerei ma már közismertek. De az is, hogy  ezek a gyökerek mára elsorvadtak.

Hosszú tanulmányok szólnak a kötetben arról, hogy a nemi hormonok hogyan befolyásolják a testsúly, az izmok, a mellkas-átmérő és egyéb testi jegyek alakulását;  vagy milyen összefüggés van az androgének és bizonyos lelki jellemzők, például az agresszivitás és a kognitiv képességek között.  Ez utóbbihoz csatlakozik  G. Dörner  tanulmánya az agyfejlődés és a szexuális viselkedés hormonfüggőségéről.  Dörner ebben már kevésbé ragaszkodik ahhoz a sokat vitatott tételéhez, hogy a homoszexuális beállítottság hormonális eredetű.  Bár most is hivatkozik egy kísérletre, amely szerinte azt bizonyítja, hogy  a homoszexuális férfiak agyi berendezése strukturális vagy biokémiai elváltozások következtében legalábbis részben „elnőiesedett”,  hozzáteszi, hogy a genetikus, hormonális és környezeti hatások egymást kiegészítő faktorok, és a neurotranszmitterek közvetítésével érvényesülnek.  H.F. Meyer-Bahlburg  tanulmányában azt fejtegeti, hogy a nemi szerepek alakulása biológiai és szociális tényezők kölcsönhatásán múlik.  Kiemeli a prenatális hormonhatások jelentőségét a pszichoszexuális differenciálódásra, s ezt tartja a pszichoendokrinológiai kutatás egyik fő megállapításának.

Ezuitán következik  H.A.G. Bosinski  (Berlin), a kötet egyik szerkesztőjének tanulmánya, amely a nemiséget  biopszichoszociális – tehát igen komplex – perspektívából értelmezi.  Célja a biologizáló és a pszichologizáló felfogások túlhaladása, különös tekintettel a homoszexualitás körüli vitákra.  Fejtegetései igen meggyőzőek. Fő következtetése, hogy ezt a sokrétű emberi jelenséget csak interdiszciplinárisan lehet jól megközelíteni.

A könyv 4. részének tanulmányai közül  I.Sz. Kon  orosz szexológus dolgozata  tűnik legjelentősebbnek.  Éspedig azért, mert a széthullott Szovjetúnióval azonos rendszerben éltünk, s igy a nemek ottani viszonya is hasonlított a magyar viszonyokra.  Kon megállapítja, hogy a szovjet társadalom alapjában patriarchális – sőt, „szexista” – jellegű volt.  Ugyannyira, hogy egyes foglalkozások (elsősorban az alacsonyabb kereseti lehetőségeket biztosítók) egészen elnőiesedtek.  A szovjet rendszer azonban a férfiakat is feminizálta;  szociálisan passziv szerepre kényszerítette.  Az ottani rendszerváltással pedig veszélyes, konzervativ utopiák keltek életre… (Ismerős szituáció!)

I. Dölling  tanulmányában rámutat, hogy a megerősödő fundamentalizmus és nacionalizmus hátrányos helyzetet teremt  a nemek viszonyának rendezése szempontjából is.  Ezért a tudományra nagyobb felelősség hárul;  csakhogy a tudomány berkeiben is hatalmi harcok folynak a kérdés körül. 

A könyv tanuláslélektani és pedagógiai nézőpontú 5. részében   Ch. Buchholtz  a tanulásban megfigyelhető nemi különbségeket elemzi.  O. Lange  pedig a szellemi munka és a kommunikáció egyéni stílusának nemre jellemző különbségeit.  B. Hille  azt vizsgálja, mennyire érvényesült az egyenjogúság és esélyegyenlőség a keletnémet lányok képzésében a rendszerváltozás előtt és után.  (A szerző erről külön könyvet is írt.)  Megállapítása szerint a nemek esélyegyenlőségének ma is sokféle korlátja van.

A kötet 6. részének ifjúságszociológiai tanulmányai közül kiemelném a magyarra fordított könyve alapján nálunk is ismert Kurt Starke  tanulmányát a tizenéves fiúk és lányok szexuális viselkedésének különbségeiről.  Ebben a lipcsei Központi Ifjúságkutató Intézet  több vizsgálatának eredményeit öt pontban summázza, s mindegyiket példákkal illusztrálja.  Sajnos, az intézetet 1990 végén megszűntették, s maga Starke is csak az egyik német szexológiai társaság kutató-műhelyében dolgozik tovább.

A könyv utolsó része négy pszichológiai és metodológiai dolgozatot tartalmaz.  Közülük számomra legizgalmasabb  D. Alfermann  tanulmánya az  androgyniáról, mint elérendő célról  és a lelki egészség elősegítőjéről.  Eszerint a hagyományos nemi szerepek a nőket feminin, a férfiakat pedig maszkulin jellegűvé tették.  Ami bemerevítőleg hatott és számos egyéb hátránya is volt.  Holott valójában mindkét nembeliek képesek lennének túllépni a számukra kijelölt nemi szerepek határain, s a férfias és nőies tulajdonságokat tetszés szerinti arányban kialakítani magukban.  Az androgyn ember pedig mindkét nem szerepének pozitiv vonásait birtokolhatja.

Ha jobban meggondoljuk, ez a pozitiv utopia nem is tűnik túlságosan merésznek. Mindenesetre nem árt egyértelműen elhatárolni az egyes körökben divatos  „uniszex”  törekvésektől, amelyek a nemek külső és belső uniformizálását tűzik ki célul.  A kötet szerkesztői arról is tudósítanak, hogy az említett konferencia nyomán létrejött egy munkacsoport, amely a nemiség interdiszciplináris vizsgálatát tekinti feladatának.  Minthogy azóta több év is eltelt, ennek munkájáról és eredményeiről szívesen olvasnánk újabb beszámolót.. (arról nem is szólva, hogy hazánkban is nagyon elkelne egy ilyen munkacsoport.)

                                 Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                                                                   In: Szenvedélybetegségek, 1993/5..

 

 

Lux  Elvira

Szexuálpszichológia

1981, Medicina, 240 p.

 

       Hol tart a magyar szexuálterápia?

 

      Nagy várakozással vettem kezembe a könyvet, hiszen olyan témával foglalkozik,  amely nekem is szívügyem. Sajnos, már az első oldalak olvastán csalódást éreztem, ami a továbbiakban csak növekedett.  Nem szívesen írom le, de kénytelen vagyok: ez a könyv  messze elmarad a vele szemben támasztható követelményektől; nemcsak a vitatható és maximalista, hanem az alapvető és nyilvánvalóan jogos követelményektől is. Szívesen eltekintenék attól, hogy a „helyére tegyem” Lux Elvira könyvét,  ha tudnám, hogy megteszi helyettem valaki más.  Sajnos, a magyar szexológia fejletlensége folytán kevesen vagyunk, akik vállalkozhatunk erre, s nem ismerem a számításba jöhetők hajlandóságát.   Ha viszont hallgatnék, akkor hozzájárulnék azok megtévesztéséhez, akiknek ez a könyv íródott..

Természetesen nem arról van szó, mintha egyetlen helyes megállapítás, gondolat sem lenne a kérdéses műben.  Van ilyen is, szép számmal.  A baj csak az, hogy ezek minduntalan elavult, korszerűtlen, téves nézetekkel, megalapozatlan hipotézisekkel és durva vulgarizálásokkal, leegyszerűsítésekkel  keverednek.  Hasonlattal élve:  a Kopernikusz előtti csillagászatban is voltak jó megfigyelések;  mégis, ma már joggal tartanánk elavultnak és retrográdnak, ha valaki ilyen szemlélettel írna csillagászati  (ismeretterjesztő)  művet.  Pedig lényegében Lux Elvira is ilyesmit tesz, azzal a különbséggel, hogy választott szakterületének  „kopernikuszi fordulata”  eléggé újkeletű, s még az orvosi vagy pszichológiai köztudatba sem ment át.  Ezt jól szemlélteti, hogy a szexuálpszichológia mindmáig kimaradt a kötelező egyetemi kurrikulumokból – egy fakultativ speciálkollégiumot kivéve.

A  tágabb összefüggések másik vonala a hazai pszichológia elméleti művelésének és gyakorlati alkalmazásának problémáihoz vezet.  Elvben talán mindenki elismeri, hogy foglalkozni kell  a párkapcsolatok pszichológiai vonatkozásaival, a nemek egyéni és társadalmi viszonyában felmerülő nehézségekkel és a megoldás lehetőségeivel.  Valójában azonban  ez a pszichológiai kutatás egyik legelhanyagoltabb területe  (legalábbis nálunk), amelynek jóformán hagyományai sincsenek hazánkban.  Nem folynak ilyen témájú viták, a szexuálterápiai praxist – amely iránt egyre növekvő társadalmi igény mutatkozik –senki sem ellenőrzi, hiányzik a szupervizió.

A  címben a szerző „szexuálpszichológiát”  ígér.  Ez azonban megtévesztő, hiszen a tartalomjegyzék áttekintése is elárulja, hogy a könyvnek több mint ¾  része nem szexuálpszichológiával, hanem szexuálpatológiával  és szexuálterápiával foglalkozik.  Ami – akárhogy is vesszük – mégsem ugyanaz;  lévén inkább a medicinához, mint a pszichológiához tartozó diszciplinák.  A  „Szexuálpszichológia”  (így röviden)  nagy igényű cím;  tankönyvet, vagy legalábbis főiskolai jegyzetet sejtet, a téma rendszeres és átfogó kifejtését.  Erről azonban szó sincs.  Az Előszóban maga a szerző hangsúlyozza, hogy a könyvet nem elméleti alapvetésnek, hanem gyakorlati kézikönyvnek szánja, éspedig  „olyan fiatal, gyakorló orvosoknak, akik szívesen részt vállalnának az egyre szaporodó, szexuális problémák megoldásában.”. Helyesebb lett volna ezt a törekvést valahogy a címben is kifejezni.

Ebben az esetben is több kérdés maradna azonban megválaszolatlanul.  Például, hogy miért zárja ki a szerző – hangsúlyozottan – olvasói köréből a pszichiátereket és a pszichológusokat,  holott nyilván főleg az utóbbiak olvassák.  Talán úgy véli, hogy őket nem kell bevezetni a szexuálterápiába, mert már úgyis ismerik?  És hogyan képzeli – és komolyan gondolja-e – a szerző az elméleti alapvetés mellőzését, amikor olvasóit egy önálló tudományágba kívánja bevezetni?  (A  szexuálterápia ugyanis ma már önálló, alkalmazott tudománynak számít.)  Ez kb. olyan, mintha bármilyen más, orvosi szakágra – mondjuk a belgyógyászatra – próbálna valakit  elméleti alapvetés nélkül,  pusztán gyakorlati utmutatókkal  (brosúraszinten)  kiképezni.

Mindenesetre, ha komolyan gondolja a praxisirányultságot, akkor nehezen érthető, hogy miért mondott le  az esetismertetésekről, esetelemzésekről.  Holott nyilvánvaló, hogy a helyszínen kiválasztott és meggyőzően elemzett esetek nemcsak szórakoztatóak  (ahogyan a szerző hiszi), hanem – éppen a leendő terapeuták számára – nagyon is tanulságosak és szükségesek lettek volna.  Ezt semmiféle  „sematikus ábra”  vagy „az egyes kórképekre jellemző verbalizmus” (?) nem pótolja.

Elmélet nélküli gyakorlat persze – a valamennyire is tudatos emberi cselekvés esetén – nem létezik.  A szerző sem tudja az elméletet mellőzni;  ezt különösen a könyv első, rövid fejezetei tanusítják.  Ezekben egyrészt szemléleti alapvetést igyekszik adni,  másrészt dióhéjban áttekinti a pszichoszexuális fejlődés néhány  (általa legfontosabbnak tartott)  jellemzőjét.  S ennek szükségességével egyet is érthetünk.  Annál kevésbé a kivitelezés módjával illetve minőségével..

Kezdjük mindjárt egy általános, módszertani megjegyzéssel.  Az Előszóban a szerző kijelenti, hogy „praktikus okokból”  mellőzte a tudományos szakkifejezések  „túlzó  használatát”. Ha ez valóban így lenne, elégedettek is lehetnénk.  Csakhogy a szövegben valójában hemzsegnek a tudományos – vagy csak tudományoskodó, feleslegesen, néha éppenséggel önkényesen használt – szakkifejezések.  Úgyannyira, hogy már-már komikusnak tűnik a szerző kijelentése, miszerint azon a nyelven igyekezett írni, az orvos a pácienssel kommunikálhat.. (Tehát például közli a pácienssel,, hogy az  ejaculatio praecox per coitum  regressziós viselkedésforma, de az  ejaculatio  prolongálható,  ha ügyel a  differenciális immisszióra  és számolja a  frikciókat,   különös tekintettel az  időritmus dinamikus sztereotipiájának  elsajátítására…  (Ha a páciens ettől nem szédül el, az máris terápiás siker.)

A  szerző valójában nem a páciensekhez, hanem  ahhoz az elavult orvosi hagyományhoz alkalmazkodott, amely a „szakmai presztizs”  növelése érdekében ma is előnyben részesíti a latin kifejezéseket.  Lehet, hogy ez be nem vallott, de tudatos törekvése, abból kiindulva, hogy az orvosok talán jobban elfogadják (vagy befogadják), ha orvosi „tolvajnyelven”  ír.  Az is lehet  (mert ilyen szándékot árul el a 78. oldalon),  hogy meg akarja tanítani a páciensekkel az orvosi terminológiát.  Eltekintve attól, hogy ez túl nehéz és felesleges, sőt, elriasztó feladat lenne sokak számára,  szögesen ellentmond a korszerű nyelvápolási törekvéseknek.

De ha már mindenáron ragaszkodik a szakkifejezésekhez a szerző,  akkor legalább magyarázná is meg azokat.  Hiszen a fiatal orvosok és pszichológusok sem feltétlenül ismerik valamennyit, nem is beszélve azokról az érdeklődő laikusokról, akik a könyv legtöbb példányát megvásárolták.  A könyv ugyanis kereskedelmi forgalomba került, s a téma iránti érdeklődést figyelembe véve biztosra vehető, hogy 10 példány közül  7-8-at nem orvosok vettek meg.  Persze az olvasó számára nemcsak az idegen szavak sokasága miatt válik Lux  szövege csaknem érthetetlenné, hanem a rossz, magyartalan stílus, a sok zavaros megfogalmazás miatt is.   Helytakarékossági okokból érjük be két mondattal:  ’A pszichoszexuális fejlődésben fixált, traumatizált illetve regrediált egyén a foglalkozások metakommunikativ hatásait is anticipálja.” (71. old.)  „A  szerelem, az egymás kívánása, az erotikus kísérő jelenségek – jó esetben – prolongálják azokat a kiábrándító érzelmeket, amelyek gátjai lehetnek a harmonikus szexuális kapcsolat megtanulásának…” (55. old.)  Többszöri utánolvasás után arra a következtetésre juthatunk, hogy a szerző itt rosszul használja az „anticipál” illetve „prolongál”  szavakat;  ezt valószínűleg elkerülhette volna, ha magyarul próbálja magát kifejezni.

A  magyartalan, zavaros stílus azonban megbocsátható lenne, ha a szerző szemlélete, mondanivalója lenne  korszerű és világos.  A fő baj, sajnos, éppen ezzel van.   Lux Elvira szemlélete kb. fél évszázados elmaradásban van.  „Elméleti alapvetésében”  ortodox  freudistaként  mutatkozik be, de úgy tűnik, e téren is csak valamiféle vulgárfreudizmusig jutott. (A  racionalizálás mint freudi elhárító mechanizmus fogalmát formailag is  („racionalizmus”),  tartalmilag is rosszul alkalmazza.)  Minthogy nyilván maga is érzi ennek elégtelenségét, a modernebb irányzatokat pedig a jelek szerint nem ismeri, a freudizmus kiegészítéseként a pszichoszomatikus szemléletre hivatkozik  (de ezt sem fejti ki).

Ennyi tehát az „elméleti alapvetés”, miközben megtudjuk, hogy vannak  „konverziós szükségletek” (?), vagy hogy a test szervei „logikusan működnek”, s e működések mintájára alakult ki a gondolkodásbeli logika. (?)  A fejezet végén többször megismételve, hangsúlyosan inti az orvosokat, hogy  homoszexuálisokkal  (sem látens, sem manifeszt esetekkel)  ne  foglalkozzanak.  Bár ebben igaza lehet, az indokolás – amiből az derül ki, hogy ő maga, vagyis a szexuálterapeuta sem tehet semmit ilyen esetekben – kissé furcsa.  A  szerző ugyanis a legtöbb homoszexuálist súlyosan neurotikusnak  vagy éppen paranoid pszichopatának tartja  (s ezt nemcsak a látens esetekre érti) – legalábbis „szubjektive”.  Szerinte nem szabad a látens homoszexuálist  hajlamának tudatára ébreszteni, „mert ez a konfrontáció a személyiségstrukturában  irreverzibilis károsodásokat okozhat…” (22-23. old.)  Mit tegyen a terapeuta?  „Disszimuláljon” – vagyis tegyen úgy, mintha semmi különösebb probléma nem lenne, s rendeljen gyógyszereket.  Igy ugyan semmit sem old meg, de állítólag megóvja a pácienseket a további pszichés sérülésektől. (?)

A  terápiás struccpolitikának ezt az iskolapéldáját a szerző, sajnos, egész komolyan gondolja, s ezzel akarva-akaratlan épp azt az orvosi rutint erősíti, ami ellen másutt hadakozik.  Kényelmes ürügy a terápiás segítség előli kitérésre, hogy rásütjük a páciensre a „látens homoszexuális”  bélyegzőt.  Vajon az orvosok képesek ezt megalapozottan elbírálni?   Nem lenne-e jobb, ha a gyanú felmerülése esetén szexuálterápiai szakrendelésre irányítanák a pácienst?  Tény, hogy a megfelelő képzettség nélkül folytatott pszichoterápia veszélyes lehet, de hozzáértés esetén nem kell tartani „irreverzibilis károsodásoktól”.

A könyv második fejezete  „Nemi státus – nemi szerep”  címmel nagyjából a kamaszkorig próbálja végig-követni a pszichoszexuális fejlődést.  Pontosabban szólva nem  követi azt, hanem a kisgyermekkorról mindjárt a serdülőkorra ugrik át, a freudizmus által posztulált és azóta megcáfolt  latencia-elméletnek megfelelően, amelyet a szerző „a pubertásig tartó, biológiai csend”-ként emleget.  A fejezet azzal a különös állítással indul, hogy az „intrauterin fejlődésben kialakult nemi státussal születünk”.  A  szerző figyelmét. Úgy látszik, elkerülte az a körülmény, hogy a „státus” – legalábbis a szereppel összefüggésben használva – szociológiai—szociálpszichológiai kategória.  Hogy az újszülött „nemi státusa” mennyire nem eleve adott, arról ma már igen sok adattal rendelkezünk.

Ha a  „Partnerválasztás”  című, következő fejezet minden,  vitára ingerlő mondatát sorra vennénk, akkor ez a recenzió esetleg terjedelmesebb lenne, mint maga a recenzált könyv.  Igy inkább csak azt az állítását emelem ki, hogy a szerelem „vesztett társadalmi presztizséből, miközben a szexualitás polgárjogot nyert.” (51.old.)  Sajnos -- mint oly sokszor --, itt sem írja meg, hogy tételét mire alapozza.  Mert az, hogy a mai fiatalok kevésbé romantikusak és érzelgősek, még nem jelenti a szerelem presztizsének csökkenését – legfeljebb a plátói vagy romantikus szerelemét.  A szerző azonban nem különbözteti meg a szerelem különböző  (például érett és éretlen stb.) formáit;  életkortól és társadalmi korszaktól függetlenül  egyfélének (azonosnak)  tételezi, s hiányolja, hogy még ma sem olvadt össze a szexualitással  (amin a hagyományos értelemben vett „szexuális tevékenységet”  érti).  Fel sem merül a kérdés, hogy egyáltalán miért kellene összeolvadniuk.

A fejezet végén akad egy kínos fogalomtévesztés is:  transszexuálisok helyett transzvesztitákat ír a szerző,  figyelmen kívül hagyva a két  „deviancia”  közti lényeges különbséget.

A negyedik fejezet, amely a „Szexuális magatartás”  címet viseli, mondanivalóját tekintve inkább az első fejezet  elméleti alapvetésébe illene.  A szerző itt próbálja megmagyarázni például a státus és szerep fogalmát, ismét elfeledve, hogy egy biológiai adottság még nem státus.  A  nemi szerep fogalmát ugyancsak tévesen szűkíti le az ágybeli szerepre.  Csak félig veti el az  „ösztöndeterminációt”, hivatkozva az etológusok által konstatált, „öröklött tanító mechanizmusokra”  (ami feltehetőleg egyszerű fordítási hiba;  helyesen:  örökletes tanulási mechanizmusok).  Sajnos, a klasszikus  Harlow-kísérleteket is félreértelmezi, hiszen azokból nem az derült ki, hogy  a majomanya ilyen vagy olyan viselkedése hogyan determinálja a kismajom későbbi viselkedését.

A szerző szerint az emberi szexualitás tanulmányozásában is  csak „idáig jutottunk”.  Akadt ugyan néhány bátor kutató, de „csak fiziológiai aspektusból”  vállalkoztak a vizsgálódásra.  S itt egyetlen mondatban megemlíti Masters és Johnson kísérleteit, melyeknek tapasztalatait  „gyógyítási metódusokhoz adaptálták”. (57. old.)  A szerző nyilván úgy érzi, hogy ezzel a vállveregető aktussal eleget tett az illemnek és tanubizonyságát adta tájékozottságának.  Ám, ha valóban tájékozott lenne, akkor aligha érné be egy mondattal, hiszen – legalábbis szexológiai berkekben – köztudott, hogy a korszerű szexuálterápiát  Masters és Johnson kísérletei alapozták meg.  Ha Lux Elvira csak valamennyire is ismerné főbb megállapításaikat, akkor kénytelen lenne felülbírálni eddigi praxisát és szemléletét.

Teljesen zavarosnak tűnik az  „Önkéntelen tanulás”  című  alfejezet, amelyben az ígért téma helyett előbb a nemi szerep hárítását próbálja – jegyzőkönyvekből kiragadott, s épp ezért sokféleképpen értelmezhető – mondatokkal demonstrálni.  Aztán pedig a pszichoszexuális fejlődészavart létrehozó „környezeti tényező-csoportokat” foglalja széteső táblázatba, amelyben a környezeti és pszichikus tényezők összekeverednek.

Nem hagyhatok szó nélkül még egy veszélyes és bosszantó gondolatmenetet.  A szerző  ex catedra  kijelenti, hogy az antikoncepció  (mármint a fogamzásgátlás lehetősége)  „azt sugallja, hogy NE  legyen gyerek” (64. old.), aminek szerinte orgazmuszavar, spontán abortusz és funkcionális meddőség lehet a következménye.  Ha ez valóban így lenne, akkor az antikoncepciót sürgősen be kellene tiltani.  Holott az antikoncepció lehetősége legfeljebb azt sugallja, hogy ne legyen  nem kívánt gyerek;  ami mind társadalmilag, mind egyénileg előnyös, hiszen épp a nem kívánt terhesség vezethet a szerző által felsorolt következményekhez.

A könyv további részeiben, „A  pszichológiai foglalkozás”  és „Az átlagember leggyakoribb szexuális problémái”  című, nagy fejezetekben a szerző saját terápiás módszerét mutatja be.  S itt merülnek fel a legkényesebb problémák.  „A  szexuálterápia négyszem-közti szituációt igényel” – olvassuk. (76. old.)  Ha ezen azt értjük, hogy illetéktelen személy ne legyen ott,  akkor egyet lehet vele érteni.  De ha – s inkább úgy tűnik – a szerző elutasítja a párterápia, vagyis a „hatszem-köztiség” (vagy éppen a „nyolcszem-köztiség)  jelentőségét, akkor ez maradi, retrográd szemléletet tükröz.  A modern szexuálterápia ma már világszerte párterápiát, a partnerek együttes kezelését tekinti alaphelyzetének.  Lux Elvira viszont csak kivételesen fogadja együtt a partnereket;  ti., ha első alkalommal együtt jönnek.  A továbbiakban már külön foglalkozik velük. 

Módszertani szempontból enyhén szólva meglepő a szerzőnek az a gyakorlata, hogy a páciensekkel való foglalkozást az anamnesztikus adatok legépelésével kezdi, s a továbbiakban a páciens minden szavát igyekszik leírni.  Lehetséges, hogy a páciensek ezt nem kifogásolják, de szinte elképzelhetetlen, hogy ez ne zavarná a kapcsolat-teremtést, ne tenné próbára a legtöbb páciens türelmét és bizalmát.  Még ha meg is tanul valaki  „vakon írni”, az átlagos beszédsebességet aligha képes követni  (hacsak nem gyorsírással).  Igy vagy hiányos lesz a jegyzőkönyv, vagy kénytelen minduntalan megállítani a páciens beszámolóját, hogy a leírás azzal lépést tarthasson.  A folytonos kizökkentés megzavarja a gondolatok szabad áramlását, ami egy analitikus szemléletű terápiában alapkövetelmény.  Egyébként koránt sincs olyan nagy jelentősége minden szó pontos rögzítésének.  Az elhangzottak lényegének közvetlenül a beszélgetés utáni leírása – ami már bizonyos elemző-értékelő megjegyzéseket, megoldásra irányuló javaslatokat is tartalmaz – tökéletesen elegendő lehet a terápia sikeres folytatásához.

A  szexuális anamnézisnek a szerző által ismertetett szempontjai általában elfogadhatóak.  Kivéve a következőt:  „Nőktől nem kérdezünk rá maszturbációs történésre,  mert aki nem ebből származtatja szexuális zavarait, úgysem mond igazat…” (107. old.)  Minthogy sem saját terápiás tapasztalataim, sem a szakirodalom nem támasztja alá azt a véleményt, hogy a rákérdezés mellőzhető, arra kell gondolnom, hogy a szerző elhamarkodottan általánosított, vagy rosszul kérdezett és általában nem tudott jó kontaktust teremteni női pácienseivel. Női szexuális zavarok esetén a maszturbációnak mind oki, mind terápiás szempontból olyan nagy a jelentősége, hogy a kérdés kínos kerülése csaknem biztosan csődbe juttatja a terápiát.

Kisebb jelentőségű kérdés, hogy Lux Elvira kissé önkényesen határozza meg a frigiditás és az impotencia fogalmát.  Az előzőt indokolatlanul pusztán érzelemnek, a másikat pusztán cselekvésnek értelmezve.  Fontosabb, hogy a szerző szemléletét bizonyos – nem is nagyon rejtett – patriarchalizmus (mondhatnám szexizmus avagy „machismo”)  jellemzi.  Ez jó néhány megfogalmazás mögött érződik;  például, amikor azt írja, hogy a nő  „saját orgazmusát is a férfi teljesítményeként éli meg” (117. old.). De legvilágosabban talán abban az okfejtésben, miszerint „…a nők elvárnák a férfitől, hogy ’férfias’  legyen és legyőzze őket…  Az emberi szexualitás klasszikus póza a két vállra fektetés ősi szimbóluma is egyben, a nő birtoklását fejezi ki. Az a férfi, aki szexuálisan nem képes legyőzni asszonyát, lappangó, gyakran tudatosuló ellenérzést vált ki a nőből.” (127. old.) Ez világos beszéd!  Lux Elvira szerint az igazi férfi agressziv, domináns, diadalmasan birtokba veszi a magát alázatosan megadó nőt.

Ezen az „alaphelyzeten” a szerző szerint nem lehet változtatni, mert – ahogy később írja – „a férfi és a női személyiség alapvetően különbözik.  A férfi és a nő karaktere között antagonisztikus ellentmondás van” (177. old.)  Bár nem fejti ki, hogy mit ért ezen, az előzőekből elég nyilvánvaló, hogy a személyiség egyoldalú biológiai meghatározottságát feltételezi.  Nem csoda, hogy pl. a „libidot” is a hormonszinttel hozza közvetlen, oki összefüggésbe  (ami, ha következetes lenne, a libido-zavar gyógyszeres kezeléséhez vezetne).

Amit Lux a szexuálterápiáról ír, az nem egyszerűen elavult   (hiszen vannak benne itt-ott helytálló megfigyelések),  hanem hihetetlenül zavaros és sokszor önmagának is ellentmond.  Kezdjük az ún. orgazmus-elmélettel.  Abban igaza van, hogy az orgazmusnak vannak pszichés és „mechanikus”  (pontosabban fiziológiai)  összetevői.  De az már nagyon is kérdéses megállapítás, hogy az erotika  „feltétlen ingere”  a partner. (160. old.)  Persze néhány oldallal később már maga is úgy fogalmaz,  hogy a libidonak, mint fő hajtóerőnek  „tárgya gyakran nem is a partner, hanem az Én-erősítés.” (176. old.)  A szerző az orgazmussal kapcsolatban is átveszi pácienseinek hagyományos szemléletét;  így terápiás célnak tekinti a közösülés során elért, egyidejű orgazmust.  (Ahelyett, hogy lebeszélné őket erről az irreális célkitűzésről.)  E  cél elérését ugyanúgy képzeli, mint a legtöbb páciens:  az előjátékban lehetőleg csak a férfi ingerelje a nőt, az „immisszióra”  pedig akkor kerüljön sor, amikor a nő jelzi, hogy már közel van az orgazmushoz.  Ugyanakkor tudja, hogy ez nem feltétlenül válik be, különösen nem az olyan esetekben, ahol akár a férfinek, akár a nőnek szexuális zavara van. 

A  Lux-féle orgazmus-elmélet sarkalatos pontja a klitorális és vaginális orgazmus éles megkülönböztetése  (az utóbbi javára), azon az alapon, hogy szerinte az előbbi csak helyi jellegű, pusztán a csiiklóra „lokalizált, míg az utóbbi „irradiál”. Vagyis nem ismeri  -- vagy figyelmen kívül hagyja --  azt a  (Masters és Johnson emlékezetes publikációja óta közismert)  tényt, hogy az orgazmus mindig pszichikus élmény, központi idegrendszeri esemény;  a kéjérzet lokalizációja meglehetősen szubjektiv, tanulással kondicionált.  Tehát a csikló ingerlésére bekövetkező orgazmus épp úgy „irradiálhat”, a közösülésnél bekövetkező orgazmus pedig épp úgy tűnhet lokalizáltnak, mint fordítva.

Talán még meghökkentőbb Lux Elvirának az az állítása, hogy  „az a legideálisabb, ha a nő 10 aktusból  7-8 alkalommal elégül ki.  Az azonos kielégülési arány általában nem növeli, hanem csökkenti a férfi aktivitását.” (174. old.)  Az ezt követő fejtegetésből nyomon követhető, honnan ered ez az elhamarkodott általánosítás.  A szerző megírja, hogy következtetését olyan esetekből vonta le, amelyekben a férfi hosszú éveken át  hozzászokott  felesége  „frigiditásához”;  majd amikor az asszony orgazmuskészsége  (és nemi vágya)  kialakult,  „elvesztette a kedvét”.  Ezt a speciális libidozavart próbálta Lux  azzal a jó tanáccsal gyógyítani, hogy az asszony „ne törekedjen minden esetben kielégülésre” (vagyis időnként játssza meg a „frigiditást”?);  ami tipikus példa a látszólagos, tüneti kezelésre.  De ez még a kisebbik baj.  Nagyobb, hogy a tévesen levont „tanulságot” általánosítja, normává emeli.

Az orgazmusról szólva egyetlen statisztikai adatot közöl a szerző;  sajnos, az is hibás.  Kinsey sehol sem írt olyat, hogy az amerikai nők átlaga 29 éves korában éri el az első orgazmust. Vizsgálatai szerint  ez 20 éves kor körül következik be.  S ha már a téves hivatkozásnál tartunk,  itt említek egy még kínosabbat:  a magömlés késleltetése céljából kissé zavarosan leír egy saját elképzelésű technikát, amit aztán „Masters-Johnson technikának”  nevez, holott ahhoz gyakorlatilag semmi köze. 

Egy-két ilyen – nem éppen szerencsés – hivatkozástól eltekintve  azonban a szerző sajátos módon épp a könyv háromnegyedét kitevő szexuálterápiai fejtegetésekben nem hivatkozik a szakirodalomra!  Minden jel arra mutat, hogy egész szexuálterápiás praxisát a szakirodalom tanulmányozásának mellőzésével, pusztán saját tapasztalatai alapján építette fel.  Ez lehet a magyarázata annak, hogy sok jó részletmegfigyelés ellenére értelmezései rendre félresikerülnek, koncepciói alig vannak, s ami van, az kezdetleges,  ad hoc  jellegű.  Jól mutatja ezt például a szexuális zavarok kategorizálása.  Lux Elvira a női szexuális zavarokat egyszerűen a „frigiditás”  címszó alá sorolja, kijelentve, hogy ezt az elnevezést a szakemberek is „jóváhagyták” – ami persze nem igaz.  A frigiditás szerinte „érzelmi zavar”, aminek szomatikus és pszichés tünetei lehetnek.  Az előbbiek közé sorolja például a vaginizmust, nem tisztázva, hogy miért lenne ez a frigiditás tünete, ha ugyanakkor „petting során orgazmust is elérhet a nő”.

A férfiak szexuális zavarait már részletesebben osztályozza..  A fő kategóriák itt:  impotencia, aszexualitás és hiposzexualitás, meddőség és ejakulációs zavarok.  Ebben nemcsak az a különös, hogy a férfiak funkcionális meddőségét – ami meglehetősen ritka --  ilyen kiemelten tárgyalja, hanem az is, hogy a férfi orgazmuszavarait nem tekinti külön zavartípusnak, s néhány szóval elintézi.  Az impotencián belül megkülönbözteti a „házon belüli”  és „házon kívüli”, az „egzisztenciális”,  az organikus eredetű és a pszichogén impotenciát;  holott nyilvánvaló, hogy az első három is pszichogén.  Hasonlóan illogikus a hiposzexualitás felosztása  „habituális”, „látszólagos”  ( ezt átmeneti vagy pszeudo-hiposzexualitásnak is nevezi)  és „kondicionális”  típusokra, hiszen – minthogy egyik sem vele-született – mindegyik kondicionális.

Nézzünk egy-két példát az önellentmondásokra.  A habituális hiposzexualitásról megállapítja, hogy ennek oka a személyiségstrukturában, a hibás személyiségfejlődésben található,  „de ez távolról sem jelenti azt, hogy feltárhatjuk a páciens előtt.” (188. old.)  Inkább a regressziv egyensúlyi állapot fenntartását kell támogatnunk – írja,  majd két bekezdéssel később homlokegyenest ellenkezőleg vélekedik:  „Ezeket a kötődési rögzüléseket, érzelmi tárgyakat indirekt módon a tudatba lehet hívni.  A tudatosult tartalom óvatos feldolgozása nem traumatizálódással, hanem gyógyulással jár,,,” (189.old.)  Ugyanez az ellentmondás a látens homoszexualitás disszimulációs kerülésére is érvényes.

Az önellentmondás másik példája a párterápiával kapcsolatos.  A szerző a pszeudo-hiposzexualitásról szólva megállapítja: „Az az asszony, aki őszintén szeretné rehabilitálni házasságát és férje kihűlt vágyait, szivesen kapcsolódik be a terápiás munkába, mint ko-terapeuta.” (191. old.)   A korai magömlés kezelését tárgyalva viszont épp az ellenkezőjét állítja: „Hazai viszonyok között úgy tűnik, hogy nemigen vehetjük igénybe a nők segítségét a probléma megoldásához, ahogyan Masters és Johnson javasolják.” (226-228.old.)  Lehetséges volna, hogy a női segítőkészség  csak a pszeudo-hiposzexualitás eseteire korlátozódna?

Ezek után nem csoda, hogy nem sok jót írhatok a szerző terápiás „koncepcióiról” sem.  Kétségtelen pozitivumnak tartom ugyan a maszturbáció terápiás alkalmazásának elvét, eltekintve attól, hogy a szerző szakkifejezésekkel teletűzdelt  és ábrákkal tarkított agyonmagyarázási próbálkozásai csodálatot és elismerést ébreszthetnek az egyszerűbb páciensekben;  a bemutatott terápiás gyakorlat hatása aligha több a placebonál.  Terápiás áttitűdjének két fő pillére a „csak akarni kell!”  és a „hátha nem tartja be”  elv.  Az előbbit többször, többféleképpen fogalmazza, például így:  „Ha valaki tudatosan akarja, hoyg intenzívebb szexuális életre legyen képes, ez az igénye az érzelmi központ, a hipotalamusz és az agyalapi mirigy közvetítésével fokozhatja a here hormont termelő sejtjeinek működését.” (211-212. old.)  Márpedig a több hormon a szerző felfogásában nagyobb libidot jelent.  A másik elv a kondicionált hiposzexualitással kapcsolatban fogalmazódik meg a legpregnánsabban.  A szerző a „legalább hetenként kétszeri”  maszturbáció előírása mellett koitusz-tilalmat rendel el, abban a reményben, hogy a páciens „ezt a tanácsunkat nem tartja be.” (206. old.)  Ezt a „paradox reakció reményének”  neveti.  Mint látjuk, mindenre lehet terápiát alapozni, még arra is, hogy a páciensek talán nem veszik komolyan az utasításokat.

Talán az lenne a legjobb, ha az olvasók nem vennék komolyan ezt a könyvet, s főleg nem hinnék azt, hogy ebből  megismerhetik a korszerű szexuálterápia gyakorlatát.

                                                                                                                                                     Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                                                                   In:  Pszichológia,  1982/2.

 

 

Szilágyi Gyula

Nagyvárosi Emanuelle

2007, Mérték K., 159 p.

A 9 fejezetes, keménykötésű könyvecskének nincs tartalomjegyzéke;  borítóján egy meztelen, felhúzott vállú, hátra-hajtott fejű női test látható elölnézetben, csipőjének vonalai már beleolvadnak egy esti fényben úszó, nagyvárosi  tér képébe.  (Ettől egy kicsit misztikusan pornográf jellegű.)  A hátsó borítón elég apró betűs fülszöveg olvasható a „szociológus-gyógypedagógus”  szerzőről, aki „majd egy évtizede tárja fel írásaiban az ember intim belső világát.”, s utal  a „Tiszántúli Emanuelle”, „Melegfront”,”Júlia és Júlia”, a „Nincs kilincs”  című könyveire.  Hozzátéve, hogy legfőbb jellemzője:  nem kommentál, nem értékel vagy ítél, s épp ezért nyílnak meg előtte a megkérdezett alanyok. 

Fő mondanivalója, hogy egyre nő a különbség az apró falvak és a nagyvárosi emberek szexuális attitűdjei között,  mert az utóbbiak könnyebben elfogadják a néhány évtizede még  „szélsőséges túlzásnak tartott megoldásokat”  is  (mint pl. az orális és anális közösülést vagy a szado.mazo viselkedést ). A falvakban ugyanis még erős a hagyományos, konzervativ kontroll.  Kérdés persze, hogy valóban növekszik-e a különbség, hiszen a média, főleg a tévé révén a falvakba is eljutnak a szexfilmek, a pornó  és minden egyéb, ami lazíthatja a merev konzervativizmust.  Tíz év alatt sokat változhatott a helyzet falun , vagy legalábbis a nagyközségekben és kisvárosokban.

A könyv semmilyen határozott választ nem ad erre, hiszen csak egy-két tucat, szubjektiven kiválasztott embert szólaltat meg   A kiválasztás módjáról azonban semmi sem derül ki. Lehet, hogy teljesen véletlenszerű, de az is lehet, hogy a szerző valamilyen előzetes szempontok szerint  válogatta ki a számára megfelelőnek tűnő alanyokat, többnyire középkorú értelmiségieket. Feltehetőleg olyanokat, akik a szerzőtől elvárt válaszokat adják.  (Egy-egy előzetes beszélgetésen ez könnyen ki szokott derülni.)  Persze az sem ellenőrizhető, hogy valójában mit mondtak a megkérdezettek, s ebből mit hagyott ki, vagy mit tett hozzá maga a szerző; magnóra vette szavaikat, vagy (utólag)  lejegyezte?  Mindenesetre az, hogy „nem kommentál, nem értékel”,  semmiképp sem jelenti saját véleményének eltitkolását, amely az interjúk összekötő szövegeiből egyértelműen kiolvasható.  S egyébként is névtelenül szerepelteti őket. Egy szociográfiának egyébként sem szabálya, hogy a szerző nem értékelhet.

Szilágyi Gyula szemlélete és szexuális attitűdjei általában korszerűnek és liberálisnak mondhatók, bár kissé felületesek és néhány részletkérdésben leragad bizonyos túlhaladott koncepcióknál.  Ilyen pl. gyakori hivatkozása az ösztönelméletre vagy az ún. „szexuális forradalomra”.  Ugyanakkor érdekes, hogy könyve első mondatában a  „dialektikus materializmus nagy ívű filozófiájának egyik sarkalatos tételére” (a lét meghatározza a tudatot)  helyeslően hivatkozik;  az utolsó fejezetben pedig a  Kommunista kiáltvány  nőközösséggel kapcsolatos tételeit ismerteti.  Az utóbbi esetében ráadásul  „megkockáztatja” azt az állítást, hogy  „a nőközösség kommunisztikus víziója… egy organikus  társadalmi fejlődés eredményeként, spontán megvalósult.  Az intézményi háttér persze hiányzik…” (155. old.)

A  „nőközösség”  fogalma azonban nála éppoly homályos és tisztázatlan, mint a Kommunista kiáltványban.  Feltehetőleg egyik helyen sem azt jelenti, hogy a nők a férfiak közös tulajdonába kerülnek, s így minden férfi szabadon megkaphat minden nőt  (ugyanúgy, ahogy a „burzsoá férfiak” szabadon rendelkezhettek a feleségükön kívül a proletár nőkkel is!), de hogy mit jelent, azt nem tudjuk meg. Viszont néhány mondattal később – önmagának is ellentmondóan – arról ír, hogy „a kommunista államszerkezet felszámolásával az intézményesített nőközösség ideálját is veszni hagyjuk…” (155.old.) Ez megint csak érthetetlen álláspont, hiszen a szovjet mintájú állam egyáltalán nem kultiválta a „nőközösség ideálját”, tehát nem volt mit „veszni hagyni” és ezen sajnálkozni.

 Azt ezt követő, utolsó interjú férfi alanya ugyan olyasmit is mond, hogy a nőközösség  „a jelek szerint pillanatnyilag felfutó fázisban van”,  mert a nők  „közösségi kiaknázása…  egyre intenzívebbé válik”. Ezt nem magyarázza, de igazságtalannak tartja, mert sok nő  „apéniás frusztrációtól” szenved,, holott  „egy államapparátus által koordinált, fakultativ jellegű nőközösség sok problémát megoldana.” (157. old.)  Ez engem arra a „hivatásos szeretőkről” szóló, mácsó utopiára emlékeztet, amely szerint a bordélyházakban államilag alkalmazott és fizetett prostituáltak ingyen elégítenének ki bárkit.  Egy hasonlóképpen zavaros gondolatnál nagyon indokolt lenne a kommentár és az értékelés. (S persze ugyanez sok más interjú-részletre is elmondható.)

A könyv címének megfelelően mindenekelőtt a nagyvárosi nők magánéletéről és szexuális viselkedéséről igyekszik a szerző vázlatos jellemrajzot adni. De persze  sok férfit is megkérdez, s összehasonlításként az „aprófalvakban élő nők”  is szerepelnek;  akiknél a „perspektívák hiánya” és a szűk választási lehetőségek folytán a családalapítás fontosabb, mint a szakmai karrier vagy a kielégítő nemi élet. A városokban viszont felértékelődik a személyi szabadság és függetlenség lehetősége, s ennek megfelelő, „sajátos értékrend”  alakul ki.  (Ami kissé önzőnek tűnik.)  Az első fejezet nagyon lényeges megállapítása, hogy hazánkban  „a házasságoknak csaknem fele válással végződik”, s egyre kevesebb házasságot kötnek. A „magukra maradó nők  lelkileg is, gazdaságilag is nehéz helyzetbe kerülnek. A nagyvárosokban persze sokkal több lehetőség nyílik új, tartós kapcsolat létesítésére, mint az aprófalvakban de ennek megszervezése itt sem könnyű feladat.” (15. old.)

Ezeket a megállapításokat nem lenne nehéz vizsgálati adatokkal is alátámasztani, de a szerző nem törekszik erre (holott néhány fontos adat beleférne a szociográfia műfajába).  Szakmai vonatkozásban általában mellőzi a hivatkozásokat hazai szerzőkre, s külföldi viszonylatban is inkább csak  Tracey  Cox  angol szexuálpszichológustól idéz.  Névtelenül ugyan idéz magyar „szexuálpszichiátereket” és „szexuálpszichológusokat” (bár ilyen diplomája nálunk senkinek sincs), de nem műveiket, hanem csak verbális közléseiket.  A újonnan megjelenő „szexuáltechnika” elfogadásáról közölt százalékos adatok forrására viszont nem utal.

A második fejezetet azzal kezdi, hogy  „a hetvenes évek legelején kiteljesedett szexuális forradalom ellentmondásos eredményeket hozott.” (23.old.)  Pozitivumként megemlíti a liberalizálódást és prüdéria-csökkenést;  azt, hogy a nők egy kicsit szabadabbá, de ugyanakkor  „levadászható szexuális objektummá váltak”, vagyis helyzetük alapjában nem változott.  Ez lett volna a „szexuális forradalom”?  Megemlíti ugyan a szexuáltechnikai segédeszközök térhódítását, az orális és anális szex fokozódó elfogadását, de mindebből azt a következtetést vonja le, hogy  „a szexuális forradalom genitális szakaszába érkezett.” (25.old.)

Sajnos, itt sem magyarázza meg, hogy mit ért ezen.  Hiszen tudjuk, hogy a szexuális viselkedés (főleg a férfiaké)  eddig is a genitáliákra, a nemi szervekre és a mielőbbi közösülésre koncentrált, s ezzel épp a nők kielégülését tette csaknem lehetetlenné. Tehát inkább el kéne hagyni már ezt a „genitális szakaszt”, mintsem újdonságként visszatérni hozzá.  Vagyis a szerző említett attitűdje az egész könyv egyik legnagyobb melléfogása.  Ezt követően közel hat oldalon idéz egy magát „sarlatán szexuálpszichológusnak” nevező orvost, aki az „ösztönvilággal” kapcsolatban egy német felmérésre is  hivatkozik, amely szerint „a nők leggyakoribb vágyfantáziája”, hogy magatehetetlenül kiszolgáltassák magukat a férfinak.  Ha egyes mazochista nőknél elő is fordul ilyesmi,  az egészséges nőkhöz semmi köze ennek a mácsó vágyfantáziának.

A következőként  megszólaltatott szex-shop üzletvezető azon sajnálkozik, hogy „a vibrátorokat nézegető nők még tele vannak gátlásokkal”, ezért  „a továbblépést a szakemberek (orvosok, pszichológusok) tanácsadása jelentené…”  Az összekötő szövegekből úgy tűnik, hogy a szerző is átveszi és támogatja ezt a kereskedői szemléletet;  holott  vibrátorral nem lehet pótolni a hiányzó szexuális kultúrát, s a vibrátor erős ingerlésének megszokása csak nehezítheti a szeretkezéses orgazmust.  Ez pedig „vibrátor-dependenssé” teheti a nőt.  De hasonlóképpen jellemzi a szerző a pornográf filmek  szerinte pozitiv hatását is. Ami a „permanens szexuális forradalom” és a  „genitális szakasz szárba szökkenésének” következménye – lenne.  Csakhogy egyik sem létezik:  a „permanens”, vagyis évtizedekig vagy évszázadokig tartó társadalmi forradalmak  ab ovo lehetetlenek. A szexuális forradalom pedig a nemek hatalmi viszonyának viszonylag gyors és társadalmi méretű, gyökeres megváltozását jelentené,  ami egy több ezer éve fennálló patriarchalizmus miatt megvalósíthatatlan.  S a pornográfia és a prostitúció felvirágzása, „szárba szökkenése” egyáltalán nem a forradalmi változást szolgálja  (hanem épp az ellenkezőjét).

Az  „általános kulturáltság és a szexuális kultúra közötti összefüggések”  sem olyan szorosak és nyilvánvalóak, ahogyan a szerző feltételezi.  A kettő ugyanis igen gyakran nem fejlődik párhuzamosan, hanem különválik, sőt, ellentétbe kerülhet egymással. Az általános kulturáltságról főleg az iskola igyekszik gondoskodni;  a szexuális kultúráltság érdekében viszont éppen az iskola gyakorlatilag semmit sem tesz, így átengedi azt az ellenőrizhetetlen külső hatásoknak, pl. a pornográfiának.  Ezért fordulhat elő, hogy még a magas szintű, humán kultúrával rendelkező egyének is meglepően alacsony és elmaradott-konzervativ szexuális kultúrával rendelkeznek. (A freudizmus elterjedése ezen a téren nem sokat javított ahelyzeten.)  Abban viszont igaza lehet a szerzőnek, hogy „a településtípusok meghatározó szerepe… oldódni látszik”,  bár persze lassan. (41.old.)

Azt viszont megkérdőjelezném – még ha  Tracey  Cox-ra hivatkozik is a szerző --, hogy  „a szexuálpszichológusok szerint” a szőrtelenített női genitáliák  „lehetővé teszik a férfiak latens pedofil hajlamainak szocializált kiélését.” (44.old.)   Ez egyszerűen belemagyarázásnak tűnik;  a korszerű szexológiai szakirodalomban nem található olyan hipotézis, amely egészséges férfiakban latens pedofil hajlamot feltételezne. A szőrtelenítés divatja tehát  ezzel nem magyarázható.

A csúcsra járatottak magánya  című fejezet  a  szingli nők  problémáival foglalkozik.  Megállapítja, hogy a „társadalmi ranglétrán felfelé haladva a nők… sikerrel veszik az akadályokat”,  de a  „dühödt egzisztenciális vehemenciával”  törtető hölgyek nem feltétlenül érzik jól magukat;  s ezért a férfiakat hibáztatják.  E vád kivédésére egy férfi orvos hat oldalas vallomását idézi. S aztán – abból az adatból kiindulva, hogy az egyszemélyes háztartások aránya nálunk 30 év alatt  17,5%-ról 26,2%-ra nőtt, s egyre többen élnek állandó párkapcsolat nélkül – arra következtet, hogy  „a klasszikus férfi..nő kapcsolati modell teljes felmorzsolódásának vagyunk tanúi”. Az egyedüllétet nemcsak kényelmesebbnek, hanem „tisztességesebbnek”  is tartja, bár hozzáteszi, hogy a népesség reprodukciója szempontjából  „nem feltétlenül előnyös” (56.old.) – szerintem pedig kifejezetten káros, hiszen e tendencia folytatódása nemzetünk létét fenyegeti a 21. évszázadban.  Az is nagyon kiábrándult  (és kiábrándító)  gondolat, hogy az érzelmi kötődések ugyan hiányoznak, de ezen „úgysem lehet segíteni”. Miért olyan biztos ebben a szerző?

A  Visszanéző  negyvenesek  című fejezet  az idősebb férfiak társadalmilag elfogadott érdeklődését a fiatal nők iránt a „precivilizációs időszak… logikájával”, vagyis az evolúcióelmélet szociálbiológiai értelmezésével magyarázza, s megintcsak megfeledkezik a patriarchalizmusról.  Szerencsére hozzáteszi, hogy ezek az „iratlan szabályok,,, olgódni látszanak”,  s a férfiak számára is fontosabb a nő személyisége, szépsége és viselkedése. Mindebből arra következtet, hogy a 41 év körüli hölgyek  „behozhatatlan előnyt élveznek”  a fiatalabbakkal szemben, mert  „többnyire már kiheverték házasságukat és válásukat”, s „mértéktartóan adagolják a szerelmet”.  Ezért van az, hogy a huszonéves férfiak gyakran a negyvenes nők közül választanak társat;  s jól teszik, mert ezek a tapasztalt nők könnyebben tudnak segíteni a fiatal és tapasztalatlan férfiaknak.  Az se baj, hogy ezek a kapcsolatok rendszerint hamar véget érnek, s egyáltalán nem zavartalanok.  Mindezt egy 45 éves, értelmiségi nő terjedelmes vallomásával illusztrálja a szerző.

A  terápiás  tükör  című fejezetben zt a problémát járja körül, hogy a nők orgazmuskészsége nem alakul ki magától, s emiatt pszichoszexuálisan rendszerint hátrányos helyzetben kezdik a partnerkapcsolatokat, s első kudarcaik után néha hosszabb szünetet tartanak. Esetleg a szakirodalom tanulmányozása, vagy a szaksegítség mozdíthatja ki őket  „ a genitális csúcs felé mutató, elszánt kapaszkodás időszakában.” (75. old.)  Sajnos, a „genitális csúcs”, vagyis az orgazmus Szilágyi Gyulánál feltehetőleg a vaginális közösülést jelenti, ami a nőknél viszonylag ritkán vezet orgazmushoz, bár a férfiak elvárásai miatt valóban legtöbben erre törekszenek.  Ezután egy értelmiségi nő vallomása révén plasztikusan bemutatja, milyen segítséget jelenthet a genitáliák, főleg a csikló tanulmányozására használt  tükör (no meg egy kis fantáziálás és öningerlés)  az orgazmus elérésében. 

A  szerző helyesen állapítja meg, hogy a szexológia szerint a nők orgazmusába „a klitorisz kap meghatározó szerepet”. De aztán ugyanezt mégis problematikusnak tartja  a „G-pont felfedezése”  miatt., ami „tökéletesen felülírhatja a terápiás célokat szolgáló tükör használatának programját.” (85. old.)  Sajnos, az ezzel kapcsolatos fejtegetései  megint csak felületesek, sőt, tévesek. Gräfenberg ugyanis – akiről a G-zónát elnevezték – nem talált a hüvelyben „idegvégződéseket és nyirokcsatornákat”, vagy éppen mirigyeket és „női prosztatát”.  Ő a vaginával párhuzamosan haladó női húgycsőnek a szexuális izgalom hatására vérrel telítődő, szivacsos burkolatáról írt, amely a hüvely elülső falán keresztül ingerelhető, s a benne lévő mirigyek váladéka révén nemcsak az orgazmust, hanem a női magömlést is lehetővé teszi.

A  Kései cowboyok ha kísértenek  című  fejezet  főleg a maszturbációról szól.  Eszerint az „ösztön és az érzelem”  összekapcsolása  és az autoerotikus késztetések kielégítése a felnőtté válás szerves része.  Itt forrásmegjelölés nélkül közöl adatokat egy német felmérésből, amely szerint az utóbbi évtizedekben  csaknem megduplázódott a rendszeresen maszturbáló nők száma. De hivatkozik a 2007  júliusi  HVG-Medián felmérésre is, amely jóval kisebb arányt mutat;  s a szerző által megkérdezett, középkorú nők is elég vonakodva nyilatkoztak erről, demonstrálva, hogy a téma még ma is tabu.  Az egyik megszólaltatott nő szerint a kamionosok „a valamikori cowboyok utódai”, mert kalandozva élnek,  s az önkielégítésen kívül csak ritka és futólagos szexuális élményeik vannak.  A futó kalandoktól azonban ma már sok nő sem idegenkedik.  Tény az is, hogy „a szexuális aktusban nagyon sok az esetleges tényező”,  hiszen a preferenciák eltérése sok zavart okozhat;  a szerző itt utal pl. az orális vagy anális ingerlésre, a partnercserére vagy a vibrátor szeretkezés közbeni, együttes használatára  stb. 

A  Szereposztásbeli tévedések  fejezetben  a szerző egy ifjúkorában gátlásos férfi hosszú vallomásával azt  igyekszik demonstrálni, hogy a korábban nőkre érvényes, szigorú szabályok „szétfoszlottak, fakultativvá váltak”, míg a fiúktól elvárják  a szexuális kapcsolatok tizenéves kori elkezdését, s a gátlásosak ilyenkor egy nő megértő segítségére szorulnak.  Irr Bágyoni Attila 1970-es években készült felmérésére hivatkozik, amely szerint a 17-18 éves fiúk  45%-a az első helyen, további 45%-uk pedig a második helyen tartotta legfontosabbnak a szexuális kielégülést, mint örömforrást.  (Amit persze általában a vaginális közösüléssel azonosítanak.)  Ezzel kapcsolatban egy idősebb orvos részletesen elmeséli, hogyan szánta meg őt 15 éves korában egy 30 éves asszony, s vezette be őt a kulturált nemi élet titkaiba.

Az ismeretlen örömszerző  c. fejezet  a nálunk újnak tűnő  szextechnikákkal, például az orális és az anális közösüléssel foglalkozik, s megállapítja, hogy ezeket a nagyvárosok lakói könnyebben elfogadják, mint a falusiak.  Ami kétségtelennek tűnik, bár mindenütt jelentős a különbség ezen a téren az idősebb és a fiatalabb nemzedék között.  Itt egy kis rövid, történeti visszapillantás után két tucat megkérdezett férfi véleményét közli, akik „lelkes hívei”  az anális közösülésnek  (ellentétben az aprófalvak lakóinak véleményével).  Az viszont  csak  Tracey Cox  szerint --.s nem általában a szexológusok szerint – igaz, hogy az anális ingerlés alkalmazása „egyre népszerűbb”. Talán jobb lett volna erőteljesebben hangsúlyozni a szexológusok figyelmeztetését az anális szex különböző veszélyeire.

 A könyv utolsó fejezete  (Egy kecskényi  szerelem)  lényegében a félrelépésekről és „külső kapcsolatokról”  szól, amelyek a fejlett, nyugati országokban sokkal gyakoribbak  (utal Shere Hite  2987-es adataira, miszerint „a legalább öt éve házasságban élő nők 70%-a csalta meg férjét),  s egy magyar adatra, amely szerint 2006-ban a férfiak 27%-a és a nők 10%-a  „lépett félre”.  Ennek okait a szerző által megkérdezettek sokféleképpen értelmezték.  Egy férfi vallomása után a félrelépések  „evolúció-biológiai” magyarázatát ismerteti, amely  „az utódok egészséges génállományának biztosítását”  tarja meghatározónak .Pszichológiai szempontból ez teljesen megalapozatlannak tűnik a mai félrelépések vonatkozásában.  Az viszont kétségtelen, hogy a nők is ugyanúgy igénylik a változatosságot, mint a férfiak.  Téves azonban, hogy ez csak félrelépéssel  oldható meg.

S itt jön a könyv befejezéseként a  nőközösségről szóló eszmefuttatás, amit már említettem.  Az egész könyv mindenképpen rendkívül érdekes olvasmány, hiszen magánéletek titkaiba nyújt bepillantást.  S olvasása akkor is hozzájárul a korszerű szexuális kultúra terjedéséhez, ha néhány kérdésben vitára késztet.

                                                                                                                                                               Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Csernus  Imre

A  NŐ

2007, Jaffa K.,246 p. 

Az utóbbi években  híressé  (vagy hirhedté?)  vált pszichiáter új könyve  azért érdekes, mert egyértelműen szexológiával  (főleg szexuálpatológiával és terápiával)  foglalkozik.  Persze nem a szokásos, tudományos frazeológiával és igényességgel, hanem a tőle már megszokott, frivol és trágár modorban.  Ennek kétféle hatása lehet:  az átlagolvasó  meglepődik, mert egy orvostól szokatlan ez az útszéli modor, ezért haragosan elutasítja az egészet;  vagy pedig rácsodálkozik, hogy a durván kimondott megállapítások valójában nagyon is érvényes és fontos igazságok.

A  „bő lére eresztett” könyv a hétköznapi beszéd fésületlen lomposságával íródott, s érdekes módon  a szerkesztő meg sem próbálta „kigereblyézni” sem a trágárságokat, sem a stiláris hibákat.  Ez hanyagságnak tűnik, de így legalább korlátozás nélkül megmutathatta magát a szerző, aki nagyon hisz a „spontán szavak erejében”.  Ami végül is egyáltalán nem baj, hiszen nyilván ő maga is éppen ezt akarta, mert alapelve, hogy csak ilyen durva szókimondással lehet a legtöbb embert ráébreszteni helyzetének reális fölmérésére és az ebből következő feladataira.  Valóban előfordulhat, hogy ez hatásosabb, bár szerintem a „kegyetlennek tűnő őszinteség” trágárságok nélkül is hatásos lehet  (s ugyanakkor kevésbé ijeszt el sok érintettet).  Indokolatlan általánosításnak tűnik, hogy csak trágárságokkal lehet „tudatosítani”.

A könyv  címe szerint a nők helyzetéről szól, mondanivalója azonban mindkét nemre érvényes. Már csak azért is, mert a nők helyzetét csak a férfiakhoz viszonyítva lehet értékelni. Az ismertetett példákból ez egyértelműen kitűnik.  Az Előszó  és Bevezetés  után tartalmilag előbb a  „Görcskor”-ról, majd a „Felnőttkor”-ról szól, vagyis egyfajta fejlődéspszichológiai megközelítést sugall, de ez  nem annyira életkor szerinti, inkább a felnőttkoron belüli attitűd-elemzés.  Csernus arra kiváncsi: „hogyan lesz valakiből jó Nő?” Hogyan érhető el „a nőiesség  megfelelő megélése” (8-9. old.) 

Ezzel mindjárt egy alapvető,  szexológiai problémába ütközünk:  hogyan értelmezhető a „nőiesség” (és persze a „férfiasság”, hiszen mindkettő egymásra vonatkozik).  Pontosabban szólva:  mi következik  e fogalmak hagyományos értelmezéséből, s ez változhat-e illetve hogyan kell ma változnia?  Csernus ezt nem így különbözteti meg, de igényli e fogalmak tisztázását, elsősorban a nőiesség lényegének tudatosítását.  Könyvével arra akarja felhívni a figyelmet, hogyan érheti el a nő  ’a megfelelő kisugárzást” (14. old.) Első pillantásra ez ugyan kicsit misztikusan hangzik, de  rögtön igyekszik konkretizálni: „a nő attól lesz nő, hogy… büszke magára, mert mindent megtett, amit tudott és érzett.” (u.ott)   Nem fejti ki, de nyilvánvalóan következik ebből egyrészt a biológiai  nem vállalása és a másik nemmel való egyenrangúság tudata; másrészt ennek határozott érvényesítése a gyakorlatban.  Ez a  „megfelelő kisugárzás”  lényege.

A továbbiakban persze kiderül, hogy a női egyenrangúság érvényesülésének legnagyobb akadálya az, hogy a társadalom, amelyben élünk, még ma is alapjában patriarchális, azaz férfiuralmi jellegű.  Az ebben létrejött párkapcsolatokat, a patriarchális monogámiát Csernus a nők számára túlságosan megterhelőnek tartja, s ezt pl. egy „szimbolikus gyakorlattal” próbálja illusztrálni  (amit a könyv  Epilogusában ír le).  Ez úgy történik, hogy felülről lenyomja a nő mellkasának felső részét, s ezzel a fájdalmas nyomással nehezíti a légzést, majd hirtelen megszünteti a nyomást.  

  Ez ugyan nem szokott tetszeni a nőknek,  de  Csernus magyarázatként kifejti, hogy  a nő alárendelt helyzete a párkapcsolatban lehetetlenné teszi  a nőiesség egyenrangú megélését, mert  durva kompromisszumokat kényszerít rá.  Egy életet  „hazugságokra alapozva elpocsékolni” nem lenne szabad.  A nőnek fel kell ismernie helyzetét és bátran változtatnia kell azon.  „Az orvos vagy a pszichiáter  szerepe egy adott helyzetben az, hogy eszköz legyen, katalizátor, aki elindít egy folyamatot.” (239. old.)  A helyzet megváltoztatásának folyamata rendszerint a férfi-partner  erős ellenállásába ütközik,  így csak a kapcsolat felbomlása árán valósítható meg.  Ettől azonban sok nő visszariad, mert fél a magánytól, vagy a gyermek(ek) érdekeivel indokolja a további áldozatvállalást.  Csernus  szerint viszont ez a gyávaság rossz példát mutat a gyermekeknek, tovább rontja a nő helyzetét, sőt, az öregedését is sietteti.  Holott szerinte  mindig  van  kiút;  ennek megmutatása a terapeuta felelőssége. 

Itt egy „műhelytitkot”  is elárul. Leírja, hogy ha munkája során ilyen krízishelyzettel találkozik, a sajnálat és együttérzés helyett az ébersége és koncentrációja fokozódik fel, hogy megtalálja és „erőt sugározva” bemutassa a kialakult helyzet megoldásának lehetőségeit.  Az érintett így tisztábban láthat  és a kiútkeresés motivációja is erősödik, bár ez még korántsem garancia a sikeres probléma-megoldásra.  Mert igaz ugyan, hogy mindig  a negativ megmérettetés mutatja meg, kinek mennyi ereje van,  vagyis a negativ hatású események kezelésének képessége a döntő.  Csakhogy ezt meg kell tanulni, s mivel intézményesen sehol sem tanítják,  egyénileg kellene  (szaksegítséggel)  elsajátítani.  A baj csak az, hogy nálunk nem könnyű olyan szakembereket találni, akiktől – mint például Csernus Imrétől – ez megtanulható.

A könyv első felét kitevő  „Görcskor” című rész abból indul ki, hogy a személyiség fejlődését külső és belső tényezők szabályozzák.  Ezek kifejtése helyett azonban rögtön a párkapcsolati problémával küszködő nőknek feltett alapkérdésre tér: „Mióta nem szerelmes a partnerébe?”  A sablonválasz szerint a szerelem ugyan elmúlt, de azért „szereti  mint embert”.  Csernus ezt „takarózásnak”, a probléma előli kitérésnek érzi, s megkérdi, hogyan szereti  „mint férfit”?  A  szeretetnek, vagyis az érzelmi kötődésnek ugyanis  sokféle oka lehet.  Ám, ha a párkapcsolat létrejöttében a szerelem játszott döntő szerepet, akkor ennek megszűnése a kapcsolatot is kiüresítheti, sőt, létét is megkérdőjelezheti Csernus szerint.

A  szerelemnek tehát a családalapítás után is mindvégig meg kellene maradnia?  Nem utopisztikus elvárás ez?  Tény, hogy ahol csak a férfi jár dolgozni, ott  többnyire alig vesz részt a családban és a nevelésben, ugyanakkor sok mindent elvár a nőtől. Aki ennek gyakran igyekszik megfelelni, mert gazdaságilag  (a gyermekekkel együtt)  függ a férfitől, de nincs elég önbizalma sem a változtatáshoz és a határozottabb fellépéshez.  Csernus törvényszerűnek tartja, hogy  „zsák a foltját mindig megtalálja”.  Ám, ha így vesszük, akkor a rossz párkapcsolatok résztvevői is összeillenek, s nem kell rajtuk segíteni.  Ha belenyugszanak a kialakult helyzetbe, mert nem látnak megoldást vagy nem hisznek benne, akkor valóban nem lehet segíteni. A sok nőre jellemző önbizalomhiány abban is megnyilvánul, hogy gyengének érzi magát,  úgy érzi, lelkileg még nem nőtt fel, ezért támaszkodni akar egy erős férfire.  S nem veszi észre, hogy a választott férfi is csak látszólag erős. 

Az együttélés évei során azonban ez előbb-utóbb kiderül;  a férfi  egy adott szerepkörben hiteltelen lesz”, s ezzel megszűnik a tisztelet, s vele együtt a szerelem is.  Nem szűnik meg azonban a családdá bővült párkapcsolat, s a nő továbbra is támaszkodni kénytelen a férfire, bár egyre kényelmetlenebbül érzi magát, mert sejti, hogy kapcsolatuk hazugságokon alapul.  Ha ezt egyikük sem vallja be, akkor megszokják, de ezzel rossz kapcsolati mintákat  mutatnak a mit sem sejtő gyermekeiknek. „A hazug minták elsajátítása, ami kezdetben öntudatlanul történik, a fejlődést gátló tényező.” (25. old.)  Csernus az ilyen párkapcsolatot egészségtelennek, sőt, vegetálásnak tartja.  A szabad fejlődés pedig annak felismerésével kezdődik, hogy  „lehetőségem van másként élni”.  

Ez a felismerés persze csak az első lépés a szabadság felé, aminek további akadálya  a  félelem a kudarcoktól és a konfliktusok kerülése.  Ezek mögött ott van a gyávaság, ami az önbizalom-hiányból (vagyis a csökkentértékűségi komplexusból)  következik.  Aki gyáva, az nem meri meglátni a valódi helyzetet, inkább „okoskodik”, vagyis racionalizál, így tulajdonképpen becsapja magát.  A könyv egyik szép mondata: „Azért élünk, hogy boldogok legyünk, csak közben rengeteg önbecsapási folyamatot élünk meg  és hazudozunk magunknak.” (29. old.)  A szerző itt megemlíti a  játszmákat  is, amelyekben győzni akarnak;  ezért hazudnak egymásnak.  A  „görcskort”  úgy határozza meg  mint a serdülő-  és felnőttkor közötti időszakot, amelyben leragadnak azok, akik „nem mernek felnőni érzelmi szempontból”. (34. old.)  Tulajdonképpen arról van szó, hogy szerelmi képességük infantilis marad, s nem jutnak el a párválasztási érettségig;  ebből következően csak magukhoz hasonló, éretlen partnert tudnak vonzani.

Csernus érdekes „meglátása”  az is, hogy a középkorúak párkapcsolatait gyakran a  „rejtett szingliséggel” lehet jellemezni. Az eredeti érzelmi kapcsolat kihűlt ezekben, inkább gazdasági kapcsolattá változott;  a nő feladta nőiességét, „ezáltal boldogtalan  lett és már nem mer ezen változtatni.” (40.old.)  Az ilyen nőket Csernus kevésbé becsüli, mint az utcai prostituáltakat, mert a tisztes családanyák szerepét játsszák, miközben hazugságban élnek, s esetleg félre is lépegetnek.  Meglepett például az a kijelentése, hogy „ma Magyarországon a szexualitásról beszélni sokkal nagyobb tabutémát jelent, mint a narkóról.” (79.old.)  Lehet, hogy ez túlzás, de oktatási szempontból igaznak tűnik.

Történetei és kommentárjai egyrészt nagyon tanulságosak, másrészt sokszor ellentmondásra, vitára késztetnek.  Persze ő maga is hangsúlyozza, hogy az olvasó ne higgye el a leírtakat fenntartások és kritika nélkül, s akár cáfolják is meg.  A lényeg az önálló gondolkodás és mérlegelés; a könyv egésze ilyen szempontból példamutatónak mondható.

                                                                                                                                           Szilágyi Vilmos  dr.

Csernus  Imre:

A  férfi

2009,  Jaffa,  290 p.

A nőkről írt könyve után kiváncsi lettem a férfiak kapcsán kifejtett gomdolataira is;  ezért – a könyv megjelenéséhez képest négy éves késéssel -   elolvastam a „bicskanyitogató” stílusú pszichiáternek ezt  a könyvét is.  Érdemes volt, mert sajátos és ellentmondásos  továbbfejlődést tükröz.  A korábbi és újabb könyveit nem ismerem, s az addigi pályafutását is alig.   A ma 47 éves férfi orvosszülők gyermeke, a Vajdaságban nőtt fel 18 éves koráig, s kamaszként elég sok gondot okozott szüleinek, drogozása és agresszivitása miatt.  Aztán valahogy fölkerült Budapestre, s megkezdte orvosi tanulmányait.  Ami persze együtt járt addigi viselkedésének és attitüdjeinek fokozatos revideálásával.  Először – saját példájából kiindulva – a  szenvedélybeteg drogosokkal foglalkozott.  Karrierjét a „Bevállalja?” című tévésorozattal és a „Drogma”  c. könyvével alapozta meg. 

Ez elkerülhetetlenül ráterelte figyelmét a személyiségfejlődésre és a férfi—női kapcsolatokra, amelyek neki magának is sok problémát okoztak.  Jórészt talán azért, mert az ilyen problémák megoldását is  a kémiai függőségek radikális kezelésének mintájára képzelte el.  Minthogy neki magának is gyökeres fordulatot kellett tennie autonómiájának és önérvényesítésének megteremtéséhez, másoktól is ugyanezt várja, méghozzá máról holnapra.  Ez pedig csak a hibákkal, a lazasággal, sőt, puhánysággal való erőszakos szembesítés útján lehetséges szerinte.  Ezért használ trágár nyelvezetet, ezért nevezi a nőket gyakran „balfasznak”, s férfiakat pedig „puha pöcsnek”  stb.   Közben elfelejti, hogy ez a nagyképű, lekezelő, agressziv modor tönkreteszi a legtöbb páciensének önbizalmát, ezzel pedig csökkenti problémáik megoldásának képességét.

A könyvet a szerző három nagyobb részre és részenként hét fejezetre tagolta.  Ezek logikai sorrendje azonban elég viszonylagos, és a „férfi-lét”  jellemzőiről az ismerősöktöl bekért, írásbeli vélemények is véletlenszerűen oszlanak el a fejezetekben.  Ezeket Csernus nem is kommentálja, így nincs érdemleges szerepük mondanivalójának alakításában.  De maga is inkább csak kerülgeti a  „férfiasság”  meghatározását.  Igy például  gyilkos gúnnyal igyekszik nevetségessé tenni a „gyenge jellemet” és az infantilizmust, s szembe-állítja ezeket a szilárdsággal és az autonómiával.  Ez utóbbinak fő kritériumát abban látja, hogy a férfi képes-e akkor is jól éreznie magát, ha egyedül van.  Ami egyébként valóban fontos, feltéve, hogy nem állandó egyedüllétről, tehát magányosságról van szó.  Ugyanezt Csernus nyilván a nőkre is érvényesnek tartja, bár az ő társadalmilag hátrányos helyzetük miatt valószínűleg még kevesebb köztük az autonóm és elegendő önbizalommal rendelkező ember, mint a férfiak között.  Ez az általa ismertetett esetekből is egyértelműen kiderül.  A terapeutának ezért mindenekelőtt a bajban levő egyén önbizalmát kellene erősíteni.

Elvileg ezzel Csernus is tisztában van, de általában mégis figyelmen kívül hagyja.  A jelek szerint túlságosan ráállt a drasztikus, racionális problémakezelési módszerekre; ugyanakkor kemény szavakkal ostorozza a férfiakat egyoldalú racionalizmusuk és az „érzelmi intelligencia hiánya”  miatt.  Ez nyilvánvaló önellentmondás.  Leírja például, hogy fiatal orvos korában megsajnálta egy öregedő férfibetegét.  De csak azért, mert akkor még nem tudta, hogy aki a segítő pálya mellett dönt, annak tudnia kell, hogy ott nincs helye a sajnálatnak.  A sajnálat érzése ugyanis „befolyásolja a hideg fejet,”  Gyógyítani tehát csak racionálisan, „hideg fejjel” lehet?  Úgy tűnik, az empátia  fogalmát és jelentőségét Csernus nem ismeri.  Viszont bevallja, hogy szándékosan használ alpári, agressziv hangot, „de ezt csakis terápiás célból”  teszi.  (52.old.)   Valahogy kialakult benne az előítélet, hogy csak a durva ráijesztésnek lehet mozgósító hatása.    

Pedig számtalanszor tapasztalhatta volna, hogy az ilyen durva ráijesztés a kémiai drogfüggőknél is legfeljebb átmeneti tartózkodást eredményez.  A  ráijesztés lényege, hogy Csernus mindig a lehető legrosszabb eredményeket prognosztizálja a segítségét kérőnek arra az esetre, ha nem képes azonnali, gyökeres változásra.  A férfi-bajok gyökerét főleg abban látja, hogy az anyák hajlamosak elkényeztetni fiaikat, akik később ugyanezt várják partnereiktől is.  A maga alpári modorában hozzáfűzi, hogy az elkényeztetett férfiak csak azért tudnak néha sikereket is felmutatni, „mert a szüleik faszával verték a csalánt.” (154.old.).  Nyilván feltételezi, hogy az olvasók könnyen megértik ezt a durva szimbólumot.  Azzal meg láthatólag nem törődik, hogy mit gondolnak róla a kulturáltabb stílust igénylő olvasók.

A másik problémakör a már említett férfi—női viszony.   Az még jogos és érthető, hogy a nemek viszonyát Csernus kedvezőtlennek tartja; főleg azért, mert a nők hajlamosak elkényeztetni a férfiakat, akik aztán visszaélnek ezzel, s teljes kiszolgálást várnak el a nőktől.  Ennek társadalmi okait és történelmi eredetét, tehát a patriarchátust azonban figyelmen kívül hagyja.  Sőt, tulajdonképpen a romantikus szerelem híve. Bár a szerelem meghatározása elől kitér, a klasszikus szerelemkultuszt fogadja el, amely a szerelmet a párkapcsolat megőrzendő alapjának tartja és szexuális kizárólagosság értelmében vett hűséget feltételez.  Ugyanakkor érzi, hogy ez a követelmény bizonytalanná tesz egy tartósnak szánt kapcsolatot.  Szerinte ugyanis, „ha valaki szerelmes lesz, abban a pillanatban elfelejti, amit egykor objektiven megfogalmazott.  És mivel a tárgyilagosan megfogalmazott döntések helyett  valahogy mégiscsak reagálni kell, ilyenkor előtérbe tolulnak a korai gyermekkortól kezdve  öntudatlanul elsajátított, eltanult konfliktuskezelési modellek…” (54.old.)   

Kicsit ugyan ellentmondásos ez a magyarázat, mivel egyrészt azt feltételezi, hogy az elkényeztetett  férfiak képesek objektiv döntéseket megfogalmazni, másrészt pedig azt, hogy a szerelem  (mint irracionális, misztikus erő)  hatására  erre azonnal képtelenné válnak.  Vagyis a „szív és az ész”  hagyományos ellentétének mítoszát veszi át, mintha fogalma sem lenne a szerelmi képesség fejlődésének és fejlesztésének lehetőségéről.  A pszichológiai képzettség csaknem teljesen hiányzik Csernusnál, s ezt korántsem pótolja az „emocionális intelligencia”  jelentőségének többszöri hangsúlyozása ebben a kötetben.  Pszichiáterként nyilván hajlamos azt hinni, hogy eleve ért a pszichológiához, ezért magabiztosan nyilatkozik bonyolult párkapcsolati kérdésekről is. Ahogy az lenni szokott: itt-ott előfordulnak találó meglátásai, de többnyire melléfog.  Három oldalt szán például a nyitott – vagyis egyenlő esélyű és mindkét félnek viszonylagos szabadságot biztosító – párkapcsolatok megvalósíthatatlan, sőt, káros voltának kimutatására, de olyan gyenge érveléssel, ami csak egyoldalú. negativ elfogultságát bizonyítja.  Bár  napjainkban még valóban keveseknek sikerül a „nyitott házasság”  megvalósítása, mert kevés az érett, autonóm személyiség, de ez még nem indokolja Csernus konzervativ,  mereven elutasító álláspontját.  

A könyv egészét nézve viszont kétségtelennek tűnik, hogy Csernus attitüdjei bizonyos fejlődést mutatnak.  Éspedig nemcsak az emocionális intelligencia hangsúlyozása miatt, hanem a különböző, önkritikus megjegyzések, vallomások miatt is.  Egyre inkább felismeri a tévedéseit, s igyekszik megszabadulni azoktól.  Egyre többet foglalkozik a saját fejlődésével és fejlesztésével, s minthogy a jelek szerint rugalmas és nyitott gondolkodású, könnyen és gyorsan változtatja az általa ismert szerepeket, további fejlődése prognosztizálható.  Kétségtelen ugyan, hogy elég messziről,  a kaotikus viselkedés környékéről indult a kulturált magatartás és a tudományos gondolkodás felé, hosszú és nehéz útat tett meg mostanáig, de már eddigi eredményei is elismerésre méltóak és tanulságosak.

                                                                                                                                Szilágyi  Vilmos  dr.

 

 

Havas  Henrik

Prűdek  legyünk, vagy…?

PORNÓ  1.

2004, Alexandra K., 287 p.

Az eredetileg újságíró  média-szakember a pszichiátria világának és a szerencsejáték szenvedélyének feltérképezése után ebben az új könyvében a  pornóipar  titkaiba vezeti be az olvasót.  Kovi  (Kovács István), a magyar „pornópápa” a pornókészítésről tárgyilagosan beszámoló riportkönyvet, amelyben a pornószínészektől a rendezőkig csaknem minden  érintett szívesen nyilatkozott.  Ebben a munkában a szerző szerint sincs „semmi szégyellni való”  Ezt a véleményét ugyan nem indokolja meg az Előszóban, de bevallja, hogy bár ifjabb korában őt is érdekelte a pornó, ma már untatja.  Ezt valószínűleg sokan elmondhatják, hiszen – Havas szerint – „a pornóipar egyre jobban a bizarr felé tolódik el… egyre keresettebbek a fétis, a szado-mazo, a pisis, a kakis és az állatos filmek.” (7.old.)

A csaknem száz órányi hangfelvételből és a rengeteg jegyzetből két könyv készült;  az első a hagyományos pornófilmekről, a másik pedig a meleg és bizarr filmekről.  Tehát csak a filmkészítésről van szó, holott a pornográfia képeslapok, magazinok és könyvek, sőt,  „képző- és iparművészeti termékek” formájában is elárasztja a piacot.  Tény viszont, hogy a pornóipar legkelendőbb termékei a filmek.  Ugyanakkor az ezekről szóló riportkönyv többé-kevésbé maga is pornográf jellegű, hiszen trágárságokról nehéz trágár kifejezések nélkül beszámolni.  A szerző elismeri, hogy könyve  „szörnyű, szinte elviselhetetlen világot mutat be”, s lesznek, akik felháborodnak rajta.  Csak hát a pornóipar mégis él és virul, mert sokaknak igényük van rá.  Ezt a társadalmi jelenséget persze elsősorban tudományos vizsgálatokkal kellene megközelíteni, de minthogy ilyenek nálunk egyelőre nem készülnek, első lépésként indokolt legalább egy riportkönyv kiadása.

A könyv nyolc oldalas tartalomjegyzéke személyek és események szerint tagolódik.  Nem alcímeket tartalmaz, hanem néhány mondattal jellemzi a pornószinészt, a rendezőt vagy az eseményt.  Igy tulajdonképpen a tartalomjegyzék elolvasásával már képet kapunk a magyar pornóiparról.  Izelítő a fő címekből:

Hirtelen dolgunk lesz

Cony Ferrara  (Anikó)

Hopka Ferenc, producer

A  brösszeli Erotika fesztivál

Szabó Gábor, Amerikából

Megint a vásár

Monique Covet

Maya Gold

Michelle  Wild

Nem hiszem, hogy érdemes lenne mindegyiket felsorolni.  Csak az utolsó fejezetet  említem, amelynek címe:  Csernus  Imre, pszichiáter.  Akinek ugyan semmi köze a pornótermeléshez, de a véleményére  (sajnos, a szakemberek közül egyedül az övére)  joggal volt kiváncsi a szerző.  Csernus szerint  „nagyon sok pornós károsodik  mentálisan vagy más módon.”  Megállapítja: „Sokat tesznek azért, hogy fizikailag fitten tartsák magukat, de..  nincsenek tudatában a mentális egészség fontosságának…  érdekes, hogy a pornósok a párkapcsolatokban,… az érzések kimutatásában mennyire félénkek, visszafogottak… a szexualitás valójában nem ad nekik semmit.  Pontosan tudják, hogy prostituálják, eladják a testüket, és ha már így van, borzasztóan vigyáznak az érzéseikre, mondván: azokat nem adják ki…” (272. old.)

Persze kérdés, hogy megmarad-e náluk az érzelmi kötődés képessége, amely a prostituáltaknál általában elsorvad. Figyelemre méltó, hogy közülük a pszichiáterhez azok kerülnek,  akik „valamilyen szempontból már szétestek.”  Kevesen képesek józanul mérlegelni és időben kiszállni ebből a lélekromboló munkából, amire legtöbben csak a jó kereset (lakás, autó stb.)  miatt vállalkoznak. De nem tudják abbahagyni akkor sem, ha már megszedték magukat.  Nekik ugyanis „a pornó jelenti az egyetlen sikerélményt. Semmi máshoz nem értenek… Épp ezért addig feszítik a húrt, amíg lehet… Egyértelmű, hogy rá fognak fázni… A massziv újrakezdéshez irtózatosan sok energia szükséges…”  amit viszont a munkájuk felemészt;  tehát végül „lelkileg kiégnek”.

Sok pornószínész megpróbálja eltitkolni a családja előtt, hogy milyen munkát végez.  Előbb-utóbb persze minden kiderül. De vannak olyan szülők is, akik látszólag tudomásul veszik a hazugságokat.  Csernus szerint „azok a szülők, akik kihasználják a pornós gyermeküket, korábban gyakran molesztálták vagy verték őket.”  Ezek a fiatalok azonban önmagukat is becsapják:  a pénz és a siker érdekében  „nem hajlandóak bizonyos dolgokat felismerni, meglátni.”  Sikerük ugyanis  „a testiségre épül, márpedig a test megöregszik”, ám ezzel nem számolnak.  A  pornó iránti, növekvő igényeket Csernus azzal magyarázza, hogy sokan ezzel tudnak kikapcsolódni. „A többség fél szembenézni azzal, ami van és menekül a világ elől… Úgy tűnik, mintha egy kifejezetten hedonizmusra épülő világban élnénk.”  A pornó a titkos vágyakat segít kiélni;  először csak a fantázia szintjén, aztán esetleg a valóságban is (a prostitúció révén).

Csernus szerint „a szokásos szexualitás olyan, mint egy sokszor hordott ing:  unalmassá válik.  Ezért hajlik az egész az excentricizmus felé. Hová fog elfajulni?  Eléggé brutális dolgok felé megyünk, úgy érzem.”

A pszichiáter tehát megkongatja a vészharangot.  A kérdés csak az:  meghallja-e valaki az illetékesek, a társadalom irányítói közül, s lesznek-e köztük olyanok, akik ennek alapján azt is tudni fogják: mit kell tennünk a teljes züllés megakadályozása érdekében?  

                                                                                          

                                                         Szilágyi Vilmos  dr.

 

Balogh Béla, Popper Péter

Mit tehetünk magunkért?

Az ember belső lehetőségei

2005,  Saxum K., 185 p. 

A  „Mesterkurzus”  című sorozatnak ez a kötete eléggé megdöbbentett.  Két szerzőtől közöl eléggé eltérő színvonalú  előadásokat, s ezzel az egész sorozat hitelét megkérdőjelezi és veszélyezteti.  Ezen az sem sokat változtat, hogy  „Utószó helyett”  címmel egy harmadik szerző, Matolcsi Papp Zoltán  tárgyilagosan arra bíztatja az olvasót, hogy merjen gondolkodni, s ne csatlakozzon meggondolatlanul  különféle  ideológiákhoz.  A könyv legnagyobb terjedelmű írása,  Balogh Béla: A tudatalatti Tízparancsolata  ugyanis  sokat ígérő címe ellenére  éppen egy megalapozatlan és tudománytalan, misztikus ideológiát próbál elfogadtatni az olvasókkal, álságos logikával bizonygatván a szellemvilág létét.

Eszmefuttatásának ugyan nem sok köze van a „tudatalattinak”  nevezett, tudattalan lelki működésekhez, inkább a vallási „Tízparancsolathoz”, amit végül is „modernizált formában”  figyelmünkbe ajánl.  Bevezetésül egy évvel korábbi előadására hivatkozva  emlékeztet a  „Végső  valóság”  című  fő művére, amelyet  szerinte  újabban  egyre többen (köztük értelmiségiek, például fizikusok) egy új, tudományos világkép megalapozásának tartanak.  Erről az „új világképről”  azt írja, hogy  „megrázkódtatást jelent” a régi szemlélethez ragaszkodók számára.  Ugyanakkor pár sorral lejjebb (önmagának ellentmondva) kijelenti, hogy „egyetlen ponton sem ütközik az érvényben levő, elfogadott, tudományos elméletekkel” (9. old.)

De hogyan is akar  Balogh „új világképe” belopakodni a tudomány teróletére?   Például úgy, hogy „kísérleti eredményekre” hivatkozva meg akar szabadulni  a „darwini evolúció téveszméjétől” és tényként kezeli a „halál utáni életet”, amikor a szellem leveti a testet, mint használt ruhát, s visszatér az örökkévalóságba…  Ezt az ősi, vallásos hitet nevezi Balogh „új és tudományos”  világképnek! 

Ezt követően a  gondolat  minden akadályt legyőző erejét   először a hipnotikus szuggesztiók  hatékonyságával, aztán pedig szovjet kutatók 1939-ben elvégzett, a gondolatok „hullámhosszának”  mérésére irányuló  kísérleteivel próbálta demonstrálni.  Majd utalt egy amerikai kísérlet-sorozatra, amelyben  egy űrhajós által a világúrben elgondolt számsorokat  négy földi  „célszemély” telepátia útján felfogta és nagyjából helyesen rögzítette. Persze csak nagyjából, tehát pontatlanul; de Balogh szerint ez is azt bizonyítja, hogy  „a gondolat mindenen áthatol”.  Ilyen sugárzást viszont az élő szervezet, az agy nem tud kibocsátani, csak a kozmikus sugárzás lehet hasonló erejű.  Következtetése:  „A világban zajló események mögött tehát nem a véletlent, hanem a gondolatot kell felismernünk.  Darwin elmélete is ezen a ponton dől meg… az élettelen anyag… szervező gondolat, azaz terv nélkül nem áll össze élő sejtekké,” (24. old.)  Balogh egyszerűen elveti az anyag önszerveződésének lehetőségét, s az evolúciót egy mindenható intellektus tervei által meghatározottnak képzeli.

Ha viszont a gondolat (és minden egyéb lelki jelenség)  nem a legbonyolultabban szervezett anyag, az emberi agy terméke, akkor „az ember több mint a fizikai teste… rendelkeznünk kell egy olyan energiaburokkal, amely az egész fizikai testünket átjárja és körülveszi.  Ezt… aurának nevezzük.” (25. old.)   Az  aurát  eszerint nem az élő test teremti  (s itt azt is elismeri, hogy az „aurafényképezés” csalás!),  hanem az egy szellemi lény, aki a test születése előtt és annak halála után is létezik.  Vagyis létezik „túlvilág  és „Gondviselés”. Tehát megérkeztünk az ősi, vallási ideológiákhoz. 

Amit Balogh úgy foglal össze, hogy  „lényegében téren és időn kívül létező,  teret és időt teremtő energialények vagyunk…” (30. old.)  A gondolat – pontosabban a szellem – erejét ezután egy japán kísérlettel is illusztrálja, amely szerint a gondolatok a fagyasztásra kerülő vízcseppek kristályosodási formáját is befolyásolják, továbbá a főtt rizsminták színét stb., vagyis a szerves anyagokat is.  Ebből arra következtet, hogy a saját, tudatos vagy nem tudatos gondolataink is mindent befolyásolnak.  A megmosolyogtató példák után itt rátalál egy reális, pszichológiai szabályszerűségre:  „A nagyon sokszor hallott vagy látott információ egy idő után belső utasításként kezd el működni.” (37. old.)  Ezt néhány meggyőző példával demonstrálja  (: a cigarettásdobozokon olvasható  fenyegetések, vagy a  „Fedél nélkül”  című újság káros hatásaival), s  figyelmeztet, hogy jó programokat ültessünk be a tudatunkba.  Ezzel kapcsolatban  saját életéből merítve programozási ajánlatokat is tesz, s tíz pontban fejti ki a szerinte legjobban bevált önprogramozást  (önszuggesztiót).

Ezt az önszuggesztiós programot a bevésés érdekében sokszor meghallgathatóvá tette egy CD-n, s kellemes zenét is csatolt hozzá.  A  „gondolati csomagok” közt legfontosabbnak az  „egységtudat”  erősítését tarja  (az univerzum részei vagyunk!).  Ezután következik a  megbocsátás, az elfogadás, a jóvátétel  stb.  De szerepel köztük az „ideális társ” megtalálása, amit megint csak misztikus tanokkal  (az ember mint „kétnemű” lény;  reinkarnálódás  stb.)  kapcsol össze.

Fejtegetéseinek utolsó húsz oldala viszont a  „csakrákról”  szól,  a távolkeleti miszticizmus által feltételezett energia-központokról, amelyek Balogh szerint  „gondolkodásunkra nagyon erős hatást gyakorolnak.” (80. old.)  Szerinte ugyanis nem az agyunk gondolkodik, hanem az auránk, amelynek csakrái irányítják a gondolkozást. S részletesen ismerteti mind a hét csakra  szerepét a gondolkodás irányításában. Az „új, tudományos világkép” mögül tehát előbújt a keresztény és hindu misztika. S mindez egy „mesterkurzus”  keretében!

A könyvben közölt másik előadásnak  Popper Péter  pszichológus, a  sorozat szerkesztője a következő címet adta: „Miért siettél, ha elmaradtál?...”  József Attilának ez a verssora mintegy szimbolizálja Popper  alapjában negativ életérzését, mai világunkról alkotott véleményét, amely szerint ezt a nagyon jól megteremtett világot az emberi sietség, a mohó kapkodás elrontotta, sőt, pusztulásba viszi.  Illúziónak tartja, hogy  „döntéseinkkel, cselekvéseinkkel  izlésünk és akaratunk szerint tudjuk befolyásolni az életünk alakulását” (138.old.), hiszen az élet olyan bonyolult, hogy nem lehet kiszámítani egy döntés vagy cselekedet következményét. Igy az eredmény egészen más lesz, mint amit terveztünk.

 A  szerző gondolatmenetéből nem egészen világos, hogy csak lassítani kell-e és átgondoltabbá tenni az emberi aktivitást vagy egyszerűen rá kell bíznunk magunkat a sorsra, s elfogadni, amit ránk mér a végzet?  Ez fatalista álláspont  lenne,  ami teljes összhangban áll azzal a vallási tanítással, hogy csak a hit parancsait kell követni, s minden egyebet a Gondviselésre kell bízni. Nem nehéz észrevenni, hogy hasonlít Balogh Béla szemléletéhez is, bár nem „tudományos kísérletekre”  hivatkozik, hanem inkább írókra és költőkre (például  Graves  Jézusról szóló regényére, Márai Sándorra, Illyés Gyulára, Adyra, Babits Mihályra),  továbbá  Buddhára, Senecára  stb.  Kétségkívül törekszik a tárgyilagosságra, mindent kritikus szemmel vizsgál és megkérdőjelez, mint „szabadgondolkodó”. Sok érdekes és elgondolkodtató megállapítást tesz,  pl. „nagy szociális paradoxonnak” nevezi, hogy a társadalom éppen a szociális szabadságideálok megvalósulása után betegszik meg az ún. jóléti államokban.  Aggasztja az amerikai életstílus eluralkodása;  a gépimádat és a „tragikumfóbia”, az erőltetett „pozitiv gondolkodás” vagy  a „démoni győzelme az emberi felett” stb. Politológiai elvei reális kritikai érzékről tanuskodnak.

Nagyon is vitatható viszont, hogy  összeegyeztethetőnek tartja a tudományt és bármelyik vallást vagy „misztikus ideológiát”.  Azzal érvel, hogy a vallásos ember is lehet nagy természettudós – és viszont.  Helyteleníti, hogy a tudósok  „hitetlen fele az ateizmust nem volt hajlandó kidobni tudományos okfejtéséből”, hiszen  „az ateizmus éppen olyan hit, mint az Isten létezésébe vetett meggyőződés” (129. old.)  E naiv „isten-bizonyíték” alapja az az ál-logika, hogy  amit sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet, az hit kérdése.  Holott miért kellene hinnünk abban, amit senki sem tud tárgyilagosan bizonyítani?  A természeti és társadalmi jelenségek ellenőrizhető magyarázatához a tudósnak nincs szüksége vallásos hupotézisekre.

Ugyanakkor elismeréssel nyugtázható Popper széleskörű humán műveltsége és analógia-érzéke, mesélő kedve, ami jelentősen erősíti hitelességét és népszerűségét (s aminek folytán ügyesen lavíroz  a vallás és a tudomány között).

                                                                                                                                                  Szilágyi Vilmos  dr.

. 

Lux Elvira, Popper Péter,

Ranschburg Jenő, Tari Annamária

Öröm, fájdalom, tabu

Boldogság és keserűség a szexben

2006, Saxum K., 187 p.

A  „Mesterkurzus” c. sorozatnak ez a kötete  öt dolgozatot  (eredetileg előadást)  tartalmaz:

Dr. Lux Elvira:  Tiltások, tabuk és devianciák kapcsolata

Tari Annamária:  Szerepválság és konfliktusok a fogyasztói társadalomban

Dr. Popper Péter:  A  szexuális szabadság előnyei és hátrányai

Dr. Ranschburg Jenő:  Szerepek és szerepzavarok

Matolcsi Papp Zoltán:  Homofóbia.  Egy magánkutatás margójára.

Lux Elvira  dolgozatának első részében a tiltás  bibliai eredetét boncolgatja, majd a totemizmust  és a tabukat  Wundt és a freudizmus nyomán próbálja értelmezni, kiemelve, hogy  „tilos a totemtársakkal való nemi érintkezés.”  Az érzelmek ambivalens jellegéből arra következtet, hogy pl. házastársak gyűlölködése esetén  „még van remény a rehabilitációra”, mert a „negativ töltés megváltoztatható”.(Reménytelen eset viszont a teljes közömbösség.) 

Hamarosan rátér azonban az ontogenezisre, kezdve onnan, hogy a méhen belüli és csecsemőkori fejlődésben megismétlődnek – felgyorsult ütemben – a törzsfejlődés jelentős állomásai.  Az egyedfejlődés első, nagy problémájának látja, hogy „anya és lánya között „nemtelen” a szeretet érzülete, míg anya és fia közötti érzelmi intimitás erotikus tartalmakkal színezett.”(20.old.)  Ezért két éves kor körül az anya „inceszt vezérlésű kötődési tilalmat épít be a fiába” (21.old.).  A jelek szerint ezzel az egész  Ödipusz-konfliktus megoldódik, s a fiú az apjával azonosul.  Csakhogy ennek  „motivációja és célja a másik nemű szülő feletti hatalom megszerzése és teljes érzelmi szféréjának meghódítása…  Lányoknál ennek fordítottja távolról sem ilyen szembetűnő…” (22-23.old.)  Ebből eredezteti Lux  a felnőttek nemi életének alapvető problémáit. Ugyanis szerinte egy fiatal férfi nemi vágya esetén „a libido sodrása átszakítja azt a gátat, amely az incesztus ellen épült a fiú személyiségébe”(23.old.), mert a nő már nem tabu.  A nők persze tiltakoznak ez ellen, mert inkább gyengédségre vágynak, ellentétben a férfiakkal, akik  „gyorsan koitálni akarnak”.

A problémát súlyosbítja Lux szerint az is, hogy „a női és férfi agy anatómiai és morfológiai szempontból különböző”, s ez meghatározza kommunikációjuk sajátosságait is.  Ezt a kijelentését azonban nem támasztja alá semmilyen utalással, hivatkozással, így homályban marad, mire alapozza ezt a döntőnek szánt érvet.  Ezzel együtt viszont áttér a morális ítéletekre: szerinte „elszabadultak a morális gátak”, napjaink liberalizmusa szinte mindent megenged;  az emberiség még nem jutott el a humanizmus szintjére;  a fiatalok nem akarnak felnőni, inkább „az új isten, a zene hangos művelőinek bandáiba verődtek össze.” (25. old.)   Súlyosan aggasztja, hogy  „lenézünk minden totemet és tabut, a  semmi sem szent  korszakában élünk, a szent borzadály  szorongása nélkül” stb. (26. old.) 

Mindebből nyilvánvalóan adódik az a  (múltat visszasóvárgó)  következtetése, hogy még a szexuális neurózis is ritkább volt akkor, „amikor a tiltott vágyakat valóban elfojtották”. (27. old.)  Minthogy régen az elfojtott szexuális vágyak nem kerülhettek nyilvánosságra, látszólag nem is voltak ilyen problémák.  De ilyen látszat-megoldást ma már senki sem fogadna el, mert az elfojtás aláásná a lelki egészséget.

Az elfojtásra bíztatás, mint „szexuálterápiás módszer”, a jelek szerint mégis helyet kapott Lux  szemléletében. Szerinte ugyanis „az incesztuózus vágyak nagyon mélyen gyökereznek a személyiségben…  igazi elfojtásuk kemény munkát igényel pszichológustól, pácienstől egyaránt, és a sikerre nincs garancia.” (34. old.)   Erre hoz is néhány példát, saját terápiás gyakorlatából, egyuttal tanúsítván, hogy szembe mer szállni Freud tanításának néhány alapelvével, például az elfojtások feldolgozásával és megszűntetésével. Ezenkívül  tévesnek nevezi Freudnak „kétféle orgazmus” elméletét is, amely szerint csak a hüvelyi orgazmus a normális. A nőknek „el kellene fogadniuk a csiklón keresztüli kielégülést”.  (Ez előre-lépésnek tűnik, ellentétben az előbbivel.)  

Itt azonban megint egy konzervativ ugrás következik  a mai, szerinte „uniszex világ”-ra,, amely elmossa a határokat a nemek között, s amely a nőket erőszakossá, a férfiakat pedig sokszor impotenssé tette.  Ez ugyan nyilvánvalóan indokolatlan általánosítás, ami csak arra jó, hogy visszasírja a régi világot, amelyben  a hagyományos nemi szerepek érvényesültek: a férfi szerepe a család létfenntartásának biztosítása, a nőé pedig a „fajfenntartás”, vagyis a szülés és gyermeknevelés. A „szingli életet” egyszerűen „marhaságnak” tartja, mert szerinte minden „normális” nő férjhez akar menni és gyereket akar szűlni.. Épp ezért szomorkodik a nemi szerepek közötti határ „elmosódásán”. Felháborodása itt már gúnyolódásba csap át;  például tragikusnak tartja, hogy a „lombikprogram” és más, új fejlemények folytán „majd nekünk, nőknek a fütyink is kinő, hiszen ez a lehetőség a klitorisszal adva van…” (41. old.)  Igy látja a helyzetet egy múltban élő, keresztény, magyar úriasszony.

Tari  Annamária  azzal kezdi dolgozatát, hogy a hagyományos nemi szerepek már „felülíródtak”, vagyis érvényüket vesztették, s ezzel új problémák jelentek meg. A nők számára például a  karrier vagy család  dilemmája,  a férfiak számára pedig az, hogy egyre inkább kiszorulnak a családfenntartói  pozícióból, s új szerepeket kell megtanulniuk.  A „fogyasztói  kultúra”  elvárásai folytán a külső megjelenés  „topmodell” jellege  és a magabiztos elégedettség a siker fontos kelléke lett. „Egészség, fiatalság, szépség, szex, fitnesz – ezek azok a pozitiv tulajdonságok és tevékenységek, amelyeket a test elérhet és megőrizhet.” (53. old.)  Az ilyen elvárásokat a szépségipar teremti és használja ki,  üzleti célokra – állapítja meg Tari.

Mindez negativ hatást gyakorol az emberi kapcsolatokra.  Minthogy a materiális javak megszerzése a többség számára egyre fontosabbá válik, alig marad idő az intim kapcsolatok létesítésére és azok ápolására.  Az elért életszínvonal védelme érdekében egyre többen félnek az intim kapcsolatoktól, bizalmatlanok, s inkább beérik a szabadságukat nem fenyegető, alkalmi kalandokkal;  a családalapítást pedig halogatják.  A  felszínes kapcsolatokban nincs tere a mélyebb és őszinte érzelmeknek, szeretetigényük pedig a pillanatnyi élvezetek, fiziológiai szükségletek igényére szűkül le.  (Ami aztán pl. túlsúly-gyarapodásban, drogfogyasztásban vagy szexuális habzsolásban konkretizálódik.)

Mindkét nem elbizonytalanodva, de ezt látszat-biztonsággal túlkompenzálva  próbál megfelelni az új elvárásoknak.  Tari erre vezeti vissza a nők agresszivebb viselkedését is.  Abban viszont valószínűleg túloz, hogy  „mindenki a hagyománxos szerepekre vágyna” (66. old.), csakhogy az ijesztő és szorongáskeltő világ ezt másként diktálja.  Ezért fejezi be dolgozatát azzal a naívnak tűnő óhajjal, hogy „legalább a párkapcsolat és az otthon legyen az a szintér, ahol nem a gyanakvás és a bizalmatlanság az úr…” (67. old.)   

Dr. Popper Péter  a szexuális szabadság előnyeit és hátrányait mérlegelve szokása szerint lazán filozofál. Hivatkozik a „Bölcsesség vallása” című filozófiai iratra, amely szerint a fő tilalom:  Nem szabad nagyon hinni semmiben.  Ugyanakkor „semmi sem bizonyos, de minden igaz lehet”. Vagy: „Ne akarj találkozni Istennel, mert minden Isten vért szomjazik.  A más istenekben hívők vérét.”  Hozzáfűzi persze, hogy mindez ellentmond a hagyományos értékeinknek, s a továbbiakban éppen ezeket kezdi védeni, miközben elejt egy-két kritikai megjegyzést is a vakbuzgó papok korlátoltságáról vagy az antropomorf istenképről.  Mintaként állítja előtérbe a távolkeleti vallásokat, amelyeknek nincs személyes istenségük.  Aztán a szeretetképességgel foglalkozik, hoz egy „ide nem illő, profán” dialógust, s kifejti, hogy sokan jósággal, segítőkészséggel leplezik szeretet-képtelenségüket.  Ezt hamisnak, „mű-érzelemnek”  tartja és elveti.  Szerinte a boldogságot sem lehet akarni, mert az „isteni kegyelemtől”  függ -  fejtegeti irodalmi stílusú prédikátorként.

Ezután áttér az orvos és a beteg kapcsolatának anomáliáira, saját tapasztalatai alapján,  amelyeket azonban  „szakmai szolidaritásból”  nem részletez.  Az „indusztriális”  orvoslás túl-specializált, analitikus szemléletmódja szerinte nagyon eluralkodott, holott szintétikus látásmódra lenne szükség;  a „szexust” sem lehet külön funkcióként vizsgálni, az embert egészében kell megérteni – hangsúlyozza igen meggyőzően.  Az is nagyon elgondolkoztató, hogy szerinte a szexualitást nem lehet elválasztani a vallástól, az istenhittől, mert köztük  „hatalmas összefüggések vannak.”  Kétségtelen, hogy a vallásosság erősen befolyásolja és többnyire korlátozza a szexuális viselkedést.  Popper azonban a nagy vallásalapítóknak ad igazat, akik főleg a pénztől, a hatalomtól és a „kritikátlan szextől” (pontosabban:  általában a szextől) féltik a híveiket.  Felteszi a kérdést: „a vallásnak mi baja a szexszel?” Reális válasza szerint a vallás sehogy sem tudja elviselni, hogy valaki az istenen kívül (vagy helyett) mást is imádjon, például a szerelmi partnerét.  Ezért rendelnék alá a szexuális kapcsolat minden formáját az istenimádásnak;  ezért tartják egyetlen, engedélyezett formáját, a házasságot  „szentségnek” és felbonthatatlannak.

Ezzel kapcsolatban elsőként Pál apostolnak ad igazat, aki a szexet csak a házasságban, gyermeknemzési céllal tartja elfogadhatónak, mert különben „sátáni erőket szabadítunk a kapcsolatba”  stb.  Másik nagy félelme a vallásalapítóknak  (és Poppernek), hogy „a szex leválik az érzelmekről, a hitről” (87. old.), s bűnös testi örömforrás lesz.  Freudra hivatkozva elismeri, hogy az embernek ősi igénye az „erotikus tárggyá válás”, de ugyanakkor ennek elutasítása is!  Meglepő, hogy ezt az ambivalenciát ős-eredetiként tételezi fel, holott minden jel szerint az erotika igénye elsődleges, ennek elutasítását pedig csak a vallás próbálta becsempészni a hívők tudatába. 

Reális megfigyelése viszont, hogy a magányos tizenévesek  érzelmi kiéhezettségüket gyakran úgy próbálják kompenzálni, hogy  „elkezdenek nagyon korán szexelni”, bár erre még éretlenek.  Éretlenségük folytán szexuális kapcsolataik labilisak, nem tartósak, s hamar kivész belőlük az érzelem.  Popper  joggal tartja ijesztőnek a szex leválását az érzelmekről, elsősorban persze a szerelemről.  El sem tudja képzelni, milyen lesz az a világ,, amelyben végleg „elválik az érzelem a testiségtől”. Túl nagynak érzi ezt a veszélyt, bár azt is tudja, hogy igen erős a valakihez tartozás vágya, s ez már eleve érzelmi kötődéseket feltételez. 

Popper azonban inkább azt feltételezi,, hogy az érzelmi közelségtől mindenki megijed és „elkezd hidegülni”, visszahúzódni  (ami persze a közismert „sündisznó-dilemmára”  emlékeztet).  A  szeretetképességről  érdekes magánéleti  (gyermek- és ifjúkori)  emlékei vannak;  különösen Hermann Imrének az a megállapítása ivódott bele mélyen, hogy „a szeretetet nem lehet méricskélni, az vagy van, vagy nincs”. Ennek kapcsán önmagáról is úgy érzi, mintha nem lenne szeretetképes.  Azt is bevallja, hogy gyanakvó lett  „minden ideológiával szemben, ami az önfelmentés irányába hat” (99. old.), és sokáig hiába próbált rendet keresni maga körül, mígnem egyszer csak váratlanul, irracionális csodaként rátalált. Önkritikus őszinteségét egy Babits-vers részleteivel illusztrálja.  Mindez nagyon rokonszenves,  de az eredeti témához képest korántsem egyértelmű, inkább elbizonytalanít.

Dr. Ranschburg Jenő  a nemi szerepzavarokat  A  meghitt erőszak” című könyvéből vett részletekkel igyekszik megvilágítani.  Ez a leghosszabb olvasmány ebben a könyvben;  mondanivalójának lényegét szerencsére jól kiemelik a dőlt betűs részek, amelyek általában nem idézetek. Stílusa tárgyilagos és kiérlelt, jellemzője, hogy többször visszatér néhány kedvenc szerzője írásaihoz, kezdve G.B. Shaw-val és Nietzsche-vel, később pedig főleg  Melanie  Phillips, Daniel Amneus és Shelley Taylor  könyveire tér vissza, s velük általában egyetért. 

Fő gondolatai közé tartozik, hogy a patriarchalizmus korlátozása és a nők egyenjogúsítása  indokolt volt ugyan, de  „ismeretlen és zavarba ejtő helyzeteket teremtett… mindkét nem képviselői számára” (112.old.).  A nők hagyományos értelemben egyre férfiasabbá válnak, agresszivitásuk növekszik, kevésbé van igényük a „családfenntartó” férfira, aki ezáltal „feleslegessé válik”. Sok nő hajlamos ezt kihasználni dominanciája érdekében, s egy (vagy két)  gyermek megszűlése után felbontja a házasságot, férjét pedig kisemmizi, de igényt tart a tartásdíjra.  Ez a mai férfiak szerepzavarának legfontosabb oka Ranschburg szerint.  Holott „az apa jelenléte a családban kiemelkedően fontos a gyermek egészséges szocializációjához.” (122.old.)  Egész sor vizsgálat igazolja, hogy az apa nélküli családban nevelkedett gyermekek különböző magatartási zavarokban szenvednek.

Az  „elférfiasodás”, mint a nő szerepzavara, jelentősen hozzájárul a férfiak „elnőiesedéséhez”.  Ezzel kapcsolatban Ranschburg a „metró-szexuális férfiak” nőies vonásait jellemzi  (illatszerek, testékszerek, kozmetikai műtétek stb.).  A dominancia-küzdelmek megjelentek, sőt, kiélesedtek a családon belül is, mint különféle hatalmi játszmák. Ranschburg itt a  „nőies erőszak” két típusát mutatja be:  a  „kerülő útat”  és a „figyelem-keresést”, éspedig Shelley Tavlor könyve alapján.  A „kerülő út” egy „segítségkérő játszma”, amelyben a vélt vagy valódi veszélyhelyzet megszüntetése érdekében (amit gyakran maguk idéznek elő) segítséget kérve panaszkodnak társukra, hogy később erre hivatkozhassanak.  A játszma arra irányul, hogy a másikat idegesítve nyilt fizikai agresszióra késztesse, s ezzel vesztett helyzetbe hozza.  Mindkét fél képessé válhat gyermekét is bevonni a játszmába, akár úgy is, hogy szexuális visszaéléssel vádolja a másikat.

Ezekre a problémákra, sajnos, Ranschburg sem tud megoldásokat javasolni, de legalább figyelmeztet a veszélyekre. 

Matolcsi Papp Zoltán  ugyan sajátos módon nem szerepel a szerzők között a könyv címlapján, bár a  homofóbiával kapcsolatos  „magánkutatásának”  ismertetése a kötet legérdekesebb és talán legfontosabb írásának tűnik.  Meghatározása szerint a homofóbia  „irracionális félelem az azonos neműekhez fűződő vonzalomtól illetve azoknak az embereknek az utálata, akik azonos neműekhez vonzódnak” (161. old.) – mármint nemcsak érzelmileg, hanem szexuálisan is.  Régen  (nálunk egészen a 60-as évekig) az ilyen kapcsolat jogilag is büntetendő volt. Ma már szerencsére nem, de tömeges beállítottságként fennmaradt, és társadalmunk egyik lényeges és megoldatlan problémája.

A  szerző már 2002-ben kidolgozott egy kutatási tervet , s azóta közel 1800 kitöltött kérdőív és kb. 300 interjú anyagát dolgozta fel korcsoportonként, nemenként, foglalkozás és iskolai végzettség szerint.  Érdekes megállapítása, hogy a  „16—30 éves korosztály lényegesen elutasítóbb, mint az 50 év feletti korcsoport.” (169. old.)  Kérdés persze, hogy  középkorúak és idősebbek véleménye őszinte-e?  Matolcsi Papp számára úgy tűnik, hogy „az emberek lényegi kérdésekben… névtelenül sem merik felvállalni véleményüket.” (170. old.)  Ha egyáltalán van tolerancia, az legtöbb válaszolónal csak  megtűrést jelent, azzal a feltétellel, hogy tartsák titokban  az érintettek, mintha szégyellni való lenne.  Végeredményben tehát: „Melegnek lenni, hiába a liberalizálódás, még mindig súlyos devianciának számít!”

E  „szellemi anomália” megoldására Matolcsi Papp csak félénken utal;  hivatkozik a skandináv országokra, amelyekben már megszűnt ez a társadalmi probléma, éspedig az átfogó és intézményes szexuális nevelés következtében. 

                                                                                                                              Szilágyi Vilmos  dr.

 

     

Botond  Gyula

Egy  pszichiáter  végnapjai

2004,  Magánkiadás,  308 p.

        A  napló-jellegű  regény egy filozofáló  pszichiáter esszéje, amelyben kifejti nézeteit a lét nagy problémáiról és saját magánéletéről, amely egy   félrelépés következtében házasságának válságát és „idegösszeomlást”  eredményezett.  Fő szereplője  „dr.O”, vagyis önmaga, stílusa gúnyoros és keményen kritikus,  intenciója:  „Vissza a természethez!”  -- vagyis egy kissé konzervativ  utopia.    Fejezetek helyett  kb.  75 alcímre tagolódik a könyv, s ezek közt többször ismétlődnek az olyan címek, mint  „Pszichiátria”, „Filozófia”, „Napsugár”  vagy éppen „Szerelem”.  A legtöbb alcim valamilyen  eseményre, pl. páciensek eseteire, rádióadásokra stb.  és a hozzájuk kapcsolódó emlékekre, gondolatokra utal.  Néhány  témára gyakran visszatér. Fő témái:

1.  A lét nagy kérdései  (filozófia)

2.  Köznapi visszásságok

3.  A  nemiség;  férfiak és nők viszonya

            Pácienseit három, kissé leegyszerűsített kategóriába sorolja:  neurotikusok (Ilonkák),  alkoholisták (Lajosok)  és pszichotikusok (Boldizsárok).   Az állam-szocialista rendszert „bugrizmusnak”, a globalizációt „gömbösödésnek”  nevezi, de sok egyéb jelenséget is gúnyneveken emleget. (Különösen a gyógyszer-megnevezései szellemesek.)  A  fennálló  viszonyokkal egyértelműen  elégedetlen, ugyanakkor bevallja, hogy nem tud kiutat mutatni.  Saját munkáját is hiábavalónak tartja, néhány kivételtől eltekintve gépiesen végzi, belefáradt (burnout?),  s csak az  „elménckedésben”  és a  szexben  talál értelmet és kikapcsolódást.  (Az utóbbit „szerelmeskedésnek”  nevezi.)

            Szakmájáról,  a  pszichiátriáról az a véleménye, hogy  a lélek gyógyítása helyett – amire nincs idő - többnyire csak az ügyfelek által igényelt gyógyszereket írja fel, vagyis a gyógyszergyárak érdekeit szolgálja, amelyek megvesztegették az orvosokat.  Igy a betegek száma nemhogy csökkenne, inkább növekszik.  S ugyanebben az irányban hatnak az egészségügyi rádióműsorok, amelyek nyomán egyre többen érzik magukat betegnek, s követelik a reklámozott gyógyszereket.  Vagyis betegségbe menekülnek, s így minden felelősséget elhárítanak magukról.   Az alkoholizmus és minden egyéb drogfüggőség is ilyen;  valójában nem ingyenes kezelésre lenne szükség, hanem felelősségre vonásra.

            Ráció-ellenes „pszicho-filozófia”

            A címben jelzett  „végnapjai” a könyv kezdetén arra utalnak, hogy  hamarosan  „sikerül megfejtenie, hogy mi is az ember valójában és lényegében” (11. old.), de ez a „megvilágosodó érzés”  nem racionális, kognitiv eredetű volt, hanem sejtelmes és misztikus.  A könyv végén viszont a végnapok egy sajátos, értelmiségi életforma, egy magában zsörtölődő és kritizáló, utopikus nosztalgiázás reális kudarcát vázolja fel. 

            Pszichiáterünknek a lélektannal kapcsolatos álláspontja is nagyon ambivalens.  Egyrészt  alapvetően fontosnak tartja a személyiség lényegét alkotó, lelki adottságokat, amelyek azonban szerinte nem mérhetőek.  A modern pszichológia viszont  mindent mérni akar, ezért éppen a leglényegesebb dolgokról nem tud mondani semmi érdemlegeset. Sőt, szerinte  „az emberi ész az evolúció túlkapása, elfajulása.” (50. old.)   Ismeretelméleti „alaptétele”, hogy amiről az ember nem tud, az  (számára)  nem is létezik.  S mivel nem nagyon tudja megkülönböztetni, hogy amit tud, az kintről, a külvilágból jön, vagy csupán saját gondolatainak, fantáziájának terméke,  ezért a tudat mindig ideologikus,  vagyis elferdíti, meghamisítja a valóságot;  elkülönül, szembe fordul az őt létrehozó, természetes erőkkel.  A  „fékevesztett intellektualizmust”  tehát meg kell zabolázni.  

Ebből következően be kell engedni a  miszticizmust,  az  irracionalizmust?  Ezt nem mondja ugyan ki, de az olvasó aligha következtethet másra.   Annál is inkább, mert napjaink jellemző és uralkodó embertípusának tartja az „Őrjembert”, aki fantáziái és „hallucinált tapasztalatai” alapján egy  vélt „igaz ügyért” harcol, s közben mindent tönkretesz.  Ez  a „kóros paranoiditás”  egyik  alapformája  szerinte.

            Érdekes feljegyzéseket olvashatunk a  „Farkosember”  című részben.  A  szerző itt a hangulatjavító és szexuális ajzószereket gúnyolja ki, amelyek – sok, másféle szerrel együtt – az „élveteg létformát”  szolgálják.  A  gyártók reklámkampányai  először betegséget szuggerálnak, hogy a gyógyszer iránti igényt felébresszék;  pl.  „impotensek vagytok, de van rá gyógyszer, forduljatok orvoshoz!”   Ugyanígy járnak el a  hangulatjavító  gyógyszerekkel is;  „ezeket is tonnaszámra sikerült föletetni az emberekkel világszerte.” (90. old.)  A  pszichiáter egy szakmai továbbképzésen látott egy súlyosan depressziós férfiak  komplex kezeléséről szóló  dokumentumfilmet,  amelyben a hangulatjavító és ajzószerek mellett  speciálisan képzett ápolónőket is alkalmaztak.  Igy a betegek néhány hét alatt képesek voltak a közösülésre és jókedvet is mutattak.  (Ezért nevezte el őket „farkosembernek”.)  A  szerző azonban kétli, hogy  „aki röhögni és kefélni tud, az teljes értékű életet él.” (93. old.)  Ehhez sokkal több kell, s ezt a többletet nem az ajzószerek biztosítják. A depresszió megszűntetése tehát valójában csak félmunka.

            Köznapi  visszásságok

            Az orvosi hálapénzről az a véleménye, hogy a hatalom mintegy cinkosként eltűrte, az orvosok viszont prostituálódtak tőle.  A  „gömbösödést”, vagyis a globalizációt a média  (főleg a televizió)  útján történő veszélyes és fertőző manipulációnak tartja, amely „azonos tudatú” embereket igyekszik előállítani világszerte, éspedig a profitszerzés céljából.  Múlt-időt használva jövendöli, hogy  „önmagától fulladt kudarcba”. (Ez egy utopikus szuggesztió, legalábbis annak tűnik, még ha kívánatos is.)

.   Sajnálatos viszont, hogy Botond a modern tudományt „kora leghatalmasabb vallásának” tartja, s nem becsüli túl sokra.  Szerinte ugyanis  hiányzik belőle az emberi tudat illetve lélek, mint az ember életének legfontosabb hatótényezője.  Mintha egyáltalán nem, vagy csak igen felületesen ismerné a modern pszichológiát, amelyet indokolatlanul  „kiszámolósdivá” és „számmisztikává”  vagy „lélek-statisztikává” degradál. De ide sorolja a pszichiátriát is mint „lélekgyógyászatot”  és „agyvegyészetet” is.  Igaz ugyan, hogy mindkét tudományban  vannak ilyen egyszerűsítő, kvantifikáló és biologizáló törekvések, de ezek a tudomány egészére egyáltalán nem jellemzőek és nem általánosíthatók.  Legkevésbé az a gúnyos megjegyzése fogadható el, miszerint a modern tudományos szemlélet legfőbb „mérőeszköze”  a pénz;  s ennek következtében az emberi világban  zűrzavar és félelem uralkodott el..  A tudomány ilyen denunciálása a „bugrista”  időkre emlékeztet.

            Ehhez kapcsolódva a szerző visszatér a filozofáláshoz, s a tudományt a politikával  egy kalap alá véve az objektivitásra törekvést, mint „lelketlenítést”  nevetségesnek és veszedelmesnek tartja, a könnyen befolyásolható, emberi tudatot pedig „természetellenesnek”.  A természet ugyanis sem szavakat, sem számokat nem használ, s ez korlátokat szab a megismerésnek és megértésnek.  A  világ tehát megismerhetetlen – vonhatjuk le a következtetést  e pszichiáter „pszicho-filozófiájából”.  Ami akkor is furcsa, ha éppen önmagán kezd gúnyolódni, mondván, hogy saját „világmegváltó”  művét az emberek túlnyomó többsége el sem olvassa  (mint ahogy mások hasonló írásait sem),  tehát inkább csak önmagát boldogítja vele. Csapongó gondolatmenete ebben a részben mégis azzal a reális (de kissé közhelyes) meglátással fejeződik be, hogy  „a pszichiátriai betegségek kimeríthetetlen forrása a szeretetlenség, mely legmaradandóbban gyermekkorban rágja be magát a lélekbe.” (161. old,)

            Kép a férfi – nő  viszonyról

            A  szerző gondolatmenetének második vonala a nemek viszonyának kérdése. A „Hölgyemények”  című  eszmefuttatás a női divatot  elemzi, s megállapítja, hogy a  „szexuális vágyakat gerjesztő küllem lett az illendő és kívánatos.” (122. old.)   A fiatalok átvették a  „gömbösödés diktálta formákat”  (testékszerek, mellnagyobbítás  stb.),  így az utca erotikus kiállítássá vált, amit nagyon zavarónak tart.  Itt következik a pszichiáter korábbi félrelépésének színes bemutatása, az első szerelmi légyott Alexandra nővérrel az orvosi szobában.  Érzésem szerint ez az egyik legszebb és legsikeresebb része a könyvnek.  Még akkor is, ha kezdettől erkölcsi skrupulusok kísérik a kapcsolatot, mert a feleség kezdi megsejteni a félrelépést, bár pszichiáterünk otthon is szorgalmasan „teljesít”  (csakhát az ondó mennyisége csökken). Amikor aztán dr. O.  észleli, hogy felesége hűvösebbé válik,  rögtön szakít barátnőjével, s bűntudatosan várja felesége bocsánatát.  Ehelyett viszont kiderül, hogy az asszony is mással kezdett vigasztalódni, ami teljesen kiborítja a pszichiátert, s egy utcai félreértés folytán kórházba kerül.  Ahol persze felesége és kislánya meglátogatják.

            A  történet itt megszakad, az olvasó fantáziájára bízva a folytatást.  A felrajzolt kép viszont egyértelműen konzervativ tanulságot rejt:  nem szabad félrelépni a házastársaknak, mert ez könnyen tragédiához vezethet.  Tehát le kell mondani egy esetleges újabb szerelemről,  függetlenül attól, hogy a házastársi szerelem már rég elmúlt, legfeljebb egy baráti és szülőtársi kapcsolat maradt.  (Föl sem merül, hogy az utóbbiak akkor is megmaradnának, ha kölcsönös egyetértéssel nem mondanának le az új szerelem élményeiről.)

            Nagyon érdekesek és olvasmányosak a  „Gyerekszáj”  című  részek, amelyekben vagy egy fiatal páciensét, vagy saját lányát szólaltatja meg.  Más szempontból kelt figyelmet a népességcsökkenéssel kapcsolatos fejtegetése  („Lélekszám”);  szerinte ennek és az elöregedésnek nem társadalmi, hanem  lelki okai vannak, ezek viszont kiszámíthatatlanok.  Illetve mégsem – teszi hozzá --, mert ha a lélek megkapja, amire szüksége van  (szeretet, nyugalom  stb.), akkor kiszámítható.  Csak persze nem kapja meg, s ezért növekszik a lelkileg zavaros emberek tömege.  Korunk rohanó, pénzt hajszoló és élvezeteket habzsoló életvitelét a szerző „ventillátor életmódnak”  nevezi és elítéli.  Ebben teljesen egyetértek vele, s abban is, hogy szerényebb, nyugodtabb életmódot kellene folytatni.  Azt azonban nem tudom, honnan veszi, hogy a mentálhigiénés mozgalom  „mészárlásokhoz vezetett”.

            Szellemes és találó viszont, hogy a felszínes, semmitmondó beszélgetést, pletykálást azon az alapon nevezi  „létbeszédnek”, hogy ezzel a résztvevők saját, aktuális létállapotukat erősítik meg a hang által.  Ez magyarázza, hogy az egyedüllétnél sokan rögtön bekapcsolják a rádiót vagy tévét, „hogy a hang a létet erősítő közeget teremtsen.” (206. old.)  Valószínűleg egy rejtett hiányérzet hatását lehet így csökkenteni.  Reális megállapítása az is – egy eset-ismertetéshez kapcsolódva --, hogy  „aki hajlamos misztikában gondolkodni,  annak ezt a képességét jóra is lehet fordítani.” (214. old.)  Az viszont vitatható, hogy a népbetegség titulusnak (amivel pl. a depressziót vagy az alkoholizmust jellemzik)  köze lenne a rasszizmushoz. Abban viszont igazat adok neki, hogy a mértéktelenül italozó embert elsősorban nem betegnek, hanem vétkesnek kell tartani.  A „betegségesdi”, mint a kor jellemző életformája, egyrészt a gyógyszergyárak piaci igényeire, másrészt  az élveteg emberek tunyaságára vezethető vissza.

            Sok mindenről lehetne még szót ejteni a könyv tengernyi gondolata kapcsán, amelyek közt a  reális megállapítások félreértésekkel keverednek. Ám a végén váratlanul bekövetkező „idegösszeomlástól”  eltekintve is  elég pesszimista kép tárul elénk. Amit jól kifejez például az a mondat, miszerint „fölösleges tehát kifelé igyekezni, nincs menekvés, nincs kifelé…” (259. old.)  De ha ez a vitára késztető könyv nem is mutat kiútat, sok új és átgondolásra érdemes szempontot ad, ezért mindenképpen hasznos olvasmány.

                                                                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.

           

Maskus,  Rudi

Es müssen Schutzengel gewesen sein

2006,  Senfkorn,  269 p.

Ez a könyv főleg azért keltette fel az érdeklődésemet, mert szerzője alapította meg  1978-ban a  Deutsche Gesellschaft für Geschlechtserziehung-ot, vagyis a  nemi nevelés német társaságát, amely éppen napjainkban (2008 február) ünnepelte fennállásának  30 éves jubileumát  Bonnban  (ahol a szerzővel személyesen is találkozhattam).

A könyv azonban nem erről szól, pontosabban ennek csak néhány oldalt szentel:  megállapítja, hogy a német tartományok kultuszminisztereinek konferenciája  már 1968-ban határozatot hozott a szexuális nevelés iskolai bevezetéséről,  a tanítókat és tanárokat azonban nem készítették fel erre a feladatra.  (Erről rögtön eszünkbe juthat a hazai, 1973-ban hozott „népesedéspolitikai kormányhatározat”, amely elrendelte a családi életre nevelés  iskolai bevezetését, de ugyanúgy nem gondoskodott a pedagógusok ilyen irányú képzéséről.)  A  könyv szerzője akkoriban éppen egy tanárképző főiskolán dolgozott;  előzőleg középiskolában is tanított, s látta, hogy egyrészt nagy igény van a szexuális nevelésre, másrészt viszont a nevelők teljesen felkészületlenek erre.  Ezért tartotta szükségesnek egy olyan  szakmai egyesület létrehozását, amely segítséget nyújthat a pedagógusoknak a szexuális nevelésben.  Abban az időben jelent meg a  „Sexualpädagogik” című folyóirat is, amelyet  Maskus  szerkesztett, s amely később a társulat információs kiadványaként  („DGG Informationen”)  ma is megjelenik.

A ma közel 90 éves szerző  életének ez az epizódja nagyon jellemző ugyan, mégis némileg háttérbe szorul egyéb művei és kalandos életútjának meglepő fordulatai mellett.  A könyv alcíme:  Egy  túlélő  sorsa  a sziléziai Breslau-ból.  A keletnémet tartomány a  2. világháború vége óta Lengyelország része; a németeket – így a szerző szüleit is - onnan kitelepítették. Maskus viszont, mint katonatiszt, szovjet fogságba esett, s évekig fogolytáborban  dolgozott és többször csak a véletlenen múlt, hogy életben maradt;  vagy ahogy a könyv címe mondja:  Védangyaloknak kellett lennie mellette,  hogy megmeneküljön.  Amikor aztán kiéhezve és elgyötörten hazakerült, először szüleit kellett megkeresnie, akik halottnak hitték őt, s egy parasztgazdaságban dolgoztak, istállóban laktak. Maskusnak tehát újra kellett kezdenie az életét, hogy kiemelkedjen a nincstelenségből és szüleit is segíteni tudja.

Életrevalóságát bizonyítja, hogy ez viszonylag gyorsan sikerült neki:  bejutott egy tanárképző  főiskolára, szellemileg kiéhezve szinte rávetette magát a tanulásra, s azóta is ezt teszi, miközben egyre feljebb jutott a tanári pálya karrier-fokain:  általános- és középiskolai tanár, majd főiskolai igazgató, végül egyetemi tanár lett, pedagógiai szakkönyveket  írt, például a  motiváció  szerepéről az oktató-nevelő munkában.

Talán érdemes idéznem ezzel kapcsolatos gondolatát:  „Számomra világos volt, hogy a pedagógia történetét nem a jelentől elszakítva, pusztán időrendben kellene tárgyalni, mert akkor kérdésessé válik, hogy mit ér az egész.  Inkább az időszerű problémák közé kell  a múltat integrálni.  A kiindulópont mindig egy aktuális pedagógiai probléma, s ennek tárgyalása során azt is megérdezhetjük, hogyan kezelték ezt a tmát régebben;  így megtudhatjuk, milyen hibákat követtek el, s ezáltal elkerülhessük azokat.  Ezt probléma-történetnek neveztem.  Problématörténeti előadásaim kiindulópontja pedig a tanulás motivációja volt. Teház hogyan érhető el, hogy a tanulók érdeklődjenek a tananyag iránt, s akarjanak tanulni.  Ez egyben a didaktika legfőbb kérdése, hiszen az iskola nemcsak tudást akar közvetíteni, hanem mindenekelőtt tanulásra motivál.” (179.old.)

Az  1968-as diákmozgalmakról, azok egyik szervezőjével folytatott beszélgetése alapján megállapítja:  a népi mozgalmak jellemzője, hogy legtöbben  érzelmi alapon csatlakoznak hozzá, anélkül, hogy komolyan átgondolnák.  Az érzelmek, indulatok döntenek, nem az értelem. „Ez pedig visszaesés a 18. század, a felvilágosodás kora elé, hiszen megint egy értelemtől független tekintélyt ismernek el, most az ideológiát… Korábban ez a tekintély a vallás és az egyház volt, ma pedig a politikai ideológia, ami egyben valláspótlék” (187.old.) 

Ezzel kapcsolatban persze felmerülhet az értelem, a tudás és tudomány  tekintély-szerepe is.  A tudományos megállapításokat illetően a szerző  Popperrel ért egyet:  Egy megállapítás akkor tudományos, ha tudományos módszerekkel érték el, s pillanatnyilag a legjobbnak bizonyul.  Ám minden ilyen igazság időleges. Épp ezért a tudósnak az a feladata, hogy módszereivel  megcáfolja az addig tudományosnak tartott megállapítást,  s azt egy jobb megállapítással pótolja;  ami ismét csak addig érvényes, amíg  meg nem cáfolják.  Vagyis a tudományos megállapítások nem dogmák és nem valláspótlékok, bár ilyesminek ma igen sokan szükségét érzik.

Bár 1985 óta a szerző  „professzor emeritus”, vagyis nyugdíjas,  aktivitása inkább növekedett, mint csökkent.  Vitatkozni kezdett például az evangélikus egyház vezetőivel, könyvet írt arról, hogy az egyház tévúton jár, amikor a hívek érdeklődését azzal igyekszik magára terelni, hogy egyre inkább politizál. Igy ugyanis valamilyen  (többnyire konzervativ) politikai irányzatot képvisel, ezzel pedig elidegeníti magától  a más politikai irányzatot kedvelőket.  Maskus kárhoztatja a vallási türelmetlenséget;  hivatkozik arra a „parancsolatra”, hogy  „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” -  ezt tartja a legfontosabb keresztény előírásnak.  Egyetért Heinevel, aki szerint  éppen a teológusok miatt veszett el az isteni jóságba vetett hit. Maga Luther is a túlvilági büntetéstől való félelmet hangsúlyozta.  

Maskus hiábavaló törekvésnek tartja a monoteista világvallások kibékülését, erkölcsi elveik összehangolását, mint a világbéke alapjainak megteremtését, mert alapelveiket („szeresd még az ellenfeledet is!”,  „Fogat  fogért!”, és „Győzd le a hitetleneket!”)  nem lehet összeegyeztetni.  A német eredetű, jelenlegi pápát, XVI:  Benedeket néhány korábbi könyve alapján nagyra becsülte, mégis vitába szállt vele. A pápa szerint ugyanis  mindenki  vele-született erkölcsi elvekkel, lelkiismerettel rendelkezik, bár vallásosság hiányában ezt egyesek (pl. Sztálin vagy Hitler)  el tudják fojtani. Maskus kételkedik a velünk született lelkiismeretben. Machiavellire hivatkozik, aki felismerte, hogy  „a cél szentesíti az eszközt”, vagyis a jónak vélt cél érdekében sok minden megengedhető.  Ennek alapján sokan igazolást találnak arra is, hogy mások kárára érjék el a céljukat.  Nincs tehát velünk született lelkiismeret vagy erkölcsi érzék, nincs „anima naturaliter christiana”, hanem az erkölcs (és a „felettes én”) tanulható és megváltoztatható.  Erről szóló tanulmányát Maskus elküldte a pápának.  Válaszként egy vatikáni bíboros közölte, hogy a pápa imádkozni fog érte;  azonkívül kapott egy dedikált fényképet is a pápától.

Ezt követően Maskus a lakóhelyükről a háború után elüldözött németekről kezdett adatokat gyüjteni, s ezeket több, nagy sikerű könyvben publikálta.  Bevételéből díjat alapított, amellyel évente megjutalmaz néhány túlélő üldözöttet.  Mindenesetre nagyobb sikere volt Maskusnak a vezető német politikusokkal, akiknek figyelmét gyakran hívta fel az egész országot nyomasztó problémák megoldásának általa javasolt módjaira.  Több ilyen javaslatát szívesen fogadták, s előbb-utóbb meg is valósították.  Ez alól eddig csak két, nagyszabású javaslata maradt kivétel:

Az EU  országaiban – így hazánkban is . óriási probléma a  tömeges munkanélküliség,  valamint a terrorizmus növekvő veszélye.  Maskus meglepő, de reálisnak tűnő megoldást javasol mindkettőre.   Az előbbiről ezt írja:  „Nem az a probléma, hogy túl kevés a munka, hanem az, hogy túl sok a munkavállaló.  Az automatizálás és racionalizálás fokozódásával az üzemekben egyre több munkahely szűnik meg.  Minthogy ezt a technikai fejlődést nem lehet feltartóztatni, inkább ki kellene használni a munkavállalók érdekében, éspedig úgy, hogy több szabadidejük és ezzel magasabb életminőségük legyen.  Ehhez a meglevő munkát másként kell elosztani;  mégpedig úgy, hogy abból lehetőleg mindkét nem minden munkavállalója megkapja a maga részét.  Ehhez a munkaidőt kellene jelentősen megrövidíteni, viszonylag csekély bércsökkentéssel.  Igy ugyanis a munkanélküli segélyek hatalmas összege feleslegessé válna, s azt a munkavállalók között lehetne szétosztani.” (253. old.)

Mint írja, ellenérvként azt a kifogást szokták hangsúlyozni, hogy akkor nem  lenne elegendő, képzett munkaerő. Maskus szerint viszont a gazdaság igen gyorsan gondoskodna elegendő, szakképzett munkaerőről.  A képzett munkaerők iránti kereslet nyilván sürgősen továbbképzésre motiválná a munkanélkülieket.

A  terrorizmussal kapcsolatban  Maskus vázolja Osama bin Laden és az  al-Kaida terrorcsoport hatalmi törekvéseit, amelyek többek közt a World Trade Center felhőkarcolói elleni, több ezer áldozatot követelő repülő-támadásokhoz vezettek, s amelyek háborús cselekményt jelentettek a nyugati világ ellen.  A vezető politikusok véleménye, hogy terroristákkal nem  szabad tárgyalni, mert bűnözők. Ha viszont – ahogyan Bush elnök is mondta – a terroristák háborút viselnek ellenünk, akkor nem bűnözőkként, hanem egy ellenséges hatalom katonáiként kellene öket kezelnünk. Nem hagyományos hadviselés folyik ugyan  (tüzérséggel, páncélosokkal stb.),  de mégis csak hadviselés, amelyben azonban fegyverekkel aligha lehet győzni;  tehát előbb-utóbb békét kell kötni.  Vagyis tárgyalásokat kell kezdeni az iszlám terroristák vezetőivel.  Ehhez közvetítőkként  bizonyára lehetne tekintélyes iszlám vezetőket találni.

A  világpolitika vezető személyiségei  egyelőre se pro, se kontra nem nyilatkoztak erről az ésszerű javaslatról, bár azóta is több ezer ember esett áldozatul a terrorizmusnak.  Csak remélhetjük, hogy nem kell túl sok „tanulópénzt” fizetnünk, amíg a nagypolitika illetékesei belátják, hogy így lehetséges a terrorizmus veszélyének elhárítása.

A könyv számomra nagy élmény volt, s azt hiszem, magyar kiadásban is sokan szívesen olvasnák.

                                                                                                                                                        Szilágyi  Vilmos  dr.

 

Zbigniew  Izdebski

Ryzykowna  Dekada

2006,  Uniw. Zielonogorski,  138 p.

A  „Veszélyes  évtized”  című könyv alcíme szerint a lengyelek szexualitásáról szól a  HIV és  AIDS  korában.  Szerzője  egy lengyel egyetem professzora, aki  1997 óta  három alkalommal folytatott adatgyűjtést a szexuális viselkedésről, különös tekintettel a  HIV fertőzés  terjedésére..  A könyv végén  12 oldalnyi  angol nyelvű „Summary” tette érthetővé számomra a vizsgálatok legfontosabb megállapításait.  (A  szerzővel a német szexuálpedagógiai társaság 2008. évi  jubileumi ülésén, Bonnban találkoztam.)

A négyévenként végzett, reprezentativ felmérés  minden alkalommal kb. 3000 lengyel férfire és nőre terjedt ki, akiknek életkora 15-től 59 (illetve a két utóbbinál már csak 49)  éves korig terjedhetett.  A férfiak és nők részvételi arányáról nincs pontos adat, de valószínű, hogy nagyjából hasonló.  A felmérések a WHO / UNAIDS  vizsgálatait vették alapul, vagyis egyik céljuk az AIDS-szel kapcsolatos ismeretek és attitűdök tisztázása volt.  Módszertanilag kérdőíveket használtak, amelyeket vagy a kérdezettek töltöttek ki, vagy szóban adtak választ a kérdezőbiztosnak. A WHO  UNAIDS programjának kérdéseit olyan új elemekkel egészítették ki, amelyek  lengyel vonatkozásban fontosnak és jellemzőnek tűntek, s lehetővé tették az összehasonlító analízist.  A vizsgálat további céljai:

1.  A  veszélyes szexuális viselkedés előfordulási arányának meghatározása;  ide értve pl. a futó kalandok gyakoriságát, az alkalmi partnerek számát  és a kondomhasználatot.

2.  Tisztázni, hányan végeztettek  HIV-tesztet  és miért.

3.   Az egészségvédő attitűdök  hatékonyságának vizsgálata.

Az  AIDS-szel kapcsolatos ismereteket és véleményeket a szerző nyolc pontban  foglalta össze.  Eszerint csaknem minden megkérdezett hallott már a HIV-ről és AIDS-ről,  s ismereteit szinvonala az utóbbi években növekedett is: a prevenció 3 fő módjából  (kondomhasználat, lojális partnerkapcsolat és sterilizált tűhasználat)  legalább kettőt ismernek.  Kb. 85%-uk tudja azt is, hogy egy HIV-fertőzött érintésével, vagy nyilvános illemhelyek használatával nem lehet fertőzést kapni;  viszont csak 44%-uk tudja, hogy a fertőzés szoptatás útján is terjedhet.

HIV-tesztet a válaszadók mindössze 7%-a végeztetett, de ők sem saját kezdeményezésük alapján, hanem pl. véradás, biztosítás, vagy különböző betegségek miatt. Részben ez magyarázza, hogy az esetek többségében elmaradt a fertőzéssel kapcsolatos tudnivalók előzetes és utólagos megbeszélése.

A  HIV-fertőzöttek jogainak tiszteletben tartása sokat változott az utóbbi években:  8 év alatt  34%-ról 80%-ra nőtt az őket elfogadók aránya, s 53%-uk szerint joguk van fertőzésük titokban tartásához is (a nyilvánosság előtt).  A toleranciát jelzi, hogy már 84%  megengedné, hogy a HIV-fertőzöttek folytassák az eddig végzett munkájukat.

Érdekesek a szexuális  viselkedéssel  kapcsolatos adatok.  A megkérdezettek kb. háromnegyed része nagyjából elégedett a saját nemi életével.  A férfiak 21%-a és a nők 11%-a vallotta be, hogy  maszturbált  az elmúlt évben. Ami véleményem szerint gyanúsan alacsony arány;  különösen azzal együtt, hogy az összes válaszolók 43%-a állította: „sohasem maszturbált”, 31%-uk pedig ugyan egyszer-kétszer kipróbálta, de aztán abbahagyta  (a könyv szerint ez különösen a nőkre vonatkozik). Ráadásul a válaszolók  24%-a szerint  a maszturbáció egészségi és mentális zavarokat okozhat!   Ezt aligha ellensúlyozza, hogy főleg a férfiak közel 50%-a szerint  partnerhiány esetén  a maszturbáció csillapíthatja a szexuális éhséget, Jellemző az is, hogy a kérdezettek 40%-a szerint  állandó szexuális partner (házastárs) mellett semmi szükség maszturbációra.  Ugyanakkor a kérdezettek közel fele úgy vélte: még egy futó kaland is jobb a maszturbációnál.  (Talán a fizetett szexuális  szolgáltatás is?)

Ugyancsak nehezen hihető, hogy a válaszolók 19%ának még semmilyen szexuális és partnerkapcsolati élménye nem volt.  A fennmaradó 81%  túlnyomó többsége viszont már közösült is. (Ami felkelti azt a gyanút, hogy a válaszolók többsége csak a közösülést tekintei „szexuális élménynek”.)  A közölt adatok szerint a „nemi élet megkezdésének” (sexual initiation)  átlagos életkora mindkét nemnél a 18. és 19. életév közé esik.  (Ez megint arra utal, hogy a „nemi életet”  a közösüléssel azonosítják.)

Szexuális együttlétekre  a többség szerint akkor kerül soe, ha ezt mindkét partner kívánja. Nem derül ki azonban, hogy mekkora az a kisebbség, amely szerint nem így történik.   Ugyan csak a többség szerint nincs olyan évszak, amelyben gyakrabban kívánnák a szexet.  A közösülések átlagos időtartama pedig  14-15 perc  (amibe valószínűleg az előjátékot is beleértik).  Arról azonban nincs adat, hogy milyen gyakoriak a szexuális együttlétek.

Viszont megtudhatjuk, hogy a válaszolók 51%-a házas, 11%-uk „informálisan”  él együtt partnerével, sokan pedig csak „randevúznak”.  A felmérést megelőző évben a férfiaknak átlag 1,5, a nőknek 1.18  szexuális partnerük volt. A félrelépés vagy a több-partneres életforma tehát nem jellemző a lengyelekre.  Legkevesebb partnerük érthetően a mélyen vallásosaknak, viszonylag legtöbb pedig a vallástalanoknak volt (bár ez sem érte el az átlag kettőt). Az utóbbiak többsége nem élt állandó kapcsolatban.  A házasok között csak 2%-nak volt még egy partnere.  „Külső partner”  inkább csak a 30-50 éveseknél fordult elő.

Valamilyen fogamzásgátló módszert  a nemi életet élők 52%.a használt a felmérést megelőző évben. A  15-17 évesek közel fele nem válaszolt erre a kérdésre  (ami érthető lenne, hiszen csak átlag 18 évesen kezdenek közösülni; ám ennek ellentmond, hogy az ilyen korú válaszolók másik fele válaszolt – ők mire használták?).  Az a tény, hogy a 40-50 éves kérdezettek kevesen válaszoltak erre, Izdebski  szerint a klimaktérium megkezdődésével függhet össze.  A fiatal felnőttek többsége (60%) a kondomot,  30%-uk a tablettát,  20%-uk pedig a  coitus interruptust  alkalmazta.  Kondomot legnagyobb arányban  (54%)  a házasságban élők használtak.

Az adatok szerint  orális közösülésről  a válaszolók  49%-a,  anális közösülésről  pedig  18,5%-uk számolt be.  Az érintett férfiak  29%-a szokott a partner szájába ejakulálni . Anális közösülés  inkább csak a  30-40 éves, városi  (többnyire jó módú és vallástalan)  férfiak kb. 25%-ánál szokott előfordulni.  Ezekre a kérdésekre azonban sokan egyszerűen nem válaszoltak.

A  homoszexuális  kapcsolatokat  illetően a férfiak 2%-a és a nők 3%-a bevallotta, hogy már érzett szexuális vonzalmat azonos nemű partner iránt, de ez elmúlt és többé nem fordult elő.  A vizsgálatból nem derült ki, hogy milyen arányban fordultak elő tényleges, homoszexuális kapcsolatok – ezt a jelek szerint névtelenül sem merték bevallani --, csupán az, hogy az ilyen vonzódások szorongást, bűntudatot és egyéb, negativ érzelmeket keltettek. Az összes kérdezettek 65%-a szerint a homoszexuális kapcsolatok „nem normálisak”; sőt, 30-40%-uk szerint  orvosi kezelésre van szükségük!  A kérdezettek 43%-a szerint  ugyan a média kedvezőtlen képet fest a homoszexuálisokról, ám az nem  derül ki, hogy mit értenek ezen.

A  fizetett szexuális szolgáltatásokról   kiderült, hogy ezeket a kérdezett férfiak 12%-a  és a nők 1%-a vette igénybe.  Köztük legnagyobb arányt a 25-29 éves férfiak képviselték.

A szexuális kapcsolatokhoz fűződő félelmek  között első helyen a nem kívánt terhesség (a férfiaknál 58, a nőknél 67%-ban) és a HIV fertőzés (40-42%-ban) szerepel.  De elég sokan – mindkét nem kb. egyharmada – félnek a szexuális kudarcoktól is.  Ezek a félelmek kb. 10%uknál járnak együtt bűntudattal.  A kudarcok okát kimerültségre, betegségre, vagy az említett félelmekre vezetik vissza. A férfiak leggyakoribb problémája, hogy  a partnerükkel ellentétben túl gyakran és erősebben igénylik a szexet  (16%)  és túl korán jutnak orgazmushoz.  A nőknek viszont az okoz gondot, hogy nem nagyon kívánják a szexet, s a száraz hüvely miatt fáj a közösülés.

A  férfiaknak mindenesetre jóval több szexuális problémájuk van.  A korai orgazmuson kívül a gyenge erekció, amelyhez a 20-40 éveseknél erős nemi vágy is társul.  A kérdezettek 59%-a elismerte, hogy  szexuális potenciájuk gyengesége negativan befolyásolhatja partnerkapcsolatukat;  majdnem ugyanennyien bevallották, hogy ez károsan hat az önbizalmukra is. Ugyanakkor remélik, hogy munkahelyi teljesítményüket nem befolyásolja.

A legutóbbi felmérés adatai szerint  a kérdezettek 31%-a rendszeresen  nézi az  internet  szex-oldalait,  különösen a fiatal és képzett férfiak. Ugyancsak ők szoktak ismerkedni az internet segítségével.  A kérdezettek 16%-a azt is elismerte, hogy már kipróbált legalább egy drogot;  többnyire a marihuanat és a hasist, vagy az amfetamint és az extazit.

Rendszeres kondom-használatról  a kérdezettek  38%-a számolt be. Köztük különösen a  18-24 évesek, a városiak és nem házasok alkalmazzák ezt a fogamzásgátló módszert. Az orális közösüléseknél viszont az érintettek jóval ritkábban alkalmazzák ugyanezt. 

Szexuális felvilágosítást  a kérdezetteknek mindössze 48%-a kapott ugyan az iskolában, de többnyire csak azt ismertették, hogyan kerülhetők el a nemi úton terjedő betegségek.  Ugyanakkor kb. 90%-uk szükségesnek tartaná az alaposabb és átfogóbb, iskolai szexuális nevelést.

Mindebből számomra egyrészt elég nyilvánvaló, hogy a szexuális kultúra helyzete Lengyelországban nemcsak, hogy nem mondható kielégítőnek, hanem még rosszabb, mint hazánkban.  Másrészt  az ismertetett felmérések aligha adnak hű képet a tényleges helyzetről.  Érdemes lenne elemezni ennek tanulságait.

 

                                                                                                                                               Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

 

Sándor Bea (szerk.):

Már nem tabu. Kézikönyv tanároknak…

2002., Bp.  Labrisz Leszbikus Egyesület, 139 old.

 

1. vélemény:

 

A nyolc  szerkesztőnő által összeállított könyv optimista címe arról tanúskodik, hogy a 21. század elején  már a homoszexuális mozgalom leszbikus vonala is elég erősnek érezte magát a „kibújásra”, sőt, a büszke és széleskörű önbemutatásra.  A kiadvány megjelenését  ugyan csak a Soros Alapítvány támogatása tette lehetővé, de a cél valóban nagyra-törő:  segíteni a pedagógusokat a szexuális kisebbségek megértésében és elfogadtatásában. Ez mindenképpen indokolt. Igaz, hogy az említett kisebbségek közül inkább csak a homoszexuálisokról  (a melegekről és a leszbikusokról)  olvashatunk a könyvben, de róluk igyekeznek a szerkesztők minden elérhető pozitivumot felmutatni.  Érthető, hogy nem mentesek bizonyos fokú pozitiv elfogultságtól, ami persze ismereteik korlátozottságával is összefügg,

A szexuális kisebbségek teljes megértése és elfogadtatása nyilvánvalóan csak a tudományosan megalapozott, korszerű ismeretek alapján lehetséges.  Az egész problematika központi kérdése a  szexuális  identitás és orientáció  eredete és alakulása.  Konkrétabban:  ezek  örökletes vagy szerzett jellege.  Közismert, hogy a legutóbbi évtizedekig éppen a homoszexuális mozgalom szószólói legtöbbször vele-születettnek, genetikailag meghatározottnak tartották a szexuális viselkedés említett, fő tényezőit.  Eddigi bizonyítási próbálkozásaik azonban nem bizonyultak meggyőzőnek, ezért közülük is egyre többen elfogadják a szexológiai kutatások eredményeit a szexuális viselkedés tanult jellegéről.  (Ezt félig-meddig már  Sigmund  Freud  is felismerte a 21. század elején, amikor a csecsemőket potenciálisan  „polimorf, perverz lényeknek” tartotta, akik sokféle irányban fejlődhetnek.  A század közepén pedig Alfred C, Kinsey  mutatta ki, hogy a szexuális identitás és orientáció nem biológiailag meghatározott.)

A tárgyalt, leszbikus kézikönyv azonban csaknem teljesen figyelmen kívül hagyja az újabb, tudományos megállapításokat.  Első olvasmányként ugyan egy olyan, 12. pontos kérdőívet közöl, amely arra próbál rádöbbenteni, hogy a heteroszexuális orientáció értéke is relativ és a társadalmi feltételektől függ (bár ezt így nem kommentálja).  Második olvasmányként viszont a balkezességet állítják párhuzamba a homoszexualitással, s minthogy az előbbi vele-született hajlam, ugyanígy a homoszexualitást is annak tekintik. Bár hangsúlyozzák, hogy többféle, ellentmondó magyarázat van,, ezért  „senki sem tudja biztosan, mi okozza, hogy valaki melyik kezét használja, vagy milyen a szexuális orientációja.” (16. old,)  Tévesnek tartják, hogy a homoszexuális viselkedés okai feltárhatók és maga a viselkedés változtatható.  Ezzel szerintük nem is érdemes foglalkozni;  „érdekesebb annak okait kutatni, hogy mitől és hogyan lesz valaki heteroszexuális” (26. old.).  Utalnak ugyan arra, hogy a társadalom nevel a heteroszexualitásra, de nem vonják le a logikus következtetést, hogy  a homoszexuális viselkedésre is a társadalmi környezet bizonyos tényezői  nevelhetik az egyént.

Futólag megemlítik az  esszencializmus  és a  „társadalmi konstrukció”  elméleteit, de félreértik és jelentéktelennek tartják magyarázataik különbségeit.  Nem derül ki, hogy az esszencialisták szerint a szexuális orientáció  „esszenciális tartozéka”, vele-született lényege az embernek, vagyis változhatatlan;  ezzel szemben a konstrukcionisták a körülmények folytán kialakuló társadalmi szerepnek tekintik azt.  Az a tény, hogy a szerkesztők nem ismerték fel ezt a lényeges különbséget  és nem foglaltak állást ebben a kérdésben, az egész könyvnek talán legfőbb hiányossága.  Az általuk is feltett kérdés, hogy  „mi okozza:  biológia?  környezet?”  így megválaszolatlan marad, s ezzel továbbra is homályban tartja az olvasót.  Ugyanakkor viszont a felmerülő  homoszexuális vágyak elutasítását, megtagadását  „természetellenes állapotnak”  tartják, mert  „a szexuális beállítottságot nem választja az ember, hanem ez szexualitásának szerves része” (27. old.) – ami egyértelműen arra utal, hogy a velünk született.

Más lenne a helyzet, ha azt írnák, hogy szexuális beállítottságát  általában nem tudatosan választja  az ember, legfeljebb  tudatosan jóváhagyja, vagy elutasítja, miután észrevette.  S azt sem kellene elhallgatni, hogy nemcsak az elutasítás okozhat komoly problémákat, hanem a jóváhagyás sem teszi elkerülhetővé, legfeljebb más jellegűvé azokat.  Egy tanári kézikönyvnek nem a kialakuló szexuális orientáció elkerülhetetlenségét kellene sugallnia, hanem inkább annak relativitását  és elfogadhatóságát, ugyanakkor bizonyos feltételek esetén módosulhatóságát is.  S azt, hogy egyik orientáció sem abnormális vagy éppen beteges, ha a szexuális viselkedés kulturált, s így sem önmagának, sem másnak nem okoz kárt.

Viszonylag szerencsésen magyarázza a könyv, hogy miért indokolt foglalkozni az iskolában  a szexuális identitás és orientáció kérdéseivel  (bár itt is csak a homoszexuális orientációról esik szó, holott a témát szélesebb körűen kellene megalapozni).  A vallásos családok gyermekeivel kapcsolatos  kérdésre azonban kerülő választ ad, mondván, hogy mindenkinek jogában áll bármely vallást követni, s az eltérő normájúak jogainak elfogadása  „egyetlen vallási doktrinával sem ütközik” (23.old.).  Ám ez az állítás, sajnos, nem mindig felel meg a valóságnak  egyes nagy világvallások esetében sem.   Hasonlóan kitérő választ ad a következő fejezetben arra a kifogásra is, amely szerint  „de a vallásom azt mondja, hogy a homoszexualitás bűn, tehát rossz!”  A válasz nem mer vitába szállni ezzel a vallásos előítélettel.   (Tény viszont, hogy a fejezet legtöbb kérdésére elég meggyőző – bár leegyszerűsített -- válaszokat ad, s ugyanígy a következő részben felsorolt, 31  „tévhitre” is.)

A könyv további részei már túlnyomórészt  „képzésre alkalmas feladatokat”  próbálnak nyújtani a tanárok és a diákok részére.  Ez azon az optimista feltételezésen  alapul, hogy a pedagógusok többsége belátja:  sürgős nevelési feladata  a tanulók felvilágosítása és meggyőzése a szexuális kisebbségek emberi jogairól, egészséges és tiszteletre méltó voltáról stb.  A Leszbikus Egyesület ennek érdekében tíz tagjának képzést szervezett, hogy aztán középiskolákban órákat tarthassanak.  Az értesített, 1300 középiskola közül azonban csak hét olyan akadt,  ahol lehetővé tették egy-egy speciális témájú óra levezetését.  Vagyis a középiskolák túlnyomó többsége eleve elzárkózott az ajánlat elől, bár a diákokat nyilván érdekelte volna a téma.  A hamarjában „kiképzett”, de alapjában laikus oktatók persze egy-egy osztályban csak egyetlen tanórát kaptak, ami aligha elegendő a homofób szemlélet megváltoztatására.  A rövid lejáratú  akciót ezért erős túlzás „forradalmi lépések”-ként aposztrofálni, bár az egyik kiképző, Solymár Ildikó ezt a címet adta a melegség és megismerés” programjáról  a  FUNDAMENTUM  2002/3-4. számában megjelent cikkének.

A  cikkből kiderül, hogy  a „képzők képzése”  egy amerikai képzési anyag alapján történt, amit igyekeztek magyar viszonyokra adaptálni.  Az iskolai beszélgetéseket négy téma köré csoportosították:  1.  Szexuális kisebbségek mindenütt vannak,  2.  de miért nem láthatók?  3. Milyen előítéletekkel kell megküzdeniük?  4.  Hogyan kerülhető el a melegek bántalmazása?  A projektet anyagilag a PHARE Demokrácia  mikroptojektje támogatta;  az eredmény mégis elenyészőnek mondható.   

A közoktatás központi, hivatali szerveinek támogató jóváhagyása nélkül ugyanis naív optimizmusnak tűnik olyasmit ajánlani, hogy pl.  „szervezzünk tréninget tanár kollégáinknak és a diákoknak!”  A könyvből nem derül ki, próbált-e a Leszbikus Egyesület  minisztériumi jóváhagyást szerezni akciójához, de valószínű, hogy nem is próbált.  Inkább arra számított, hogy a néhol megtartott  „tolerancia-hetek”  programjához a szexuális kisebbségek kérdése is hozzá kapcsolható.  Tény, hogy néhány helyen sikerült egy-két felvilágosító órát „becsempészni”;  ezzel azonban érdemleges eredményt nem lehet elérni.  Inkább csak arra adott alkalmat, hogy ellentámadásokat,  politikai reakciókat váltson ki.  Erről szintén Solymár Ildikó említett cikkében olvashatunk: nemcsak a MIÉP és az MDF képviselői, hanem az oktatási államtitkár is elítélte a programot;  a minisztérium mentélhigiénés szakértő bizottsága szerint pedig a középiskolás korosztályra „káros hatással van egy homoszexualitással kapcsolatos, felvilágosító program”. A szexuális kisebbségek képviselői így védekezésre szorultak, ám érdemleges vitára nem került sor a két „ellentábor” között. 

Ebből levonhatók bizonyos tanulságok. Például az, hogy  ésszerű ugyan tanácsolat adni a diákokkal folytatott beszélgetésekhez,  „helyzetgyakorlatokat”  és „házi feladatokat”, vagy éppen különböző szerepjátékokat ajánlani nekik – ahogyan ezt a könyv teszi -, ám ezek csak egy átfogó és korszerű, iskolai szexuális nevelés keretében lennének megvalósíthatók.  Ilyenre viszont a dolgok jelenlegi állása szerint egyelőre, bizonytalan ideig aligha kerülhet sor.

Ettől függetlenül  persze hasznos lenne, ha minél több tanár és középiskolás diák elolvasná ezt a könyvet ls eltűnődne a benne felvetett kérdéseken.  A könyv külön fejezetekben foglalkozik az önelfogadással és a más beállítottságúak elfogadásával;  támpontokat ad a tizenéves melegeknek a szülők előtti  „előbújásra”.  (Ez a szó az angol  coming out  nálunk szokásos fordítása; bár  szerencsésebbnek tartanám a  „színvallás”  vagy a „kiállás”  kifejezést.)  Bőséges fejezet szól a szexuális kisebbségek helyzetének történelmi alakulásáról.  Ezt követően pedig számos szépirodalmi részletet olvashatunk, itt-ott hozzájuk fűzött, feldolgozási szempontokkal;  ezeket elvileg az irodalom-tanárok használhatnák fel.  A szerkesztők fontosnak érezhették az  irodalmat és művészetet,  mert tíz könyvről és 11 filmről adnak néhány soros ismertetést.  Befejezésül pedig nemcsak a szexuális kisebbségeknek a könyv megjelenésekor aktuális (azóta több szempontból megváltozott) jogi helyzetét vázolják, hanem rövid – és kissé leegyszerűsített -- szómagyarázatokat is adnak és közlik néhány meleg és leszbikus, vagy a melegek jogaival kapcsolatos munkát végző egyesület és fórum hozzáférhetőségét.

Kiegészítésül néhány fontos dolgot tudhatunk meg Solymár Ildikó említett cikkéből.  Nemcsak azt, hogy a könyvet már 70  (s azóta nyilván jóval több) intézmény rendelte meg, hanem főleg a programnak az Európai Unió általi elismerését és támogatását, a nemzetközi iskolafejlesztési programba kapcsolódás lehetőségét.  A tervek szerint a program kiterjedne – akkreditált formában – a pedagógusképzésre és  -továbbképzésre is.

 

                                                                                                                                                            Szilágyi Vilmos  dr.

2. vélemény

 

A kézikönyv tartalmazza a valóban szükséges elemeket egy, az iskolai környezetben a szexuális kisebbségek megismerésének és elfogadásának alapjait képező, hosszú távú programhoz; a társadalmi berendezkedésből fakadóan impliciten és/vagy akár expliciten többé-kevésbé mindenhol jelenlévő heteroszexizmus, homo- és transzfóbia csökkentésének és átalakításának összefogott és átgondolt, az adott közeghez szervesen kapcsolódó programjához. Módszertani értelemben a könyv az alábbi típusú szövegekkel dolgozik :

1.    Ismeretterjesztő jellegű rövid esszé. A „Melegség és Megismerés” program legitimizáló érvei, az elvárt kérdések illetve tipikus, sztereotípiákat sűrítő kijelentések  és az azokra adott válasz formájában

 2.  Ismeretterjesztő jellegű Gy.I.K. és retorikailag hasonló felépítésű, sztereotípiákat sűrítő tévhit--válasz gyűjtemények. Gyakorlati tapasztalatokon alapuló tanácsok homoszexuális fiatalok számára

3.           Ismeretterjesztő jogi összefoglaló.  Gyakorlati foglalkozások tervei tanárok ill. diákok számára. Szakos órákra vonatkozó óraterv-ajánlások

4.           Ismeretterjesztő LMBT kisszótár. LMBT vonatkozású szépirodalom. Információk: Olvasmány- és filmajánló, egyesületek, munkacsoportok rövid leírása és elérhetőségeik, . rekreációs ajánlások

A tagolásról: Az előbbi felosztás tőlem származik, szükségesnek láttam ugyanis, hogy valamiképpen rendszerezzem a könyv felépítését, tartalmát, mivel személy szerint hiányolom az egyébként összességében nagyon megnyerő kiskönyv átlátható és logikus tagolását, szerkesztését (igazság szerint a legalább kétszintű hierarchikus tartalomjegyzéket) – jelen formája véletlenszerűnek, ömlesztettnek tűnik).

Az ismeretterjesztő szövegek közérthetőek és informatívak; egyértelmű az elvi elkötelezettség, de mégsem hatnak taszítóan torzítónak, propagandisztikusnak (igaz, ezt egy szintén elfogult szeme olvassa így). Mindamellett egy  tájékozott, a témában művelt (vagy valamilyen oldalról elfogult) számára azért egyes szövegrészek könnyű prédák. A közérthetőség és ideológia néha valóban a leegyszerűsítést, s ezért a könnyű támadhatóságot eredményezi. A tárgyalt témák változatosak és gazdagok, első ránézésre máris kerek egészet alkotnak, és nyilván ez esetben fontos, hogy ne lőjünk túl a célon, sem időben, sem témák részletezése esetében ne rugaszkodjunk el nagyon a valóságtól, s megmaradjunk egyfajta minimalista idealizmusnál. Ha legalább ezeket, a könyvben tárgyalt témákat nagyjából (alapozó ill. vitateremtő jelleggel) valóban feldolgoznák az iskolákban, az nagy előrehaladás volna. Aki a kicsit nem becsüli – az jelen esetben valószínűleg még azt a keveset sem érné el, amit el lehetne.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni (nem csupán az ismeretterjesztő szövegtípusokra vonatkozóan) a transzneműség kiugró alulreprezentáltságát, sőt, jellemző és ironikus módon a biszexualitás elhanyagolását is. Vagyis most is igaz, hogy hiába az LMBT umbrella fogalom és mozgalmi összekapcsolásra való törekvés, e kézikönyv is példa rá: azon túlmenően, hogy ezek a kisebbségek a valóságban bizony a legkevésbé sem alkotnak egységet, még az elkötelezett mozgalmároknak is  maguk felé hajlik a keze. A szexuális orientáció alapú kisebbségektől ’nagyon távol áll’ a transgender problematika, ugyanakkor, mint tudjuk, a biszexuálisok lényegében maguk is újabb, nem legitim kisebbség mind a kisebbségi homoszexuális, mind a többségi heteroszexuális közegben. Továbbá a melegek és a leszbikusok sem alkotnak hagyományosan szorosan kapcsolódó szubkultúrát, és politikai-aktivista közösséget sem. A könyvben is hiába az automatikus LMBT-kifejezés, a címsor alatti tartalmak egyértelműen tükrözik a valószínűleg nagyrészt nem is tudatosult elfogultságot a melegség és leszbikusság felé a biszexualitás és a transzgender ellenében. Utóbbiak tekintetében kijelenthetjük, hogy a kézikönyv a maga által, adekvátan megállapított igényszinthez képest bizony elégtelent érdemel.

A jelen törekvések megindokolása, egyáltalán a létezésének igazolására való törekvés a társadalmi-politikai elutasítottság és szűklátókörűség miatt (sajnos) elkerülhetetlen, éppen ezért kulcsfontosságú. Vékony jégről van szó, mindemellett a saját indoklásaik, legitimáló érveik véleményem szerint néha túl óvatosak, túl diplomatikusak. De összességében a nagyon tipikus és lényeges ellenérvek előkerülnek és legtöbbször korrekt és meggyőző módon megválaszolódnak, a szerzők felkészültsége ebből a szempontból nem vitás.

 A gyakorlati tanácsok rész egy külföldi LMBT jellegű honlap magyar összefoglalója, de csak a melegekre és leszbikusokra szorítkozik. A gyakorlati foglalkozások sokrétűek, ötletesek, abszolút célravezetőnek tűnnek a megfelelő megvalósítás esetén. A szakos órákra vonatkozó gyakorlati foglalkozásoknak kétségkívül leteszik az alapjait, mégpedig hiánypótló módon. A tananyagban az LMBT láthatatlansága ellen veszik fel a kesztyűt, vagyis a heteroszexizmusnak az egyik, a társadalmi intézményrendszert teljesen átható, mondhatni ’alattomosan’ káros formájával szállnak szembe.

Az LMBT (azaz itt is érvényes, hogy valójában csak LM) vonatkozású szépirodalom reprezentáltsága indokolt e kötetben, személyes ill. irodalmilag igényes megközelítését is nyújtja ezzel az LM-problematikának a könyv.

Az információajánló rész, kiváltképp a rekreációs ajánlások különösen szerények, hiányosak.

A kézikönyv összességében egyrészről önmagában is hiánypótló, másrészről egy valóban átfogó, gazdag és gyakorlatias kötet, aminek alkalmazását és megbecsülését csak ajánlani lehet. Tudomásom szerint sajnos nem készültek (egyelőre) újabb, javított kiadások (pl. legalábbis a jogi vonatkozások frissítésével). Az egyetlen nagy hiányosságnak a biszexualitás, de még inkább a transzneműség témájának elsikkadását, szinte láthatatlanságát tartom. A könyvet reálisan ’Már nem tabu – kézikönyv tanároknak a leszbikusokról és melegekről’ címmel kéne illetni a mostani helyett – vagy az egyébként nagyon kívánatos eszmei, mozgalmi összefogásnak megfelelően, valós súlyt adni az LMBT témáknak.

                                                                                                                                                      Kis Katalin

 

 

Bolgár György

Vágy

2003, Ulpius-ház  K., 395 p.

 

A  szerzőt eddig csak rádiós és tévés publicistaként ismertem, realista politikai kommentátorként, akinek megállapításaival általában egyetértettem.  Csak a könyv fülszövegéből tudom, hogy  1946-ban született  (tehát 62 éves), s hogy először versei és novellái jelentek meg, majd egy regénye is: „A tett halála” (1987).  A mostani, „kész regény”-nek titulált könyv előzménye lehet a  „Férfi és női dolgok könyve”  (1987)  c. elbeszélés-kötet, annál is inkább, mert a jelen könyv szintén elbeszélés-gyüjtemény-féle, bár itt több elbeszélés széttöredezett folytatásokban jelenik meg, s hosszabb-rövidebb esszékkel is keveredik.  Mindezekben érezhetően sok az önéletrajzi elem;  ennél fogva némileg hasonlít  a  saját  „Párválasztásaim”  című könyvemre.

A fülszövegnek a szerzőre jellemző „kitétele”:  18 éven aluliaknak és 49 éven felülieknek, szenteknek és álszenteknek nem ajánlott. 

Ezt a megmosolyogtató felszólítást nem kell ugyan komolyan venni, bár tény, hogy a könyv erősen pornográf jellegű.  Egyáltalán nem tartózkodik a vulgáris, sőt, obszcén szavaktól, s a szeretkezéseket úgy írja le, hogy a „normális”  olvasóban  szexuális ingereket kelt, így eleget tesz a pornógráfia  fő kritériumának.  Ugyanakkor viszont az 1980-as és 90-es évek hazai morális és politikai légköréről is sok, lényegbe vágó felismerést közöl.  Legtöbb, és igen találó megállapítása azonban a nemek viszonyával és erotikus viselkedésével kapcsolatos.  Bőséges adalékot nyújt pl. a szexuálpszichológiához.  A fülszöveg első része is épp egy ilyen részletet idéz a könyvből:

„… a szeretkezésnek, az egymással betelni való teljes képtelenségnek, a kétségbeesett egymásba kapaszkodásnak illetve megállíthatatlan zuhanásnak a kellős közepén, változatlanul álló farokkal a kanapén ültem és lihegve kívántam, ugyanúgy, mintha még el sem kezdtem volna.  Amit nem egészen értettem, hiszen ilyenkorra a vágy már alábbhagy,  az első, zabolátlan ölelkezések utáni robbanás észhez szokta téríteni az embert, pontosabban az eszéhez is, hogy az érzékein kívül kezdje használni azt is, vegye  szemügyre egy kicsit közelebbről a másikat, akiben addig elmerült és szinte felszívódott.  Ő pedig összegömbölyödve az ölembe bújt, amitől azt hittem, hogy akkor vége, elég volt neki, talán sok is belőlem, még ha látja is, hogy nekem nem elég az elég, a haját simogattam, az öléből fölpárolgó gőzöket engedtem behatolni az orromba és a tüdőmbe,  és akkor valami olyasmit suttogott, hogy a  tőrödnek ott a helye a hüvelyemben.”

 

Itt nemcsak az az érdekes, hogy a szexuális kielégülés után sem csökken a vágy és izgalom magas szintje, hanem az is, hogy képtelenek betelni egymással és „kétségbeesetten kapaszkodnak”  egymásba;  talán, mert még hiányzik az érzelmi kielégülés, a lelki egymásba olvadás. Amit a az érzékek, a testi egyesülés már előkészítettek, de nem valósítottak meg teljesen.  Az orgazmus  extatikus csúcsélmény lehet, de minősége az érzelmi kiéhezettségtől és változatosság-igénytől, no meg az elvárásoktól és projekcióktól függ.  Függetlenül attól, hogy valaki  évek óta együtt él egy partnerrel, vagy magányos, ha erős hiányérzetei vannak, akkor egy új  (a partnerideálra valahogy hasonlító)  partner felbukkanása  erős vágyakat kelt;  főleg, ha nincsenek  gátlásai, vagy elég könnyen túl tudja magát tenni azokon.

Az elbeszélések legtöbb hőse pedig éppenséggel nem „gátlásos fajta”;  ez a nőkre éppúgy érvényes, mint a férfiakra.  Bolgár hét okot  is felsorol, hogy miért van szükség  új szeretőkre.  Legtipikusabb érvei szerint a szerető tartásával a saját bátorságát akarja bizonyítani;  egy új partnerrel szeretkezni  változatosságot  ígér,  sőt, az „Igazi”  megtalálását.  Amiben ugyan sohasem hitt, de – mint írja – „attól, hogy nem találtam és nem hittem, még kereshetem, sőt, kifejezetten keresnem kell, hátha még sincs igazam és megtalálom.” (62.old.)   Valószínűleg hasonló remények motiválják a szeretőket is.  De mivel a nőknek többnyire erősebb a biztonság-igényük, s ezért könnyebben kötődnek és stabilizálni kívánják a kapcsolatot, újra és újra meg akarnak bizonyosodni a férfi kötődéséről;  ezért gyakran megkérdezik: „Igazán szeretsz-e?  S ha igen, mikor veszel feleségül?”  A kibúvó válaszok könnyen váltanak ki hisztérikus reagálást,  szakítással fenyegetőzést, amitől viszont mindketten megrettennek.  Bolgár nagyon meggyőzően ír le egy ilyen jelenetet:  „…mivel maga a kérdés is az irrealitások földjén született,  mibe került volna, ha a válaszom ugyanolyan távol áll a realitástól… csupán bele kellett volna mennem ebbe az apró kis játékba, hogy megnyugtassam…”  Minthogy azonban komolyan vette  szeretője „jogos felháborodását”, fölrángatta a ruháját és indulni akart.  Ám ekkor meztelen partnere elébe állt, s megkérdezte:  Hová mész?

Bolgár oldalakon keresztül elemzi ezt a drámai helyzetet, szinte „pszichoanalitikusként” megvilágítja a résztvevőkben felmerülő érzelmeket, a motivumok, érdekek és szükségletek harcát, aminek eredményeként újabb, viharos szeretkezésre került sor.  Utólag persze tágabb kitekintéssel is kommentálja a kapcsolati krízis pillanatait.  Hiszen nyilván nem akkor gondolta végig, hogy érdemes-e olyan szeretőt tartani, aki képes  „felborítani a   status quo-t”, amelynek fenntartása, a határok sérthetetlensége alapvető érdeke lenne.  De azt is hozzáfűzi:  van abban valami izgató, ha a határok átjárhatók,  „ha a feleségem például tud a szeretőmről, sőt, nemcsak tud, de hajlandó vele találkozni is;  esetleg még az is elképzelhető… hogy férj, feleség és szerető együtt él,  ez talán nem is olyan szörnyűség…” (69.old.)  E gondolatmenet folytatása helyett  azonban az ismerkedésük furcsa epizódját írja le, azt a tragikomikus esetet, amikor a kocsiban ültek és csókolózáshoz készülődtek, amit egy váratlan szellentés sem zavarhatott meg., mert mindketten szinte transzba estek a várt gyönyörtől.

Nemcsak jellemző, hanem elismerésre méltó, hogy ezt is meg merte írni, s általában bátran gúnyolódik önmagán, kritikusan szemléli saját viselkedését. S nem zavarja, hogy minden jónak vannak árnyoldalai.  Pontosan tudja:  ha innen nézem, ilyen;  ha onnan nézem, olyan… Intelligenciája humorérzékkel párosul;  talán legerősebb oldala  az irónia.  „Holtomiglan – holtodiglan”  című  karcolata a házasságkötés ritusa alapján a szeretők rituális „összeadását” jeleníti meg, amelyben  egy pap-féle a szokásos  „akarod-e?” kérdések után kijelenti:  „A megjelent tanúk, a férj és feleség színe előtt  szeretőknek nyilvánítalak benneteket.  Éljetek bűnben, hogy ne gyötörjön benneteket a bűntelenség lehetetlen terhe.” 

Az irónikus humor átszövi az egész könyvet;  ám ez persze nem zárja ki a komoly és elgondolkoztató  megállapításokat., pl. a következőket: „A  vonzerő leírhatatlan tulajdonság.  Nem szavakban nyilvánul meg, nem is a viselkedésben.  Valaki lehet okos, mégis taszító;  lehet szimpatikus, ám a vonzás titokzatos ereje nélkül.  Lehet valaki szép és okos egyszerre, de azon kívül, hogy az ember szívesen néz rá, vagy boldogan beszélget az illetővel, mégsem vonzódik hozzá.  Nem akar közelebb ülni, nem vágyik arra, hogy megfogja a kezét, hogy a bőre hozzáérjen a másikéhoz.  A férfi egy nővel persze másként viselkedik.  Nem kell, hogy a nőnek különösebb vonzereje legyen ahhoz, hogy a férfi megkívánja… Ám a nő a férfiban éppen ezt a titokzatos vonzerőt keresi… csak arra figyel föl.” (121.old.) 

A vonzerő  „titkáról”  ugyan tudunk már egyet-mást, főleg  az evolúciós pszichológia, vagy a partnerideál projeekciója  révén, de ezeket nehéz azonosítani, minthogy tudattalan tényezőkről van szó.  Hasonló a helyzet a féltékenységgel, amiről Bolgár is tudja, hogy „általában irracionálissá tesz”., amikor mintaszerűen elemzi  pl. André és Klára nevű alanyainak viszonyát.   Pszichológiai szempontból még érdekesebb, ahogyan egy „szado- mazochista" jellegű orgazmust ír le:  a férje tervezett félrelépésétől a feleség éjszaka hisztérikusan agressziv lesz, rugásaival és karmolásaival kiváltja a férj agresszióját, ami nemi erőszakba csap át. Közösülési helyzetben  a feleség lassanként „megadta magát”, teste elernyedt, majd újabb és újabb ütéseket követelt;  aztán: „Meghalok!  Sikoltotta, üvöltötte, zihálta a kielégülés előtti pillanatban…  Volt ebben valami félelmetes, bár nem ijesztett meg…Úgy szeretkeztünk, hogy nem féltünk a haláltól,,,  Egymásba kapaszkodva zuhantunk, a legkisebb félelem nélkül… Ez a megsemmisülés vágya, amely magával ránt minket egy fekete lyukba… Ez volna a boldogság?”  (144-146.old.)  Az extázisnak és transznak ez a majdnem misztikus állapota nehezen közelíthető meg tudományosan, s talán egyfajta halálélményhez hasonlít.  Bolgár ezt érdekesen elemzi, bár vitatható, ahogyan megkülönbözteti a tudatos önfeláldozástól, mondván, hogy „a szerelemben nincs semmiféle eszme, nincs gondolat… a vágyat nem tudja eloltani semmi, csak a halál.” Kétségtelen, hogy a szenvedélyes , szerelmi önfeláldozás többnyire nem tudatos, de hát eszmék, szándékok tudattalanul is léteznek.

Bolgár nem idegenkedik a végletektől, a szélsőséges helyzetektől és viselkedésektől, még akkor sem, ha azok veszélyesek, ám izgalmas, új élményt jelentenek.  Egy ilyet ír le a „Vér”  című fejezetben, amelyben a szerető kényelmetlen kérdéseket tesz fel a férfinek, majd váratlanul úgy orrba vágja, hogy kifröccsen a vére és lefordul a székről.  Ezt a szerző úgy kommentálja, hogy  „a testi erőszak… nem más, mint testi és lelki vágyának másfajta kifejeződése…” – és persze megint egy  „vérben úszó” és majdnem halálos szeretkezés következik.  Hasonló, extrém helyzetek többször is előfordulnak a könyvben, de nemcsak a szeretkezéssel kapcsolatban, hanem társadalmi vonatkozásban is  (pl. amikor a rádióban váratlanul megszólal „Az Úr hangja”  stb.). A politikai helyzet irónikus bemutatása mellett azonban a könyv lényege mégis csak a nemi vágy;  az olyan vallomások, hogy  „egyszerűen nem tudok szerető nélkül élni.  Lélekben.  Testben néha igen.  Mivel azonban szerető nem létezik feleség nélkül,  feleség nélkül sem tudok.” (174.old.)  E vallomás után pedig a házastársi viszony olyan ragyogó elemzése következik, hogy egy házasság-pszichológus is megirígyelhetné.

Vagyis Bolgár György erotikus-irónikus könyve nemcsak szellemes, hanem nagyon tanulságos is.  Épp ezért  „meztelen igazságainak megismerését nemcsak a pszichológusoknak és pedagógusoknak, hanem  mindenki számára ajánlatosnak tartom.

                                                                                                                                                                      Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

Lajkó  Károly

A  viselkedésváltoztatás elmélete

és gyakorlata

2008,  Medicina K., 205 p.

 

Örömmel vettem kézbe a könyvhéten ezt a sokat ígérő könyvet, melynek alcíme:  „A  pszichés zavarok korszerű megközelítése”. Hiszen egy mai pszichoterapeutának  (vagy éppen  szexuálterapeutának)  éppen a korszerű szemlélet elsajátítására  van szüksége.  Még akkor is, ha sok mindent tanult már az inadaptiv viselkedés módosításának lehetőségeiről,  érthetően keresi a még hatékonyabb módszereket.  Ennek reménye pedig motiválja az érdeklődés fokozódását a legújabb, korszerű megközelítések iránt.  A könyv ugyan nem könnyű olvasmány; nemcsak, mert rengeteg új ismeretet nyújt, a tudományos szakkönyveknél megszokott színvonalon, teljesen közérthetően, szemléletes példákat is alkalmazva, de bizonyos előképzettséget feltételezve, hanem, mert  van benne néhány axioma-szerű megállapítás, ami tudományos hipotézisnek, elég logikusnak, de még bizonyítandónak tűnik.

Szerkezetileg a könyv hat  fejezetből áll:  az első négy fejezet nyújtja az elméleti megalapozást, az utolsó kettő pedig a terápiás stratégiákat.  Elméletileg az első két fejezet a legfontosabb;  de már a néhány oldalas Bevezetésben is  lényeges megállapításokat találunk.  Például azt, hogy  „a pszichiátria esetében igen nagy szakadék tátong az elmélet és a gyakorlat között.”  Az egymással gyakran ellentétben álló elméletek különböző szempontból értelmezik az agykutatás eddigi eredményeit, amelyek azonban még nem elegendőek egy konzekvens és egységes elmélet kialakításához. Éspedig főleg azért, mert a környezeti tényezőknek viszonylag kevés figyelmet szentelnek a hagyományos „orvosi modell” egyeduralma folytán. Holott a változtatást leginkább – sőt, szinte kizárólag – a környezet felől lehet kezdeményezni.  Ezt leginkább a behaviorizmus ismerte fel, amely viszont elhanyagolta a pszichológiai tényezők vizsgálatát.  Ezért ezt ki kell tágítani a  komplex dinamikus rendszerek elmélete  nevű, új tudományág eredményeivel. Ennek kifejtését az első fejezetben találhatjuk.

A  fejezet négy fő része közül az első: Az anyag  értelmes viselkedése.  A szerző abból indul ki, hogy  nem ismerjük az ember, mint anyagi rendszer és mint szellemi lény közötti kapcsolatot.  A  hagyományos, dualista szemlélet szerint az ember testből és lélekből („szellemből”)  áll, s az utóbbi magasabb rendű, független és szabad.   A szabad akarat és a determinizmus évszázados vitájában a szerző nem kíván állást foglalni, s a „terméketlen, elméleti viták”  helyett  az analitikus megközelítés hiányosságait az életműködések alkotó-részeinek szintézisével, a komplex rendszerek tulajdonságainak vizsgálatával igyekszik ellensúlyozni.  Az emberi idegrendszer komplexitása  folytán a részek együttműködése új,  emergens, vagyis kiemelkedő, minőségileg többletet jelentő tulajdonságokat képes létrehozni.  Ezek már tulajdonképpen lelki jelenségek, pl. érzékelés, érzelem, tanulás vagy viselkedés.  Fontos felismerés, hogy a komplex rendszerek alrendszerei is komplexek lehetnek, de a magasabb szintű rendszer szelektálja alrendszereinek hatását  (bár nem küszöböli ki teljesen, vagyis kölcsönhatás van köztük).  Az emergens tulajdonságok kölcsönhatása  kontextuális ágyazottságot jelent, s ebben megjelenik a „lefelé kontroll;  vagyis „az agy egésze mintegy rákényszeríti az egyes idegsejtek működésére a saját akaratát”.(24.old.) 

Az anyag önszerveződő hajlama  című részben a szerző kifejti, hogy a komplex rendszer külső hatások nélkül is  „kezd egyre bonyolultabbá válni”, bár ebben a környezet szelekciós nyomásának van döntő szerepe, amely az  információs tevékenység révén érvényesül.   A külső ingerek, mint információk megváltoztatják az anyagi rendszer (jelen esetben idegrendszer)  működését;  ez  szimbólikus kontrollnak  nevezhető.  Magasabb szinten ez már kognitiv működést jelent.  S itt jön egy kissé misztikus jellegű megfogalmazás:  az anyag és az információ értő egymásra-utaltsága.

Ami valójában úgy értendő, hogy az élőlények fejlettségüktől függően alkalmazkodni tudnak a környezetükből érkező ingerekhez és viselkedésükkel hatást is tudnak gyakorolni azokra.  „Értővé”, vagyis tudatossá ez csak az embernél válik,  s az „egymásra-utaltság” korántsem mindig kölcsönös, hanem többnyire egyoldalú, amennyiben inkább az élőlény kénytelen alkalmazkodni a  környezet „szelekciós nyomásához”, mint fordítva. Semmi sem indokolja, hogy az  élőlény önmagát fenntartó viselkedését – az ember kivételével -  „intelligensnek” vagy  „az anyag értelmes viselkedésének”  nevezzük, ahogyan  azt a szerző teszi.  Dualista szemléletre utal  ama állásfoglalása is, miszerint a szimbólikus tevékenység és az élő anyag önszerveződő képessége „különböző létezési síkon”  működik, s az előbbit nem lehet az (élő) anyag tulajdonságaiból levezetni, hanem csak a szemiotika, vagyis a jelek tudományos elmélete alapján.  Úgy tűnik, elfelejti, hogy az elméletek alkotása is szimbólikus tevékenység, vagyis a legkomplexebb élő rendszerek tulajdonsága.  (Ennek nem mond ellent, hogy bizonyos szimbólikus tevékenységekre már a modern számítógépek is képesek.)

Ennek az enyhe szemléleti „regressziónak”  szerencsére nincs különösebb jelentősége, hiszen egyértelműen leszögezi, hogy a viselkedés „ döntő hányadában…a környezeti tényezők függő változója.” (31.old.)  A pszichés zavarok csökkenése vagy megszűnése pedig a viselkedés megváltozásától várható, amelyben a környezeti hatások mellett a szimbólikus kontrollnak lehet döntő szerepe.  Szemléletes megfogalmazása szerint a gondolat formájában megtestesülő információ megváltoztatja az idegsejtek működését, ennek folytán pedig a vegetativ működéseket, az érzelmi állapotot és a viselkedést is.  Pl. egy negativ színezetű gondolat hatására  zavar támadhat „az erekciót létrehozó” idegműködésben  stb.

A szerzőnek ez a megjegyzése egyebek közt arra is utal, hogy a „komplex  dinamikus rendszerek   általa kifejtett elmélete  a szexuális viselkedés megváltoztatására is érvényes.  S természetesen nemcsak az erotikus, hanem  a reproduktiv, sőt, a nemi szerep-viselkedésre is. Részletes, további ismertetés helyett nyilvánvalónak tartom, hogy a szexológia, de különösen a szexuálterápia iránt érdeklődő szakembereknek épp ezért mindenképpen ajánlatos e könyv tanulmányozása.

                                                                                                                           Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Lux  Elvira

Hát még nekem…

Egy szexuálpszichológus emlékeiből

2002,  Vince K.,  230 p.

 

     A könyv eléggé önéletrajz jellegű, amennyiben bemutatja szerzőjének gyermek- és ifjúkorát, s felnőtt életéből  főleg azt a – nyugdíjazása előtti – 20 évet, amit pszichológusként az 1. sz. Női klinikán töltött el.   Ahol a klinika profiljának megfelelően elsősorban meddőségi, terhességi és szülési, de egyre inkább  szexuális-párkapcsolati problémákkal is találkozott.  S ezen a téren is segítséget kellett nyújtania, annak ellenére, hogy  tanulmányai során  ő sem kapott  semmilyen képzést ezekkel kapcsolatban. 

 

Kénytelen volt tehát  a gyakorlatból, a betegek és orvosaik által elmondottakból kiindulva. feltárni a lehetséges összefüggéseket és keresni a megoldást.  Könyvében többször is bevallja, hogy szakmailag legtöbbet a pácienseitől tanult.   Mentségül hozzáteszi ugyan, hogy akkoriban --. az 1970-es és  80-as években! – a vonatkozó szakirodalom még igen kevés, vagy nehezen hozzáférhető volt. Ez azonban nem egészen fedi a valóságot.  A szakmai tájékozódás és önképzés hiánya nála valószínűleg inkább az időhiányra és a nyelvismeret hiányára vezethető vissza.  Pedig egyébként szorgalmasan igyekezett megfelelni az elvárásoknak;  pl. pácienseit nemcsak kikérdezte, hanem rögtön le is írta az általuk elmondottakat, hogy aztán következtetéseket vonhasson le, a segítés érdekében.  (Nincs adat arról, hogy ez a – szexuálterápiában szokatlan – módszer  mennyiben zavarta az  exploráció spontaneitását.)

 

A segítés vágyát a szerző többször hangsúlyozza, de az egész könyv hangvétele is ezt tükrözi, amennyiben a hosszabb-rövidebb esetismertetések során  rámutat a páciensek szemléleti hibáira és a valódi okok felismerésének jelentőségére.  Elemzéseiben a hagyományos értékeket veszi alapul;  kiindulópontja, hogy a nő hivatása az anyaság, s ennek mindent alá kell rendelni.  Vallásos neveltetése mellett szerepe lehet ebben annak is, hogy  csak egyetlen gyermeket tudott világra hozni  (azt is nagy nehezen!), s emiatt bűntudat is gyötörte.  Amit azzal ellensúlyozott, hogy munkája során minél több gyermek megszületését segítette elő.  Arra a legbüszkébb, hogy több száz gyermek „neki köszönheti az életét”. (Más kérdés, hogy ezt a legtöbb szülész-nőgyógyász is elmondhatja.)

Érdekes, hogy a könyvnek nincs tartalomjegyzéke, s a 31 alcím alá sorolt részek akár másféle sorrendben is követhetnék egymást.  Csak a végén derül ki, hogy megírására egy csaknem végzetes kimenetelű szívinfarktus után, egy volt tanítványának bíztatására került sor.  Tartalmi felépítése így véletlenszerű és esetleges, az egyéni emlékek felbukkanásától függ.  Könyvírási módszere  tehát a szabad asszociáció, ami S. Freud pszichoanalitikus módszerére emlékeztet.  S nem véletlenül,  hiszen munkájában is ugyanezt a  pszichoterápiás módszert alkalmazta.  De egész szemlélete Freud ösztönelméletén alapul,  mert ifjabb korában ezt ismerte meg. S mivel jónak találta, később is mereven ragaszkodott hozzá;  vagyis a modernebb pszicho- illetve szexuálterápiás módszereket gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta.  Klinikai munkájának kezdetén  ez magyar viszonylatban és orvosi környezetben nyilván bátornak és progresszivnek tűnt, hiszen az orvosok többsége nem hitt a pszichoterápia hatékonyságában  (Lux ezt több példával illusztrálja).  Kétségtelen, hogy mindez kedvezően hatott a klinika orvosainak és az orvostan-hallgatóknak egyoldalúan szomatikus, biologizáló szemléletére, bár lényegesebb változást nem tudott elérni.   Pedig kb. egy évtizednyi klinikai munka tapasztalatai alapján megírta  a  „Szexuálpszichológia” c. könyvét is  (lásd az erről szóló recenziót),  s egy speciálkollégium  keretében  pszichológus-hallgatókat is kezdett  oktatni,  érdekes példákkal illusztrálva a freudi tételeket.

 

A könyv első  4-5 fejezete (pontosabban alcíme)  többnyire a szerző gyermekkori életkörülményeit körvonalazza..  Vidéki, kispolgári családba született, egy bányatelep környéki kis faluban járt elemi iskolába, ahol ő lakkcipős, ápolt, úri kislány, „Lux Baba”  volt.  Tizenéves korában az „angolkisasszonyok”  egri gimnáziumába járt, ahol vallásos nevelést kapott, s ez maradandóan befolyásolta szemléletét.  1945 után megszűnt a család viszonylagos jóléte;  az ezt követő, két évtizedre nem szívesen emlékezik.  Az 1960-as években az orvosegyetemmel is próbálkozott, majd  pszichológia-szakot végzett az ELTE esti egyetemén, s ezt követően került a klinikára.  Felnőttkori magánéletéről büszkén hangsúlyozza, hogy  szigorú monogámiában élt mindig, s nagy öröme telt egyetlen gyermekében, akit sikeresen felnevelt.

 

Könyvének egyik alcíme:  A  szexuális tanácsadás.  Ebben bevallja, hogy  nem talált követhető mintát  vagy szakirodalmat,  ezért kénytelen volt saját elképzeléseire támaszkodni:  „…többnyire kizárólag saját kútfőmre  támaszkodhattam…  Harcoltam és győztem.” (67.old.)   Vagyis eredményeit jórészt kitartó makacsságának köszönthette.   A továbbiakban kifejti, hogy a nők életében  rendkívüli fontosságúnak tartja a női szerepen kívül az „anya-státust” és az anya-szerepet.  Ezek elutasítása szerinte  transszexuális vagy transzvesztita beállítottságot eredményez.  (Ami azonban alaptalan hipotézisnek tűnik).  Elég furcsa hipotézise az is, hogy  az erekciózavarok oka: a menzesz alatti közösülés.  Ezt azzal próbálja indokolni, hogy  „büdössé válik a bomló fehérje,  amely a menstruációs váladékban van” (86. old.), a férfi ettől megundorodik, s nem képes izgalomba kerülni.  Ez ugyan elég meseszerű magyarázat, de ha az érintettel el tudja hitetni, hogy könnyen kiküszöbölhető okot talált, akkor az ilyen alkalmak tudatos kerülése megnövelheti önbizalmát és sikeres aktust eredményezhet.  (Ami persze nem jelenti azt, hogy valóban megtalálta az erekciózavarok okát.)

 

Érdekes vallomása, hogy  „a szexuális témakörben eleinte nem is értettem meg mindent” (91. old.).  Ezt azzal magyarázta, hogy nincs megfelelő, magyar szókincs a szexuális viselkedésre  (akkoriban ez elég elterjedt előítélet volt).  Ezért aztán igyekezett latin szavakra  (vagina, pénisz koitusz  stb.)  tanítani pácienseit.  Egy másik  „védekező mechanizmusa” volt, hogy a váratlan, kényesnek tűnő kérdésekre  saját kérdéssel válaszolt, így időt nyert és felkészülhetett, vagy másfelé terelhette a témát.  Ez ügyes taktikának tűnhet,  de terápiás hatása kétségbe vonható. 

 

„…az embert vágyai vezérlik”  alcímen  leírja, hogy a kisgyermek korában megkívánt babaruha-anyagot még 50 évvel később is igényelte és meg is vette;  nem tudott ellenállni a vágynak.  Hozzáfűzött vallomása szerint:  „nem vagyok zárkózott, ugyanakkor meglehetősen erőszakos, önfejű és makacs.” (111. old.) Még érdekesebb az orvostan-hallgatók előtt bemutatott „ajakherpesz-varázslata”,  aminek lényege:  tünetmegszűntetés pszichés energiával. Ez épp oly bámulatra méltó, mint a műtétet indokoló miómájának  fél év alatti eltűntetése pusztán önszuggesztióval, 45 éves korában.  A következő részben a betegszerep „előnyeivel”  foglalkozva  leírja, hogy már gyerekkorában megtanulta:  „nyavalygással semmire sem megyek”.  Vagyis kénytelen volt önmagán uralkodni, hogy a kívülállók lehetőleg ne vegyenek észre semmit. 

 

„Kell ez a gyerek?”  címmel  alapvető értékrendjéről ír.  Ennek fő tétele: „Mindmáig legtökéletesebb emberi alkotás:  a gyermek.” (128. old.)   Fontos felismerése, hogy  „a szeretet tanult érzelem”;  de rögtön hozzáfűzi, hogy „a létfenntartó  ösztönkörhöz csatlakozik.”  A szerelem viszont a fajfenntartó ösztönkörhöz  kötődik.  Nem világos, hogy azért tanult érzelemnek tartja-e a szerelmet is., vagy a fajfenntartó ösztön egyik megnyilvánulásának?  A  szerelmet egyébként   „a szexualitás esztétikumának”  tartja, s attól fél, hogy „a  szexualitás liberalizálódása  veszélyezteti a szerelem létét.” (150. old.)   A  szerelem ébredése  címmel azon tűnődik – tipikusan freudi észjárással --, hogy alapja lehet egy kisgyermekkori impresszióhoz társuló  érzelem.  Megállapítja, hogy az együtt-járás ma már elkötelezettséget jelent, s a fiatalok túl korán veszik magukra  „a hűség béklyóját”  (de hamar le is dobják magukról).   Házasodni szerinte csak a nők szeretnek, főleg a gyermekvállalás igény – sőt, az „anyai ösztön” – miatt.  Sajnálkozva állapítja meg, hogy „az apai ösztön meg sem közelíti az anyait”. (184.old.)  De  már az utóbbit sem tartja elég erősnek, mert szerinte a női szerep egyre inkább elnyomja az anyaszerepet.

 

Sok kis  Drakula  címmel  arról filozofál, hogy még mindig  érvényesül valami  „ősi, vérszívó  ösztön”:  „Vagy mi pusztítunk, hogy életben maradjunk, vagy minket pusztítanak… Az agressziv ösztönű emberiség  mindig talál valami ürügyet…,hogy időnként háborúban vezesse le össznépi, gyilkos vágyát.” (138-139. old.)  Ezután mindjárt a baromfivágás gyermekkori élményéről mesél, majd arról, hogy amikor az anatómiai intézetben dolgozott, neki kellett volna a kísérleti patkányokat lefejezni, de mindig megkérte az állatok gondozóját, hogy ezt végezze el helyette.  Vagyis visszariadt az agresszivitástól.  Amiről közli, hogy csak „frusztrációra mozgósul bennünk”, s akár öngyilkosságba is torkollhat.  Végül persze szóba hozza, hogy  „a házasfelek is gyakorta frusztrálják egymást.” (140.old.)  Később megállapítja, hogy „napjainkban a nőknél konzervatívabbak a férfiak”  (177.old.), akik egyrészt feleségnek előnyben részesítik a szűzlányokat, másrészt viszont szégyellik a saját szüzességüket.

 

Jellemző példája  Lux Elvira  „szakmai megrekedésének” és konzervativizmusának, hogy bár felismeri:  a közösülések során ritka a női orgazmus, a partnerek mégis görcsösen ragaszkodnak hozzá – ám mégsem azt a logikus tanácsot adja, hogy ne ragaszkodjanak, hanem azt, hogy a nő  fogadja el kielégületlenségét  (hiszen attól még teherbe eshet), vagy  csak kitartó udvarlás után adja meg magát a férfinek. A női tartózkodás ugyanis „aktivitásra sarkallja a férfit”, így az kielégítheti „vadász-ösztönét”. Egyébként többféle más, női taktikára is tanácsokat ad.  Például arra, hogy amikor a férfi túl gyakran igényli a szexet, akkor a nő egy hétig vegye át a szex gyakori kezdeményezését, s biztos lehet benne, hogy a férfi hamarosan hárítani fogja a szexet.  Sajnálkozva állapítja meg, hogy ezt a remek taktikát kevés nő fogadta el.  Ugyancsak hatásos taktikát rejt az a gondolata, hogy a  férfi szexuális vágya  „permanens érdeklődést tart fenn a meg nem kapott lány iránt.” (217. old.)

 

„Élmény – halmány”  a könyv utolsó alcíme, amelyben a halál érintésének élményéről számol be:  egy családi karácsony után rosszul lett, s életét csak egy gyors szívműtét mentette meg.  Szerinte azonban megmenekülésében annak a gondolatnak is döntő szerepe volt, amit így ír le:  „Most nem szabad meghalnom.  Annyira szeretem a gyerekemet, hogy élni is hajlandó vagyok érte, pedig… eleget éltem.” (228. old.)  Az anyaszerep ilyen fokú középpontba állítása néha valóban életmentő lehet, s talán ez magyarázza, miért szeretné Lux Elvira, hogy minden nő számára az anyaszerep legyen az élet fő értelme.  Más kérdés, hogy ez sokak számára archaikus monomániának tűnhet, amely tiszteletreméltó ugyan, de kissé idegen a mai élettől.

A könyv ezzel együtt érdekes olvasmány;  egy „botcsinálta szexuálpszichológus” életét állítja elénk, s tanulságos fényt vet a magyar viszonyokra.

 

                                                                                                                                                         Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

              

Catherine Millet szexuális élete, 2.

Féltékenység

2009,  Ulpius-ház,  300 p.

 

Különleges és nem mindennapi esetről olvashatunk ebben a könyvben.  Ritkaság, hogy egy tehetséges nő, francia művészettörténész, aki cikkeivel és szakkönyveivel elismerést arat, olyan életmódot folytat, amelyet  a közvélemény erkölcstelennek és züllöttnek minősít.  Ráadásul zűrzavaros szexuális élményeit nyiltan feltárja egy könyvben, amelyet aztán 45 nyelvre lefordítanak és egymillió példányban adnak el.  Ez már olyan botrányos, hogy oda kell rá figyelni, mint korunk egyik jellemző epizódjára. Hát itt tartunk?!  Már az értelmiségiek is züllenek?

            Az Ulpius-ház könyvkiadó jóvoltából ez  a „nyugalom megzavarására alkalmas” és „csak felnőtteknek!”  szóló könyv nálunk is elég magas példányszámban és több kiadásban került az olvasókhoz, bár különösebb vitát nem váltott ki, mint „nem magyar jelenség”.  De alig egy-két év elteltével megjelent  Millet Katalin  botrány-könyvének folytatása, amelyet a „féltékenység” alcímével látott el.  Ez már csak azért is meglepő, mert a promiszkuus, vagyis válogatás nélkül közösülő  nők általában nem szoktak féltékenyek lenni.  Mitől lett féltékeny „Madame Sex”?  Erre a pszichológiailag izgalmas kérdésre ad választ a könyv Az rögtön kiderül, hogy kivételes és rendkívül tehetséges, bár autodidakta emberről van szó, aki önmagát  tárgyilagosságra törekvő, könyörtelen kritikával elemzi, mintegy kórrajzot ad magáról, s visszatekintve sok mindent átértékel.  Ebben az öngyógyító folyamatban jut el lassanként egy viszonylagos harmóniához,  lelki érettséghez.

A „Bevezető”  fejezetben azt a képet elemzi, amely a legfontosabb és legstabilabb partneréről, Jacques-ról alakult ki benne a megismerkedésük során.   Ez a kapcsolat nem  romantikus szerelemként indult, mert ilyesmire akkor még nem volt képes.  Vallomása szerint rengeteg férfit meg kellett ismernie ahhoz, hogy tudja:  „a vele való kapcsolat olyan típusú és annyira kitartó érzelemhez kötődik, amely nem hasonlítható a többihez.” De ezzel csak megelőlegzi a könyv záró gondolatát. Ám, hogy miért kötődik ennyire ehhez a férfihez, azt később sem tudta a maga számára elfogadhatóan megmagyarázni, pedig évtizedekig együtt élt vele.  Természetesen megpróbálta hasonlítani olyan, korábbi partnereihez, akik a futó kalandoknál nagyobb szerepet játszottak életében.  Ilyen volt mindenekelőtt  Claude, a független, vállalkozó szellemű férfi, aki  galériákat és művészeti kiadványokat (Art Press)  létesített.  Vele évekig együtt is élt, miután tizenévesen ott hagyta a szülői házat, s cikkeket kezdett írni a művészeti folyóiratokba. 

Szoros kapcsolatuk azonban korántsem volt kizárólagos:  mindketten szabadok maradtak és sok szexuális partnert „fogyasztottak”  Ezek a kapcsolatok korán kiragadták Katalint a családi és iskolai fegyelemből, s mint írja, Claude-dal együtt tanult meg a konvencióktól függetlenül élni:  „Együtt szeretkeztünk, együtt másokkal, és külön-külön is másokkal.  Ezt a kialakult gyakorlatot soha nem szabályozta semmiféle törvény.” Féltékenységről sem esett szó soha, de azért Claude  üvöltve veszekedett Katalinnal, sőt, meg is verte, ha pl. egy nappal később ért haza, mint ígérte.  Katalin viszont sírógörcsökkel és vádaskodással reagált, ha észrevette, hogy Claude hevesen megkívánt egy másik nőt. Nem bírta elviselni, hogy partnere másokat – „minden szép nőt” -  birtokolni akart. Vagyis valójában mindketten féltékenyek voltak. Katalin valósággal összeomlott és hisztérikusan reagált, amikor észrevette, hogy átmenetileg kikerült a figyelem középpontjából és partnere egy másik nőt jobban kíván, mint őt.

Szerelmes lett volna?  Aligha,  hiszen akkor ő maga sem „fekszik le” uton-utfélen, a szexpartikon  bárkivel.  Inkább, mint csinos, fiatal és sikeres nő, igényelte, hogy körülrajongják, sikere legyen a férfiaknál is, akikhez épp ezért, szívesen alkalmazkodott a szexben. „Én nem kapcsoltam össze a szerelmet a szexuális élvezettel… mindig több kapcsolatom volt egyidejűleg…”; ez  „valójában lelassította a pszichoszexuális fejlődésemet.  …mert mindenárom tetszeni akartam… szívesebben tettem eleget a partnerem vágyainak, és csak a szerencse vak véletlenétől függően elégítettem ki a saját vágyaimat. …szexuális szempontból ingatag voltam… a testem kezdett elválni a lényemtől”  

Később bevallja: „abban a hitben éltem, hogy a szexualitás az a terület, ahol ragyogóan teljesítek…  Ám lehet, hogy a szabadságom tudata  könnyelművé tett… túlságosan a véletlenre bíztam a gyönyörrel való találkozást is.” Ez valójában azt jelentette, hogy bár ügyesen alkalmazta az innen-onnan felszedett szex-technikákat, partnerekkel ritkán és nehezen tudott kielégülni;  inkább a dús fantáziálással kísért, kézzel vagy vibrátorral történő  öningerlés biztosította számára a kielégülést.  Ugyanakkor szinte mindenre képes volt a kapcsolati siker érdekében.  Mint írja, ismerősei  „gyakran voltak tanúi, hogy érdekessé akarván tenni magamat, hóbortos elméleteket fejtegetek, és szokásom volt kiszínezni a történeteket”, s hogy  „szerettem két város között élni és egyik férfitől a másikhoz menni.” A feltűnésvágy és kalandvágy nála jól tetten érhető. „azért tulajdonítok olyan nagy jelentőséget a szexuális teljesítménynek, mert úgy élek vele, ahogyan a gyógyszerfüggők a fájdalomcsillapítókkal,  amelyek nem egyszerűen elfedik a fájdalmat, hanem ráadásul eufóriát is kiváltanak… tökéletesen begyakorolt tudathasadás dolgozott bennem” – írja később. 

Sikereit az adott körülmények tették lehetővé.  Életének huszas éveiről azt írja:  „Nem rabolta az időnket az egyetem, nem kellett vizsgákat letennünk, ismereteket felmutatnunk… egyszerűen csak fogékonyak voltunk” /mármint szakmailag).  A  szabadosság, a „libertinus” szemlélet  pedig jellemzője volt a francia művész-társadalomnak.  Érthető, hogy ezt vette át barátjával Katalin is: „…az, hogy ezt a kényszerek nélküli életet élhetjük, egy olyan társadalmi közegben, amely akkoriban az egyik legbefogadóbb és legkevésbé konformista volt, ami csak létezett, a szemünkben nem komoly erőfeszítések árán szerzett birtokunknak tűnt, hanem a vágyunk puszta kisugárzásának.” Igy aztán  „a szexuális szabadság mámora kifejlesztette bennem azt az érzést, hogy a testem lehetőségei határtalanok… ki tudom használni az összes forrását, mindenféle helyzetben, annyi partnerrel, ahány csak kínálkozik.…nyilván hittem abban, hogy a testem valamiképpen mindenható… soha nem jutottam arra a következtetésre, hogy változtatni kellene az életemen.” 

   Később azonban mégis csak ráébredt a változtatás szükségességére.  Ugyanis, mikötben Claude-dal élt, megismerkedett  Jacques-kal, s vele egyre szorosabb kapcsolata alakult ki.  Persze nem rögtön, hanem az évek során.  Mint írja: „Mivel egyik kapcsolat sem volt igazán fontos a számomra,  nem volt az az érzésem, hogy tőlük függne az egész életem,  és partnereim viszonyaira sem tekintettem úgy, mint holmi akadályra… A férfiak, akikkel dolgom volt, éppen úgy nem titkolóztak a szerelmi életükkel kapcsolatban, mint én.  Egy kivétel volt: Jacques. Ő csak néhány diszkrét utalást tett más nőkre…Már a kapcsolatunk első éveiben is előfordult, hogy féltékenységet mutattam.  Ez más természetű féltékenység volt, mint a Claude-dal való kapcsolatban.”  A kérdés csak az, hogy miért? 

A  leírtak szerint ennek fő oka az lehetett, hogy új intim-partnere sok szempontból más volt, mint az előző.  Eleinte sokat leveleztek, s Jacques  „a pszichoanalizisből vette át a levelek nyelvezetét”.  Ez ugyan kissé fárasztó volt Katalin számára, de ugyanakkor felkeltette az érdeklődését, s egy új szemlélettel ismerkedett meg, ami hatással volt rá. „Attól a perctől kezdve, amikor elhatároztuk, hogy együtt fogunk élni, az elhatározás az életmódomban is változást okozott.  Nem emlékszem rá, hogy ez tudatos döntés következménye lett volna. Az énem egyes részei egész egyszerűen elszakadtak és felszabadultak annak az uralma alól, aki elkötelezte magát Jacques mellett… leálltam vele, hogy spontánul beszámoljak neki a kalandjaimról.” Ekkor kezdte figyelni a régi önmagát és a visszaeséseit:. „… jóval nyugodtabban kezdtem viselkedni.” 

Ez a nyugalom azonban csak átmeneti volt.  Az eldugott boríték  című  fejezetből megtudjuk,  hogyan vált kiváncsivá  Jacques lakásában egy borítékra, amelyben  női aktképeket és levelet talált, s ez megdöbbentette, mert  „Jacques személyisége az én kicsapongó lényem kiegyensúlyozottabb, simulékonyabb ellenképe volt”, aki „libertinus szexuális életem hatásaival szemben óvatosságra intett”. Ez Katalint féltékenységi válságba sodorta, ami  „hónapokon, éveken át fojtogatta a kapcsolatunkat.” és sajátos, mazochista önkínzás volt.: Titokban, kényszeresen előkereste Jacques  összes naplóját , „igy lettem a saját végzetem könnyelmű  okozója” – írja. Indiszkrécióját telefonon be is vallotta neki, aki igyekezett őt megnyugtatni – de sikertelenül.

   A következő fejezetben konferencia-útjait (Szarajevo, Kolozsvár, Temesvár) írja le, amelyeken  „Kezdtem ismerkedni a szenvedéssel, amely a gondolataink középpontjába került személy iránti kétségeinkből születik… Ettől kezdve soha többé nem sikerült magányosan úgy előidézni a gyönyört, , hogy ne idézzem fel Jacques nemi szervének őrjítő látványát, ahogy valamelyik szeretőjébe hatol.  Ezekben az álmokban… én csak nézőként szerepeltem” – vagyis mellőzöttként.  Maszturbációs fantáziáit hosszú évekig ilyen jelenetek uralták. Mindezt úti élményeivel együtt, hosszan részletezi. Aztán leírja, hogyan próbált ellenállni féltékeny nyomozási késztetésének.  „mély eltökéltséggel megfogadtam, hogy többé nem engedek a késztetésnek;  az indiszkrécióm szégyenletes, ha Jacques tudomást szerez róla, joggal mondhatja, hogy mélyen megsértettem a magánéletét.  De ezek a gondolatok egy görcsösen erőlködő felettes éntől származtak („milyen jogon vádolod Jacques-ot azért, amire te feljogosítva érzed megad?”) „Libertinusként viselkedtem:  nem létezett felsőbb eszme, amely irányíthatta vagy megtilthatta volna a cselekedeteimet.”

Bekövetkezett a kb. három évig tartó „krízisek”  időszaka;  Katalin gyakran „őrülten, fejvesztetten” viselkedett:  remegés, zokogások. „Már csak egyetlen, görcsös intellektuális tevékenységem maradt:  kígyózva menekülni saját, terhes látomásaim elől.…fel sem merült bennem, hogy magyarázatot kérjek tőle… egy olyan tökéletes szerelemről álmodoztam, amelyet, reméltem, Jacques telepátia útján birtokol, ahogyan én is birtokoltam….”

Egyszer Jacques „a saját dolgaimra hivatkozott, a tényre, hogy soha nem vetettem véget a szexpartiknak, és főleg arra, hogy a vágyam hosszú időn át másfelé ragadott és elfordított tőle…. Ő is feltárta előttem a szeretőimről vezetett listáját.… szavai annyira elképesztettek, mintha váratlanul egy másik nőnek nézett volna…  Hát nem tudta, milyen nemtörődöm, olykor hanyag módon sétáltattam a testemet?… az egyetlen, valós kötelék, ami tart, éppen az, amelyik már jó ideje Jacques-hoz rögzít engem.… bár a szó szoros értelmében nem vagyok „szexőrült”, mindig nagyon könnyen kapható  vagyok… Azért tudtam létrehozni egy „az előtti” Catherinet, mert létezett már egy jelenlegi Catherine is,  aki némi távolságtartással figyelte a régi Catherine  libertinus filozófiáját…  talán úgy akartam megszabadulni az alattomosan lappangó bűntudattól, hogy  idealizáltam a mi kettőnk kapcsolatát… egy percig sem kételkedtem az irántam való szerelmében, sem abban, hogy szexuálisan nagyon kötődik hozzám.”  „Mindenáron ki akartam rántani magam a piócáktól nyüzsgő mocsárból, és csatlakozni akartam a világos öntudatú férfiúhoz, a gondtalan világban, ahol élt.”

Sok éves kínlódások árán ez végül sikerült. S ebben döntő szerepe volt egyrészt az emberileg sokkal érettebb partnere segítségének, másrészt annak az önelemző munkának, amelynek eredményeként megírta a nemi életéről szóló két könyvet.  Ezekkel azonban nemcsak  önmagának segített, hanem annak a hatalmas olvasótábornak is, amely gyakran küzd hasonló gondokkal, s e könyvek révén meg tudja könnyíteni azok megoldását

                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                                                            

Weber, G.  (szerk.).:

Kétféle  boldogság

Bert Hellinger  rendszer-pszichoterápiája

2008,  Bioenergetic Kft., 295 p.

 

Minthogy az eredeti könyv 2001-ben már a 14. kiadásban jelent meg  Heidelbergben,  azonkívül  2005 óta már Budapesten is működik egy  Hellinger-Intézet, amely a „családfelállítás”  módszerét pártfogolja és terjeszti,  kiváncsi lettem erre az új, pszichoterápiás irányzatra.  A könyvből már a belelapozáskor kiderült, hogy alapítója eredetileg egy katolikus pap, aki a Gestalt-pszichológiából kiindulva, különböző irányzatokat próbált ki, s  lassan kidolgozta a maga családkonstellációs rendszer-elméletét.. A könyv fő címe arra utal, hogy kétféleképpen lehet boldogságra törekedni:  maximalista módon, de a bukást is vállalva, vagy pedig szerényen, köznapian, de biztonságosan.

A könyv  tartalomjegyzéke  hét egész oldat foglal el.  Első pillantásra megilepődtem ettől, de aztán láttam, hogy csak elaprózza a tartalmat és így megkönnyíti az eligazodást.  Hét nagyobb részének főbb címei a következők:

I.  A  kapcsolatok sikerének feltételei.   Ennek részei:  1. A kötődés,  2.  Az adás és elfogadás  egyensúlya,  3.  A  rend.

II. A  lelkiismeret, mint a kapcsolatok egyensúlyérzéke.  Ez a kötődés, kiegyenlítődés és rend szükségletének összjátékáról szól.

III. A  szülő—gyermek  kapcsolatok.  Ez a családon belüli rangsort és annak zavarait elemzi.

IV. A  párkapcsolatok sikeréről és kudarcáról.  Ebben a tartós párkapcsolat és a gyermekvállalás  problémáit elemzi.

V.                 Rendszeren belüli összefonódások és oldásuk.  Itt a családrendszerek rangsorával, a nagycsaláddal  és indulatáttételekkrl foglalkozik.

VI.              A rendszerre vonatkozó pszichoterápia gyakorlatáról.   Terápiás orientálódásról és különleges eljárásmódokról ír.

VII.           Az  egészhez való  közeledés.  Itt csak a teremtésen és a kinyilatkoztatáson alapuló hitről van szó., vagyis kétféle vallásosságról.

Már ez a tartalomjegyzék jól körvonalazza az irányzat konzervativ, vallásos jellegét;  főleg, mivel a származási családnak és a definiálatlan lelkiismeretnek tulajdonít döntő jelentőséget a személyiségfejlődésben és az emberi kapcsolatokban.  A pszichoanalizissel ellentétben sokkal direktivebb, mondhatni domináns terápiás módszert alkalmaz.  Gyakran él paradox technikával, provokál, döbbenetet igyekszik kiváltani, bár utólag bevallja, hogy mindezt nem kell túl komolyan venni.  Jellemző mondása:  „A  legjobbat nem lehet kimondani,  a második legjobbat pedig félreértik.”

Módszerének jellemzője, hogy minden egyéni problémáról egy  (látszólag)  hasonló eset jut eszébe a saját praxisából, s annak mintájára javasol megoldást, éspedig valamilyen szkript formájában.  (Az utolsó fejezetben szereplő  „Oldó mondatok”  valójában „varázserejű”  szkript-gyüjtemény.)  Az elméleti általánosításokat nem kedveli: „Az elmélet zavarja a gyakorlatot.” (16. old.)  A  módszertan esetlegessége mögött azonban jól felismerhetők az alapelvek. Ilyen pl. a családi kötődések sordöntő jellege;  az ellentmondásos  tendenciák állandó kiegyenlítődése, az adás és kapás egyensúlyának követelménye  stb.  Az utóbbit pl. így  konkretizálja:  „Egy kapcsolatban a boldogság attól függ,  mennyit ad egymásnak és mennyit fogad el egymástól a két ember.  Ha keveset adunk és keveset fogadunk el,  abból keveset is nyerünk.  Minél többet adunk és fogadunk el, annál mélyebb a boldogságunk.  Ennek azonban van egy nagy hátránya:  ez erősebben egymáshoz köt.  Aki szabadságra vágyik, csak egészen keveset szabad, hogy adjon és fogadjon el…  Ha pedig valaki úgy ad, hogy nem fogad el,  egy idő után az emberek már nem akarnak tőle semmit sem.  Ez a viselkedésmód tehát tönkre teszi a kapcsolatokat, mert aki csak adni akar, egyfajta fölérendeltséghez ragaszkodik és ezzel megtagadja a másiktól az egyenrangúságot.   A kapcsolatok szempontjából nagyon fontos, hogy ne adjunk többet, mint amit magunk el tudunk fogadni, és a másik képes legyen viszonozni, amit adunk.” (21.old.)

A kapcsolati egyensúly biztosításának harmadik fő tényezője a rend, vagyis a családon belüli szabályok (közös normák, szokások) elfogadása.  Igy lesz a kapcsolatokból  rendszer,   amire szerinte a  lelkiismeret  ügyel.  „Minden rendszernek megvan a saját lelkiismerete.” (41.old.)  Alapvetőnek tartja a szülők és gyermekek viszonyát, s azt, hogy a szülők megegyezzenek egy értékrendszerben, „amelyben mindkét származási család értékei helyet kapnak.” (61.old.)  Igy a gyermekek nagyobb biztonságban érzik magukat és szívesen követik a közös értékrendet.  Csak hát sok családban nincs közös értékrend.  Ilyenkor szükség lehet a családkonstelláció  tisztázására.  Vannak különleges esetek, pl. szexuális visszaélések. Ám  a „vérfertőzés csak akkor lehetséges, ha titokban mindkét szülő szövetséges.  Tehát mindkét szülő részt vesz benne, éspedig az apa az előtérben, az anya a háttérben.” (80.old.)   Ha a szülők között „hiányos a kölcsönös csere, például a szexuális kapcsolatban, akkor ellenállhatatlan igény alakul ki a rendszerben arra, hogy helyreálljon az egyensúly… és a legkézenfekvőbb kiegyenlítés ilyenkor az, hogy a lány felajánlkozik, vagy a nő átengedi vagy felajánlja lányát a férfinak.  Ez a vérfertőzés gyakori, messzemenően tudattalan dinamikája.” (81. old.)  A téma lezárásaként Hellinger megállapítja, hogy a tettes bűnvádi üldözése senkinek sem segít.

A  párkapcsolatok sikeréről is sok érdekeset mond, főleg C.G. Jung  anima  és  animus  fogalmából kiindulva.  A  férfi—nő kapcsolat  alapja  szerinte, hogy a férfi „tökéletlennek éli meg magát”, s mert hiányzik neki a  „női minőség”, a nőhöz vonzódik.  A nőnek ugyanígy hiányzik a férfi minőség, ezért vonzódik a férfihez.  „A férfi tehát csak akkor válik férfivé, ha elvesz feleségül egy nőt,  és a nő csak akkor válik nővé, ha elvesz férjül egy férfit.” (96. old.)  Viszont, ha a férfi  „fejleszti magában a nőt, nincs már szüksége a nőre”  - és ugyanígy járhat el a nő is. Talán ez lenne a magyarázata a „szingli-létnek”, az intim kapcsolatok kerülésének?   Ez épp olyan furcsa gondolat, mint az a tétele, hogy „a nő követi a férfit, a férfinak pedig a női minőséget kell szolgálnia.” (99. old.)  Számomra rokonszenves viszont az a megállapítása, hogy  „a párkapcsolatban két egyenrangú ember szövetkezik, és minden olyan kísérlet, hogy úgy viselkedjünk, mint egy szülő,  vagy  olyan kiszolgáltatottan és ráutaltan, mint egy gyerek,  válságot okoz a párkapcsolatban.” (98. old.)

A  „kötődés a partnerhez”  című alfejezetben abból indul ki, hogy a katolikus egyházban a házasság csak akkor érvényes, ha beteljesült, tehát testi egyesülés  (közösülés?)  is történt. „A beteljesülés létrehoz egy feloldhatatlan kötést.”(103.old.)  De nem fűzi hozzá, hogy ez csak a katolikus egyház szerint van így..  Sőt, a közösülést  a lehető „legnagyobb emberi beteljesítésként”  misztifikálja, mert szerinte „semmi más nem kötelez átfogóbb esküvel a világ egésze felé.” (103.old.)  Ugyanakkor  Hellinger  a test fölényét hirdeti a szellemmel szemben „…az ösztönös ott mutatja meg bölcsességét és erejét, ahol az értelem és az erkölcs elérik határaikat és csődöt mondanak.  Mert az ösztönön keresztül egy magasabb szellem és egy mélyebb értelem hat, amelytől értelmünk és erkölcsi akaratunk visszaretten és menekül.” (104.old.)  Ez a freudi ösztöntan misztifikálásának tűnik.

Bár a „szerelmi háromszögekkel” és a féltékenységgel kapcsolatban is elég ködösen nyilatkozik,  mégis meglepően világosan fogalmaz, amikor azt írja: „Egy házasságon kívüli kapcsolatot többnyire rossznak ítélnek meg. Ha az egyik félnek van egy külső kapcsolata, az ártatlannak vélt  sokszor úgy viselkedik, mintha joga lenne örökre megtartani magának a másikat. Ez jogtalan igény.  Ahelyett, hogy szeretettel visszanyerné a másikat, sokszor elüldözi…(holott). előfordul, hogy valaki találkozik egy  (számára)  fontos emberrel, és ezt tisztelni kell. Ez a találkozás nagyon pozitivan is visszahathat a párkapcsolatra.” (115.old.)  Sajnos, már a következő oldalon egy egészen más szellemiségű megállapítást tesz:  „Párkapcsolatokban sokszor úgy viselkedünk, mintha ezek szabadon választott kötődések lennének.  De egy tudattalan, könyörtelen lelkiismeret megtanít bennünket valami másra.”

Hellinger „atya”  könyvében tehát sajátosan keveredik a lényegre és objektivitásra törekvés  a konzervativ, vallásos  szubjektivizmussal.

 

                                                                                                                                       Szilágyi Vilmos  dr.

 

A  párkapcsolatok  iskolája

Mesterkurzus – az élet dolgai

2008, Jaffa K., 277 old.

 

A könyv  tíz szerzőtől közli a „Mesterkurzus”  hasonló című sorozatának utólag némileg átdolgozott előadásait, nyilván azzal a céllal, hogy az olvasók számára is lehetővé tegye a  tájékozódást a párkapcsolatok  problémáiban és azok megoldásában.  A felkértek  többsége pszichológus, de van köztük grafológus, népművelő, reklámszakember, orvos,  sőt, társközvetítő is.   Az így kialakult kép tehát elég sokszínű, szerteágazó, és persze zavaró vonásoktól sem mentes.  Mindenképpen arról tanúskodik, hogy hazánkban a párkapcsolatok tudománya még „gyerekcipőben jár”, s iskola helyett is inkább óvodáról beszélhetünk, esetleg iskola-előkészítő beszélgetésekről. 

A kérdés csak az, hogy ezek az eltérő és gyakran elég bonyolult megközelítések segítenek-e eligazodni a párkapcsolatok útvesztőjében, vagy inkább az olvasók bizonytalanságát növelik? 

Előszó vagy Bevezetés nincs a könyvhöz, de  Kánya Kata:  Használati utasítás társkeresőknek  című fejezete  nagyjából épp ezt a szerepet tölti be.  Rögtön az elején leszögezi ugyan, hogy nem tud biztos útat mutatni senkinek az „Igazihoz”, mert azt mindenkinek magának kell megkeresnie – de sok, hasznos információt nyújt.  Megtudhatjuk például, hogy hazánkban csaknem kétmillió  25 éves felüli férfi és nő él egyedül, a házasságok kb. 55%-a pedig válással végződik.  Egyre kevesebben kötnek házasságot, és/vagy vállalnak gyermeket.  Egyre inkább hiányzik az elköteleződés képessége. Az előadó kérésére, hogy akinek ma nincs társa, tegye fel a kezét,  több száz kéz lendült a magasba..  Ami önmagában ugyan még nem jelentős, hiszen  nyilván a társtalanok mennek el egy ilyen előadásra, de a statisztikai adatok is ugyanezt támasztják alá.

Az intim kapcsolat hiánya azonban nem jelent feltétlenül magányosságot.  Az egyedül élőnek is sokféle társa, rokona, barátja lehet, bár ezek ritkán pótolják teljesen az igazi intim  kapcsolatot   Kánya Kata  frappáns példákkal színesíti mindazt, amire írásának alcímei utalnak:  „Azt kapod, amit adsz!”, „Korunk slágere:  az önismeret”, „Hogyan válasszunk?” stb. Talán ez utóbbi tartalmazza a legfontosabb ismereteket;  bár döntő tényezőnek tartja a partner illatát, amely  a születendő gyermek egészsége szemponjából fontos genetikai hasonlóság és immunrendszeri különbözőség fokát mutatja.  E hipotézis szerint az emberben is ugyanaz a genetikai program működik tudattalanul, mint a majmokban.  Ez az elgondolás a ma divatos  evolúciós  pszichológiából  származik, s abból indul ki, hogy  fajunk fennmaradásához az elmúlt évezredekben minél több, életképes gyermeknek kellett születnie, s a párválasztás akkor még valóban  „állati mintára”  történt.   Ma viszont, a túlnépesedés korában más a helyzet.

Kánya Kata is elismeri, hogy a párválasztás másik fő tényezője a szocializálódás mikéntje, vagyis a személyiségfejlődés;  ezen belül pedig  a partnerek értékrendjének és életvitelének, valamint szexuális képességeinek és igényeinek hasonlósága, továbbá elfogadható anyagi helyzete. A sokrétű hasonlóság valóban  alapvető feltétele lehet a párválasztás  sikerének, különös tekintettel a hasonló jogokra és kötelességekre.  Ezt már nagyjából sikerült kivívni, de még korántsem teljesen.  Kánya Kata szerint még ma is harc folyik a férfiak és a nők között.  Ezt azonban nem arra vezeti vissza, hogy az évezredes férfiuralom  (patriarchalizmus)  folytán a nők még nem tudták teljesen kiharcolni a férfiakkal egyenlő jogokat.  Hanem a női emancipációt és a feministákat hibáztatja, mondván:  elvették a férfiaktól a férfiszerepet;  bizonygatják, hogy mindent meg tudnak csinálni a férfiak nélkül, akikre nincs is szükségük.  Pedig Kata szerint igenis, szükség van a hagyományos férfi-szerepre;  pl. a nehezebb munkával és a durvább sportokkal csak a férfiak foglalkozzanak.  Igen ám, csakhogy a hagyományos férfi-szerep azt is jelenti, hogy csak „a férfi az úr a háznál”, akit a nőnek szolgálnia kell…

Mint látjuk, Kánya Kata nem mindig gondolkozik igazán korszerűen,  bár mondanivalójának túlnyomó többsége tudományosan megalapozott és rendkívül praktikus.. Különösen  találónak tűnik, amikor felvázolja:  Meddig lehet megjavítani egy kapcsolatot? (s itt utal a pár- és családterápia igénybe vételére).  S nagyon egyetértek vele, amikor befejezésül hangsúlyozza, hogy a magánéletre is fel kell készülni, mert – ahogy írja -  „ez a legfontosabb.  Akkor tudunk jól teljesíteni a világban, ha…szeretnek és viszont-szerethetünk.”  Ez pedig rajtunk múlik, tehát nem kell a „sült galambot”  várni. 

Kiegészítésül csak annyit fűznék hozzá, hogy éppen ezért  az iskolák feladata lenne  idejekorán megtanítani a felnövekvő fiatalokat a kulturált és harmonikus párkapcsolatokra.

„Szexuális és egyéb problémák a tartós  párkapcsolatokban”  címmel  dr. Lux  Elvira  előadását olvashatjuk másodikként a kötetben.  Ő  az  elhidegülés  fogalmából indul ki, de első megállapítása, hogy a nők általában praktikusabbak és találékonyabbak, mint a férfiak;  ám ezt csak egy otthon megfigyelt példával támasztja alá.  Második  „tétele”, hogy  „a nők és a férfiak működése és elvárásai alapvetően különböznek egymástól.” (34. old.)  Ezt egy olyan példával illusztrálja, amiről rögtön kideríti, hogy épp az ellenkezője igaz.  Ezután egy pszichológia-professzor kérdése nyomán azt próbálja elemezni:  Miért fontosabb a férfiaknak a vizualitás  a  szexben?  Azt ugyan kideríti, hogy sok férfi nem ismeri pontosan a női nemi szervet, mert az „zárt rendszer”, de a kérdésre nem ad érdemleges választ.   Inkább áttér annak magyarázatára, hogy miért van sok férfinek „korai magömlése”  (pontosabban korai orgazmusa, ami általában kiváltja a magömlést). 

Ezt ugyan a szexológusok már régóta tudják, és Lux Elvira is helyesen látja, hogy  a kamaszkori, elsietett  önkielégítések  feltételes reflexszé válnak, amit aztán akarva—nem akarva átvisznek a partnerkapcsolatba.  Ebből azonban nem arra következtet, hogy másféle, új feltételes reflexet kell tanulással és gyakorlással kialakítani, hanem szerinte ugyanúgy fegyelmeznie kell magát, mint amikor sürgős vizelhetnékje van  (ami azonban egészen más eset).  Érdekes az a gondolatmenete is, amikor  egy, a közösülés közben erős fájdalmat érző nő  gondjait azzal  „kezelte”, hogy a nővel együtt élő férfinek sürgős házasságkötést javasolt.  Ha valóban ez lenne az oka a nőknél a fájdalmas közösülésnek, akkor a nők túlnyomó többsége szenvedne a közösüléstől, hiszen a legtöbb szexuális kapcsolat nem a házaspároknál fordul elő.  (Ráadásul a „kezelés” lezárásaként egy ízléstelen viccel búcsúzott a férfitől.)

Lux Elvira egyik „alaptétele”, hogy  „a  házasság igenlése a nőknél az anyasággal függ össze.” (40.old.)  Továbbá, hogy a szexuális problémák jelentős része a szeretethiánnyal függ össze;  ugyanis  „érzelmi fogyatékosok”  és „eszmehiányosak” vagyunk.  Az előbbi nyilván azt jelenti, hogy nem tudunk szeretni, az utóbbi azonban nem kap magyarázatot, Mindenesetre  igen fontosnak tartja, hogy  a gyermekes szülők ne váljanak el, s igy legyen a gyereknek mintája: egy vele azonos nemű szülő, mert csak így tanulhatja meg a saját nemi szerepét.  (De vajon minden szülő követendő mintát nyújt?)  Ezután azt fejtegeti, hogy a női lélek és a női orgazmus mindig titok marad egy férfi számára,  majd főleg a saját, szexuálterápiás praxisáról, módszereiről és eseteiről mesél.

 Mindezek egyik fő tanulsága szerinte, hogy „szinte minden probléma gyökere és megoldási lehetősége is  az önértékelésben rejlik!” (46. old.)  Biztosan sok igazság van ebben;  csak az nem világos, hogyan akarja elősegíteni a reális önértékelést,, ha például a nőkről azt állítja, hogy „hazudósak”;  a férfiak viszont „nem tudnak hazudni”. (49.old.) 

Még jó néhány ilyen furcsa kijelentést lehet találni ebben a szövegben, amely a hallgatókat illetve olvasókat inkább elbizonytalanítja, mint segíti.  Úgyhogy lépjünk inkább tovább.

Egy reklámszakember,  Sas István  „Kielégületlenségeink,  avagy mit kezdjünk a boldogság-deficittel?”  című,  reklámképekkel bőven illusztrált  előadásában  azt igyekezett bizonyítani, hogy fontos összefüggések vannak „a fogyasztás világa és a párkapcsolati boldogság megszerzése között…. Kínzó kielégületlenségeinket  pótcselekvésként legtöbbször épp vásárlással,  fogyasztással  próbáljuk oldani.”

A pótcselekvésekkel elérhető pótkielégülés  a pszichológia szerint valóban játszhat bizonyos szerepet az egyén lelki  egyensúlyának ideiglenes helyreállításában.  Hatása azonban rendszerint nem tart sokáig  és káros következmények nélkül nem helyettesíti a tulajdonképpeni szükségletek kielégítését.  Nagyon is megkérdőjelezhető tehát a szerzőnek az az állítása, hogy  „a fogyasztás terén megszerezhető magabiztosság  hatékonyan egyengeti a boldogsághoz és kiegyensúlyozottsághoz vezető utat.” (56.old.) 

A magabiztosság, vagyis az önbizalom valóban fontos feltétele a sikeres cselekvésnek és a lelki egyensúlynak, de leginkább és majdnem kizárólag azon a területen, ahol a magabiztosság kialakult.  A magabiztos fogyasztás tehát semmiképpen sem garantálja a különböző szükségletek kielégítését a párkapcsolatok, vagy éppen a kölcsönös szexuális kielégülés területén.  Kivéve talán akkor, ha a a szexuális kielégülést is megvásárolható árunak tekintjük.  Egyesek persze annak tekintik – de vajon ismerik az igazi boldogságot:  Maga a szerző is  „csak félve”  kérdezi meg, hogy  lehet-e fogyasztásként felfogni a szerelmet és a párkapcsolatot?

Vajon „kommercializálódhatnak”, áruvá válhatnak a  szerelmi kapcsolatok Is?  Pénzért szerelem is kapható?   Erre aligha felel valaki igennel, de az is összetéveszti a szerelmet a szexuális szolgáltatással.  Ez a vélemény egyébként szorosan összefügg  a  tulajdonosi szemlélettel, a birtokbavételi törekvéssel,  amely a szerelmi partnert is   „vagyontárgynak”  tekinti.  A reklámok által sugallt vagyongyarapító,  alacsonyrendű élvezeteket habzsoló  szemlélet  valóban  kognitiv  disszonanciát válthat ki azokban, akik legbelül még hisznek  valamilyen „magasabb rendű  értékekben”.

Sas István szerint nem kell félnünk attól, hogy az általunk kedvelt, márkás árucikkek  elárulják az igényszintünket, gondolkodásmódunkat és attitűdjeinket, hiszen egész viselkedésünk is erről árulkodik.  Szerinte a márkahasználat az önkifejezés egyik lehetősége, arra, hogy  „pozicionáljuk önmagunkat mások számára.”   Nos, kétségtelen, hogy aki ugyanazokat a márkákat kedveli, annak szemében könnyebben válunk szimpatikussá.  Ami persze egyáltalán nem garantálja  a partnerek összeillését és lényeges igényeik kölcsönös kielégítését.  Akinél a párválasztást jelentősen befolyásolja, hogy partnere milyen luxuscikkekkel rendelkezik, az aligha építi kapcsolatát szilárd alapokra.

Sigmund  Freud követőivel együtt Sas István  is leragad  a rég megcáfolt ösztönelméletnél, amikor a birtoklási, tulajdonszerzési vágyat  ösztönösnek, vagyis velünk születettnek tartja;  elfeledve, hogy épp azáltal váltunk emberré, hogy kiemelkedtünk az ösztönök köréből..  Azt ugyan elismeri, hogy a birtoklási vágy „kóros méreteket is ölthet”, s szerinte meg kell találni az „arany középutat”, miközben „nem kell és nem is szabad lemondani a személyiséget kiteljesítő és a vágyait beteljesítő örömökről..” (74.old.)  Ez kétségkívül ügyes és mértéktartóan liberális fogalmazás, bár homályban hagyja, milyen vágyat kielégítése teljesíti  ki a személyiséget.

Nemcsak terjedelmileg az egyik legnagyobb, hanem tartalmilag is egyik legjelentősebb könyvfejezet  Szendi Gábor  „Hűtlenség, féltékenység,  evolúció”  című  írása.  Ő az evolúciós pszichológia szemléletével tárgyalja a nemek viszonyának problémakörét.  Már az első bekezdésben meglepő megállapítást tesz:  „Vágyunk a hűség után, miközben gyárilag belénk van építve a hűtlenség.  Felmérések szerint a férfiak és nők 40-50%-a létesített már külső kapcsolatot.” (77. old.)

Hogy is van ez?  A felmérések szerint a felnőttek alig fele lépett félre, holott „gyárilag” beléjük van építve a hűtlenség?  A „gyári beépítés” nyilván azt jelenti, hogy genetikusan belénk programozott viselkedésről  („hűtlenkedési ösztönről”?)  van szó.  De hogyhogy a többség ezt nem követi?  A tények mintha  ellent mondanának annak, hogy a hűtlenség velünk született, ösztönös késztetés.  Az evolúciós pszichológia tehát megalapozatlan, téves következtetésekre jutott.  Ennek kiindulópontja az lehet, hogy az állatvilágban sok fajnál megfigyelhető a hímok  „csapodársága”:  ösztönös törekvése arra, hogy minél több nősténnyel párosodjanak.  Vannak ugyan „hűséges, monogámiában élő” fajok is, de a többség minden alkalmat kihasznál a párzásra.  Nem mintha tudná, hogy fajának fennmaradása csak így biztosítható, hanem mert kellemes és kielégítő az ösztön parancsát követnie.

Az evolúció fogalma az élővilág fejlődését, a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás képességét jelenti a fennmaradás, a túlélés érdekében.  A  feltételek változásával az élőlények is változnak: új képességeik, tulajdonságaik alakulnak ki, vagy akár új fajok keletkeznek.  Szendi szerint viszont az evolúció legfőbb célja: „tulajdonságaink elterjesztése”. Csakhogy a „célok”  tudatosságot feltételeznek, ami csak az embernél, mint az evolúció „végső termékénél” fordul elő.  Másrészt, ha a meglevő tulajdonságaink nem felelnek meg az adott feltételeknek, akkor az evolúció nem a terjesztésüket, hanem a megváltoztatásukat kényszeríti ki (hacsak nem tudjuk a feltételeket megváltoztatni).

Szendi „evolúciós logikája” tehát átgondolatlan és megalapozatlan, például akkor is, amikor a modern ember legfőbb problémájának tartja, hogy „a kőkori viszonyokra van optimalizálva”. (79.old.)  Ha ugyanis ez valóban így lenne, akkor az evolúció  százezer éve nem működne az ember esetében.  Hiszen az evolúció lényege éppen az, hogy az adott viszonyokhoz, feltételekhez „optimalizálja” az élőlényeket, így az embert is.  Szendi hibás kiindulópontjából fakadnak aztán a további, tudományosnak látszó, de valójában áltudományos „megállapításai”  is.  Igy pl. az, hogy a monogám házasság gátolja a szaporodási sikert és ellentmond  „evolúciós törekvéseinknek” (lásd: a Föld túlnépesedése!), Szendi azzal rágalmazza az evolúciót, hogy annak stratégiai parancsa: „Termékenyíts meg minél több nőt!”, s így a női hűtlenség is „bekalkulált”  dolog.  Vagy hogy a nők  versenyeztetik a tőlük szorongó férfiakat, ennélfogva „a nő az evolúció motorja”.(84.old.)  Az ösztönös, „evolúciós hűtlenségnek” ellentmond, hogy Szendi szerint  „a szerelem az evolúció trükkje a monogám kapcsolat kialakítására, mert csak ebben garantált az apaság…”  stb. (86. old.)  Szerencsére ez nem az evolúció, hanem Szendi önellentmondása.

Már szinte mulatságosnak tűnik, hogy Szendi mindent az evolúcióval magyaráz.  Például a hűtlenség „evolúciós hasznosságát”  az bizonyítja szerinte, hogy létezik a féltékenység, amely „mindenki agyába be van építve”.(88. old.)  De akik nem féltékenyek, azok kidobják agyukból ezt a beépített részt?  Ám azt is megtudhatjuk Szenditől, hogy a féltékenység a testmagassággal is összefügg;  s mint „evolúciósan hasznos érzelem”, nem tönkreteszi, hanem „védi a kapcsolatot”.  Azt is fontosnak tartja leszögezni, hogy  „a hűtlenség evolúciósan érdekérvényesítő magatartás”(92. old.), bár ezt sokan erkölcstelennek tartják.  Nem meglepő, hogy a születési sorrendnek is fontos szerepet tulajdonít: „legkevésbé féltékenyek az egykék;  utánuk következnek az elsőszülöttek, s a legféltékenyebbek a később születettek.”(102.old.)  Úgy tűnhet, mintha már csak az asztrológiai magyarázat hiányozna, holott ez  csak biologizáló magyarázat, amely az evolúciót kizárólag biológiai elméletnek tartja  (bár megtévesztő módon szól a „lélektani evolúció” lehetőségéről is).   

Szóval eléggé összekeverednek Szendinél a különböző, nem egyszer ellentétes szemléletek.  Ami persze nem zárja ki, hogy vannak találó megállapításai is, s tárgyilagosan ismerteti pl. a  kötődési tipusokat  stb. A ma divatos, evolúciós pszichológiát azonban nem ártana kritikusabban értékelni.

Dr. Csernus Imre  „Alkalmazkodás és függetlenség,  társfüggőség”  című előadása és írása viszont bővelkedik a megalapozott kritikában.  Azzal kezdi, hogy idősebbé válva az emberek  „nem mernek változtatni”. A kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolat alapjának tartja, hogy tudjunk mosolyogni, az élet minden területén.  Ez a szimbólikus kép nála a belső nyugalmat és a független, bátor viselkedést jelenti.  A  legtöbben viszont félnek valamitől és nincs elég önbizalmuk.  Ezért kapaszkodni próbálnak egy látszólag erősebb partnerbe.  Akiről aztán hamarosan kiderül, hogy ő is gyenge és bizonytalan, csak ennek ellensúlyozásaként próbál erősnek mutatkozni.

Csernus rámutat, hogy a kapaszkodás, a társfüggőség hasonlít ugyan a szerelemre, de nem igazi szerelem.  A  függőség alapja mindig valamilyen félelem vagy bizonytalanság, az autonómia hiánya.  A társfüggőség  (ko-dependencia)  is ennek a jele;  a személyiség éretlenségére, infantilizmusára utal.  A lelkileg éretlen egyén  „érzelmileg még gyermekszinten van… mert nem mer szembenézni a félelmeivel”, ezért szeretni is csak gyermeki szinten tud.  Csernus tehát megkülönbözteti a szerelmi képesség  gyermekies, éretlen formáit a felnőttes, érett szerelemtől, amelyhez felnőtt korban is kevesen jutnak el.

A dependencia különböző formáit, többek közt a társfüggőséget Csernus a magánéletében is tapasztalta.  Első két házasságára utalva megjegyzi: ma már senkinek sem engedi meg, hogy őrá támaszkodjon és senkinek az életét sem akarja megváltoztatni.  Ez fontos tanulság a párkapcsolatban élőknek;  felnőtt, érett embereknek vállalniuk kell a felelősséget önmagukért.  (Hozzá kellene tenni, hogy másodsorban azokért is, akikkel intim viszonyban, családi kapcsolatban élnek.)

„Őszinteség,  hazugság  és titkok a párkapcsolatban”  -- ez a címe  Popper Péter fejezetének a könyvben.  Itt a sok megalapozott és találó megállapítás mellett   elég sok problematikus gondolattal is lehet találkozni.  Megkérdőjelezhető már a legelső mondata is: „A  párkapcsolat az emberiségnek a történelem folyamán egy megoldatlan problémája”, mert  régen is és ma is csupa kudarcot eredményezett. Furcsa történelmi visszapillantása nyomán arra következtet, hogy  az állatokhoz hasonlóan az emberben is a  szerzés  és  birtoklás ősi ösztönei  érvényesülnek.

Eszerint valójában ki sem emelkedtünk az állatvilágból?  Vannak ugyan, akik állati szinten élnek, de az utóbbi évezredek  átlagemberét már nem az ösztönök, a veleszületetten beprogramozott viselkedésminták vezérlik, hanem a különböző, tanult szabályok, „szkriptek”.  A  szerzési és birtoklási törekvés is ezek közé tartozik, tehát vagy elfogadjuk, vagy nem.  A  Popper által előadott, ezoterikus elmélet szerint az ősi kultúra embereinek ugyan még volt  „szellemi látása”, látták a dolgok „szellemi értelmét” (vagyis a transzcendenciát), de a történelem során ez a képesség „fokozatosan elveszett”.  Igy alakult ki a materialista világszemlélet, ami a szerzés és birtoklás ösztönét  „tárgyi javakra”  irányította.  S ennek nyomán az emberi kapcsolatok is megváltoztak;  az anyagi javak szerzése határozza meg azokat.

Ez a pesszimista mítosz  realitás-elemei ellenére is irreális, torz magyarázatnak tűnik. A „szellemi látás” hiányolása  valójában egy természetfeletti, transzcendens  szellemi világba vetett hit hiányolása, amelyet  bizonyítékok híján a tudomány az emberi fantáziák közé sorol.  E retrográd, archaikus misztifikáló szemlélet a jelek szerint nagyon beleivódott Popper Péter gondolatvilágába, bár időnként ezt is relativizálja, s ettől elszakadva , nagyon találó megfigyelései vannak a párkapcsolatokról, amelyekből bőven idézhetnék. Nagy pozitivuma emellett, hogy igen sok szellemes és mulatságos történetet mesél.

„Az  orgazmus”  címmel  Sz. Mikus Edit  nemcsak az orgazmussal kapcsolatos elméletekről tájékoztat közel 40 oldalon, hanem az erotikus viselkedés néhány történelmi és társadalmi vonatkozásáról, azonkívül az úgynevezett  „spirituális szexről”, vagyis a szeretkezésről, mint vallásos-misztikus élményről  is.  Ez persze azt mutatja, hogy ő is hajlamos a miszticizmusra  (ami egy  „reiki-mestertől”  egyáltalán nem meglepő). 

Ezzel kapcsolatban joggal merül föl a kérdés:  összefér-e az „ezotéria”, a misztikus tanok kultiválása a tudománnyal?  Szerintem elvileg nem, de a gyakorlatban mégis sokan megpróbálják össze-egyeztetni.  Az eredmény a misztikum és a tudomány sajátos összekeverése, s ebben az egyvelegben inkább a misztikum, mint a tudománv aránya lesz nagyobb;  ráadásul a misztikum eltorzítja a tudományt.  Ez  persze nem zárja ki, hogy ilyen kontextusban is előfordulnak reális megállapítások, s ezek hatására a tájékozatlanok könnyen reálisként fogadják el az ügyesen tálalt misztikumot is.

Mikus azzal kezdi, hogy felsorol néhány, a témát eltérően megközelítő, magyar szakembert, de egyikkel sem vitatkozik, mert hangsúlyozottan más szemléletet akar bemutatni.  S ezt azzal indokolja, hogy ő nem orvos, nem pszichológus, hanem népművelő, újságíró  és „ezoterikus gondolkozású szexológus”.(150.old.)  Ez a sajátságos identifikáció azért meglepő, mert  a szexológia épp olyan nagy és fontos tudományterület, mint pl. a medicina, s így nincs benne helye az ezotériának és miszticizmusnak.

Figyelemre méltó közlése, hogy a  Nők Lapja  szakértőjeként  kapott, közel hétezer levélnek kb. 60%-ában azt kérdezik a nők: „Miért nincs hüvelyi orgazmusom?”  Válaszai lényegének ismertetése helyett  először az orgazmus mibenlétét igyekszik meghatározni, először biológiai, majd pszichikus megközelítésben.  Első meghatározása: „Testi szinten az orgazmus nem más, mint a másodperc tört részéig tartó, bvioelektromos kisülés…”, sok testi tünettel.  Eltekintve attól, hogy az orgazmus, mint szexuális kielégülés, az élvezet csúcspontját jelenti, tehát lényegében lelki jelenség, amelyet testi tünetek kísérnek, ám ezeket  téves a másodperc töredékéig tartó  „kisülésre” korlátozni.  Maga az orgazmus jóval hosszabb, a helyzettől függően sok másodpercig, sőt, percekig tarthat, testi tüneteivel, pl. a hüvely és a húgycső körüli izmok ritmikus összehúzódásaival együtt.  Az ún. „G-foltos orgazmusról”  tévesen azt írja, hogy a kispriccelő váladék nem a húgycsőből, hanem a hüvelyből távozik. A mai szexológiai ismeretek szerint ez súlyos tévedésnek minősíthető. (A szövegben több más, kisebb tárgyi tévedés is előfordul.)

Az orgamus lelkileg  „valamiféle katarzis-élmény”  Mikus szerint., és „felfokozott lelki állapot, ami enyhülést nyert.”  Ez azonban elég bizonytalan és frázisszerű meghatározás, hiszen a katarzis drámai eleme többnyire hiányzik a szexuális kielégülésből.  Nem világos, hogy mit ért „felfokozott lelki állapoton”  és miért kell annak enyhülést nyernie.  A  feloldódás és elégedettség – amire szintén hivatkozik – már az orgazmus következményei és utóhatásai, de ezeket sem magyarázza meg.  Ebben a részben szól a  szerelemről  is.  Kezdő stádiumát a nőknél „lila ködösnek”  nevezi, amely szexuális vágyakat kelt, de később elillan a vággyal együtt.  Hozzáfűzi, hogy a férfiak szerelem nélkül is képesek a szexuális élvezetre;  ám nem említi, hogy a pszichoszexuálisan érett nők is képesek ugyanerre.

Kulturális szempontból az orgazmussal kapcsolatos  „trendi elvárásokról”  ír, amelyek alapja a média és a pornográfia.  Ugyanakkor a magyar szexuális kultúrát  „végtelenül álszentnek”  tartja, s hiányolja a szexuális nevelést  (bár ilyen ma is van, csak többnyire antiszexuáléis jellegű). 

Mindezeknél fontosabbnak tűnik Mikusnál a  spirituális megközelítés.  Itt a Káma-Szutrára, a taoista tanokra és a tantrikus szex-tanfolyamokra hivatkozik.  Meghatározása: „Spirituális értelemben egy szeretkező pár az isteni energiákkal, az univerzummal történő egyesülés erőivel együtt képes önmagában és partnerében a szexuális energiát áramoltatni…” (156. old.)  Nem szorul bizonyításra, hogy ez egyértelműen miszticizmus és a tudományhoz semmi köze., hiába próbálja Mikus az orgazmus anyagi és spirituális szintű értelmezését egybevetni, persze az utóbbi javára. S bizonygatja például, hogy a párválasztás alapja „az aurák összeillése, a test íze és illata”  stb.

Őszintén szólva, nem értem, hogyan kaphatott helyet a Mesterkurzusban egy ilyen előadás.

Vekerdy  Tamás  „A  szülők kapcsolata  gyermekszemmel”  című előadása és könyvfejezete viszont  megbízhatóan teljesíti a maga elé tűzött feladatot:  felkészíti a (leendő)  szülőket gyermekeik szexuális nevelésére.  Ez a fejezet akár a „Szülők  iskolája”  tananyaga lehetne!   Gondolatmenete közel 100%-ban a legkorszerűbb tudományos ismereteken alapul.  Közérthetően megmagyarázza például az érzelmi intelligencia és az érzelmi biztonság  jelentőségét, vagy a csecsemő kommunikációs igényét és a vele való beszélgetés fejlesztő hatását, aztán  a szülők nemi életének észrevételével kapcsolatos problémák kezelését.  „Rendkívül kétes helyzetnek”  nevezi viszont, ha a gyermek érzékeli a szülők nemiségét (vagy a szülők a gyermekét). 

Helytálló megfigyelésnek tartja a Freud által leírt Ödipusz konfliktust és konkrét tanácsot ad annak a gyermeki kérdésnek megválaszolására:  hogyan kerül a kisbaba az anyukák hasába.  Ez a válasz kerüli a szexuális izgalom testi jeleinek magyarázatát, és egy kis óvodás is furcsának találhatja, hogy az „apa testéből leválik egy kis darab és átmegy az anya testébe.”(193.öld.)  Kétségtelenül van jobb magyarázat is erre, amit Vekerdy nem ismer;  de hát ő nem szexuálpedagógus.  Hasonlóképpen kicsit „elnagyolt” az a tanácsa is, hogy mit válaszoljon a szülő, ha a gyermek a pornográfiáról kérdezi.  Ezzel kapcsolatban Mérei Ferencet idézi, aki szerint  „minden perverzió, ami személytelen.”, s kiegészíti azzal, hogy „merő technika” az egész..  Szerencsére hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a szülőnek kell tisztáznia saját viszonyát a pornóval , bár ehhez már nem ad tanácsot..

A párválasztásról, a szülők egymás közötti viszonyáról és az esetleges félrelépésekről  inkább csak erkölcsi jellegű tanácsokat ad, pl., hogy nem kell takargatni a feszültségeket, mert a hazugságok megmérgezik a családi légkört és a gyermeket is neurotizálják. A  szexuális kapcsolatok körül szerinte „különös rejtély lappang”  és a zsidó-keresztény hagyományok a gyakorlatban nem érvényesülnek.  Úgy tűnik, ezt sajnálatosnak tartja.  Zárszóként mindenesetre hangsúlyozza: „nem az hat, amit mondunk a gyereknek, hanem az, akik vagyunk, akivé váltunk életünk során.”  Ezzel pedig teljesen egyetérthetünk.

„Konfliktuskeresés a  párkapcsolatban” – ez a címe  F. Várkonyi Zsuzsa  fejezetének, amelybnek kiindulópontja az a gondolat, hogy minden konfliktusnak van előtörténete,, amelynek ismeretében előre jelezhetők és megérthetők.  Hogy aztán „egy irracionális erő állandó ismétlésre kényszeríti”-e azokat, az már nagyon is kérdéses.  Egyes konfliktusok előfordulása ugyan valószínűsíthető, de nem „irracionális erők”, vagyis kiismerhetetlen tényezők folytán, hanem épp az előzmények ismeretében.

Megoldásuk Várkonyi szerint  Thomas Gordon  javaslatai alapján érhető el legkönnyebben.  Éspedig úgy, hogy nem a beidegzett, megszokott megoldást kell erőltetni, hanem a valódi igények sokféle és kompromisszumos  kielégítését.  A párkapcsolati szerepeket Várkonyi egy szakkönyv alapján úgy osztja fel, hogy a férfi négy szerepe:  a „hős”, a „játszótárs”, a „barát”  és a „szervező”.  A nőnek  pedig hat szerepe lehet:  a „mama”, a „szurkoló”, a „barát”, a „szerető”, az „oroszlánszelidítő”  és az „érett felnőtt”.  Ezt Várkonyi némileg módosítva mindkét félnek öt szerepet tulajdonít, amit több oldalon keresztül meg is indokol.

Ezután ismerteti a transzperszonális pszichológia elméletét a    gyermeki, szülői és felnőtti szerep-viselkedésről, amelyek a partnerkapcsolatban különböző változatokban kapcsolódhatnak össze.  Ezzel értékes szempontokat nyújt az önismerethez és a viszonyok reális felméréséhez.

A könyv utolsó fejezetében  dr. Szöllőssy-Csoma Enikő  dolgozatát olvashatjuk  „A párkapcsolati tanácsadás alternativája.  A  grafológiai  összeillőség-vizsgálat”  címmel.  Az „íráspszichológiának”  is nevezett grafológia művelése csak az utóbbi évtizedekben fejlődött élénkebben hazánkban.  De érdekes módon nem elsősorban a pszichológusok foglalkoznak vele, hanem különböző foglalkozású értelmiségiek. Persze érthető, hogy sokak fantáziáját izgatja a grafológia és annak alkalmazása a párkapcsolatok segítésére. 

Számukra ez a fejezet nemcsak az alapfogalmakat tisztázza közérthetően, hanem  azt is bemutatja, hogy a kézírásból többek között a következő személyiségjellemzők ismerhetők meg:  a gondolkozás és az érzelmi-indulati működés jellege;  az önmagához és másokhoz való viszony, a munkabírás és munkavégzés  jellemzői  stb.  Eléggé köztudott, hogy a „gy” betű sokat elárulhat a partnerek kapcsolatának szorosságáról,  érzelmi és szexuális intenzitásáról.  De kevesen tudják, hogy ez önmagában nem, csak a többi írásjegy  egybevetésével mérvadó.

Érdekes, hogy  a szerelemmel kapcsolatban  Atkinson nyomán megkülönbözteti a „szenvedély-szerelmet”  és a „társszerelmet”.  Az utóbbi jóval kiegyensúlyozottabb és érettebb formája az érzelmi kötődésnek.  Az érett szerelmi képességről van szó, amit jómagam  a „párválasztási érettség” fogalmával szoktam jelölni.  A  grafológus-szerző ezt így fogalmazza: „Érett, valódi párkapcsolatot ugyanis csak olyan személyiségek képesek megvalósítani, akik megfelelő magabiztossággal,  őszintén tudnak működni e világban.” (242. old.)   

A továbbiakban a szerző kézírás-minták bemutatásával  elemez néhány, a párkapcsolatban fontos tulajdonságot, pl. a dominancia-igényt, az önbizalom, az autonómia vagy a féltékenységi hajlam jegyeit. Táblázatban közli, milyen jellemzőket vizsgál a grafológus egy párkapcsolati tanácsadás  során.  Az egész fejezet tulajdonképpen azt a címet is viselhetné, hogy „Bevezetés a grafológiába”.  A fejezet tudományos jellegét mutatja, hogy befejezésül  (csak ő)  közli a felhasznált irodalom jegyzékét.

A  fejezetek áttekintése után  igazat adok a borítón olvasható fülszöveg szerzőjének, aki szerint a szerzők által javasolt út  nagy elszántságot, rengeteg munkát – s hozzátenném:  erős  kritikát – követel.

                                                                                                                                 Szilágyi  Vilmos  dr.

 

Révai Gábor

Beszélgetések nemcsak szexről

Lux Elvirával, Mohás Liviával és fiatalokkal

2009, Corvina,  185 old.

 

 Révai Gábor párbeszéd-sorozatának újabb epizódja magánéletünk legizgalmasabb kérdéseit, az intimszféránkat világítja meg. Méghozzá különböző oldalakról egymás  után:: egyrészt két idős pszichológusnő oldaláról, másrészt négy fiatal felnőtt  (két nő és két férfi)  szemszögéből.. Ez jó alkalom arra, hogy kiderüljenek az idős és a fiatal nemzedékek közötti, szemléletbeli különbségek és ellentétek. Nem meglepő, hogy az idősebbek általában konzervativok, ellentétben a fiatalokkal.  Itt azonban két idős szakemberről van szó.  Egyikük, Lux Elvira  az egyik női klinika pszichológusaként  húsz évig kezelte a meddő, vagy szexuális problémákkal küszködő nőket, s ezt követően ő alakította meg tanítványaival a  Magyar Szexológiai Társaságot, amit húsz évig vezetett..  A másikuk, Mohás Livia  tornatanárból lett könyvszerkesztő, majd regényíró, s közben pszichológiai tanácsadó.

Mindketten vallásos, vidéki családból származnak, tizenéves korukban apácák nevelték őket, s ez az örökség egész további életükre kihatott.   Ami elsősorban Lux Elvira munkáját nehezítette a szexuális kérdések nyilt megtárgyalása során. Ráadásul pszichológusként sem kapott képzést a szexuális működés zavarairól és azok kezeléséről.  Igy aztán kénytelen volt pácienseinek részletes kikérdezése alapján tájékozódni és kitalálni a lehetséges megoldásokat. Ebben hagyományos értékrendjének két fő alapelve vezette::  1.  Minél több gyermek szülessen,  2.  a szülők pedig ne váljanak ek, hanem együtt neveljék legdrágább kincsüket, a gyermekeiket.   Legbüszkébb arra, hogy több száz, funkcionális meddőséggel küzdő nőnél sikerült elérnie a gyermekáldást.  Ez azért szép teljesítmény, mert akkoriban még a legkiválóbb nőgyógyászok sem nagyon tudtak mit kezdeni a funkcionális meddőséggel.  Az ún.  pszichoszomatikus szemléletet – vagyis, hogy a testi bajoknak, zavaroknak lelki okuk is lehet, amit kezelni kell – Lux Elvira az elsők között próbálta bevinni nemcsak a szülészetbe és nőgyógyászatba, hanem általában az orvosképzésbe.

Ezt az új szemléletet ugyan nem tudta meghonosítani az orvosegyetemen, de lehetőségeihez képes elég sokat elért.  Többek közt éppen azzal, hogy az orvostan-hallgatóknak tartott előadásaiban felhívta figyelmüket a betegségek kialakulásában szerepet játszó, lelki tényezőkre.  Ehhez viszonyítva a szexuális funkciózavarok gyógykezelése terén elért eredményei már bizonytalanabbak és megkérdőjelezhetők voltak. Konzervativ  szemlélettel és a modern szexuál-terápia módszereinek figyelmen kívül hagyásával  ugyanis az eredmények szükségképpen korlátozottak;  bár az alapos kikérdezés és a szuggesztiv tanácsok néha önmagukban is kedveső hatásúak.  Elvira pedig szuggesztiven tudta képviselni  a saját elveit és terápiás céljait.  Más kérdés, hogy ezek az elvek és célok mindig megfeleltek-e az egyének és a család érdekeinek,  Révai Gábor a könyv Előszavában azt írja, hogy  gyakran vitába szállt Elvirával, de még többször magába fojtotta vitatkozhatnékját.  Ez is mutatja, hogy Elvira nehezen tűri az ellentmondást, a kritikát  (amit a magam tapasztalatai alapján is megerősíthetek). Jó szándéka és segíteni akarása ugyanakkor kétségtelen.

Révai Gábor azonban nyilván érezte, hogy a szexuális kapcsolatok és általában az intim párkapcsolatok témája a 21. évszázadban modernebb megközelítést (is)  igényelne.  Próbált ezért egy korszerűbb szemléletű szakembert keresni.  Ám akiket felkért volna, azok vagy nem vállalták, vagy pedig Elvira nem volt hajlandó velük „egy tálból cseresznyézni”.  Pedig nem együttes interjúról volt szó, ami kettejük vitatkozását is kiválthatta volna, hanem külön-külön, több alkalommal felvett beszélgetésekről.  Igy került sor  Mohás Liviára, mint régi barátnőre, aki szintén a 60-as évek második felében végezte el a pszichológia szakot, de irodalmár lett, s csak nyugdijas korában kezdett pszichológiai tanácsadással foglalkozni.  Ahogy Révai írja:  „bár korántsem értenek mindenben egyet, de… mindketten inkább konzervatívok, vagyis nagyra tartják az olyan hagyományos értékeket, amilyen az anyaság…” vagy a  szexuális kizárólagosságként  értelmezett hűség  stb.

Révai joggal állapítja meg, hogy  Mohás Livia  „nem kifejezetten szexuálpszichológus, de… talán egy fokkal „modernebb” kortársánál és barátnőjénél,  jóllehet, az alapértékeik közösek.” (8. old.)   A „modernebb” jelző nyilván nem véletlenül került idézőjelbe, hiszen Livia szemlélete sem igazán korszerű, amint az a válaszaiból egyértelműen kiderül.  Ez azzal is szorosan összefügg, hogy sem ő, sem Elvira  nem végzett szexuálpszichológiai tanulmányokat. Részben azért, mert a hazai egyetemeken vagy főiskolákon ilyesmire még ma sincs lehetőség , hiába jelent meg nemrég a  „Szexuálpszichológia”  tankönyv (ami nem azonos Lux Elvira régebbi, hasonló című könyvével!), tehát diplomát ebből nálunk nem lehet szerezni.  Másrészt pedig  talán éppen hagyományos szemléletük miatt idegenkedtek a hazai és nemzetközi, modern szexuálpszichológiai és szexuálterápiás szakirodalom feldolgozásától és alkalmazásától.  Ez persze nem zárja ki, hogy megfigyeléseik és tapasztalataik  (no meg a régebbi szakirodalom ismerete)  alapján  reális megállapításokat is tegyenek,  függetlenül azok realizálási lehetőségeitől. Minthogy azonban az olvasók sem ismerik a témakör újabb, tudományos szakirodalmát, többnyire nem tudják megkülönböztetni az aktuálisan is érvényeset és az elavultat az idős hölgyek állításai között.

Még szerencse, hogy a könyv négy fiatal felnőtt vallomásait is idézi, s ezeket mintegy szembeállítja az idős szakemberek által képviselt szemlélettel.  A könyv felépítése egyébként olyan, hogy először a két „szakember” életútját mutatja be  „az angolkisasszonyoktól a pszichológiáig”; a második fejezetben a fiatalokkal, „csak szexről” folytatott beszélgetést. Végül  a harmadik fejezetben  „Szex és szerelem”  címmel  ismét ismét Lux Elvirát, majd Mohás Liviát kérdezgeti..  Ez utóbbi a könyv legvaskosabb és egyben legproblematikusabb, vitatkozásra késztető része.  Ha itt belemennék ebbe a vitába, abból egy új könyv születne, ám egy könyvismertetésben erre nincs lehetőség.  Ezért csak ízelítőül emelek ki néhány témát a sok közül.

Azon egy kicsit Révai Gábor is kiakadt, hogy Lux Elvira a nemiséggel kapcsolatos latin szakkifejezésekre igyekezett tanítani pácienseit, mert úgy gondolta, hogy ezekről nincsenek elfogadható, magyar szavak, csak obszcén, trágár kifejezések.  „Számomra furcsa megoldás -  írja Rávai -  amit maga javasol…”, s ezt azzal indokolta, hogy  nem szakemberek számára ez  „elidegenítö… hiszen épp az intimitást szűnteti meg.”  De megkérdezhette volna azt is: miért nem ismeri Lux Elvira a latin szakszavakat feleslegessé tevő olyan, nem obszcén magyar szavakat, mint a női hüvely, a csikló, a hímvessző, a szeretkezés vagy közösülés – és így tovább.  Mindenre van közérthető és kulturált magyar szó.  Lux  szerint azonban a szex: „titok”, bár nem egészen azonos a tabuval. „Van tolvajnyelve, de olyan jó tolvaj még nem akadt, aki kitalálta volna ehhez a témához a megfelelő szavakat.” (117. old.)   Nem tudom, milyen „tolvajnyelvre”  gondolt  Elvira, de minden jobb felvilágosító könyvben  olvashatók a megfelelő szavak. A  szexuálterapeutának pedig éppen az egyik legfontosabb feladata, hogy a zavarokkal küzdő párokat megtanítsa őszintén és közérthetően beszélni egymással a szexről.

Persze ennek elmulasztása csak módszertani baklövés. De Elvira szerint a szex intim perceiben mimcs is  szükség szavakra, hiszen a szexualitás „misztérium, akár tetszik ez nekünk, akár nem.  Sok misztikus elem van és volt is benne mindig.”  A nőt vagy szentnek – lásd: „Szűz Mária kultusz” -, vagy félelmetes boszorkánynak, bűnbaknak tartották.  „Még mindig nem jutottunk el odáig, nem is fogunk soha, hogy teljesen egyenrangúak lehessünk…”(118.o.) Vagyis Elvira nem hisz a nők és férfiak egyenjogúságában és egyenrangúságában, a nőmozgalom, a női emancipáció eredmémyességében.  Éspedig azért, mert miszticizmusra hajlamos, és mert a nő  legfőbb feladatának, hivatásának a  gyermekszülést és  -nevelést tartja.  Vagyis: legyen a család rabszolgája?

Bőven lehetne folytatni az ilyen  korszerűtlen, sőt, retrográd  szemléletű kijelentéseit, de vessünk inkább efy pillantást Mohás Livia véleményeire.  Ö  a szerelmet  „a hormonok kegyetlenül becsapós játékának”  tartja.  Nem hisz a nagy szerelemben, inkább „nagy trükknek”  tartja a természet részéről, nyilván a fajfenntartás érdekében.  Valójában tehát „önbecsapás”  és „kölcsönös megalkuvások sorozata”, képmutatás és gyakran hazugság.  Ebből a gúnyolódó és kiábrándító beállítottságból a szerelem egyoldalúan negativ értékelése következik.  Holott a szerelem tárgyilagos, pszichológiai megítélése a személyiség-fejlődés fontos tényezőjeként értékeli a szerelmet, az érzelmi kötődés képességét, amelynek kifejlődése pótolhatatlan élményeket jelent számunkra.  Ezért sajnálatos, hogy egyes emberekben ki sem alakul, esetleg gyerekes szinten megreked, vagy eltorzul a szerelmi képesség.  Abban persze igaza van Mohás Liviának, hogy „Ne legyenek illúzióink!”  - ám ez csak az éretlen, romantikus szerelemre vonatkozhat, a gyerekes diákszerelemre, amit gyakran a felnőttek sem tudnak kinőni, mert pszichoszexuális fejlődésük és szerelmi képességük megreked egy alacsonyabb szinten.

A szexuális viselkedést  Luxhoz hasonlóan Mohás Livia is  „ösztönösnek” , vagyis genetikusan meghatározottnak és velünk születettnek tartja, tehát a freudizmus álláspontjára helyezkedik.  Ugyanakkor az is lehetséges szerinte, hogy „ösztöneink finomodtak”, bár egyénileg különböző mértékben  Ez a hipotézis valójában azt jelenti, hogy a szexuális viselkedés  a körülményektől és a külső (nevelési) hatásoktól függően lehet primitivebb vagy kulturáltabb -  ahogy Lux mondaná: „esztétikusabb” - , tehát egyénileg változó.  Ami azt mutatja, hogy nem ösztönös, hanem tanult viselkedés.  Különös, hogy ennek ellenére ezek a neves kérdezettek ragaszkodnak a száz éves ösztönelmélethez  (épp úgy, mint a legtöbb laikus, aki hallott valamit a freudizmusról). 

További furcsaság Mohás Liviánál, hogy szerinte a „szex” csak a 20 és 50 év közöttiek számára szerepelhet „a tíz  legfontosabb dolog között… előtte és utána nem olyan fontos.” (218.old.)  Lehet, hogy önmagából indul ki, de ez mindenképpen indokolatlan általánosítás.  Hasdonló a helyzet, amikor az erotikát, vagyis a szexuális viselkedés örömszerző formáit elválasztja, megkülönbözteti a „szex”-től, és  mint „a különböző érzékszervek finom stimulálását”, már csecsemőkortól kezdve „döntő fontosságúnak”  tartja.  Mintha az erotikus kapcsolat nem is szexuális kapcsolat lenne, hanem csak valamiféle „lelki”  szeretet-kisugárzás. Szexuálpszichológiai szempontból ez  rendkívül naiv hipotézisnek tűnik. Ugyanakkor önmagának is ellentmond, amikor a „szexet”  a nemi szervek ingerlésére korlátozza, de elismeri, hogy az ölelkezés, a csók, az érintés  „fontos része az erotikának”.- csak ne keltsen szexuális izgalmat és élvezetet.  A férfiakat pedig azért kárhoztatja, mert ők „a nemi szervek körüli erotikát”  igénylik, eltérően a nőktől.

Ez a konzervativ, tulajdonképpen szexellenes szemlélet tükröződik ebben a 80 oldalas interjúban, amelyből valahogy még kihallatszik a régi apáca-tanárnők hangja, akik „hihetetlenül sok mindent tudtak mondani, ami magasabb rendű volt…” (225. old.)  Ez a hang azonban ma már kissé korszerűtlennek tűnik, hiuába bővült ki a görög mitológiával, vagy Sigmund Freud és C. G. Jung bizonyos tételeivel.  Az a tény, hogy Mohás Livia épp úgy felvette a tőle idegen „szexuálpszichológus” és  -terapeuta szerepet, mint Lux Elvira, csak azt bizonyítja, hogy ma nagy szükség van  szakpszichológusok segítségére, s az ilyen igények kielégítése felemás felkészültséggel is hálás feladatnak tűnik.

Fiatal értelmiségi felnőttek csak jó 30 oldalnyi helyet kaptak a kötetben.  Tőlük először azt kérdezte Révai, amit az idős hölgyeknek nem mert föltenni:  Mikor vesztették el a szüzességüket és kb. hány partnerük volt eddig?  Kiderült, hogy  a két  (27 és 33 éves)  nő és a két (26-27 éves)  férfi  16-18 éves kora óta már kb. 30-40 partnerrel került szexuális kapcsolatba.  Számukra az ilyen kapcsolatok egyre fontosabbak;  az első három legfontosabb dolog közé tartoznak.  Lili  (az egyik válaszoló)  szerint a fiatalok hétvégi bulijai  „80 százalékban a szexről szólnak”.  Valamennyien problematikusnak tartják, hogy a fiatalok gyakran alkoholt és potencianövelő drogokat is használnak a bulikon.  A szex és a szerelem viszonyának kérdésére  Lili azt mondja:  szerelem nélkül is nagyon jó lehet a szex, tehát nem függ össze szorosan egymással.  Orsi szerint jó szex nélkül a szerelem nem időtálló.  Tamás szerint „civilizációs hazugság, hogy a két dolognak együtt kéne jól működnie”;  más a testi vonzalom és más a lelki.  Orsi szerint a  barátság is jó alap a szexhez, de a párkapcsolathoz szerelem kell.  S  amíg a szerelem tart, addig a kapcsolat „monogám”, vagyis kizárólagos.

A férfias és nőies nemi szerepekről megállapítják, hogy különbségük kezd elmosódni, és – a régebbi elgondolásokkal szemben – a homoszexuálisoknál sem érvényesül;  ott is változó, hogy ki a domináns és ki a befogadó.  Lili szerint a férfiasan viselkedő nők semmiképpen sem vonzóak, nincs szexuális kisugárzásuk.  Vagyis jobb, ha a nő hagyományosan nőies.  Ezzel a másik három kérdezett is egyetért, bár egyikük hozzáteszi, hogy ez a „kulturális közegtől ia függ”.  Arra a kérdésre, hogy  „van-e jó szex orgazmus nélkül?”,  Lili azt válaszolja, hogy  „a nők nagy részének nem az orgazmus a legfontosabb a szexben”.  Orsi szerint ez férfiaknál is előfordul, persze jóval ritkábban.  Azt „kegyes hazugságnak” tartja, ha egy nő megjátssza az orgazmust, amit a férfiak sokáig nem vesznek észre. Egy „meleg” kapcsolatban viszont nincs megjátszás. A  szexuális problémák nyilt megbeszélése eleinte mind a négy kérdezettnek nehezen ment, de aztán fokozatosan belejöttek és egyikük sem használ latin kifejezéseket a szeretkezéssel kapcsolatban.  Megoszlottak a vélemények arról, hogy  van-e „Igazi”? A nők szerint van, a férfiak szerint nincs, legfeljebb jó kompromisszumokat lehet kötni. 

Révainak abban tökéletesen igaza van, hogy e négy, fiatal értelmiségi vallomása  érdekes színfoltja a könyvnek, bár az ő véleményük sem általánosítható. De ugyanez mondható a két, idős szakember vallomásáról is, akik a múltból magukkal hozott „fogódzókat” kínálják nekünk, amelyekkel a ma embere nem nagyon tud mit kezdeni, akár apácákról, akár a mélylélektan olyan mestereiről van szó, mint S. Freud, vagy C.G. Jung, akitől Révai  három mottót közöl, amelyek alattomos ösztönökkel és misztikummal fenyegetnek. Tényleg nincs jobb választás?

                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr. 

Lőcsei Pál

Emberpár és család

az államszocializmusban. 1945-1985

2008,  Gondolat K., 202 old.

A  „Válogatott családszociológiai írások”   alcímmel megjelent kötetet  Neményi Mária szerkesztette és ő írt hozzá Bevezetőt.  Sajnos, a szerző már nem érte meg könyve megjelenését  (amiben talán annak is szerepe volt, hogy 1956-os „hőbörgéseiért”  öt évre bebörtönözték, s aztán hosszú ideig megfigyelés alatt tartották).  Csak az 1960-as években kezdett  párkapcsolati problémákkal foglalkozni.

Itt közölt írásai jórészt az 1970-es és 80-as években keletkeztek.  Ahogy ő maga írja,  hosszú és viszontagságos úton  jutott el a családszociológia iránti hivatástudatig, hiszen eredetileg újságírással és politikával foglalkozott.  Neményi Mária szerint  Lőcsei  „a tényfeltárás  korspecifikus módszerét követte, tanulmányaiban, amikor a makrotársadalmi folyamatok  közül az emberpár – férfi és nő – kapcsolatára koncentrált, hogy ezáltal a két nem 20. századi versengéséről, ezen belül elsősorban a női emancipációnak sajátos, magyar változatáról adjon számot.”  Lőcsei  elsőként írta le a hagyományos, magyar család drámai összeomlását és átalakulását a szocialista fordulatot követően.

Szerkesztője volt az 1971-ben megjelent  „Család és házasság a mai magyar társadalomban”  című tanulmánykötetnek  (amelyhez tőlem is kért egy írást),  s ebben  A  hazai családkutatás feladatai és távlatai  kapcsán  reálisan elemezte a 20. századi magyar családtípusokat, s három típust mutatott be:  1. a század első harmadának patriarchális, polgári-vallási monogámiáját,  2.  a második harmadban megjelenő, a házastársi egyenlőséghez közelítő, de még ritka típust  és  3.  a 60-as évektől erősödő,, a női munkavállalásra is támaszkodó, egyenlőségelvű típust.  Mindebben az iparositásnak, városiasodásnak és kollektivizálásnak, nomeg az élettartam növekedésének is döntő szerepe volt.  Az 1990-es rendszerváltozás utáni, radikális változások hatásait Lőcsei már nem tudta felmérni, ám Neményi szerint segíthet azok megértésében.

Minthogy leginkább a párválasztás és a párkapcsolat alakulása érdekelte, tulajdonképpen a hazai szexuálszociológia egyik megalapozója volt.  Életművét a 90-es években néhány pontban összegezve, többek közt az alábbiakat tartotta fontosabbnak:

1.      A hagyományos, magyar családtípus változásainak elemzése.

2.      A tömeges női munkavállalás négy évtizedének  hazai mérlege.

3.      A családi állapot inkongruenciájának  vizsgálata.

4.      Az értékegyensúly elmélet  kidolgozása és alkalmazása a heteroszexuális kapcsolatokra.

5.      A társtalanság  szociológiai meghatározása és és elemzése, továbbá lehetséges kezelése.

Ez utóbbit  „párkereső intézmények”  (házasságközvetítők) és társkereső újsághirdetések segítségével

javasolta megoldani.  Uttörő szerepe volt az ilyen hirdetések szociálpszichológiai elemzésében.

A jogilag fennálló és a tényleges családi állapot különböző eltéréseit, vagyis a családi állapot inkongruenciáját  Lőcsei vizsgálatai óta is csak néhányan próbálták felmérni, pedig több jelből ítélve valószínűsíthető, hogy ez az inkongruencia ma jóval nagyobb, mint annakidején, s ebből nemcsak fontos szociológiai, hanem szociálpolitikai  (és általában szexuálpolitikai)  következtetések és cselekvési tervek is adódnának.

Az értékegyensúly-elmélet védelmében a kötet egyik tanulmánya szerint  Cseh-Szombathy Lászlóvel, a szociológiai intézet igazgatójával is vitába bocsátkozott.  Ö ugyanis elvetette az elmélet alapgondolatát, bár ugyanakkor továbbfejlesztendőnek tartotta azt.  Lőcsei szerint a párkapcsolatok lényege, hogy a partnerek kölcsönösen és folyamatosan különböző értékeket juttatnak egymásnak.  Az értékeket nyolc fő kategóriába sorolja:  biológiai, szexuális, érzelmi, intellektuális, társadalmi,gazdasági, morális és kulturális értékek  Ezek kölcsönös egyensúlya a párkapcsolat stabilitásának záloga;  ha viszont nincs egyensúly, a kapcsolat előbb-utóbb felbomolhat.  Ám, hogy ki mit tart értéknek, az teljesen egyéni és változó, s ezt nehéz felmérni

Joggal merül fel a kérdés, hogy nem egyszerűen a szerepelméletnek, vagy a  csereelméletnek egy sajátos variációjáról van-e szó?  Lőcsei ezt tagadja, bár pl. a csereelmélet a párkapcsolatot szintén értékcserének fogja fel  és a piaci árucsere mintájával magyarázza. (ráfordítás, profit, egyenleg  stb.).  A párok tehát „üzletet kötnek”  egymással.  Objektiv mércéje azonban nincs a párkapcsolatban cserére kerülő értékeknek.  Viszont Lőcsei sem utal rá, hogy ezek az értékek valójában különböző szükségletek és igények kielégítéséből erednek.  Úgy is fogalmazhatunk, hogy a párkapcsolat stabilitása a tartós (bár változó)  egyéni igények kölcsönös kielégítésének egyensúlyán múlik.

A  társtalanság  problémája  látszólag nem szexuálpszichológiai, hanem egyszerűen pszichológiai kérdés, amelynek persze társadalmi és szociokulturális gyökerei vannak.  De minthogy a társtalanság  hiányzó intimkapcsolatot jelent,  elsődlegesen szexuálpszichológiai és szexuálszociológiai módszerekkel tanulmányozható, sőt, a megoldása is csak ilyen módszerektől várható.  Erről szóló tanulmányaiban maga Lőcsei is alapvető feladatnak tartja „a  társtalanság okainak és összefüggéseinek felderítésétől a következmények számbavételéig, a megelőzés lehetőségeinek vizsgálatától  a terápia útjainak kutatásáig”  tartó, multidiszciplináris megközelítést.  S felteszi a kérdést: „Képes-e már ma a tudomány hatékonyan közreműködni  a férfi és nő közötti párkapcsolat olyan új mintáinak kialakításában, amelyek feloldják az ellentétet a tradicionális szabályok  és a nagyvárosi ember… viselkedése (és igényei)  között?” (128. old.)

De azt is megállapítja, hogy a  szociálpolitikának  kell  a társtalanság elleni küzdelem  rövidebb távú  feladatait megoldani.  Ebből a célból  „intézményes párkereső-házasságközvetítő  munka”  segítő hálózatának kiépítését javasolja, pl. társközvetítő irodákat és társkereső klubokat,  ismerkedési rendezvényeket, vagy éppen a társkereső hirdetések lehetőségeinek igénybe vételét.  „Az intézményes házasságközvetítés mint szociotechnikai feladat”  című tanulmányában  modelltervet is vázol  egy házasságközvetítő intézmény szervezetének és működésének elveire, s ezt az orvosi ellátáshoz hasonló jelentőségűnek tartja: „Ötven év múlva  éppily természetes lesz, hogy egy  társtalan  intézményes segítséget kérjen és kapjon párkereséséhez.”

A  házastárskereső  hirdetésekről  megállapítja, hogy azok már az 1970-es években széleskörűen elterjedtek, s főleg a nők, az értelmiségiek és adminisztrátorok veszik igénybe;  pozitiv szerepet tölt be a nemek közötti kommunikációban, az egymásra találások előkészítésében.  Arról már nem tudott írni, hogy az azóta eltelt időben a társkereső hirdetések az újságokból jórészt átkerültek az internetre és a chat-fórumokra; azonkívül  társkereső szolgáltatások tucatjai is működnek országszerte, bár ezek színvonala enyhén szólva sok kívánnivalót hagy maga után, mert szabályozatlanok és ellenőrizetlenek.

A  nőkérdésről  több írás is  szól a kötetben.  Az egyikben  (Nőtársadalmunk kétarcú felemelkedése)   azt a hagyományos nézetet cáfolja, hogy a nőkérdést „a  természet  hozta létre”, s bizonyítja, hogy az „kizárólag a társadalom  szülötte”.  A másikban (A női munkavállalás és a hagyományos, magyar család)  mérleget készít a nők helyzetéről az államszocializmusban, a hagyományos család „klasszikus és adaptiv”  változataiban.  Lőcsei szerint az ötvenes és hatvanas években „történelmi jelentőségű áttörés” ment végbe a nők helyzetében: 1949 és 1970 között 25%-ról kb. 40%-ra növekedett  az aktiv kereső nők aránya, s ezzel kezdett megszűnni a férfiak házasságon belüli uralma.  De azt is látja, hogy a férfiak „kevéssé érzik érdekeltnek magukat a nőemancipáció további előmozdításában”, s ebből sok feszültség és házastársi szerepkonfliktusok származnak.

A könyv utolsó tanulmányában  Fekete Gyulával vitatkozik, aki 1982-ben indokolatlanul erősnek minősítette a család érzelmi funkcióját, figyelmen kívül hagyva a házasság- és családbomlás válságjeleit. Lőcsei három fő tendenciát állapít meg:  a gyermekvállalás folyamatos csökkenését,  a házastársak szerep- és státuskülönbségeinek fokozatos csökkenését  és a szülő—gyermek viszony mélyreható átalakulását.  Ezek a tendenciák az utóbbi évtizedekben nyilvánvalóan még inkább megerősödtek, s Lőcsei figyelmeztetése ma aktuálisabb, mint valaha.

                                                                                                 Szilágyi Vilmos  dr.

 

Gary Chapman

Egymásra  hangolva

Öt  szeretetnyelv  a  házasságban

2009, Harmat K.,163 old.

A könyv eredetileg 1992-ben jelent meg Chicagoban;  magyarul először 2002-ben adták ki   Pálhegyi Ferenc fülszövege szerint nemcsak Amerikában, hanem Európa-szerte is nagy sikert aratott.  Szerzője amerikai házassági tanácsadó, aki sokhelyütt vezetett „szemináriumairól”  híresült el, s élvezte a keresztény egyházak támogatását (lévén maga is vallásos, gyakran hivatkozik Jézusra és a Bibliára).  Elmélete és módszere tulajdonképpen a keresztény szeretet-tanra épül, azt igyekszik továbbfejleszteni.  A vallásos mentalitású magyar kiadó  Chapman három másik könyvét is kiadta már,a témával kapcsolatos, más könyvekkel együtt.

A 14 rövid fejezetből álló könyv  öt „szeretet-nyelvet”  mutat be  egyenként, majd útmutatót ad saját szeretet-nyelvünk és partnerünk (sőt, gyermekünk) szeretet-nyelvének felismeréséhez, továbbá a téma házaspári és csoportos megbeszéléséhez.  (A Tartalom-ban jelzett „Utószó a magyar kiadáshoz” kimaradt a könyvből.) Minden fejezetet bőséges – gyakran párbeszédes – esetismertetésekkel látott el; így nagyon olvasmányos.

A bevezetőnek szánt első fejezet  (Mi történik a szerelemmel az esküvő után?)  egy háromszor nősült férfi panaszait elemzi, s megállapítja, hogy „a házasságban is tovább élő, romantikus szererlem iránti vágy mélyen gyökerezik lelkünkben.” (11.old.)   Erről rengeteget írnak és beszélnek, de a legtöbb házaspár mégis képtelen alkalmazni a kapcsolatépítés tanult mintáit.  Chapman szerint azért, mert figyelmen kívül hagyják, hogy  „az emberek különbözőképpen fejezik ki szeretetüket.” (12.old.)  Szerinte öt alapvető szeretetnyelv van.  A gyermekek „olyan szeretet-nyelvet fognak kialakítani, amely a maguk sajátos lelkialkatán alapul, valamint azon, hogy a szüleik és más fontos személyek hogyan éreztették velük a szeretetüket.  Ezt az elsődleges szeretet-nyelvet fogják később is a legjobban érteni.  Idővel megtanulhatnak egy másodlagos szeretet-nyelvet is, de a legkézenfekvőbb mindig az elsődleges nyelvük marad.” (13.old.)

Minthogy a férjek és feleségek ritkán beszélik ugyanazt a szeretet-nyelvet, s ez súlyos következményekkel járhat  (mert nem értik egymást),  igen fontos, hogy fel tudják ismerni  és alkalmazni a társuk elsődleges szeretet-nyelvét;  csak így maradhat meg a szerelem a házasságkötés után. Úgy tűnik, hogy Chapman itt azonosítja a szerelmet és a szeretetet, nem veszi figyelembe különbségüket.

A  második fejezet  egy evangéliumi utalással indul a szeretet jelentőségéről.  Ezt a fogalmat azonban sokféleképpen értelmezik.  Chapman R. Campbell-re hivatkozik, aki szerint  mindenkiben van egy  Szeretet-tank (vagyis tartály), amit állandóan tölteni kell szeretettel, mert ha kiürül, „az sorvasztóan hat az emberi lélekre” (18.old.)  A szerelem élménye csak átmenetileg elégíti ki szeretet-éhségünket;  de az anyagi javak sem pótolják azt.  „Az  Újszövetség írói arra intik a házastársakat, hogy szeressék egymást.” (18.old.)  A házastárs szeretet-nyelvének megtanulása  „gyökeres változást idézhet elő”  a kapcsolatban.

A  harmadik fejezet  a  szerelem élményéről szól,  egy esetismertetés alapján.  Megállapítja, hogy ilyenkor  „szerelmi riasztó rendszerünk”  (= nemi ösztönünk?)  működésbe lép  és „euforikus boldogsággal” kényeztet.  Ámde: „A szerelmes ember egy illúziót dédelget, amikor azt hiszi, hogy a szeretett személy tökéletes…  Azzal áltatjuk magunkat, hogy az igazi szerelem örökké tart.” (23.old.)  Holott a „szerelmi megszállottság” átlagos időtartama két év  Aztán előtérbe kerülnek a különböző, zavaró személyiségjegyek. Ugyanis legtöbben nem számolnak „az emberi természet realitásával”.  „Természetünkből fakadóan önzőek vagyunk, egész világunk önmagunk körül forog…. A szerelem nem tekinthető egyben szeretetnek is.” (26.old.)

A  szerelem irracionális döntésekre késztet.. „Ahogy a madarat ösztönei késztetik a fészekrekásra, úgy késztet bennünket a szerelmi állapot ösztönös természete”  szokatlan cselekvésekre. „Dr. Peck szerint a szerelem „a párzási viselkedés genetikailag meghatározott kísérő jelensége…”  Ráadásul „a szerelmesek nem törekszenek egymás fejlődésének előmozdítására.” (27.old.)

Ezek az érvek már ismerősek, csak kissé elavultnak tűnnek: párosítják az ösztönelméletet a vallásos irracionalizmussal.  A Chapman által ajánlott megoldás:  „a szerelem élményét… átmeneti érzelmi magaslatként  kell felfognunk, s ennek elmúltával az „igazi szeretet” útján kell továbbhaladnunk…” (28.old.)  „Az igazi szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván.  Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekszünk szolgálni…”, s így előbb-utóbb ez viszonzásra talál. „Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha társunk elfogad bennünket és elszántan törődik jólétünkkel.” (29.old.)  Ehhez azonban szükséges a szeretet-nyelvek megtanulása.

A  negyedik fejezet  az  „első szeretet-nyelvről”, az  elismerő szavakról  szól.  A bátorítás, a  „dícsérő szavak és az elismerő kijelentések a szeretet hathatós közvetítői.” (31.old.)  Ezt Chapman különböző esetek ismertetésével illusztrálja.  Jó meglátása, hogy  „a bátorításhoz empátiára van szükség… meg kell értenünk, hogy ő mit tart fontosnak.” (35. old.)  Ügyelnünk kell a hangsúlyra is, mert előfordulhat, hogy hanglejtésünk egész mást fejez ki, s így „kettős üzenetet” közvetítünk..  A nyugodt, kedves hang az „érett szeretet” kifejezése. Még számos ilyen jó tanácsot ismertet.;  így pl. azt, hogy állítsanak össze egy listát  egymás pozitiv tulajdonságairól, s hetenként fejezzék ki elismerésüket egy-egy kiválasztott tulajdonságról.

Az  ötödik fejezet  a  „minőségi időről”  mint második szeretet-nyelvről szól.  Ezt azt jelenti, hogy „osztatlan figyelmet szentelünk valakinek.” (43.old.)  Éspedig vagy úgy, hogy meghallgatjuk, vagy együtt csinálunk valamit  (együttes élmény)..  Ezt megint több storyval illusztrálja.  A  hallgatás művészetében fontos lehet a szemkontaktus, az osztatlan figyelem,  az érzésekre és a testbeszédre figyelés, a félbe nem szakítás, továbbá az őszinte önfeltárás.  Mindehhez ajánlja a napközben átélt érzelmek feljegyzését és ezek együttes megbeszélését.  Szól az általa megfigyelt két személyiségtipusról is: 1. a „holt tenger”: befogad, de ki nem enged  és  2. a „csobogó patak”,  aki mindent azonnal kibeszél magából.  Ajánlja, hogy mindketten naponta meséljenek el legalább három aznap történt élményt.  

Másik ajánlata: fejezzék be ezt a mondatot: „Akkor érzem leginkább a párom szeretetét, amikor…”

A hatodik fejezet  témája az  ajándékozás, mint szeretet-nyelv.   Akinek ez az elsődleges szeretet-nyelve, az nagy becsben fogja tartani a társától kapott ajándékot.   Ez a legkönnyebben elsajátítható szeretet-nyelv, így nem igényel különösebb kommentárt.

A  hetedik fejezet  a  „szívességek tételét”  tekinti a negyedik szeretet-nyelvnek. Ezt megint bibliai példákkal illusztrálja (Jézus megmossa tanítványai lábát  stb. Itt derül ki, hogy Chapman teológiai tanulmányokat is folytatott).  Egy fiatal házaspárral foglalkozva összeiratott velük egy kívánságlistát: a 3-4 legfontosabbat, amit egymástól kívánnak. S ezek teljesítését 2 hónapig kipróbáltatta.  Tanulság:  fontos az elvárások tisztázása  (és azok egyensúlya)  kérések formájában.  Ehhez felül kell vizsgálni azokat a sztereotipiákat  (= szkripteket), amelyek a házastársi szerepről élnek bennünk. 

A  nyolcadik fejezet  a „testi érintésről”, mint az ötödik szeretet-nyelvről szól.   Közismert, hogy ez a szeretet kifejezésének egyik módja. A szexuális érintkezés azonban ennek csak egyik változata, bár a férfiak leginkább erre hajlamosak. (Lásd:  szexuális zaklatás)  „A kézfogás megtagadása azt jelzi, hogy  a két ember kapcsolatában valami nincs rendjén. .. Korunkat a szexuális szabadosság jellemzi. Egyik „vivmánya”, a nyitott házasság, melyben mindkét fél szabadon léphet szerelmi viszonyba másokkal, mára működésképtelennek bizonyult.” (87. old.)  Chapman szerint ugyanis ettől tönkremegy a házasság. 

A további fejezetek az eddigiekhez képest nem sok újat adnak;  inkább csak a módszereket részletezik, esetismertetésekkel..  S közben ilyen megállapításokkal: „A házasságban előforduló szexuális zavarokat a legtöbb esetben nem technikai nehézségek okozzák, hanem a betöltetlen érzelmi szükségletek.” (96. old.)  Hangsúlyozza, hogy a szerelem ösztönös, a szeretet viszont  választás dolga és „csodákra képes! 

„… az emberek minden kultúrában hittek az anyagi léten túlmutató szellemi világ létezésében. Szívünk szerint mi is hiszünk ebben, még akkor is, ha értelmünk kételyeket támaszt.” (109.old.)  A 12. fejezetben ennek alapján azt bizonygatja, hogy még az általunk gyűlölt társat is megtanulhatjuk szeretni  (skarattal, önfegyelemmel). Ebben szerinte a vallásosság segíthet. (Itt a Hegyi beszédre hivatkozik.)  Vagyis  teljesítsünk mindent, amit a gyűlölt fél kíván ( pl. a szexuális igényeit), s akkor majd előbb-utóbb megszeret.  Joggal merül fel az ellenvetés: „Nem képmutatás az, hogy szexuális téren szeretetet mutatok az iránt”, akit gyűlölök?  Chapman szerint  más az érzelem és a cselekvés.  „Egyszerűen úgy dönt, hogy megtesz valamit a másikért.  Azt hiszem, Jézus pontosan erre gondolt.” (123.old.) 

Ez nemcsak nagyon nehéz, hanem kifejezetten embertelen feladatnak látszik, s eredménye is kérdéses.

A következő  (13.) fejezetben a  gyermekek szeretet-nyelvének kialakításával és fejlesztésével már nincs különösebb probléma, s ugyanígy az utolsó fejezetben olvasható  „személyes megjegyzésekkel”  sem.  Egyik záró gondolata, hogy  „az áldozatos szeretethez  arra van szükség, hogy a hitünk forrásából merítsünk.”(136.) Chapman itt bevallja, hogy régebben, saját házasságának válsága idején neki is „szüksége volt Istenre.”  Egy tudományosan megalapozott házassági tanácsadás – vagy éppen házasságterápia  -- azonban talán mégsem csak a keresztény vallásra támaszkodhat.

                                                                                                 Szilágyi Vilmos  dr.

 

Szeretők

A titkos viszonyok lélektana

2009, Jaffa,  Mesterkurzus,  180 old.

 

A  „Mesterkurzus” új sorozata  négy előadó szövegeit teszi közzé  erről a csaknem mindenkit érdeklő – és sokakat érzékenyen érintő – témáról.  Minthogy a szexuális viselkedéssel kapcsolatos,  „kényes”  kérdésekről van szó, az előadók álláspontja korántsem egységes, hanem elég jól tükrözi a témát körülvevő eltérő, sőt, ellentétes véleményeket.  Ezek az Előszóban  Lux Elvira által kifejtett  vallásos-konzervativ, sőt, irracionális (vagy anti-racionális) szemlélettől  egészen a hipermodern, liberális, „pro-szexuális” nézetekig terjednek.

A könyv első, közel 50 oldalas fejezete  Bácskai Júlia  Szeretősdi-je, amely a „félrelépések” néhány oldalas kulturtörténeti áttekintésével kezdődik, aztán részletesen fölvázolja a különböző „megcsalási tipusokat” és az ezekben érintett felek szokásos viselkedését, a motivációkat és következményeket.  Futólag kitér arra is, hogy mit ajánl a pszichológus, milyen lehetőségei vannak a megbocsátásnak és újrakezdésnek, vagy a kulturált válásnak.  Végül tíz rövid történetet vázol fel „szerelmi háromszögekről, eltérő végkifejlettel”. S megállapítja, hogy a titkos kapcsolatok témája ma is izgalmas kérdés, mert „szinte mindenki fél a szeretett partner elcsábulásától, sőt, a saját érzelmi tehetetlenségétől is, ha jön egy nagy érzelem…”  Ami a jelek szerint majdhogynem kivédhetetlennek tűnik. Záró gondolata:  „Csalás, megcsalás, árulás – kérdés, hogy megbocsátható-e?” Csak sajnos, az olvasó ettől sem nyugodtabb nem lesz, sem felkészültebb.

A második fejezetet  dr. C. Molnár Emma  írta, Életművészet:  szeretőnek lenni és maradni!  címmel. Az adott összefüggésben meglepőnek tűnő cím azonban nem arra utal, hogy az olvasó mindig művészi ügyességgel legyen titkos szerető, hanem épp ellenkezőleg:  csak egyetlen partnert szeressen mindvégig.  A szerző olvasatában ugyanis „a szeretői viszony… a férfi—nő kapcsolat egyetlen tiszta formáját jelenti, amelynek megértése és működtetése egy egész életre szóló feladat…”  A  „tiszta forma”  itt legális viszonyt jelent, amit bármely illegális viszony csak bepiszkít és megront. 

A pszichológus szerző nagy jelentőséget tulajdonít a  titoknak,  pontosabban  a  távolságnak,  amit a férfi és nő kapcsolatában nélkülözhetetlennek tart, mert „ennek komoly varázsa van”, ezért fenn kellene tartani.  Eme érdekes hipotézis szerint a partnereknek még az együttélés során is bizonyos távolságot kellene tartaniuk egymás között, s ez titoktartással is jár;  így maradhatnak vonzóak és újszerűek egymásnak. „A cél az – írja -, hogy valaki olyan titok legyen a másik számára, amit az élet hosszú útján keresztül szívesen bontogat.” (96.) 

Hogy aztán az együttélésben vagy házasságban  hogyan lehet távolságot és titkot tartani, arra csak olyan vulgáris példákat  említ, hogy a toalettnél, a tisztálkodásban és szépítkezésben ne együtt vegyenek részt, De van ennek egy mögöttes „elméleti alapja”  is, éspedig az a hipotézis, hogy a férfi és nő  biológiai tényezők következtében teljesen eltérő, sőt, ellentétes alkat, s ez „alapvetően különböző élménymódokat”  jelent, többek között a szexualitás terén is. A nő ugyanis „befogadó energiával”, a férfi pedig „behatoló energiával” vesz részt a szeretkezésben, s ez a „sajátos mintázat” mindegyiküknek más élményt jelent.  Ezeket a nemre jellemző titkokat nem szabadna megszűntetni, mert akkor a kapcsolat „elsilányosodik”. (69.)

Ebben a gondolatmenetben jól felismerhető az a hagyományos taktika, hogy a nő maradjon titokzatos és tartson távolságot a férfitől, mert így maradhat vonzó.  Ez a taktika azonban nemcsak szerepjátszás, hanem a partner feletti hatalom biztosítását célzó, tranzakcionális játszma,  amely a férfi hagyományos uralmi helyzetét próbálja nemcsak ellensúlyozni, hanem a nő javára megváltoztatni.  C. Molnár Emma meggyőződése, hogy a nemek születésüknél fogva lelki alkatukban is különbözőek.  Sajnálatosnak tartja, hogy ez a különbség ma nehezen érvényesülhet.  Ezért helyteleníti a koedukációt is,  mint „mérhetetlenül elhibázott” nevelési módszert. Szerinte ugyanis „normális fejlődés” esetén a fiúk „hülyének” tartják a lányokat – és viszont;  ezért idegenkednek és tartanak egymástól. De épp a koedukáció folytán nem tanulják meg, hogy „az idegenség tiszteletre méltó, és abból lesz a titok, a varázs.” (74.)

Ezt a furcsa hipotézist hosszan fejtegeti a szerző, aki szerint az idegenség és titokzatosság mai megszüntetése folytán a partnerek hamarosan unalmasnak találják kapcsolatukat és menekülnek tőle. Ez már a félrelépésekre és titkos kapcsolatokra is magyarázatot adna, ha elfogadnánk a hipotézist.  C. Molnár azonban még a „távolság igenlésének”  témáját fejtegeti, amire a partnereknek „meg kell tanítaniuk egymást”, és csak „intim szituációkban” kerüljenek közel egymáshoz.  Lehet ugyan ebben némi igazság, de enyhén szólva túlzásnak tűnik, éppúgy, mint az olyan kijelentések, hogy a mai nők nem férfiakat, hanem apa- és anyapótlékokat keresnek, a férfiak pedig félnek a nőktől, mert ők a kiszolgáltatottabbak.  Számos ilyen furcsaságot lehetne idézni ebből a fejezetből.  Ám a tulajdonképpeni témáról a félrelépésekről és titkos szeretőkről nem sokat tudunk meg belőle.  Legfeljebb olyan közhelyeket, hogy „önhibáján kívül megcsalt ember nem létezik”, vagy hogy a megcsalás esetén a kapcsolat már a szétesettség állapotában van  stb.  Érdekes gondolata viszont, hogy a külső szerető  „tanító” szerepet is játszhat egy kapcsolatban. Ha ugyanis kitudódik  a viszony, a „bekövetkező robbanás alkalmas lehet arra, hogy … megpróbálják rendbe rakni”  a kapcsolatukat.  A szerző sokaknak segített már visszahódítani a társukat. (Tehát „hódításra” van szükség?)

A  Szeretők  című fejezetet  Mester Dóra Djamila  írta. Ő  az egyetlen, nem pszichológus, hanem sokoldalú szociológus és  liberális „szex-oktató” (aki ezt a mesterséget a sok devianciának teret adó Los Angelesben tanulta, bár nem a szexológiai főiskolán, hanem egy tanácsadó szervezetnél).  Irodalmi hajlamáról tanúskodik, hogy mondanivalóját Petri György: Improvizáció  c.  versével kezdi és végig szubjektiven, naplószerűen fogalmaz. Dőlt betűs bekezdései részben vallomások, részben irodalmi idézetek. De nemcsak ez teszi érdekessé a fejtegetéseit, hanem mert a hazai közvéleménnyel ellentétben tabuk és gátlások nélkül, szabadon és felvilágosultan beszél a szexuális viselkedésről.  S nem ítéli el a szexuálisan is nyitott kapcsolatokat sem  (sőt, maga is ilyenben él).  Mindezzel lényegesen különbözik a könyv többi szerzőjétől.

Figyelemre méltó megállapítása, hogy a házasság eszményéhez tartozó, hagyományos elvárások  (pl. az „örök hűség”, szexuális kizárólagosság)  „nehezen tarthatókká váltak”;  ugyanakkor nincsenek „okos és legitim alternativák” az intim partnerek számára.  Illúzió, hogy a házasság garantálja az egzisztenciális és érezelmi biztonságot.  Sehol sem tanítják, hogyan lehet az együttélés harmóniáját az elkerülhetetlen feszültségek ellenére is megőrizni, s hogy ebből a szempontból nem kellene túlértékelni a szexuális kizárólagosságot.  Ám, arra a kérdésre, hogy „miért lépünk félre?”  Mester Dóra sem tud meggyőző választ adni.  Mert az, hogy az „elementárisan erős” vágyaknak „nem lehet ellenállni”, gyenge önigazolásnak tűnik.  Tény viszont, hogy a szabadság és változatosság vágya  sokszor legalább olyan erős, mint a  biztonság és állandóság vágya, s gyenge önkontroll esetén bármelyik győzhet.  A félrelépések  „sokszor ebből a mélyben munkáló ambivalenciából fakadnak.” (114.)

A külső kapcsolatok lehetőségének egyik fő problémája annak eltitkolása vagy őszinte beismerése.  Legtöbben félnek az őszinteségtől, mert az veszélyeztetné a (legalábbis látszólag) stabil kapcsolatot.  Pedig – ahogy Mester Dóra írja – gyakran már egyetlen hazugságtól is megroppan a bizalom.  Egyelőre azonban kevesen képesek rá, hogy az ő példáját kövessék: „Nálunk otthon két alapszabály van:  mindenkinek mindent szabad, nincsenek korlátok.  Viszont mi ketten vagyunk egymás bizalmasai, így őszintén megosztjuk, ami történik velünk.” (116.)  Ennek fontos kiegészítése, hogy kapcsolatuk alapja a „szimmetrikus intimitás”, a kölcsönös „lemeztelenedés” és teljes bizalom képessége.  Ez azért jó, mert a szerelem elmúlása után csak a bizalomteljes barátság és szolidaritás lehet egy működő intimkapcsolat alapja, ami a felek egyéni autonómiájának is teret ad.

Záró gondolata szerint szeretők és titkos viszonyok mindig is voltak és lesznek, mert ez a dolgok rendje.  Tanulságként megállapítja: „az élet gyönyörűen esetleges – ehhez kell valahogyan felzárkóznunk.” (136.)

 A könyv utolsó fejezete  Popper Péter: Férjek, feleségek, szeretők  című írása.  Ő abból indul ki, hogy az emberiség még sohasem tudta jól megoldani a férfi—női együttélés kérdését.  Ezt bizonyítja az is, hogy napjainkban a házasságok 50%-a néhány éven belül felbomlik.  A házasság problematikusságát a tőle megszokott, érdekes sztorikkal is illusztrálja.  S hiányolja, hogy a párkapcsolati kudarcokra és azok kezelésére senki sem készíti fel a fiatalokat. Nagyon egyetért azzal a (mások által kitalált)  javaslattal, hogy a házasságokat csupán öt évre kellene kötni, s aztán abbahagyni, vagy megújítani.  Sok jó észrevétele van még a házasságról, pl. az, hogy a féltékenység „kisebbrendűségi érzésből fakad”, vagy hogy egy „félrelépő” partnert is lehet szeretni.

Azt az alapelvet, hogy egy intim partnert sem szabad kisajátítani, a maga sajátos módján így fogalmazza meg: „Istenellenes birtokolni egy másik embert…és elvárni, hogy a másiknak ne lehessen öröme a társa nélkül.” (156.)  Figyelmeztet, hogy a szex. a hűség és hűtlenség „alkati kérdés is”, s emlékeztet Don Juanra és Casanovára, akiknek személyiségtípusát Stefan Zweig elemezte.  Ám hangsúlyozza, hogy a „gonosz harmadik”  csak akkor képes hatni, ha a házasság érzelmileg és szexuálisan nincs rendben.  Ez  pedig a csereelmélet alapján attól függ, hogy a házastársak megkapják-e, amit egymástól várnak.  Sokan azonban sem saját, sem egymás elvárásait nem ismerik pontosan.  Ráadásul képtelenek elfogadni, hogy lehet egyszerre két partnert szeretni.

Minthogy a házasság hagyományos formája nagyon megkérdőjeleződött a modern társadalomban, Popper is elképzelhetőnek tartja, hogy „történelmileg valami más formát keres az ember…” (170.)  Aligha válik be viszont ajánlata a félrelépések eltitkolására, ha azok nem jelentenek szerelmi kapcsolatot.

                                                                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.                  

    

 

Oswalt  Kolle

Ich  bin  so  frei.  Mein Leben

2008. Rowohlt, 312 p.

 

A könyvet a Német Szexuálpedagógiai Társaság vezetőjétől, Linus Dietz-től kaptam meg. S bár sok mindent tudtam a szerzőről, mint a legutóbbi fél évszázad legjelentősebb, német szexuális felvilágosítójáról, igazán közel csak e memoár elolvasása révén kerültem hozzá.  Nagyjából egyidősek vagyunk, de ő néhány évvel előbb kezdett foglalkozni a szexuális kultúra terjesztésével,  és sokkal hatékonyabb, eredményesebb volt ezen a téren.  Nem mintha több könyvet írt volna a szexről ;  inkább cikksorozatokat írt, milliós példányszámú magazinokban, azonkívül 6-8,  sokmilliós nézettségű, szexuális felvilágosító filmet is alkotott  (amelyekből, sajnos, egyet sem láttam, mert legjobb tudomásom szerint nem kerültek hazánkban bemutatásra).

A könyv tíz  fejezetében Kolle a kisgyermekkortól kezdve meséli el kalandos életét..  Attól kezdve, hogy 5-6 éves korában, Hitler hatalomra jutása után  szüleivel együtt menekülnie kellett a nácik elől, akik  pszichiáter apját liberalizmusa miatt üldözték.  Igy kerültek  Frankfurtba , egy tekintélyes orvosprofesszor rokoni védelme alá.  A világháborúban azonban Frankfurtot is rommá bombázzák, s Kolle 16 évesen „önkéntes” katonai szolgálatra kényszerült.  A háború után egy ideig mezőgazdasági munkából próbál megélni, majd befejezi tanulmányait, s mezőgazdász lesz, de véletlenül egy laphoz kerül, adminisztrativ munkára.  Ott nemsokára riporter lesz Frankfurtban, s elindul az újságírói karrier útján.  Közben apja megkéri, hogy fordítson le részleteket a hires, amerikai szexológus,  A. C. Kinsey  1948-ban megjelent első, kutatási jelentéséből.

Ez volt az egyik legelső élmény,, ami elősegítette nála  a  szexuális  problémák  jelentőségének felismerését.  A másik, még közvetlenebb ösztönzést a saját, szexuális problémái adták:  mit kezdjen a maszturbációval és egy-két homoszexuális élménnyel.  Ezekről senkitől sem mert tanácsot kérni.  Ám szerencsére apjának barátja volt  J. H  Schultz, az autogén tréning kidolgozója, aki a szexualitásról is írt már könyvet.  Egy találkozásnál rákérdezett Kolle problémáira, s néhány szóval megnyugtatta őt.  .Ezáltal  egyrészt felismerte, hogy a  szexuális problémákkal küzdőket fel kell világosítani, megoldáshoz kell segíteni.   Másrészt rájött, hogy  ez a téma rengeteg embert érint és érdekel, tehát a média (és önmaga) számára anyagilag is előnyös, ha többet vásárolnak a lapokból, könyvekből, vagy többen néznek meg egy filmet. 

Felvilágosító  cikksorozatok

Kolle kezdeményezésére  egyes média-vezetők szabad utat engedtek a szexuális felvilágosító írásoknak. Igy már csak a cenzúrával, a politikai és egyházi ellenállással kellett megküzdeni, ami eleinte erős volt, de a 60-as és 70-es évek szexhullámával (az ún. „szexuális forradalommal”)  párhuzamosan gyengült.  Kolle tehát  egyre kedvezőbb körülmények között alkotta meg műveit, s ebben a szexológia tudományának akkori német képviselői  (pl. Hans  Giese,  Helmut  Kentler és mások)   is szívesen segítették.  Közben szerelmi viszonyba került egy nővel, akit később feleségül is vett, s tőle három gyermeke született.  Ez azonban nem zárta ki, hogy másokkal is legyenek „afférjai”, ami eleinte ugyan konfliktusokat váltott ki, de egy idő után  megegyeztek, hogy házasságukat nyitottá teszik.  Megkérdőjelezhető ugyan, hogy mennyiben volt ez valóban nyitott, egyenrangúságon alapuló házasság, hiszen a feleség többnyire egyedül volt a gyermekekkel,  míg férje  szabadon járt-kelt a világban, s inkább csak anyagilag gondoskodott a családjáról.

Kolle tehát kissé egyoldalú szabadságot biztosított magának, s az asszony is a hagyományos, alárendelt szerepet fogadta el:  áldozatokat hozott férjéért és a családért.  Kapcsolatuk  igy nem volt igazi, nyitott házasság.  A könyvben egyetlen szó sincs arról, hogy  a  feleség is élni tudott volna az elméletileg neki is járó szabadsággal.  Valószínűleg belátta, hogy  erre neki aligha lehet igénye, hiszen érzelmileg és anyagilag is függő helyzetben volt a férjétől. 

Érdekes volt, ahogyan Kolle a  hűség  kérdését  „megideologizálta”.  Egyrészt hangsúlyozta, hogy az érzelmi és szexuális kalandjaiban résztvevő partnereknek ő sohasem ígért hűséget, csak a felesésének.  Másrészt – és ez a lényeges! – különbséget tett a szexuális és a szociális hűség között, s az utóbbit tartotta fontosnak és komolyan veendőnek.  A hűséget tehát nem azonosította a szexuális kizárólagossággal;  ezért a „félrelépéseit”sem titkolta, hanem  (előre vagy utólag)  megbeszélte a feleségével.  Csak a homoszexuális kapcsolatait nem tudta évekig bevallani, mert félt azok sokkoló hatásától, ami aztán be is következett.  Még tovább titkolta biszexuális beállítottságát a nyilvánosság előtt, mert Németországban még a nácizmus után is évtizedekig erős maradt a homofóbia, ami veszélyeztette Kolle felvilágosító törekvéseit.  Időközben ugyan megszűnt a felnőttek homoszexuális viselkedésének büntethetősége, de a  „Mindkét nem felé nyitottan”  című könyve csak 1996-ban jelenhetett meg. 

 A  „botrányos”  könyvek  és  filmek

A  szexuáltabu  Németországban (is)  igen erős volt az 1950-es és 1960-as években.  Ezért, bár Kolle „A gyermek, mint ismeretlen lény”  című első, nagy cikksorozatában, amely 1964-ben könyv alakban (sőt, később filmen) is megjelent,  igyekezett óvatosan fogalmazni, mégis okot adott a konzervativok támadásaira.  Ugyanis hivatkozott a tudományos vizsgálatokra, amelyek szerint   szexuális izgalmi állapotok már csecsemőkorban is előfordulnak, például a szoptatás vagy a fürdetés közben.  Sőt, a szoptatás az anyánál is gyakran jár érzéki élvezettel, szexuális izgalommal  (amit akkoriban sokan szégyelltek, s ezért kerülték a szoptatást).

Még inkább botrányosnak tűntek az egyházi és világi elöljárók szemében a néhány évvel későbbi cikksorozatok, amelyek  „A férjed, mint ismeretlen lény” és  „A feleséged, mint ismeretlen lény”  címmel  1967-ben könyv-alakban is megjelentek és több nyelven kiadott sikerkönyvek lettek.  Ezt a sikert egy évvel később betetőzte  „A szerelem csodája”  című könyv, amelyből 1968-ban film is készült, s azt további, milliós nézettségű filmek követték. Ennek nyomán természetesen sokfelé meghívták, előadásokat és sajtókonferenciákat tartott, s olyan híressé vált, hogy elnevezték „a szexualitás pápájának”.  Nem csoda, hogy hasonló érdeklődés fogadta a továbbiakban megjelenő könyveit, pl. a  „Szexualitás  1970”-et,  a „Valamennyien igényeljük a gyengédséget”  (1976)  vagy az „Élvezet tabuk nélkül” (1981)  című könyvet.  Ezt követően azonban az  AIDS  megjelenése és a politikai jobboldal megerősödése kedvezőtlenebb légkört teremtett a a szexuális kultúra terjesztése számára.  Az 1990-es évek második felében ugyan még megjelent Kolle két újabb sikerkönyve  („Mindkét nem felé nyitottan”  és  „A  szeretet nem öregszik”),  de  nyilvánvaló volt az érdeklődés csökkenése. 

Pedig amikor Angliában járt, a hirhedt „Profumo-ügyről”  tudósítani,  egy angol újságíróval közösen kidolgozta  a szexuális viselkedés új ekölcs-kódexét,  amelyet egy német Kiadó vezetője ugyan lelkesen fogadott,  publikálására azonban mégsem került sor, éppen a konzervativok ellenállása miatt.   Váratlanul nagy sikere lett azonban egy új cikksorozatának, amit a nők szexuális problémáiról írt, s  közel tízezer nőtől érkezett hozzá segítségkérő vagy köszönő levél, köztük hosszú, 8-10 oldalas levelek   Kolle ezt valamiféle „gátszakadáshoz”  hasonlítja, s megjegyzi:  „Ezeknek a nőknek nyilvánvalóan még sohasem volt lehetőségük arra,.hogy  e legintimebb problémáikat valakivel megbeszélhessék.  De hát kivel is?  A saját férjükkel vagy partnerükkel?   Azok rögtön elfordultak és elaludtak, miután kielégültek.”  (214. old.)  A német átlag-férfit nem érdekelte, hogy  partnernője is kielégült-e.   Többnyire a legjobb barátnők is csak futólagos utalásokra szorítkoztak. Ugyanis szexuális ügyekben a nők beszédkultúrája akkoriban még sokkal fejletlenebb volt, mint ma.  Inkább csak a névtelenül küldött levelekben mertek megnyilatkozni.

Jellemző, hogy a német könyvkereskedelem eleinte nem szívesen árusította  Kolle „erkölcstelen” könyveit.  Kiadója ezért  inkább  az újságstandokon, vasutállomásokon és a nagy áruházakban kínálta, ahol aztán gyorsan elkapkodták azokat.  Később persze – különösen „A  szerelem csodája”  című film sikere után – a könyvkereskedelem is beszállt a nagy üzletbe.  A  film fiatal házaspárok szexuális problémáit mutatta be, amelyek megoldásához szexológusok adtak tanácsokat.  A cenzúra viszont csak hosszú tárgyalások után, 1968-ban járult hozzá a film bemutatásához.  Sikere nyomán aztán a filmet szinte minden nyugati országban bemutatták. Különösen Hollandiában talált olyan lelkes fogadtatásra, hogy Kolle később egész családjával oda költözött.  (Közben a nőkről és a férfiakról szóló könyveit is megfilmesítették.)

Tudományos szereplések  és  elismerések

Az 1980-as évektől azonban Kolle megszűnt sikeres szerző lenni.  Ajánlatait azzal dobták vissza, hogy „a szex ma már senkit sem érdekel”.  Mármint az a felvilágosító jellegű kínálat, amit Kolle tudott volna nyújtani..  Ehelyett  felvirágzott a pornoipar;  a szexfilmek és a fogamzásgátló tabletták is segítettek lebontani a gátlásokat, s az egyházi tilalmak is mindinkább veszítettek tekintélyükből  A homoszexualitást és a prostitúciót büntető törvényeket eltörölték.  Mindez azonban nem jelentette a szexuális problémák eltűnését, sőt!  Ezekre viszont a gyógyszeripar ajánlott megoldást, a Viagrával és más, hasonló szerekkel.   Kolle működése „elavult divat” lett, s végleg lekerült a napirendről.  Igy ő már annak is örült, hogy  előadónak hívták egy nőgyógyászati kongresszusra, ahol olyan sikeres előadást tartott  a változó korú (menopauzás)  nők szexuális problémáiról, hogy ezt követően több más helyre is meghívták;  ezeket többnyire egy gyógyszergyár finanszírozta.  Kolle ugyan pontosan tudta, hogy csak gyógyszerekkel nem lehet a szexuális zavarokat megoldani, de igyekezett  a pszichés és párkapcsolati tényezők jelentőségét hangsúlyozni.  Talán ezért hívták meg 1996-ban  Berlinbe, a  biszexuálisok kongresszusára,  ahol  Fritz Klein  és  Erwin Haeberle  is szerepelt.  2000-ben pedig a szexuálreform érdekében végzett munkásságáért  megkapta a   Magnus  Hirschfeld emlékérmet a Német Szexuálszociológiai Társaságtól  (DGSS).

Miközben az 1970-es évektől a gyógyszeripar  egyre több „potencianövelő” és „vágyfokozó” gyógyszert állított elő, a kétes „afrodiziákumokkal”  üzletelők  Kollet is megkörnyékezték, hogy reklámozza árujukat.  Egymillió Márkát kínáltak például  egy savanykás ízű, „potencianövelő” bonbon reklámozásáért. Ebből próbaként kettőt is megevett, de utána hiába vitték el a legelőkelőbb prostikhoz, egyiket sem kívánta meg.  Igy aztán nem vállalta a reklámozást.  Meggyőződése szerint ugyanis   a szex és a szeretet összetartozik ,  a szeretetet pedig nem lehet megtanulni, az vagy van, vagy nincs.  Ezzel viszont egy szemléleti korlátját is elárulta:  egyrészt nyilvánvaló, hogy a szeretetet is tanulni kell, nemcsak a szerelmet.  Másrészt a gyakorlat sokszorosan bebizonyította, hogy a szex élvezete független lehet nemcsak a szerelemtől, hanem a szeretettől is

Abban viszont mélységesen igaza van, hogy a szabad és érett szexuális viselkedés egyik legnagyobb akadálya a szexuáltabu, vagyis a hallgatás a szexuális igényekről és problémákról. Hiszen még ma is igen sok pár képtelen nyiltan és őszintén beszélni egymással ezekről.  Kolle ezen próbált változtatni.  Ám jóval kevésbé volt sikeres az a törekvése, hogy  „a szeretkezést, mint társasjátékot”  egy csoportszexről szóló filmmel próbálja elfogadtatni.  A  szereplők:  egy 12 tagú holland baráti csoport  ugyan élvezték a szexuális együttlétet és pozitivan nyilatkoztak erről, de a német cenzúra betiltotta a filmet.  Kollet sok helyről följelentették, s közel két évig kellett vitatkoznia az államügyésszel,  míg végül mégiscsak megkapta az engedélyt.  (A film persze így is igen vegyes visszhangot váltott ki.) 

Kolle futólag az 1968-as diáklázadások szervezőinek a nemek viszonyát érintő elképzeléseiről is véleményt mond.  Eszerint  ők a saját, szexuális gátlásaikat akarták feloldani a „szabad szerelem” jelszavával.  Vagyis nemcsak megengedték, de el is várták a nőktől, hogy  bárkivel szexuális kapcsolatot létesítsenek. Sokan engedelmeskedtek is ennek az „álforradalmi elvárásnak”.   Kolle ezt a nők kárára történő agymosásnak nevezi.  Szerencsére a „68-as mozgalom”  hamar kifulladt, s egyek szellemi  vezetője, Reimut Reiche később beismerte, hogy Kollenek igaza volt a szexet illetően.   De hasonló vita alakult ki a Kolle által tisztelt és támogatott nőmozgalom egyes akkori vezetőivel is, akik túlzásba vitték férfiellenes követeléseiket.  (Germaine Greer szerint például a csábítás már önmagában is a nő megerőszakolását jelenti.) 

A könyv utolsó fejezetének címe:  Búcsú  és újrakezdés.  Ebben leírja, hogy idős, gyógyíthatatlanul beteg felesége halála előtt  végakaratként arra kérte, hogy két éven belül keressen magának egy új élettársat.  Amit véletlenül sikerült is megvalósítania, bár új szerelme kételkedik abban, hogy a sok kalandot megélt Kolle hűséges tudna maradni hozzá.  Erre az ő tipikus, kétértelmű válasza:  „Menni fog, hisz’  olyan szabad vagyok.”    S ezt a magabiztos kijelentést választotta könyve címének is   

Mindenesetre ez a szenvedélyes önéletírás nemcsak azt erősíti meg, hogy Oswalt Kollet jogosan tartják  a német nemzet felvilágosítójának,  hanem  érdekes képet rajzol a  20. század második felének német kulturtörténetéről is.      

                                                                                                                                           Szilágyi Vilmos  dr.

 

Bácskai Júlia, Varró S. Gábor, Baktay Miklós és Zelka

Mások  férjével

A házasságtörés  pszichológiája

2010, Saxum K.,  189 p.

 

A könyvben három tanulmány olvasható a nők  (és részben a férfiak)  félrelépéseiről.   Az alcím a jelenség pszichológiájára utal;  ez azonban csak részben igaz, mert esetismertetések ugyan vannak, de ezek pszichológiai elemzése nem minden esetben történik meg, s akkor is elég felszínesen:  nem pszichológiai módszerekkel, hanem a közgondolkodás logikája szerint.  Különösen Varró S. Gábor esetismertetéseiből hiányzik a pszichológiai elemzés;  neki ez azért nem róható fel, mert nem pszichológus, hanem jogász, aki ügyvédi praxisából hozta a válóperes eseteket. 

Bácskai Júlia:  Mások férjével…  című írásával a  „házasságtörés”  pszíchológiájába próbál bevezetni. Jellemző, hogy pl. a tárgyilagosabb „külső intimkapcsolat” helyett az erkölcsi elítélést kifejező „házasságtörés”-t használja.  Vagyis  inkább egy hagyományos gondolkozású szerző erkölcsi felfogásával közelít a jelenséghez, értékeli, pontosabban elítéli azt,  és ennek megfelelő tanácsolat is osztogat.   Egyszer megjegyzi ugyan, hogy ettől még  mindhárom érintett fél  „rendes ember” lehet, bár a félrelépő férfi mindenképpen „csaló”, hiszen megcsalja a feleségét.  Feltehetőleg ugyanez érvényes a félrelépő asszonyokra is.

Minthogy pedig különböző, újabb vizsgálatok szerint a férfiak és nők félrelépései a házasságok kb. 60-80%-át érintik, igy túlnyomó többségük tele van csalókkal, s legtöbb gyermek ilyen családban nő fel.  Első pillantásra ez tragikusnak tűnik, s a továbbiaban csak úgy előzhető meg, ha visszatérünk a valláserkölcs által előírt erkölcsi szabályok tiszteletben tartásához.  Hiszen  „hiába ágálnak a feministák, ha a gondolkozásban még fellelhetők  a „férfi az úr a háznál”  hagyományai.” (36. old.)  Bácskai ezért pontokba foglalja, hogy a férjek hogyan „uralkodjanak ösztöneiken”  -- figyelmen kívül hagyva, hogy az ember viselkedését nem ösztönök irányítják. 

 Sőt, a legszigorúbb vallásos mentalitást is átveszi, amikor  azt is  „hamis hűségnek”, vagyis elítélendő, bűnös viselkedésnek tartja, ha  egy férj ugyan nem lép félre, de más nőről fantáziál, például pornográf képeket vagy filmet néz és ezt élvezi  (a felesége helyett).  Ezen a merőben konzervativ, nem a 21. századba illő erkölcs-prédikáción  az sem javít, hogy a szöveg tele van szépirodalmi idézetekkel, vagy hogy a vége felé még a színészek lelki problémáira is kitér  (ami persze elég messze esik a témától). 

Végeredményben tehát, bár a részleteket illetően sok elfogadható megállapítása van,  fejtegetéseinek egész koncepciója  elavult és nem ad megbízható támpontokat a jelenség megítéléséhez.  Csupán a maradi közvélemény elvárásait teljesíti.

Varró S. Gábor:  Menő egzisztenciák – avagy megroppant férfiak  című dolgozatában  néhány magasabb beosztású és életszínvonalú  férfi  esetét mutatja be, aki a szeretője kedvéért felborította házasságát és egész addigi életét, de nem volt képes életét a megszokott színvonalon folytatni;  a szeretőjében is csalódott, így végülis megbánta  elhamarkodott lépéseit..  Ebből nyilvánvaló az erkölcsi tanulság.  Ami ugyan nem nevezhető  pszichológiai elemzésnek  vagy magyarázatnak, de szuggesztiv hatása lehet.

Jóval közelebb áll a pszichológiához a kötet harmadik dolgozata,  Baktay Miklós és Zelka:  Párkapcsolat gazdagítás  című írása.  Ők, mint párterápiával foglalkozó  pszichológus-házaspár itt egy olyan háromszög-kapcsolatot elemeznek, amelybe aztán mások is bekapcsolódnak valahogy. Baktayéknak érezhetően van rutinjuk az esetismertetésben  és –kezelésben.  Magabiztosan törekszenek a pszichológiai elemzésre, s vannak jó meglátásaik  (amiben az együttműködésüknek nagy szerepe lehet).  Csak az a kár, hogy szemléletük nem éppen korszerű;  feltehetőleg a pszichoanalizisen nevelkedtek, így  leragadtak az ösztönelméletnél, amit aztán az evolúciós pszichológiával és a biológiai pszichiátria egyes elemeivel egészítettek ki. 

Az egész tanulmány túlnyomórészt nem a „párkapcsolat gazdagításáról” szól, hanem novellaszerűen leírja főhősének,  egy óvónőnek a kalandjait különböző férfiakkal, akik közül eggyel házasságot is köt és két gyermeket szül.  Az érdekesség kedvéért dialógusokat és egész sor irónikus megjegyzést iktatnak közbe.  A több évtizedes történet epizódjait néhány szóval kommentálják;  ezek gyakran közhelyszerűek és nem túl meggyőzőek.  Többször közbeszúrják, hogy  „Baktayék szerint…”  Ezzel arra utalnak, hogy az érintettek helyett csak ők látják világosan a helyzetet, s el is magyarázzák annak, aki segítséget kér tőlük.

A dolgozat második felében aztán kicsit bővebben megvilágítják terápiás irányultságukat.  Eszerint nem a morál, vagy az igazság érdekli őket, hanem „a szereplők eredeti jó szándékát szeretnék megérteni” (156.old.),  s minden résztvevő számára kedvezőbb helyzetet kialakítani.  Elemzésük kiinduló pontja a párkapcsolati dinamikán belül az ún. „kitettségi időszakok”  vizsgálata.  Ez a kapcsolat fokozott sebezhetőségére utal.  Az első ilyen időszakot   sajátos módon  „nászfrásznak”  nevezik, s a házasságkötéssel, az elköteleződéssel kapcsolatos ambivalenciával hozzák összefüggésbe.  A  gúnyoros elnevezéstől függetlenül, a véglegesnek szánt elköteleződés valóban  nehéz döntés sokaknak.  Felmerül, hogy  érdemes-e tartós párkapcsolatba kezdeni;  hiszen a gyakorlat inkább az ellenkezőjét bizonyítja.   „Mi azt mondjuk:  a párkapcsolat… folyamatos munkával tartható fenn.” (159.old.)  S minden szakaszában mást kell tenni érte.

Minthogy az első részben ismertetett esettel és annak 5-6 szereplőjével nem kezdettől, hanem csak évtizedek múlva  kerültek kapcsolatba, így nem is befolyásolhatták az eseményeket.  Csak utólag tűnődtek azon, hogy mit lehetett volna tenni a „kitettség” periódusaiban, amikor a szereplők „érintés-hiányban” szenvednek, vagyis nélkülözik az intim együttléteket, a szexuális kielégülést.   Nemcsak az elköteleződési döntés, hanem a szülés utáni időszak is ilyen, amikor a kisgyerek „rácuppan az anyjára”  és teljesen leköti,  kifárasztja  (később pedig, amikor a felnövő gyermek kirepül a családi fészekből). 

Baktayék alapvető terápiás módszere az önbizalomhiány megszüntetése, a magabiztosság erősítése.  Ezt ők „nőszínesítésnek”  nevezik és „önerősítő szerep-gyakorlatokat” szerveznek. Itt egyrészt  felvázolják, hogy  mit tettek volna, ha  a leírt eset bármelyik szereplője az adott helyzetben tőlük kér segítséget.  Alapelvük, hogy nem erőltetnének semmit, sem az intimitást, sem az erkölcsös viselkedést.  Gyakorlatiasabb pilléreket és alapokat keresnek.  Ugyanakkor komoly akadálynak tartják a gyermekek jelenlétét, mert ők „egyáltalán nem tűrik” szüleik együttműködését;  azonnal közbeugranak, közbefecsegnek.  Tehát meg kell oldani, hogy a szülők átmeneti időre rendszeresen megszabaduljanak gyermekeiktől. Vagyis egy megbízható felnőttre kell bízni őket.  Náluk pl. „a terápia ideje alatt jár az ingyenes gyermekfelügyelet”. 

De itt már tulajdonképpen az önreklámozás kezdődik;  annak ecsetelése, hogy  milyen nagyszerű élményeket és kedvező változásokat tud biztosítani a Baktay-féle párterápia.  Alapelvük, hogy a válságba került párnak új és szokatlan közös élmények kellenek, amelyek megmozgatják a tudattalant.  A tudattalan azonban „csak gyermeki örömöket ismer”., amelyeken nem a „felettes én” uralkodik.  Tehát nem nagy megbeszélésekre tisztázó vitákra van szükség, hanem  szótlan közös élményekre. (?)  Szerintük „a gátlások éppoly primitivek, mint az ösztönök.” (181.old.)  Tehát inkább  gyermeki örömökről álmodozzunk?  Infantilizálódjunk?

Mindenesetre aligha fogadható el, hogy ez lenne a párkapcsolatok és „külső kapcsolatok” 21. századi, korszerű pszichológiája, vagy éppen terápiája.

                                                                                                                                                         Szilágyi Vilmos  dr.

Terrence  Real

Házasság, vagy  szövetség?

Modern játszmák egy ősrégi intézményben

2007, Park k., 375 p.

A szerzőről annyit közöl a könyv, hogy pszichoterapeuta  (kb. 25 éves praxissal), s eddig két könyve  jelent meg: az első a férfiak depressziójáról, a  második  a férfiak és nők intimitási távolságának áthidalásáról.  Lényegében ez a harmadik könyv is erről szól.  (Eredeti címe: The New Rules of Marriage. A breakthrough Program for 21st century Relationships-  2007, Ballantine Books, New York) Kiderül az is, hogy feleségével és két gyermekével  Newtonban  (Massachusetts)  él.

A könyv az alábbi fejezetekre tagolódik:

1.  Megkapjuk, amire vágyunk?  Szabaduljunk meg a régi szabályoktól.

2.  A válság és annak okai.  Rossz szabályok egy vesztes játszmában.

3.  A második tudatállapot.  Szabaduljunk ki az ördögi körből.

4.  Felkészülés a meghittségre.  Nagytakarítás.

5.  Szedjük össze magunkat.  Egészséges önbecsülés és a pszichés határok.

6.  Érjük el, amire vágyunk.  Álljunk ki magunkért és társunkért.

7.  Adjunk meg mindent, amit tudunk.  Egymás megerősítése.

8.  Becsüljük meg, amit megkaptunk.  Tiszteletteljes élet, új szabályai.

A könyv végén saját  Kapcsolaterősítési Intézet-ét  ((www.terryreal.com )ajánlja a segítségkérőknek, s felsorol 11 amerikai könyvet és CD.t (amelyek magyarul hozzáférhetetlenek).  Végül pedig ad egy néhány oldalas, vázlatos összefoglalót a négy alapelvről és a 20 gyakorlati lépésről  (gyakorlási feladatokról).  A négy alapelv: 1, Kapcsolaterősítési tendencia  (Mivel tudok segíteni neked, hogy meg tudd adni, amit szeretnék?)  2.  Tiszteletteljes életre törekvés  (erőszakmentesség)  3.  Aktiv  párkapcsolat  (tudatosság)  4.  A második tudatállapot  (érett párkapcsolati kultúra).

Gyakorlási feladatok:  1.  Elismerés:  naponta egyszer elismerni a partner valamilyen jó oldalát  (hála).  2. Pszichés határok:  helyzetünk felmérése naponta;  határsértések kerülése.  3.  Megbecsülés:  örülni annak, amit tőle kaptunk.  4.  A „Szélsőségesen Negativ Kép”-et (SzNK) romboló viselkedések:  ezzel bizonyítva, hogy megfelelünk a partner elvárásainak.  5.  Találjuk meg a középpontot: a párkapcsolati grafikon segítségével egyensúly kialakítása.  6.  Megállapodások:  az elvárásokról és a vállalt kötelezettségekről  (szerződés?)  7.  Érezzük át, milyen tartalmas az életünk.  8.  Merjük felkavarni az állóvizet:  álljunk ki igényeink mellett.  9.  Az azonnali felfüggesztés kérése, ha túl feszült a vita.  10.  Segítés a partnernek, hogy sikereket érjen elLa kapcsolatban is).  11.  Értő figyelem, ha a partner beszél.  12.  Kérjünk (szidás és vádolás helyett).  13.  Fogadjuk éretten az éretlenséget:  14.  Tudatosítsuk a szeretetet.  15.  Nagyvonalú reakciók:  ismerjük el, amiben igaza van, s lehetőleg teljesítsük kéréseit).  16.  Felelősségteljes távolságtartás  (megindokolva, hogy miért és meddig). 17.  Önbecsülési gyakorlat.  18.  Okos nagylelkűség  (társ igényeinek teljesítése).  19.  Időkérés:  ha bármelyiknek időre van szüksége.  20. A visszacsatolási kör használata:  tisztázni, mi történt, mit gondoltunk erről, mit éreztünk közben és mit szeretnénk.

Végül összefoglalja az öt vesztes stratégiát  ( Az igazság hajszolása; a partner irányítása ;  gátlástalan önkifejezés ; megtorlás ; bezárkózás)  és az öt nyertes stratégiát  (Panaszkodás helyett kérés ; megértő kommunikáció ; nagyvonalú reakciók ; egymás megerősítése ; megbecsülése".

Ez mind szép és hasznos is lehet egy intenziv kurzusba sűrítve, vagy néhány hónapos, folyamatos (heti két-háromszori)  vezetés mellett;  de pusztán a könyv alapján aligha.   Különösen, ha abban ilyeneket lehet olvasni:  „… arra kérem, bízzon az ösztöneiben”;  a házasságban nem kell kompromisszumokat kötni és lehet élni szenvedélyesen, romantikusan  stb.  A könyv túlságosan a hagyományos, amerikai ideálokra épít.  Rövid történelmi visszatekintése erősen szimplifikál és vulgarizál:  „Az előző generációban a nők radikálisan megváltoztak, a férfiak azonban jórészt változatlanok maradtak.” (19.oéd.)   A régi szabály: ( A férfi kenyérkereső, a nő otthonteremtő)  ma már valóban nem érvényes.  De kárhoztatja a feminista, emancipált nők „túlzott önérvényesítését” is, ami „vesztes stratégia” a párkapcsolat szempontjából.  Ehelyett új szerepviselkedésre van szükség.  Ezek lényege az alkalmazkodás egymáshoz és egymás segítése, elvárásainak kielégítése. 

Az intimitást így határozza meg: „Az a meghittség, amikor két vagy több érett személyiség  úgy dönt, hogy  kölcsönösen megosztja életét a másikkal..” (37. old.)   Vagyis a az intimitást a szerződéssel, a szövetséggel azonosítja;  ami enyhén szólva pontatlannak tűnik.  Az is kissé önkényes, hogy az emberi élet öt területének az intellektuális, az érzelmi, a testi, a szexuális és a spirituális szférát tartja, bár valóban fontos, hogy mindezekben intim  (egymásban teljesen megbízó, őszinte és egyetértő)  legyen a kapcsolat.  Talán a „spirituálisnak” nevezett szféra  intimitása a legfontosabb, amennyiben a „közösségvállalás”  közös értékek vállalását jelenti.  Vagy ahogy Real írja.  „… akkor közös a meggyőződésük, az értékeik és a céljaik”.Ez lehet valamilyen vallás, de lehet akár a művészetek szeretete, egy politikai ideológia  stb.  Real szerint  „minden igazi meghittség spirituális” ((38), mert a párkapcsolatot értékrendileg fontosnak értékeli   A gondolat lényege elfogadható  (bár a spirituális fogalmához a transzcendencia tapad).

Túlzó megállapítás persze több is akad;  pl. az is,  hogy „a legtöbb férfi, ha egyedül élne, tökéletesen elégedett lenne” a helyzetével.  Abban viszont egyetértek, hogy a fiúkat és férfiakat meg kell tanítani arra: az érzések és érzelmek nem a gyengeség jelei, tehát őszintén beszélhetnek róla a partnerükkel..  Kicsit erőltetettnek érzem a kapcsolat intimitásának felmérését az említett, öt területen, az adásra és befogadásra polarizáltan;  viszont érdekes gondolat az „érzelem-ellenőrzés” és az „érzelem.napló”, plusz „álom-napló”. Az viszont túlzó általánosítás, hogy a nők „21. századi”, a férfiak meg csak 20. századi gondolkozásúak.

Leginkább azt hiányolom ebből az „új házasságmodellből”, hogy  a kölcsönös alkalmazkodás és a férfiak érzelem-vállalása mellett nem helyezi előtérbe  a személyiségfejlesztő önmegvalósítás kölcsönös segítése melletti elkötelezettséget  (amiben persze a „nyerő stratégiáknak”  fontos szeepük  lehet).

                                                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

Mira Kirshenbaum

Amikor a hűségesek hűtlenkednek

2009, Hangoskönyv k.,  271 p.

 

A kiadó profiljával ellentétben ez nem hangoskönyv.  A borító hangsúlyozza, hogy  „Világsiker”, s az „ELLE”  női magazin ajánlására adták ki.  (A borító alján végigfut az a webcím:”veledismegtörtenhet”; ami semmi érdemlegeset nem hoz be  (kipróbáltam).)  Nem derül ki, hogy mennyiben világsiker. Eredeti címe: „When Good People Have Affairs”, vagyis a rendes emberek illegális viszonyairól szól  A gyorsan nyélbeütött magyar kiadás alcíme: „Hogyan lehet két ember között választani?”  Az eredeti kiadás éve: 2008, de nincs megjelölve, hol és melyik kiadónál jelent meg.  A kiadás példányszáma is titok.

Nemcsak az alcím, hanem maga a könyv is azt sugallja, hogy  a párhuzamos, külső intimkapcsolat elítélendő és kerülendő;  helyette sürgősen választani kell a partnerek közül.  Éspedig lehetőleg a legálisat, vagy bizonyos indokolt feltételek esetén a külső partnert.   A szerző  (ez a német eredetű, amerikai pszichiáter, vagy pszichológusnő) tehát lényegében a hagyományos álláspontot képviseli:  kizártnak tartja annak lehetőségét, hogy párhuzamos kapcsolatok kiegyensúlyozottan fennmaradhatnak.   Figyelmen kívül hagyja annak a ténynek a tanúlságait, hogy a férfiak többsége (s lassan már a nőké is)  igényli a változatosságot, a többpartneres életformát.  Bár sokszor csak vágyik rá, de nem meri elkezdeni vagy nincs rá lehetősége. Esetleg csak belekóstol, aztán a bűntudat, a lebukás , vagy az attól való félelem miatt abbahagyja.  Ez többé-kevésbé szükségszerű egy magántulajdonon alapuló, patriarchális  (bár e téren már meggyengült)  társadalomban.

Ezt a helyzetet jól fejezi ki a könyv.  A szerző látja a problémát és az adott körülmények keretén belül segíteni akar  a  „megtévedteknek”.  (Ez amolyan kewresztény humanizmus.)   Könyvében  fejezetek helyett hat szintre  tagolja a megoldáshoz vezető utat.  Az első szint:  Túllépni a bűntudaton.  Nem mintha indokolatlannak tartaná a titokban félrelépő  bűntudatát,  hanem mert a bűntudat gátolja a tisztánlátást, a racionális cselekvést.   Második szint:  Felfedni az igazi okokat.  Talán ez a legérdekesebb fejezet: itt a különböző afférokat  17 típusba sorolja. Ezek a következők:

 

1.      A  „talán máshol megtalálom”  viszony. (Ha a a legális kapcsolatban komoly hiányok vannak.)

2.      A „katapult viszony”. (A csapdának érzett házasságból radikális kijutás módszere.)

3.      A  „házasságfelmelegítő viszony”. (Az elszürkült házasság  frissítésének céljával.)

4.      Az „elterelő viszony”.  (Pótkielégülés: figyelemelterelés attól, amire szükség lenne.)

5.      Az „egyéniség előtörése viszony”.  (Az előbbi ellentéte; így találja meg az utat önmagához.)

6.      A „csak kényeztetni akarok magam” viszony. (Ha nincs komoly oka a kilépésnek.)

7.      Az „öljük meg a kapcsolatunkat és majd megláátjuk, feléáled-e újra”  viszony. (Nyilt kilépés egy rossz kapcsolatból  -à hátha ettől megjavul.)

8.      A „kielégítetlen szükségletek”  viszony.  (Szexuális vagy egyéb szükségletek miatt.)

9.      A  „tapasztalatok, amiket kihagytam”  viszony.

10.  A  „megvan-e még”  viszony. (Tudok-e még hódítani, vonzó lenne  stb.)

11.  A  „terápiát helyettesítő  viszony.  Kipanaszkodás, segítségkérés céljából.)

12.  A „jobb üzletet kötni”  viszony.  Ha megéri egy jobb kapcsolatra váltani.)

13.  A „véletlen viszony”.  (ha a körülmények úgy hozzák.)

14.  A „bosszú viszony”.  (Megtorlásként, büntetésként használni a külső kapcsolatot.)

15.  A „kapuzárási pánik”  viszony..

16.  A „szexuális pánik” viszony.

17.  A „középkorúak házassági krízise”  viszony.

Ezek persze csak a fő motívumai a külső szerelmi vagy szexuális kapcsolatoknak, amelyekben rendszerint több motivum érvényesül.  A szerző szerinti harmadik szint:  Megtalálni az egy igaz szerelmet. Kicsit furcsa, romantikus fogalmazás;  feltételezi az „Igazi” megtalálását, s ezt hét alcímre bontva fejti ki. közel 100 oldalon. Kiindulópontja, hogy a kétpartneres kapcsolatot sürgősen abba kell hagyni:  választani kell  a partnerek között.  S ehhez az újabb párválasztáshoz ad irányelveket.  Sajnos, részben irracionálisan, mert a „végső összehasonlítást” szerinte  az ösztönökre kell bízni!  Az ösztönöket pedig a spontán érzésekkel azonosítja. De hozzáteszi, hogy ezeknek át kell menniük a „józan ész”  teszten.  Ehhez pedig egy pontozási rendszert javasol, négy szempont szerint:  1. Ki az illető?  (Milyen ember?)  2.  „Kapcsolati kémia”  (Testi vonzás)  3.  Életmód  4. Hogyan érzi magát vele?   A pontozás  -10-től +10-ig terjedhet minden érintettről.

Az olyan fogalmak, mint az „ösztönös választás”  és a „kapcsolati kémia”  arról árulkodnak, hogy a szerző felkészültsége inkább a laikus közvéleménynek felel meg, mint a tudományos szemléletnek, még akkor is, ha hivatásánál fogva már több száz „félrelépőt és áldozatot” kezelt,  ill. segített választáshoz.   Ezt a „radarjuk” új beállításával igyekezett elérni, amennyiben pl. kimutatta, hogy a külső partner nagyjából ugyanolyan  (s így nem ér többet), mint a házastárs.  Ha választani kell, akkor a régi és a külső partner összehasonlításához az említett, négy szempontot részletezi.  Az elsőhöz hat, elég banálisnak tűnő szempontot ad meg:  Ne legyen buta;  őrült (vagyis súlyosan neurotikus ill. pszichopata);  ne legyen különc,  „undok”; „ronda” és „büdös”. (utóbbi a tiszta testszag elviselhetőségére utal). 

A „kapcsolati kémia”  azt jelenti, hogy a párválasztás egyik fő kritériuma a „kölcsönös testi vonzódás”. Ezzel kapcsolatban 3 kérdést tesz föl:  1.  Igazi az öröm, vagy illúzió?   2. Egészséges az öröm, vagy olyasmiből fakad, ami végül fájdalmat okoz majd?  3.  Hosszan tartó az öröm, vagy hamar véget érő?  (Ehhez hozzátenném negyedikként, hogy „Kölcsönös-e az öröm?”)   A szerző szerint mindezt öt tényező mentén kell vizsgálni:  a)  Könnyű-e az egymásra hangolódás? (Kellemes és oldott-e az együttlét?)  b)  Szórakoztató-e (nem unalmas-e) az együttlét?  C) Biztonságérzettel jár-e?  d)  Megvan-e a kölcsönös tisztelet?  E) „Testi kémia”:fizikailag jú-e a partnerrel? (Érintés, illat  stb.)  Hangsúlyozza, hogy mind az öt tényezőre szükség van, de tisztázásukat megzavarhatják az illúziók  (pl. a „géóriaeffektus”  és hasonlók). 

A párválasztás fontos tényezője  a partnerrel kialakítható életmód fölmérése.  Ehhez  leltárkészítést  javasol:  külöm-külön fölírni, hogyan szeretik eltölteni a szabadidőt stb.  Másrészt át kell gondolni, milyen hatással lenne a válás az érintettekre.  S melyikükkel érezné magát jobban?  Elvárások összeírása.  Minél szélesebb körből választani  (ehhez az internet is fölhasználható).  Az esetleg meglevő gyermekekkel kapcsolatos, reális álláspontja szerint, ha a házasság végképp megromlott, csak a gyerekek miatt nem kell ragaszkodni hozzá.   Tanácsokat ad a „korrekt szakításra”  is, a „háromszög”  felszámolása érdekében. Szerinte pl. nem kell megindokolni, mert abból kibékülést célzó vita, alkudozás lesz.

A „hatodik szint”:  a múlt sebeinek begyógyítása, a bizalom visszaszerzése, amihez tanácsokat ad.  Ezek közül érdekes az ún. „érezni, hogy szeretnek”  feladat:   megkérni a választott partnert, mondjon néhány dolgot, ami ahhoz kell, hogy szeretve érezze magát – vagyis az elvárásait konkretizálni.  Mindezt a szerző sokféle eset-ismertetéssel támasztja alá  (saját magánéletét sem hagyva ki), rendkívül közvetlen és megnyerő modorban, de mindvégig a konzervativ szemléletet erősítve. Vagyis ügyesen szolgálja – nem a jövőt, hanem – a múltat.  Ettől lehet  „világsiker”.

                                                                                                                                                                  Szilágyi Vilmos  dr.

 

Hadas Miklós:

 A férfiasság kódjai

2010, Balassi k.

A  szexológia már jó egy évszázada foglalkozik  a nemiséggel,  a nemek viszonyával,  s már régóta tudjuk, hogy vannak nemi szerepek, amelyek ugyan nem születnek velünk, de elsajátításuk valamennyire különbözővé teszi a férfiak és nők viselkedését.   Ezek a különbségek persze hol nagyobbak, hol kisebbek, a kortól és a társadalmi helyzettől függően.  Napjainkban meg mintha már éppen kezdenének elmosódni, s nem tudjuk, hogy mi marad meg belőlük. Ez a folyamat azonban még távol áll a teljes kibontakozástól.  Hiába mondja ki az Alkotmány a férfiak és nők jogi egyenlőségét,  hiába válik egyre több nő diplomás szakemberré,  magasabb, vezető beosztásokba mégis igen kevesen jutnak, s többnyire a magánéletben is alárendelt szerepet játszanak. 

A  nőmozgalom sikerei ellenére még mindig „patriarchátusban,  a férfiak által uralt társadalomban élünk.  S ennek árnyoldalai miatt érdemes vizsgálnunk a nemek viszonyát, ezen belül pedig – többek között – a férfiak és nők  „természetét”, jellemző viselkedési sajátosságait  és azok okait.  Egyes értelmiségieket – a filozófusoktól az orvosokon és pszichológusokon át a szociológusokig – már régóta izgat ez a kérdés.  Az utóbbi évtizedekben a társadalomtudományok területén belül megjelentek és fokozatosan önállósodtak  az ún. társadalmi  vagy szociálpszichológiai nemmel  (angolul  gender)   foglalkozó tudományok  (gender studies), s ezen belül a férfiakkal  (men studies)  és a nőkkel  (women atudies)  foglalkozók.

Az egyik ilyen új tudomány, a men studies jeles képviselője hazánkban Hadas Miklós  szociológus  professzor, a Corvinus Egyetem  TársadalmiNem és Kultúrakutató  Központ megalapítója és vezetője, aki már több könyvében és számos tanulmányában foglalkozott ezzel a témával.   Új könyvében  összefoglalja  az eddigi ismereteit.  Ezek három fő téma köré csoportosulnak:  az első  „A  férfikutatások két hagyománya”,  vagyis egy történeti áttekintés, amelyben egy francia szociológus (Pierre Bourdieu) játssza a fő szerepet.  A második rész  a „Sport és férfiasság”  kapcsolatát elemzi, s kitér az olimpiák és a globalizáció hatásaira is.  A harmadik témakör: „A férfiak és nők a zenében és a filmekben”, vagyis a művészetek e két fontos területén mutatja ki a férfiuralom  megmaradását.  Mindezt a „tudományos próza”  szaknyelvén adja elő, bár időnként az esztétikai elemzések  irodalmi színvonalára emelkedik. 

Egy  nem-szakember számára  azonban  az Előszó, a  Bevezetés  és az Utószó   foglalja össze legközérthetőbben a szerző mondanivalóját.  Az Előszó két  „nekifutásban”  indokolja a téma jelentőségét és a könyv célját, szellemi pozicióját és felépítését.  Kiindulópontja, hogy  „minden megnyilvánulásunk nemileg is meghatározott”,  de a férfiasság és nőiesség megnyilvánulásai olyan természetesnek tűnnek, hogy észre sem vesszük.  A könyv a férfiasság belénk kódolt, de változó formáit igyekszik bemutatni, ám hangsúlyozza, hogy a szerző  erre csak „szociológiai tapasztalatokkal és intuicióval fölvértezett, szerény tanúként”  vállalkozik, saját életútjának és érdeklődési körének figyelembe vételével.  Egyéni érdeklődése pedig a férfiasság sajátosságain kívül elsősorban a sportra, a zenére és a filmekre irányul.  S hozzátehetnénk, hogy a nemek hatalmi viszonya kapcsán a magyar és nemzetközi politikára is.

Érdekes megállapítása, hogy a múlt század hatvanas éveiben jelentős változások kezdődtek a nemiség szociológiai vizsgálatában, s ezek egyik fő generálója a feminizmus második hulláma. Itt utal a „szexuális forradalomnak” nevezett  liberalizálódás kezdetére, ami szintén új nézőpontokat hozott a nemiség tudományába.  Fontos elemzési témákká váltak a férfiak és nők viszonya mellett  az azonos neműek kapcsolatai, vagy egyes nők  férfiassága illetve férfiak nőiessége  stb.  Ebben a komplex viszonylatok, relációk válnak fontossá,,  így egy  relacionális szemléletmód  alakul ki.  Hadas tudatosan felvállalt poziciója szerint   feministának tekinti magát;  tehát a férfi szerepeket és férfiasságot igyekszik kívülről, a másik nem szempontjából is szemlélni.  Igy nem tartja magát „jellegzetesen modern társadalomtudósnak”;  permanens határáthágásokkal biztosítja magának a szellemi szabadságot.

Alapjában véve rokonszenves ez a szelektáló és individualizált szabadságvágy, bár hátránya, hogy könnyen csapongóvá válik, széles kitérőket tesz, belevész a részletekbe. A művészeti tevékenységek nemek szerinti megoszlásáról szóló fejezetben például túl hosszan és nemcsak a téma szempontjából elemzi   „Szindbád” című filmet, vagy az „örök dzsentrit”.  Amelyek egyébként érdekesek lehetnek, de csak áttételesen és nem mindig segítik a lényeg megértését.  Ha ezektől eltekintünk, egyértelműen kiderül, hogy a férfiasság különböző megnyilvánulásai, kódjai nem veleszületett, hanem tanult szokások, amelyeket még a divat  és a sokféle, egyéni izlés is befolyásol.  Hadas készséggel elismeri, hogy  „szemléleti szabadossága” csak bizonyos korlátok között érvényesül;  ugyanis a téma tudományos vizsgálatának fő vonalától (mainstream.tól)  eltérően  ő egy sajátos francia irámyzatot, az ún. Bourdieu-iskolát követi, s ezt próbálja kritikailag továbbfejleszteni. 

E  „kvalitativ megalapozottságú történeti szemléletmód”  lényege, hogy  „a férfiasságot nem szerepként, identitásként és diskurzusként, hanem  társadalmi beállítódásként”  fogja fel.  Ez az átfogó, bár kissé homályos meghatározás kb. azt jelenti, hogy  a társadalomban  (közbevetés: Melyikben?  Mindegyikben, vagy csak bizonyos fajtáiban?) kialakult  egy olyan beállítódás, vagyis attitüd, hogy aki férfinak születik, annak így és így kell viselkedni;  tehát a nemére jellemzőnek tartott szerepet kell vállalnia.  De hát éppen ez a  nemi  szerep  lényege!  A férfiasság tehát nemi szerepviselkedésként realizálódik.  Ez viszont feltételezi, hogy a férfi azonosul, identifikálódik  az általa megismert és elfogadott nemi szereppel;  a férfiasság tehát férfi-identitás is.  A diskurzusnak  (megbeszélésnek, vitának; a szkriptek, szerepelőírások közötti választásnak)  pedig döntő szerepe van abban, hogy a férfi  milyen férfiszerepet választ:  a hagyományos, patriarchális „mácsó” szerepet, vagy a mai helyzetnek és követelményeknek jobban megfelelő, a nemek egyenlő jogait és esélyeit biztosító szerepet. 

A „társadalmi beállítódás”  koncepciója az említett, francia szerző  „Férfiuralom”  című könyvéből származik, amely a több ezer éves férfiuralmat a férfiakban kialakult  „libido dominandi”-ra, vagyis  az uralkodás ösztönös vágyára  vezeti vissza.  A libido, mint szexuális ösztön-energia fogalmát Sigmund Freud  tette népszerűvé,  bár ő az uralkodás ösztönéről nem beszélt.  Bourdieu és Hadas tehát  „továbbfejleszti a freudizmust”,  figyelmen kívül hagyva, hogy azóta az egész ösztönelmélet  megdőlt, mert kiderült  (lásd pl. Gagnon, J. & Simon, W. 1973, vagy Buda B. és Szilágyi V. 1974, 1988, 1994  és mások műveit), hogy  az ember minden viselkedése tanult  viselkedés!   Hadas érzi ugyan, hogy valami nem stimmel ezzel a „libido dominandival”, de nem tud vele szakítani,  s legalább a dominanciát preferáló „beállítódás”  és a „társadalmi mező”  fogalmait igyekszik átmenteni. 

Ezzel ugyanis elgondolása szerint magyarázhatóvá válnak a különböző mezőkben  (társadalmi helyzetekben)  megjelenő férfiasság-típusok.  Hozzátehetném, hogy ezek tulajdonképpen a férfiak nemi szerepviselkedésének típusai.  Hadas azonban ezeket a típusokat nem sorolja osztályokba a nemek viszonya alapján, hanem inkább történelmileg közelíti meg;  pl. dzsentri-típusról,  nagypolgári vagy kispolgári típusról és hasonlókról beszél.  Holott ezek elsődlegesen bizonyos társadalmi osztályok típusai, (a parasztság és a proletárok típusaival együtt)  és nem a férfiasságé.  

 Igyekszik kimutatni, hogy a férfiak eredetileg harcos, agressziv viselkedése hogyan szelidült meg a „sportmezőben”, s alakult át részben vetélkedéssé, részben együttműködéssé.  A „libido dominandi”  persze itt sem tűnt el: - az egyének vagy csoportok a másik legyőzésére  törekszenek.  A sport-versenyekben eredetileg csak férfiak vehettek részt.  Az olimpiák története tanúsítja, hogy a fejlett, nyugati világ domináns poziciója egyre inkább megkérdőjeleződik, egyre többször győznek a harmadik világ sportolói.  Ráadásul a nők is mindinkább részt vesznek a különböző sportágakban és győzelmekben.  Igy már nemcsak a férfiak lehetnek erősek és sportosak.

  Végül bemutatja, hogy a zenében és a filmekben is a férfiak „libido dominandija”  érvényesül, bár az uralkodás „ösztönös”  vágya itt is kezd már meggyengülni, s teret engedni a női alkotóknak.  A filmek közül legrészletesebben  Huszárik Zoltán  Szindbád-filmjét elemzi, továbbá az amerikai és európai filmek férfi-ábrázolásának lényeges különbségeit.  Kimutatja, hogy az előbbiekben a férfi mindig sikeres és győztes, míg az utóbbiak egyre inkább gyarló, esendő férfiakat mutatnak.  Sajnos, a nőkről igen kevés szó esik a könyvben;  pedig a „férfiasság” csak a „nőiességhez”  viszonyítva  érthető és értékelhető.  Igy nem derül ki egyértelműen, hogy a  nemek viszonya:  hatalmi viszony, s nem egyszerűen beállítódás kérdése..  A férfias vagy nőies attitüdök és viselkedésformák a körülményektől és neveléstől függően sokfélék lehetnek, de változtathatók és változnak is, a szükségletek és érdekek felismerése vagy megérzése nyomán.

Mindenesetre Hadas könyvéből is kiderül, hogy férfiasan vagy nőiesen viselkedni ma már egészen mást jelent, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt.  Ez a változási folyamat felgyorsulni látszik, s egyelőre fogalmunk sincs, hogy a jövőben, mondjuk ötven vagy száz év múlva  milyen viselkedést tartanak majd férfiasnak vagy nőiesnek, s egyáltalán lesz-e még szükség ilyen megkülönböztetésre.  Vagy pedig biológiai nemétől függetlenül bárki elsajátíthat bármilyen viselkedést, beállítódást és jellemvonást.  De persze fennáll az a veszély is, hogy  a központi hatalom által monopolizált média és „köznevelés” hatására mindenki majdnem egyformán fog viselkedni és gondolkozni, s még csak  nem is nosztalgiáznak a hagyományos férfiasságról és nőiességről.  

                                                                                                                                                                              Szilágyi  Vilmos  dr. 

Kende B. Hanna

A kisemmizett férfinem

2009.  Osiris k.,  234  p.

A  szerző eredetileg adlerista gyermekpszichológus, erős frankofon beütéssel, de ebben a könyvben egy sajátos feminista irányvonalat képvisel, amely az őstörténet és az ókori görög mítoszok és drámák pszichoanalitikus elemzésével  azt próbálja bizonyítani, hogy a férfiak megirigyelték a nők gyermekteremtő, gyermekszülő képességeit, amiért korábban maximálisan tisztelték őket.  A kulturális  fejlődés során hatalomra kerülve aztán  „hátrányos helyzetüket” a férfiak  úgy kompenzálták  (túl), hogy  elvitatták a nők lényeges szerepét a gyermeknemzésben,  vagy bagatelizálták azt, s isteneikre hivatkozva hangoztatták, hogy csak a férfiak rendelkeznek igazi teremtő erővel  stb.  Igy aztán az istennők kultusza háttérbe szorult, s beköszöntött a férfiistenek uralma  (mint a patriarchátus égi tükörképe).  Erre utal a könyv alcíme: Az  ősanyaistennőktől  a mesterséges anyaméhig.

A  könyv túlnyomó többsége a nemek uralomváltásának vallási és művészeti ideológiáját  demonstrálja, s csak a végén tér át – több ezer évet átugorva – a közelmúltra és a jelenkorra.  Itt kb. egy tucat oldalt szán a  „férfiidentitás válságának”  (amit az említett irigységgel és a feminizmus győzelmeivel magyaráz). Ezen kívül háromféle  „mesterséges ember-előállítási utópiát”  vázol fel:  a „földből sarjadást”  (?), a klónozást és a „mesterséges anyaméh” létesítésére irányuló  kísérleteket.   Ez utóbbival kapcsolatos megállapítása: „A  műméh, amely a nők kreativ erejének elbirtoklási kísérlete a reproduktiv technológiák segítségével, a férfi uterusz-irigységének utolsó állomása.” (215. old.)   Persze hozzáfűzi, hogy a csecsemők művi előállítása „rendkívüli veszélyeket rejt magában, amelyekkel  részben már Huxley  Szép új világában is találkozhattunk.

 Kétségtelen, hogy ez a fejlemény alapjában változtatná meg az anyaságot, az anya—gyermek viszonyt, sőt, a nemek egymáshoz való viszonyát is.  Azt persze senki sem tudja megmondani, hogy káros lenne-e ez a változás az emberi faj jólléte és továbbélése szempontjából.  Kérdés az is, hogy valóban olyan jelentős-e  az a kötődés  ami a szülő nő és gyermeke között rendszerint kialakul.  Nem túl meggyőző, hogy francia analitikusokra hivatkozva arra következtet, hogy akkor a nemek közötti „kölcsönös függőség”, vagyis a vonzalom és kötődés, sőt, a társadalom túlélése is lehetetlenné válna.  A nemek közötti viszony ugyanis nem azon múlik, hogy melyiküknek van nagyobb szerepe a reprodukcióban.  Hiszen ettől függetlenül is szükségük van egymásra, mint szexuális intim partnerre, élet-  és munkatársra  (mert születési körülményeinktől függetlenül, „társas lények”  vagyunk).

Az Utószó néhány oldalon összegzi a szerző világlátását, amely egyértelműen pszichoanalitikus jellegű., bár a szexuális ösztön helyett az „anyaság ösztönére”  helyezi a hangsúlyt fajunk jövője szempontjából.  S ebben látja a nők döntő fölényét a férfiak felett;  ezért érzi szörnyű veszélynek a férfiak törekvését a reprodukció kisajátítására  (bár a könyv címével mintha sajnálná a „kisemmizett”  férfinemet).  Nem tűnik hitelesnek  sajnálkozása azon, hogy a férfiaknak még mindig nem sikerült túljutniuk  a „szülésképtelenség  traumáján”.Ez ugyanis egyrészt bizonyítatlan hipotézis;  másrészt rögtön társul hozzá a vád:  „…ha a férfi maga nem képes gyermekét létrehozni, akkor legalább a másikat fosztja meg szerepétől az utód előállításában.” (225.old.) Végső következtetése, hogy a „nemek közti rivalizálás évmilliós alapproblémája” még mindig megoldatlan, nyilvánvalóan a férfiak hibájából. 

Kende Hanna sajnos, szem elől téveszti, hogy a nemek közti, ősi rivalizálás a patriarchátus, a férfiuralom intézményesítésével kezdődött,  5-10 ezer évvel ezelőtt, s nem évmilliók óta tart. Modern világunk fejleményei és a nőmozgalom erősödése pedig már eléggé megrendítették a patriarchális világrendet ahhoz, hogy a nemek egyenjogúsága és egyenrangúsága egyre inkább realizálódjon.  Ehhez képest a nemek „utód-előállításban”  vállalt szerepének arányszáma eléggé másodlagos kérdés. 

                                                                                                                                                       Szilágyi Vilmos  dr.

 

Dawkins, Richard

Isteni  téveszme

 2007,  Nyitott Könyvműhely

Az  Ipsos legfrissebb, 23 országra kiterjedő felmérése szerint a Föld lakóinak egyik fele hisz valamilyen istenben  (vagy istenekben),  a másik fele nem hisz.  De mindkét csoport egy kisebb része bizonytalan választ adott a kérdésre.  A válaszadók fele szerint van valamilyen „túlvilág”  (transzcendencia);  a többiek vagy tagadnak bármilyen túlvilági létet, vagy kételkednek a létezésében.  Isten létében leginkább a gyengén fejlett, vagy fejlődő országok lakói hisznek.  A legtöbb ateista viszont a nyugateurópai országokban található  (közel 40%).  S ugyanitt, főleg a svédek és a németek  kb. kétharmada szerint az ember nem isten teremtménye, hanem az evolúció, a fajok fejlődése során alakult ki.

Ezek az adatok aktuálissá teszik, hogy  egy pillantást vessünk  Richard  Dawkins  néhány éve magyarul is megjelent könyvére, az „Isteni  téveszmé”-re  (2007,  Nyitott könyvműhely).  A magyar címe ugyan kissé félreérthető, pontosabb lenne az „Isten, mint téveszme”.  Dawkins ugyanis könyvének tíz fejezetében, jó 400 oldalon, főleg az evolúció  elméletének logikája alapján  szinte vitathatatlanul bizonyítja, hogy egy mindenható, isteni lény feltételezése alaptalan és tudományosan elfogadhatatlan. S bár az istenhitnek előfordultak pozitiv hatásai is, történelmileg és társadalmilag rengeteg visszaélést tett lehetővé, s ma már egyértelműen retrográd jelenség.

Gondolatmenete bevezetéseként az Előszóban feleségének és másoknak esetéből kiindulva arra következtet, hogy sokan, akik valamilyen vallásos nevelést kaptak, de nem érzik jól magukat benne, s mégsem mernek szakítani vele, mert „egyszerűen nem ismerik fel, hogy erre van lehetőségük.”  Nekik szól ez a könyv, amely „a tudatosítás szándékával íródott”, hiszen az ember istenhit nélkül is képes lehet kiegyensúlyozott, erkölcsös és teljes értékű életet élni.  A teológusok ugyan megpróbáltak érveket felsorakoztatni az isten léte mellett;  érveiket azonban a tudományos kritika megcáfolta. 

Az első fejezet mottója egy Einstein-idézet:  „Nem próbálok személyes Istenről fantáziálni;  számomra elegendő a világ szerkezetének csodálata, amennyire azt tökéletlen érzékszerveink lehetővé teszik.”   Ebből kiderül, hogy Einsteinnél épp úgy, mint sok más tudósnál szó sincs igazi istenhitről, hagyományos vallásosságról.  Dawkins az ateizmust összekapcsolja a  naturalista világmézettel, amely szerint csak egyfajta anyag van az univerzumban, s minden ebből származik:  az élet, a lelki működés, a szépség és az erkölcsi értékek is.  Megállapítja, hogy az egyházaknak még mindig túl nagy tekintélyük és előjogaik vannak, mert raffináltan őrzik a hatalmukat.   

A könyv második fejezetében az „isten-hipotézist”  elemzi. .  Bemutatja a különböző korok istenképeit  (Baal, Zeusz, Jahwe,  Allah, Jézus  stb.)  Mindezeknek sokféle tulajdonságuk lehet. Egy „finomított”  istenkép szerint:  „van egy emberfeletti és természetfeletti értelem, aki megtervezte és megteremtette az univerzumot, s benne mindent, így az embert is.  Dawkins  meghatározása ettől különbözik. Sterinte  az istenhipotézis lényege, hogy létezik egy kreativ értelem,, amely elég bonyolult ahhoz, hogy megtervezzen bármit, de csak végterméke lehet egy fokozatos fejlődés hosszas folyamatának.  Tehát az univerzum már őelőtte is létezett  (hiszen a semmiből semmi sem keletkezhet).  A hagyományos istenkép valójában alaptalan, sőt, veszélyes öncsalás.  A keresztény „Szentháromságról” megkérdi:  ez egy istent jelent 3 részben, vagy 3 istent egy személyben?  A szentháromság tulajdonképpen a kis család  szimbóluma:  apa, anya és fiú.  (csak épp az anyát – mivel nőisten nem létezhet egy patriarchális vallásban – „szentléleknek”  nevezik). 

  A kereszténységet a Tarsus-i Pál alapította, mint a judaizmus monoteista szektáját.  Mint a vallások általában, a kereszténység is harciasan terjeszkedett;  Nagy Konstantin kötelezővé tette, aztán jöttek a „keresztes háborúk” stb. Dawkins elég hosszan foglalkozik az amerikai vallásosság alakulásával;  majd az agnoszticizmus hatalmáról ír, vagyis arról az elterjedt irányzatról, amely szerint sem isten létét. sem nemlétét nem lehet bizonyítani.  Szerinte azonban isten léte épp olyan hipotézis, mint bármely más,  s ha a létét nem tudják bizonyítani,  akkor nincs szükség a nemlétének bizonyítására..  Az a tény, hogy a tudomány ma még nem tud minden jelenséget eléggé megmagyarázni, nem ok egy isten-hipotézis elfogadására.. 

Érdekes, amit a „nagy imádkozási kísérletről”  ír  (bár ennek időpontját nem közli;  gondolom, kb. száz éve). Lényege:  megszervezték, hogy több ezer ember imádkozzon bizonyos betegek gyógyulásáért.  A kísérlet teljesen eredménytelen volt. Egy másik alcím alatt  az exobolygókon lehetséges élet és értelmes lények létezését nem zárja ki. Sőt, később csillagászati számítások alapján valószínűsíti..

A  harmadik fejezetben  az ún. istenérveket elemzi, Aquinói Tamástól kezdve, akinek öt fő érve ma már gyerekesen naivnak tűnik  (pl.„mozdulatlan mozgató”  stb.),  az ontológiai és egyéb apriori érveken keresztül a  „személyes találkozás”  élményéig és a Bibliáig, valamint a „vallásos tudósokig”.

A negyedik fejezet  az isten nem-létének érveit ismerteti. A teológusok arra hivatkoznak, hogy semmi sem jöhetett létre véletlenül az élővilág bonyolult jelenségei közül, s ez tervszerűségre utal. A darwini„”természetes szelekció” elve viszont  feleslegessé tette  a tervezettség illúzióját, legalábbis az élővilágban.  S ez a kozmológiára is kiterjeszthető.  Az „isteni tervezés”  csak megkettőzi a problémát, hiszen a  Ki tervezte a tervezőt?  kérdésre nem ad választ. 

A „kreacionisták” lázasan keresik a ma még rejtélyesnek tűnő jelenségeket, a „tudomány hézagait”, hogy ezeket isteni erőkkel magyarázhassák.  Az „antropikus elvet” a kozmoszra kiterjesztve nemcsak egy univerzumról, hanem (párhuzamos vagy szukcessziv)  „multiverzumokról” is szó lehet.  Univerzumunk vagy vég nélkül terjed az ősrobbanás után, vagy ez lelassul, megáll és visszafordul:  összesűrűsödik, s egy újabb ösrobbanás következik be;  s ez ismétlődik  kb. 20 milliárd éves ciklusokban. (S ezzel együtt minden ősrobbanásnál új tér—idő dimenzió keletkezik.)  De ugyanez végbemehet párhuzamos univerzumokban is (vagy a „fekete lyukakban”).

Cambridge-i közjáték  címmel leírja, hogy a  vallásos Templeton Alapítvány meghívta egy konferenciára a tudomány és vallás viszonyáról.  Jellemző, hogy a kb. 16 meghívott előadó közül egyedül ő volt ateista, akit aztán a többiek együttesen támadtak és – érdemleges érvelés helyett -  „elmaradott, 19. századi gondolkodónak” nevezték..

Az ötödik fejezet a vallás gyökereit  elemzi  Minden, ami létezik és működik, előnyös  lehet,  vagy a túlélés, vagy a szaporodás szempontjából.    De milyen előnye lehet a vallásnak? Saját önigazolása szerint épp az egyén „szellemi túlélését” biztosítja;  valójában azonban csak a saját túlélését és szaporodását (mármint a híveiét).  A vallásos viselkedés ma épp annyira univerzális, mint a heteroszexuális viselkedés.  A  vallás előnyei azonban csak látszólagosak.  Bernard Shaw szerint az, hogy „a hívő boldogabb, mint a hitetlen,  csak annyira igaz, mint hogy a részeg boldogabb, mint a józan.”  A vallás szuggesztióinak placebo-hatásuk van;  ez lehet pozitiv, de lehet káros is  (pl. a bűntudat stressze  miatt).  Bár a vallás nem  a kizsákmányolás elősegítésére jött létre, de évezredeken át erre is felhasználták.  Az őskereszténység a hívők közötti testvériség és szolidaritás erősítésével (áldozatvállalás, mártirhalál) nagy erőt adott a mozgalomnak.  Darwin szerint „az önző és veszekedő emberek nem  fognak össze, enélkül viszont semmit sem érnek el.’ (171.old.) 

A vallásosság többek közt mellékterméke  lehet  annak, hogy a gyermekek  (és gyermekszintű primitivek)   hajlamosak hinni az idősebbek és tekintélyek által magyarázatként és szabályként előadottaknak. (Ez ugyanis elősegítette a túlélést.)   Ezért igyekeznek a vallási vezetők  a (hiszékeny) gyermekeket indoktrinálni.  P. Bloom szerint a dualizmus hajlama szinte velünk születik, s főleg a gyermekekben erős  („született teleológusok”).  A mély  vallásosság hasonlít a szerelmi szenvedélyhez is. „Helen Fischer és mások kimutatták, hogy  a szerelem az agy különleges állapotával jár együtt, amelyben idegileg aktiv kémiai elemek  (valójában természetes drogok) is szerepet kapnak.” (185.old.)  Hasonló agyi állapot jön létre a fanatikus vallásosságban (pl. egyes papok, vagy szentek – mint pl. Aqila-i szent Teréz - orgasztikus látomásai).  A szerelmi és  vallásos öncsalás egyaránt tudattalan.   Az erős érzelmi kötődés a látásmódot is eltorzítja.

A „mémek”  kulturális örökségünk  tényezői  (akár szkripteknek is nevezhetők!)   amelyek közül egyesek – az erősebbek- „replikátorokként” működnek (a génekhez hasonlóan),  s így a vallásos viselkedés terjesztésében is szerepük lehet.   A főbb vallásos mémek:

--  Túl fogjuk élni a halálunkat.  – Az istenhit a legfóbb erény.  – Az ésszel felfoghatatlan misztikumot  (pl. Szentháromság stb.) is el kell hinni.

Viszonylag értelmesen megtervezett vallásnak tartja Dawkins a szcientizmust, vagy a mormonizmust.  Végül esettanulmányt közöl a  cargo-kultuszról. Ennek lényeges, hogy  a gyarmatosítások során a bennszülöttek isteni eredetűnek tartották a számukra érthetetlen új technikát és gazdagságot, amit a hajók valahonnan hoztak;  egyes gyarmatosítókat (főnököket)  vallásosan imádtak, s évtizedekig várták visszatérésüket (újabb ajándékokkal).

A hatodik fejezet  az erkölcs gyökereiről szól:  miért vagyunk jók?

  A papok az erkölcsös viselkedést a vallásosságtól teszik függővé. A darwini elmélet szerint azonban, bár a gének önző viselkedésre programoznak, bizonyos feltételek esetén altruista viselkedést is eredményeznek. Ezek két fő kategóriája:  1. a genetikailag rokon egyének favorizálása  (szülők, gyermekek. rokonok)  és 2.  a kölcsönös altruizmus.  Ez utóbbi különböző fajok között is létrejöhet  (pl. szimbiózis, kereskedelem stb.)  De az altruista adakozás lehet a felsőbbség és a hatalom jelzése is.  Az adomány persze kifejeződhet művészi alkotásokban is.  Vizsgálatok szerint  (pl. Hauser)  a vallásosak és ateisták erkölcsi felfogása fontos erkölcsi döntéshelyzetekben alig különbözik  (Pl. elütési, vagy transzplantációs dilemmák esetén.).

A hetedik fejezetben a „szent könyvek”-ről  és a változó, erkölcsi korszellemről olvashatunk.   Dawkins itt először az Ótestamentumról mutatja ki a morális konfúziót, aztán az Újszövetségről.   Szerinte Jézus (ha egyáltalán létezett, s bárki írta is az evangéliumokat)  tanai erkölcsi szempontból nagy javulást hoztak az Ószövetség  kegyetlen erkölcséhez képest.  A család azonban számára nem volt igazi érték.  Tanítványaitól elvárta, hogy hagyják ott a családjukat és kövessék őt. A kereszténység fő doktrinája az  eredendő bűn,  amelytől ugyan Jézus önmaga feláldozásával megváltotta az emberiséget (ezért Megváltó),,  de mégis mindenki eredendő bűnnel születik, s a papok (Jézus „helytartói”) kezében van a megváltás  (aminek nagy ára van: „Credo  quia  absurdum!”)   

         Dawkins  kimutatja, hogy erkölcsileg az Újszövetség sem jobb az Ószövetségnél.  Szent Ágoston előtt az „eredendő bűnt” csak az „ősök bűnének”  nevezték.   A hangsúlyt tehát az egyház a bűnre és a bűntől (= pokoltól)  való szabadulás egyetlen lehetőségére helyezte. A fő bűn:  a nemi élet!”   A „Szeresd felebarátodat!” parancsa  csak a csoporton belül volt érvényes: „Szeresd hittársadat!”  (De ez már a nőkre és a más fajúakra sem vonatkozott. 

Egy alfejezetben azt is elemzi, hogy Hitler és Sztálin ugyan  köztudottan ateisták voltak,, s gonoszságuk állítólag épp ebből adódott.  Sztálin ateizmusa nyilvánvaló, Hitleré azonban már vitatható.  Tévedés azonban, hogy  a hitetlenség önmagában gonosszá tesz valakit, vagy hogy a hit jóságossá tesz.  Hitler nem küzdött a vallásosság ellen, inkább kihasználta azt,  így az akkori pápa  (12. Pius)  sem ítélte el a nácikat. 

A nyolcadik. fejezet arról szól. hogy   Mi a baj a vallással?  Miért ellenségünk? 

Motto  George Carlin-tól: Eszerint a vallás lényegében arról igyekszik meggyőzni  az embereket, hogy  az égben lakik egy láthatatlan lény, aki állandóan figyeli, amit teszünk… s van egy listája tíz dologról, amit szerinte nem tehetünk.  S ha mégis ilyet teszünk, akkor egy olyan helyre fog küldeni,  ami tele van tűzzel, füsttel, szenvedéssel és gyötrődéssel, s ott örökké jajveszékelhetünk. De azért Ő szeret minket!  (Hihető ez?)

Előfordul, hogy az ateistákat is fundamentalizmussal vádolják.  A vallási fundamentalizmus lényege:  makacs hit a szent könyvekben, annak ellenére, hogy a realitás ellentmond azoknak.  A hit ügyvédei azonban a „kulturális relativizmus” alapján a tudományt is relativizálják: „a tudósok hite az evidenciában szintén csak fundamentalista hit.”  Dawkins hangsúlyozza, hogy az evolúcióba vetett hit nem fundamentalizmus, és nem is hit, hiszen „megváltozna az életem, ha ennek cáfolata evidenciaként fölmerülne.” (283.old.)   Hogy komoly tudósok ezt milyen veszélynek tartják, arra egy korábbi tanára példáját hozza.  „Tudósként azért vagyok ellensége a vallási fundamentalizmusnak, mert aktivan akadályozza a tudomány haladását.” Itt emlékeztet pl. Kurt Wise  geológus esetére, akinek tudományos karrierjét tette tönkre a vallásosság.

A mélyen vallásos hit csaknem mindig abszolutizmust eredményez:  az Ószövetség az istenkáromlást bűnteti legsúlyosabban;  de Pakisztánban ma is halállal büntetik. (Afganisztánban 2006-ban azért ítéltek halálra valakit, mert eredeti vallását megtagadva keresztény lett.)

Hit és homoszexualitás:  Angliában egészen 1967-ig büntetendő volt a homoszexuális viselkedés.  De Amerikában is minden egyház és legtöbb szekta üldözi a homoszexuálisokat.  „A homoszexualitás iránti attitűdök sokat elárulnak arról az erkölcsről,  amit a vallásos hit ínspirál..  De ugyanez érvényes az abortuszra és az emberi élet szentségére is.” (291.old.)  Ezzel összefügg az eutanázia vallási elutasítása.

A „Beethoven-csapda” leírása arra utal, hogy az egyház a művi abortuszok tilalmát néha azzal indokolja:  az elvetélt gyermekből esetleg egy nagy zeneszerző is lehetett volna.   A  „moderált vallásosság”  Dawkins szerint  nemcsak lehetővé teszi, de erősíti is a fanatizmus hajlamát.  „Csak a vallásos hit elég erős ahhoz, hogy  őrült tettekre motiváljon egyébként normális embereket.” (303.old.)    Az öngyilkos terroristák általában vallásos meggyőződésük miatt készek a terrorcselekményekre. „Amíg elfogadjuk azt az elvet, hogy a vallásos hitet tisztelni kell… addig nehéz a tiszteletet megtagadni Osama bin Laden  és öngyilkos robbantóinak hitétől.” (306.old.)  Ez valóban elgondolkoztató.

A könyv kilencedik fejezete  ismerteti annak az olasz zsidó kisfiúnak a történetét, akit egy katolikus cselédlány  (1858-ban)  megkeresztelt, s amikor az „inkvizició” ezt megtudta, elraboltatta a fiút a szüleitől, s „lelke üdve”  érdekében  katolikusnak neveltette.  Hasonló esetek később is történtek, s nemcsak Itáliában.. Bár napjainkban a papok visszaélései a gyermekekkel inkább csak szexuális visszaéléseket jelentenek  -- hiszen ma a pedofilia körüli hisztéria korában élünk -- , de sokkal veszélyesebb, hogy az egyház igyekszik kisajátítani a gyermekek nevelését  (hatalmának védelme érdekében).

Ez az, amitől Dawkins szerint meg kellene védeni a felnövő generációt, éspedig a tudományos ismeretekkel  (magáról a vallásról, a Bibliáról is), hogy ennek alapján önmaguk dönthessék el világnézetüket és értékrendjüket..  Pedagógiai botránynak nevezi, hogy  állami elismerést és támogatást kap egy vallásos alapítvány iskolája, amely az evolúcióelmélet helyett a kreacionizmust tanítja a fiataloknak.

Az utolsó fejezet az istenhit igényét és funkcióját vitatja.

 Vajon milyen hiányt tölt be a vallás?  Egyesek szerint „isten-hiány” van az agyunkban: lelkileg szükségünk van Istenre -  mint elképzelt barátra, apára, nagy testvérre, bizalmasra --, s ezt be kell tölteni, akár van isten, akár nincs.  De hát valóban csak isten tölthetné be azt a hiányt,, amit pl. a tudomány, vagy a művészet, a barátság, a humánum is betölthet? Vagy akár a természet és az élet szeretete, a „biofilia” - ahogyan F.O. Wilson mevezte?. 

Valaha azt hitték, hogy az ember életében a vallás négy fő szerepet tölthet be: világ-magyarázatot és erkölcsi normákat ad,  megvigasztal és inspirálhat,   Ám magyarázó szerepét már teljesen feleslegessé tette a tudomány;  erkölcsi normák pedig vallásos hit nélkül is kialakulnak.  Ezeket Dawkins ebben a fejezetben elemzi. A  vigasztalás  funkciójában fontos lehet a gyermekkorban gyakori  elképzelt barát.(a„Binker”) is ilyen, A. Milne írásában, de az irodalomban sok hasonlót találunk. A vallásos nevelés ezt kihasználva  úgy állítja be, hogy minden gyerek titkos barátja és segítője az isten.  A jelenség pszichológiai szempontból  pedomorfózisnak, vagyis  gyermekies tulajdonságok felnőttkori megőrzésének  (= infantilizmusnak)  nevezhető. 

Itt egy amerikai pszichológusra (Julian Jaynes) hivatkozik, aki szerint  sokan gondolataikat, „belső hangjukat” úgy észlelik,  mintha az párbeszéd lenne  az Énjük és egy  belső barát között. Ma már általában tudják, hogy mindkét hang a sajátjuk, de  kb. 3 ezer éve még nem nagyon tudták, s hajlamosak voltak valamelyik isten hangjának tulajdonítani.  (Ez volt az emberi tudatosság hajnala.)  Az istenek tehát hallucinált hangok voltak.  Ez is arra utal, hogy  a vallások az evolúció melléktermékei. Sokan feltételezik, hogy az istenhit pszichológiai szükséglet.  Számukra ez jelent vigasztalást.  Dawkins a vigasztalás két tipusát írja le: 1. a direkt testit és 2. a lelkit, amely a szemléletet változtatja meg.  Idézi pl. Bertrad Russelt vagy Th. Jeffersont, akiknek nem volt szükségük vallási vigasztalásra a közelgő haláluk miatt.. Sok megfigyelő szerint viszont éppen a vallásosak félnek legjobban a haláltól. 

   Az  inspiráció  Dawkins szerint nem az istenhitből, hanem  a természet és az univerzum csodálatából származik. Itt hozza a  csador-hasonlatot: ahogy az arab nők tetőtől talpig fekete leplén csak egy kis rés van, amin keresztül láthatják a világot, úgy a hétköznapi ember látása is korlátozott, bár látóterét a tudomány egyre bővíti.  A könyv Függelékében a vallástól szabadulást segítő szervezetek listája található:  az USA-ból 16  ilyet sorol fel, köztük az  American Atheists   (w.atheists.org ) és a  The Sceptics Society  ((w.sceptic.com );  Angliából hatot, máshonnan 1-2-t..  Bibliográfiája 7,5  oldal terjedelmű  (köztük 7 saját könyve), Van egy alapítványa, amelynek weblapja:  www.richarddawkins.net  - érdemes megnézni! .

                                                                                                                                                                    Dr. Szilágyi  Vilmos

Az elme  gyógyítása --  válságban?

Buda Béla  új könyvéről

Ez a könyv  (2011,  Háttér kiadó) nemcsak a legtöbb pszichiáter számára tartalmaz meglepő, sőt, megdöbbentő tényeket, hanem a pszichológusok, a szociális munkások és minden, értelmiségi olvasó számára is.  Ugyanis megtudjuk belőle, hogy az elme gyógyításának eddigi próbálkozásai - bizonyos  kivételektől eltekintve -  többnyire rossz úton jártak, amennyiben szinte kizárólag az agy fizikokémiai vizsgálatára és kezelésére szorítkoztak.  Ez egyben a gyógyszeres kezelések egyeduralmát jelentette.  A pszichoterápia szükségessége csak másod- harmadsorban, mintegy mellékesen merült föl, de arra sem idő, sem megfelelő képzettség nem állt rendelkezésre. 

Dr. Buda Béla más úton próbált járni. .  Közel fél évszázada dolgozik pszichiáterként, de nem ragadt bele a szokásos szakmai rutinba, hanem széleskörű áttekintésre és korszerű megoldásokra törekedett.  Ezt elősegítette, hogy kivételes nyelvtudásával és külföldi kapcsolatai révén követni tudta a legújabb szakirodalmi közleményeket, s rengeteg meghívást kapott különböző, tudományos kongresszusokra, szakmai tanácskozásokra. Az ott megismert kutatási beszámolókat és módszereket pedig szelektiven értékelve, itthon szakcikkek, tanulmányok és előadások formájában közreadta.  Igy próbált fejlesztő és megtermékenyítő hatást gyakorolni  a gyógyító és nevelő szakemberek szemléletére. 

Gyógyszergyárak negativ befolyása

Ezek az „elvetett magvak” azonban egyelőre keveseknél találtak jó talajra, kedvező fogadtatásra.  A pszichiáterek többsége nemcsak hazánkban, hanem világviszonylatban is a gyógyszergyárak befolyása alá került, s jóformán csak az újabb és újabb gyógyszerekben bízott.  Ehhez az időhiányon kívül az is hozzájárult, hogy maguk a betegek is szinte kizárólag a gyógyszerektől várták panaszaik megszűnését.  Az orvosok számára egyszerűbb volt alkalmazkodni ehhez a hagyományos közfelfogáshoz, mint a bonyolultabb és időigényesebb pszichoterápiás módszereket alkalmazni és más segítőkkel együttműködni.  De tanulmányaik alapján is inkább bíztak a gyógyszerekben.  A magyar orvosegyetemeken ugyanis még nem honosodott meg a pszichoszomatikus szemlélet. Amely a pszichoszomatikus és szociokulturális tényezőkben találja meg sok szervi elváltozás és funkciózavar okát.  

A  szerző sajátos munkamódjának jellemzője, hogy az érdeklődést felcsigázó  Bevezetés után már a legelső fejezetben röviden kifejti meglepő megállapításainak lényegét  (alig 20 oldalon).  A további fejezetekben pedig történelmi megközelítésben, kilenc, nagy témakörre bontva elemzi és sokrétűen indokolja az első fejezet megállapításait, amelynek címe:  Pszichiátria – egy különös és ellentmondásos orvosi szakterület.  A jelenlegi helyzetről megállapítja, hogy az orvostudománynak ez az ága  hatalmas szervezeti struktúrákat ellenőriz, szinte önálló gazdasági szektorrá vált.  Ugyanis az eredetileg „elmebajnak”  tekintett tünetcsoportokon kívül sok más viselkedésre vagy lelki folyamatra is kiterjesztette ellenőrzését és gyógyító törekvését.   S minthogy az ideggyógyászatból nőtt ki,  továbbra is az agyi történéseket tekintette döntő tényezőnek és módosításra, gyógyításra szorulónak.

Biologizáló  pszichiátria

Az agy biokémiai folyamatai pedig csak gyógyszerekkel: antipszichotikumokkal, antidepresszánsokkal és egyéb, fizikokémiai vagy elektronikus  eljárásokkal befolyásolhatók;  bár ezeknek is korlátokat szabnak a túlnyomórészt átörökléssel létrejött genetikai tényezők.  Ezek dominanciájával, befolyásolhatatlanságával vagy „vulnerabilitásával” minden kórosnak tekinthető változást magyarázhatónak tartottak. Az így kialakuló  „biológiai pszichiátriában” az egyéni fejlődésnek,  a szociálpszichológiai és szociokulturális tényezőknek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget  és sokáig figyelmen kívül hagyták a pszichológia  vagy a pszichoanalizis eredményeit  is. 

  Közben azonban éppen a különböző pszichoterápiás irányzatok értek el jelentős eredményeket a  mentális és egyéb viselkedészavarok kezelésében.  Az egyre bővülő epidemiológiai vizsgálatokból pedig kiderült, hogy sokkal több „lelkileg beteg” szorulna orvosi szaksegítségre, mint amennyit a pszichiáterek „elmebetegként”  kezeltek.  A lakosság legalább felénél előfordulnak például depressziós periódusok vagy egyéb lelki és viselkedészavarok, amelyekkel a pszichiátriának is foglalkoznia kellene.  Ezen a téren az antipszichotikumok és  az antidepresszáns gyógyszerek megjelenése hozott fordulatot.  Ezek ugyanis – legalább átmenetileg – jelentős változásokat hoztak létre az érintettek viselkedésében.  Igy szoros kapcsolat, sőt, függőség jött létre a gyógyszeripar és a pszichiáterek között.  Ezt az összefonódást a pszichoterápiás eljárások preferálói mindeddig eredménytelenül próbálták fellazítani.   

A  pszichoszexuális terápia és szociálpszichiátria hiánya

A kialakult, ellentmondásos helyzet a szexuális viselkedés zavarainak értelmezése és kezelése terén is jellemzően megmutatkozik.  Az amerikai Pszichiátriai  Társaság által összeállított „Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvben  (DSM)  a szexuális zavarok  Buda szerint  nagyon hasonlítanak Krafft-Ebing  19. századi terminológiájára.  A  20. században bevezetett  parafilia  diagnosztikus fogalma  sem hozott új eredményeket a szexuálterápiában.  Hiába nevezik a pornográf képeket szívesen nézőket voyeurnek, a bizonyos típusú gyermekek és fiatalok iránt szexuális vonzalmat érzőket pedofilnek vagy hebofilnek, ez a diagnózis még nem old meg semmit, ha gyógyszerekkel próbálják kezelni azokat.  Mégis ez történik, mert a kutatásokat legtöbbször a gyógyszeripar finanszírozza, s ennek során a saját érdekeit szolgáló eredményeket egyoldalúan preferálja. De hatalmas profitjából  a gyógyszereiket használó orvosoknak is juttat valamennyit, pl. kongresszusi részvételek költségeinek átvállalásával stb. 

A nemzetközi gyógyszeripar tehát igyekszik elkötelezni a pszichiátereket;  akiknek képzéséből és továbbképzéséből majdnem teljesen hiányoztak a szociokulturális, a szexológiai és pszichológiai tudományok. S így – Buda megállapítása szerlnt – „ nem nagyon értik, hogy a medicina  micsoda óriási szuggesztiv erőkkel dolgozik…  Ezért is állnak értetlenül az ún. alternativ gyógymódok hatalmas térnyerése előtt…Teljes szemléleti reorganizációra,  reorientációra lenne tehát szükség.”  (31. old.)   

Ebből következően a pszichiátria autokratikus működése és ideologikus ortodoxiája ma már nem folytatható   A mélyreható elméleti reviziókhoz viszont sokrétű, nyilt viták kellenek, amelyek elől a biológiai pszichiátria eddig a gyógyszeripari kutatások eredményeire hivatkozva, lényegében elzárkózott. Ugyanakkor a szociálpszichiátria az 1980-as években hazánkban jelentkező, bíztató, kezdeti próbálkozások után egyre inkább háttérbe szorult, szinte eltűnt.  Buda Béla közel öt évtizedes  szakmai tapasztalatai és hatalmas, elméleti háttérismerete alapján szemléletváltást sürget, hiszen „jelentős tudományterületek léteznek, amelyek az emberi viselkedésről, kommunikációról, a kapcsolati dinamikáról, a külső, társadalmi és kulturális környezet gyors változásairól  stb.  sokat tehetnének hozzá a pszichiátria jelenleg eléggé szűkre szabott ismeretanyagához.”  (40. old.)

A szemléleti változás szükségességét a könyv további fejezetei meggyőzően dokumentálják, de számot vetnek ennek akadályozó tényezőivel is.  Végeredményben  Buda Bélának ez a könyve – de egész életműve is – kiutat keres és mutat  az elmegyógyászat mai válságos helyzetéből. A könyv tanulmányozása ezért a gyógyításban és nevelésben érintett szakemberek számára elengedhetetlennek tűnik, s mind a képzésben, mind a továbbképzésben felha 

                                                                                                                                                                Szilágyi Vilmos  dr.

 

Dr. Tóth Emese: Orgazmus  service

Orvosi gyakorlati szexológia

2007    EOS Institute,  257 p.

 

A keménytáblás,  A/4-es méretű könyv borítóján a szerző portréja látható, mint fiatal, csábosan mosolygó nő.  A könyv alcíme alatt még egy, apróbb alcím is olvasható:  „Kezelések kulcslyukon keresztül” – ami nem egészen illetve többféleképpen érthető.   A Tartalomjegyzék fél oldalon elfér:  Bevezetés;  Bevezetés az alapokba;  Publikációk;  Klinikai leírás és elemzés;  Virtuális rendelés.  A könyv utolsó oldalán  Köszönetnyilvánítások olvashatók, elsősorban  Lengyel Sándor önzetlen segítségéért, aztán egyes kollégáknak és titkárnőknek, szponzornak, szerkesztőnek, de legfőképpen  B.J. Zolotov professzornak, mint mentornak, akiről nem tudunk meg semmit, de neki hálaként a könyv oroszul is megjelenik.  Mindenesetre az orosz professzornak nagy hatása lehetett a szerző gondolkozására.

 

A Tartalomjegyzék világossá teszi a könyv struktúráját.  A kétoldalas, közhelyszerű Bevezetés után az „alapokba” történő Bevezetés tíz oldala az „érzékeket”, vagyis az érzékszervek működését elemzi (ami inkább pszichológiai, mint szexuálterápiai téma).  A Publikációk fejezet apró cikkeket közöl , sok képpel, 40 oldalon, de ezekben már többnyire a tanácskérők problémáit idézi, s azokra válaszol, ugyanúgy, mint a Virtuális rendelés című utolsó és legbővebb fejezetben, amely a könyv teljes terjedelmének  kb. 70%-a.   Az „Orgazmus szerviz”  lényegét ismertető  Klinikai leírás és elemzés című fejezetre mindössze 12 oldal jut (tehát alig 5%).  Holott szakmailag éppen ez lenne a legfontosabb.

 

A lényeget illetően elég kevés konkrétumot találunk;  például adatokat arról, hogy a „klinikát” fele-fele arányban keresték fel a nők és a férfiak, de csak 7,4%-uk jött együtt, 92%-uk külön. S ezen nem is próbáltak változtatni, figyelmen kívül hagyva, hogy a modern szexuálterápia: párterápia.  Hivatkozik ugyan arra, hogy a szexuális élet „az egyéni intim-szféra része” (67.old.), ezért „személyi tréningre”  van szükség  (s nem párkapcsolati tréningre).  Az „O.S.-rendszerről” annyit árul el, hogy objektiven mérlegel, ugyanakkor intim kapcsolatot feltételez a terapeuta és az ügyfél közötti négyszemközti találkozásban.  A rendszer fő jellemzői a diszkréció, a fokozatosság, amely „nem bántó és nem is korlátozó” (64-65.old.)  További jellemző a kezelés rövid időtartama: 4 hét alatt heti 2-3 egy órás  (vagyis összesen 8-10 órás) terápia.  Ám, hogy ezek során mi történik és milyen módszerrel, arról semmit sem közöl.  A „klinikai elemzés” csupán azt mutatja be, hogy milyen százalékarányban fordultak elő a férfiak és nők különböző funkciózavarai, s a kezeléssel milyen arányban voltak elégedettek. Az elért eredményeket azonban semmilyen teszttel nem mérték fel.  A fejezet végi Összefoglalás  19 pontban sorolja fel azokat a kedvező hatásokat, amelyek a klienseik 98%-ában jelentkeztek.  Ezek azonban nyilván csak reklám célú hipotézisek. A szűkre szabott fejezetben egyetlen utalás sem olvasható arról, hogy akár a pszichoanalitikus, akár pedig a modern, koggnitiv-behaviorális szexuálterápia milyen módszerekkel és eredménnyel kezeli ezeket a szexuális funkciózavarokat; s ezekhez képest miért és mennyivel jobb az Orgazmus szerviz terápiás módszere.

 

Megállapítható tehát, hogy a tudományosság kritériumainak egyáltalán nem felel meg az Orgazmus szerviz  (vagy klinika)  működése.  A könyv túlnyomó többségét kitevő, tanácskérő levelekből és a rájuk adott válaszokból  mindössze az derül ki, hogy a szerző nem ismeri, vagy szándékosan mellőzi és negligálja a modern szexuálterápiát.  Ehelyett szívesen ajánlgatja a szexuális változatosságot, beleértve a külső (extramaritális) kapcsolatokat, a csoportszexet  és egyéb, problematikus szexuális viselkedésmódokat. Személyes segítő szándéka  (a profitszerzés mellett) nem vitatható, de mint  med.univ.  a pszichoterápiában kepzetlen; így szuggesztiv tanácsaival könnyen több kárt okozhat, mint hasznot. Vagyis fönnáll a iatrogén ártalmak veszélye.

 

                                                                                                                                   Szilágyi  Vilmos  dr.

 

 

Esther  Perel

Mating  in  captivity

Unlocking  erotic  intelligence

2006,  Harper,  244 p.

 

Az  amerikai pszichológusnő könyvének  már a címe is meglepő, s kb. annyit jelent, ,omt „Szeretkezés  csapdahelyzetben”.  Ez utóbbin lényegében a házasságot érthetjük, amelyben az erotikus kapcsolatok idővel többnyire elszürkülnek és háttérbe szorulnak.  Ez azonban Perel szerint megelőzhető, sőt, vissza is fordítható folyamat, feltéve, hogy kialakítjuk vagy tovább fejlesztjük erotikus intelligenciánkat. 

Minthogy a tartós párkapcsolatok erotikus elszürkülése és ritkulása nemcsak világszerte, hanem hazánkban is megfigyelhető, s egyik fő oka a házasságbomlásoknak és félrelépéseknek, a szerző zgen fontos témát elemez könyvében, meglepő bátorsággal és eredetiséggel.  Esther Perel  a korszerű szakirodalmon kívül több évtizedes pszichoterápiás praxisából vonja le meglepő következtetéseit.  Eddigi életútja ezt némileg érthetőbbé teszi.:  európai származású és szülei épphogy túlélték a náci koncentrációs tábort;  tanulmányait Izraelben folytatta, aztán került az USA-ba.  De egyébként is sokfelé járt és többféle kultútával találkozott, s ez lényeges összehasonlításokat tett lehetővé.  Szakmai fejlődésének előnyére vált, hogy nyolc nyelven olvas és beszél;  sokfelé hívják előadásokat tartani és intenziv kurzusokat vezetni.  Otthoni magánpraxisa mellett tagja az Amerikai Csalárterápiás Akadémiának, s dolgozik a Columbia Egyetem nemzetközi trauma-kutató programjában is, amelyet férje vezet. (Egyébként két felnőtt gyermeke is van.)

Könyve tízenegy fejezetből áll, a következő tartalomjegyzékkel:

Bevezetés

1.A kalandtól  a  csapdahelyzetig.  A  biztonság vágya miért gyengíti az erotikus vitalitást?

2.      Több intimitás, kevesebb szex:  a szeretet közelségre törekszik, a vágy viszont távolságot igényel

3.      A modern  intimitás csapdái:  nem a beszélgetés az egyetlen út az intim együttléthez

4.      Demokrácia vagy forró szex:  az egyenlőség és a vágy szabályai eltérőek

5.      Megteheted!  A protestáns munkaerkölcs degradálja a vágyat

6.      A szex piszkos dolog:  tartsd meg annak, akit szeretsz.  A hedonizmus és puritanizmus ütközése 

7.      Erotikus  sablonok:  mondd meg, hogyan szeretkeztek veled, s megmondom, hogyan szeretkezel

8.      Szülőség:  amikor a három veszélyes a kettőre nézve 

9.      A testről és a fantáziáról:   az erotikus elme szentélyében közvetlen út vezet a gyönyörhöz

10.   A harmadik  árnyéka:  a hűség átértelmezése 

11.   Az X  visszahelyezése a szexbe:   az erotika  visszanyerése

A könyvet bőséges jegyzetanyag, bibliográfia és index egészíti ki.  A furcsa fejezetcímek azonban kiváncsivá teszik az olvasót, hogy mit rejt az angol szöveg, amelyet már 24 nyelvre lefordítottak, de a magyar kiadás még hátra van.  Ezt elősegítendő, az alábbiakban kiemelek néhány fontosabb gondolatot.

Erre akár a nyolc oldalnyi Bevezetés is alkalmas, mert jól összefoglalja a szerző mondanivalóját. 

A szerző szexológiai vizsgálatok statisztikai adataiból indul ki, amelyek szerint  az Amerikára jellemző szexuális liberalizmus ellenére a házaspárok egyre ritkábban szeretkeznek.  Részben, mert a napi munka állandó strassz és a vállalt gyermekek ellátása kimeríti az erejüket és idejüket.  Másrészt azonban többnyire akkor sem kívánják, ha több idejük van;  pedig vallomásaik szerint szeretik egymást.  Bár sok szakember próbált már tanácsokat adni arra:  hogyan lehet összeegyeztetni a családi életet és a szexuális vágyakat, igényeket, de a helyzet alig változott. 

Esther Perel szerint  nemcsak a szexuális együttlétek ritkulása a probléma, hanem inkább azok minősége.  A rutinos, mechanikus közösülést ugyanis megkülönbözteti az erotikától, vagyis  az érzelemteli, csúcsélményt nyújtó szeretkezésektől.  De különbséget lát a szeretet és az érzéki vágyak között is; aminek következtében az intim, bizalmas kapcsolat még nem biztosítja egymás érzéki megkívánását.  Könyvében azt is elemzi, miért vezet a gyermekvállalás a szülők erotikus viszonyának megromlásához.  Választ ad továbbá arra a kérdésre, hogy lehet-e vágyakozni olyasmire, amivel már rendelkezünk. 

A  szerző szerint kétféle, erős emberi igény: egyrészt a stabilitás és biztonságigény, másrészt  a változatosság, a kaland és izgalom igénye ellentétben áll és gátolja egymást.  Ha kölcsönös elköteleződés alapján biztonságban érezzük magunkat egy kapcsolatban a jól ismert és velünk élő partnerrel, akkor  számunkra már nem újszerű és izgalmas vele szeretkezni; könnyen telítődünk vele, s nem kívánjuk.  Igy az ritkul és rutinszerűvé válhat; különösen, ha nem tudjuk ezt a hanyatlási tendenciát megelőzni.   Perel könyve éppen azt mutatja meg, hogy ez lehetséges.  Kimutatja ugyanis, hogy az „eroticizmus”, vagyis az eleven érzéki érdeklődés fenntartása nem egybeolvadást, hanem bizonyos távolságot és bizonytalanságot igényel a partnerek között.  Vagyis el kell kerülni a túlzott azonosulást és egybeolvadást.  (Ami az autonómia megőrzését és a magánélet szabadságát is jelenti.)   De ajánlatos megszabadulni az olyan sztereotip  előítéletektől, mint pl., hogy a nők romantikus alkatúak, érzelmesek és hűségesek, tehát monogámok; a férfiak viszont  dominánsak és „természetüknél fogva” poligám alkatúak.  Mindezek ugyanis nem veleszületett, hanem szerzett tulajdonságok, amelyek a környezeti hatásoktól függően alakulnak. 

Az elköteleződés és együttélés egy szeretett partnerrel  mélyen átélt és kielégítő erotikus élményeket biztosít – de renszerint csak egy ideig; jó esetben néhány évig.  Eközben a párkapcsolat fokozatosan szoros barátsággá és testvéries viszonnyá alakul, amelyben az erotika háttérbe szorul vagy éppen elsorvad.  Ezt az átalakulást általában sietteti a gyermekvállalás is, ami a nő figyelmét és energiáját annyira leköti, hogy az erotikus együttlétek rendszerint fárasztóvá és nélkülözhetővé válnak számára.  A férfi ezért gyakran csalódott és magányos, így „kénytelen”  külső partnerekhez fordulni; ami aztán a kapcsolat létét is veszélyeztetheti.  A sok válásnak ez lehet egyik fő oka. De a „gyermek érdekében” történő, kényszerű együtt maradás is csak a látszatot őrzi meg, a környezet felé.  A „modern” társadalom tele van ilyen „üres kagylóhéj”  jellegű házasságokkal, együttélésekkel.  A „modern”  jelző valójában indokolatlan, mert az iparilag fejlett társadalmak sem tekinthetők modernnek a férfi—nő viszonyt illetően, amelyre a kettős erkölcs  és a hagyományos, patriarchális szemlélet jellemző.  A „hűséget”  legtöbben még ma is az egypartneres életformával, a szexuális kizárólagossággal azonosítják, persze főleg a nők számára.  Épp ezért hangsúlyozza Esther Perel is, hogy ideje lenne a hűség fogalmát, jelentését átértelmezni és modernizálni. 

Mindez egyrészt teljes összhangban áll azzal, amit több könyvemben – ígí kwgutóbb  A nemek viszonyának jövőjé-ben kifejtettem, másrészt nagyon jól kiegészíti azokat.  Amerikai viszonylatban Perel meglepően újszerű szemléletet visz a szexuálterápiába , s erre alapozott praxisában rendkívül nagy segítséget nyújt azoknak, akik nyitottak és fogékonyak erre at új látásmódra.  Könyvét olvasva sok mindent kiemelendőnek és idézére méltónak találtam, többek közt az alábbiakat:

Az első fejezet végén például megállapítja, hogy  a nemi vágyat az táplálja, amit még nem ismerünk, s épp ezért bizonytalanságban tart. Az erotikus élmények a szorongás és az elragadtatottság között találhatók.  .”Ám sokunk számára  nehéz feladat lemondani a biztonság illúziójáról és elfogadni  egy alapvető bizonytalanság realitását.” (18.old.)   Ezt később kiegészíti azzal, hogy az erősödő érzelmi intimitáshoz gyakran csökkenő szexuális vágy társul.  Előfordulhat, hogy a közelség megteremtésének módja csökkenti a szabadság és autonómia érzését, ami pedig szükséges az erotikus élvezethez,  A különbözőség és távolságtartás a jó kapcsolat előfeltétele; „ez az intimitás és erotika lényeges paradoxona”. (25.old.)  Számomra is meglepő volt, amit Perel így fogalmaz:  „Nem kell mindent elmondani egymásnak.  Mindenki művelheti a saját, titkos kertjét.” (37.old.) 

A modern intimitás csapdájának Perel a bizalmas beszélgetések jelentőségének túlbecsülését tartja.  Egyrészt, mivel a férfiak intim beszédkészsége rendszerint gyengébb, s így hátrányba kerülnek a nőkkel szemben; másrészt a szavak nem pótolják a testbeszédet.  Értékes megfigyelése, hogy  „a vágy és élvezet helyett a testi teljesítmény hangsúlyozása együtt jár a genitáliák hangsúlyozásával és a férfi domináns beállítottságát erősíti”. (73.old.)   Ugyanakkor a kudarcos teljesítmény miatti félelemből a régi, vallásos bűntudat világi változata lesz.  „Egzisztenciális dilemmának” nevezi, hogy nem tudjuk kikerülni, de megoldani is alig lehet a szabadságigény és az elköteleződés ellentétes erőinek összebékítését, holott csak így lehet a vágyat egy tartós kapcsolatban fönntartani.  Érdekes megállapítása a szexuális szabadosságról, hogy  a gyors, elsietett nemi aktusok ugyanúgy védekezést jelentenek a kényelmetlen nemiséggel szemben, mint a szex tabusítása.  Koncepciójának egyik fő pozitivuma, hogy  felismeri az erotikus fantázia jelentőségét, mint az egyéni szabadság és erotikus vágyakozás lehetséges forrását. 

Még inkább átgondolásra és átértékelésre késztetőek Perel megállapításai a hűségről, mint szexuális kizárólagosságról és a „harmadikról”, vagyis a külső, erotikus kapcsolatokról.  Kiindulópontja, hogy a (patriarchális)  monogámia  a reprodukció  ellenőrzésének a nőkre kényszerített rendszere.  A szexuális hűség így a patriarchális társadalom egyik támpillére, a tulajdon öröklésének biztosítója, és semmi köze a szeretethez vagy szerelemhez.  Másrészt  „a kizárólagosság, amire a monogámiában törekszünk,  az elsődleges gondozóinkkal átélt, korábbi intimkapcsolatban gyökerezik. … Fölmerül a kérdés:  vajon nem pusztán fantázia-e az az egybeforrottság, aminek visszaállítására törekszünk?” (179.old.)   Figyelemre méltó megállapítása az is, hogy  „egy törvénytelen kapcsolat lehet ugyan katasztrofális, de jelenthet felszabadulást, erőforrást és gyógyulást is.” (183.old.)   Ezért megkérdőjelezi  azt az általános véleményt,  amely szerint a „hűtlenség”  mindig egy párkapcsolat mélyebb  problémáinak tünete.

A hűséggel kapcsolatos problematika háttér-tényezői közül felhívja a figyelmet a főleg az USA-ra jellemző helyzetre:  „Annak ellenére, hogy az első házasságok 50%-a a második házasságok 65%-a válással végződik, továbbá  növekszik a félrelépések gyakorisága, s a házasság hajója gyorsabban merül,  mintsem bárki megmenthetné,  mégis ragaszkodunk a roncsokhoz, mert tántoríthatatlanul hiszünk  benne,” (178.old.)   Ez a monogámiába vetett, naiv hit azonban feltehetőleg csak a monogámia hagyományos,  patriarchális formáját illetően tekinthető  tragikomikusnak; ugyanis ma már létezik nem-patriarchális monogámia is, amely a partnerek egyéni szabadságát optimálisan biztosíthatja.  Perel utal is a nyitott házasságra, amikor idézi egy családterapeuta kollégájának a nyitottságot elítélő véleményét, de hozzáfűzi, hogy  „a zárt házasság aligha jelent garanciát a kudarcok ellen… (sőt)  úgy tűnik, hogy fájdalmas túlkapásokra késztet.” (192.old.)

Mindezek alapján a könyv magyar kiadását feltétlenül indokoltnak tartom.  Egyrészt mert nálunk is nagy érdeklődésre tarthat számot;  másrészt a kiadó számára is nyereségesnek ígérkezik.                                                                                                                                                                                                                 

            Néhány kritikai megjegyzés: a  szerző, sajnos, nem fejti ki, hogyan képzeli és milyennek értelmezi a nyitott házasságot (illetve párkapcsolatot), bár a leírtakból következtetni lehet annak bizonyos vonásaira.  Ebből az derül ki, hogy sokféle együttélést elfogadhatónak tart, ha az megfelel a partnerek igényeinek.  Ez elsősorban a terápiában szükséges rugalmasság jele, de jelezhet némi bizonytalanságot és kompromisszumkészséget is.  Az általam olvasott példány lapszélein gyakran tettem kérdőjeleket egy-egy olvasott kijelentés után.  Ezek között csak néhány fontosabb van, a többinek nincs különösebb jelentősége.  Az előbbiek közé tartozik, hogy többször pozitiv értelemben hivatkozik a transzcendenciára és a misztikumokra;  vagyis mintha elfogadná egy irrelis, és irracionális „szellemvilág”  létét.  Alkalmazkodik ezzel az amerikai közvéleményhez? 

Bár néhány esetben ez nyilván csak bizonyos ismeretlen tényezők szerepét fejezi ki;  pl. smikor azt írja, hogy „a vágynak szüksége van a misztikumra” (37. old.) , ezzel csak izgalmasabbnak igyekezett beállítani az ismeretlent.  Ám nem hiszem, hogy érdemes hivatkozni ilyen tudománytalan fogalmakra.  De ugyanez vonatkozik az ösztön fogalmára is, amit időnként szintén pozitiv értelemben említ.  Az nagyon jó, hogy sok modern szerzőre hivatkozik, s gyakran idéz is tőlük egy-két mondatot.  Feltűnő azonban, hogy modern szexológusok alig szerepelnek köztük, pedig egy párterapeutától ez elvárható lenne.  Ez lehet az oka annak is, hogy egyértelműen a „hot sex”-et preferálja, figyelmen kívül hagyva erről a szexológusok véleményét.  Összefügg ez azzal is, hogy a forró szexet a „dsemokráciával” állítja szembe, mintha ez utóbbit  (s vele a nemek egyenjogúságát és esélyegyenlőségét) elvetendőnek tartaná.  Sőt, odáig megy, hogy az agressziót, a dominanciát és alárenmdeltséget is elfogadhatónak tartja  az erotikus élvezet érdekében (persze csak átmenetileg).   Valahogy úgy állítja be, mintha a nemek egyenjogúsága az intim kapcsolatban tönkre tenné az erotikus vágyak ébrentartását.  Holott lehet, hogy ezt a látszatot csak az egyéni szabadság és autonómia hiánya idézi elő.  Még talán azt érdemes megemlítani, hogy a szexualitás és az erotika fogalmainak megkülönböztetése  bizonytalan és nem elég körülhatárolt a könyvben  (ahogy a közbeszédben is egybefolyik a kettő).   Van aztán még egy-két apróság, például, hogy az 1960-as évek „szexuális forradalmát”  is úgy említi, mint ami valóban megtörtént, holott csak az erotika liberális hullámáról volt szó.  De ezeknek nincs jelentőségük. 

                                                                                                                                                                     dr. Szilágyi  Vilmos

 

Th. H. Van de Velde

A  házastársak  elhidegülése

keletkezése és legyőzése

1928, Rozsnyai K., 351 p.

A kitűnő holland nőgyógyász  könyve eredetileg két évvel korábban, 1926-ban jekent meg, s az általa írt és ugyanakkor megjelent  „A  tökéletes házasság”  című könyvvel együtt nagy feltűnést keltett. Rögtön le is fordították és kiadták németül, angolul, franciául és több más nyelven, s két éven belül magyarul is megjelent dr. Feldmann Sándor freudista ideggyógyász fordításában.  Ami engem illet, az 1970-es években jutottam hozzá a német kiadás (Die Abneigung in der Ehe, 1928) egy könyvtári példányához, s akkor dolgoztam fel a könyvet, tíz kéziratos oldalon.  Bár később az antikváriumban megvettem mindkét könyv magyar kiadását, a fenti könyvet most mégis a német kiadásról készített jegyzetek alapján ismertetem.

A könyv első részének  nyolc fejezete  a  házassági elhidegülés kialakulásáról,  a második rész újabb  nyolc fejezete pedig annak  megelőzéséről és leküzdéséről  szól.  Mindezek bevezetőjeként egy „drámai esetet” mutat be: régi író barátjának házasságát, amely nagy szerelemmel kezdődött, de 8-10 év múltán úgy elhidegültek egymástól és olyan depresszióba sűllyedtek, hogy már az öngyilkosság gomdolata is foglalkoztatta őket. 

 

Hipotézis a „nemi ellenszenvekről”

 

A 2. fejezetben Velde  az  „elsődleges és másodlagos nemi ellenszenv”  hipotézisével kísérel meg magyarázatot adni erre a házastársi elhidegülésre.  Ennek során pszichoanalitikus elképzelésekre támaszkodik  (többször utal Freudra, Stekelre és más, analitikus szerzőkre).  Az elmélet lényege  a jelenségek polaritása, ellentmondásos jellege: mindennek van pozitiv és negativ oldala, s a vonzó és taszító erők dominanciája periodikusan váltakozik. Ez  pedig a nemiségre, a szexuális viselkedésre is érvényes;  a vágyak és vonzalmak mellett a háttérben ott van, s a kielégülések után előtérbe kerül a nemi ellenszenv, a partner érzelmi és erotikus elutasítása.  Ami azonban nem végleges, hanem inkább átmeneti jellegű.  Tartóssá válhat azonban, ha nem egyidejűleg jelentkezik mindkét házastársnaál,  ha erőltetni próbálják, vagy ha tragikusnak és végérvényesnek fogják fel. 

E hipotézis több szempontból reálisnak tűnik, bár a primer (öröklött) nemi ellenszenv feltételezését semmi sem indokolja.  S ugyanígy indokolatlan a nemi ösztön  freudi hipotézisére, továbbá annak  Velde által feltételezett három változatára: a „szaporodási”,  a „közeledési”  és a „kielégülési”  ösztönre hivatkozni. Ilyen szempontból Velde szemlélete magán viseli a közel száz évvel ezelőtti tudományos gondolkozás  korlátozottságát.  (Ami aztán több, más területen is megnyilvánul.)   Azok a jelenségek, amiket Velde egy „primér” nemi ellenszenvvel, vagy „ösztönös érzelmi átfordulással” próbál magyarázni – pl. az „aggszűzek”  férfigyűlölete, vagy  a nemi vonzalom visszájára fordulása a férjezett, de kielégületlen asszonynál. Ezek sokkal elfogadhatóbban is magyarázhatók.  Jóval reálisabb a másodlagos nemi ellenszenv magyarázata pl. egy nőnél azzal, hogy ügyetlenül vagy durván történt a defloráció;  egy férfinél pedig azzal, hogy felesége érzéketlenül viselkedik, vagy folyton kitér az együttlétek elől.

A könyv 3. fejezetében Velde  a  „férfias és nőies  sajátosságok ellentétességére”  tér át, s ebben is a hagyományos nemi szerepek hipotéziseit követi.  Kiinduló pontja itt is a nemek biológiai különbsége.  A férfi jellemző tulajdonságai eszerint pl. az agresszivitás, a szexuális rámenősség és a hatalomvágy, továbbá a munkára koncentrálás szükséglete, amely együtt jár a racionális, logikus  gondolkozás képességével, az önuralommal és akaraterővel.  Megemlíti azonban mindenek esetleges hátrányait is, pl. aa munkamánia, az érzelmek (s így a feleség) elhanyagolásának veszélyét, vagy a törtetést, önzést és magányosságot. 

 

A  „nőies”, mint a „férfias”  ellentéte

 

A 4. és 5. fejezetben a nőoes, vagyis a nőkre jellemző sajátosságokat  igyekszik összefoglalni., kiemelve az  emocionalitást, mint legjellemzőbb női tulajdonságot.  A nők Velde szerint szenzibilisek, impulzívak, változékonyak és szuggesztibilisek.  Racionális tudatuk beszűkült, „altudatuk” kiszélesedett.  Hajlamosak a megérzésekre és intuicióra, a társas aktivitásra és szórakozásra.  Ugyanakkor érzelmileg sérülékenyek és labilisak, ingatag a belső egyensúlyuk.  Ezért könnyen támadnak kisebbrendűségi érzéseik, amit igyekeznek túlkompenzálni és fölénybe kerülni.  Ha ez nem sikerül. Védelmet keresnek és függő helyzetbe kerülnek egy erős férfi mellett. Fő jellemzőjük az önzetlenség.  Vagyis Velde alapjában véve természetesnek tartja a nő kiszolgáltatott helyzetét korának patriarchális társadalmában.

A következő  (6-) fejezet  mindezt az  anyaság jelentőségének hangsúlyozásával egészíti ki, mert az  „anyai ösztönt”  a női energia legfontosabb kifejeződésének, a gyermekvállalást  „biológiai és történelmi szükségszerűségnek”  tartja.  De ugyanígy azt is, hogy az anya érzelmeit a saját gyermekeire összpontosítja; aki pedig nem lehet anya, az erotikus igényeinek szublimálásában, vagy elfojtásában találhat valamilyen kiútat. 

A 7. fejezet  a férfiasság és nőiesség ellentétét a „szexuálfiziológiai különbségek jelentőségének” kimutatásával igyekszik tovább árnyalni.  Hangsúlyozza, hogy a férfinak és a nőnek saját normái vannak, s a nemi aktusnak is különböző jelentősége van számukra.  Velde szerint az un. kettős erkülcs  nem a férfiuralmon alapul, hanem  a nemek különböző biológiai adottságai hozták létre. (Tehát elismeri, de ugyanakkor erkölcsileg föl is menti a férfiuralmat.)   Nemi hidegség ugyan mindkét nemnél előfordul, mégis inkább a nőkre jellemző, s gyakran épp ez a férfi ellenszenvének oka. 

 

Házastársi ellenszenvek

 

A könyv 8. fejezete  „a specifikus ellenszenvtől a házastársak elhidegüléséig”  tartó folyamatot elemzi.  Kiindulópontja, hogy vonzó és taszító erők egyaránt hatnak a nemek viszonyában.  Ezáltal szinte lehetetlenné válik köztük a kölcsönös megértés.  Az ellentétet csak a „normális, biszexuális adottság” révén lehet csökkenteni. (Itt azonban hiányzik a világos magyarázat.)   Megemlíti, hogy a gyermekek is okai lehetnek  a házastársi ellenszenv kialakulásának, ugyanúgy, mint a szerelem „természetes elvirágzása, vagy a köztük gyakori hatalmi vetélkedés.  Ezért kerül sor hűtlenségre és féltékemykedésre. Sok férfi hajlamos arra, hogy feleségét önmagához vagy saját anyjához hasonlóvá nevelje, s ez is elhidegülést eredményezhet.  Javaslata itt csupán annyi, hogy ilyenkor a férfi térjen vissza a munkához, a nő pedig még többet foglalkozzon a gyermekekkel.

 

A könyv második része az elhidegülés megelőzésével vagy leküzdésével foglalkozik.

A bevezető jellegű  9. fejezet megint alaposan eltér az eredeti, biologizáló tendenciától, amennyiben a férfi és nő felelősségét állítja előtérbe a házasság védelme érdekében.  Logikailag ellentmondásos, amikor azt írja, hogy a házastársi elhidegülés ugyan végzetszerű, de mégsem szabad emiatt a házasság intézményét elvetni.  Ugyanis szerinte csak a házasság teszi lehetővé  a közösségi érzés összekapcsolását a nemi ösztönnel! (Itt A. Adler szemléletét veszi át.) S különben is, a monogám házasság az ember „természetes igénye és szükséglete” – de nem fűzi hozzá, hogy mitől „természetes”, s miért csak a keresztény, patriarchális társadalmakban.  Kiegészíti viszont azzal, hogy szerinte a nőt nagyobb érdekek és nagyobb képességek  kötik a házassághoz, mint a férfit.  Ám ezt a hipotézisét sem tudja bizonyítani;  sőt, inkább az ellenkezője lenne bizonyítható!  Abban viszont igaza lehet, hogy felelősség és elégtelenség mutatkozik mindkét nemnél.  Kérdés csak az, hogy miért?

A  párválasztásról

Az említett alapkérdés megválaszolása helyett azonban a 10. fejezetben áttér  a házastárs személyének kiválasztására.  Itt először a  „szerelem és értelem” kapcsolatának jellegét elemzi.  Abbvól indul ki, hogy a párválasztás hagyományosan a szülők általi választás volt, ám a fiatalok kezdtek ellenállni és a spontán kialakuló szerelmek alapján maguk akartak választani.  Ez azonban sokszor csak látszólagos volt, mert a „természet” inkább a faj jövójével, mint az egyének boldogságával törődött. 

Vagyis a szerelmi párválasztás is természeti törvényszerűségek alapján megy végbe.  Ezt kétféleképpen: optimista és pesszimista módon lehet megítélni.  A sok boldogtalan házasság miatt Velde az utóbbira hajlamos.  Ugyanis amit az értelem a házastárs kiválasztásakor elmulaszt, azt szerinte tízszeresen kell pótolni a házasság folyamán.  Amíg a szerelem tart – s ez viszonylag rövid idő – addig a házastársi harmónia elég könnyen fenntartható.  De aztán jönnek a problémák. Épp ezért az értelemnek számot kellene vetni a körülményekkel, az egészségi állapottal, a hajlamokkal és a jellemmel.

Ezt már a 11. fejezetben veszi sorra Velde.  Jórészt pszichés tényezőkről van szó, például a vallási és társadalmi körülmények hatásáról, a világnézet és a házasság viszonyáról, a nő hivatásáról és képzéséről, részvételéről a férfi munkájában.  Továbbá arról, hogyan befolyásolja a szülők anyagi támogatása és az öröklés lehetősége a párválasztást..  A 12. fejezetben mindezt a partnerek testi és lelki  egészségi állapotának hangsúlyozásával egészíti ki.  Részben ezt folytatja a 13. fejezetben a személyi jellemző hatásának elemzésével;  pl. önismeret és egymás ismerete a testalkat és jellem vonatkozásában, vagy a különböző tipusok egymáshoz illése  stb. Ezek tisztázásához „alapos grafológiai analizist”  javasol. Függelékként egy grafológiai elemzés példáját is bemutatja.

 

Alkalmazkodás és erotika a házasságban

 

Ugyancsak pszichológiai tényezőket tárgyal a 14. fejezetben is, főleg a belátás és alkalmazkodás jelentőségét, minthogy könyvének célja:  elősegíteni egymás megértését.  Legtöbben ugyanis nem ismerik sem önmagukat, sem partnerüket, de a házasság lényegét sem.  Létezik ugyan „intuitiv belátás” és „természetes adottság”  a házasságra, de kevesen értik a házasságot, mint életközösséget.  Ez reális megállapításnak tűnik.  Ám, hogy Velde számára mit jelent a házasság, mint életközösség, az kiderül abból, hogy szerinte az olyan házasság, amelyben a férj a vezető, „mindkét fél tetszésével találkozik”, mert lényükkel összhangban áll, s  „boldog az az asszony, aki hisz a férjében” – vagyis aláveti magát.  Ha viszont hiányoznak a férj szükséges (vezetői)  tulajdonságai, akkor „csodát művelhet”, ha az asszony úgy viselkedik, mintha azok megvolnának.  Velde tehát elvárja, hogy a nő egyoldalúan alkalmazkodjon.

A  15. fejezet az erotika szerepét elemzi a házasságban.  Különös módon itt abból a keresztény tételbeől indul ki, hogy a „felebaráti szeretet”  kiegyenlíti az egymástól eltaszító erőket.  De aztán megállapítja, hogy a szerelem nagy vonzóerő, s hogy a házassági erotika hiánya  az elhidegülés fő forrása.  Viszont a fejlett, erotikus technika megelőzhet bizonyos neurotikus zavarokat.  Sőt, lehetővé teszi azt is, hogy a „kicsapongási igényeket”  a házasságon belül lehessen kielégíteni.  Érdekesen – bár kissé homályosan – utal a „természetes erkölcs”  jelentőségére  (amely nyilván eltér a valláserkölcstől).  Azt is felismeri, hogy a fejlett erotikának nagy szerepe lehet a nő emocionális szükségleteinek kielégítésében.  Az ilyen házasság már  nászházasság,  amely „megvédi az asszonyt a hűtlenségtől;  mármint a saját, vagy a férje hűtlenségétől.  Jól látja azt is, hogy csak (vagy főleg) ilyen módon lehet a  házasságba friss energiákat belevinni. 

 

Az elhidegülés gyógykezelésének lehetőségei 

 

Itt Velde rögtön egy megszorítást alkalmaz:  szerinte főleg akkor van szükség orvosi (házassággyógyászi)  segítségre, ha a felek valamelyikénél  abnormális hajlamok játszanak szerepet.  Ezt nyilván az orvosnak kell eldönteni;  de az nem derül ki, hogy milyen kritériumok alapján.  Az orvos elé ilyen követelményeket állít:  folytasson „eklektikus pszichoterápiát”  (feltételezve, hogy jól ismeri a különböző pszichoterápiás irányzatokat!), s alkalmazzon hatásos meggyőzési módszereket, a szuggesztiót is beleértve.  De kitér az öngyógyítás alapelveire, pl. az autoszuggesztióra is.  Végül megemlíti a „mintha filozófiáját”, amely at önszuggesztiónak túl nagy jelentőséget tulajdonít.  (Pl. „Napról napra jobban érzem magam”.) 

A könyvet néhány oldalas  Zárszó  és (később hozzá csatolt)  Utószó  fejezi be.  Ezek már nem tartalmaznak lényeges, új mondanivalót az előzőekben kifejtettekhez képest.

 

Sajnos, elég kevés az, amit a házassági elhidegülés sikeres kezeléséről az olvasó megtudhat Velde könyvéből.  Ugyan nem árt tudni, hogy az elhidegülést a tényezők három csoportja határozza meg:  a specifikus-szexuális, a lényegi házassági és a  nem specifikus tényezők – még, ha ezekről meg is tudunk jó néhány részletet.  A társadalmi tényezők ugyanis csaknem teljesen kimaradnak mindebből.  Sőt, Velde hangsúlyozza, tévedés azt hinni, hogy a fennálló társadalmi rend megváltoztatása, a nemek viszonyának szabadabbá tétele mindkét nemnek több lehetőséget nyújtana a boldogulásra, mint a megszokott, monogám házasság.  Az elhidegülés – legalábbis időnként és enyhe formában – elkerülhetetlen  és ezért  normális, sőt, szükséges jelenség. 

Figyelemre méltó viszont az indokolás: „… a vonzásnak és taszításnak ez a váltakozó játéka – megfelelő határokon belül, és a vonzás  túlsúlya esetén – ráébreszti a házastársakat szerelmük és kapcsolatuk erejének tudatára.  Hasznos, mert megakadályozza a túlságos egymásba olvadást és a személyiség feladását.  Gyógyhatású serkentő szer, amely a szakadatlan összhang kimerítő hatását ellensúlyozza.  Mert mi, emberek, olyanok vagyunk, hogy szükségünk van bizonyos ellenállásra, ami erőink megfeszítésére ösztökél; szükségünk van ellemtmondásra, hogy fenntartsuk az érdeklődést és elkerüljük az unalmat.”  (129. old.)

Fontos gondolata, hogy a szabad, szerelmi kapcsolatban  éppúgy kialakulhat elhidegülés, mint a házasságban.  Erre  szépirodalmi példaként  Paul Geraldy: Te meg én  c. versciklusára hivatkozik.  Hozzáteszi, hogy a könnyű kapcsolatbontás  is lelki károsodással jár.  Halmozódása esetén a szerelmi képesség elvész, és a kalandok, a pusztán érzéki szerelem.pótlékok hajszolása következik.

Más kérdés, hogy a jól megalapozott házasságot nemcsak az egymás általi lelki tökéletesedés eszközének, vagyis a személyiségfejlődés, az önmegvalósítás elősegítőjének, hanem a  „nemi és a közösségi ösztön”  együttes kielégítőjének, sőt, biztonsáhot jelentő „házasodási ösztönnek”  zekinti.

Némi kritikai készséggel mindenképpen érdemes tanulmányozni Veldenek ezt a könyvét is.

 

                                                                                                                Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

Almási  Kitti:

Hűtlenség… és ami mögötte van

2012, Kulcslyuk,  264 p.

Az utóbbi években egyre szaporodik az olyan könyvek száma, amelyek a férfiak és nők magánéleti viszonyának problémáival, például az egymás iránti hűséggel vagy hűtlenséggel foglalkoznak.   Főleg olyan szakemberek – pszichiáterek vagy pszichológusok – írnak erről, akik hivatásuknál fogva is kénytelenek foglalkozni a hozzájuk fordulók ilyen problémáival.  2012-ben több könyv is megjelent erről a sokakat felzaklató témáról.  Ezek közül az egyik egy jó hírű pszichológusnőnek a címben jelzett könyve.  Nemcsak a „közállapotokra”, hanem a magyar szakképzésre is jellemző, ahogyan ő kezeli ezt a problematikát.

A 15 hosszabb-rövidebb fejezetből álló könyv tartalmi tagolása a hűtlenség fogalmából és előfordulási gyakoriságából indul ki, felveti a hűség értékének és hiányának hatásait, majd a hűtlenség típusairól, gyanújeleiről, funkcióiról és kezeléséről értekezik.  Közben elég sok esetet ismertet, s mindezt közérthetően, rutinosan, olvasmányosan írja le. A kérdés csak az, hogy milyen szemlélet alapján. A könyv első fejezete a hűtlenség fogalmát írja körül, annak sokféle (pl. liberális, vagy konzervatív) értelmezésére utal. ami a szerző szerint egy általános értékválság kifejezője. Ő maga sem határozza meg, hanem mint terapeuta, abból indul ki, amit a páciens hűtlenségnek tart, vagyis maximális nyitottságra törekszik. Ebből nem világos, hogy van-e saját véleménye, vagy átveszi az ügyfél attitűdjét, s azt igyekszik kiszolgálni, ahelyett, hogy szükség esetén reálisabb és korszerűbb attitűdöt igyekezne elfogadtatni vele (tehát csak átmenetileg és látszólag fogadná el a páciens álláspontját).

Ezzel kapcsolatban hivatkozik a  ráció  és  érzelem   (hagyományosan feltételezett)  konfliktusára, amely szerint hiába fogad el valaki  kognitive egy racionális megoldást, ha érzelmileg nem tudja elfogadni és realizálni, mert ahhoz „hosszú átirási idő kell”.  (S itt bevallja, hogy  „természetemnél fogva türelmetlen vagyok” -  amiből következhet, hogy hamar felhagy a meggyőzéssel.)   Félrelépési vágyak előbb-utóbb mindenkinél előfordulnak – írja -, de ezt sokan tagadják;  frusztrációs feszültségeiket pedig a félrelépők támadásával, szidalmazásával vezetik le.  Holott jobb lenne, ha beismernék vágyaikat, és tudatosan küzdenének ellene.  Annál is inkább, mert a féltékenységnek is egyik oka lehet a saját félrelépési vágy elfojtása és projekciója.  Eszerint a hűtlenség lényege a „félrelépés”.  Ezt azonban ugyanúgy nem definiálja, mint a hűtlenséget és a hűséget.

A  hűség-attitüdök  egyeztetése

Szerinte a félrelépést „először elfogadni, majd megérteni”  kell. A sorrendet itt mintha felcserélte volna, hiszen csak a megértés teszi lehetővé az elfogadást.  A hűtlenségre történő reagálás tényezői között a  (nem magyarázott)  genetikán kívül másodikként „a szülők ösztönös reakcióinak” hatását említi; vagyis átveszi a freudi tételt az emberi ösztönös viselkedésről (ennek később külön fejezetet is szentel)..  Mintha nem tudná, hogy ez a tétel hamis és elavult, a nemiségtudomány által rég megcáfolt alapelve a pszichoanalizisnek.  Ugyanakkor viszont felsorol olyan reális tényezőket, mint az egyén addigi élményei, értélrendje stb. Érdekes elgondolása, hogy „nyereséges lehet” a félrelépéssel kapcsolatos  „hullámzó attitüd”.  Vagyis akik hol tragikusnak látják a hűtlenséget, hol pedig kiegyeznek vele;  tehát ambivalensen értékelik.  (Ez hasonlít a „se vele, se nélküle”  állapothoz.)   Kérdés persze, hogy indokolt-e ezt „nyereségesnek”  tartani, vagy inkább csak látszólag az.. 

Jó megállapításnak tűnik viszont, hogy általában mindenkiben kialakul egy alapvető „hűség-attitüd”, amely az ezzel kapcsolatos elvárásokat fejezi ki. Ezeket nem részletezi; de felhívja a figyelmet az „alap-értékrend”-nek a párválasztás során történő egyeztetésére.  S annak tisztázására is, hogy „tudjuk-e ,módosítani a személyes határainkat, vagyis mennyire vagyunk rugalmasak.  Ezek valóban igen fontosak, de általában csak egy jó szakember segítségével sikerülnek.  Kitti feltételezése szerint legtöbben nem képesek határaikat tágítani, mert  „saját érzéseik, ösztöneik elfojtásával”  házasodnak. (22.old.). Itt nem világos, hogy milyen „érzésekre és ösztönökre”  gondol.   Felmerülhetne az a kérdés is, hogy lehet-e utólag (pl. házasságkötés után)  egyeztetni a hűség-attitüdöket?  Kitti azt írja:  „Nagyon kevés olyan párt láttam, akiknél a nyitott házasság hosszú távon jól működött.” (23.old.)   Ezt azzal magyarázza, hogy  még ha eleve megegyeztek is, a hangulat és a tolerancia hullámzásai miatt bekövetkeznek „védtelen periódusok”, visszaesések egyik vagy mindkét félnél. Ez ugyan kétségtelenül előfordulhat, de ebből még nem következik, hogy mindenki képtelen a tartós nyitottságra;  hiazen  a felkészültség hiánya  pótolható.

Az első fejezet végén utal még C. Russelre, aki szerint  a hűtlenséggel kapcsolatos érzelmi reagálásnak három szakasza, vagy fokozata van:   a szélsőséges érzelmi-indulati hullámzás;  a  megértési próbálkozás, és a bizalom újra-építése (vagy a válási döntés)..  Az átlagot tekintve ez reálisnak tűnik, bár sokszor egész más a sorrend, vagy hogy előfordul-e bármelyik szakasz.

A „hűtlenségi járvány” létezését címében megkérdőjelező, második fejezetet Kitti azzal kezdi: „kevés monogám, hűségben élő embert ismerek” (25.old.);  amiből a járványszerűségre lehet következtetni.  Csakhogy nem világos, mit ért monogámián és hűségen.  Valószínűleg a hagyományos értelmezést fogadja el, amely szerint mindkettő azonos az érzelmi és szexuális kizárólagossággal.  Holott a korszerű felfogás szerint a monogámia azt jelenti, hogy csak egy házastársunk lehet; de azt nem tartalmazza, hogy csak a házastársunkhoz kötődhetünk érzelmileg és csak vele lehet erotikus kapcsolatunk.  Ugyanígy a hűségnek sem a  kizárólagosság a kritériuma, hanem az elköteleződő szolidaritás..

Érdemes  próbaházassággal  kezdeni

Idézett megállapításához Kitti hozzáfűzi, hogy  nem lehet ugyan tudni, mennyivel vált gyakoribbá a hűtlenség napjainkban, viszont ma túl gyorsan bekövetkezik a kiábrándulás a partnerből és a házasságból.  Lehet, hogy ezt a gyorsuló életritmusunk következményének tartja, de nem utal a felkészületlenségre, amely a szexuális (és a családi életre) nevelés általános elhanyagolásának következménye.  Kitti szerint a párok általában egy éven belül már kerülik a szexet  (pontosabban az erotikus együttléteket) és más partnerekről fantáziálnak, mert hamar kiürül a kapcsolatuk.  Ezt önmagunk és partnerünk felszínes megismerése következményének tartja, s ezért ajánlja a legalább 3-6 hónapos  próbaházasságot.  . Később viszont hozzáteszi, hogy gyakran még az egy (vagy több) évig tartó (próba)házasság sem elég egymás alapos megismeréséhez.  (Amiből az következhet, hogy inkább ne is kössenek házasságot, csak próbaházasságszerűen éljenek együtt valameddig.  Vagy pedig intézményesen gondoskodni kell a leendő házasok és szülők alapos önismeretéről és emberismeretéről.) 

Érdekes megállapítása, hogy  az internet és a társkereső weboldalak nagyon „lerontották a hűtlenségi mutatókat” (28.old.),  mert túl könnyű új partnereket találni.  Ez valóban így van, főleg, ha a hűtlenséget hagyományosan értelmezzük.  Változtatni azonban nem tudunk rajta, tehát inkább alkalmazkodnunk kell a technikai fejlődéshez.  Peldául úgy nevelni nemcsak a fiatalokat, hanem a felnőtteket is, hogy a kölcsönösen kielégítő párkapcsolat megteremtését és fenntartását meg kell tanulni, tehát dolgozni kell érte.  Kitti jól látja, hogy ez sokakra negativ hatású, mert kényelemszeretőek.  (De nem is kapnak erre sem felhívást, sem segítséget!)   Az is igaz, hogy ma egyre több a „rámenősen kezdeményező nő”, a férfiak pedig hajlamosak ezt kihasználni.  (30.old.)   De itt nem ártana megemlíteni, hogy ez azért van így, mert még mindig a nőket hátrányos helyzetben tartó, patriarchális társadalomban élünk.

A könyv harmadik fejezete „Egy kis statisztika”  címmel megkérdőjelezi a hűtlenséggel kapcsolatos statisztikák megbízhatóságát, s hangsúlyozza, hogy még az anonim válaszok hitelessége is problematikus.  Legtöbben ugyanis még önmagukkal szemben sem őszinték.  Kitti szerint azért, mert ez rontaná az önképüket (hozzátenném:  főleg, ha hagyományos értékrendűek), s a választ kétségtelenül befolyásolja a közvélemény is..  Lényeges szerepe van annak, hogy a hűtlenség sokféleképpen értelmezhető; a statisztikák ezért félrevezetőek, s legfeljebb bizonyos trendeket mutatnak.  Itt hivatkozik  A.C. Kinsey  és mások felméréseire.  Amelyekből az is kiderül, hogy a nők hűtlenségi aránya egyre növekszik  (30-60%). s lassan utoléri a férfiakét.  (akiknél 70-80%) 

Idejétmúlt  érték-e a hűség?

 Erre a kérdésre próbál válaszolni a  negyedik fejezetben.  Abból indul ki, hogy amit a többség nem követ, az elavul, érvénytelenné válik.  S ez a hagyományos értelemben vett hűtlenkedésre is érvényes.  Viszont Kitti szerint újabb értékrend híján ma még „nincs kapaszkodó”, nem tudjuk új szemmel, más szempontok szerint értékelni a hűtlenséget.  Ez az álláspont azonban csak annyiban igaz, hogy nálunk valóban kevesen ismerik még a sokféle változást figyelembe vevő, új értékrendet, mert jelentős társadalmi csoportok idegenkednek tőle, s elítélik, vagy agyonhallgatják.  Ők azok, akik a monogámiát az érzelmi és szexuális kizárólagossággal azonosítják.  Egy pszichológusnak, pszicho-terapeutának azonban nem kellene közéjük tartozni.  S azt bizonygatni, hogy a  nyitottságot általában csak a társak egyike akarja, a másik kényszerűen megy bele  (45.old.), s ez káros kognitiv disszonanciát hoz létre benne.  S még ha mindketten akarják,  akkor sem megy, mert „nem állnak készen érzelmileg.” (46.old.)   Azonkívül  azt feltételezi: „nem valószínű, hogy belátható időn belül megváltozik az értékrendünk.” (47-48. old.) 

Ennek azonban nyilvánvalóan ellentmond az a tény, hogy a többség ma már gyakorlatilag nem követi a hagyományos értékrendet, csak annak látszatát őrzi és hangoztatja, de már azt is egyre kevésbé.  Kitti hipotézise tehát korszerűtlen.  De ugyanígy az is, hogy ellentétet feltételez a ráció és az érzelmek között;  mondván, hogy mit ér a belátás, ha szenvedünk tőle.  Mint pszichológus, nyilván tudja, hogy  ez a valóban gyakran előforduló állapot nem öröklött, genetikai adottság, hanem tanult attitüd (épp úgy, mint a „tanult tehetetlenség”), tehát tanulással  változtatható.  Itt nem sokat ér az evolúciós pszichológiára hivatkozni, amely szerint a férfiak genetikusan  -  a génjeik terjesztése érdekében  - poligámok, a nők viszont nem.  Azt már Kitti is megállapítja, hogy a nők is „poligámiára”  (pontosabban szelektiv partnercserékre)  hajlamosak.  S azt is tudja, hogy a hagyományos monogámia kényszere csak a nőkre vonatkozott azóta, hogy megjelent és a férfiak kezébe került a magántulajdon.  A szerelem kultusza csak a reneszánsz idején jelent meg; a szexuális liberalizálódás viszont csak a 20. század terméke.  Ezzel kapcsolatban ugyan Kitti tévesen és alaptalanul elfogadja azt a hiedelmet, hogy már megtörtént a „szexuális forradalom” (50. old.), amely szerinte alapvető változásokat hozott a férfi—nő kapcsolatokban;  pl. a nő is igényt tarthat az orgazmusra  stb.  A  „mai káosz” okát abban látja, hogy túl gyors volt a szexuális felszabadulás, érzelmileg nem nőttünk fel hozzá. (52.old.)

Ez a megállapítás azonban két szempontból is problematikus.  Először is:  semmivel sem bizonyítható, hogy „szexuális felszabadulás történt társadalmunkban, sem a nők, sem a férfiak számára.  Még erotikus vonatkozásban sem, nem is szólva a nemek társadalmi, hatalmi viszonyáról.  Azonkívül, ha túl gyors volt ez a „felszabadulás”, akkor nyilván nemcsak lassítani kell, hanem ajánlatos kicsit visszalépni a női emancipáció terén; minden módon elősegíteni a visszatérést a hagyományos értékrendhez, a valláserkölcshöz.  Egyes társadalmi csoportok már teljes erővel dolgoznak is ennek érdekében.  De vajon jó lesz-e, ha a tudomány, a pszichológia képviselői is ezt segítik elő? 

Hűség = kizárólagosság?

A szerző szerint  „a hűség érzelmi biztonságot ígér… de közben vágyunk a kalandra”  (52.old.).  Sajnos a hűség fogalmát sem határozza meg pontosan, illetve a jelek szerint átveszi annak hagyományos  (és elavult)  fogalmát, s azonosítja az érzelmi és szexuális kizárólagossággal.  A több-partneres és a kizárólag egy-partneres életformát szembeállítja egymással, s szerinte „le kell értékelnünk a monogám kapcsolatot ahhoz”, hogy  elviseljük a nyitottságot..  Ez azonban megint egy önkényes, alaptalan hipotézisnek tűnik, ugyanis nemcsak hagyomámyos, patriarchális monogámia létezik.  Kitti ezt figyelmen kívül hagyja, mert szerinte „magával az elköteleződéssel elveszítünk minden más lehetőséget”. (55. old.)  Nem számol azzal, hogy az elköteleződésnek másféle tartalma is van, mint a hagyományos, vallási ideológián alapuló.

Tény, hogy függő helyzetbe, dependenciába lehet kerülni akár a szabadság és a változatosság igényétől, de ebből nem következik, hogy a kizárólagosság igénye nem jelenthet függőséget. Hogy érdemes-e küzdeni az ezen alapuló hűségért – ahogyan Kitti ajánlja  -, az bárkinek egyéni döntése lehet, bár ma már előre jelezhető kudarcokkal járhat.  Figyelemre méltó viszont, hpgy a párválasztást a lakásválasztáshoz hasonlítja, s óv a túlzott kompromisszumoktól..  Reálisan hívja föl a figyelmet a közös (vagy hasonló)  értékrend jelentőségére.  De itt is rögtön visszaesik a freudista szemléletbe, hangsúlyozva, hogy ne az ösztönkésztetések irányítsák a párválasztást  (57.old.).  Ajánlása szerint mindeni keresse meg a (hagyományos)  hűségre képes partnert.  Napjainkban ez túl nehéz feladatnak tűnik.

Miért fáj a megcsalás?  című  fejezetében abból indul ki, hogy a megcsalás  az embereket leginkább felkavaró trauma, „főleg, ha szeretjük az illetőt” (59.old.), aki azt elkövette. Ezzel azonban még nem magyarázza meg a fájdalom okát. A freudi magyarázattal folytatja: a fájdalom erőssége kora gyermekkori traumákkal is összefügghet, hiszen a korai kötődések jellege felnőttkorban is meghatározó lehet.  Itt utal Bowlbyra és a korai kötődések tipusainak szerepére, továbbá az „ödipális kötődés”  feldolgozásának mikéntjére, mint a későbbi birtoklási vágyak, vagy a féltékenység eredetére. Ez is tipikus freudista okfejtés. De hangsúlyozza a serdülőkori párkapcsolati élmények jelentőségét is, hiszen pl. a csalódások és szakítások felidézhetik a kisgyermekkori traumákat, s így regressziót idézhetnek elő.  A megcsalás okozta fájdalmat egyesek azzal próbálják enyhíteni, hogy ők is megcsalják a párjukat. Az ilyen „viszont-megcsalás” Kitti szerint nemcsak bosszú lehet, hanem  a partner megértését is elősegítheti. Mégsem ajánlja senkinek.

Egyszeri, vagy  rendszeres  félrelépők

Az  Egyszeri botlások”  című fejezetben  ezeket egészen más tényezőkkel magyarázza, mint a többszöri vagy épp rendszeres félrelépéseket.  Egyrészt megállapítja, hogy leggyakoribb oka az elhanyagoltság érzése  (pl. amikor a feleséget túlságosan leköti a kisbaba gondozása).  Ezt a gyengébb tartásúak nem bírják soká elviselni, s máshol keresnek kielégülést.  Amitől aztán erős bűntudatuk támad  (különösen, ha vallásosak), ezért hajlamosak bevallani botlásukat.

 Kitti szerint azonban „a súlytalan, egyszeri kalandot nem érdemes megosztani a másikkal;  annak bűntudati terhét egyedül kell viselni.” (79.old.).  Ez a tanács viszont elég problematikus, hiszen a vallomás-igény a tartós, érzelmi kötődés eredményeként keletkezett,  elutasítása vagy elfojtása viszont éppen ezt veszélyeztetheti.  Jobbnak tűnik az a javaslata:  az érintett engedje meg, hogy társa átmenetileg egy külső partnertől kapja meg, amit ő nem tud megadni neki.  Sőt, .lehetőleg ismerje ezt a külső partnert, bár ne barátkozzon vele. Ez reális, valóban megoldást ígérő javaslat, de épp ezért más szituációkban is alkalmazhatónak tűnik.  Hiszen előfordulhat, hogy különböző okok miatt (átmenetileg)  nem tudunk mindent megadni partnerünknek, ami számára fontos lehet.

Jól látja Kitti azt is, hogy a rivális partner gyalázása nem vezet célra, inkább ront a helyzeten.  Helyette inkább a félrelépés funkcióját kell tisztázni: miért volt szükség rá, s valóban csak mástól kaphatta-e meg?  De ugyanígy hibának tartja  a mártir-szerep felvételét is, vagyis a megsértődést, ami gyakran „szex-megvonást”  s ezzel „viszont-sértődést”is eredményezhet.  (A „szex-megvonás” itt az erotikus együttlét megtagadását jelenti; ami azonban csak az egyik oldala minden szexuális kapcsolatnak.)  Nagyobb figyelmet érdemel az a megállapítása, hogy akkor nem lép félre valaki, ha jól érzi magát otthon, a párjával. Ennek feltételeit, kritériumait azonban nem fejti ki. 

„Visszaeső  félrelépők”  című könyvfejezete hosszabban elemzi az ilyen esetek hátterét, amiben szerinte a súlyos önbecsülési problémának, vagyis az önbizalomhiánynak, kisebbértékűségi komplexusnak van döntő szerepe.  Ennek folytán szükségük van saját szexuális vonzerejük állandó bizonyítására, bár ugyanakkor igénylik  a megbízható báziskapcsolatot is.  Fontos szerepet játszik, hogy az újabb partnerekre új módon kell reagálniuk.  Igy újabb szerepeket tanulnak, s ez fejleszti önismeretüket és önbizalmukat. Ezzel elismeri, hogy a külső, intim kapcsolatoknak pozitiv hatásuk is lehet, de nem vonja le ennek tanulságait.

Kitti szerint „társadalmi méretű önbecsülési válságban szenvedünk” (98-old.), s ebből arra következtet, hogy meg kell erősíteni az ilyen partnerek önbizalmát.  Egy társadalmi méretű önbizalomhiány azonban majdnem minden partnernél fennállhat, mégsem hat mindenkire egyformán.  Sőt,  inkább megnehezíti, mint bátorítja újabb partnerek keresését;  a magyarázat tehát kissé sántít.  Lehet, hogy inkább az erős önbizalom hajlamosít az erotikus kalandokra.  Jóval elfogadhatóbbnak tűnik annak a tipikus helyzetnek a felvázolása, amikor a feleség valamiért nem jut orgazmushoz, s ezért igyekszik kitérni az erotikus együttlétek elől.  Egy alkalmi szerető viszont  (legalábbis látszólag)  könnyen, sőt, többször orgazál, s ez növeli a félrelépő férfi önbizslmát.

Az kétségtelen, hogy egy igazi intim-kapcsolatban nem elvárás a multiorgazmus.  Viszont az esetleges irreális elvárások gyakran eredményeznek önbizalomhiányt és kapcsolati válságot.  Ugyanakkor tény az is – s ezt jól látja Kitti -, hogy egy kapcsolati krizis óriási fejlődési lehetőséget jelenthet, ha jól tudják kezelni ezt az alkalmat.  Sajnos, erre jóformán senkit sem tanítottak meg;  maguktól pedig kevesen jönnek rá.  A társtól kapott visszajelzések mindig fontosak, de a túlzásba vitt visszajelzés-igény káros is lehet..  A kritikai visszajelzések elfogadása valóban elég erős önbizalmat feltételez, ezt jól látja Kitti is, akinek sajátos megállapítása szerint előnyös, „ha két ember között van kémia” (114.old.). Ami azt jelenti, hogy testileg is vonzódnak egymáshoz.

Félrelépés:   nők,  férfiak  és  „ösztönök”

A könyv újabb fejezetében  „a  női  hűtlenségről”  tesz érdekes megállapításokat.  Szerinte ennek oka általában nem az erotikus változatosság igénye, hanem inkább a csalódás az állandó partnerben, mert nem kapja meg tőle mindazt, amire leginkább szüksége van.  Ezért aztán hajlamos visszavágni a megcsalás kiderülése után, sőt, nár akkor is, ha féltékenyen gyanakszik, hogy ez előfordulhatott.  Az ilyen félrelépések veszélyesebbek lehetnek, mint a férfiaké, mert a nők könnyebben kötődnek érzelmileg egy külső partnerhez.

De akár félrelépéssel, akár anélkül, a nők általában könnyebben feladják a harcot társuk hűségének visszaszerzéséért.  Ám vannak esetek, amikor a nő a partnere „hűsége” ellenére is félrelép, külső partnert keres, hogy megkapja, amit társától nem, vagy csak részben kapott meg.  Sajnos, ez csak érintőleg szerepel ebben a fejezetben, amely inkább a megcsalt nők helyzetét elemzi.

A  „Kettős csalódás”  című fejezet arról az esetről szól, amikor egy nő egyszerre csalódik a férjében és a barátnőjében, aki a férjével viszonyt kezdett.  Ez a dupla trauma nehéz helyzet elé állítja a résztvevőket, mert Kitti szerint „az érzelmek nem állnak akaratlagos szabályozás alatt” (142.old.)  Tény, hogy legtöbben nem tudják befolyásolni az érzelmeiket, pedig ez egyáltalán nem lehetetlen, tehát megtanulható.  Nem kell tehát a fennálló gyakorlatot abszolutizálni és elkerülhetetlennek tartani  (éppen egy terapeutának), mert ez lehetetlenné teszi az ilyen helyzetek jó megoldását.  Kitti is csak annyit tud javasolni, hogy a két barátnő lehetőleg még az illegális viszony kialakulása előtt beszélje meg egymással a „botrány”  elkerülését célzó teendőket, s így közös problémaként kezelhetik a helyzet alakulását.  A tanács nem rossz, bár szakember közreműködése nélkül aligha sikerülhet jól megvalósítani.  De több más megoldás is lehetséges. 

Ezután egy rövid,  „Ösztönök és szabályok”  című  fejezet következik,  amely Freud elméletének néhány alapfogalmát ismerteti, mert azok (Kitti szerint)  segíthetnek megérteni és megelőzni a hűtlenségeket.  A leírásban a Freud által feltételezett személyiség-szerkezet (ösztönén, ego, felettes én) mintha kicsit keveredne az Eric Berne által elgondolttal  (gyermek, felnőtt, szülő).  A gyermek az ösztönén reprezentánsa, a szülő a felettes énnek felel meg, amely a szabályokat hozza, s ezek küzdenek egymással. S e küzdelem kimenetele határozza meg az ego, a felnőtt egyén sorsát;  amit tudatosan nehéz irányítani.  Erre a fejezetben egy nagyon vallásos nő történetét olvashatjuk példaként.  Aki, mint feleség, sokáig ellenállt egy munkatársa csábításának, elfojtotta vágyait, de végül is „beadta a derekát”.  Amit persze rögtön megbánt, és az önmarcangolás tönkre tette az életét.  Ám, hogy mindezt hogyan lehetett volna megelőzni, arról semmi konkrét javaslatot nem olvashatunk. 

Gyanújelek  és  „territóriumsértések”

Külön fejezet szól  A  hűtlenség gyanújelei”-ről is, bár ez könnyen alkalmas lehet a féltékenységi hajlam élesztgetésére. Kitti bevallja, hogy ezt csak azért írta, mert  „sokakat érdekel” – tehát eleget kell tenni az olvasók kiváncsiságának. (?)   Ahogy írja, a nők általában érzékenyebbek a gyanús jelekre. Az ezekre rákérdezés, vagyis a folytonos gyanakvás ugyan elősegítheti a egy félrelépés bekövetkeztét, de Kitti szerint „fontos, hogy éberek legyünk”. (154.old.)  De rögtön hozzáfűzi azt is, hogy gyanakvás helyett inkább kedveskedjen a nő;  az erotika terén is járjon kedvébe férjének. Hiszen, ha még a szex is jó otthon, akkor nem éri meg félrelépni. (156.old.) 

Ezután rátér arra, hogy két, ellentmondó tünet alapozhatja meg a hűtlenkedés gyanúját.  Az egyiket „bűntudati kényeztetésnek” nevezi. Ami arra utal, hogy a félrelépő nem akar elválni, s bűntudata miatt ajándékokkal és egyéb módon igyekszik kompenzálni a megcsalást.  A másik a tervezett, közös programok előli kitérések, a figyelmesség csökkenése, a túlórák és egyéb, külön elfoglaltságok növekvő ideje.  Később a mobil-telefon és a számítógép megváltozott használatát és a fokozottabb önmagával törődést ( fogyókúra, fitnesz, divatos öltözködés  stb.)  is ide sorolja.  Sőt azt is, hogy a partner egyszerre élénken kezd érdeklődni egy divatos téma, pl. az ezotéria iránt, s ilyen kapcsolatokat kezd ápolni, előadásokat látogatni.

Ezután a gyanújelek elemzése helyett magyarázatokat és tanácsokat ad.  A partner viselkedés-változása, távolodása például megújulási törekvést is tükrözhet, amit támogatni érdemes.  Nem árt tudni, hogy egy új partnerben  épp az csábít, ami az előzőből (látszólag, vagy valóban) hiányzik.  Ez kognitiv torzulásokat idézhet elő: a félrelépő hajlamos az új partnert idealizálni, a meglévőt pedig degradálni.  Kitti hangsúlyozza, hogy nem célravezető a hűtlenséggel gyanusíthatóra „rátapadni”, könyörögni és megalázkodni előtte, mert ez taszító hatású.  Ehelyett inkább átmeneti különválást, próbaválást javasol néhány hónapig.  Ami valóban indokolt lehet, ha bebizonyosodott egy külső kapcsolat.

„Hűtlenség, mint territóriumsértés”  című fejezetében azt fejti ki, hogy nemcsak a kedves tárgyaink, hanem az élettársunk, sőt, a közös gyermekünk is része a „territóriumunknak”, vagyis féltve őrzött tulajdonunknak. „intim zónánknak”, amit kiterjesztett énként élünk meg”. (186.old.)  .Ezért, ha egy szerető hozzáférhet az élettársak közös terrotóriumának  bárrnely részéhez, ezzel mintegy meglopja, megalázza a megcsalt élettársat, aki nem engedte volna őt be ebbe az intim zónába.  Hiszen még a közös kocsiba sem lenne joga beülni, vagy a közös lakásba belépni  stb.

Kétségtelen, hogy sokan nagyon érzékenyek ilyesmire.  Ami a mélyen gyökerező tulajdonosi szemlélet eredménye.  Kérdés azonban, hogy  (jogilag, vagy erkölcsileg)  tulajdonunknak, „kiterjesztett énünknek” kell-e  tekinteni mindent, ami kedves számunkra;  különösen a partnerünket, vagy a gyermekünket   Egyes állatoknál a territórium elszánt védelme érthető;  az ember azonban ezt már kinőhette volna.  Kitti azt írja: „Mi, nők a tárgyi territóriumot komolyabban vesszük, mert a tárgyakon át szorosabban kötődünk a társunkhoz”, így  az élettársat reprezentáló tárgyak felértékelődnek, ezért fáj a szeretőhöz kerülésük..  Itt leírja saját esetét egy nála próbálkozó férfivel, aki mindenfélét küldözgetett neki az interneten, Amikor a felesége rájött erre, azt hitte, hogy ő próbál közeledni a férjéhez.  Logikusan hangsúlyozza viszont, hogy nem a külső partner személyével, külsődleges tulajdonságaival érdemes törődni, hanem azzal, hogy mit kap (vagy vár)  tőle az élettársunk,s hogy ugyanazt megkaphatná-e tőlünk is.  Ez ugyanis sokkal fontosabb. 

„A kirekesztettség élménye”

A fejezet  éppen ezt az élményt tartja  a hűtlenséggel kapcsolatosan legfájdalmasabbnak, hasonlóképpen  a külső partner beengedéséhez az élettársak intim szférájába, vagyis az intimitás megosztásához..  A (vélt vagy valós)  tulajdonon osztozni igen sokan képtelenek, s makacsul hiszik, hogy „nem lehet kettőt szeretni”. Kitti ezt fóleg a nőknél természetesnek tartja, s  a több partner között dilemmázóktól meg szokta kérdezni: „Kivel érzi magát egy csapatban?”  Ez segíthet a döntésben, mert utat enged a párkapcsolati lojalitásnak, hiszen egy báziskapcsolatban nemcsak szövetségesek a partnerek, hanem többé-kevésbé azonosulnak is egymással  (bár ez veszélyeztetheti az autonómiájukat).

Ha egy félrelépő az élettársát kritizálja szeretője előtt, ezzel tulajdonképpen önmagát is leértékeli – állapítja meg Kitti.  Tény, hogy egy külső partner visszaélhet az egyoldalú, bizalmas információkkal, hiszen eleve féltékeny az élettársra, mert előfordulhat, hogy partnere visszatér a régóta tartó élettársi kapcsolathoz.  A kirekesztettségtől tehát minden érintett félni szokott..  Ám a régi partnert akkor sem kellene kirekeszteni, ha válásra kerül sor; Kitti (másoktól átvett) „válásterápiája” szerint az elváló partnerek mondjanak köszönetet egymásnak az együtt töltött évekért, a közös élményekért.  Itt kitér arra is, hogy a „hármas szex”, tehát egy külső partner bevonása az intim együttlétbe veszélyes lehet, a bevont partner csábító hatása miatt  (kivéve, ha mindig hármasban vannak).  Kitti hangsúlyozza, hogy az intimitás nem három, hanem csak két, „egymás szemébe néző”  egyént feltételez.  Figyelmen kívül  hagyja viszont, hogy bőven van példa a hármas intimitásra is.  

Majdnem az utolsó fejezet, amelynek címe: „Megbocsátás után.  Együtt, vagy külön”.   Itt az a gondolat kap hangsúlyt, hogy egy veszélybe került párkapcsolatot csak akkor lehet megmenteni, ha arra  mindketten  törekszenek!   De azért persze más tényezőktől is függ ennek sikere. Például a partnerek érzelmi érettségétől  (bár ezt nem pontosítja),  kötődési képességétől, elköteleződésük jellegétől, az eredeti családjukban átéltektől, s nem utolsó sorban a szeretőhöz fűződő kapcsolat jellegétől, mélységétől  stb. Kitti ebben az esetben is a próbaválást ajánlja.  S megjegyzi, hogy a viszonylag korai életkorban kötött házasságok sérülékenyebbek, s hogy rendszeres félrelépések esetén ajánlatosabb elválni.  Azt, hogy mégis sokan megmaradnak egy ilyen kapcsolatban,, kényszertől, vagy félelemtől való függőségen, vagy a „tanult tehetetlenség”  bénító hatásának tulajdonítja.   

A viszonylag rövid, utolsó fejezet  (A hűtlenségtől a megbocsátásig) a 85 éves „Zsófi néni”  esetét ismerteti, aki  harmónikusan, bár  szeretkezésektől mentesen élt együtt hosszú évtizedekig a férjével.  Nyugdijas házba költözésük után azonban váratlanul levélcsomaghoz jutott, amelyből kiderült, hogy a férj titokban 20 éven át  rendszeresen ellátogatott szeretőjéhez.  Ez a nénit eléggé felzaklatta, s tanácsért ment Kittihez, aki a férj titkos félrelépéseit „egocentrikus megoldásnak” minősíti.  Ugyanakkor tanulságként megállapítja, hogy  „akkor is megcsalhatjuk a párunkat, ha szeretjük őt.” (263. old.)  Hozzáfűzi ugyan, hogy az ilyen „hűtlenségnek” többnyire nem  az élettárs megbántása a célja;  de ez az álláspont egy kicsit ellentmondásosan konzervativ, épp úgy, mint az egész könyv hangvétele.  Kittinek a magyar egyetemi képzés alapján csak ennyi felkészülésre volt lehetősége. Könyvében kevés a szakirodalmi hivatkozás és irodalomjegyzék sem szerepel.  Hiányosságait azonban még bőven pótolhatja egy korszerűbb szemlélet elsajátításával.

                                                                                                                                            dr. Szilágyi Vilmos

 

Gyimesi Andrea,  Kassai Tini

Igy  szexel  Magyarország

2011,  Alexandra,  438 p.

A vaskos könyv azt az online felmérést dolgozza fel, amit Molnár Tamás  „szex- és párterápiás egyesülete”  szervezett 2009-2010-ben, a  Life.hu  segítségével.    Az így közreadott, kb.  50 kérdésből álló kérdőívre állítólag több, mint 200 ezren válaszoltak, többnyire 20 és 40 év közöttiek, közel 60%-ban nők.  Közel negyedük nem élt párkapcsolatban, a többiek is inkább csak néhány éve. (vagy csak együtt-járnak).  Kb. háromnegyed  részük iskolai végzettsége nem haladta meg az érettségit.. kétharmaduknak nincs gyermeke, túlnyomó többségük városokban él.  25%-uk ateista, de kétharmaduk sem gyakorolja a vallását..  Bevallott szexuális beállítottságuk:  96%-ban  heteroszexuális,  3% biszexuális,  1%  homoszexuális. 

Ezek a főbb összesített adatok.  Amiből úgy tűnik, hiába elég nagy a véletlenszerű minta, az ország egész lakosságára nézve mégsem reprezentativ;  inkább csak a gyakran internetező, fiatal felnőttekre érvényes.  De problematikus maga a kérdőív, és annak feldolgozása is.  Hangsúlyozzák ugyan, hogy eleve lemondanak egy tudományos szintű feldolgozás igényéről  (holott először ezt a szintet kellett volna biztosítani);  de a cím, meg a válaszok arányainak és összefüggéseinek értelmezése mégis erre utal.  A szexualitás (röviden: szex) nemiséget jelent; így a „szexteszt”: nemiségteszt.  A nemiség pedig főleg három viselkedésformában nyilvánul meg:  a gyermeknemzésben, az erotikában és a nemi szerepviselkedésben, éspedig a magánélet és a közélet területén.  Egy „szextesztnek”  tehát mindezeket vizsgálnia kellene.  A szóbanforgó teszt viszont csak a magánéleti, erotikus viselkedést próbálja feltárni, hazai viszonylatban.  Ez azonban megtévesztő kamuflázs. 

A könyv szerkezetileg  24 fejezetből áll, amelyeket nagyon populáris és tréfálkozó címekkel láttak el  (pl.  „Szex a hátsó udvaron”  (= anális szex), vagy „Férfias csütörtök”  (Merevedési  zavar, korai magömlés).  Az első két oldal a szerzők köszönetnyilvánítása:  Gy.A. részéről főleg az Origonak, a LifeNetwork TV-nek, és Life.hu-nak, akik az online adatgyüjtést lehetővé tették; de rajtuk kívül még hét embernek (köztük persze Molnár Tamásnak, mint „mentorának” és Bede Zsuzsának).   A másik szerzőről nem tudni, hogy mi köze a szexológiához  (valószínűleg elég alárendelt szerepet játszott, mint „csapongó fantáziájú”).   

Előszó helyett egy „Ajánló az olvasónak”  szerepel, amelynek első bekezdése sötét képet fest a hazai szexuális kultúráról  („Megalázó helyzetek,… kibújás a szex alól,, fakuló erotika…”  stb.); aztán „az ország nagy szextesztjének”  dicsérete, mint amely „tévhiteket rombol le és új trendek felállítását célozza”.  S itt mindjárt arra utal, hogy „a ma tévesen trendnek tartott nyitott kapcsolatokról kiderült, hogy nem jellemzőek, nem feltétlenül életképesek”. (7. old.)  Ez azonban indokolatlan feltételezés; egy újabb felmérés ugyanis azt mutatta, hogy a megkérdezettek 23%-a helyesli és elfogadja a nyitott, vagyis a partnerek fejlődéséhez optimális szabadságot biztosító, egyenrangú kapcsolatot.  Másik „izgalmas megállapításnak”  nevezik, hogy a férfiak  NEM  hűtlenebbek a nőknél  (mivel a nők felzárkóztak hozzájuk). 

Megemlitik még a nők „orgazmussal kapcsolatos maszatolását és hazugságait”  és az önkielégítéssel kapcsolatos bűntudatukat.  S azt, hogy a férfiak sem „szexelnek” többet, mint a nők; mert csak annyi szex juthat nekik, amennyit a nők megengednek. Ebből következően a szerzők a szexet az erotikus együttlétekkel, sőt, lényegében a közösüléssel azonosítják. A könyv címe önmagában is erre utal.  Amit aligha ellensúlyoz a „preverbális érzelmek”  hangsúlyozása. a Bevezetőben.  Ilyen alapon hazugságnak tartják, hogy a férfiak több orgazmusra emlékeznek, mint a nők  (holott ez még az együttléteknél is reális).  A családos férfiak hűségesebbnek vallják magukat, mint az együttélők  (s a szerzők ezt el is hiszik). Ugyancsak „izgalmas”  (bár elág közhelyszerű)  megállapítás, hogy a mai fiatalok egyrészt „meghatóan ártatlanok, naivak”, sőt, konzervativak; másrészt  a „vad szenvedélynek”  hódolnak. Kissé furcsa a tudatlanságot és kultúrahiányt „megható ártatlanságnak” nevezni. De, mint kiderül, az ötven év felettieket is hasonló kettősség jellemzi szerintük.

Ezután egy 14 oldalas, bevezető fejtegetés következik, „A nagy, női kamu”  címmel. Érdekes, hogy szleng-formában használják a kevesek által értett „kamuflázs” kifejezést, ami elrejtést, takargatást jelent.    Itt azzal kezdik, hogy a válaszoló nőknek csak 64%-a élte már át a hüvelyi és csiklóorgazmus jelentős különbségét.  Ezzel elárulják, hogy leragadtak Freudnál, aki indokolatlanul feltételezett kétféle női orgazmust.  Azonkívül szerintük „ma a férfistilusú szex a divat mindkét nem esetében”  (11.old.)   Hiányolják a „saját, női szexualitás” igénylését és a szex általi mondanivalót egymás számára.. S ebből arra következtetnek, hogy  „el kell tudni táncolni azokat az érzelmeket,, amiket a szavakkal mindig összegubancolunk.” (13.old.)  Egyáltalán, a tánc, meg a dallam, a ritmus és zene az érzelmes-romantikus nőiság fő kellékeinek tűnnek számukra. 

Ezután a „női szexbeszédről”  írnak, amit sok nő még nem tanult meg, ill. nem mer használni.  Nemcsak szavakról van szó, hanem  „testbeszédről”, preverbális jelzésekről, az érzelmek testi kifejezéséről., s arról, „amikor egy érzelmet nem tudunk átélni valakivel.” Ez nyilván Gy. A. elmélkedése, aki preferálja az érzelmeket.  Valahonnan osszeszedett egy érzelmekről szóló tanulmányt, s alkalmasnak találta itt ismertetni. Szerepel benne pl. egy „szivárvány-elmélet” is  (nem mindegy, kiket köt össze a szivárvány íve). A végén „Számok dallama”  címmel gyakorlási feladatot ad: 1-10-ig számok dallamos kimondásával próbálják kifejezni érzelmeiket.  Ez persze erőltetett, s nem nagyon tartozik a témához.  Tehát nem sok értelme volt az érzelmekről így és ennyit írni;  annál is inkább, mert összekeveri, azonosítja az érzéseket és érzelmeket. De azt sem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mik az érzelmek, mi a szerepük, s ez különbözik-e a férfiaknál és nőknél.  Ők indokolatlanul nagy, veleszületett különbségeket feltételeznek lelkileg a férfiak és nők között 

Az érzelem-elméleti előkészítés után  térnek rá  a kérdőívvel gyüjtött adatok ismertetésére és értelmezésére. (Ez utóbbi már tudományos igényű munka.) A  24 fejezet témái az erotikus vágyak csökkenésével kezdődnek, a nyitott párkapcsolatokkal folytatódnak.  Aztán a válás, szakítás, majd az „erotikus békeszerződés” következik, utána pedig a problematikus szexuális viselkedések (szülés és szex, pornó, hármas szex, szado-mazo, orális és anális szex  stb.) következnek . Ezeket nem érdemes részletesen elemezni, bár a legtöbb értelmezésük nagyon is problematikus, mert részben túl liberális, részben konzervativ női szemléletet tükröz.  Ez jellemzi a kötet végén olvasható  „Nemzetközi összehasonlítást”  is, amelyben hangsúlyozzák, hogy a  feminizmussal  (és az emancipációval)  nem értenek egyet, viszont helyeslik a nemek hagyományos munkamegosztását, „fittyet hányva a  nagy nemzetközi elvárásoknak és trendeknek” (408.old.)  A jelek szerint a hazai, hivatalos elvárásoknak igyekeznek eleget tenni, amikor a hazai nemi viszonyokat sokkal jobbnak – pl. a párokat hosszabban együtt-maradóknak, családszeretőknek stb. -  tüntetik fel a külföldieknél  (bár a statisztikai tények ennek ellentmondanak). 

Nem derül ki a kötetből, hogy miért kellene büszkén vállalnunk saját tradicionalizmusunkat, szemben a fejlett, nyugati országok modernségre törekvésével.  Az pedig még kevésbé érthető, hogy a könyv címével ellentétben miért egy másik könyvből kell majd megtudnunk, hogyan „szexel a magyar”, másokhoz képest. (410.old.)   A rövid „nemzetközi összehasonlítás”  itt megtörik és az erotikus együttlétek lehetséges motivációinak taglalásával folytatódik  Hatféle motivációt ismertetnek, a „kibékülési célú szextől a „bosszú-szexig”, példaként idézett vallomásokkal alátámasztva.  Végül a „Tantrikus szexvarázslatot” ajánlják az olvasók figyelmébe, s ehhez ötféle gyakorlatot ismertetnek.  Erre elmondhatjuk, hogy végre „kibújt a szög a zsákból”, vagyis kiderült, hogy a tudományhoz semmi köze ennek az önkényes játszadozásnak a kétes értékű adatokkal.  Igy a könyv károsan befolyásolja a korszerű  nemi műveltség terjedését.  A szerzők lelkesedésükkel túl nagy feladatra vállalkoztak, bár szakmailag kicsit még éretlenek.  Ami többek közt fiatalságuk és hiányos képzettségük következménye. 

                                                                                                                                              Szilágyi Vilmos  dr.

Arsan, E,

Emmanuelle,  1.

Lecke a férfiakról

2013, Partvonal,  275 p.

A könyv eredetije  1959-ben jelent meg franciául, aztán több nyelven is kiadták, 1989-ben magyarul is. Elérte a milliós példányszámot.  Film is készült belőle, amit nálunk is bemutattak. Mindez épp a rendszerváltás ideje körül történt, amikor az érdeklődést a politikai események kötötték le. A fenti, magyar kiadó részben talán épp ezért látta  aktuálisnak a könyv új. magyar kiadását, s a kötet folytatását is lefordíttatta   Amelyben a szélsőséges, erotikus kalandokon kívül  egy új, promiszkuus világrend megteremtésének szükségességéről is bőven olvashatunk.

Minthogy alapjában véve pornográf jellegű könyvről  van szó,  bizonyára lesz iránta érdeklődés.  Annál is inkább, mert  sajátos ideológiájú pornográfia ez, amely főhősének, egy 19 éves francia lánynak a teljes, szexuális szabadosság irányába haladó „fejlődését”  mutatja be a Bangkokban dolgozó férje oldalán, de egy olasz „Mester” (Mario)  vezetése alatt.  A nőről kezdetben csak annyi derül ki, hogy különlegesen szép, a szülei elkényeztették  és leginkább az erotika érdekli.  Szóval elég köznapi jelenség.  Viszont az már kirivó és valószínűtlen, hogy amikor férjéhez, Bangkokba utazik, az éjszakai repülőúton két, vadidegen férfivel is szeretkezik;  az egyikkel két serdületlen gyermek jelenlétében.  

E pornográf „nyitányt” követik aztán a thajföldi kalandok.  Amelyekhez  jóval idősebb férje azon az alapon asszisztál, hogy  mint felvilágosult férfi, nem akarja kisajátítani feleségét, nem féltékeny rá, hanem szabad teret enged neki az ismerkedésre és randevúzásra.  A gazdag európaiak kiváltságos társasága rögtön pártfogásba veszi a hölgyet, s példát mutat neki a laza erkölcsökből.  Ők hozzák össze Marioval is, aki meghívja magához vscsorára, ahol egy angol barátjával együtt lemeztelenítik és végig-tapogatják, de közösülés helyett inkább elviszik éjjel egy ópium-barlangba, aztán egy sziámi „kegyhelyre”, ahol fa-falloszok mellett férfiak térdepelnek. Itt a „Mester” utasítására Emmanuellnek le kell szopnia egy  fiatal thaj férfit. Hazafelé pedig a „sam-lo”-nak nevezett riksával hármasban közösülnek. 

Mindeközben a lánynak végig kell hallgatnia Mario hosszas, filozófiai okfejtéseit és válaszolnia kell a különböző, intim kérdéseire, amiktől zavarba jön és vitázni próbál, de hazugságokba bonyolódik.  Végül azonban kritikátlanul elfogadja Mario elveit és utasításait.  Valójában ez a könyv fő mondanivalója, erről az értékrendről akarja a szerző meggyőzni minden olvasóját.  S minthogy a magyar kiadás is ezeket az elveket közvetíti., érdemes kissé közelebbről is megismerkedni velük.

A kötet hat fejezete közül csak a harmadikban  („Keblek, istennők és rózsák”)  tűnnek föl komolyabb utalások  a szerző ideológiai alapelveire, de bővebb kifejtésük csak  „A  törvény”  című, legterjedelmesebb fejezetben olvasható.  A szerző itt Mario szerepében hosszasan fejtegeti Emmanuelle.nek (és az olvasóknak) sok, Don Juantól és másoktól kölcsönzött idézettel fűszerezett, zavaros és ellentmondásos hipotézisét egy új erkölcsi rendről és életformáról.  Ennek lényege:  szakítás a hagyományos, valláserkölcsi szemlélettel  és áttérés egy „művészien erotikus” viselkedésre, amely nem ismer korlátokat, bár megvannak a maga követendő  alapelvei. Ilyen újszerű „erkölcsi törvény”, hogy sok és különleges, újszerű erotikus élményre kell törekedni, minél több partnerrel.  Ezen belül fontosnak tartja a  szokatlanság   és az  aszimmetria  szabályát.  Az utóbbi itt azt jelenti, hogy  az erotikus élmény résztvevői  ne egyenlő arányban (vagyis szimmetrikusan)  vegyenek részt abban, hanem  aszimmetrikusan.  Tehát sohasem párosan, hanem vagy egyedül, vagy hármasban, esetleg öt, vagy még több, de páratlan számú résztvevővel. 

Azt persze nem tudja megindokolni, hogy ez miért jelentene magasabb minőségű, „művészibb”  erotikus élményt.  Bár kétségkívül szokatlanabb és nehezebben megoldható és elfogadható; kivéve  az egy-személyes erotikus élményt, vagyis a maszturbációt.  Amelynek során viszont általában  egy partnerről fantáziálnak, vagyis képzeletben már ketten vannak, így nem aszimmetrikus az élmény.  Igaz, el lehet képzelni több partnert is, de ez már nehezebb, bonyolultabb feladatot jelent.  A „Mester”  (vagyis a szerző)  ugyanezt, vagyis más partner(ek)  elképzelését javasolja arra a gyakori, bár „sajnálatos”  esetre is, amikor valaki szimmetrikusan, azaz egy partnerrel szeretkezik.  Egyébként nem ritkaság, hogy a párok valamelyike (vagy mindkettő)  egy harmadik partnerre gondol szeretkezés közben.  Más kérdés, hogy ez valóban „minőségi élményt” jelent-e, vagy csupán az adott párkapcsolat elszürkülését, problematikusságát.

A fantázia mindenképpen jelentős szerepet játszhat az erotikus élmény minőségét illetően, ha az egyén képes fantáziájának irányítására.  Egyébként a könyv erotika-hipotézise is a fantázia szüleménye: mániákusan túlértékeli, a művészet rangjára emelve felmagasztalja az erotikus élményt, mint a legfőbb értéket, amely  felszabadít és emberhez méltó, boldog életet biztosít.  Vagyis egyike a 20. század világmegváltó hipotéziseinek, utopiáinak. Emlékeztet például a a freudista és egyben kommunista Wilhelm  Reich  „szexuális forradalomról” írott könyveire, amelyeket Arsan is ismerhetett.  Bár nem rá hivatkozik, hanem  egy, állítólag Indiában felfedezett népcsoportra, a muriákra,  akik évszázadok óta a szabad szerelemre nevelik gyermekeiket.  Ez rögtön  Huxley  „Szép, új világát”  juttatja eszembe;  az ő utopiájában szintén a gátlástalan szeretkezésre nevelték a gyermekeket.  Az  Emmanuelle-könyv ugyanezt a törekvést tükrözi.   Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a várható, negativ következményeket, például a nem kívánt terhességekből adódó művi abortuszokat vagy túlnépesedési válságot, no meg a nemi uton terjedő fertőzéseket.  Ezek kivédéséről egy árva szó sincs a könyvben.

A könyv egész koncepciójára  az extremitások, a szélsőséges szexuális viselkedés preferálása jellemző.  Joggal merülhet föl a kérdés, hogy az ilyen „polgárpukkasztó”  elvek mennyiben szolgálhatják a az egyéni és társadalmi fejlődést. Ennek megítélését valamennyire megnehezíti, hogy az irreális extremitások  haladó elvekkel, reális nézetekkel keverednek, s így fennáll annak veszélye, hogy a válogatás nélküli, együttes félredobásukkal a fejlődést szolgáló, reális javaslatokról is lemondunk.   Például arról, amit Mario úgy fogalmaz, hogy „az ember bizonyos képességei, amelyeket a mai társadalom elfojt és sorvadásra ítél, jogosak és. a boldogság eszközét nyújtják.”  Ugyanis  „a jó (erkölcsi) törvény… azt hirdeti,hogy szép és jó szeretkezni, méghozzá szabadon… a házasság nem határ és nem börtön.” (182. old.)  Aztán annak hangsúlyozása, hogy  „az ember nem kisajátítható tárgy.  Nem azért szeretkezem, hogy a javaimat növeljem, hanem, hogy örömet cseréljek.” (222.old.)   Vagy az a felszólítás:  „Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy  közelebb hozzuk az értelem korát.” (188.old.)   

Az értelem kora  pedig csak akkor válthatja fel  az ezoterikus és vallási mítoszok vezérelte korszakot, ha  szabadon lehet beszélni és vitatkozni a hagyományos tabu-témákról, a nemek viszonyának „kényes kérdéseiről”  is. Arsan könyve ebben ma is segítségünkre lehet, mert megvitatásra érdemes témák tömkelegét tárja elénk.  S ugyanúgy, ahogyan Emmanuelle elkezdett vitatkozni  Mario  Mester  prófétikus és felforgató nézeteivel, ezt kicsit több bátorsággal és tudással mi is megtehetjük.  Hiszen azóta több, mint fél évszázad múlt el, bekövetkezett az elektronikus forradalom, az internet korszaka, s a férfiak és nők hatalmi viszonya is kezd már kiegyenlítődni.  Sőt, a nemiségtudomány szakemberei összeállították az univerzális szexuális jogok 11 pontból álló jogszabályait; amelyek között első a szabad szexuális fejlődés és viselkedés joga.  Azonban a jogszabály azt is hangsúlyozza, hogy  ez a szabadság csak akkor érvényesülhet, ha senkit sem károsít, vagy korlátoz az egészséges fejlődésben.  A kérdés  tehát az: jól tudunk-e élni a megnövekedett szabadságunkkal?

                                                                                                                                 Szilágyi Vilmos  dr.

 

Somlai Péter

Család  2.0

Együttélési formák a polgári

 családtól  a  jelenkorig

2013,  Napvilág,  225 p. 

Bár a házasság és a család intézményének közismert válsága miatt ma már sokan megkérdőjelezik mindkét intézmény jövőjét,  mai társadalmunkban – a többféleképpen értelmezhető változások ellenére is – mindkettőnek jelentősége kétségtelen, de ugyanakkor fokozott figyelmet igényel.  Szerencsére  hazánkban is  akadnak olyan, tudományos igényű és felkészültségű kutatók, akik évtizedek óta figyelemmel kísérik az együttélési formák alakulásának jelenségeit, s kutatómunkájuk eredményeit időről-időre ismertetik a nyilvánossággal.  Közéjük tartozik  a fent jelzett könyv szerzője,  Somlai Péter családszociológus, aki négy évtizedes, kitartó munkájával a legmagasabb tudományos fokozatig jutott.

A könyv tartalmilag négy, nagyobb részre tagolódik.  Ezek:  1.  A polgári család.  2.  Kommunák és szocializmus.  3.  Poszt-  és jelen.  4.  Kötődni  és választani.  Egy 5. rész  foglalkozna  „Az együttélés új perspekzivái”-val, de ezek kifejtésére már csak jó két oldal jutott;  holott ez lenne a legfontosabb, iránymutató fejezet.  Egyébként a könyv ilyen szerkezete eléggé eltér a szerző által már a „fülszövegben” körvonalazott tervtől, miszerint két gondolatmenetet igyekszik követni.  Az első  „az együttélés alapvető szükségleteiről, a kötődésről és a választásról szól..”  A másik a család változásáról és három, történelmi tipusáról, továbbá  a jelenkor posztmodern életformáiról ad képet.  Valójában azonban ez utóbbiakkal  foglalkozik először behatóbban, s csak a végén tér ki a kötődésekre és választásokra.

A gondolatmenetek sorrendjének jelentősége ugyan vitatható;  továbbá az is, hogy családszociológiai szempontból indokolt-e foglalkozni a kötődések és választások kifejezetten pszichológiai jelenségeivel.  Bár érthető, hogy a családszociológus kutatót a témával összefüggő, pszichológiai jelenségek is érdeklik, s így más irányú megközelítéssel is próbálkozik.  A család és az intim együttélés azonban olyan bonyolult, szociális jelenség, hogy átfogó vizsgálata több-irányú, kooperativ tudományos megközelítést igényel, s ez eltérő felkészültségű kutatók team-munkáját feltételezi.  Kétségtelen viszont, hogy Magyarországon nehéz találni az adott témakörrel (is)  intenziven foglalkozó pszichológiai, szexológiai, etnológiai és egyéb felkészültségű kutatókat, akik számításba jöhettek volna.  Ez lehetett az oka, hogy Somlai igyekezett legalább néhány pszichológiai szempont felvázolásával  elmélyíteni a családszociológiai látásmódot.

Más kérdés, hogy az idegen nyelvű szakirodalomban elég bőségesen lehet találni különböző szakirányú megközelítéseket az intim együttélések és a család alakulásának aktuális problémáiról; s ezek közül több is szerepel a könyv végén felsorolt hatalmas (közel tíz oldalnyi)  irodalomjegyzékben.  A könyv szövegéből és zárójeles hivatkozásaiból kitűnik, hogy a szerző viszonylag tájékozott a szakirodalomban. Igy megállapításai gyakran nem a magyar helyzetre, hanem a család és egyéb együttélési formák világviszonylatú, pontosabban a zsidó-keresztény kultúrákra jellemző állapotára vonatkoznak. Előfordulhat, hogy ez megtéveszti a magyar helyzetre kiváncsi olvasót. Ugyanakkor hiányolható a más (nem premodern, hanem a mai iszlám, távolkeleti és egyéb)  kultúrák  együttélési modelljeinek bemutatása és egybevetése.

A bemutatott együttélési (és különélési, premodern és posztmodern)  formákat illetően jözponti jelentőségű  szemléleti tényező ezek tudományos értékelése.  Úgy tűnik azonban, hogy Somlai igyekszik kitérni e feladat elől.  Ahogy a Bevezetésben írja: „Nem megítélni, hanem bemutatni és értelmezni kívánom ezeket az életformákat…”  Holott a mondat folytatásaként megadja az értékelés fő szempontját is:  a változásokban megnyilvánuló  „törekvést, hogy  új módon tegyék lehetővé a kötődési és választási szükségletek összehangolását.” (12. old.)  Nyilván nem lehet eltekinteni attól, hogy mennyire és miért volt sikeres, vagy sikertelen egy adott kornak és társadalomnak ez a törekvése.  Itt tehát némi önellentmondás észlelhető.  Ugyanakkor az is tény, hogy az elmúlt évszázad tudományos kutatásainak jellemzője a megítélés és értékelés kerülése, mert azt sokan szubjektiv, moralizáló (és így torzító) eljárásnak tartják. Ez akkor tűnik érvényesnek, ha az értékelés alapját képező erkölcsi elvek tudománytalanok, mítoszvezéreltek.

Elvileg jó kiindulópont lenne az együttélés alapvető, emberi szükségletét, és az ennek kielégítését lehetővé tevő  (érzelmi)  kötődéseket és választásokat  elemezni.  Ez ugyan kifejezetten pszichológiai – elsősorban szexuálpszichológiai és szociálpszichológiai -  feladat, de bőven van szociológiai vonatkozása is.  Somlai azonban ehelyett inkább a polgári családot, mint nagy előrelépést helyezi érdeklődése középpontjába, s azt  írja róla, hogy „nagy erővel rombolta a patriarchális család szellemiségét” (30.old.), bár ugyanakkor elismeri, hogy mégsem számolta föl azt.  Ez megint önellentmondásnak tűnik;  hiszen, amit nagy erővel rombolnak, az általában megszűnik.  A polgári család egyértelműen a patriarchális monogámia szellemiségét hordozza, mint a patriarchális társadalom intézménye.  Ez az együttélési  modell  túlnyomórészt a posztmodern társadalmakban is fennmaradt, s továbbra is a patriarchalizmus gyengülő bástyáit erősíti. 

Ebből következőem vitatható az a megállapítás is, amely szerint  „a polgári család a magánélet és az intimitás központjaként a társadalmi nyilvánosság ellenpólusává vált.” (27. old.)   A polgári – tehát a patriarchális monogámiára épülő – család zártaágra törekvése kétségkívül a magánélet és az intimitás látszatát kelti.  De ez csak látszat, s funkciója: védekezés  a nyilvánosság, pontosabban a nyitottság és átláthatóság ellen.  Könnyen kiderülhetne ugyanis, hogy a magánélet és az intimitás titkos utakra kényszerült és jelentős mértékben függetlenedett a családtól (legalábbis hosszabb távon).  A patriarchális család tehát alkalmatlanná vált a magánélet és intimitás központjának, irányítójának betöltésére.  íaz utóbbi, kb. fél évszázadot illetően az sem tűnik igaznak, hogy  „a szülőknek továbbra is fontos, orientáló szerepük van a fiatalok párválasztási döntéseiben.” (27. old.)  Bár kétségtelen, hogy a szülők többsége még ma is szeretné ezt döntően befolyásolni, de ez ritkán – s akkor is inkább csak a lányok esetében – sikerül.  Viszont a ma is patriarchális társadalom értékrendjét a polgári jellegű család gyakran sikeresen közvetíti a fiataloknak. Ez pedig a személyiség és a társadalom fejlődését egyaránt negativan befolyásolja.   

Ha azonban egy családszociológus úgy látja, hogy „a polgárosodás átalakította a patriarchális rendet és a nemi szerepeket” (40.old.), nem pedig rejtettebbé tette, s ezzel megerősítette a patriarchalizmust, akkor a polgári jellegű család szerepét pozivan kellene értékelnünk.  Ennek következtében csak aggódnunk lehetne az együttélés új perspektívái miatt;  ahogyan a szerző is teszi könyvének utolsó, rövid fejezetében, ahol a polgári család bomlásának „destruktiv” jelenségei ellenére is hitet tesz amellett, hogy a család „továbbra is nagyon erős intézmény, amely változatlanul az értékskálák csúcsán áll” (207.old.), mint az önfeláldozások és meghitt emberi kapcsolatok forrása.  Maga a könyv is tanúsítja azonban, hogy az értékskálák is – nyiltan, vagy rejtetten – változnak, s a viselkedés többnyire nem a nyiltan vallott értékeket tükrözi.

A fentiekhez képest jóval kevésbé jelentősek Somlainak olyan átgondolatlan, bár a közhiedelemmel összhangban álló nézetei, mint pl. az, hogy a  „szexuális forradalom”  megtörténtének hipotézisét tényként fogadja el.  Egy ilyen „forradalom”  ugyanis a nemek társadalmi viszonyának gyors és radikális megváltozását jelentené, ami azonban nem történt és nem is történhetett meg: egy többzer éves társadalmi rendet csak fokozatosan, reformok bevezetésével lehet megváltoztatni.   A könyv egésze ettől függetlenül érdekes és gondolatébresztő olvasmány, amely szélesebb körű,  tudományos vitákat érdemelne. 

                                                                                                                        Szilágyi  Vilmos  dr.

 

Szendi  Gábor

Isten az  agyban

2008,  Jaffa,  284 p. 

Értékrendi, vagyis világnézeti szempontból ez a könyv tűnik a szerző egyik legfontosabb művének;  ezért megkülönböztetett figyelmet érdemel.  Már  csak azért is, mert a cím többféleképpen értelmezhető.  A vallásosak szerint az a tény, hogy az isten, vagyis egy természet feletti, mindenható, világteremtő lény  szerves része az emberi agynak, olyan szükséglete, amelynek kielégítése szinte létfeltétel, önmagában is bizonyítja isten létezését.  A nem vallásosak viszont úgy értelmezhetik a könyv címét, hogy egy isteni lénybe vetett hit  pusztán az emberi agy terméke, amit az agy működésének esetleges biológiai vagy szociokulturális hatásokra bekövetkező  (patologikus)  változásai  idéznek elő.

A könyv mindkét lehetőséget nyitva hagyja, s érveket sorakoztat mindkettő mellett.  Látszólag és önvallomásszerűen a tudományos jellegű álláspontot teszi magáévá, amennyiben bizonyos agyterületek patofiziológiás változásaival igyekszik magyarázni az istenhitet és egyéb, misztikus hiedelmeket.  Ugyanakkor azonban igen részletesen ismerteti és ez idő szerint részben vagy teljesen megmagyarázhatatlannak tartja a különböző misztikus élményeket; így a vallásos extázison kívül pl a pszichokinézist, a telepátiát, a clairvoyance-ot és hasonlókat.  Álláspontja azon a részigazságon alapul, hogy egyes komplex lelki jelenségek tudományos magyarázata még ma is hiányos, vagy hipotézis-szintű.  Ám ebből nem következik, hogy azok a tudomány számára végérvényesen megismerhetetlenek.  Történelmi perspektivában ugyanis egyre csökken az érthetetlennek tűnő jelenségek száma, s egyre pontosabb, kontrollálható magyarázatok születnek.

Szendi ugyan már a könyv első soraiban hangsúlyozza, hogy nemcsak az istenhitről, hanem a hitről általában kíván írni, éspedig a tudomány nézőpontjából.  Kiindulópontja, hogy az istenhívőkben és az ateistákban egyaránt megtalálható a hitszükséglet!   Szerinte  „a hit előre-huzalozottan ott van az agyunkban, s az emberi lélek úgy tűnik, akkor tud hatékonyan működni,  ha a hit mozgatja.  A hit mindent átható jellege meghatározza egy ember gondolkozását. viselkedését, érzéseit.  Hit nélkül nincsenek célok, nincs erkölcs… A kérdés az, hogy sikerül-e beindítani a hitprogramot valakinek az élete, neveltetése során.” (11. old,)  Hozzáteszi, hogy a hit sokféle lehet, nemcsak istenhit; értékelésének döntő kritériuma pedig a hit közösségi, vagy öncélú jellege.  Sajnos, nem határozza meg e kétféle jelleg kritériumait. De  a hit fogalmát is sajátságosan határozza meg.  Azt írja, hogy a hit nem azonos annak tárgyával, hanem „lényege mindig az értelem keresése az élet folyamatában.  Hinni valami előrevivőben, valami másnak is hasznára levőben – értelmet ad az életnek.  A hit mindig túlmutat adott tárgyon, célon, a hitnek mindig van egy általánosabb jelentése: része vagyok egy magasabb értelem tervének. Istennek, a Sorsnak, az Életnek, az Emberiségnek célja van velem.  A hit lényege:  tartozni valahová.” (12.old.)   

E néhány idézett mondat jellemzően körülírja, összefoglalja Szendi alap-koncepcióját, sajátos hipotézisét.  Eszerint a hit  egyrészt genetikusan programozott tartozéka az emberi agynak.  Sokféle tárgya lehet ugyan, de lényege mindig az értelem keresése; éspedig egy „magasabb értelemé”, aminek terve és célja van velünk.  Ez szépen hangzó, mondhatnám költői gondolat; csakhogy lényegében ugyanezt mondják a különböző vallások hirdetői is.  Tehát eléggé ősi, hagyományos hipotézis, amely aligha nevezhető új, tudományos megállapításnak.  Lényege, hogy hinnünk kell valamiféle „magasabb értelemben”, amely sorsunkat alakítja, mert terve van velünk, céljainak kell megfelelnünk. A fő cél pedig Szendi szerint a közösség szolgálata.  Ám, ha  ennek hite, mint az értelem keresése, genetikusan belénk programozódott, akkor nem kellene keresni, hiszen ott van az agyunkban, s tudattalanul már gyermekkorunkban is működik. felnőve pedig tudatosodik.  Szendi szerint azonban mégis keresni kell „az élet folyamatában”, vagyis egész életünkben.  Ezt a velünk született, belső törekvést nevezi  „hitszükségletnek”.  Amiből az következik, hogy mégsincs eleve az agyunkban a magasabbrendű értelembe vetett hit.  De ha nincs ott, akkor miért van rá szükségünk?  Mert a pszichikum csak így tud hatékonyan működni?  Mivel tudja Szendi ezt a hipotézist bizonyítani? 

A pszichológia tudománya sokféle, fontos, emberi szükségletet ismer, de a magasabbrendű értelembe vetett hit szükséglete általában nem szerepel ezek között.  Előfordulhat ugyan ilyen is, de semmiképp sem tekinthető alapvető és velünk szóletett szükségletnek.  Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy valamilyen magasabbrendű, ember-feletti, tehát transzcendens, misztikus értelembe vetett hit hiánya, vagy mellőzése bármilyen zavart okozna a pszichikus működésekben. Sőt, inkább ennek ellenkezője, a transzcendenciába vetett hit okozhat zavarokat a kiegyensúlyozott és adaptiv  agyműködésben.  Erre maga Szendi is – önmagának ellentmondva – sokféle példát ismertet.  Kimutatja például, hogy a vallásalapítók többnyire agykárosultak, epilepsziások voltak.  Bár nem agyfiziológus, hanem pszichológus, mégis magabiztosan közli, hogy a halántéklebeny sérülései „történelmet írnak”, vagyis számos, jelentős esemény előidézői.

Ezek között nemcsak a vallásalapítás, hanem a vallásosság megjelenése és terjedése is szerepel.  Evolúcionista pszichológusként Szendi érveket sorakoztat fel arra, hogy  „a vallásos élmények valahol a temporolimbális  régióban keletkeznek”. (56.old.)   Ugyanakkor erről csak egy adatot közöl: eszerint  „a temporálislebeny-epilepsziások közt  2—7%-ra becsülhető a vallásos élményeket tapasztalók aránya.” (57.old.)  Ez nem éppen nagy arány, s aligha bizonyítja, hogy épp az epilepsziás roham váltotta ki a misztikus-extatikus élményt, vagy a roham után erősödő vallásosságot.  Vagyis elköveti azt a hibát, hogy a becsléssel, tehát bizonytalanul megalapozott hipotéziseket bizonyított tényként kezeli.  Ehhez képest kevésbé jelentős, de reálisabbnak tűnik az a hipotézis, hogy a vallásos élményt inkább a jobb agyfélteke epilepsziás gócai gerjesztik, mint a balé. Túlzásnak tűnik azonban ebből olyan következtetést levonni, hogy a jobb félteke „szorosabb kapcsolatban áll a spirituális énnel” (58.old.)  A „spirituális én”  hipotézisét Szendi meg sem próbálja definiálni; csak feltételezhető, hogy a személyiség genetikusan adott vallásos igényét érti ezen. Amivel csak a vallásosság igazolását, mentálhigiénés indokoltságát  próbálja alátámasztani.   

Ennek az okfejtésnek logikus kiegészítése, hogy Szendi a geomágneses sugárzásoknak is misztikus hatásokat („jelenlét-árzés”, vallásos élmények)  tulajdonít.  Az erre szánt, külön fejezetben főleg Persinger vizsgálataira hivatkozva elfogadja a „temporális labilitás” és a Föld-mágnesség változásainak vallásos élményt generáló hatását.  De ide sorolja a hallucinogén drogokat is, s megállapítja, hogy „a misztikus élmények univerzális jelenségek; a vallások ezeknek az élményeknek a lehetséges interpretációi.” (109.old.)  Más  (pl. tudományos igényű)  interpretációkat itt nem említ, vagyis megint a vallásosság szükségszerűségét igyekszik igazolni.  De ugyanezt teszi könyve harmadik, „Isten az agyban”  című fejezetében is.  Ahol leszögezi, hogy „a hitszükséglet evolúciósan kialakult, genetikailag továbbadott, idegrendszeri adottság.” (135.old.)   Ugyanakkor viszont itt már felmerül a misztikus hitek és élmények hipnotikus állapottal történő magyarázatának lehetősége is.  Rámutat, hogy ilyen állapotban is „felbomlanak az énhatárok”, a homloklebeny csökkent működése és a jobb-félteke fokozott aktivitása következtében.  Igy jöhet létre az „unio mystica”, az univerzumba olvadás, vagy istennel találkozás élménye.  Egy isten létének kérdését azonban nyitva hagyja, mondván, hogy  „a neuroteológia nem erről szól” (136.old.)   A neuroteológia viszont – mint minden teológia – a vallási dogmák igazolására törekszik; Szendi tehát ennek szemléletét fogadja el, s a neurológiát (sőt, az evolúció tanát is) a misztikus hitek szolgálatába állítja.  

Az ezt követő fejezetek – íg „A jobb félteke istenei”. „A halál tornácán” (halálközeli élmények),  „A paranormális agy” (parapszichológiai jelenségek, szellemidézés, telepátia  stb.)  és „A stigmák”  érdekes ismertetéseket és reálisabbnak tűnő hipotéziseket  közölnek ugyan, de az előzményekhez képest nem sok újat mondanak, így elemzésük nem látszik szükségesnek.  Mindenesetre bátor, majdhogynem vakmerő vállalkozás egy viszonylag fiatal pszichológus részéről sok, összegyüjtött ismerettel és tudományos igénnyel, de kritikai és módszertani bizonytalanságának túlkompenzálásával a legnehezebb, tudományosan jórészt tisztázatlan, filozófiai kérdésekben állást foglalni.  

                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

 

Lehetetlenné vált-e a szerelem?

Gondolatok Almási  könyve kapcsán 

Almási Miklós  könyve  alapján úgy tűnik :valóban!  Méghozzá elkerülhetetlenül és visszaállíthatatlanul.  Ez ugyanis szerinte kortünet, az utóbbi évtizedek társadalmi változásaiból következik.  Ugyanúgy, mint  az érzelmi elsivárosodás, a kapcsolatképtelenség és elmagányosodás.  Legfőbb oka pedig az általa „újkap”-ként emlegetett, kizsákmányoló új-kapitalizmus, amely a felnőttek túlnyomó többségét a megélhetésért és a reklámok által diktált szükségletek kielégítéséért folytatott, kíméletlen és időrabló dzsungelharcra kényszeríti.  A szerelemre így sem idő, sem igény és képesség nem marad.

Igaz ugyan, hogy néha még feltűnik egy-két szerelemnek látszó jelenség, de ezek többnyire kivételek és hamar kudarcot vallanak;  vagy csak látszat-szerelmek, valójában önző és rövid lejáratú, erotikus kapcsolatok. amelyek meg sem közelítik az igazi, emberformáló szerelem színvonalát. Tény, hogy ijesztően sötét az így felrajzolt kép az egyik legfőbb és sajátosan emberi képesség elvesztéséről.  Holott a szerelem a szépirodalom és a művészetek legizgalmasabb témája volt és maradt napjainkig, de a tudomány számára is  nehezen megfejthetőnek bizonyult.  Hangsúlyozom, hogy csak nehezen, mert a szerelem, mint lelkiállapot és mint folyamat a tudományos vizsgálatok számára hozzáférhetővé vált. Almási ezzel kapcsolatban csak a szociológiát és szociálpszichológiát említi, mintha jelentéktelennek tartaná  a fejlődéslélektant és a szexuálpszichológiát.  A problémát inkább csak a filozófus és esztéta szempontjából vizsgálja, vagyis kissé egyoldalúan. 

 Menekülünk tőle, vagy hiányoljuk? 

  Ebből adódnak például az ilyen megállapítások:  „Az emberek menekülnek a szerelem elől. Kerülik a tartós kapcsolatokat.” (14.old.)   S hozzáteszi, hogy közben „égeti őket”  a szerelem hiánya.  Ez önellentmondásnak tűnik: épp azt kerülik, ami nagyon hiányzik nekik?  S a szerelem azonos lenne a tartós kapcsolatokkal?  Az utóbbi kerülése a szerelem kerülését is jelentené?  Egyáltalán mi a szerelem?  S miért hiányzik sokaknak (s miért nem másoknak)?  Az effajta kérdésekre nincs válasz, fel sem merülnek a könyvben.  Többféle utalásból arra lehet következtetni, hogy a szerző szerelem-koncepciója a romantikus szerelem-felfogáshoz áll közel: rajongás egymásért, közös titkok és egész életre szóló elköteleződés. 

Ez a koncepció azonban már idejétmúltnak tűnik.  A szerelmek fontos, egyéni szükségletek várható beteljesülésén alapulnak, ezért erős érzelmi kötödést hoznak létre.  Aminek intenzitása az elvártak teljesülésével is csökken (mert telítődünk), s akkor is, ha nem, vagy nem egészen azt kapjuk, amit vártunk.  Igy a szerelem jó esetben barátsággá, rosszabb esetben közömbösséggé vagy ellenszenvvé alakul.  Másrészt a súlyosodó egzisztenciális feltételek érthetővé teszik a gyermekvállalással együtt járó, tartós együttélések kerülését (mert az magát a szerelmet létrehozó szükségletek kielégítését is veszélyeztetheti).  Ezért félnek a szerelmi házasságtól ma már nemcsak a férfiak, hanem egyre inkább azok a nők is, akik nem kapták meg (vagy elvetették) a „mindenáron anyának kell lenni!”  programozást. 

Úgy tűnik, sokan (így Almási is) eltúlozzák az irracionális(nak látszó) tényezők hatását a szerelmi kapcsolatban.  A régi szemlélet szerint a szerelem vakká tesz, ellenállhatatlanul magával sodor és rózsaszín szemüvegen át mutatja a kiválasztott partnert.  Kétségtelenül előfordul ilyen hatása is, de ez egyáltalán nem szükségszerű, és csak az éretlen (vagy patologikus) személyiségek szerelmére jellemző.  A szerelmi képesség léte és fejlettségi szintje ugyanis egyénenként rendkívül eltérő lehet.  Szorosan összefügg a szeretetképességgel, amelynek kialakulása és fejlődése elsősorban a gyermekkorban kapott szeretet jellegéről és intenzitásától függ.  Aki senkitől nem kapott szeretetet, az rendszerint nem is képes rá.  A szerelem pedig jórészt csak erotikus többletigényével különbözik a szeretettől.  Sajnos, sokan valóban nélkülözik azt a fajta okos (nem eltúlzott és nem hiányos)  szeretetet, amire szükségük lett volna szeretet- és szerelemképességük megalapozásához.  Nem is említve  a szerelemre nevelés hiányát és az irreális elvárások miatti csalódásokat. 

 Szerelemmel kapcsolatos mítoszok

Legtöbben persze azt hiszik, hogy képesek az igazi, nagy szerelemre, csak meg kelleme találniuk az „Igazit”, a mindenben hozzájuk illő partnert.  Alapos információk hiányában kevesen tudják, hogy hosszabb távon is tökéletes partner nem létezik  (vagy ritkább, mint a lottó főnyeremény). A szerelmi képesség pedig nem egy „igazi”  megtalálásán, hanem a személyiség pszichoszexuális fejlettségén és az ún. „párválasztási érettség” kialakításán múlik.  Annak megítélése, hogy éppen mennyire illenek össze a partnerek, az elsősorban az önismerettől és emberismerettől függ.  Ezeket a „tantárgyakat” pedig nem tanítják az iskolákban, Az erotikus vonzás pedig erősen gátolja  alkalmazásukat.  Ezt egyre többen sejtik, s a párválasztás és elköteleződés, mint életfeladat nehézsége sokakat visszatart a kockázatos vállalkozástól.

Mindezek figyelembe vételével is, Almási könyvének első három fejezete igen szemléletesen vázolja a nők és férfiak napjainkra kialakult, megváltozott viszonyát. Vitatható gondolatok inkább a negyedik fejezetben  („A szexus és a szerelem ambivalenciája”)  fordulnak elő.  A „szexus”  kifejezés a szexualitásnak, pontosabban a nemiség erotikus és reproduktiv funkciójának régies és pontatlan formája.  A könyvben biológiai funkcióként szerepel, mint az utódnemzés „drive”-ja (vagyis sokak szerint „ösztöne”; bár valójában ez is rég elvesztette ösztönjellegét).  A közösüléssel  rendszerint együttjáró erotikus kéjérzet valóban sajátos „biológiai csapda” volt. amíg rá nem jöttek e csapda kikerülhetőségére.  Almási szerint „az emberlét végső lényegéhez tartozik a szexus és szerelmi vágy szétválása, ez utóbbi önállósult érzelmi kiteljesedése, mitológiája, öntudatfokozó és egyéniséget formáló szerepe.” (28. old.)  

A szexus kifejezés itt egyértelműen a gyermeknemzésre utal.  Amitől azonban nemcsak a szerelem vágya és érzése válhat el, hanem többnyire az erotikus gyönyör igénye is. Más kérdés, hogy indokolt-e ezt az „emberi lét végső lényegéhez tartozóként” definiálni.  A zsidó és keresztény vallások elítélik ezt a különválást, s a vallásosaknak kötelező ezt elfogadni, bár ők sem tudják mindíg betartani.  Almási jogosan állapítja meg (M. Foucault nyomán), hogy  a természetes nemi vágyak és a keresztény dogmák elfogadásának ambivalenciája bűntudatot teremt, amit csak a papok oldozhatnak fel, így ez az egyház hatalom-gyakorlásának eszközévé vált.  Az viszont már aligha indokolt, hogy az ambivalencia alapvető forrása a szexus és a szerelem igényének egészen eltérő, vagy ellentmondásos jellege, hiszen még a „plátói szerelemben”  is ott van a nemi vágy titkolt, vagy elfojtott igénye.  Az egyházak persze igyekeznek meggyőzni, szuggerálni híveiket, hogy csak a  „tiszta”  (tehát a „bűnös testi vágyaktól mentes”)  szerelmet fogadják el; ha pedig ez nem sikerül, akkor sürgősen gyónják meg, s tartsanak bűnbánatot. 

 Tisztázandó  fogalmak

Az ambivalencia így már világos  Az Almási által használt fogalmak azonban homályosak és pontatlanok.  A „szexus” hol a közösülést, gyermeknemzést jelenti, hol pedig általában a szexualitást, vagyis a nemiséget, aminek része az egymással ellentétesnek tűnő nemi gerjedelem és a „tiszta” szerelem.  A nemi szerepviselkedés, a férfiak és nők hatalmi viszonya kimarad ebből a megközelítésből, mintha semmi köze nem lenne a nemiséghez.   Aztán az „erotika”  fogalmát elszakítja  az érzéki élvezettől (a „szexustól”), s a kacérsággal, csábítással azonosítja.  Kétségtelen, hogy az erotikus viselkedésnek vannak kifinomultabb és udvariasabb formái is, de a cél mindig az érzéki élvezet.  Ezt azonban Almási „civilizatórikus betegségnek” tartja. (Az erotikát pedig „majdhogynem érthetetlen” jelenségnek.) 

Végül itt van a könyv központi fogalma: a szerelem.  Ezt először az érzéki gyönyörtől erősen eltérőnek, elszakadónak ábrázolja.  Később úgy tűnik,,hogy épp a kialakulásakor „agresstiv módon  szolipszistának”, azaz egoistának és kisajátítónak tartja.  A következő oldalon viszont  épp ellenkezőleg azt írja:  a szerelmesek  „az eggyéválás boldog mítosza” alapján feladják egyéniségüket és identitásukat. Ha viszont megpróbálnak védekezni az önfeladás ellen, mert különben nem tudnak megfelelni a mindennapi élet reális követelményeinek, akkor, viszont maga a szerelem válik lehetetlenné.   

Ezek az állítások azonban nemcsak önellentmondóak, hanem megalapozatlanul általánosítóak  is.   Pszichológiai vizsgálatok szerint az egoista és kisajátító törekvés  legfeljebb a kis gyermekek anyjuk iránti „szerelmére”  jellemző. Az ifjúkori, romantikus szerelmesek inkább „mindent feláldoznának” a partner kedvéért.  Az érett (felnőttes, autonóm)  szerelem pedig egyáltalán nem önfeladó és identitásvesztő, hanem  képes összeegyeztetni az érzelmi-erotikus igényeket a külső realitás követelményeivel.  Ugyanakkor tény, hogy az ilyen érett szerelem  ma (még, vagy már)  elég ritka.  Hogy miért, azt Almási könyve elég meggyőzően körülírja ám ebből nem a szerelem el-lehetetlenülése, hanem csak realizálásának megnehezülése következik.  Ami azonban megfelelő felkészüléssel megoldható.  Ahogyan Almási is utal rő: a szerelem képessége nem születik velünk, azt csak tanulással lehet kialakítani.  A szerelemre neveléssel viszont sem a szülők, sem az iskola nem tud foglalkozni. A probléma tehát itt kezdődik.

Intimitás – és távolság?  

A szerelem – a látszat ellenére – elég bonyolult lelki jelenség;  ezért a vele bánni tudás intelligenciát és egyfajta műveltséget feltételez.  Ez ma egyre inkább hiányzik, részben az iskolai nevelés ezirányú kudarca. a tömegkultúra züllése és a pornográfia eluralkodása miatt.  Részben pedig az „erotika banalizálása”  és  a „képek általi kasztrálás”  folytán.  Az utóbbiaknak  Almási egy-egy fejezetet szán,  Az erotika banalizálása  azt jelenti, hogy ma (főleg a fiatal férfiak)  a szerelem és családalapítás helyett a  one night stand-et, az egy éjszakás kalandokat preferálják, nem tudnak és nem mernek érzelmileg kötődni senkihez.  Vagy, ami szintén egyre gyakoribb: megelégednek a pornó és a cybersex révén elért önkielégítéssel is.  A cybersex új „szexuális forradalmat”  idézhet elő, mert általa nemcsak a nem kívánt terhességek és a nemi uton terjedő fertőzések kerülhetők el, hanem az érzelmi kötődések és kapcsolati bonyodalmak is.  Tehát könnyen elérhető az erotikus intimitás egy távoli, esetleg csak virtuálisan létező partnerrel. 

Almási ezt „őrületnek” és „rossz viccnek”  nevezi. Következményeit azonban érdemes komolyan venni. Annál is inkább, mert a szerelem – aminek megmentéséről nem kellene lemondani! – nemcsak pillanatnyi erotikus intimitást, hanem egyéni életünket mélyen érintő érzelmi kötődést jelent.  Ezért tudnunk kell ápolni és önmegvalósításunkban hasznosítani.  Ebben döntő szerepe lehet a saját  autonómiának és bizonyos távolság rendszeres létrehozásának is. 

A „képek általi kasztrálás”  frappáns koncepciója arra utal, hogy a képi kultúrában „paradigmaváltás” zajlott le.  A média ma már a népszerű filmszínészek helyett (akikkel lehetett azonosulni) inkább „show-modelleket” mutat be.  Ezek többnyire „anorexiás testek”, erotikus vonzásukat elvesztették, s ezzel „dezerotizálódott atmoszférát”  teremtenek, amit csak a durva pornóképek ellensúlyoznak valamennyire. Ám egyben a szerelem igénye ellen is hatnak.

Mindez szorosan összefügg azzal a jelenséggel, amit Almási a ”magánszféra gyarmatosításának” nevez, s lehetetlenné teszi az egyéni titkok megőrzését, s így az egyéniséget és a szerelmet is korlátozza. Egy fejezete felveti azt a kérdést is: „Vannak-e hatalommentes viszonyok?”  S itt kimutatja a tömegkultúra és a média hazug „nőközpontúságát”, a nemek közti hatalmi viszonyok  aránytalanságát, a férfiak dominanciájának továbbélését. Sok mindent kellene ezen a téren is megvitatni, de ez nagyobb teret igényelne. Az „Asszonylegendák”  és a „Rendszergyorsulás”  című részek fejezeteiben. Almási többnyire szépirodalmi művek elemzése alapján próbál a létre sem jövő, sikertelen vagy épp tragikus végű szerelmek  okaira következtetni.  Elgondolkoztató megállapításai vitára és változtatásokra ösztönöznek.   

                                                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

 

Gyurkó  Szilvia:   Rám is  gondoljatok

(2015,  Bookline )

A gyernekjogokkal foglalkozó szakirodalom jelentős magyar kiadványa a nemzetközi hírű gyermekjogász „Rám is gondoljatok” (2015,  Bookline)  című könyve. A válást elemző magyar könyvekben sajnos nem bővelkedünk.  Ezért is fontos, hogy egy komoly kutató ezt a témát az érintett gyermekek szempontjából és érdekében az angol nyelvű szakirodalom ismeretében és saját, személyes tapasztalatai alapján dolgozta fel. 

Az ugyan már eddig is nyilvánvaló volt, hogy szüleinek válása – ha addig együtt élt a család – súlyos krízist, válság-helyzetet hozhat az érintett, kiskorú gyermek életébe is, a szülők pedig fölkészületlenek ennek hatékony kezelésére.  Most viszont létrejött egy olyan könyv, amely nemcsak a gyermekek jogainak tudatára ébreszti az épp elváló, vagy már elvált szülőket, hanem  egész sor gyakorlati mintát és útmutatást is ad nekik. Ezek elfogadása és realizálása a szerző szerint nemcsak az érintett gyermek helyzetét könnyíti, hanem a váló szülőkét is. 

Ami vonzó perspektívának tűnik, csak éppen nehéz megvalósítani, mert olyan mértékű önfegyelmet, lemondást ás áldozatot vár el a válás által többé-kevésbé  megviselt szülőktől, amire kevesen képesek. Ennek következtében felmerülhet a kérdés, hogy valóban reálisak és indokoltak-e a gyermekjog szigorú elvárásai. A körülmények és a szubjektiv tényezők mellett  szükségesnek látszik ezeket az elvárásokat elvi, pontosabban értékrendi szempontból is elemezni.  A könyv így összesíti a gyermekek jogait a szülők válásának folyamatában:

 

·       Tartós és kiegyensúlyozott kapcsolatuk legyen mindkét szülőjükkel 

·       ők legyenek a  legelsők és legfontosabbak  a szülők  életében; 

·       az ő  érdekükben a szülők  működjenek együtt  a válás során, és azt követően is; 

·       senki ne kényszerítse őket arra, hogy állást foglaljanak váláskor vagy a szüleik vitáiban;

·       a felnőttek őszintén  válaszoljanak a kérdéseikre, de alapvetően csak a tényekről beszéljenek nekik, ne a saját érzéseikről, a szülők közötti kapcsolat részleteivel ne terheljék; 

·       a szüleik és más felnőttek segítsenek nekik abban, hogy  megértsék a válást és a válási egyezséget; 

·       a környezetük támogassa őket abban, hogy túllendüljenek a válás krízisén, segítsenek nekik  megszabadulni a bűntudat és az önvád érzésétől ( . . .)

·       ne kelljen megélniük a szüleik közötti ellenségeskedést, ne váljanak tanújává a szülők közti vitáknak,  konfliktusoknak;

·       a körülöttük levő felnőttek  figyeljenek oda  a gondolataikra és az érzéseikre; 

·       megfogalmazhassák a saját  véleményüket,  javaslataikat a saját lakóhelyükre és a kapcsolattartásra vonatkozóan; a felnőttek tekintsék őket kompetensnek és egyenrangú partnernek a rájuk vonatkozó ügyek rendezésében; 

·       legyenek tiszteletben tartva a magánélethez való jogaik a családtagokkal és a barátokkal;   

·       a szülők ne ellenőrizzék a másik szülővel folytatott beszélgetéseiket, az SMS-eket és leveleket;

·       legyen mindkét szülőjüknél egy olyan hely – ágy, íróasztal vagy saját szoba -- , ahol a  saját dolgaikat tarthatják, amit a sajátjuknak érezhetnek; 

·       ne várják el tőlük, hogy a szüleik  támogatói legyenek érzelmileg vagy gazdaságilag; 

·       ne kelljen üzenetvivőként funkcionálniuk a két szülő vagy a két család között;

·       ne kényszerítsék őket arra, hogy titkaik legyenek, ne kérjék a szülők azt tőlük, hogy eltitkolják, mi történt velük  (. . .)

·       mindkét szülőjük legyen tisztában az iskolai teljesítményükkel, sikereikkel és nehézségeikkel, szabadidős tevékenységeikkel, sporteredményeikkel; 

·       mindkét szülőjük ismerje általános és különleges  egészségi állapotukat, a kórelőzményeket; ha a gyerek beteg, mindketten tudják, hová kell fordulni.    (54-56. old.) 

 Ezeknek a szigorú és idealizált elvárásoknak a szülők nyilvánvalóan csak akkor tudnak megfelelni, ha a gyermekük jóllétét, jó testi-lelki  közérzetét, igényeinek kielégítését és alapvető érdekeinek biztosítását tartják központi és legfontosabb feladatuknak az együttélésük során és a válásuk alatt és után is.  Ebből úgy tűnik, mintha a szülők kapcsolata csak a gyermek érdekében jött volna létre .A házasság vagy az élettársi kapcsolat hagyományosan „családalapítást”  jelent.  Család viszont csak akkor jön létre, ha megszületik az együttélő pár gyermeke.  Eszerint a párkapcsolat értelme és fő funkciója az utódnemzés és gondozás lenne.

Tény, hogy  csak  a (szabad, önkéntes) gyermekvállalás biztosítja az emberi faj fennmaradását és fejlődését. De épp ezért fontos a létrehozott utódok mennyisége és minősége.  Jelenleg egyes földrészeken – a szegényebb és elmaradottabb, konzervativabb  szemléletű  országokban -  túl sok, máshol viszont túl kevés gyermek születik.  A két pólus azonban nem egyenlíti ki egymást.  Az emberiség számára életveszélyt jelent, hogy a Föld nevű, kis bolygó, amely hosszabb távon 2-3 milliárd embert képes eltartani, ma már közel 8 milliárd ember igényeit próbálja kielégíteni.  A megszülető utódok mennyisége tehát problematikus.

De baj van a minőséggel is.  A statisztikákból az derül ki, hogy egyre több a testileg vagy mentálisan fogyatékos ember, de a viszonylag ép gyermekek gondozása és nevelése is hiányos vagy elégtelen, ezért egyre több a neurózis, az életvezetési és párkapcsolati zavar, az alkoholizmus és droghasználat  stb.  Ezek megelőzését és kezelését viszont sem a széthulló  családok, sem  az oktatási-nevelési vagy egészségügyi szervezetek nem képesek biztosítani.  A megszületett utódok minősége tehát egyre romlik.

Ilyen körülmények között a szaporodó válások és családbomlások, az ezekből kibontakozó válságok csupán az egyik jellemző tünetét jelentik az emberi civilizáció és kultúra általános hanyatlásának.  A régi, hagyományos (vallásos, patriarchális)  értékeket  és intézményeket a haszonélvezőik raffináltan igyekeznek ugyan erősíteni , de ez feltehetőleg csak átmenetileg járhat eredménnyel.  A gazdasági és technikai fejlődés adott szintjén bekövetkezett az elektronikus forradalom.  Világunk átáll az internetre, s ez ma szinte mindent megváltoztat.  Párkapcsolati viszonylatban is folyamatosan új igények és lehetőségek jelennek meg, főleg a fiataloknál, akik  már otthonosan kezelik az okostelefont, a számítógépet és egyéb elektronikus  gépeket.  Ők egyre kevésbé veszik komolyan a hagyományos oktatást és nevelést, inkább e-learninggel és internet-manipulációkkal szerzik meg, a számukra szükséges információkat.  

Ez mellesleg azt is eredményezi, hogy  már a kisiskolások is egyre inkább az internetre támaszkodnak az elfoglalt, gazdasági és kapcsolati tőkét gyüjtögető  szülők helyett.  De még inkább a pubertásban és később.  A szülőkről leválás folyamata ma jóval  korábban megindul mint a tizenéves kor közepe  A szülők viszonya többnyire a serdülőkorig érdekli és érinti mélyebben a gyerekeket. Később viszont inkább csak kihasználják a „mama-hotel” előnyeit, a zsebpénz és a sokféle tárgyi adomány lehetőségét.  A szülők válása főleg ebből a szempontból jelenthet számukra veszteséget.  Minthogy kortársaik kb. fele már elvált szülők gyermeke, továbbá a többnyire otthon tapasztalt feszültségek és konfliktusok  korán tudatosítják bennük a házastársi és hasonló kapcsolatok törékenységét.  S ha a tizenéves már nagyjából levált érzelmileg a szülőkről, akkor a válásuk sem jelent számára túl nagy krízist.  (Különösen, ha a „mama-hotel” továbbra is megmarad.)

Mindezek folytán joggal merül föl annak pontos értelme, amit a szerző így fogalmaz: „. . .a jog is rögzíti, hogy a gyerek legfőbb érdekének kell elsődlegesen érvényesülnie minden őt érintő ügyben.” (57. old.)   Kérdés azonban, hogy tulajdonképpen mi az elváló szülők gyermekének legfőbb érdeke?  Hogy továbbra is ugyanúgy mindent megkapjanak, mint serdülőkoruk előtt, egy harmónikus és teljes családban? Lehetséges ez a szülők válási krízisének körülményei között?  

Reális belátás szerint aligha lehet mentesíteni a gyermeket a válással járó, kisebb-nagyobb hátrányoktól, legfeljebb valamelyest lehet ezeket csökkenteni..  Irreális elvárás, hogy az elváló szülők legfőképpen gyermekük igényeinek kielégítésére törekedjenek.  Hiába minősíti Gyurkó  „rossz esetnek”, hogy „elsősorban egymásra figyelnek, meg magukra, és csak ez után a gyerekre.” (54.old.)  Egy reális, humánus értékrend szerint  mindenki  elsősorban  önmagáért felelős,  pontosabban a saját jóllétéért, s csak másod- vagy harmad-sorban a számára fontos személyekért, például a saját, vagy fogadott gyermekekért.  Ezen a szülőket illetően aligha változtat, ha  a gyermekjogokra figyelmeztetik őket. (Egy serdületlen gyermek persze csak fokozatosan lehet önmagáért felelős.)  A jó szándékú jogi maximalizmus túlzó előírásait mérséklően ellensúlyozza a könyv címe: „Rám is gondoljatok”. 

Bonyolítja a leírtak megértését, hogy a jog a „gyermek” fogalmát a születéstől 18 éves korig tartó időszakra terjeszti ki, holott a szülők válása egészen másként hat a gyermekre serdülőkora előtt és nemi érése (vagy szüleiről leválása)  után.  A felsorolt gyermekjogok ugyan az egész periódusban többé-kevésbé maximalisták, de a fő probléma, hogy a különböző korú gyermekek életkori és egyéni sajátosságait nem veszik figyelembe.  Ám ez tulajdonképpen nem is várható egy olyan szaktudománytól, amely  elvileg és a maga szempontjából  tökéletességre törekszik, függetlenül az adott körülményektől. Ezért mondhatja ki, hogy a gyerekek legyenek „a legelsők és legfontosabbak” a  szülők életében.  Egyébként ez akkor lehet valóban érvényes, ha  a párkapcsolati együttélés elsődlegesen ( vagy épp kizárólag) a közös gyermekvállalás céljával jött létre.  A múltban ez túlnyomórészt a nőkre volt jellemző, patriarchális nevelésük következtében.

         A  patriarchátus évezredeiben  a férfiak az élvezet mellett főleg (fiú)gyermeket vártak a tulajdonuknak tekintett nőktől, hogy utódlásukat biztosítsák. A civilizáció és kultúra fejlődése során viszont fokozatosan működésbe lépett az individualizáció, s előbb a férfiak majd lassan a nők kapcsolati igényei is fejlődtek és bővültek.  Az utóbbi évszázadokban elterjedt  szerelmi kapcsolatok egyre több újabb és másféle igényt tartalmaztak, a saját gyermeken kívül.  Ma már sok olyan párkapcsolat (házasság stb.) létezik, amelyben a gyermekvállalás másodlagos, vagy teljesen  kimarad  a közös tervek közül.  Ezt egyébként Gyurkó könyve is demonstrálja. Világviszonylatban mégis a kívántnál sokkal több gyermek születik, a korszerű fogamzásgátlás hozzáférhetetlensége vagy mellőzése miatt.  Ugyanis ez a nő hagyományos nemi szerepe

A patriarchátust még ma sem sikerült megszüntetni, s a fejlettebb országok nőmozgalma is csak korlátozni tudta, de a „fejlődési trend” egyértelműen az, hogy a nők kevesebb gyermeket vállalnak és más célokat fontosabbnak tartanak.  Érdemes lett volna  a gyermeki jogok szempontjából ezzel is foglalkozni.  Például azzal, hogy milyen változásokat  hoz a másodlagos, esetleges  gyermekvállalás a szülők és gyermekük viszonyába általában, és különösen a szülők válása esetén.  A közös gyermek, mint másodlagos, vagy véletlenül bekövetkező  cél mellett  a szülőségre vállalkozóknak többféle elsődleges céljuk lehet, amelyek fontosabbnak tűnnek, s ez bonyolítja, sőt veszélyeztetheti a kapcsolat stabilitását.  Az esetleges válásban a gyermek jólléte  ilyenkor többnyire csekélyebb jelentőségű, bár ez sok egyéb tényezőtől is függ.

  Feltűnnek például az újfajta, nem monogám kapcsolatok, amelyben a szülők magánéleti szempontból csaknem teljesen szabadok maradnak, s a romantikus szenvedély helyett racionális  és szolidaritásra épülő barátság tartja össze őket, ami nem igényel sem érzelmi, sem erotikus kizárólagosságot.  Egyelőre nincsenek megbízható adatok az ilyen együttélések elterjedtségéről, de az kétségtelen, hogy terjednek. Problémát jelenthet, hogy a szülő(k)ről még nem levált gyermek hogyan tudhat ehhez alkalmazkodni.  Tény, hogy a konzervativ  közvélemény  félti ettől a gyermekeket, mégis könnyen lehet, hogy ez a jövő útja.   

Érdemes lenne elemezni a fentebb felsorolt gyermekjogi követelményeket azok realitását illetően, azon kívül is, hogy a gyermekek legyenek a legelsők és legfontosabbak a szülők életében.  A tizenévesek kényszerítés nélkül is mindig állás foglalnak, ellentmondó  vagx egyértelmű  véleményt alakítanak ki szüleik válásáról, amit a szülőknek ajánlatos ismerni és az érintettel megbeszélni (s esetleg arra kérni, hogy másnak ne mondja el).  Az jó, ha a gyermek kérdéseire őszintén válaszolnak, de általában nem egymással egyetértőleg, és nemcsak a válás tényéről, hanem okáról is.  Hogy aztán a gyerek melyiküknek ad igazat, helyesel vagy hibáztat, az a korábbi viszonyaiknak és a gyermek fejlettségének függvénye.  Gyakorlatilag lehetetlen elérni, hogy ne váljanak tanúivá (vagy ne szerezzenek tudomást) a szülők vitáiról.  Érzelmi  leválásuk után bűntudatot sem szoktak érezni szüleik válása miatt.   

Sok egyéb is lenne még, ami szót érdemelne Gyurkó könyvében, de itt csak néhány fontosabbat érintettem.  Egy új kiadásban – amire érdemes lenne mielőbb sort keríteni - mindezek szerepet kaphatnának, de ajánlatos lenne a könyv terjedelmét, részletességét, redundanciáját  csökkenteni. Egyrészt, mert a túl sok, idézett hozzászólás többsége nem ad érdemlegesen újat. Gyurkó szövegéhez képest.  Másrészt  terjedelmes, s így drágább könyveket kevesen vesznek és olvasnak; holott a cél az lenne, hogy minél többen olvassák és értékeljék a gyermekjog  előírásait.  

                                                                                                                                                                              Szilágyi Vilmos  dr.

 

Rorschach, H.:  Psychodiagnostik 

5. Ausgabe, 1946, Bern

(A könyvtárból kölcsönzött könyvet 1960  körül, kézírással jegyzeteltem ki, de cask jó fél évszázaddal később írtam gépbe,

s tettem a recenzált könyvek közé.)  

 

                        Tartalom 

 

        I. A  módszerek

1.       A  teszt-apparátus  

2.      Az eljárás

3.      A  képek jelentése, mint észlelés   

     II.  A  kísérlet faktorai

1.       A  kérdésfeltevések 

2.      A válaszok száma 

3.      A  reakció-idők 

4.      Válaszhiány   

5.      Forma-kinesztétikus és színtényezők viszonya az észlelésben  

a/  A  formaválaszok 

b/  Mozgásválaszok  

c/  Színválaszok

d/  Mozgás- és  színtényezők találkozása és azonos értelmezése 

6.       A képek  felfogásának módjai  

           a/  Kérdésfeltevések  

           b/   A  felfogásmód  meghatározása  

           c/   A  G, D, Dd  stb. válaszok  száma  

           d/   A  felfogás  tipusai  

           e/   A  felfogásmódok  következése   

7.       Az  értelmezések tárgyi tartalma.  Az “állat”  százalék    

8.       Az eredeti válaszok   

9.       Összefoglalás  

 

III.             Kiegészítések a módszertanhoz   

1.       Az egyes teszt-táblák  feltételei  

2.       Párhuzamos  sorozatok 

3.       Kontroll-kísérletek  

4.       A  protokoll  módja   

 

IV.              Eredmények    

1.       Az  intelligencia 

2.      A faktorok akarati befolyásolhatósága  

3.      A  hangulatok befolyása az intelligencia-komponensekre  

4.      Mozgás és színválaszok viszonya.  Az  élménytipus  (intro-  és

extraverzitás,  koartálódás)

5.       Élménytipus  és  élet   

6.      Élménytipus,  intelligencia-komponensek  és  hangulatok  

7.      A  szokásos élménytipus idóleges variációi az egyénnél  

8.      Az élménxtipus változásai az élet  folyamán  

9.      Kooperációs  kísérlet  az  élménytipusról  

10.  Az  affektivitás.   A  jellem  

11.  A  fantázia  

12.  Élménytipus  és  észleléstipus  

13.   Élménytipus  és  hallucináció-tipus  

14.  Élménytipus,  tehetség  és  vágyak  

15.  Tehetségvariációk és  kooperáció  

16.  Élménytipus,  jellem  és  tehetség  

17.  Élménytipus  és  betegség  

18.  Az élménytipus  fejlesztésének kérdése

  

V.                  A  vizsgálat  gyakorlati, diagnosztikus  felhasználása  

1.       Az  alkalmazhatóság  

2.      Esetleges  problémák  

3.      A  diagnosztikus  számítások 

4.      Az  értelmezések  tartalma   

5.      A  vizsgálat  és  a  pszichoanalizis  

6.      Példák   

 

VI.             Összefoglalás  

1.       A formaértelmezések  kiértékelése  

2.      Bevezetés  Rorschach  pszichodiagnosztikájába  

Függelék  

 

Kivonatok 

 

 I/1.  A  vizsgálat  véletlenszerű  formák  értelmezéséből áll.  A formák viszonylag egyszerűek, megfelelnek a tér-ritmika  feltételeinek, de vannak speciális feltételek is;  többszörösen ki kell próbálni a  sorozatot.  A képek szimmetrikusak  (csekély eltéréssel).  Sorrendjük empirikus alapon áll. 

  2.  A  képeket egymás után helyezzük  a vizsgált személy elé, s megkérdezzük: Mi lehet ez?  A táblát forgathatja, de karhossznál messzebbről ne nézze. A válaszok száma kötetlen, de legalább táblánként egy legyen.    3.  A tesztet majdnem mindenki fantasia-vizsgálatnak tartja, holott az értelmezések inkább az észlelés és felfogás körébe tartoznak..  Ha az észlelése  emlékképek és friss  érzetkomplexumok asszociativ  azonosítása,  úgy a formaértelmezés olyan észlelés, amelynél az azonosítási munka olyan nagy, hogy intrapszichikusan mint hasonlítási munkát észleljük.  (Angleichungsarbeit).  Az észlelésnek  értelmezés jellege van.  De sokan  (patologikusan)  úgy értelmezik, hogy  “meghatározzák”  a képeket.  Az intelligensek  fel kívánják ismerni a képeket.  Kiegyensúlyozottaknál a reakciók hasonlitások, depresszió esetén inkább értelmezés jellegűek.

 

  II.rész.   Az értelmezések tárgyi tartalma utolsóként jön számításba.  Előbb a formai tényezőket vizsgáljuk.  A kész jegyzőkönyveket a következők szerint vizsgáljuk:

1.       A feleletek száma, a reakcióidő, s hányszor fordul elő a válaszképtelenség.

2.      A választ a forma. vagy a mozgásérzékelés illetve a színek határozzák meg? 

3.      A kép egészét, vagy részeit (mely részeit)  értelmezik? 

4.      Mit látnak bennük?  

 A válaszok  száma.  Normálisak leggyakrabban  15-20  választ adnak, néha többet is.  Ez nagyrészt affektiv tényezőktől függ.  Kevesebb választ adnak a depressziv hangulatúak, többet az érdeklődők és ambiciózusak.  Gyengeelméjűek és epileptikusok is alig adnak választ.  Bővebben válaszolnak a konfabulálók,  paralitikusok  a melankólikusok átlagos számot.  Leginkább variál a szkizofréneké.  A válaszok száma tehát viszonylag kevéssé jellemző.   Reakcióidő:  átlag 20-30 percet vesz igénybe.  Depresszivek hosszabban, mániákusok rövidebben vizsgálják a képeket.  A szkizofréneknál általában jelentősen rövidebb a reakcióidő.    Az  elakadás  (válaszhiány)  normálisoknál nem fordul elő. Skizoidoknál  gyakran.  Formaválaszok:   az értelmezések legnagyobb része ilyen.  A  normal válaszok jele:  F+.  Amit pontatlanul láttak, annak jele:  F-- .  A ép formák összegzésénél 5% ide vagy oda nem számít, az alap tisztán empirikus jellegű.  Megjegyzendő:  a depressziv hangulat javítja, az élénk viszont ronthatja a formalátást.  Mozgásérzékelések:   A mozgásérzékelők motorikusan  stabilak, míg az élnkek kevésbé érzékrlik amozgást.  A mozgást leginkább emberi (vagy állati) alakoknál  látnak.  Mozgó tárgyak rendszerint nem  B (mozgás) válaszok, attól függően, hogy  elsődleges része van-e a látott mozgásnak a válaszban.  Mindenesetre a B-válaszok megállapítása az egész teszt legkritikusabb pontja; a vizsgáló személyisége torzíthat.  Normálisoknál a B-bálaszok száma az intelligencia  produktivitásának  jelzője. De emelkedik az emocionális gazdagsággal és az asszociativ készsséggel is.   Sztereotip beállítottságúaknak és neuraszténiásoknak nincsenek B-válaszaik.   Skizoidoknál:  minél produktivabbak, annál több a B-válasz.  Az élénk hangulat növeli, a  nyomott hangulat csökkenti a B-válaszok számát.  Normálisoknál a B-válaszok száma  arányos a formalátás élességével.  (Depressziveknél és pedánsoknál nem.)    Ezek az arányok hangulatok fellépésekor ellentétübe csaphatnak át.

   A B-válaszokat is osztályozhatjuk:  B+,  B-- .  Rossz  B válaszok a kép formájának nem felelnek meg.  Normálisoknál  B--  válasz nem fordul elő.   Ezeket feloszthatjuk elsődlegesekre és másodlagosakra.  Gyakran szükség van annak vizsgálatára, hogy oldal-mozgást, vagy hajló mozgást látnak.  Az előbbiek aktiv egyének, erős érvényesülési vággyal, gyakran neurotikus gátlásokkal;  az utóbbiak passziv, rezignált neuraszténiások  stb.

    Színválaszok  (Fb).  Három lehetőség:   FFb =  amikor az értelmezés elsősorban a formát veszi figyelembe;    FbF  =  az előzőnek fordítottja;    Fb  =  elsődleges színválaszok, a forma  elhanyagolásával. Ez utóbbi felismerése a legkönnyebb.  Az előbbieknél döntő:  ugyanaz lenne-e a válasz, ha az alak fekete lenne?  A  színválaszok egyénileg erősen variálnak.  A depressziveknél kevés, az élénkeknél sok színválaszt találunk.  Stabilis affektivitás = kevés  színválasz;  a sok viszont labilitást jelez.  Minél stabilabbak az érzelmek, annál több a formalátás – és viszont.  Ez alól a normálisoknál cask az idegesek és a művészek kivételek.  A primer színválaszok  (Fb) az impulzivitás jelei.  (Nőknél gyakoribb  FbF.)  Az FFb válasz a normálisoknál a leggyakoribb.  Azt a biológiailag szükséges affektiv labilitást jelenti, ami az affektiv alkalmazkodókészség alapja, míg az Fb és az FbF inkább egocentrikus affektivitásra utalnak.  Az FFb válasz azonban cask akkor jelent jó kapcsolatkészséget, ha a format jól látják  (FFb+)

   Az affektivitás a B válaszoktól is függ:  minél nagyabb a B válaszok száma az Fb válaszoknál, annál biztosabb, hogy az affektivitás stabil jellegű.  A számításnal az FFb  egy egység, ai  Fb másfél egység.  Egyesek a 7. tábla megjelenésekor valóságos  sokkot kapnak.  Ezek mindig affekció-elnyomóak, neurotikusok, esetleg indulat-uralók.  Utóbbiak a kék és zöld színeket kedvelik, a vöröset kerülik.

 

    A  B  és  Fb  azonos értelmű találkozása (BFb).    Ilyen  ritka választ tehetséges emberek (különösen a festők)  adnak, azonkívül a  jókedélyűek. 

    Kérdésfeltevések.  Az egész- ill. részértelmezések viszonyán belül  kérdések adódnak.   Az értelmezési sorrend általában  G, D, Dd.  Kérdés:  Hogyan határozódnak meg a G, D  és Dd?   Ezekből hány választ ad a vizsgált?  A vizsgált mennyire tartja be ezt a sorrendet?   

    A felfogásmód megállapítása.  A G válaszok fajai:  primer vagy szekunder.  Az utóbbiak közül leggyakoribb a konfabuláló G válasz. Továbbá a szukcessziven kombinatorikus G válasz, amikor néhány részlet értelmezése után kapcsolatba hozza ezeket egymással).   A szimultán kombinatorikus G válasz, amrly az előzőnek gyorsabb változata.  Ezek jellemzőek a dús fantáziára.  Pszichózisoknál gyakori a konfabuláló, kombinált bálasz.  A sok D válasz normális, a sok Dd válasz abnormalitás jele lehet.  A  Dzw válaszok a kis,közbülső formákat értelmezik, önfejűeknél, deviánsoknál, negativisztikus, oppoziciós beállítottságúaknál fordul elő.    A  Do válasz az egészen kis részletet értelmezi, pl. a mások által egésznek látott emberalakot cask testrésznek lát.  Általában debileknél, aggályosoknál és  és depressziveknél, valamint kényszerneurózis esetén fordul elő.

   A  G, D, Dd stb. válaszok száma.  A G válaszok száma a  legfontosabb.  Gyakori a 4-7  G válasz; ennél több cask cask az asszociációk könnyedségével és gazdagságával:  intelligens és jó kedélyű normálisok stb.  Legnagyobb számot a fantáziálók és művészek érik el, legkevesebbet a depresszivek.  A G és B válaszok száma között egyenes arányosság van. 

 

   A  felfogás-tipusok.   A G, D  és egyéb válaszok viszonyából következtethetünk erre.  A tiszta G tipus megközelítőleg  10 G választ, rendszerint jó válaszokat ad  (G+). De van G--. is, különösen abnormálisoknál.  Tiszta D  és egyé, hasonló tipus nincs.  Leggykoribb a G D tipus;  A G túlsúlya esetén  teoretikus, a D túlsúlya esetén gyakorletias intelligencia található; az utóbbi a nőknél gyakoribb. 

   A  felfogásmódok  sorrendje.  Megkülönböztetünk szigorú, koncentrált és laza, széthulló sorrendet.  Szigorú sorrend =  következetesség  (logikai  formalisták, pedánsok,másrészt aggályoskodó deprimáltakI. A normális átlag sorrendje rendezett.  Fordított sorrend  (D-től G felé) :  óvatosak, habozók.másrészt fantáziálók. Kombinálók.  Laza sorrend:  unintelligensek, abnormálisok;  másrészt labilis vagy vidám hangulat esetén.  Széthulló sorrend:  szkizoidoknál.

 

    Az értelmezések tartalma.   Állat-százalék.  

35%-nál kevesebb állat-válasz cask dús fantáziájúaknál;  50%-nál több pedig cask stereotipizáltaknál van. Oligofréneknél az állatalakokat gyakran emberi testrészek helyettesítik  (esetleg anatómiai tárgyak).  A  széthulló és a produktiv szkizofréneknél 20-35% az állatválasz, más szkizofréneknél 55-70%.  Depressziv hangulat növeli, az élénk csökkenti az állatszázalékot.  A  Bválaszok és a T% fordítottan arányos. 

   Sok emberi egész-alakot és igen kevés testrészt neveznek meg a legintelligensebb normálisok  és  legszéthullóbb vagy legzártabb szkizofrének.   Nagyszámú élettelen tárgyat széthulló normálisok  (főleg nők), szkizofrének neveznek meg.  Náluk gyakori az absztakt válasz is.

 

8.      Az eredeti  válaszok 100 normál válasz között kb. egyszer fordulnak elő.  Minőségük szerint lehetnek:  Orig+,   F+  stb.  

9.      Összefoglalás

Kiegészítések a módszertanhoz

Az egyes teszttáblák feltételei:

.           1. tábla: Az  F  éa B válaszok,  a G  és  D válaszok egyaránt könnyűek.

2.tábla:  Könnyen kelt  B válaszokat, feltűnő a zw alak. Színsokkra  lehetőség.

3.tábla:  Ez kelt legkönnyebben  B válaszokat. 

4.tábla:  Viszonylag nehéz  F, B  és G válaszokra, könnyebb D válaszokra, “állatkép” 

5.tábla:  Legkönnyebb F válaszokra (bőregér v. éjjeli lepke) 

6. tábla:  Ez a legnehezebb alakzat  

7. tabla:  A lényeg itt a zw  (lámpa). Szkizofrének gyakran látják. 

8. tabla:  Szín és forma harmónikus.  Neurotikusoknál színsokk. Könnyen értelmezhető D-k 

9. tabla:  Könnyű  B válaszokra.   Zw alak. 

10. tabla:  A G válasz csaknem lehetetlen. 

 

            Paralell-sorozatok

            Legalább 2-3 paralell sorozatra van szükség, mert az említett táblákkal megismételt teszt (ugyanazon személyekkel)  hamis eredményt adhat.   A parallel sorozat képei az említett sorozat képeihez hasonló jellegűek legyenek.  Előállításuk:  nagyszámú véletlen formából kiválasztani a legmegfelelőbbeket..  A  kipróbálásuk után különböző, normal intrlligrnciájú egyénekkel hitelesítjük  (t.i., hogy hasonló lehetőségeket ad-e a B, F,  stb. válaszokra. 

      Kontrollkísérletek:  Speciális tesztek a B, Fb és egyéb faktorok további vizsgálatára. 

     A  jegyzőkönyvezés  módja:  A jegyzőkönyvnek nemcsak a válaszokat kell rögzítenie, hanem lehetőleg a vizsgált személy viselkedését is  (mimika, gesztikuláció  stb.) 

 

     IV.  Eredmények 

Az intelligencia.  Ezt a tesztben a következő tünetek mutatják: 

1.       Az  F+  nagy  százaláka  (koncentráció, éles emlékképek) 

2.      Sok  B válasz  (asszociációk lazasága,  produktivitád) 

3.      A  G válaszok nagy száma  (aktuális emlékképek, szellemi teljesítmények) 

4.      Gazdag felfogótipus:  G vagy G, D,   G, D, Dd 

5.      Az  értelmezés rendezett sorrendje  (logikai  rendszer) 

6.      Kis  állatszázalék  (5%), az értelmezések variabilitása  

7.      Az Orig válaszok nem túl nagy vagy kis %-a

(R.  etiológiailag elemzi az egyes tényezőket)

         A következő intelligencia-komponenseket különböztethetjük meg:

1.       A tartós, aktiv figyelem készsége:  (F+  és  sorrend)

2.      Az észlelés, az engramok és asszociációk élességének optimum 

3.      Automatizált logikai rendszerezőkészség optimum  Az asszociáció-igény és a teljesítményekre törekvés optimum

4.      Affektiv és asszociativ tényezők adagolásának készsége 

5.      Sztereotip asszociáció-beállítottságának képzésének készsége  

6.      Az asszociációk feloldásának, lazaságának optimum  

7.      Eredeti asszociációk képzésének készsége  

8.      Az asszociációk gazdagsága, variabilitása 

9.      A  kreativitás  készsége  (B)   

       A teszt differenciált intelligencia-vizsgálatot tesz lehetővé,  figyelembe véve az életkori   különbségeket. 

 

      A faktorok akaratlagos befolyásolhatósága.  Pl. a vizsgált személyt utasítják, hogy főleg erre vagy arra ügyeljen;  ez befolyásolhatja az adott vagy    egyéb faktorokat.

      Hangulatok befolyása az intelligencia-komponensekre:

a)       A depressziv hangulat javítja a formalátást, a  sorrendet, de a G válaszok száma, így a variabilitás csökken.  A  T% nő,  a B és Tb  csökken. 

b)      A mániákus hangulat rontja a formalátást és a sorrendet, növeli a G válaszokat és a variabilitást, a B és Fb válaszokat, de csökkenti a T%-ot. 

c)       A jókedélyűség hatása hasonlatos a mániákuséhoz, de a T% nem olyan nagy és a többi is kiegyensúlyozottabb.  

 

    A  B  és Fb  válaszok  viszonya:  Az  élménytípus  

    A  B  túlsúlya  =  introverzió.   Az  Fb  túlsúlya  =  extraverzió.   Élménytípus = B : Fb

    A  kettő  egyensúlya =  koartáció,  vagy  dilatáció    

A  B  túlsúlya  esetén:                                                            Az  Fb  túlsúlya esetén:

Differenciált  intelligencia                                                          Sztereotipizált intelligencia

Több  produktivitás                                                                  Több  reproduktivitás 

Több befelé  élés                                                                      Több kifelé  élés  

Stabil affektivitás                                                                     Labilis  affektivitás. Kevesebb  alkalmazkodókészség                                                               Nagyobb alkalmazkodókészség

Több intenziv, mint extenziv viszony                                      Több extenziv, mint intenziv  viszony 

Kontrollált, stabil  motilitás                                                      Izgatott, labilis motilitás   

Félszegség, ügyetlenség                                                            Ügyesség

 

     Élménytipus  és  élet 

  Az élménytipus önmagában nem árulja el, hogy az egyén mindennapi  életében  az élményapparátusok mely része aktiválódik.  Pl. egy túlnyomóan introvertált egyén esetleg kifejezetten extratenziv is lehet(a körülmények, vagy szándékok miatt) 

 

     Élménytipus  és  intelligenciakomponensek.   Itt a B  és Fb  viszonyát vizsgálja a  G-hez  stb.

     Élménytipus  és  hangulatok.  A depressziv  hangulatot  az élménytipus koartációja;  a vidám hangulatot  annak dilatációja kíséri.  
     Az  élménytipus időleges variációi.  Létrejöhetnek hangulatok vagy fáradtság   hatására 

     Az élménytipus átalakulásai az élet folyamán:

·         3-4 éves korban a tipus ambiaequálisnak  látszik 

·          A pubertás során alakul ki az állandó tipus

·         30-40 éves kortól az introverziós készség csökken, az egyén kiegyensúlyozottabbá válik 

    Összehasonlító  kutatások  az  élménytipusról  különböző irányban lehetségesek, pl.

a)       Férfiak és nők leleteinek  összehasonlítása 

b)      Családtagok leleteinek 

c)      Azonos ill. Különböző foglalkozásuak leleteinek …

d)     Különböző népek és/vagy alfajok leleteinek összehasonlítása  

 

    Az affektivitás és a jellem:

  A  teszt  főként az érzelmek / indulatok  labilitásáról vagy stabilitásáról  ill.  Intenzitásáról és extenzitásáról, gátolt vagy szabad jellegéről  tájékoztat, és pozitiv vagy negative  színezetéről.

    A kapcsolatkészség, az empátia, a befolyásolhatóság és impulzivitás kifelé egészen más képet mutathat, mint amilyen a valódi élménytipus  (az Fb válaszok 3 fajtája keveredhet)   Bleuler  szerint az emberi jellemet majdnem kizárólag az affektivitás határozza meg.  Így az élménytipusnak  karakterológiai jelentése is van.

    A  fantázia:  Vannak dús fantáziájúak  (extravertáltak)  és  túlkontrolláltak (introvertáltek).  

    Élménytipus  és  képzettipus:  Az  introvertáltak túlnyomóan  mozgásérzékelők;  az extravertáltak viszont  auditivak. A kettő között vannak a túlnyomóan vizuálisok.

     Élménytipus és hallucinációtipus.  (Ezt kihagytam.) 

     Élménytipus  és  tehetség:    Rajzolók viszonylag sok B választ adnak.  A  sokoldalú tehetségek  mindig  ambiaequálisak és dilatált tipusúak.  A tehetségek többsége introvertált  (kivéve a technikai és szónoki).

 

            Példa  a  normális  átlagra   (26 éves, dolgozó  nő):

 

I.                   Két alak, hónuk alatt seprűvel  (oldalt)                                         DB+   M 

Két nőalak, felemelt kézzel  (középen)                                          DB+   M 

II.                Egy  lepke                                                                                      GF+    T 

Két  mormota   (felső vörös)                                                           DT+    T 

III.             Két  paprikajancsi                                                                            GB+   M 

IV.             Egy  pacsirta   ( V )                                                                           DF.    T 

Diszítés  egy  butoron                                                                       GF+    Orig+

V.                 Egy  bőregér                                                                                      GF+   T 

VI.             Éjjeli  lepke  (fent)                                                                              DF+   T 

Egy fa  ( V )                                                                                       GF+   Pfl 

VII.          Két emberfej   (felső harmad)                                                             DF+   Md

Két állatfej   (középső  harmad)                                                          DF+   Td 

VIII.       (Nincs  színsokk)  Két  medve  (vörös)                                              DF+   T 

Sziklák   (középen)                                                                              DF.   Obj.

IX.             Két  Bajazzo, vagy lobogó  lángok  (barna, fent)                              DB+   M

      DFbF    Feuer 

        X..       Nyúlfej   (zöld,középső)                                                                   DF+      Td 

                   Két hernyó  (-“-  )                                                                              DFFb+   T

                    Két egérke   (oldalsó szürke)                                                             DFFb+   T

                    Két disznófej   (középen)                                                                   DF+   Td 

                   Két  pók   (kétoldalt)                                                                          DF+   T  

 

            Kiszámítás:

            Válaszok  száma  21

            G : 5,    D : 16      Dd .  §.     B : 4,    F : 14 (2--)     FFb : 2 (1--)    FbF : 1,     Fb :  0

            M : 4,    Md : 1,    T : 9  (1--),   TD : 3,    Pfl : 1,   Obj : 1 (--).    Orig : 1,   Orn : 1,   Feuer : 1.

            F+ :  86%,    F : 56%,    Orig : 5%,    Erft :   G  à  D,  Sukz.   Optimal  Strat.

 

              Következtetések:

            Élménytipus:   4 B : (2  FFb+, 2 FbF+, 0 Fb)  Vagyis több introverziv, mint extraverziv  tényező.   Affektivitás élénk  (1 FbF), de, nem a szeszélyességig vagy impulzivitásig, hanem a jó affektiv alkalmazkodás révén  stabilizált (2 FFb) és méginkább az introverziv tényezők révén (4 B)

            Jó empátia  ((4 B : 2FFb), intelligencia különösebb emóciók nélkül (21 válasz, 5 G), gyakorlati alkalmazkodás  (5 G, 16 D), kicsinyesség és pedantéria nélkül  (sem Dd, sem Dzw)..  A sorrend  rendszeres, a formák igen jók.  Meglehetősen erős  hajlam a sztereptipizáló beállítottságokra  (57%  T).  Kevés eredetiség,  jó alkalmazkodás a közgondolkodáshoz, de nem egocentrikus.  Kevés introverziv megnyilvánulás, inkább az alkalmazkodás áll előtérben, az introverziv élménytipus ellenére.  Nem fantáziál, de  nem is idegenkedik tőle. Ugyanígy ismerteti a vizsgált  felfogó és  indulati tipusát   stb.

            A vizsgált nő elmebetegek  gondozónője;  nyugodt, szorgalmas, hivatáskedvelő.

            A  szerző még más  tesztek kiértékelését is bemutatja.  

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                Szilágyi  Vilmos 

 

 

Franklin  Veaux  &  Eve  Rickert:

More  than  Two 

A  practical Guide  to  ethical Poliamory

2015,  Thorntree  Press,  480  p. 

 

                            Tartalom:

Előszó:  J. W. Hardy 

Köszönetnyilvánítás

A szerzők    figyelmeztető  jegyzete

 

Bevezetés  

1.      rész:  Mi az a  poliamoria?

    Az út elkezdése

   A  szerelem/szeretet sokféle  formája 

   Az etikus  poliamoria

2.      rész:  Egy  poli  szerszámkészlet  

    Önmagunk  ráhangolása 

   Kapcsolataink  ápolása 

   Kommunikációs  csapdák 

   Kommunikációs  stratégiák 

   A  zöldszemű  szörny  megzabolázása

      3- rész:   Poli  keretek,  szerkezetek

               Határvonalak 

               Szabályok és  egyezségek 

               Hierarchia és  primer/szekunder  poli 

               Vétó  megállapodás 

               Felhatalmazott  kapcsolatok 

               Praktikus  poli  egyezségek  

      4.rész:   A  poli  realitása

               Hogyan  különböznek  a  poli  kapcsolatok 

               A  középpontban 

               Nyitás  a  párkapcsolatból 

               Mono vagy poli  kapcsolatok 

               Szeretkezés  és  mosás, mosogatás 

               Nemi  egészség 

               Poli  zavarok, problémák 

               Kapcsolatok átalakulásai 

      5. rész:  A  poli  ökológiai  rendszere 

               Partnereidnek  más  partnerei 

               Partnerek  találása 

               A  világ  maradéka 

 

      Utószó:  Szeress többet,  légy  tiszteletreméltó 

            Szómagyarázat

            Jegyzetek 

            Források     Index 

A két amerikai szerző könyve  a non-monogámia – és ezen belül a poliamoria -  egyik legújabb és legkorszerűbb  ismertetésének, elemzésének mondható.  A  480 oldalas könyvhöz J. W. Hardy, a „The Ethical  Slut” (magyar kiadásának dehonesztáló  címe: Szexbolondok illemtana.  2010, Jaffa)  egyik szerzője írt érdekes Előszót.  Ebben  leírja, hogy amikor izgalmas könyvük első kiadása 1997-ben megjelent, sokan fölháborodtak,, s őket okolták a nyugati civilizáció hanyatlásáért.  Pedig a rengeteg előítélettel szemben a non-monogám, többpartneres életformának csak bizonyos erkölcsi alapelveit mutatták be   Ezért örömmel látják, hogy a „Több mint két” partnerről szóló új könyv az alapelveken túlmenően is konkrét példákkal és meggyőzően tisztázza a poliamoriának nevezett, többpartneres  szerelmi kapcsolatok realizálásának lehetőségeit. 

 

             Van ugyan néhány téma, amit Hardy és társa eltérően ítélnek meg, mint az új könyv  szerzői, (vagy más szerzők), de ez magától értetődik, hiszen a nem-hagyományos kapcsolatok ma még újszerűek és bonyolultak, erős külső nyomás nehezedik rájuk a szociális környezet részéről.  Többféle megközelítésük lehetséges, mert a többpartnerűség is sokféle, s nem könnyű olyat találni, akinek már elég ismerete és gyakorlata van e téren.  Az új könyv szerzői, Veaux ( ejtsd:  Vó)  és Rickert  szerencsére ilyenek, s könyvük terjedelme folytán szinte minden lényeges jellemzőre kitérhettek.   

 

            Mielőtt a könyvet tartalmilag megismernénk, talán érdemes kitérni néhány szóval a szerzőkre és a könyv  keletkezésére.  A  szerzők eredeti képzettsége nem derül ki. Csupán annyit tudunk, hogy mindketten Vancouver-ben élő, kanadai állampolgárok.  Franklin jóval idősebb, mint Eve, s már az 1980-as évek óta poliamor-ként (4-5 szerelmi partnerrel) élt és a nemiséggel foglalkozó cikkeket, könyveket írt.  Eve Rickert csak az 1990-es évek végén ismerte meg a poliamoriát, amikor még monogám volt, s tíz évig tartó próbálkozás kellett ahhoz, hogy partnerével együtt végleg elfogadja.  Ezt követően társult Franklinhoz, s néhány éven belül megalapították a”Thorntree  Press” (vagyis a „Csipkefa”)  kiadóvállalatot, amely ezt a könyvet is kiadta. 

 

            A könyv  bevezető fejezete  néhány kapcsolatháló felvázolása alapján abból indul ki, hogy a többpartneres szerelmi kapcsolatok nem mindig játékosak és sok örömet adók.  Ezeket alakítani kell, és bizalmat, sok kommunikációt és kedvességet igényelnek. Akkor könnyebb egészséges, élénk poli kapcsolatokat létrehozni és a zavarokat elkerülni, ha láthatjuk, hogyan sikerül ez másoknak és tanulhatunk tőlük.  Ma ez könnyebb, mint régebben.  Az elmúlt 30 évben a poliamor közösségek szaporodásával a nehezen szerzett ismeretek hatalmas kincstára jött létre.  E könyv szerzői ismerik ezt a fölhalmozott bölcsességet, s nemcsak saját életük tapasztalataival rendelkeznek, hanem többezer poliamoréval is.  Erről tanúskodik egyébként Franklin sokak által keresett, információs weboldala, a „morethantwo.com”  is.  A Google kereső ezt hozza ki első címként, ha valaki rákeres a „polyamory”-ra.  Mindketten elismerik, hogy gyakran melléfogtak, tévedtek, ugyanakkor sokat tanultak kudarcaikból. 

 

            A bevezető fejezet foglalkozik még a poliamor zsargonnal, amelyben olyan szavak fordulnak elő. mint pl. az „együttérzés öröme”, ha partnerünk mással jól érzi magát  („compersion”), vagy egy „új kapcsolat-adta energia”, amely hasonlít egy mély szerelem mézesheteihez.  Vagy : „futólagos féltékenység” és „jelentős más partner”. Mindezek többféleképpen értelmezhetők és zavart kelthetnek.  A szerzők igyekeztek nem nehezíteni könyvüket ezzel a zsargonnal. de   ha mégis előfordulnak ilyen szavak, akkor az olvasó felhasználhatja a könyv végén található szómagyarázatot is.

 

            A Bevezetés utolsó része ismerteti, milyen témaköröket tárgyalnak ebben a könyvben. Hangsúlyozzák. hogy  bármilyen fajta kiegyensúlyozott, erős kapcsolatnak közös jellemzői is vannak, ezért ezekre gyakran visszatérnek.  Egyik legfontosabb ezek közül a  bizalom.  A poliamor kapcsolatok sok problémája is abból adódik:  Mennyire bízunk az adott partnerünkben?   Teljes bizalmat nem könnyű fenntartani, mert az egyéni biztonság-igény, vagy az alacsony önbizalom folytán  könnyen fölmerül a kétség partnerünk irántunk érzett szeretetében.

 

            A  második nagy témakör  a (bizalomból és önbizalomból  eredő)  bátorság.  Ezt nem úgy kell értelmezni, ahogy sokan teszik;  nem a közvetlen életveszélyt is legyőző önkontrollt jelenti. Ehelyett olyan, személyes bátorságra gondolnak, ami esetleges félelmeink ellenére lehetővé teszi, hogy teljes szabadságot adjunk partnerünknek egy új kapcsolat kipróbálására (vállalva az elhagyás veszélyét).   

 

             Harmadik témakör  a  bővelkedés  (választható partnerekben).   Bizonyos szempontból ugyan úgy tűnhet, hogy a poliamoria szűkíti lehetőségeinket: nehéz olyan partnert találni, aki ugyanazt a nem-konvencionális kapcsolattípust igényli;  akinek szexuális orientációja és gender-identitása elfogadható  számunkra; aki ugyanúgy igényli és élvezi az erotika általunk kedvelt formáit  stb.  Hogyan találhatunk ilyeneket?  Más szempontból viszont bolygónkon közel 8 milliárd emberrel osztozunk, s ezek 10%-ának 10%-a is közel 800 ezer potenciális partnert jelent. 

 

            A negyedik nagy témakör  az  etika,  pontosabban a poliamoria  erkölcsi megalapozottsága.  Tudjuk, hogy lehet másokkal erkölcsösen és erkölcstelenül bánni.  Az egészséges kapcsolatok szempontjából kiemelkedő jelentőségűnek tartják az együttérzést, integritást és tiszteletet, s ezekről sok szó esik az egész könyvben.  Gyakran visszatérnek a  felhatalmazás  témakörére is.  Szerintünk a poli kapcsolatok akkor működnek legjobban, ha minden résztvevő felhatalmazott a kapcsolat saját igényei szerinti  alakítására. „ A poliamoria, minden értékes vállalkozáshoz hasonlóan, utazáa.  Reméljük, hogy tudunk útjelzéseket adni ehhez az úthoz.  Ám az útat senki sem járhatja helyetted.  Csak te irányíthatod saját útadat…”

 

            A könyv 5 része közül az  első a poliamoria  lényeges jellemzőit  mutatja be  három fejezetben..  Első fejezet „Az  utazás  elkezdése”.  A  szerzők alapvető értékrendje szerint ha egy szerelmi kapcsolatban bármelyik fél részéről új szerelem keletkezik, ettől még nem kell szakítaniuk, hiszen közösen elfogadhatják az új szerelmet  (sőt, szerelmeket), s azzal gazdagodva folytathatják közös életüket.  A  poliamoria egyszerre több szerelmi, intim kapcsolatot jelent, gyakran elkötelezetten, de mindenképp kölcsönös megegyezéssel  és őszinteséggel.  Erre bárki megkérdezheti:  „Jó, jó, de ki fog mosogatni?”  A szerzők szerint a kölcsönös megegyezés kölcsönös  szolidaritást és segítséget is jelent.  Ennek azonban sokféle utja-módja van  Az intim partnerek nem mindig élnek együtt, bár szabad idejüket igyekeznek együtt tölteni (már akivel ez éppen lehetséges).  De ha együtt élnek, ez akkor sem poligámia, amelynek mindkét fajtája előírja az erotikus kizárólagosságot a résztvevők között  (bár gyakran csak a nő részére!).  A poliamorok megegyezhetnek a „többoldalú hűségben”  (polyfidelity), de ez náluk nem erotikus kizárólagosságot jelent.

 

            Az első fejezet lényeges témáiról az alcímek árulkodnak.  A  Le a tündérmesékkel”  című rész az életfogytig tartó monogámia indokolásait nevezi tündérmeséknek.  A „Miért légy  poli?”  című alfejezetben  a szerzők elég meggyőzően kifejtik a poliamor életstílus előnyeit a zárt monogámiával szemben.  A következő alcím,ben rákérdeznek: „Poliamor  vagy?” és van.e rá igényed, hogy az légy?  Az ember ugyanis, mint szociális nemi lény, helyzetének és fejlettségének megfelelően változó intim (romantikus)  kapcsolatokat igényel.  „Téves elképzelések a poliamoriáról”  alcím alatt a gyakoribb előítéleteket cáfolják.  Ehhez kapcsolódik A  poliamoria  problematikus oldalai”  alcím is, amelyben hangsúlyozzák, hogy  a poliamor kapcsolatok sem jelentenek „mennyországot”  vagy Nirvánát.  Ennél sokkal bonyolultabbak, amire fel kell készülni.  Gyakran adódnak megoldandó feladatok, bizonytalansági tényezők, amelyek lemondást és változtatást igényelnek.  Végül az utolsó alcím:  „Kérdezd meg önmagadtól”  hét kérdést tesz fel az olvasónak.  Az ezekre adott őszinte válaszokkal könnyebb eldönteni: vállalkozzunk-e az említett utazásra.   

 

            „A  szerelem / szeretet sokféle formája”  című második fejezet rendkívül fontosnak tűnik a poliamoria megértéséhez.  Szellemes hasonlat, hogy élő fához hasonlítják az egyént, aki csak akkor virul, ha kapcsolatai révén  szükségletei rendszeresen kielégülnek.  Csakhogy nem minden kapcsolat szolgálja a részben állandó, részben változó szükségletek kielégítését.  A hagyományos monogámia egyetlen intim partnertől várná el minden szükséglet kielégítését, méghozzá kölcsönösen és életfogytiglan.  Ám a gyakorlatban ez szinte lehetetlen, a zárt monogámiához ragaszkodók kénytelenek lemondani legtöbb, fontos igényükről, s hervadoznak,  belebetegszenek vagy titkos megcsalással kísérleteznek.  Esetleg rájönnek,aztán belenyugszanak,  hogy az „Igazinak”  nevezett, ideális partner nem létezik, s ezt ki kell bírni valahogy.

 

            Másik érdekes hasonlatuk „A kapcsolatok genetikáját, genomját”  a bennük rejlő lehetőségekkel azonosítja. Mindenki sokféle  adottságot, igényt és és lehetőséget hoz egy kapcsolatba, s ezeket kell szelektálni és összeegyeztetni. Ez  a genom nem „tervrajz”, ami csak egyféleképpen valósulhat meg, hanem a lehetőségek változó dinamikája, amit a kapcsolatok és mi magunk irányítunk.  Ezt annak ellenére tehetjük, hogy a társadalom kész tervrajzot  (heteroszexuális monogámiát, gyermekvállalást stb.)  próbál ránk erőltetni   A rugalmasság egy alapvető érték, amit a könyv  erősíteni kíván.  Ez rendkívül fontos a kapcsolatok különböző megközelítése szempontjából is. Aki elsősorban autonómiára törekszik, az lehet „önmaga szabad ügynöke”, szeret önálló döntéseket hozni, akár mellőzve poli kapcsolatainak igényeit.  Ezzel azonban veszélyeztetné poliamor társainak érdekeit, s ezt figyelembe kell vennie, hogy elkerülje az anarchiát. A másik véglet a túlzottan „közösség-orientált”  viselkedés. 

 

 A poliamor kapcsolatok sokfélesége adódhat abból is, hogy  vannak, akik nem kívánnak együtt élni intim társaikkal, míg mások törekednek az összeköltözésre és családalapításra. A poliamor kapcsolatok strukturája tehát igen különböző lehet.  Legegyszerűbbnek tűnik a triád; függetlenül attól, hogy együtt élnek-e és befogadnak-e új partnert.  A négytagú csoportok többnyire párok közötti párcserékből alakulnak.  De vannak szélesebb kapcsolati hálózatok is, szorosabb vagy lazább intim kötődésekkel.  A különböző csoportok eltérő szabályokat, szokásokat alakítanak ki, beleértve az egymás közötti erotikus kapcsolatokat.

 

Az erotikáról gyakran ellentétes elképzelések  vetélkednek.  Míg a monogámiában az intim partner egyuttal erotikus partner is, s ez komoly problémákat okozhat, ha az érzéki vágy csökken vagy elmúlik. A vágytalan monogám nemcsak azt tiltja meg partnerének, hogy mást megkívánjon, de maga sem elégíti ki a tiltott vágyakat, Más a helyzet a poliamor csoportokban.  Lehet ugyan, hogy vannak, akik erotikusa kívánják egymást, de hiányuk sem zavarja az érzelmileg mély szeretetet. Ezt jól példázzák a szerzők saját élményei. Mindketten monogám szerelemmel kezdték felnőtt életüket.  Franklin esetében erotikus vágyuk fokozatosan csökkent, de érzelmi kapcsolatuk ettől nem változott (még akkor sem, amikor párja tudományos karrier igényelt, s elköltözött egy távoli egyetemre, s így ritkán találkoztak).  Belátták, hogy az érzelmi kötődés és az erotikus kizárólagosság függetlenek egymástól. 

 

Eve esete bonyolultabb.  Jó 10 évig éltek monogám kapcsolatban. de nem házasként  férfi partnerével.  Az első másfél évben, bár  közösültek, nem volt igazi erotikus élményük. Ezért abba is hagyták ennek erőltetését.  Helyette kipróbálták a swinginget és különböző szeretőket, s végül megbeszélték, hogy mivel az erotika nem megy, akár szakíthatnak is.  A férfi azonban nem hagyta ott Eve-t, mert kötődötr hozzá erotika nélkül is, s mindketten átálltak a nyitott házasság gyakorlására és a poliamoriára. 

 

Tanúlság mindebből, hogy az erotikus vágy nem olyan, mint egy gomb, amit csak meg kell nyomni.  Valamennyire lehet ugyan erőltetni, de nem érdemes, mert csak ront a helyzeten.   Az erotikus vágy hiánya egy partner iránt nem jelenti azt, hogy nem szeretjük. A sok forrású érzelmi kötődés jóval fontosabb, mint az erotika.  Előfordulhat, hogy mély és tartós szerelmek „plátóivá”  válnak. A statisztikák szerint sok az erotikamentes párkapcsolat. A szerzők ezzel kapcsolatban a „romantikus kapcsolatot” próbálják meghatározni.. Ha ez erotikamentes, akár baráti kapcsolat is lehet?  Válaszukat az egyéni szemléletre bízzák. Fölvetik azt a kérdést is: hány partnere legyen egy poliamornak?   Ezt az egyéni  igényektől függően igen változónak tartják; előfordulhat, hogy egyetlen poliamor társ is elég, de számuk 5-10  is lehet.  (amit a rendelkezésre álló hely, kapacitás  és idő is befolyásol).  Sok partner esetén fennáll a telítődés veszélye. Ha nő az egyéni elfoglaltság (pl. gyermekgondozás) kevesebb idő jut partnerekre.  (Vagy ha feltűnik egy ellenállhatatlan, új partner.)  

 

A fejezet végén ismét személyre szóló kérdéseket olvashatunk.  S ezzel át is lapozunk az „Etikus poliamoriáról”  szóló 3.  fejezetbe.  A hagyományosan, vallásosan gondolkodók általában bűnösnek és erkölcstelennek tartják a többpartnerűséget.  A szerzők ezt  14 oldalon keresztül meggyőzően cáfolják, de nem térnek ki a kérdés elől, hogy milyen feltételek esetén lehet jó vagy rossz a poliamoria.  Meglepő, hogy az „evidencia alapú” tudományos szakkifejezést az erkölcsös poliamoria lehetőségének bizonyítására is alkalmasnak tartják. Ezt ugyan nem műszeres mérések teszik nyilvánvalóvá, hanem pl. az, hogy a poliamor életstílus minden résztvevője tartósan jól érzi magát benne (még az időnkénti kisebb viták ellenére is). 

 

A könyv nem a térkép, hanem az iránytű szerepét tölti be, Megmutatja, hogy a részletes megbeszélések, a saját érzelmeinkért és döntéseinkért vállalt felelősség, a  partnereink iránti tisztelet és a segítőkész empátia  eredményezhet erős, élénk és kielégítő kapcsolatokat.  A szerzők feltételezik, hogy a többpartnerűséget elfogadó  1. értéknek tartja a szeretetet, szerelmet és összetartozást,  3. partnerei önként, szabad akaratukkal vesznek részt a többpartnerű kapcsolatban, 3. kívánja, hogy nemcsak ő maga, hanem partnerei és érezzék a szeretetet, gondoskodást és biztonságot, 4.  értékeli a becsületet és tisztességet kapcsolataiban, s  5.  fogadja el, hogy minden tartós kapcsolatban lehetnek konfliktusok, de lehetőleg jóval kevesebb, mint az öröm és élvezet.  Két erkölcsi alapelv tűnik a legfontosabbnak:  „A résztvevők fontosabbak, mint maga a kapcsolat”  és  „Senki sem kezelhető  tárgyként!”  (Vagyis nem igazán poliamor az, aki csak bizonyos szükségletei kielégítésének eszközeként bánik partnerével.)

 

Egy erkölcsös, jó kapcsolatban minden partner élhet a saját jogaival. A jő közérzetet erősítő döntések csak akkor erkölcsösek, ha nem sértik egyetlen partner jogait sem.  Előfordul, hogy valaki a saját (vélt vagy valós)  jogait túlbecsüli (pl. „Hozzám tartozol, így ellenőrizhetem, megtilthatom más kapcsolataidat”  stb.).  Jogunk van bármit kívánni, de nincs jogunk bármit megtenni, amit kívánunk. De előfordulhat, hogy harcolni kell az egészséges, erkölcsös többpartnerűség jogáért.  A szerzők itt három csoportra bontva felsorolják. először minden intimkapcsolat, majd a poliamor kapcsolatok és hálózatok jogait.  Ezeket, s különösen az intim kapcsolatok jogait nemcsak tanulmányozni, hanem tanítani is kellene.

 

A kapcsolati jogok 3 fő tényezője: az egyetértés, a nyiltság  és a bátor megvalósítás.  Ha bennünket is érint, csak olyat engedjünk meg másoknak, amivel egyetértünk. Poliamor kapcsolatokban a nyiltság és őszinteség minden partnertől elvárható.  Döntéseinket pedig nem kell alárendelni külső tekintélyeknek vagy jogtalan hatalmaknak.  Kétségtelenül vannak helyzetek, amikor nehéz elfogadható döntéseket hozni. Például. ha kisgyermekek vannak a családban és a férfinek régebbről van egy külső partnere (akire a gyerekek miatt nincs ideje),  mit tehet?  A szakítás mindkettejük számára trauma, de a kisgyermekek gondozása fontosabb  Új partner pedig  szóba sem jöhet.  Nehéz elérni, hogy a gyermekek mellett a partnerek szükségletei is kielégüljenek.  De sok más, bonyolult helyzet is adódhat.  Ezek közül többet is elemeznek a későbbi fejezetekben. 

 

Az erkölcsös poliamoriáról szóló fejezet szintén az olvasók önismeretét fejlesztő  kérdésekkel végződik. A könyv első részének három, röviden felvázolt fejezete valószínűleg felkelti a felvilágosult olvasók érdeklődését a többpartneres életstílus iránt, s talán magyarul is olvasható lesz.

                                                                                                                             

                                                                                                                                                                                Dr. Szilágyi  Vilmos 

 

Gyurkó- Szilvia:  Rám  is  gondoljatok  

 

A gyernekjogokkal foglalkozó szakirodalom jelentős magyar kiadványa a nemzetközi  gyermekjogász „Rám is gondoljatok” (2015,  Bookline)  című  könyve. A válást elemző magyar könyvekben sajnos nem bővelkedünk.  Ezért is fontos, hogy egy praktizáló  kutató ezt a témát az érintett gyermekek szempontjából és érdekében, az angol nyelvű  szakirodalom  ismeretében és saját, személyes tapasztalatai alapján dolgozta fel. 

 

Az ugyan már eddig is nyilvánvaló volt, hogy szüleinek válása – ha addig együtt élt a család – súlyos krízist, válság-helyzetet hozhat az érintett, kiskorú gyermek életébe is, a szülők pedig fölkészületlenek ennek hatékony kezelésére.  Most viszont létrejött egy olyan könyv, amely nemcsak a gyermekek jogainak tudatára ébreszti az épp elváló, vagy már elvált szülőket, hanem  egész sor gyakorlati mintát és útmutatást is ad nekik. Ezek elfogadása és realizálása a szerző szerint nemcsak az érintett gyermek helyzetét könnyíti, hanem a váló szülőkét is. 

Ami vonzó perspektívának tűnik, csak éppen nehéz megvalósítani, mert olyan mértékű önfegyelmet, lemondást ás áldozatot vár el a válás által többé-kevésbé  megviselt szülőktől, amire kevesen képesek. Ennek következtében felmerülhet a kérdés, hogy valóban reálisak és indokoltak-e a gyermekjog szigorú elvárásai. A körülmények és a szubjektiv tényezők mellett  szükségesnek látszik ezeket az elvárásokat elvi, pontosabban értékrendi szempontból is elemezni. 

A könyv így összesíti a gyermekek jogait a szülők válásának folyamatában:

 

·         Tartós és kiegyensúlyozott kapcsolatuk legyen mindkét szülőjükkel 

·         ők legyenek a  legelsők és legfontosabbak  a szülők  életében; 

·         az ő  érdekükben a szülők  működjenek együtt  a válás során, és azt követően is; 

·         senki ne kényszerítse őket arra, hogy állást foglaljanak váláskor vagy a szüleik vitáiban;

·         a felnőttek őszintén  válaszoljanak a kérdéseikre, de alapvetően csak a tényekről beszéljenek nekik, ne a saját érzéseikről, a szülők közötti kapcsolat részleteivel ne terheljék; 

·         a szüleik és más felnőttek segítsenek nekik abban, hogy  megértsék a válást és a válási egyezséget; 

·         a környezetük támogassa őket abban, hogy túllendüljenek a válás krízisén, segítsenek nekik  megszabadulni a bűntudat és az önvád érzésétől ( . . .)

·         ne kelljen megélniük a szüleik közötti ellenségeskedést, ne váljanak tanújává a szülők közti vitáknak,  konfliktusoknak;

·         a körülöttük levő felnőttek  figyeljenek oda  a gondolataikra és az érzéseikre; 

·         megfogalmazhassák a saját  véleményüket,  javaslataikat a saját lakóhelyükre és a kapcsolattartásra vonatkozóan; a felnőttek tekintsék őket kompetensnek és egyenrangú partnernek a rájuk vonatkozó ügyek rendezésében; 

·         legyenek tiszteletben tartva a magánélethez való jogaik a családtagokkal és a barátokkal;   

·         a szülők ne ellenőrizzék a másik szülővel folytatott beszélgetéseiket, az SMS-eket és leveleket;

·         legyen mindkét szülőjüknél egy olyan hely – ágy, íróasztal vagy saját szoba -- , ahol a  saját dolgaikat tarthatják, amit a sajátjuknak érezhetnek; 

·         ne várják el tőlük, hogy a szüleik  támogatói legyenek érzelmileg vagy gazdaságilag; 

·         ne kelljen üzenetvivőként funkcionálniuk a két szülő vagy a két család között;

·         ne kényszerítsék őket arra, hogy titkaik legyenek, ne kérjék a szülők azt tőlük, hogy eltitkolják, mi történt velük  (. . .)

·         mindkét szülőjük legyen tisztában az iskolai teljesítményükkel, sikereikkel és nehézségeikkel, szabadidős tevékenységeikkel, sporteredményeikkel; 

·         mindkét szülőjük ismerje általános és különleges  egészségi állapotukat, a kórelőzményeket; ha a gyerek beteg, mindketten tudják, hová kell fordulni.    (54-56. old.) 

 

 Ezeknek a szigorú és idealizált elvárásoknak a szülők nyilvánvalóan csak akkor tudnak megfelelni, ha a gyermekük jóllétét, jó testi-lelki  közérzetét, igényeinek kielégítését és alapvető érdekeinek biztosítását tartják központi és legfontosabb feladatuknak az együttélésük során és a válásuk alatt és után is.  Ebből úgy tűnik, mintha a szülők kapcsolata csak a gyermek érdekében jött volna létre .A házasság vagy az élettársi kapcsolat hagyományosan „családalapítást”  jelent.  Család viszont csak akkor jön létre, ha megszületik az együttélő pár gyermeke.  Eszerint a párkapcsolat értelme és fő funkciója az utódnemzés és gondozás lenne.

 

Tény, hogy  csak  a (szabad, önkéntes) gyermekvállalás biztosítja az emberi faj fennmaradását és fejlődését. De épp ezért fontos a létrehozott utódok mennyisége és minősége.  Jelenleg egyes földrészeken – a szegényebb és elmaradottabb, konzervativabb  szemléletű  országokban -  túl sok, máshol viszont túl kevés gyermek születik.  A két pólus azonban nem egyenlíti ki egymást.  Az emberiség számára életveszélyt jelent, hogy a Föld nevű, kis bolygó, amely hosszabb távon 2-3 milliárd embert képes eltartani, ma már közel 8 milliárd ember igényeit próbálja kielégíteni.  A megszülető utódok mennyisége tehát problematikus.

 

De baj van a minőséggel is.  A statisztikákból az derül ki, hogy egyre több a testileg vagy mentálisan fogyatékos ember, de a viszonylag ép gyermekek gondozása és nevelése is hiányos vagy elégtelen, ezért egyre több a neurózis, az életvezetési és párkapcsolati zavar, az alkoholizmus és droghasználat  stb.  Ezek megelőzését és kezelését viszont sem a széthulló  családok, sem  az oktatási-nevelési vagy egészségügyi szervezetek nem képesek biztosítani.  A megszületett utódok minősége tehát egyre romlik.

 

Ilyen körülmények között a szaporodó válások és családbomlások, az ezekből kibontakozó válságok csupán az egyik jellemző tünetét jelentik az emberi civilizáció és kultúra általános hanyatlásának.  A régi, hagyományos (vallásos, patriarchális)  értékeket  és intézményeket a haszonélvezőik raffináltan igyekeznek ugyan erősíteni , de ez feltehetőleg csak átmenetileg járhat eredménnyel.  A gazdasági és technikai fejlődés adott szintjén bekövetkezett az elektronikus forradalom.  Világunk átáll az internetre, s ez ma szinte mindent megváltoztat.  Párkapcsolati viszonylatban is folyamatosan új igények és lehetőségek jelennek meg, főleg a fiataloknál, akik  már otthonosan kezelik az okostelefont, a számítógépet és egyéb elektronikus  gépeket.  Ők egyre kevésbé veszik komolyan a hagyományos oktatást és nevelést, inkább e-learninggel és internet-manipulációkkal szerzik meg, a számukra szükséges információkat.

 

Ez mellesleg azt is eredményezi, hogy  már a kisiskolások is egyre inkább az internetre támaszkodnak az elfoglalt, gazdasági és kapcsolati tőkét gyüjtögető  szülők helyett.  De még inkább a pubertásban és később.  A szülőkről leválás folyamata ma jóval  korábban megindul mint a tizenéves kor közepe  A szülők viszonya többnyire a serdülőkorig érdekli és érinti mélyebben a gyerekeket. Később viszont inkább csak kihasználják a „mama-hotel” előnyeit, a zsebpénz és a sokféle tárgyi adomány lehetőségét.  A szülők válása főleg ebből a szempontból jelenthet számukra veszteséget.  Minthogy kortársaik kb. fele már elvált szülők gyermeke, továbbá a többnyire otthon tapasztalt feszültségek és konfliktusok  korán tudatosítják bennük a házastársi és hasonló kapcsolatok törékenységét.  S ha a tizenéves már nagyjából levált érzelmileg a szülőkről, akkor a válásuk sem jelent számára túl nagy krízist.  (Különösen, ha a „mama-hotel” továbbra is megmarad.)

 

Mindezek folytán joggal merül föl annak pontos értelme, amit a szerző így fogalmaz: „. . .a jog is rögzíti, hogy a gyerek legfőbb érdekének kell elsődlegesen érvényesülnie minden őt érintő ügyben.” (57. old.)   Kérdés azonban, hogy tulajdonképpen mi az elváló szülők gyermekének legfőbb érdeke?  Hogy továbbra is ugyanúgy mindent megkapjanak, mint serdülőkoruk előtt, egy harmónikus és teljes családban? Lehetséges ez a szülők válási krízisének körülményei között?  

 

Reális belátás szerint aligha lehet mentesíteni a gyermeket a válással járó, kisebb-nagyobb hátrányoktól, legfeljebb valamelyest lehet ezeket csökkenteni..  Irreális elvárás, hogy az elváló szülők legfőképpen gyermekük igényeinek kielégítésére törekedjenek.  Hiába minősíti Gyurkó  „rossz esetnek”, hogy „elsősorban egymásra figyelnek, meg magukra, és csak ez után a gyerekre.” (54.old.)  Egy reális, humánus értékrend szerint  mindenki  elsősorban  önmagáért felelős,  pontosabban a saját jóllétéért, s csak másod- vagy harmad-sorban a számára fontos személyekért, például a saját, vagy fogadott gyermekekért.  Ezen a szülőket illetően aligha változtat, ha  a gyermekjogokra figyelmeztetik őket. (Egy serdületlen gyermek persze csak fokozatosan lehet önmagáért felelős.)  A jó szándékú jogi maximalizmus túlzó előírásait mérséklően ellensúlyozza a könyv címe: „Rám is gondoljatok”. 

 

Bonyolítja a leírtak megértését, hogy a jog a „gyermek” fogalmát a születéstől 18 éves korig tartó időszakra terjeszti ki, holott a szülők válása egészen másként hat a gyermekre serdülőkora előtt és nemi érése (vagy szüleiről leválása)  után.  A felsorolt gyermekjogok ugyan az egész periódusban többé-kevésbé maximalisták, de a fő probléma, hogy a különböző korú gyermekek életkori és egyéni sajátosságait nem veszik figyelembe.  Ám ez tulajdonképpen nem is várható egy olyan szaktudománytól, amely  elvileg és a maga szempontjából  tökéletességre törekszik, függetlenül az adott körülményektől. Ezért mondhatja ki, hogy a gyerekek legyenek „a legelsők és legfontosabbak” a  szülők életében.  Egyébként ez akkor lehet valóban érvényes, ha  a párkapcsolati együttélés elsődlegesen ( vagy épp kizárólag) a közös gyermekvállalás céljával jött létre.  A múltban ez túlnyomórészt a nőkre volt jellemző, patriarchális nevelésük következtében.

 

         A  patriarchátus évezredeiben  a férfiak az élvezet mellett főleg (fiú)gyermeket vártak a tulajdonuknak tekintett nőktől, hogy utódlásukat biztosítsák. A civilizáció és kultúra fejlődése során viszont fokozatosan működésbe lépett az individualizáció, s előbb a férfiak majd lassan a nők kapcsolati igényei is fejlődtek és bővültek.  Az utóbbi évszázadokban elterjedt  szerelmi kapcsolatok egyre több újabb és másféle igényt tartalmaztak, a saját gyermeken kívül.  Ma már sok olyan párkapcsolat (házasság stb.) létezik, amelyben a gyermekvállalás másodlagos, vagy teljesen  kimarad  a közös tervek közül.  Ezt egyébként Gyurkó könyve is demonstrálja. Világviszonylatban mégis a kívántnál sokkal több gyermek születik, a korszerű fogamzásgátlás hozzáférhetetlensége vagy mellőzése miatt.  Ugyanis ez a nő hagyományos nemi szerepe.

 

A patriarchátust még ma sem sikerült megszüntetni, s a fejlettebb országok nőmozgalma is csak korlátozni tudta, de a „fejlődési trend” egyértelműen az, hogy a nők kevesebb gyermeket vállalnak és más célokat fontosabbnak tartanak.  Érdemes lett volna  a gyermeki jogok szempontjából ezzel is foglalkozni.  Például azzal, hogy milyen változásokat  hoz a másodlagos, esetleges  gyermekvállalás a szülők és gyermekük viszonyába általában, és különösen a szülők válása esetén.  A közös gyermek, mint másodlagos, vagy véletlenül bekövetkező  cél mellett  a szülőségre vállalkozóknak többféle elsődleges céljuk lehet, amelyek fontosabbnak tűnnek, s ez bonyolítja, sőt veszélyeztetheti a kapcsolat stabilitását.  Az esetleges válásban a gyermek jólléte  ilyenkor többnyire csekélyebb jelentőségű, bár ez sok egyéb tényezőtől is függ.

 

  Feltűnnek például az újfajta, nem monogám kapcsolatok, amelyben a szülők magánéleti szempontból csaknem teljesen szabadok maradnak, s a romantikus szenvedély helyett racionális  és szolidaritásra épülő barátság tartja össze őket, ami nem igényel sem érzelmi, sem erotikus kizárólagosságot.  Egyelőre nincsenek megbízható adatok az ilyen együttélések elterjedtségéről, de az kétségtelen, hogy terjednek. Problémát jelenthet, hogy a szülő(k)ről még nem levált gyermek hogyan tudhat ehhez alkalmazkodni.  Tény, hogy a konzervativ  közvélemény  félti ettől a gyermekeket, mégis könnyen lehet, hogy ez a jövő útja.   

 

Érdemes lenne elemezni a fentebb felsorolt gyermekjogi követelményeket azok realitását illetően, azon kívül is, hogy a gyermekek legyenek a legelsők és legfontosabbak a szülők életében.  A tizenévesek kényszerítés nélkül is mindig állás foglalnak, ellentmondó  vagy egyértelmű  véleményt alakítanak ki szüleik válásáról, amit a szülőknek ajánlatos ismerni és az érintettel megbeszélni (s esetleg arra kérni, hogy másnak ne mondja el).  Az jó, ha a gyermek kérdéseire őszintén válaszolnak, de általában nem egymással egyetértőleg, és nemcsak a válás tényéről, hanem okáról is.  Hogy aztán a gyerek melyiküknek ad igazat, helyesel vagy hibáztat, az a korábbi viszonyaiknak és a gyermek fejlettségének függvénye.  Gyakorlatilag lehetetlen elérni, hogy ne váljanak tanúivá (vagy ne szerezzenek tudomást) a szülők vitáiról.  Érzelmi  leválásuk után bűntudatot sem szoktak érezni szüleik válása miatt.   

 

Sok egyéb is lenne még, ami szót érdemelne Gyurkó könyvében, de itt csak néhány fontosabbat érintettem.  Egy új kiadásban – amire érdemes lenne mielőbb sort keríteni - mindezek szerepet kaphatnának, de ajánlatos lenne a könyv terjedelmét, részletességét, redundanciáját  csökkenteni. Egyrészt, mert a túl sok, idézett hozzászólás többsége nem ad érdemlegesen újat. Gyurkó szövegéhez képest.  Másrészt  terjedelmes, s így drágább könyveket kevesen vesznek és olvasnak; holott a cél az lenne, hogy minél többen olvassák és értékeljék a gyermekjog  előírásait.  

 

2018.  szeptember                                                                                                   dr. Szilágyi Vilmos

 

 

 

 

Csepeli  György:

Vonzalmak  és  kapcsolatok 

1987,  Kozmosz,  172 p.  (2. kiadás  1999)

 

Ezt a könyvet  több mint három  évtizede  (még  a  Kádár  rendszerben)  az  ifjúsági  könyvkiadó  adta ki,  bár  nem  éppen  tizenéveseknek  szóló,  ismeretterjesztő  mű, hanem  egy  tudományos  igényű,  szociálpszichológiai  tanulmány. (2. módosított kiadás: 1999, de itt csak az elsőről lesz szó). Kétségtelen,  hogy  fiatalok közt  is  akadhat  értő  érdeklődő, hiszen    könyv  segítséget  nyújthat  az  önismeretben, a  párválasztásban  és  együttélésben,  Vagyis a beilleszkedésben  a  felnőtt  társadalomba.  A  szerző  --  az egyik legismertebb, hazai  szociálpszichológus – ugyanis  nemcsak  korszerű  szemléletet,  hanem  tanácsokat is ad  az  életvezetési  kudarcok  elkerüléséhez, a  vonzások  és  kapcsolatok  reális  értékeléséhez.

 

Rengeteg  termékeny  gondolat  fért el ebben   15  fejezetből  álló,  zsebkönyv  méretű  könyvecskében. Bevezetőként  „A  történelem  bennünk”  alapvető  szociológiai  gondolatát  fejti ki  Csepeli.  Abból  indul ki, hogy „egyedül  az  ember  él  az  időben”.  Vagyis  csak a legfejlettebb élőlénynek  van  tudomása  az  idő  múlásáról,  akár  történelmi,  akár  egyéni  vonatkozásban.  Az  időtudat  azonban nem  születik  velünk:  a  szociális  környezetünktől  tanuljuk,  vagyis  társadalmi  termék.  Megkülönböztethetünk  ugyan  objektiv  és  szubjektiv  időt, de  mindkettő  relativ, hiszen az  előbbi  lényegében  csak  bolygónk  viszonylatában  érvényes; a  szubjektiv időt  pedig  testi-lelki  állapotunktól függően  túl  gyorsnak, vagy  túl lassúnak  érzékeljük.  Ezt a szerző egy  Shakesreare  szonett idézésével illusztrálja.  Ilyen  költői  és  tudományos  idézetek a  könyvben  gyakran  előfordulnak, s jelzik  Csepeli  széleskörű  felkészültségét. 

 

  

   Az  idő  egyik  funkciója, hogy  az  embert az elmúlásra  emlékezteti.  Ami  ellen  igyekszik  ugyan  küzdeni, s  ez  történelmi  fejlődés  eredménye;  az  egyéneknél  ugyan  sokkal  erősebb, mint  társadalmi  viszonylatban.  De  hiába,  mert  hosszabb  távon  az  utóbbi is  kudarccal  végződik, a  kozmikus  törvények  folytán.  Az egyéni  élet  időtartamát  ugyan  a  szociokulturális  fejlődés  lényegesen  kitágította, de csak  maximum  100-120  éves  életkorig  (s jóval több nem is  várható).  Ebből  következően  nemcsak az emberi élet, hanem a kapcsolatok is  elég rövidek.  Sőt,  előfordul, hogy a kapcsolatok  többé-kevésbé  hiányoznak.  Ez  sokmindentől  függ, éspedig  nemcsak  természeti okokból, hanem  a  kapcsolatok  alakulásától  és  az egyén  fölkészültségétől,  pszichikus állapotától is. 

 

  De  hiába  van az egyénnek  (és a társadalomnak)  kétségtelen  joga  kapcsolatainak  alakításához, ez  gyermekeknél  még alig  érvényesülhet, mert  sem a szülők, sem a hivatásos nevelők  nem készítik föl őket erre, s ennélfogva  felnőttként   is  alig tudnak eligazodni a  vonzalmak  és  kapcsolatok  útvesztőiben.  Ezen  próbál  segíteni  Csepeli György  könyve:  megkísérli  pótolni  az iskolákban és egyéb  intézményekben hiányzó  kapcsolati,  szociálpedagógiai  nevelést.  A  vonzalom  alapját  szerinte  egy  „válogató  jellegű  beállítódás”  képezi, ami a  keresett , ideális  partner  kiválasztását  célozza.  Akiről  úgy  tűnik, hogy  hasonlít az elképzelt  partnerideálhoz,  az  vonzalmat  ébreszt, vagyis  bizonyos  fokú  érzelmi  kötődést.  Ennek erősödése, vagy gyengülése, kölcsönössé  vagy  egyoldalúvá  válása  a  kapcsolat  fölvételétől  és alakulásától  függ.  Ha kölcsönös a társkeresés  igénye, akkor a vonzalom  már a partner  pozitiv értékelését tükrözi, s a kapcsolat  jövendő fejlődését  illető  elvárásokat.

 

 Hogy  ezek az elvárások mennyire  reálisak, vagy illuzórikusak,  az egymás  mélyebb megismerése  során szokott kiderülni.  Eleinte  ugyan mindkét  fél  igyekszik  önmagából a partner számára  legkedvezőbb tulajdonságokat  megmutatni.  S minthogy ez kölcsönös, alaposan meg is  téveszthetik egymást.  Idővel és fokozatosan  azonban  sokminden  ki  szokott  derülni, bár közben el  is köteleződhetnek  egymásnak. Ez  gyakran  együtt jár  az egyoldalú, vagy közös,  első  gyermekvállalással,  ami rendkívül megnehezítheti, de meg is erősítheti  az elköteleződés  tartós  érvényességét.   Szakértők  véleménye  szerint ajánlatos, hogy az elköteleződést  és a gyermekvállalást  legalább fél éves  együttélés  („próbaházasság”)   előzze meg.  Az viszont  ritkán kedvező  egy  párkapcsolat alakulására, ha  valamilyen  anyagi, vagy  egyéb  előny, kedvezmény  miatt  vállslnak  gyermeket. 

 

  Első  olvasatra  meglepőnek  tűnhet, hogy  az  egyéni  élet  szempontjából  „ legalapvetőbb két  szükséglet a  szexualitás  és  az agresszió  szükséglete”.   A  szexualitás, vagyis a nemiség  igénye  ugyan érthető  és  elfogsdható, de  egy  kultúrember  számára  az  agresszió  bármely  formája  nem-kívánatosnak,  sőt, akár  állatiasnak  és  életveszélyesnek  tűnik.  Csepeli  azzal érvel, hogy az ókori  szabadelvűséget lezáró. keresztény  etika  „radikális  elfojtásra ítélte  mindkét  szükségletet.  A  szexualitást  a felbonthatatlannak  nyilvánított  házasság  keretei  közé  száműzte;  míg  a  támadó-védekező  agresszivitást  a  „szent”  háborúk  és  a  feudális  rendet  veszélyeztető  „eretnekek”  elleni  küzdelem  céljaira  korlátozta.”  (16. old.).   Hozzáteszi, hogy a  felebaráti  szeretet  vallási  parancsa  azonban  erőtlennek  bizonyult a  kapcsolatok  szabályozásában.     Egyébként is, a máshitűek nem  „felebarátok”,  így azokat lehet  agressziven  üldözni.   Ez  összefügg a  „mások”, az idegenek  iránti negativ  beállítottsággal,  bizalmatlansággal  vagy  épp  megvetéssel.  

 

   A  más  hitű, más ideológiájú  egyének  ma  is  gyakran  váltanak ki  bizalmatlanságot, negativ  érzéseket  és  elfordulást.  Márpedig a  modern  emberre  jellemző  a  sokféle  beállítottság,  a „szkriptek”  különbözősége  és  viszonylagos  rigiditása.  Ami  ugyan  rendszerint  nem derül  ki  azonnal,   csak  részletesebb ismeretség után.  Ilyenkor  aztán kiderül,  tudnak-e  közös  nevezőre  jutni, vagy  véget vetnek a kapcsolatnak  .Az  eltérő  hitek  és  ideológiák  ugyanis  eltérő  értékrendet  jelentenek,  s  a  kialakuló  vonzalom  ellenére  komoly  akadályai  lehetnek  egy  kapcsolat  létrejöttének  és  fejlődésének.  Ezért  Csepeli  joggal  szán külön fejezetet a  kapcsolatra  alkalmasság  létrejöttének.   Bár az ember  egyik  alapvető  szükséglete  a  társkeresés,  ez a képesség  mégsem  születik  velünk, hanem csecsemőkorban  alakul ki, s  később  továbbfejlődik.  A  kapcsolati  készség  fejlődésének  feltételeit  és  jellemzőit  Csepeli  meggyőzően  írja  körül.  De  a  fejlődéspszichológiai  ismeretek  előtt  néhány  oldalon kitér a  mesterséges  intelligenciára, továbbá  Harlow  majomkísérleteire  és a  vadonban  felnőtt  gyermekek  sikertelen  szocializációjára. 

 

Mindezek  ugyanis  azt  bizonyítják, hogy  csak a  születéstől  meglévő,  interperszonális  kapcsolat, a  kedvező  gondozás  és  nevelés  képes  a gyermeket  a  környezet  elvárásai  szerint  szocializálni, normális  kapcsolatokra  képessé  tenni.   Ami  gyengébb  vagy  erősebb  érzelmi  kötődést  is  jelent.   A  mesterséges  intelligenciájú  robotok  ilyesmire  nem képesek, csak arra, hogy  végrehajtsák a  beléjük  programozott  feladatot.    Igaz  viszont, hogy e  könyv  megjelenése  óta  a  mesterséges  intelligenciát  jelentősen  tovább-fejlesztették, így  azok  ma már  tanulásra   képesek, s  érzelmi  megnyilvánulásokat is  mutatnak.   Nincs  kizárva, hogy  több  vonatkozásban  felülmúlják  az  emberi  képességeket. 

 

A  fejezet  vázlatosan végigvezet a  gyermeki  személyiségfejlődésen, a  mozgásos  reagálástól  és  az  utánzástól az  éntudat  kialakulásán  át  egészen  az  autonómiáig, a  vonzalomig  és  a  közös  egyetértés  kereséséig.   A  további  fejezetek tulajdobképpen ennek a  folyamatnak  néhány  legfontosabb  mozzanatát  részletezik,  éspedig  elsőként a  „Vonzalom” című  fejezetben.  

 

Ennek  tükrében  a  vonzalom  fogalmának  definiciója  („válogató  beállítódás”)  problematikusnak  tűnik, hiszen a  válogatási  szándék  még  nem  vonzalom.  Inkább hiényérzésnek,  szükségletek által  motivált  keresésnek  mondható.   A  keresés egy félig  tudatos, vagy tudattalan  partnerideálra  irányul, vagyis  olyan személyre, aki képes  minden  (vagy  legalábbis  a  fontosabb)   igényünket  kielégíteni, s  ezért  nagyon is  fontos  számunkra,  emiatt  pedig  kötődni  kezdünk  hozzá.  Ez  magyarázza, hogy  szimpatikusnak,  rokonszenvesnek  találjuk, s  reméljük, hogy  ez  kölcsönös  (vagy azzá  válhat).  Ez  lehet a  válasz  arra a kérdésre, hogy  az  illető  miért tetszik  nekünk, s  mi  miért tetszünk  neki.  Alapjában  véve  tehát  egy  hipotézisünket  /” ő  fog boldoggá  tenni”,  „számomra  ő  lehet  az  Igazi”)  szeretnénk  megvalósítani, bár  anélkül, hogy  alaposabban  ismernénk  egymást.  Ami  persze  hosszabb  időt  és(vagy  némi  felkészültséget  venne  igénybe. 

 

Nem  mindegy  az sem:  hol  és  hogyan  keressük   a  vonzalmunkra  érdemes  személyt.   Ennek  sokféle  módja  van.  Elsősorban  a  közelünkben  élő, vagy  ott  dolgozó  személyek jöhetnek  számításba.  Ma  már  ugyan  pl,  az  internetes  társkeresők  révén  a  távolban élők is  kiválthatják  szimpátiánkat  és  vonzalmunkat, tehát  a  térbeli  közelség  jelentősége  csökken.   Nem csökken viszont a  külső  megjelenés  és  viselkedés, a  „sex  appeal”, az  éppen  aktuális  divatnak megfelelő nemi  vonzás  csábító  ereje.  Különösen  érvényes ez  a  fiataloknál és  a felnőtt, vagy  már  középkorú  férfiaknál.   De  mindkét  nemre  erősen hat  még a kb. 200  éve megjelent  szenvedélyes  szerelem és  romantika   szentimentális  kultusza,  a „hot  sex”, vagyis  a „forrófejű,  irracionális  lángolás”, ami  szembeszáll a  józan,  közösségi  szokásokkal.  de visszaélésekre  is  bőven ad  alkalmat, s  az  együttélések  során  rendszerint  hamar elmúlik.  

 

A  fiatalos, „szalmaláng-szenvedélyekkel  ellentétben  még  erősen  tartja magát   a  zsidó és keresztény  hagyományok  szellemét  követő  vonzalom  és  párválasztás.  Ebben  döntő  szerepe van a vonzalmat keltő  partner  hasonló  értékrendjének  és/vagy  vallásának.  Az  érdeklődés  és  ízlés  hasonlósága  döntő  tényezője  a  vonzalom  kialakulásának;  ahogy  a  latin közmondás  kifejezi:  Similis  simili  gaudet!   Egy újabb  közmondás  szerint  azonban  inkább  „az  ellentétek  vonzzák  egymást”  de  megfigyelések  szerint  minél  nagyobb az  ellentmondás, annál kevésbé  sikeres  és  tartós  a kapcsolat.  Épp  ezért  a társkereső  intézményekben  is  a  leendő  partnerek  hasonlóságát vizsgálják  elsősorban.  (Csepeli  50  kérdést  idéz  egy akkori, amerikai  társkereső  cégtől, amelyek  jól mutatják a  keresők  igényeit.) 

Az  un.  csereelmélet   ugyan  a  könyv  szerint  inkább csak  a  triviális, a mélyebb vonzalmat  nélkülöző  esetekre  érvényes, ez a  megállapítás  valószínűleg  túlzottan  leegyszerűsítő  jellegű.   Végül is  minden, emberi  interakció  sokféle  cserére, az  adok--kapok alapelvére  épül.  Minden  kezdődő  (vagy  akár  régóta  fennálló) kapcsolatban  félig  tudatos, vagy  tudattalan  mérce:  Hasznos-e  számomra  ez a kapcsolat  (személy)  valamilyen szempontból?  S ha igen, akkor  nem igényel-e  túl  nagy  ráfordítást,  áldozatot?   Az már  ritkábban jut  eszünkbe. hogy  vajon a  másik fél  számára is  nyereséges  lesz-e  s  csere,  s  mit  kaphat  érte  viszonzásul. Ha  sok  köztük  a  hasonlóság, akkor  szimpatikusnak  találják  és  vonzódnak  egymáshoz.  Ebből  következően  tetszenek  egymásnak, s  ezt  sokféleképpen  közlik  (még  társaságban is!).  ami  mindkettejük  önbizalmát  erősíti.   Amitől  természetesen maga a kapcsolat  is  erősödik.   

 

De  vajon  ilyen is  marad-e  a kölcsönös  vonzalom  és a nyereséges  kapcsolat  később, az  évek múlásával is?   Gyakran  látjuk, hogy a kialakult  vonzalmak,  a  szépen  induló  kapcsolatok  tönkremennek, vagy  alig  elviselhetővé  válnsk.   Csepeli  erre  már  „A  vonzalom  változása”  című  fejezetben  tér ki.  E viszonylag  rövid  fejezetben  ismét  kutatásokat  és  szakirodalmi  adatokat  ismertet;  többek közt  Goethe:   Vonzások  és  választások    című  regényére  - saját könyvének  klasszikus  előzményére  - is  hivatkozik.  A  regényben  egy  harmónikusan  élő  házaspár  élete  gyökeresen  megváltozik  egy  másik  pár  hosszabb idejű  vendégeskedése idején, s  ettől  új  vonzalmak  keletkeznek.   Az  új  körülményekhez  és  új  igényekhez  a  kétoldalúan nyereséges  kapcsolatoknak  is  állandóan  alkalmazkodniuk  kell.  Ez  azt  jelenti, hogy  az  eredeti  cseremegállapodást  időről  időre  újra  kell  fogalmazni, nehogy  tartósan  veszteséges  legyen  bármelyik fél  részére. A  különböző  arányvesztésekre,  krízisekre  azonban  föl kell készülni  (a  család  érdekében  is).  Sajnos, nálunk  egyelőre  nyoma  sincs  a  vonzalmi  krízisek  prevenciójának. 

 

A  könyv  következő  fejezete  a  hízelgésről   szól,  ami már  visszaélés   egy  „nyereségesnek  ígérkező”  partner  meghódítása  érdekében, s  hagyományosan jellemző  volt  az  udvarlásra.  A  mai  fiatalok  szerencsére  már  leszoktak a  raffinált  hizelgésről;  sőt, többé-kevésbé  az  udvarlásról is.  Helyette  izgalmasabb téma   a  következő  fejezet:  A  féltékenység”; ami sajnos,  változatlanul  sok bajt okoz.  Csepeli  sajnos  alig három oldalt  szán rá,  s nem mond  róla  semmi  lényegeset,  holott  rendkívüli  mértékben aláássa  a vonzalmakat  és  kapcsolatokat.  Csupán három, közhelyszerű  megállapításra  utal:   a féltékeny  alacsony  szintű  önértékelésére,   félelmére, hogy  „birtokától”  megfoszthatják;   és  infantilis,  autista  fixációjára.  

„Az  összeillés”  című  fejezetben  már  jóval  bővebben  fejti ki, melyek a  partnerek összhangjának, tartósabb  vonzalmának  főbb feltételei.   Először  Gottman  öt  „alapszabályát  ismerteti;  aztán Kelley  nyomán a helyzeti tényezők  figyelembe vételét  hangsúlyozza.  Egyik  fő  megáállapítása:  „A  vonzalom kölcsönössége  esetén beszélünk  összeillésről,  ami az  érdeklődés  viszonzását  jelenti…”  (71.old.)  Ami  vonatkozhat  a  testi megjelenésre, a  modorra  és  viselkedésre, vagy az  értékrendre, í  kulturális  és erkölcsi  tulajdonságokra  stb.   A  szoros kapcsolatban  élő  partnerek idővel egyre hasonlóbbakká válnak.  Összeillés  akkor várható, ha a partnerek személyiségvonásai  kiegészítik, vagy legalábbis  nem rontják egymást  (főleg, ha hasonló  jellegű  a  személyiségstrukturájuk és a szociális  helyzetük).  Igen sok  múlik a  különböző  igények  és szükségletek  kölcsönös  kielégítésén.  

 

„Az  intimitás”   című  fejezet  rövid, de  érdekes  megközelítése  a  vonzalomnak  és a  partnerek  összeillésének.   Egy  szoros, egymást teljesen  elfogadó  párkapcsolat  szükségképpen  intim  jellegű, vagyis  teljes  és  kölcsönös  bizalmon  alapul.  Ez  azt is  jelentheti, hogy nem lehetnek  titkaik egymás  előtt.  Csepeli  szerint  Simmel  jól látja, hogy az intimitás  alapja a  teljes odaadás  mindkét  fél  részéről, s ez  kölcsönös  függést  jelent.  Ez  történelmileg  viszonylag  új  jelenség.  S  még ma  is  elég ritka, hiszen túlnyomórészt a nő függ a férfitől.  A  titoktartás  lehetősége a nő  számára  történelmi eredmény,  hiszen  feltétele a nemek egyenrangúsága  és a függés kölcsönössége.  A  titoktartásra  tehát  mindkét  félnek  joga van, ha nem élnek ezzel  vissza  és  nem sértik egymás  szabad  fejlődésének  érdekeit.  Hangsúlyozandó, hogy  többféle  titok  van,  de az intim partnerek esetén a másik felet is  érdeklő vagy érintő titkok elhallgatása már sértő bizalmatlanság.  A nem szívesen bevallott  „sötét  titkok”  súlyos lelki terhet  jelentenek, elmondásuk az intim partnernek nagy megkönnyebbülést, ám  semmilyen veszélyt nem   jelent. 

 

Pszichológiai  szempontból  hasonlóan  érdekes  „Az  ambivalencia”  című  fejezet;  kár, hogy  Csepeli csak  2-3  oldalt  szánt rá. Eredetileg a  partner  furcsának  tűnő  viselkedése  szokta  kiváltani.  De  később  és  napjainkban az  egyén   érzelmei  és  problémái  is  kiválthatják.  Az ellentmondásos  érzelmek  és értékelés   akár  egyidejűleg is   megjelenhetnek.  Előfordul, hogy  pl.  a  szeretet  és a gyűlölet  egyszerre taszítja  zavaró  bizonytalanságba  az  egyént, s  ez  nehezen kibékíthető  ellentmondás.   Ilyen  eset, ha  valaki  a  szigorú  valláserkölcs  elfogadása  ellenére  megkívánja  a  kínálkozó  erotikus  élvezetet, s  nem  tud  dönteni.  Vagy  szerelmes  valakibe, de  pontosan tudja, hogy  ezzel  csak  vesztébe  rohanna.  Gyakori, hogy  vágyak  és  gátlások  egyszerre  jelentkeznek.  Csepeli  szerint ennek  első  jelei  egészen a  Freud  által  leírt  „Ödipusz-komplexusig  vezethetők  vissza:  a  kisgyermek  vágyik  az  anyjára, bár  tudja, hogy  őt át kell engednie az  apának.  A  Laing  könyvéből vett idézet  a  kapcsolatok „csapdává  merevülő”  ambivalenciáit illusztrálja. 

 

Ez  után  következik a  könyv  „Kapcsolatok”   fejezete,  amely már  bővebben  tárgyalja  ezt a  bonyolult   témát.   Fontos  elméleti  kérdéssel  kezdi:   a  szociális (társas,  személyes)  és  a  társadalmi  (személytelen)  nem  ugyanaz.  A  társadalom által  előírt  viselkedési  minták a  szerepek.   amelyek  társadalmi  helyzetünket  tükrözik., s teljes  azonosulást  igényelnek.  Személyiségünk  „dinamikusan  lüktető  szerepstruktúra”  (96.old.).   Kapcsolat  nemcsak  vonzalom  révén jöhet  létre;  ugyanis  pl. a valahonnan  menekülés, szabadulás  vágya is  létrehozhatja. 

Csepeli  fejtegetésében  ezen a  ponton  erősen vitatható,  problematikus  gondolatot  találunk.   Még  a konzervativiznust is  vállalva, határozott véleménye, hogy tartósan harmonikus  (intim?) párkapcsolat  csak  két  partner  között lehet.  Az  ilyen  kapcsolatot  két  ember  közötti  szövetségnek  tartja, amit   válságokkal  telít  egy  új  partner  megjelenése.  Ez  ugyanis  szerinte  tönkreteszi a  teljes  bizalmat  és  elköteleződést.  E  minden más  partnert  végleg  kizáró  kapcsolatban  a  jelek szerint  egyetért a  keresztény  vallással, bár megjegyzi,  hogy  „felettébb  ritka” az  intim  szövetség rendszeres  megújítása.  Holott  épp  ez  a  működő  kapcsolat  lényege.  A  párok  és  körülményeik  állandóan  változnak, s  ezért  újra  és  újra  módosítani  kell(ene)  az  egyszer  létrehozott  szövetség  tartalmát.  Erre  azonban  felkészültség  hiányában  kevesen  képesek. 

 

 Tehát ez a  hipotézis  inkább csak  egy  elméleti  lehetőség, s nem  érvényesül a  gyakorlatban.  Amelyben  sokszorosan  bebizonyosodott, hogy  vannak  olyan  intim  szövetségek  (pl. az un.  „nyitott  házasság”, vagy a  „poliamoria”),  amelyek  - különböző  feltételekkel  -  elfogadják  és  nem  érzik  válságosnak  újabb partner(ek)  bevonását  a  szövetségükbe.   Ami  azonban csak  teljes  nyiltsággal  és önkéntesen  válhat  lehetővé.  Ez  nálunk  ma  még  szokatlan, s gyakran  sikertelen, mert  sokak  számára  még  idegen  az ehhez  szükséges, új  szemlélet.  értékelés  és  reális  készség. 

 

Csepeli itt  Eric  Berne  játszma-elméletére  utal, amely a párkapcsolatban  egymás  kijátszását  szolgálja. Több ilye,  tudatos  vagy nem tudatos  játszmát  ismertet, de  ezekre  itt  nem  térek ki,  mert  a  szak-  és a  felvilágosító  irodalom  révén  már  elég  ismertek.  Fontos  megjegyzése  viszont a  játszmák  abbahagyása „külső  segítség  nélkül  lehetetlen” (109.old.) , amihez  pár- vagy  családterápia  szükséges.  

 

A  könyv  utolsó  fejezetei  csak  közvetve  és  távolabbról  érintik  a  vonzalmak  és  párkapcsolatok  témakörét,  minthogy  a  csoporthatásokat,  folyamatokat  és a csoportok  fejlődését  elemzik,  ami akár  egy  külön  könyv témája  is  lehetne.  Mindenesetre  világosabban  láthat  sokmindent. aki a  párkapcsolatról  szóló, rengeteg , reális és  megalapozott  ismeretet  magában  feldolgozza.  

 

                                                                                                                                                              Szilágyi  Vilmos  dr.  

 

 

Bereczkei  Tamás: 

 

Evolúciós  pszichológia 

 

2003,  Osiris K.,  541 p. 

 

Tartalom

 

Előszó.  Az új lélektan a kibontakozó lélek nyomában  

 

I.                   .rész.  Evolúciós  pszichológia:  egy új paradigma

1.      Történeti áttekintés

    Darwinizmus // Etológia  // A szociobiológiai örökség  // Adaptacionozmus  //

    Ultimativ megközelítés  // redukcionizmus

2.      Új  megközelítések és perspektivák

3.      Az elme evolúciós gyökerei  // Humán viselkedésökológia  // Álláspontok összegzése

 

II -rész.  Egyén  és  csoport

     1.Rokonság:  Rokonszelekció  // Rokoni kapcsolatok a tradicionális társ.-ban

      Pszichológiai algoritmusok az ipari társadalmakban

2.      Kölcsönösség, csere, társas együttműködés

A reciprocitás szabályai és feltételei  (( Cserekapcsolatok… //  A csalók kiszűrése

A kölcsönösség egyéb pszich. algoritmusai  // A területspecificitás  // Barátság

    3.   Önzetlenség és önfeláldozás :  Indiszkriminativ altruizmus  // A kérkedésmodell  //

       Csoportszelekció  az emberi evolúcióban

    4.Csoportszerveződés : Csoportméret  // -identitás  //  Xenofóbia  // Dominancia és   

státus  // Presztizs, rang, önértékelés  // Lojalitás és egalitarizmus

    5.  Genetikai rokonság és párválasztás

      A vérfertőzés elkerülése:  negativ imprinting  //  Incesztustabuk  //  Homogámia

 

          III. rész.   Párkapcsolatok

             1. Szaporodás : Szülői ráfordítás  // Az emberi eredet  // Rejtett  ovuláció

2.      Család és termékenység:  történeti elemzés : Poliginia  // Monogámia

      Demográfiai átmenet: a modern társadalmak problémája

3.      Szexuális  stratégiák : Intraszexuális vetélkedés  //  Szexuális hajtóerők  //

Versengés, kockázatkereső magatartás  // Mortalitás  //  Alternativ  stratégiák

Spermiumvetélkedés  //  Szexuális hűtlenség, paternitás, féltékenység

a.      Párválasztás : Epigám szelekció  // Emberi párválasztás és reproduktiv érték 

Univerzális kritériumok  // Kontextusfüggő stratégiák  // Udvarlás (( Homoszex

b.      Fizikai vonzerő : Másodlagos nemi jellegek. A női mell  // Testalak  //  Derék-csipő arány  // A férfitest mint fitnessindikátor  // Arc  // Szimmetria

 

   IV.  rész. Szülői  stratégiák

1.  Kötődés :  Anya és csecsemő kapcsolata  // Attachment  // Apai gondoskodás  // Menopauza: a nagymamák intézménye

2.   Konfliktusok és vetélkedések a szülői gondozásban : Reproduktiv döntések  //  Szülő—utód konfliktus  //  Diszkriminativ gondoskodás  (az utód reproduktiv értéke;  szülői erőforrások) // Gyerekbántalmazások, gyilkosságok

3.   Fejlődés :  Neoténia és hipermorfózis  // Epigenezis  Gyerekkori fóbiák  // Szeparáció  // Játék

4.   A nemi különbségek és szerepek fejlődése :  Csecsemők  // Fizikai, szociális és kognitiv fejlődés  // A nemek közötti viselkedési különbségek kialakulása

5.    Szocializáció ?  Genetikai, családi és kulturális hatások  // Család apák nélkül  // A szocializáció evolúciós elmélete  // Problémák az evolúciós magyarázatban

 

             V. rész.  Elme

a.                       Modularitás:  álláspontok és viták

b.                      Emberszabásuak :  Eszközhasználat, kauzalitás  // Utánzás, tanítás, kultúra  // Elmeteória (tudatelmélet)  // Énfelismerés  // Megtévesztés  //  Hipotézisek (machiavelliánus, szociális, és „társas agy”;  ökológiai)

c.                       Egyedfejlődés :  A kezdeti társas ügyesség  //  A fizikai világ ismerete  //  „Forradalom”  egyéves korban  // Elmeteória  // Autizmus  // Intuitiv biológia

d.                      Humán kognitiv evolúció :

e.                       Gondolkodás,  érzelmek :  A felnőttek elmeteóriája  // Döntési és következtetési  szabályok  // Érzelmek  és racionális gondolkozás  //   Az érzelemkifejezések  evolúciója – és sokfélesége

f.                       Nyelv :  A nyelv gyökerei: emberszabásúak  // A nyelvi evolúció modelljei  (ökológiai, szociális, szexuális ) // Fonémák, szavak, mondatok a gyermeknél  A nyelvelsajátítás veleszületett algoritmusai  // Agyi struktúra, modularitás

 

               VI. rész.  Kultúra

a.                       A kultúra evolúciós modelljei : Szociobiológia  // Memetikus evolúció  // Kettős öröklődési rendszer  // Durham koevolúciós modellje

b.                      A  kultúra  adaptivitása :  Színlátás  // Tejcukorlebontás. Migráció  // Táplálkozási preferenciák  / Poliandria  // A kultúra maladaptivitása. Kuru. Cölibátus  //  Önkényes jellege?  Divat. Nemi szerepek

c.                       Betegségek,  viselkedési  és elmezavarok :  Darwini medicina. A mellrák evolúciós hipotézise  // Anorexia nervosa  // Antiszociális viselkedés  // Depresszió  // A pszichopatológiák evolúciója;   Összefoglalás

 

IRODALOM     NÉVMUTATÓ    TÁRGYMUTATÓ

 

                                                                *   *   *  

              KIVONATOk

 

   A szerző kétségtelenül nagyszabású vállalkozását, ezt  a számomra újszerű koncepciójú tankönyvet  csak részben  (szexuálpszichológiai  szempontoknak alárendelten) olvastam át  (s láttam el ceruzajelzésekkel).   A  Pléh Csaba által írt Előszó  „egyik legígéretesebb, új szintézisnek”  tartja a könyvet, s „darwinista pszichológiának”  nevezi, amely  3 hagyományt kapcsol össze: a  történetiséget,  a szelekciós modellt és az „emberi természetet” (mint veleszületetten meghatározottat). Az utóbbit szerinte Csányi Vilmos tette újra szalonképessé.  Lényegi, provokativ gondolata  (Karl Popper és mások nyomán), hogy „a mai ember szokásai, gondolati működésmódjai és preferenciái mögött is egy eredendő, evolúciós környezethez való adaptáció munkál.”, s hogy „az ember lelki jelenségeiben is a természet része.”(10. old.) 

 

Fontos kiinduló gondolata, hogy  a természetes szelekció minden fajt speciális tanulási programokkal szerelt fel.  „…a genetikailag előírt pszichológiai algoritmusok bizonyos mintákba rendezik viselkedésünket” (40. old.)  De mindig meg kell vizsgálni, hogy „az adott viselkedés milyen adaptiv nyereséggel jár, milyen pszichológiai mechanizmusok állnak a háttérben „ plusz kulturális tényezők stb., vagyis integrativ és holisztikus szemléletre van szükség.  (Ez kétségkívül jól hangzik.) 

 

Az 1. rész 5. fejezete (Genetikai rokonság és párválasztás)  A  vérfertőzés elkerülése:  negativ imprinting  témájával kezdődik. A gondolat lényege, hogy  akivel kisgyermekkorban együtt élünk, azt a megszokás folytán később sem kívánjuk meg szexuálisan, s ez a szociális együttélés szempontjából előnyös, így a szokás tabuvá vált.  Kivételek persze előfordulnak (főleg, ha az együttélés hosszabb-rövidebb ideig szünetel).  Ez elfogadható magyarázatnak látszik, s kiterjeszthető mindenfajta (ol. házassági) együttélésre   

 

A homogámia  (vagyis a házastársak hasonlósága; hasonló végzettsége stb.)  kedvezőségét azzal támasztja alá, hogy „a gének szintjén is bizonyos hasonlóságot mutatnak. A genetikai hasonlóság elmélete  szerint  „az egyének képesek felismerni a megjelenés ill. viselkedés, tehát a fenotipus hasonlóságát a másikban és előnyben részesíteni őket… többek között a párválasztásban.” Vagyis  „az emberek a genetikai hasonlóság alapján (is) választanak maguknak társat.” (111.)  Ráadásul a  fenotipusos (vagyis genetikai)  illeszkedés alapján történő párválasztás „olyan imprinting jellegű  mechanizmusokra épül, amelyek a gyermekkori tapasztalatok feldolgozását irányítják. .. a szexuális imprinting során… a szülővel való együttélés olyan párválasztási preferenciákat hoz létre, amelyek tartósan fennmaradnak a felnőttkorban.” Tehát „az imprinting adaptiv algoritmusai az emberi párválasztás során is működnek…. A felnőttek azokat a hosszú távú partnereket részesítik előnyben,, akik hasonlítanak ellentétes nemű szüleik emlékezeti képére.” (112. old.) Ami persze attól is függ: milyen volt a viszony ezzel a szülővel.  Mellesleg „a genetikai hasonlóság elmélete egzakt magyarázó keretet nyújt Szondi Lipót híres ösztöntana számára…(hiszen a  genotropizmus…sokáig nem kapott megfelelő alátámasztást az empirikus tudományok részéről.” (114. old.)  De ugyanez érvényes Freud  Ödipusz-komplexus elméletére is: „a felnövő gyermek az ellentétes nemű szülő fenotipusának mentális  modelljét használja fel” (115. old.) a párválasztáskor.

 

A könyv  Párkapcsolatok  című részében  a szaporodással kapcsolatos szülői ráfordításokról szólva megállapítja: „A szakemberek többsége egyetért az ember poligin eredetének tézisével és úgy tartja, hogy a monogámia másodlagos képződményként jött létre, bizonyos társadalmi kényszerek következtében… (mások szerint)  az ember ősei szeriális monogámiát mutattak:  a hímek és nőstények stabil és szoros párkötelékben éltek, de csak a közös utód elválasztásáig…  A MAI EMBER EGYARÁNT HORDOZZA A MONOGÁM ÉS POLIGÁM PÁRKAPCSOLATI FORMÁK EVOLÚCIÓS ÖRÖKSÉGÉT.”(123. old.) 

 

Ezzel kapcsolatos a „rejtett ovuláció”  megjelenése is;  ugyanis ez tette tartóssá a hím jelenlétét a nőstény mellett.  Ez az elmélet feltételezi, hogy a hímek így akarták biztosítani apaságukat  (ám ez  kérdéses, hiszen sokáig nem ismerték a fogamzás tényét sem).

A  demográfiai átmenet  koncepciója  szerint az ipari társadalmakban  a jólét szélesedése ellenére nem több, hanem kevesebb gyermek születik, s az is inkább a szegényebbeknél.  Ezt a szerző a gyermeknevelés költségeinek növekedésével  és azzal magyarázza, hogy a rokonok (főleg a nagyszülők) már nem vesznek részt  a gyermekek gondozásában. De hivatkozik a fogamzásgátló szerek elterjedésének következményeire is. Továbbá  „a család méretének csökkenésével… lehetségessé válik, hogy növekedjen utódaik túlélőképessége, társadalmi státusa, végső soron reproduktiv értéke.” (139. old.) 

 

A  szexuális  stratégiák  c. fejezetben az  intraszexuális  vetélkedésről  megállapítja, hogy ennek egyik formája a  nyilt, fizikai agresszió  az erőfölény demonstrálására  (ami életveszélyes is lehet).. Másik gyakori formája a  tülekedéses versengés, de gyakoriak a kevert stratégiák is, ami genetikai polimorfizmusra vezethető vissza. Szó lehet még a szexuális kényszerről, a posztkopulációs vetélkedésről, sőt, a spermiumkompetició jelenségéről , vagy a nőstények közötti vetélkedésről is.

 

A nők és férfiak  a szerző szerint „évmilliókig  eltérő reproduktiv stratégiákat folytattak”, s ez okozott eltéréseket a „szexuális hajtóerőkben”:  „a férfiak nagyobb hajlandóságot mutatnak az alkalmi kapcsolatokra és jobban keresik a szexuális változatosságot, mint a nők.”(147.old.)   Ez azonban életkorfüggő:  idősebb korban már „nagyobb elköteleződést mutatnak a hosszú távú kapcsolatok iránt.” (u.ott)   Az adatok szerint a férfiak  15 és 35 év között hajlamosak leginkább a kockázatvállalásra és szabályszegésre, míg a nők inkább kerülik a kockázatokat..  Ez a „fiatal férfi szindróma”  azonban a kulturális teljesítmények terén is húzóerőt jelenthet.  A szexuális vetélkedés elterjedt formái a prostitúció és a pornográfia.(?)  A prostitúció „a házasságon kívüli kapcsolatoknak olyan pótlólagos formáit nyújtja, amely általában nem vezet a párok érzelmi eltávolodásához és szakításához,  tovább csökkenti a nemi erőszak előfordulási valószínűségét.  Ugyanakkor kikezdi a családi értékeket és a bűnözés számos formájának kedvez. A pornográfia viszont egyfajta fantáziavilágot teremt a férfiak szexuális változékonyságra irányuló késztetéseihez….  Új standardokat és elvárásokat hoznak létre a férfiakban, és ez rombolhatja a két nem közötti kapcsolatok normális működését.” (161. old.) 

 

A félrelépő nők viszont „bizonyos körülmények között nem a hímek által birtokolt erőforrások hanem partnerük értékes génjeinek megszerzésére törekszenek.” (163.old.)  „A nők házasságon kívüli kapcsolatai sokkal inkább magukban rejtik egy hosszú távú kapcsolat lehetőségét és gyakrabban végződnek válással.” (169.old.)   A szexuális hűség ellenőrzésének és a paternitás (apaság)  biztosításának  pszichológiai mechanizmusai „az arousal-szint emelésével és heves érzelmi reakciókkal válaszolnak a hűtlenség fenyegetésére.” (172.old.) „…a férfiak féltékenysége alapvetően a szexuális aktusra koncentrálódott,  ezzel szemben a nők azért voltak féltékenyek, mert férjük túl sok időt töltött egy másik nővel.” (173.old.)

 

A  párválasztás  fejezetben  kiderül, hogy az evolúciós pszichológia az emberi párválasztásban is döntő tényezőnek tartja a  reproduktiv értéket,  vagyis a gyermeknemzést.   Az állatokhoz viszonyított különbség csak az, hogy  az embernél  „mindkét nem tagjai részt vesznek a párválasztásban, tehát a férfiak is szelektivek  párjuk tulajdonságait illetően, nem csupán a nők.” (183. old.)   Ez azt jelenti, hogy felmérik „párjuk kapacitását az utódnemzéssel  és gondozással kapcsolatban.” (u.o.)  Ez főleg a nő életkora és szexuális vonzereje alapján történik,  ugyanis „agyunk olyan, területspecifikus algoritmusokkal  van felszerelve, amelyek ma is alapvetően befolyásolják a párválasztás kritériumait és preferenciáit.”  „A nők reproduktiv értéke elsősorban  életkoruknak, egészségi állapotuknak és fizikai kondiciójuknak  a függvénye.” (186. old.) 

 

Bár a párkötelékek primer formái  (a régmúlthoz viszonyítva)  „ma sem változtak lényegesen”,  a párválasztási kritériumok és ezek nemek közti különbségei „erősen kontextus-függőek” lettek: „intenzitásuk számos tényező kölcsönhatásának függvénye. … a rövid távú kapcsolatokat kereső férfiak a szexuális vonzerőn kívül nagyon kevés jelleget vesznek figyelembe partnereiknél” (189. old.), s ez az alkalmi kapcsolatokat kereső nőknél is így van. Más a helyzet a hosszú távú kapcsolatokban, ahol a belső tulajdonságok fontosabbak.  „A magas reproduktiv értékű nők és férfiak … különösen diszkriminativak partnereik iránt. … a párválasztásban állandó összehasonlítás történik a saját és a másik fél reproduktiv értéke között.” (192.old.)  „A nők saját értékességüket más nők vonzerejéhez mérik, míg potenciális partnereik értékét inkább más férfiak dominanciájával összehasonlítva becsülik fel… elsősorban a médiából kapjuk azokat a standardokat, amelyek alapján saját és párunk vonzerejéről ítéletet alkotunk…” (193. old.), ami gyakran negativ hatású a kapcsolatra.

 

Az udvarlás  „egyezkedési vagy alkufolyamatként”  jellemezhető.   A résztvevők  „kölcsönös önreklámozásával”  kezdődik. A közvetlen kapcsolatot többnyire a férfiak kezdeményezik.  „a nőkre az udvarlás során egyfajta  ambivalencia  jellemző. Kevesebbet árulnak el magukról, mint a férfiak… eközben azonban igyekeznek megtudni mindent a férfiról…,hogy kiderítsék hajlandóságát az elköteleződésre.” (194. old.)  Az udvarlási rituálé nem verbális szabályozásának fő eleme a  szinkronizáció  (bólintások, azonos ritmusú mozdulatok stb.), amely manipulativ célokat is szolgálhat. „…a nők gyakrabban hangolják össze tevékenységeiket a férfiakkal”, így rejtve szándékaikat és érzelmeiket.  „Testének diszítésével és felruházásával mindkét nem a  saját párértékét  igyekszik növelni.”  Ugyanakkor „a szagok fontos szerepet játszanak a párválasztásban, különösen a nők preferenciáiban.” (196.old.)

 

A  homoszexuális  férfiak és a leszbikus nők „ugyanazokkal a szexuális  stratégiákkal rendelkeznek, mint a heteroszexuálisok”  A ilyen beállítottság …kialakulása az egyéni élet során számos kulturális és biológiai tényező hatására vezethető vissza.” (198.old.), pl. túl gyámolító anya, rossz viszony az apával, születési sorrend stb. , vagy a magzati fejlődés sajátosságai: genetikai tényezők vagy hormonális hatások. Mindezek bonyolult kölcsönhatásba lépnek egymással.. Az a tény, hogy az állatvilágban is előfordul, „felveti az evolúciós magyarázat szükségességét” Ilyenek a rokonszelekciós és a szülői manipuláció hipotézis (úgy manipulálják a gyermeket, hogy ne érdeklődjön a másik nem iránt), vagy a csoporton belüli szövetségek hipotézise, amely inkább biszexualitásra utal. Ez utóbbi gyakori volt az ókori (pl. görög) társadalmakban;  vagy pedig egy  genetikai polimorfizmus keretében értelmezhető. 

 

A  fejlődésről  szóló fejezet  kiemeli az  epigenezis  szerepét:  az öröklött és környezeti tényezők kombinációja „többszintű közvetítő láncon keresztül érvényesül…  A gének kanalizálják az egyedfejlődést, amennyiben előírják az idegrendszer organizációs felépítését, és ezzel a környezeti ingerekre adott  válaszok lehetőségeit és korlátait… (így)  bizonyos magatartási tendenciák kifejlődését valószínűsítik.” (280.old.) 

 

A nemek közti viselkedési különbségek   kialakulása Bereczkei szerint „az evolúciós környezet eltérő kihivásaihoz való alkalmazkodásként”  magyarázható.  „… a fiú és lánymagzatokban termelődő hormonok irányítják azoknak az agyi központoknak a differenciálódását, amelyek a különböző kognitiv működéseket vezérlik….  Mások inkább a  tanulásra és szocializációra  hívják fel a figyelmet.” (306.old.)  A képességek és érdeklődés terén mutatkozó nemi különbségek szerinte nem magyarázhatók a gyermekkori tapasztalatokkal, mert  a szülők általában nem bánnak eltérően a fiúkkal és a lányokkal.(?)  Csak néhány esetben mutatható ki a „nemhez kötött nevelési stílus” (307.old.)  A szülők legfeljebb észreveszik, hogy pl. a fiúk és a lányok milyen játékokhoz vonzódnak, ezért ilyenekkel látják el őket  (amivel persze erősítik eltérő fejlődésüket).  A humán genetika ezt reaktiv  gén—környezet kölcsönhatásnak  nevezi.  Bereczkei hozzáteszi, hogy sokszor „nem könnyű tisztázni, hogy ebben a visszacsatolásos rendszerben melyik mozzanat tekinthető elsődlegesnek.” (307.old.)

 

A  szocializáció  evolúciós értelmezése szerint  is szükségesek a zavartalan fejlődéshez a szociális környezetből  jövő hatások. „Adaptiv viselkedési algoritmusok teszik lehetővé azt a módot, ahogyan a gyermekek belépnek a társas kötelékekbe”. (309.old.)  Az apa hiánya  pl. „más negativ tényezőknél erősebb hatást gyakorol a korai szexuális érésre, mutatván, hogy ez az egyik legfontosabb stresszfaktor a lányok pszichoszomatikus fejlődésében.. Úgy tűnik, az idegen férfiak tartós jelenléte még inkább felerősíti ezeket a hatásokat.” (318.old.) – éspedig a kortizol , mint stresszhormon révén.  Tény, hogy a kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatok  gyorsítják a kamaszkori érési folyamatokat.  Az ilyen tapasztalatok „módosítják, eltolják egész egyedfejlődési pályánkat és érési folyamatainkat”     „A korai érettség  ill. korai szülés általában alacsony fertilitással jár.” (322.old.)

 

Az  elme  c. fejezet bevezetőjében leszögezi, hogy „az evolúciós megközelítések alapvető jelentőségét és újszerűségét az  ultimativ szintű elemzések adják.” (323.old.) Ez pedig túlhaladja a proximativ  szintet.  Az evolúciós pszichológia „kognitiv fordulatának egyik meghatározó eleme volt az emberi megismerés  moduláris  szemlélete…(az) adaptiv algoritmusok… olyan veleszületett információ-feldolgozó folyamatok, amelyek a környezeti benyomásokat meghatározott bemeneti jelekké alakítják, majd ezekre olyan viselkedési válaszokat adnak, amelyek eredetileg… növelték őseink túlélését és szaporodását.” (324.old.)  „… az emberi elme funkcionálisan elkülönülő modulok százaiból vagy ezreiből áll, amelyek ún. területspecifikus  darwini algoritmusokat működtetnek.” (325.old.) A veleszületett modulok folytán „a gyerekek veleszületett ismeretekkel rendelkeznek pl. a fizikai tárgyak bizonyos tulajdonságairól…” Bereczkei a továbbiakban  sorra veszi a modul-kocepcióval kapcsolatos problémákat., pl, hogy a modulok idegrendszeri alapjait még nem tárták fel, vagy hogy a moduloknak új változataik jelentek meg a történelem során, pl. a metareprezentációs modul  stb.

 

Az  elmeteória  (tudatelmélet)  evolúciós értelmezése figyelemre méltó problémákat vet fel  (pl. az állatok esetleges tudatosságával kapcsolatban), de ezzel itt nem foglalkozom, mert az egész „elmeteória”  kívül esik a szexuálpszichológia hatókörén.  Azonban a korábban említettekkel együtt a  „minden veleszületetten meghatározott”  trendje itt is idegennek tűnik  a tanuláselméletileg iskolázott gondolkozástól.  Vitatkozni viszont érdemes róla, mert számos részletkérdésben tágítja a szemléletet.

                                                                                                                                          Szilágyi  Vilmos

 

 

 

Eric  Berne

Sorskönyv

1997,  Háttér K., 513 p.

 

                                                   Tartalom:

 

Előszó  (Buda Béla)

I.   rész.  Általános kérdések

1.Bevezetés

2.A tranzakcióanalizis elvei

       2. rész.  Szülői  programozás 

3. Az emberi sors 

    Élettervek  //  A színház és az élet  //  Mesék és mítoszok  //  A  hullamerevségre várva  //  A  családi   dráma   

    Az emberi sors  //  Történeti áttekintés 

4. Születés előtti hatások

5.  Korai fejlemények 

6.  A  képlékeny  évek 

7.  A  sorskönyvi apparátus 

8.  A  kisiskoláskor

9. Ifjúkor 

10.  Az érett felnőttkor és a halál 

        3. rész.  Hogyan  működik a  sorskönyv 

11.  A  sorskönyvek  típusai   [ Hamupipőke;  A  sorskönyv átörökítése  stb. ]

        4. rész.  A  sorskönyv a klinikai gyakorlatban 

16.  Előzetes fázisok   

17.  A  sorskönyv  jelei  

18.  A sorskönyv a terápiában   

19.  A döntő beavatkozás   

20.  Három esettörténet 

         5. rész.  A  sorskönyvelmélet  tudományos megközelítései 

21. A  sorskönyvelmélettel kapcsolatos ellenvetések 

22.  Módszertani problémák  

23.  A sorskönyvi ellenőrző lista

Függelék   //   Fogalmi szótár

                                                                 

A  tranzakcióanalizis  „atyjának”  ez az utolsó  könyve  tulajdonképpen  a  szkriptelméletről  szól.!   Buda Előszavából ugyanis kiderül, hogy a  „sorskönyvnek”  fordított cím  valójában a szkriptekről  („forgató-könyvekről”) szól, csak a magyar  „szakmai nyelvhasználat” nevezte el sorskönyvnek (ami misztifikálás!).

A  szkriptelmélet persze keveredik a játszmaelmélettel  és az énállapotok  (szülő, felnőtt, gyermek)  elméletével.  Berne  fogalmazása  fantáziadús, rengeteg metaforát használ  (amelyek persze többféleképpen értelmezhetők),  lazasága ellentétes a preciz, tömör fogalmazással..  Ahogy Buda írja:  „Szabad szellem volt,  kész a változásokra,  nem szívesen kanonizálta tanait…” (16. old.)  Érdekes, hogy eddig mintha senki sem jött volna rá, hogy a  Gagnon—Simon-féle szkriptelmélettel összefüggésbe hozza.  (Az is lehet persze, hogy az utóbbiak ebből merítettek.)

 

A Bevezetést azzal a látszólag  köznapi kérdéssel kezdi, hogy  „mit mondasz a Helló  után?”  Vagyis a találkozás. a köszönés mit fejez ki:  közömbösséget, rokonszenvet vagy idegenkedést.  Ha humanista, közösségi módon akarunk viselkedni, akkor Berne szerint  „először is meg kell szabadulnunk mindattól a szeméttől, amit felhalmoztunk a fejünkben”  születésünk óta  (pl. „a megélt sérelmek összes égéstermékétől”  stb.)  A könyv a továbbiakban éppen erről szól, vagyis a felszedett szkriptek szelektálásáról.  A legalapvetőbb szkripteket az első néhány életévben kapjuk, s Berne szerint ezekből alakul ki valamiféle életterv, amelyhez aztán többnyire tudattalanul ragaszkodunk. (Ez Adler individuál-pszichológiájára emlékeztet.)

Nagy jelentőséget tulajdonít az  „időstrukturálásnak”,  amely szerinte „háromfajta ösztön-késztetésből ered”: 1.  Inger-, vagy élményéhség,  2.  az elismerés (simogatás) utáni vágy,  3- struktúra-éhség  (szervezkedési, közösségi igény).  A társas igény alaptípusai:  visszavonulás,  ritusok,  aktivitás  (munka)  és az  időtöltés, amely társadalmilag programozott és játszmákhoz vezethet.  „A játszma rejtett tranzakciók sorozatából áll,  ismétlődő jellegű és jól meghatározott pszichológiai nyereséget nyújt… minden játszma lényegi eleme a horog… Miután a balek ráharapott a csalira, a játékos valamilyen átkapcsoláshoz folyamodik, hogy besöpörhesse a nyereséget.” (40.old.)  Ez mindig kölcsönös, s az így kiváltott érzésekből áll (amelyek persze különbözőek).

Berne másik  alapfogalma  a  szülői  programozás  (vagyis az alapvető szkriptek („élettervek”) beprogramozása a gyerek fejébe.  Elismeri, hogy ebben Alfred Adler áll hozzá legközelebb. Ám míg Adler  az élettervet tudattalannak tartja,  Berne  szerint nem tudattalan, bár az egyén   „nem kizárólagosan felelős érte” (78.old.) Jung elméletéből az  archetipust  és a personat,  Freudtól az  Ödipusz-drámát  tartja legfontosabbnak.  A  „Születés előtti hatások”  fejezetet ezzel a rá jellemző mondattal kezdi:  „A  sorskönyv már akkor kezdődött, amikor az élet éppen csak magára eszmélt az Ősóceánban,  és tapasztalatait kémiai úton, gének formájában megpróbálta továbbadni az utódoknak.” (81. old.)  Ez inkább lírai, mint tudományos megfogalmazás.  Persze hozzáfűzi, hogy „a gének mellett a szüleink is beleszólnak a sorsunkba”,  már jóval a születésünk előtt is.  Az élet első tapasztalatai ugyanis  imprintingszerűen rögzülnek.  Kétségkívül „sorsdöntő”, hogy mindkét szülő kívánta-e a gyereket  (vagyis milyen a „fogamzási attitűd”). De számít a születési sorrend is.  A gyermek hamar kialakít néhány meggyőződést magáról és környezetéről, s ettől függ, hogy elfogadja-e önmagát és szüleit (meg a többieket).  A gyermek így megtanulja, hogy „vesztesnek vagy nyertesnek készül-e;  azt is tudja, hogyan kell éreznie mások iránt és hogyan fogják őt kezelni mások.” (111.old.)  Ez lesz a „sorskönyve”.  A „képlékeny években” (2 és 6 éves kor között)  a szülők mindent beprogramoznak a gyermekbe;  ám ezt  a gyermek és mások is különbözőképpen értelmezhetik. („Marslakó gondolkozás”) 

A „sorskönyvi apparátus”  7 elemét különbözteti meg:  1.  Szülői  előírások  (szkriptek)  és 2. negativ parancsok,  3. a kívánt viselkedések megerősítése,  4.  morális szkriptek,  5.  technikai instrukciók,  6.  szembeszállás a szülői szkriptekkel,  7.  ellenszkriptek  (ellensorskönyv) próbálgatása.  „Az engedély a sorskönyv-analitikus  legfőbb terápiás eszköze…, hogy kívülállóként megszabadítsa a pácienst a szülői átoktól.” (144.old.)    A  sorskönyvek  különböző illúziókon alapulnak;  ezek fő jellemzője a „zsetonok”  (pszichológiai nyereség)  gyüjtése.  A terapeuta feladata, hogy az illúzióktől megszabadítsa  Ám  „csak a legerősebb lelkületű emberek  képesek illúziók nélkül szembenézni az életnek nevezett, abszurd szerencsejátékkal.”  (176.old.)  Kicsit furcsa, ellentmondásos és fatalista ez a kijelentés, hiszen eszerint  legtöbb esetben tehetetlen a terapeuta.

Az ifjúkorral kapcsolatban ilyen furcsa megállapítások is olvashatók:  „A  kamasz fiú lelkének veleje a maszturbáció.” (192.old.)  Ennek folytán ugyanis „bűntudat gyötörheti”,  vagy  kisebbrendűségi érzése támadhat;  de máshonnan kapott szkriptek ezt ellensúlyozhatják.  (A zavaros mondat ellenére igaza van.)

Kijelöltem még egy érdekes mondatot:  „Az idősek életerejét három fő tényező befolyásolja:  1. alkati adottságok,  2. fizikai egészség  és 3, a  sorskönyv tipusa.  Ugyanez a három faktor játszik szerepet abban is,  milyen életkorban öregszik meg valaki…” (215.old.) Ez figyelemre méltó. Végül:  „A  sorskönyvi programtól könnyebb megszabadulni, mint a genetikaitól,  mégis nagyon kevesen élnek e lehetőséggel.”(219. old.) – ez nagyon lényeges megállapítás!  A könyv többi része ezekhez képest számomra már nem adott lényeges  újat. 

                                                                                                                    Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

 

 

 

Vissza a főoldalra