A szexuális  egészségvédelem  szakkönyvei

A  Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés  Alapítványa által  2004-ben indított sorozatnak  2006-ig  öt kötete jelent meg. Az első kötet címe:  Szexológiai  dokumentumok.  Válogatás  prof. E.J. Haeberle  munkáiból.  A  170  oldalas könyv fejezetcímei a következők:

Az ember szexuális fejlődésének régi és új modelljei

Szexuális  konformitás  és  deviancia. A  szexuális beállítottság mint tudományos probléma

Az  egészségügyiek  szexológiai  képzése

Pornográfia:  múlt, jelen, jövő

A  szexológia  nemzetközi  szervezetstruktúrái

Technológiai  változások  és  a  szexológia  jövője

Egy  új  szexológiai  intézet  terve --  ideál  és  valóság

WHO  Ajánlások  a  szexuális  egészség  védelmére

 

A  sorozat második kötete:  Alapismeretek a  szexuálterápiáról.  E.J. Haeberle  két  e-learning kurzusa  alapján. E  154  oldalas könyv tartalma honlapunkon  (a "Nemiség.." és a "Szexuális  funkciózavarok és kezelésük" cím alatt)  teljes egészében olvasható.

A  sorozat  harmadik kötete  Iskolai  szexuális  nevelés -- Németországban  címmel jelent meg. A 199 oldalas könyv alapját egy német könyv  (Milhoffer, P. (Hg.): Sexualerziehung von Anfang an!) képezte; a magyar kiadásban azonban ez több, fontos anyaggal kibővült, hogy  jobban megfeleljen a hazai körülményeknek és igényeknek.  Kiadását elsősorban az indokolta, hogy Németország előttünk jár a szexuális nevelés terén. Náluk már évtizedek óta működnek  szexológiai társaságok, köztük több, kifejezetten a szexuális neveléssel foglalkozó társaság.  Egészségügyi Felvilágosító Központjuk működésének  súlypontját a szexuális nevelés és a családtervezés képezi, s  1969 óta  törvény  rendeli el az iskolai szexuális nevelést.

Rendkívül sok,  ez .irányú  szakkönyvük és  média-anyaguk van, s a pedagógusok szexológiai képzése és továbbképzése terén is eredményeket tudnak felmutatni. A szexuális nevelést ők nem ott kezdik, ahol nálunk eddig szokták, vagyis a tizenévesek felvilágosításával, hanem a kisgyermek- és kisiskolás kortól, valamint a pedagógusok szakmai felkészültségének biztosításával. Ez a könyv tehát kimozdíthatná a zsákutcából a hazai szexuális egészségvédelmet és nevelést. (Tartalomjegyzékük az "Új könyveim" rovatban)

A  sorozat negyedik és ötödik kötete, a  Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció,  valamint a  Szexuálpedagógia. A szexuális egészségnevelés   szintén  olvashatók ezen a honlapon (bár könyv-alakban is hozzáférhetők - lásd "Újabb könyveim" rovat)),  ezért ismertetésük itt felesleges.

 

 

Lux Elvira (szerk.):

Szexológiai  olvasókönyv

2000, Osiris K., 196 old.

A könyv a Magyar Szexológiai Társaság gondozásában és  dr. Lux Elvira szerkesztésében készült, s elsődlegesen az iskolai szexuális nevelést kívánta szolgálni. Ismertetése a Magyar Szexológiai Szemle  2000/4  számában jelent meg.  A 11 szerző közül legtöbben két cikket adtak a kötetbe, s ezek elég esetlegesen kapcsolódtak egymáshoz.  A szerzők többsége pszichológus, de van köztük orvos és népművelő is. Többségük alapító tagja a Magyar Szexológiai társaságnak, és Lux Elvira tanítványa.  A könyv tehát e társaság működésének reprezentánsa.  Ebből következően fontos kiadvány lehetne.

Nézzük tehát, mit kapnak az olvasók a könyvtől.  A címből arra gondolhatunk, hogy a szexológiáról mint széles körű, interdiszciplináris tudományterületről ad áttekintést.. A tartalomjegyzék szerint viszont csak a szexuális neveléssel és a szexuálterápiával  kapcsolatos alap-tényekre szorítkozik. Az első olvasmány, dr. Buda Béla  Bevezető gondolatok  című cikke az 1970-es években íródott, s a hozzá fűzött szerkesztői megjegyzés szerint  „aktualitása bizonyíték arra, hogy lényeges haladás nem történt a nemi felvilágosítás és nevelés terén.”  Ez akkor is igaz, ha a cikkben említett adatok (pl. a művi abortuszok száma  és emelkedő tendenciája  stb.) már rég nem érvényesek.

Dr. Lux Elvira  Tanfüzet a nemiségről  c. kezdő cikke  szintén régi adatokra hivatkozik  és jó néhány igaz, de közhelyes, sőt, frázisszerű megállapítást tartalmaz; például a párválasztások megalapozatlanságáról, a sok válásról, a pedagógusok és orvosok felkészületlenségéről  stb.  Vannak azonban vitatható megállapításai is. Ilyen, hogy  szerinte nincsenek korszerű viselkedésmodellek a párkapcsolatok terén. Amiből csak annyi igaz, hogy ezek még nem közismertek és elfogadottak, ám a szakirodalom  gyakran felmutatott már ilyeneket.

Második, bővebb cikke  (Szeretet – szerelem,  libidó – szexualitás)  még problematikusabb, mint az első- Ortodox freudista szemlélete itt jellegzetes leegyszerűsítésekre és  ex catedra  kijelentésekre ragadtatja.  Az embernél  „ösztönköröket”  feltételez, amelyekhez  érzelmek tartoznak. Tipikus önellentmondása, hogy „a belső, örökletes programok… tanulás útján  épülnek be a személyiségbe…” (42.old.)  Sajátosan magyarázza a gyermek empátiás készségének  kialakulását, amikor az anyával való szimbiózis felbomlásával hozza összefüggésbe. Ugyancsak mellőzi a bizonyítást az az állítása, hogy az egyén  „filo- és ontogenezisét”  a  lét- és fajfenntartás közötti  „feedback  mechanizmusok határozzák meg”. (44. old.) 

Érdekesen magyarázza a nemek pszichoszexuális  fejlődési különbségeit.  Szerinte a fiúgyermek fejlődése „eleve heteroszexuális alapról indul”.  Itt érinti az Ödipusz-konfliktust és az anya iránti  érzelmi-szexuális vonzalom elfojtását, amely aztán később, a partnerkapcsolatban „robbanásszerűen szabadul fel”, s a férfi ezért nem igényli a nemiségtől független szeretetet egy szexuális kapcsolatban.  „A gátlások  katarzisának elsöprő ereje”  Lux  szerint  „háttérbe szorítja az előjáték  szeretet-megnyilvánulásait..” (46. old.)  Szerinte gyakran épp ezért keletkezik konfliktus a partnerkapcsolatokban.  Eltekintve attól, hogy „gátlások katarzisáról”  beszélni  képtelenség, az egész teória megalapozatlan, hiszen eszerint például a lányok pszichoszexuális fejlődése „eleve” homoszexuális alapról indulna  stb.

Hagyományos értékrendjéből adódóan Lux  panaszkodik, hogy  „a  szerelem veszített presztizséből…”, sőt, „lassan kimegy a divatból”,  holott  „a nők szeretkezni szeretnének ma is, míg a férfiak  koitálni akarnak”. (49. old.)  Ezt a szélsőséges értékelést természetesen semmilyen vizsgálati adat nem támasztja alá, s nyilván az említett, fals teórián alapul.  Valójában itt a kulturáltság fokáról van szó, amit mindkét nemnél sok egyéb tényező befolyásol. De ugyanilyen téves az a gondolata is, miszerint „a szerelem  egymás pszichés és fizikai birtoklására ösztönzi az egyént..” (49.old.) – figyelmen kívül hagyva, hogy az önző kisajátítási törekvés egyáltalán nem szükségszerű, sőt, egyenesen ellentétes a szerelem altruista jellegével.

Az idézettekhez hasonló, tudálékos frázisokat még bőven találhatunk Lux  dolgozatában.  Harmadik írása  (A szexualitás  pszichoszomatikája)  valamelyest jobb az előzőeknél, bár pontatlan és túlzó megfogalmazások ebben is előfordulnak. Nyilvánvaló tévedése például, hogy a pszichoszomatikus elveket vallók mozgalma a 19. században erősödött fel. S az is, hogy „még napjainkban sem nyert teljes polgárjogot”. (69. old.)  Szerintem ez utóbbi inkább a szexológiáról mondható el. Túlzás az is, hogy az érzelmekre  „nem sok befolyása van a tudatnak”.(71. old.), hiszen ez nyilván a személyiség fejlettségétől függ.

Jó ugyan, hogy saját vizsgálati anyagára hivatkozik többször, de a megfigyeltek értelmezése gyakran egyoldalúan, az ortodox  freudizmus alapján történik, s így erősen megkérdőjelezhető.  Természetesen akad több, elfogadható megállapítása is. Ez a sajátságos keveredés az egész könyvre jellemző. Nem csoda, hogy Lux  szemlélete rányomta bélyegét tanítványainak látásmódjára is.  Ide sorolható például  Esztergomi László, akinek négy írása szerepel a könyvben. Az elsőben  (A serdülőkor élettani és pszichoszexuális jellemzői)   a  serdülést  krízisidőszakként mutatja be – főleg a hormonális változások miatt – és „gangkorszaknak”  titulálja, amelyben nemi hovatartozásuk „nem nyugszik biztos alapokon”, s így „könnyen áldozatul eshetnek homoszexuálisok csábításának” .(53. old.)   Ez tipikus homofób aggály. Eddig úgy tudtuk, hogy a nemi identitás a pszichoszexuális fejlődés során, jóval a serdülőkor előtt alakul ki, s igen ritka, hogy tizenéves korban elbizonytalanodik. Ez utóbbi inkább a szexuális orientációval, beállítottsággal fordulhat elő, ami azonban rendszerint nem változtatja meg az egyén szexuális identifikációját.   Esztergomi  talán a transszexualizmussal keveri össze.  Érdekes módon az „elkerülhetetlenül beköszöntő  szerelmet” is negativan és biologizálva ítéli meg, mert szerinte az ilyenkor termelődő amfetamin állandó feldobottságot okoz és  „idétlenkedéshez, poénkodáshoz”  vezet, sőt, gyakran „kritikátlan kapcsolatokhoz” is.

Ennek alapján határozott útmutatást ad a pedagógusoknak, s  javasolja, hogy  „a szexuális kultúra több fejezetét… nemek szerinti megosztásban tárgyalják” – éspedig a „lányoknak  tanárnő, a fiúknak férfi pedagógus beszéljen” (54. old.)  Vagyis elveti a szexuális koedukáció, együttes nevelés elvét, ami pedig a korszerű nemi nevelés egyik alappillére.  Ugyanez a konzervativ szemlélet jellemzi további fejtegetéseit is, teletűzdelve olyan, semmitmondó frázisokkal, mint például  „az apa—fiú kapcsolatot a lélek mélyebb régiói vezérlik” (58. old.), vagy hogy „a szeretetre kárhoztatott ifjak magukba építik az apa viselkedésmódját” (61. old.)  Nem mentes persze az önellentmondásoktól sem. Egy helyütt pl. azt írja: „A legtöbb felnőtt zavarba jön, ha észreveszi, hogy gyermeke öningerlést végez” – amit Esztergomi  (Lux nyomán)  csak a fiúk esetében tart szükségszerűnek.  Később viszont állítja, hogy „a mai szülők javarésze otthon megfelelően kezeli a jelenséget”. (64. old.)

A szülők „felvilágosultságának” optimista megítélése  azonban  nála inkább csak az anyákra vonatkozik. Az apákat gyakran hibáztatja mulasztásaikért. Mégis leszögezi, hogy „nem a társadalom és nem az iskola felelős az elkövetkező generációk szexuális neveléséért, hanem maguk a szülők.”  Rögtön hozzáfűzi  ugyan, hogy „…mégis csak komoly feladat vár a pedagógusokra.”(68.old.)  Ám ez szerinte csak annyiból áll, hogy bátorítsák a szülőket gyermekeik érzelmi támogatására. Ami megint csak ellentmond az általa korábban kifejtetteknek.

Következő dolgozatában  (A szexuális úton terjedő betegségek)  -- amit inkább egy orvos írhatott volna – Esztergomi kevesebb hibát követ el, hiszen közismert dolgokat ír le. Legfeljebb a történeti visszapillantásokban mutatkozik némi bizonytalanság. A „szabad szerelem”  gondolatát például a hippik mozgalmából és a kommunákból eredezteti, holott az már a  20. század elejének nőmozgalmaiban megjelent.  Nagyjából ugyanez mondható  A  vágy árnyékországában  című, az aberrációkról szóló  dolgozatára is. Itt azonban jellegzetes szemléleti hibával is találkozunk.  Szerinte ugyanis a homoszexualitás – bár a  „hivatalos felfogás” csak sajátos szexuális beállítódásnak tekinti – „természetellenes”  és  „az ifjúság számára leginkább veszélyeztető tényező.” (153.old.) Talán mondanom sem kell, hogy ez nem éppen tudományos felfogás!

Esztergomi negyedik írása a könyv végén található  „Minilexikon”,  amelyben az afrodiziákumoktól  a  „zónák, erogén testtájak”-ig  5-10  soros szómagyarázatokat találunk, elég  önkényesen kiválasztott fogalmakról.  Komolyabb hiba csak a „dyspareunia”  magyarázatánál fordul elő, mert nem a tudományban elfogadott, „fájdalmas közösülés”-ként értelmezi, hanem „a nő hiányzó vagy csökkent szexuális ingerlékenységével”  azonosítja, s bizonyos esetekben természetesnek tartja.

Dr. Forrai Judit  egyetlen, hosszabb írással szerepel a könyvben, s az 1996. évi országos felmérésének főbb adatait ismerteti  A  serdülőkori szexuális ismeretek és magatartás  címmel.  Minthogy ezt a máshol is megjelent felmérést már ismertettem a Magyar Szexológiai Szemle  1999/4.  számában, erre itt nem térek ki. Ami a következtetéseit illeti, a legtöbb szülő valóban alkalmatlan a szexuális nevelésre, s  „ezért hárul ez a feladat az iskolára, ahol csak most indul…a  szexuálpedagógia  módszertani oktatása. (32. old.)  Nem tudom, mire alapozza ez utóbbi kijelentését a szerző;  jómagam inkább visszaesést látok, mint előre lépést.

A  következő két cikket  Bede Zsuzsanna  írta.  Egyiket  A  pszichoszexuális fejlődés szakaszos folyamata, életkori sajátosságai,  a  másikat  A  nemi azonosság, nemi szerep, a nemhez való igazodás folyamata   címmel.  Lényegében mindkettő a tizenéves kor előtti pszichoszexuális fejlődésről szól.  Az első kifejezetten a freudi teória szerinti szakaszokat (orális, anális, fallikus  stb.)  ismerteti, a másik viszont  már a szociális tanuláselméletre hivatkozik a szexuális viselkedés értelmezésében.  Nem igazán indokolt, hogy a nemi szerepeket  „nemhez igazodásnak”  nevezi, hiszen a nemi szereptanulás inkább a szociális elvárásokhoz való igazodás.  Amit egyébként e rövid cikkben leír, az teljesen elfogadható.

Dr. Kiss Ernő is igen röviden, sőt, vázlatosan ír  A  nők leggyakoribb szexuális problémáiról.   Hat pontban foglalja össze a szemléleti alapvetéseket, majd ismerteti a szexuális reakcióciklus négy fázisát, nem téve hozzá, hogy ez a férfiakra is érvényes, s nem hivatkozik az ezeket megállapító  Masters—Johnson vizsgálatokra.  Némileg meg is változtatja azokat, amennyiben az izgalomba jövés  fázisát  „vágyfázisnak”, a platofázist pedig  „izgalmi fázisnak”  nevezi. A többi jó, csak túlságosan kevés;  a téma többet érdemelt volna.

Ezután  Molnár Tamás  ismerteti a Kegel-gyakorlatokat néhány oldalon.  Minthogy ezekről már a M. Szexológiai Szemle  1999/4.  számában is szó volt, itt nem térek ki rájuk.  Ugyancsak ő foglalta össze  A  férfiak leggyakoribb szexuális problémái-t. Ebben  a pszichoanalitikus és a viselkedésterápiás megközelítéseket igyekezett  összeegyeztetni. Utóbbiakat  (főleg a Masters—Johnson terápiát) kissé degradálja ugyan , mondván, hogy csak „védett, válogatott környezetben”  voltak eredményesek, de azért elismeri, hogy hatékonyabbak az analitikus terápiáknál.  Melléfogás viszont, amikor azt írja, hogy a  fitymaszűkület  „körülmetéléssel”  oldható meg, s hogy ez a korai magömlés megszűntetését is elősegíti. (89. old.)

Sajnálatos, hogy  sem a „korai  magömléssel” (illetve orgazmussal), sem a merevedési zavarokkal kapcsolatban nem ismerteti  érdemben a korszerű kezelési módszereket, csak futólag utal rájuk, s közben egy-két téves megállapítást is tesz (amelyekre itt nem érdemes kitérni).

Dr. Horváth László – a szerzők közötti második orvos – két cikke a fogamzásról és fogamzásgátlásról, illetve a meddőségről  szól, s korrekt, szakszerű leírása a témának, ugyanakkor közérthető. Ezekben néhány  illusztrációt, magyarázó ábrát is találunk, ami a többieknél hiányzik. Egyetlen apró hiba itt is előfordul, amikor peteérés helyett véletlenül „peterepedést”  ír. (95. old.)

Sz. Mikus Edit  írása  (A  pornográfia  és az ifjúság)  terjedelmileg a legnagyobb, s talán a legeredetibb és legélvezhetőbb is. Szakirodalmi tájékozottságának látható jelei a hivatkozások és idézetek, azonkívül  a sok, találó megállapítás.  Elgondolkoztató, amit a mai fiatalokról ír, bár megállapításai többnyire nem tudományos vizsgálatokon, hanem véletlenszerű, egyéni megfigyeléseken alapulnak. Kérdésesnek tűnik viszont a pornófilm, a szexfilm és az erotikus film megkülönböztetésének kritériumrendszere.

Igen jónak tartom azonban a pornóval kapcsolatos „szerepazonosulási veszélyek”  leírását, s azt a dialektikus megfogalmazást, hogy  „ugyanaz, ami az előnye, a hátránya is lehet” (113.old.)  Vagyis, hogy néha még hasznos is lehet;  nemcsak, mert vannak „jó  pornók” is, amelyek egészséges szexet mutatnak, hanem, mert bizonyos helyzetekben gátlásoldó hatásúak, vagy informatívak  stb. Többnyire viszont káros,  főleg, mert a nézők nem tudnak válogatni, vagy éretlenek a látottak feldolgozására.  Mindenesetre nagyon érdekes az a szexuálszociológiai helyzetkép, amely Mikus Edit írásából körvonalazódik. S különösen figyelemre méltóak az írása végén felsorolt javaslatok.

Tóth Kristóf István, egy huszonéves főiskolás  Halásztam a hálón – a  számítógép és a szex  című rövid cikkében felsorolja, milyen szexuális témákkal találkozhatnak a fiatalok az interneten.

Pándy Mária  Más ez a szerelem  című írása egy szubjektiv beszámoló  szexuálterápiás működésének legfőbb tapasztalatairól, különösen pedig  „két ember lelki egymásra találásának misztériumáról”.  Szerinte  ugyanis a  szex „megkívánja, hogy beleadjuk magunkat az energiák áramlásába.” (155. old.)  Utal a taoista technikákra, amelyek  „az egész testet érzékennyé teszik”,  s ismertet egy hozzá írt levelet, amely a szerelem és szeretkezés extázisát írja le.  A szex ilyen megközelítése  szerinte  „megváltozott tudatállapotot  feltételez… az időtlenségre, a spontaneitásra és a meditativ elmeállapotra helyezi a hangsúlyt.”(159.old.)  Ennek alátámasztására különböző szerzőktől idéz, s hangsúlyozza, hogy a  szexnek nem az orgazmus a célja, hanem a belefeledkezés  az itt és  most-ba, a  boldog  időtlenségbe.  Valójában tehát a teljes ellazulásról,  nyugalomról  és a teljesítménykényszer kikapcsolásáról van szó, némileg  misztifikált formában. Ettől eltekintve egyetérthetünk a leírtakkal.

Végeredményben úgy tűnik, hogy ez a „Szexológiai  olvasókönyv”  legnagyobbrészt nem a mai, modern szexológiát képviseli, ám jól jellemzi a magyar szexuális kultúra állapotát.

                                                                                            Szilágyi Vilmos  dr. 

    

Komlósi Sándor (szerk.):

Családi életre nevelés

1998, N. Tankönyvk., 277 old.

 

Ez a könyv már a 2. és bővített kiadása az 1970-es években megjelent, hasonló témájú, főiskolai jegyzetnek. A szerkesztő szerint ezt is elsősorban a leendő (és működő) pedagógusoknak, s rajtuk kívül a családsegítés szakembereinek szánták. Az első és legnagyobb fejezetet  (Alapvető ismeretek a családról)  a szerkesztő, dr. Komlósi Sándor írta. A másodikat  egy családterapeuta pszichológus, dr. Komlósi Piroska, aki  itt a csecsemőkortól a felnőttkorig felvázolta az életkori sajátosságokat és a nevelési feladatokat.  A harmadik fejezetet  dr. Haraszti László  pszichiáter „Korszerű orvosi szemlélet a nemiségről”  címmel állította össze.  A 4. fejezetben  dr. Filó Erika  írt a  családjogi alapismeretekről. Az 5. fejezet  dr. Buda Béla  kitűnő összefoglalását adja a témáról. S végül a  6. fejezetben  Rajnai Nadinka  néhány jellegzetes esetet ismertet egy felsőoktatási  diáktanácsadóból.

Érdekes, hogy dr. Czeizel Endre nem szerepel a szerzők között, pedig ő már külön könyvet is írt ugyanerről a témáról (nem is szólva kitűnő tévé-sorozatáról).  Érdemes lenne a két könyvet összehasonlítani, ami akár egy szakmai tanácskozást is megérne  (ha lenne rá igény).  Annyi már az első pillantásra megállapítható, hogy a Komlósi-szerkesztette kötet,  sokoldalúbb  és kevésbé biologizáló megközelítésű. (Czeizel Endre könyvéről egyébként a Magyar Szexológiai Szemle 1998/2  számában olvasható  recenzió.)

A könyv első kiadásához képest nagyot változott a világ, s az új kiadás igyekszik követni a változásokat, több-kevesebb sikerrel.  Czeizel Endre könyvétől főleg abban különbözik, hogy alig foglalkozik a családtervezéssel, fogamzásgátlással és a nemi úton terjedő betegségekkel.   Viszont bőven szól a családról, annak funkcióiról és életciklusáról, valamint a gyermekek pszichés fejlődéséről.  Az erről szóló és a könyv jó felét kitevő, első két fejezet tetszik nekem a legjobban, bár hiányérzeteim is vannak.

A család  szexuális funkciója például nemcsak a  „népesség utánpótlását”  biztosítja  (ha ugyan biztosítja), hanem a család alapját képező házasság  (vagy együttélés)  beválásában  is döntő szerepe lehet.  Egyáltalán, a házassággal és párkapcsolattal többet kellett volna foglalkozni, s nemcsak egy-két bekezdés erejéig;  hiszen a gyermek(ek) megszületésével létrejövő család életképessége és működési színvonala a házastársak viszonyától függ.  Nem tartom indokoltnak, hogy Komlósi Sándor a családnak általános érvénnyel „vallási funkciót”  is tulajdonít, feltételezve, hogy csak a hit, a vallás, a „belenyugvás”  jelent „helyesebb megoldást” (66. old.), ezért  szerinte szükség van a család vallásos légkörére.

Ez a konzervativ szemlélet, sajnos, áthatja a könyv szerkesztőjének fejtegetéseit,  s többek közt abban is megnyilvánul, hogy elfogadja az emberi szexualitás  ösztönös  jellegét, s ebből következően az elfojtásának szükségességét és alárendelését a szerelemnek, amely  szerinte  „kizárólagos érzelmi, páros önzés”, a „transzcendentális  szféránkat”  is magába olvasztja. (32. old.)  Ráadásul a külföldi kezdeményezések ismertetése során helyeslően idézi egy jó fél évszázad előtti  francia  bizottságnak a maga idejében is elavult megállapításait az „ösztönök  fegyelmezéséről”  stb.  A svédekről, dánokról, németekről vagy amerikaiakról szólva csak az első szexuális nevelési próbálkozásaikat mutatja be, s csak a lengyeleknél jut tovább az 1950-es  és 60-as éveknél (de ott is csak  1973-ig).

Ugyanígy jár el a hazai szexuális nevelés előzményeit illetően:  csak az  „Irányelvek az ifjúság családi életre neveléséhez”  című, 1974-es dokumentumig jut el, megállapítva, hogy ez a „rá szabott elvárásokat nem tudta teljesíteni.” (91. old.)  Ennek okait azonban nem elemzi.

Dr. Komlósi Piroska fejezete  megalapozottan ismerteti a gyermek életkori sajátosságaiból adódó problémákat. Egyetlen hibája, hogy a pszichoszexuális fejlődéssel érdemben nem foglalkozik;  minden életkori szakasznál csak utal arra, hogy  ez  mások feladata lesz. Ám valójában a kötet más szerzői sem foglalkoznak érdemben ezzel az alapvetően fontos témával, csupán néhány vonatkozását említik.

Dr. Haraszti László ugyanis, akinek ez feladata lett volna, fejezetében  rövid történeti áttekintés után a szexualitás  biológiájával  kezdi, majd áttér a szexuális reagálás  normális és problematikus  formáira, s csak fejezete végén foglalkozik a „pszichoszexuális fejlődés nevelési gócpontjaival”.  Vannak problematikus megfogalmazásai is;  pl. nem tudom, honnan veszi, hogy „megfigyelhető a szexuális zavarok számának erőteljes csökkenése  hazánkban”  (183. old.), vagy hogy  szerelemről csak „a serdülőkortól  lehet beszélni”. (193. old.)  stb.  De fő hiányossága, hogy nem ír a szerelmi képesség fejlődéséről és a párválasztási érettség kialakulásáról.  Gyakran ismétlésekbe is bocsátkozik  (ami egyébként az egész könyvre jellemző s  a  szerkesztés  hiányossága. Mint ahogy az is, hogy sem Haraszti, sem a többiek nem adnak meg újabb szakirodalmat az első (1974-es) kiadáshoz képest;  így az sem  világos, hogy mitől számít ez „átdolgozott”  kiadásnak).

A könyv utolsó három fejezete szerencsésen egészíti ki az előzőeket. Elgondolkoztató azonban  dr. Buda Béla itt rögzített véleménye, miszerint  „a családi életre nevelés… ma sok szempontból utópia, teljesen át nem gondolt feladat…” (237. old.). Vagy hogy „a szexuális nevelés… a családi életre nevelés  tengelye”. (255. old.) --  tehát legfontosabb része.  Ami még ma is gyakran a szülők és nevelők ellenállásába ütközik.

Mindenesetre ez a könyv is segíthet  leküzdeni ezt az ellenállást.  Már csak ezért is kívánatos lenne, hogy közülük minél többen olvassák --  főleg, ha egy olyan, újabb kiadás is rendelkezésre állna, amely az említett hiányosságokat  kiküszöbölné.  Biztosan össze lehetne hozni egy olyan kiadást, amely a  21.  század  igényeinek is megfelelne.  S akkor ez lehetne nemcsak a „családi életre nevelés”, hanem a legszélesebb értelemben vett  nemi nevelés, sőt, esetleg a kulturált magánéletre, életvezetésre nevelés  első számú  segédkönyve.

                                                                                                     Szilágyi Vilmos  dr.

 

Igor Sz. Kon:

Szexuális ellenforradalom Oroszhonban

M. Szexológiai Szemle,2000/3

Igor Sz. Kon, az orosz tudományos akadémia Etnológiai és Antropológiai Intézetének munkatársa, a neves szexológus, akit magyarul is megjelent könyveiből ismerünk, a berlini szexológiai kongresszuson  „Inkább az  AIDS, mint a szexuális nevelés…”  címmel tartott előadást. Angol nyelvű előadásának fő gondolatait ismertetjük.

Előadásának absztraktjában ezt írta:  „A  fiatalok szexuális viselkedésének olyan változásai következtében, amelyek hasonlítanak az  1960-as évek nyugati szexuális forradalmához,  s amelyeket még bonyolított az állami egészségügy összeomlása és az ország  általános kriminalizálódása, az oroszok nemi életében veszélyes trendek észlelhetők, beleértve a  HIV és a nemi úton terjedő betegségek számának növekedését.  Az egyetlen ésszerű válasz erre a kihívásra  a  szexuális nevelés lenne.  Ám  1997 óta minden  ezirányú erőfeszítést leállított az a hatalmas, antiszexuális kereszteshadjárat, amit az orosz kommunista párt  és az orosz ortodox egyház szervezett, a „Pro Life”  támogatásával.

Ez főleg a szexuális nevelés, a nők szexuális és reproduktiv jogai, valamint a szexuális tájékozódás szabadsága ellen irányul.  Különösen élesen támadják a homoszexuálisokat.  A kampány nyiltan nacionalista és  xenofób.  Hosszabb távon a fiatal nemzedék domináns értékeit akarja tönkretenni, így szörnyű közegészségügyi következményei vannak.”

Kon professzor kifejti, hogy a Szovjetunióban a szexualitás  tabu-téma  volt.  Ez a tabu  1987-ben megtört, s a szex divatos téma lett.  A hivatalos szervek  hallgatása ellenére az oroszok szexuális viselkedése a nyugati minták szerint kezdett változni.  S. Golod felmérései szerint az egyetemisták egyre korábban kezdtek közösülni;  Kon legutóbbi,  1997-es adatgyűjtése szerint a városi fiatalok  átlag 16-17 éves korban.  A szifilisz viszont  1990 és  1996  között  78-szorosára nőtt a fiatalok körében. Az ismert  HIV-fertőzöttek száma 1999-ben  24,600  volt, ám a tényleges számot  kb. ennek kétszeresére becsülik.

A  szexuális nevelés terén Oroszország nagyon lemaradt.  Az 1960-as években ugyan kezdtek írni róla, de még az 1980-as évek próbálkozásai is kudarcba fulladtak, mert a pedagógusok teljesen felkészületlenek voltak.  A családokban is nagyon erős a szexuáltabu.  Egy 1990-es felmérés szerint csak a szülők  13%-a  beszélgetett gyermekével a szexről.  Igy a fiatalok csak egymás közt szerezhettek  információkat a szexről.  Ma viszont ismereteik fő forrásai az újságok és könyvek;  ám ezek is elég megbízhatatlanok.

Az orosz közvélemény nagyrészt helyeselné az iskolai szexuális nevelést.  A pedagógusok többsége  (1997-ben  78%-a) viszont ezt inkább a szülőktől várná. A fiataloknak azonban csak kb. egy ötöde beszélne szívesen a szexről szüleivel, s az anyáknak is csak kb. 20%-a próbálkozott már ezzel az utóbbi években. A szülők több mint háromnegyede szeretne szakkönyvet kapni a nemi nevelésről, és sokan szívesen járnának szexuális nevelési tanfolyamokra.  Az iskola azonban nem vállalkozik ilyesmire, mert a pedagógusok közel  90%-a  felkészületlennek tartja magát. (Holott a tizenévesek túlnyomó többsége is szívesen járna ilyen órákra.)

Az orosz közoktatásügyi minisztérium kérésére az  ENSz  Népesedési Alapja  és az  UNESCO  1996-ban  anyagilag biztosította, hogy  16  orosz iskolában  3  éven át megkíséreljék bevezetni a szexuális felvilágosítást a  7,8 és 9. osztályos tanulóknak.  Hangsúlyozták, hogy a tanterveket és tankönyveket  csak orosz szakemberek írhatják.

Ez a lehetőség azonban felerősítette a kommunisták és nacionalisták  szexellenes kampányát, amely már  1991-ben elkezdődött,  pornográfia-ellenes kirohanásokkal.  A helyzeten sokat rontott, hogy az oktatásügyi minisztérium a  szakemberek  bevonása nélkül  30,000  iskolának kiküldött  saját maga gyártotta  „alternativ szexuális nevelési programokat”, s ezt az  UNESCO  program  részének nevezték.  Ez robbantotta ki a botrányt.  A  konzervativ aktivisták egy agressziv csoportja  panaszt tett a parlament nemzetbiztonsági bizottságánál.  Jó néhány város utcáin aláírásokat gyűjtöttek  az iskolai szexuális nevelés  „démoni tervének” betiltása  érdekében, amelyet „az orosz gyermekek elleni, nyugati összeesküvésnek”  neveztek.

1997 elején az orosz  Pedagógiai Akadémia  kerekasztal-ülésén  neves főpapok úgy nyilatkoztak, hogy nincs szükség iskolai szexuális nevelésre, mert ezt az egyház eddig is  sikeresen megtette, hiszen a gyónások  kb. 80%-ban szexuális bűnökkel foglalkoztak.  De az Akadémia jelen levő tagjai is egyetértettek azzal, hogy  be kell  fagyasztani az  UNESCO  projektet, s inkább az  erkölcsi nevelést kell erősíteni.  Hosszas viták után egy akadémiai bizottság  kidolgozott egy új,  nyiltan konzervativ  programot.  Ám a papság ezt sem fogadta el,  így nem is lett belőle semmi.  A közoktatásügyi minisztérium is eltörölte a korábban meghírdetett  szexuális nevelési programját.

 Igy hát ma már igen veszélyes vállalkozás lenne, ha  egy orosz iskola saját kezdeményezéssel  bármilyen szexuális felvilágosítást próbálna bevezetni.  Az  1999-es  parlamenti választásokon az orosz kommunista párt  legfőbb politikai győzelmének nevezte  saját,  szexuális nevelés elleni kampányát.  Az orosz ortodox  egyház hivatalos álláspontja is hasonló.

Több orosz újság számára a szexuális nevelés olyan, mint bika számára a vörös posztó.  „Militáns  szexofóbia”  jellemzi  nemcsak a kommunista, fasiszta és  klerikális  médiát, hanem jó néhány liberális és kormánypárti lapot is.  Egyik fő  célpontjuk az orosz  Családtervezési Szövetség, az egyetlen olyan szervezet, amely 1991 óta küzd a művi abortuszok csökkentéséért  és hirdeti a fogamzásgátlás  lehetőségeit.  A keresztény  fundamentalisták ezért  „sátáni intézménynek”  nevezik  és  rágalmazzák, pl. azzal, hogy „családonként csak egy gyermeket akarnak”  stb.

A fundamentalisták számára már a  „valeológiának”  nevezett egészségtudomány  is gyanús, mert „nyugatinak, nem ortodoxnak és proszexuálisnak”  tartják.  Maguk az orvosok is elbizonytalanodtak. Az egészségügyi minisztérium korábban még támogatta a családtervezést  és a szexuális felvilágosítást;  ma már ezt nem merik.  Orvosi hetilapjuk nyilt levelet közölt, amelyben  130  orvos, pap és tanár állást foglalt a szexuális nevelés  és az egészségnevelés ellen.

Az antiszexuális kereszteshadjárat  nyiltan nacionalista, xenofób, szexista, homofób és nőgyűlölő.  Szerintük minden kulturált és erkölcsös, ami orosz, de minden piszkos  és  gonosz, ami nyugati.  A  szexuális nevelés  szerintük veszélyesebb, mint az AIDS.  Bár a homoszexualitás  1993  óta  nem büntetendő, néhány vezető orosz pszichiáter ma is betegségnek tartja.

Kun professzor  szerint a mai orosz  szexuális ellenforradalom  csak a jéghegy  csúcsa.  A mélyben olyan erők munkálnak, amelyek visszahoznák a cenzúrát  és a magánélet adminisztrativ kontrollját. Ez azonban hosszabb távon nem sikerülhet, mert a műveltebb új generációk ki fogják harcolni  szexuális emberi jogaik érvényesülését.

Bármilyen megdöbbentőnek és szinte eltúlzottnak  tűnik is a Kon professzor által vázolt helyzet, egy frissen kapott információ megerősíti azt.  A  SIECUS  Tájékoztatójának  új száma  hírt ad többek között a moszkvai  „Transznacionális  Családkutató Intézet”  felméréséről, amelynek megállapításai egybevágnak a Kon által közöltekkel.:

A  3  éve kijelölt  16  iskolában  (8  orosz területi régióban)  4 ezer  7—9. osztályos tanuló,  1300 szülő  és 400 pedagógus adott választ a feltett kérdésekre.  Eszerint a  fiúk  67%-a  és a lányok  69%-a  igényelné a szexuális nevelést,  ám a tanároknak  csak  11%-a  érzi magát  felkészültnek erre.  A szülők egyharmada állítja, hogy tudna felelni  gyermeke kérdéseire,  ám csak a fiúk  10%-a  és a lányok  26%-a  próbálkozott ezzel;  a  tanároktól pedig még kevesebben kérnének felvilágosítást.  Ugyanakkor a szülők és a tanárok  többsége  szükségesnek  tartaná  az iskolai  szexuális  nevelést.

--  Vajon  nem hasonlít  ez  a  hazai  helyzethez?

                                                                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.

 

Szilágyi  Vilmos

A  szexuálpszichológus  válaszol --

szexről,  párkapcsolatról

2004, Animula K., 260 old.

 

Ez a könyv  A  pszichológus  válaszol -- szerelemről, szexről  (1986, Gondolat K.)  című könyv átdolgozott, korszerűsített kiadása. Az előzőhöz hasonlóan a szerzőhöz írt, tanácskérő levelekből idéz -- kiválogatva a legjellemzőbb és leggyakoribb problémákat --, s azokra válaszol, részletezve a megoldás lehetőségeit.

A Bevezetés a szexuális nevelés alapelveit fejti ki, bemutatva annak érveit és a szokásos ellenérveket. Ezután 22 fejezet mutatja be a felnőtté válás és a társkeresés problémáit. Ezekben érdekes eseteket mutat be a szerző például a  lelki önállósulás -- nemzedéki konfliktus, a serdülőkori problémák  (önkielégítés, meztelenség, a pornográfia, a diákszerelem, ismerkedés, kezdeményezés, gátlásosság  stb.), a  csókolózás, petting, a szüzesség elvesztése  és a különböző  párválasztási  problémák  köréből. Külön fejezetek foglalkoznak a homoszexuális hajlammal, a féltékenységgel, a nem kívánt terhességgel és a fogamzásgátlással,  a nők szexuális problémáival  és  a férfiak  szexuális  zavaraival.

Dr. Buda  Béla a következőket írja a könyv "fülszövegében":

Nagyon jó gondolat volt dr. Szilágyi Vilmos, az ismert pszichológus részéről, hogy saját levelezői gyakorlatából vett példákhoz fűzött  magyarázatok és  tanácsok formájában próbálja összefoglalni mindazokat az ismereteket, amelyekre a pszichoszexuális és párválasztási érettség eléréséhez szükség lehet. Ezzel a módszerrel a szerző valóban a legaktuálisabb kérdésekre válaszol, közvetlen hangnemben.  Az olvasó  szinte beszélgető partnert talál benne. A levelekhez kapcsolódó állásfoglalások elolvasása révén pedig kialakulhat korszerű szexuális kultúrája.

Érdemes hozzáfűzni, hogy ez a könyv a tizenévesek szexuális nevelésének alapvető olvasmánya  lehet. (Tartalomjegyzékét lásd az "Új könyveim"  rovatban.)

                                         

 

Dr.Rusz Edit – Judy Angler:

A testiségről, őszintén

Jelenetek a szexuálterapeuta rendelőjéből

2002, B.U.S. Press, 366 old.

     Bevallom, örültem az újságban olvasott híradásnak, hogy megjelent egy könyv attól a kolléganőtől, aki közel 20 éve végezte el az általam szervezett és vezetett, 70 órás szexuálterápiai kiképző tanfolyamot, de azóta szinte semmit sem tudtam róla. Érdeklődésemet motíválta, hogy vajon mennyiben tudta hasznosítani a szerző – egy újságírónő segítségét is igénybe véve – az elsajátított, és terápiás praxisában nyilván továbbfejlesztett ismereteket.

Nem világos ugyan, hogy miben segített az angol nevű újságírónő, s miért volt rá szükség (ez ugyanis nem tűnik ki a könyvből, mert a szövegben csak a terapeuta-szerző azonosítható). S azon is tűnődtem, miért azonosítja a szerző a szexualitást, a nemi kapcsolatot a “testiséggel”, holott nyilvánvaló, hogy elsődlegesen lelki problémákról van szó, ez a könyvből is kiderül. Amelynek tartalomjegyzéke rendkívül sokat-ígérő: 20 fejezete szinte mindenre kitér, ami egy szexuális felvilágosító könyvtől elvárható. A fejezetek sorrendje, logikai struktúrája ugyan vitatható, de ez nem is lényeges. Nézzük inkább a tartalmat.

Az Előszó hozta az első meglepetést. Itt jelentik be, hogy a könyv végén egy kérdőív szerepel, amely “a szexuális szokásainkat feltáró, első országos felmérésnek” alapját képezi. Hogyan? A szerzők nem szereztek volna tudomást arról, hogy hazánkban már volt néhány országos felmérés ezen a téren? Ráadásul hozzáteszik, hogy még Európában sem készült hasonló, országos helyzetértékelés. (Ami teljes tájékozatlanságra utal.) Egy-két sorral lejjebb pedig közlik, hogy az első szexológiai könyv szerzője “a szexológia előhirnökének tartott Van de Velde”… A holland Velde híres felvilágosító könyvei az 1920-as években jelentek meg; ám akkor a szexológiának már jó fél évszázados történelme volt és könyvtárnyi szakirodalma. Aki valamennyire is foglalkozott szexológiával, az ismeri pl.R. Krafft-Ebing (1875), Havelock Ellis, Magnus Hirschfeld, S. Freud, Iwan Bloch, A. Forel és mások nevét, akik jó száz évvel ezelőtt megalapozták a szexológia tudományát. Később ugyan a szerző is említi Freudot, sőt Kinseyt is, de más szexológusokra jóformán nem hivatkozik (még a modern szexuálterápiát megalapozó Masters—Johnson kutató-párra sem!), viszont bőven idéz E. Arsan: Emanuelle c. pornográf könyvéből, s egy fejezetben részletesen ismerteti a közel kétezer éves, indiai Káma Szutra c. könyv jótanácsait.

Hát nem tudom… egy mai szexuálterapeutától valahogy mást vár az igényesebb olvasó. Kíváncsiságból ugyan végigolvastam a könyvet, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy – néhány érdekesebb esetismertetés, meg a nemiség biológiai vonatkozásainak szakszerű leírása mellett – fő jellemzője a teljesen elavult, konzervatív szemlélet és az érzelgős frázisok halmaza. Az első fejezet címe: “A szerelem úgy kell, mint a jó szív”. Utána pedig “A tökéletes orgazmus” alcím alatt történeti áttekintést ad a szeretkezés “megörökítéséről”, a barlangrajzoktól kezdve az 1980-as évek amerikai “szexuális forradalmáig” , ami után “jött a csömör”, s visszaállt a klasszikus nemi szerepek igénye, “megcsappant a naturális nemiség iránti igény” (15.old.) – már csak azért is, mert isteni figyelmeztetésként “az emberiségre szabadult az AIDS-betegség” (u.ott). A szerzők láthatólag örülnek ennek a történelmi regressziónak, s a szexuális kapcsolatot elválaszthatatlannak tartják a szerelemtől és az életre szóló kizárólagosságtól., vagyis az “ösztönök” megfékezésétől. S máris elérkeztünk a hagyományos, távoltartó, represszív szexuális neveléshez.

Lehetne tovább elemezni a könyvet a lapokon található kérdőjeleim és bejegyzéseim alapján, de nem hiszem, hogy érdemes. Minthogy a tájékozatlan olvasókat sok szempontból félrevezeti, több hátránya lehet, mint előnye (szakkifejezéssel iatrogén ártalmat jelenthet), igy jobb, ha minél előbb elfelejtjük. Legfeljebb egy tanulságot érdemes levonni: a mindössze 70 órás tanfolyam távolról sem elegendő egy tudomány alapjainak elsajátításához (különösen, ha még rendszeres szupervizió sem követi).

                                                                                                    Szilágyi Vilmos  dr.

 

Dalma  Heyn:  A  vágy  csendje

2003, Háttér K., 254  old.

A  könyv  eredeti  címét  (The  Erotic  Silence  of  Married  Woman)  alaposan lerövidítette  a magyar  kiadás. A  címből  így nem derül ki, hogy  kinek, milyen  vágya  csendes. Ám, aki a  tartalomjegyzékbe  belenéz,  rögtön látja, hogy  a  feleségek  erotikus  vágyainak  elcsendesedéséről  (vagy  inkább  elsorvasztásáról)  van  szó.

A  kötet  első,  angol nyelvű  kiadása  1992-ben  jelent  meg, de  egy  év  mulva  már  a  második  kiadásra  is  sor  került,  mert --  a  szerző  szerint --  pozitiv  és  negativ  értelemben  szenvedélyes  fogadtatásra  talált.  Vagyis  egyesek  hevesen  támadták, mások  viszont  dícsérték.  Az  előbbiek  szerint  a  könyv  a  házasságtörést  akarja  népszerűsíteni.  Ám  a  szerző  ezt  tagadja, s hangsúlyozza:  „a  házasság  szempontjából  alapvetően  fontos,  hogy  a  nők  feleségként  is  megőrizhessék  örömképességüket” (7. old.), vagyis főleg szexuális élvezetkészségüket.

Olvasóként  ezzel  teljesen egyetérthetünk,  hiszen  valóban  fontos,  és  a  nők  általában épp azért  mennek  férjhez, hogy  több  örömben  legyen  részük.  Miért  ne  őrizhetnék  meg „örömképességüket”?  Dalma  Heyn  azonban  házasságszociológiai  vizsgálatok  alapján  úgy  találta, hogy  a  házasságban  élő  nők  többsége  a  házasélet  során  elveszti  erotikus  vágyait  és  örömeit,  s  --  talán  épp  ezért --  egyre  többen  kezdenek  viszonyt  egy  külső  partnerrel.  Tehát  érdekelni  kezdte,  mivel  magyarázzák  ezt  maguk  az  érintettek,  mármint  a  nők  --  bár  nyilvánvalónak  tűnik,  hogy  rajtuk  kívül  a  férjük  és  családjuk  is  éppoly  „érintett”. (Sajnos,  a szerző  egyoldalúan  csak  a  nők  szemszögéből  elemzi  a  helyzetet.  Igy  joggal  feministának  mondható.)

Mindenesetre  Heyn  a  szakirodalom  tanulmányozása  mellett  ismeretsége  és  hirdetések  révén  igyekezett  minél  több  olyan  nővel  mélyreható  beszélgetéseket  folytatni,  akik  valamiért  nem  érezték  jól  magukat  a  házasságban,  s  hiányérzetüket  „félrelépésekkel”,  házasságon  kívüli  kapcsolatokkal  igyekeztek  megszűntetni.  Igen  sok  ilyen  esetet  mutat  be,  s  ettől    könyve  nemcsak  színes  és  olvasmányos,  de  nagyon  tanulságos  is.

A  könyv  15  fejezete  három  részre  tagozódik. Közülük  számomra  a  bevezető  Előszó  és  az  első  rész  öt  fejezete  volt  a  legérdekesebb  és  legdrámaibb.  Ugyanis  szembesít  a  szerző  tabukat  megtörő, lényegi  mondanivalójával, s  ezt  nemcsak  tipikus  esetek  bemutatásával, hanem  különböző  tudományos  vizsgálatok  adataival  is  alátámasztja.  Ezek  alapján  ma  már  nyilván  igazságtalan  és  korszerűtlen  lenne  a  „házasságtörő”  nőket  egyszerűen  erkölcstelennek  tartani. A  szerzővel  együtt  minket  is  az  érdekel:  mi  motiválta, késztette  ezeket  a  nőket  „félrelépésekre” egy  külső  partnerrel?

Erre  a  közfelfogás  is, meg  a  különböző  pszichológiai  elméletek  is  eltérő  válaszokat  adnak.  A  hagyományos  magyarázattal,  mely  szerint  ezek  a  nők  egyszerűen  romlottak, tartás  nélküliek  és  felelőtlenek, nem  érdemes  foglalkozni.  Az  a  közhiedelem  sem  igaz,  hogy  csak  a  férfiak  hajlamosak  a  „házasságtörésre”,  a  nőknél  ez  igen  ritka. Heyn  jó néhány  vizsgálatra  hivatkozik,  A.C. Kinsey  fél  évszázaddal  ezelőtti  kutatásaitól  kezdve  a  legújabbakig,  s  ezekből  egyértelműen  kiderül  a  trend:  a  nők  „felzárkóztak  a  férfiakhoz"   a  házasságon  kívüli  kapcsolatok  terén  is.

Régebben, pl.  a  19.  században   valóban  ritkán  fordult  elő, hogy egy feleség  külső  (szerelmi)  partnerrel  mert  volna  viszonyt  létesíteni,  s  legtöbbször  meg  is  bánta  azt.  A  szerző  hivatkozik  pl.  Hawthorne: "A  skarlát  betű"  című  regényének  házasságtörő  hősnőjére,  akit  környezete  megvetett és  kiközösített. Ma  is  sok  nőben  bűntudatot  keltene,  ha  nem  felelne  meg  az  önzetlen  feleség  és  anya  ideáljának.  Ha  viszont  a  mai  feleségek  azonosulnak  a  nekik  szánt,  hagyományos  szereppel, akkor  többnyire  megtagadják  eredeti  önmagukat  és  igényeiket, s  gyakran  csak  a  külső  kapcsolatokban  találják  meg  a  hiányzó  örömöket.  Heyn  ugyanis  abból  indul  ki,  hogy  „a  nemiség  a  nők  örömre  való  képessége, ami  a  vitalitás  és  kreativitás  alapja.” (11. old.)  Ha  pedig  a  nő  szexuális  igényei  a  házasságban  nem  elégülnek  ki,  akkor  bekövetkezhet  az  „erotikus  csend”,  a  lemondás  és  beletörődés,  amiből  leginkább  egy  külső  kapcsolat  ragadhatja  ki  a  nőt.

Azt  azonban  a  szerző  sem  mondja,  hogy  ez  minden  házasságban,  szükségszerűen  így  történik.  Szerinte  is  meg  lehet  előzni  egy  ilyen  „erotikus  csend”  bekövetkezését.  Úgy,  hogy  a  férfiak  felismerik:  „a  nők  szexualitása  a  testi  és  lelki  jólétük  forrása” (14.old.),s  tudatosan  alkalmazkodnak  a  nők  szexuális  (és  gyengédség  iránti)  igényeihez.

Véleményem  szerint  ez  lehetne a  könyv  legfőbb  tanulsága, bár a szerző nem annyira ezt igyekszik  megerősíteni, hanem inkább a „félrelépések”  jelentőségét,  felszabadító  hatását  ecseteli.  Az  ismertetett esetek  többségénél  ez  valóban  előfordulhatott.  A  nők  számára  sikeres  (mert  nem  korlátozó)  házasságokkal  viszont   Dalma  Heyn  nem nagyon  törődött;  alig  egy-két  ilyen  esetet  említ. Ami  bizonyos  fokú  következetlenség az eredeti  célkitűzéshez  képest.

Hiányolok  ezért  egy  hasonlóan  érdekfeszítő  könyvet, amely  azt  mutatná  be, hogy  a  nő  a  házasságban  is  megőrizheti  szabadságát,  vitalitását  és  kreativitását,  esetenként  akár  nem  titkolt, külső  kapcsolatokkal  is.  Hiszen  a  házasfelek  a  szerelem  elmúltával  is  barátok  maradhatnak,  s  egymáshoz  való  hűségüknek, szolidaritásuknak  nem  a  szexuális  kizárólagosság  a  fő  kritériuma,  hanem  a  kölcsönös  bizalom  és  egymás  segítése  az  önmegvalósításban.

Szilágyi Vilmos  dr.

 

Nancy  Friday: Nők a  csúcson

2004, Konkrét könyvek,  592 old.

Az amerikai szerzőnő, a nők szexuális emancipációjának radikális képviselője ebben a könyvében is – mint a már magyarul is megjelent „Női  szexuális  ábrándok” (1990)  címűben --  a „valóság tükrében” igyekszik bemutatni az amerikai nők újabb nemzedékének  szexuális fantáziáit.  Azért a valóság tükrében, mert a könyv eredeti kiadása előtt, az 1980-as években interjúk és hirdetések révén igen sok, fiatal amerikai nőt rávett szexuális fantáziáinak közlésére, s ezeket sajátosságaik szerint csoportosítva, három hatalmas fejezetben  (több mint 500 oldalon át), minden kontroll és szűrés nélkül ismerteti. A könyv közel 90%-át tehát tömény pornográfiának lehet tekinteni, bár egyáltalán nem egysíkú, és jelentősen eltér a pornoipar megszokott,  férfiakat kiszolgáló termékeitől. Ez ugyanis tipikusan női pornográfia.

Nagyon jellemzőek a csapongó női fantáziákat bemutató fejezetek címei.  Az első a „hódító, esetenként szadisztikus, szexuálisan irányító típusú”  nők ábrándozásait, a  második a leszbikus  „Nők egymás közt” elképzelt játékait,  a harmadik pedig a  „telhetetlen nők” szinte kielégíthetetlen, extrém vágyálmait ismerteti. Ezek között persze jó néhány  kóros, abnormális, patologikus fantázia is található. (Pl. az utolsó, leírt fantázia címe:  „Egy nő, aki pedofil, perverz férfi”.)

Persze, ezek csak fantáziák, s legtöbbjüket nyilván a „tulajdonosaik” sem akarják megvalósítani, inkább csak a ráhangolódás elősegítésére használják. Mivel nagyon egyéniek, hatásuk is igen különböző az olvasóra. Csak feltételezni lehet, hogy sokan találnak köztük néhányat, amely megtermékenyítőleg hat és gazdagítja a saját szexuális fantáziavilágot.

Friday azt írja ezekről a fantáziákról, hogy híven tükrözik a nők életében bekövetkezett változásokat. S ezt összefüggésbe hozza a 60—70-es  években  „hirtelen beköszöntött  korlátok nélküliséggel”,  a szexuális szabadság, sőt, „szexuális  forradalom”  megkezdődésével  (vagy megtörténtével).  Az akkori, fiatal nőnemzedék  szexuális fantáziáinak  már  az az igény volt a fő  mozgató rúgója, hogy  „a nő legyen  a szex kezdeményezője  és  irányítója”.  Tehát  hatalmi poziciót vindikál  a  nőknek, s képesnek tartja őket  a szex  és  a  szerelem  szétválasztására, a pusztán érzéki, orgazmusokat igénylő  kapcsolatokra..

Ám itt jön mindjárt a probléma:  a  férfiak nem akarnak lemondani eddigi  (félig már elvesztett) hatalmukról,  „nem hajlandók föladni a misszionárius  pózt”  és mindazt az eszmei tartalmat,  amit ez a póz szimbolizál.  Friday szerint ebből a patthelyzetből fakadnak a nemek közötti  sértődöttségek  és  konfliktusok.  Ma még sok nő  hajlamos a meghátrálásra, mert az utóbbi évtized  elbizonytalanította.  Az  AIDS-fenyegetés  és más tényezők következtében  a  szexuális  forradalom  megtorpant, a  nőmozgalom hullámvölgybe került. Szerencsére  Friday  ismeri és megmutatja a kiútat: „Ha már egyszer a nők belekezdtek ebbe a szexuális forradalomba,  az ő  felelősségük, hogy  fejezzék is be.” (76.old.)  Nyiltan és egyértelműen  közöljék  szexuális igényeiket a  férfiakkal, s  fejlesszék magukat  olyan tökéletessé, hogy  a  „férfiúi  felsőbbrendűség”  tévképzete  semmivé  foszoljon, s  így ők is  „igazán  boldogító  szexuális életet” élhessenek  a  csodálatos  nőkkel.

Igy  fest a  boldogító  nőuralom  Nancy  Friday-féle  utopiája,  amit szerinte  a  nők közös  erővel, összefogással  elérhetnek.  Más  kérdés  azonban, hogy  mennyi a realitása ennek az utopikus  elképzelésnek.  A kiindulópont  a  szexuális  forradalom  koncepciója,  amit  Friday  elég  sajátságosan  értelmez,  amennyiben  a  korlátlan  érzékiségre, erotikára  (mondhatnám:  az  orgazmus  hajszolására)  szűkíti le.  Holott  a  szexuális forradalom lényege  a  nemek viszonyának  társadalmi méretű átalakulása,  aminek az  erotika  csak az egyik – s  nem is a legfontosabb – vetülete.  A  nemek erőviszonya,  hatalom-megosztása  ugyan a szexuális viselkedésben is tükröződik,  de  ez csak egy  részterület, aminek  rendezése a nemek általános erőviszonyától, írott és iratlan  szerződéses viszonyától függ.  Egy  részterület  rendezésének erőltetése  (méghozzá az eddigi hatalmi viszonyok visszájára fordításával)  szűklátókörűségnek  látszik.

Bár Friday szerint a nők minden más  területen  lényegében  kiharcolták már az egyenrangúságot,  ez még amerikai viszonylatban is túlzásnak tűnik, nemhogy magyar viszonylatban.  Az a tény, hogy az amerikai feministák közül többen  ( N. Friday mellett például  Patricia H. Taylor  is, aki érdekes könyvet írt  a  nemek „ellentétének” feloldásáról)  a  férfiuralmat  nőuralommal akarják  felváltani,  azt mutatja, hogy  ezek a feministák  csökkentértékűségi  komplexusukat  túlkompenzálják, vagyis  „átesnek a ló túlsó oldalára”:  alárendelődés helyett  dominálni  akarnak.

Megkérdőjelezhető az is, hogy valóban a nők kezdték-e el a  szexuális  forradalmat.  A jó egy évszázada indult  nőmozgalom ugyanis nem forradalmi  célokkal indult, hanem csupán bizonyos reformokat (pl. választójog stb.) próbált elérni. A  szexuális  forradalom  koncepciója  elsősorban egy férfi,  Wilhelm  Reich  nevéhez  fűződik, aki a múlt század húszas éveiben hirdette meg  a „szexpol”  (szexuálpolitikai)  mozgalmat, s több könyvében fejtette ki a szexuális  forradalom  szükségességét.  A  szexuális  reformokat  meghirdetők között is  jócskán  találunk férfi szexológusokat, már a  20. század  kezdetén.  De egyébként is  nyilvánvaló, hogy a szexuális forradalom  legalább annyira érinti és  érdekli  a  férfiakat, mint a nőket  (még akkor is, ha  ezt sok férfi nem képes felfogni – bár ugyanez sok nőről is elmondható).

Nancy  Friday  azzal vádolja  a  közép-  és  idősebb  nemzedéket, hogy  „a  szexuális forradalom  lángját  hagyták  kialudni”.(15.old.)  Máshol viszont úgy ír erről a forradalomról, mint ami már megtörtént a 60-as és 70-es években. Egyébként a magyar köztudatban is inkább ez utóbbi terjedt el, holott az előző áll közelebb a valósághoz.  Ami az említett időszakban történt, az  -- a tablettás  fogamzásgátlás  megjelenését követően – inkább  „szexhullámnak” és  szexuális liberalizálódásnak  nevezhető, de  semmiképpen sem jelenti a nemek viszonyának  társadalmi méretű átalakulását.

A  HIV-járvány és a konzervativ irányzatok megerősödésének hatására a szexuális forradalomnak nevezett  társadalmi változások  valóban  meglassúbbodtak,  némileg háttérbe  szorultak  (amit mutat például  az intézményes szexuális neveléssel szembeni erős ellenállás),  de azért nem szűntek meg. Forradalom  helyett különben is inkább csak  reform-folyamatokról  lehet szó, amelyek több évtized alatt bontakoznak ki, hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben.

Friday  könyvének  első részében  „Jelentés  az  erotikus  benső világról”  címmel    hiányolja  a  nők „szexuális  elszántságát”, de  magasra  értékeli  szexuális  fantáziáikat, amelyek ma már nem annyira a  bűntudat-elhárítás  eszközei, mint inkább  a  harag és a felülkerekedési vágy  megnyilvánulásai.  Az  erotikus  ábrándozásokat „szexuális  lelkületünk lenyomatainak”  tartja.  Valójában persze ezek az egész személyiség „lenyomatai”  és  jellemzői.  Friday  hangsúlyozza, hogy  könyve nem tudományos  értekezés. De azért az összegyüjtött fantáziák  alapján  a nőket három típusba  sorolja:  „irányító  nők” (ők az erőszakosak), a  „nők  nőkkel”  (vagyis leszbikusok)  és a  „szexuálisan telhetetlen nők” (vagyis a nimfománok).

Nyilvánvaló, hogy ez a tipizálás nem általában a nőkre érvényes, hanem csak a fantáziáikat megosztók szűk csoportjára. Ezt maga Friday is bevallja: „Mi – a közreműködők és jómagam – valószínűleg egy különleges rétegét alkotjuk a népességnek” – írja. (20.old.)  Lehet, hogy nem túlzás ezt a réteget  „szex-mániásoknak”  hívni. Pszichológiai szempontból ez akár  személyiségzavarnak is  tűnhet. Friday azonban csak olyan pszichológusokkal-pszichiáterekkel  találkozott, akik szerint  törekvése  azért zsákutca, mert a nőknek nincsenek szexuális fantáziáik. Ami persze szamárság, hiszen a fantáziálás képessége  független az egyének nemétől, s ez a szexuális fantáziákra is  érvényes. Sok múlik természetesen a motíváción  és a gyakorláson, amit  szocio-kulturális tényezők erősen befolyásolnak. Az utóbbi évtizedek szexhulláma  (pornoképek, szex-reklámok stb.)  nyilván serkentőleg hat a szexuális fantáziálásra mindkét nemnél.  De abban is van igazság, amit  Friday  ír, hogy  ti.  ideje felszabadítani  „a nők  szexuális fantáziáit  az elfojtás  súlya  alól.” (22.old.)

A magam részéről  maximálisan egyetértek azzal, hogy a nők is legyenek  pszichoszexuálisan érettek, s rendelkezzenek egyéni erotikus memóriával és fantáziával. Ebben segíthet  Friday  könyve is, bár ehhez jobban megválogatott, feleannyi fantázia  bemutatása  is  elég lett volna.  Számomra a  könyv első 80—90  „bevezető” oldala  többet ért, mint a  többi  500  oldal. De mindenképpen tanulságos az egész könyv. S e tanulságokat érdemes lenne széles körben megvitatni.

                                                                                                  Szilágyi Vilmos  dr.

 

Desmond  Morris:

Bensőséges  kötelék

2003,  Háttér Kiadó,  218 old.  

Meglepően gazdag és realisztikus megfigyelésekkel teli könyv a világhírű biológusnak ez az új könyve, amely azonban 32  éves késéssel került a magyar olvasó asztalára.  Az első, ami feltűnik, hogy milyen kitűnő megfigyelő;  olyasmiket is észrevesz,  amiket mások  magától értetődőnek és jelentéktelennek tartanak, pedig bizonyos összefüggésben mélyebb értelmük lehet. Ki gondolna arra, milyen jellemző lehet például  egy apró mozdulat, amivel megigazítjuk a hajunkat, vagy valamilyen látványra reagálunk. Érdekes hasonlóságok fedezhetők fel  bizonyos állatőseink viselkedése és jó néhány, általánosan elfogadott emberi szokás  között.

Morrist éppen ezek a hasonlóságok érdeklik leginkább;  fő törekvése, hogy kimutassa számos emberi viselkedés állati eredetét. S ami  a  legmeglepőbb: még a legintimebb emberi viszonylatokban is talál ilyet. A könyv eredeti címe:  Intim  viselkedés.  S ez Morris értelmezésében közvetlen testi érintkezést  és kapcsolatot jelent, aminek a szexuális kapcsolat az egyik fontos formája, de sok más formája is lehet, s csak ritkán válik igazán „bensőséges kötelékké”. Alaphipotézise szerint az „emberállat” (mert így nevezi fajunkat)  ösztönösen törekszik szoros és barátságos testi kapcsolatokra fajtársaival – talán, mert visszavágyik az anyaölbe, netán az anyaméhbe, ahol tökéletes biztonságban volt, s minden szükséglete automatikusan kielégült.

Ezt azonban a csecsemőkorból kikerülve  egyre nehezebb elérni. Felnövekedvén azonban megjelenhetnek a szerelmi kapcsolatok, s velük ismét a szoros testi érintkezés, egymás gyermekies dédelgetése, a kölcsönös bizalom és a látszólag felnőttesen bensőséges kötelékek. A szerelmek azonban  rendszerint elég hamar el szoktak múlni, s az intimitás vágya ismét kielégületlen marad. Ekkor kezdődik a különböző  „intimitás-pótlékok” keresése, vagyis Morris szerint a testi érintések hajszolása, ami a  körülményektől és az egyéni igények kényszerű módosításától függően sokféleképpen történhet. A családi, rokoni vagy baráti kapcsolatok gyakran lehetővé tesznek együtt érző öleléseket és kézszorításokat. Fordulhatunk „hivatásos érintőkhöz”, például orvosokhoz vagy éppen természetgyógyászokhoz, masszőrökhöz. Ha más nincs, simogathatunk, ölelgethetünk kutyát, macskát és egyéb állatot, vagy állatpótló játékot, kedvenc tárgyat, s akár önkezünkkel is szerezhetünk magunknak örömet, bármely testrészünk ápolásával, dédelgetésével – vagy éppen önkielégítéssel.

      Erről önkéntelenül is a régi sláger jut az eszünkbe: „…ha senki sincs, ki elringasson, ringasd el magad!”  Valóban sokféle  pótcselekvés, pótkielégülés lehetséges, köztük sok groteszk és nevetséges is. Morris joggal gúnyolja ki ezeket. A kérdés csak az: mi köze mindennek az intimitáshoz, a bensőséges érzelmi kötődésekhez, amelyek interperszonális viszonylatokat feltételeznek? A szerelmi, vagy a rokoni és baráti kapcsolatok még nyilván ide tartoznak, ha valóban kölcsönös bizalmon alapulnak. De a „hivatásos érintők” (ide értve akár a prostituáltakat is), a táncok, a kényelmes karosszékek, ágyak vagy ruhadarabok ? Mi köze ezeknek az intimitáshoz?

      A testi érintések kétségkívül nagyon fontosak lehetnek, de nem mindegy, ki, vagy mi érinti az embert. A biológus Morris hajlamos kicsit misztifikálni a testi érintkezések jelentőségét, s ugyanakkor  bagatellizálja az ilyen érintések hatásának lelki, pszichikus feltételeit.  Azt már Eric Berne is felismerte, hogy  „…ha nem símogatnak, elszárad a gerincvelőd!”, ám ez a kisgyermek és a szülő kapcsolatára vonatkozott. Arra, hogy a szerető simogatás, mint a bizalom és biztonság kifejezője mennyire fontos a gyermek fejlődése (és az anya lelki egyensúlya) szempontjából.  A szoros testi érintkezés  nagyon megnyugtató lehet – a szextől függetlenül is --  két (vagy több)  élőlény között, de csak akkor, ha azok kedvelik, elfogadják, igénylik egymás közelségét, tehát pozitiv érzelmi  viszonyban vannak.  Ez a pszichés feltétel azonban elég könnyen megváltozhat (a külső és/vagy belső körülmények hatására),  s ezáltal a  testi érintkezés bármely formája már kellemetlenné, sőt, kerülendővé válik.

       Érdemes emlékeztetni itt  a közismert hasonlatra a tüskésdisznókról:  a nagy hidegben szorosan összebújtak, de mivel a tüskéikkel szúrni kezdték egymás, kissé eltávolodtak egymástól  (s a hideg enyhültével teljesen szét is váltak).  Emberi vonatkozásban is sok minden befolyásolja  a testi érintkezés igénylését, vagy kerülését – teljesen függetlenül  a  kapcsolat intim vagy nem intim jellegétől.  Az átmenetileg szoros testi kapcsolat  nem feltétlenül hoz létre intim, bensőséges viszonyt  két (vagy több) ember között; ezt jól példázza a prostituált és ügyfele, vagy a birkózók  viszonya. Viszont mindenféle testi kapcsolat nélkül  is nagyon intim, bizalmas viszony lehet két  (pl. levelező) jó barát, családtag vagy rokon között.

       Leegyszerűsítés lenne tehát feltételezni, hogy az „intim viselkedés”  (intimate  behavior) mindig testi  érintkezést jelent, s visszavezethető állati őseink ösztönös viselkedésére. Maga a fogalom is problematikusnak látszik, hiszen nem egy-egy viselkedés  intim, hanem a kapcsolat lehet többé vagy kevésbé intim, a résztvevők érzelmi viszonyától  függően. Morris biologizáló, evolúciós és etológiai szemléletét tehát nem tudom elfogadni;  ugyanakkor élvezettel olvastam  meglepő megfigyeléseit és hasonlatait, amelyek sokszor nagyon találóak és  elgondolkoztatóak.

                                                                                                              Szilágyi Vilmos  dr.

 

Bagdy Emőke, Belső Nóra, Popper Péter:

Szeretet, szerelem, szexualitás

2004, Saxum K., 183 p.

A könyv „Az élet  dolgai” illetve  a 2004-ben indult Mesterkurzus (ahol a tudomány, a vallás és a művészet találkozik)  c. sorozat  2. kötete.  A sorozat alapját  a „Közgáz”-on  tartott előadások  képezik  (a lista szerint eddig  hat , egész napos előadás  szerepelt).  A Bevezetőt a sorozat szerkesztője,  Popper Péter  írta.  Hangsúlyozza együttműködését Müller Péterrel, aki konzultációkat szokott tartani az ősi kínai jóslás  módszeréről  (Jóskönyv  c.  saját  műve alapján), s hogy  szívéhez nőtt ez a sorozat.

Az első, kb. 40 oldalas részt  Belső Nóra  „Szerelem és  szexualitás. Lelki és  biológiai  összefüggések”  címmel adta le,  különösen az utóbbiak  hangsúlyozásával;  így  biologizáló  pszichiáternek tűnik (bár megjegyzi, hogy nem akar annak látszani).  Szakismeretei inkább agyfiziológiai téren jók, a szexuális viselkedésről, szerelemről konzervativ szemlélettel ír.  Pl. „A szerelem és mítosz egymástól elválaszthatatlan.” (24.old.)  Beszél a „boldogsághormonokról” (szerotonin, nitrogén monoxid, feromonok, feniletilamin, endorfin, oxitocin  stb.) Az orgazmust a férfiaknál 3-5 mp-esnek, nőknél 10-15 mp-esnek tartja. „Nemi” és „anyai ösztönökről”  beszél. Az erekciózavart  „biológiai történésnek” tartja, amit gyógyszeresen lehet kezelni  (bár megjegyzi, hogy sokszor a placebo is használ).. A vonzódás a feniletilamin-nak köszönhető, amely azonban csak egy ideig (1-2 év?) termelődik az agyban.

A női és férfi szexualitást „alapvetően különbözőnek” tartja, sőt, már a férfi és női agyat is.. (Nőknél a jobb agyfélteke fejlettebb, a kaudális rostok vastagabbak, „érzelmi központjuk”  aktivabb  stb.  „...az egész szexualitás  egyfajta energiaáramlást jelent... egyetemes és örök mozgatóerő.” (52.old.)

Bagdy Emőke  „Nőiség, „női lélek”  és a férfi”  címmel  kb.  70  oldalon  kifejti  (sok művészi reprodukcióval), hogy a nemek olyan ellentétek, amelyek kiegészítik egymást  (contraria  sunt  complementa), mert kölcsönösen egymásra utaltak.  Ez jó indítás és sokakat idéz  (Plátontól Karinthyig)  A nyitott házasságot megvalósíthatatlannak tartja a  féltékenység leküzdhetetlensége miatt. Hangsúlyozottan állítja, hogy  a  férfi  a  teremtés  koronája;  ezt bizonyítandó, sorolja a férfitest  előnyeit  (nagyobb izomtömeg  és  agykoponya  stb.), de végül kimutatja, hogy  racionalitásuk „emócióhiányos”, IQ-juk sem magasabb, csak más eloszlású.  A nőies viselkedést a női nemi hormonok szabják meg  (dícséri a hagyományos női szerepet). Női „gyökérfunkció”: a szeretet és a kapcsolatok gondozása.  „A nőnek fontos feladata, hogy elcsábítsa a férfit.” (85. old.)   Az archetipusokat  „genetikai kódként hozzuk magunkkal ...a nő, a víz és a termékenység nagyon mélyen összekapcsolódik” (91.old.)  A kisgyermekek játékválasztása „ösztönös”. A férfi „egyetlen mély vágya a teljes szabadság,, ami biológiailag megalapozott, szorosan összefügg a férfihormonok szintjével. A nőnek ezért  (látszólag)  el kell fogadni a  férfi-dominanciát, hiszen „magfunkciója  az  anyaság”  Dabbs-ra hivatkozva a női emancipációt  „félreértettnek, rosszul értelmezettnek”  tartja:  nem kellett volna átvenni a  férfi szerepeket és értékeket; az uniformizálódás  mindkét nemnek veszteség.  A  szingli  nő  „lelke mélyén vágyódik az igazi társ után” (121), s bár nem találja, vállalhat gyermeket, s eme kulcsszerepével  már  „királynővé válik”, mert megtalálta „életének legfőbb értelmét” (123.)   Végeredményben tehát a férfi  lehet a teremtés koronája,  „feltéve, ha mi, nők  koronázzuk meg!” (126. old.). Ez a szemlélet erősen emlékeztet  N. Friday  feminizmusára.

Popper Péter  „Szerelemről, józan  nappalon”  c.  írásában  a  Bagdy által felvázolt képet utopikusnak tartja. Az „igazi partnerrel” szinte lehetetlen találkozni. Egy kapcsolatban nagyon sokat kell befektetni, s akkor  „egy idő után... belecsiszolódnak  egymás  sorsába” (133.)  A  szexről hazudnak legtöbbet az emberek.  Hivatkozik Kinseyre és Masters-Johnsonra  (bár tévesen állítja, hogy  „soktizezer, százezer embert kérdeznek meg”, hogy átlagolni tudják a válaszokat).  Szerinte a szexológusok maguk sem tudják meghatározni  pl. a „hiperszexualitást” vagy a  „perverziót”;  konvencióik nem állnak szilárd lábakon  (ami persze a tudományról általában is elmondható). A  rokokó kort (XVIII. sz.)  „nő-centrikus társadalomnak” tartja – a királynőkre és királyi szeretőkre hivatkozva --, de elfelejti, hogy ez csak a főúri nőkre volt érvényes.

A 60-as évek „szexuális forradalmát” reagálásnak tartja a „tabusított szexre”;  gátlástalanságnak, ami szerencsére elmúlt;.  levonult a szexuális hullám, amely „ugyanúgy megtermelte a maga patológiáját” (142.) Helyette  pillanatnyilag  „elszürkülnek a szexuális kapcsolatok... hiányzik belőlük az igazi szenvedély” (143) A rokokóban szerinte teljes női szabadság uralkodott, mert „nő-centrikus társadalom volt” (146).  Felveti a kérdést: „tényleg olyan nagy pszichés különbség van-e  férfi és nő között?” Szerinte csak a kreativitás terén van ilyen, amely a férfiaknál értelmi, a nőknél biológiai jellegű, ti. az utódszülés és gondozás.  Ez persze eléggé szubjektiv és konzervativ-patriarchális  gondolat.

A továbbiakban  sok jó meglátása is van,  pl.  „azt hisszük a hagyományosról, hogy ez az örök igazság” (149.), vagy bírálja, hogy Freud a klitorális orgazmust infantilisnek tartotta, s ezzel „rengeteg bajt csinált, iszonyú gátlásokat épített ki” (165.) . Ugyanakkor „legújabb kutatásokra” hivatkozva  állítja, hogy  „létezik méhszáji orgazmus... ezt tévesztette össze  Freud a vaginális orgazmussal” (167.)  -- vagyis mégiscsak elfogadja a „kétféle orgazmus”  elméletét. Egyértelműbben jó meglátása, hogy  az érzelem és a szex különválhat; ez történik pl. a kiskamaszoknál, a prostituáltaknál és az őket igénybe vevő férfiaknál. .Mindenesetre úgy tűnik, Popper reálisabb és kritikusabb szemléletű  a kötet  előző  szerzőinél.

                                                                                                      Szilágyi Vilmos  dr.

 

Bukodi  Erzsébet:  Ki, mikor, kivel  (nem)  házas

Párválasztás  Magyarországon

           2004, Századvég  K., 302 p.

Érdekes  könyv:  statisztikai  és családszociológiai oldalról közeliti meg a  párválasztást  (legalábbis az első, hazai  házasságkötések  vonatkozásában.  A  szerző  a  KSH   társadalomstatisztikai főosztályán, jó egy évtizede  a  családok  jólétét  vizsgálta  (mobilitás, esélyegyenlőtlenségek  stb:)   Ezek megértéséhez szükségesnek látta megismerni a  „háztartások keletkezésének körülményeit”, a családok létrejöttének  mechanizmusait. Felismerte, hogy a párválasztás  az élet számos, későbbi eseményét meghatározza. S azt is, hogy a házasság és család  újabb fejlődése  „olyan irányba mutat, ami joggal kelt aggodalmat” (9.old.)  és vizsgálatra szorul.  Ugyanis  visszaesett a házasodási hajlandóság, szaporodnak a válások, egyre kevesebb gyermek születik  stb.

Ezért látja indokoltnak a „partnerszelekciós minták változását kiváltó  egyéni és  társadalmi  okok elemzését” (10.)  Ezt a  statisztikai adatok és a családszociológiai szakirodalom alapján teszi,  jórészt mellőzve a  párválasztás  pszichológiai  szakirodalmát., ám  mégis  számos,  pszichológiailag is fontos megállapítást tesz.. Igy tulajdonképpen része lehet a szexuálszociológiai és  szexuálpszichológiai  szakirodalomnak is. 

Kimutatja  pl., hogy  a  tények  ellentétesek a  család-  és  gyermekcentrikus  közvéleménnyel.  A z adatok ugyanis nem  tükrözik  a  társadalom  (különösen a  nők)  családközpontúságát.  A  házasság és család tényleges  szerepe  sokat változott az  elmúlt évtizedekben.  A  hagyományos  család  ideáltipikus  formája már a múlté. A  mai  házasságok és családok ingatagabbak, könnyen felbonthatók, egyre kevesebb  gyermeket  nemzenek;  de ugyanez  mondható  a  nem legalizált  együttélésekre is.  A  párválasztással  foglalkozó, eddigi  kutatások  egyrészt  a  körülményeket  (pl. a házasságot kötők  származása, iskolai  végzettsége,  vallási  és  etnikai, valamint osztály-hovatartozása)  vizsgálta,  másrészt  a  különböző  egyéni, alkati  és pszichikus sajátosságaikat, valamint  ezek  hasonlóságát  vagy  különbözőségét. Bukodi  PhD-disszertációjának alapvető megközelítése : a társadalmi rétegződés  hatása a házasodási hajlandóságra és házassági mintákra.  A szerelmet és egyéb, pszichés tényezőket mellőzve társadalomstatisztikával és empirikus szociológiával dolgozik, bár ezt „meglehetősen merkantilista megközelítésnek” tarja.

A házasodási hajlandóság az adatok szerint csökkenő jellegű. Ez magyarázható pl. demográfiai tényezőkkel (pl. a nemek arányának változásai), közgazdasági ciklus-elméletekkel  (gazdasági fellendülések és visszaesések), a női emancipáció  sikereivel  (gazdaságilag is egyenrangú társakká válnak),  és a társadalmi normák változásával  (vallási tradiciók gyengülése  stb.).  Bukodi a karrierbizonytalanságokat hangsúlyozza; a jövedelmi körülmények javulása erősíti a  „kereseti alapú házasodási homogámiát”. Egy jól kereső férfi könnyebben házasodik meg, mint egy szegény-sorsú.

Az élettársi kapcsolatok ma már az összes párkapcsolatok  jó egytizedét jelentik, s arányuk növekszik. Ez gyakran próbaházasság-szerű, s mindenképpen  szelekciós  folyamatot  jelent  lehetővé teszi egymás mélyebb megismerését és az összecsiszolódást, valójában a házasság  flexibilisebb formája. Különösen gyakori az elváltak és az özvegyek körében, de már a legfiatalabb korosztályokban is. Utóbbiban szerepe lehet az iskolázás elhúzódásának és a karrierkezdés nehézségeinek.

A partnerszelekcióra leginkább  a származási, iskolázottsági, foglalkozási és vallási-világnézeti homogámia  jellemző.  A  házassági  preferenciák egyeztetése a házassági piacon történik.  (Vagyis  csere-szerződéssel jön létre, a felkínált  „áruk” kölcsönös megfelelése esetén.) A házasodási mintákat  persze a  „lokális házasságpiacok” milyensége is meghatározza.

A 2. fejezetben a párválasztási elméletek közül elsőként a  tradicionális  családelméleteket  vázolja .Pl.  Parsons (1942)  a nemi szerepek hagyományos felfogása alapján fontosnak tartja, hogy a  „kenyérkereső férfi és a háztartásbeli nő” szerepei kiegészítsék egymást.  Winch (1955)   komplementáris  szükségletek  elmélete is hasonló.  A  közgazdasági családelmélet  (Schultz  1974? Mincer-Polachek, 1974, Becker 1974)  a humán-tőke fogalmából indul ki, amely  3  részből tevődik össze:  1.  iskolai végzettség, 2. szakképzettség és 3. munkaerőpiaci tapasztalat. A férfiak és nők  humántőke beruházásai eltérőek, s ez párválasztásaikat is befolyásolja. Csak akkor házasodnak, ha ez  mindkettőjük számára  nyereséggel jár; ez pedig a partnerek  kiegészítő  jellegéből adódhat.

A nők gazdasági kapacitásának növekedése átformálja a párszelekciós mechanizmust. Oppenheimer (1997) szerint  a kétkeresős  családmodell univerzálissá  válásával  a családon belüli munkamegosztás is átalakul. „A legoptimálisabb partner megtalálása  egy  költség—haszon  elemzés eredményeként adódik.”(46.old.) Ennek megtalálásához idő kell; ez is oka a későbbi házasodásnak.

A „szerepkombinációs hipotézisek”:(Kalmin, 1994)   1. A házasság és család nem gyengül, csak a körülmények folytán későbbi életkorra halasztódik. 2.  Az iskolázott, jó keresetű nők  házasodási esélye nem csökken. 3.  A házassági homogámia időbeli növekedése várható.

A  „kockázati társadalomból”  adódó életpálya-bizonytalanságok  flexibilisebb viselkedést igényelnek a párválasztásban is. Emiatt emelkedik az élettársi együttélések száma, halasztódik a párkapcsolat-teremtés, szaporodnak a különélések és válások. Az egyéni preferenciák átalakulását a  „makrotársadalmi kontextusból kiindulva” lehet magyarázni. A technikai fejlődés, a kommunikációs forradalom  növeli a fiatalok önállósulási törekvését, választási és szexuális szabadságát, a családtervezés lehetőségét, gyengíti viszont a hagyományos, vallási értékeket és a  szülők befolyásoló hatását.

A 8. fejezet összefoglalja  a  dolgozat  eredményeit és a kutatás jövőbeni távlatait. Elismeri, hogy az „adatbázisok hiánya miatt”  lényeges „befolyásoló faktorokat”  nem vett figyelembe. Ilyen tényezők pl.  az önálló lakáshoz jutás nehézségei;  a lokális házassági  fórumok  korlátai; az attitűdök és preferenciák alaposabb vizsgálata vagy a család és a munka közötti  szerepkonfliktus stb.

                                                                                              Szilágyi Vilmos  dr.

 

Petra  Milhoffer: 

Wie sie sich fühlen,  was sie sich  wünschen

Eine empirische  Studie  über Mädchen und Jungen...

2000, Juventa V., Weinheim & München,  280  p. 

A  szerző a brémai egyetem professzorasszonya, aki elsősorban  szexuálpedagógiával  és  szocializáció-kutatással  foglalkozik, különösen a  kisiskolások vonatkozásában. Ebben az új könyvében  az  1995 és  1998  között végzett adatgyüjtésének eredményeit mutatja be  arról:  hogyan  érzik  magukat  és  mit  várnak  az  iskolától   a  8—13  éves  lányok és fiúk.  Az  iskolai oktató-nevelő munka ugyanis  nyilvánvalóan csak akkor lehet hatékony, ha a pedagógus pontosan tudja,  hol  tartanak  testi-lelki – s  különösen a  pszichoszexuális – fejlődésükben a  prepubertásos  tanulók.  Milyen kérdések foglalkoztatják az ilyen korú gyermekeket, hogyan érzik magukat testükben és környezetükben, mit szeretnének megtudni a testükről, a szexualitásról  vagy  a  szerelemről – és hogyan?

Ilyen vizsgálatokat azonban nemcsak nálunk, de külföldön is kevesen végeztek eddig. A  pszichoszexualitással  a  fejlődéspszichológiai kutatás is alig foglalkozott. Ez részben azzal is összefügghet, hogy igen  nehéz megbízható adatokat gyüjteni  e  korosztályok  intim jellegű  ismereteiről, érdeklődéséről és érzelmeiről, amelyekről még nem nagyon tudnak illetve akarnak beszélni. Ráadásul  kiskorúakról lévén szó, a szülők  beleegyezését is meg kell szerezni, ami a vizsgált témakör folytán gyakran erős ellenállásba ütközik  részükről.  Petra Milhoffernek ez úgy sikerült, hogy olyan  3.—6.  osztályokat  keresett,  amelyek oktatói már eleve fontosnak tartották ezt a témakört és szívesen segítettek a kutatóknak.

Így aztán sikerült elérni, hogy az iskolavezetés  és a szülői munkaközösségek (valamint néhány kivételtől eltekintve az érintett gyermekek szülei is)  beleegyeztek az adatgyüjtésbe.  S minthogy a fiúk és lányok érdeklődését  a vizsgált téma  és a humoros rajzokkal illusztrált kérdőív  felkeltette,  a  teljes önkéntesség biztosítása  ellenére  szinte  minden (kb. 500)  megkérdezett  részt vett a vizsgálatban, s válaszolt  a kérdőív   kérdéseire.

Az empirikus  vizsgálatot  a  Bundeszentrale der  gesundheitlichen  Aufklärung,  vagyis a német  Egészségügyi  Felvilágosító  Központ  rendelte meg és finanszírozta oly módon, hogy  a  Család, Ifjúság és Egészségügy Minisztériuma  30 hónapon át  biztosított erre a célra  két  státuszt, honoráriumokat és fogyasztási cikkeket.  A  vizsgálat  eredményeit   a  Felvilágosító  Központ  a  8—14  évesek  számára  készülő  szexuálpedagógiai segédanyagok  alakításában használta fel. Az adatok alapján elkészített javaslatokat  a  Központ  füzet formájában kiadta, s azokat egy szakértői konferencián már meg is vitatták.

A könyv  az  alábbi hat fejezetre tagozódik:

1.      Kiindulási  helyzet  és  elméleti  keretek

2.      A  vizsgálat  megtervezése

3.      A  kérdésekre  adott  válaszok

4.      Az  eredmények  értékelése

5.      Az  igények szerinti szexuális nevelés jellemzői

6.      A  szexuális nevelés  valójában  szociális nevelés

 

A  legbőségesebb természetesen  a  kérdésekre adott válaszok bemutatása  (több mint 100  oldal).  Ez  három alfejezetből áll.  Az egyik a kérdezett gyermekek  énképét,  testképét  és  társas  élményeit mutatja be. A másik a szexualitással kapcsolatos kérdéseket és információforrásokat;  a  harmadik pedig az iskolai  szexuális neveléssel kapcsolatos igényeket.

A prepubertásos gyermekek énképének döntő  tényezői:  az  önészlelés és önértékelés;  hogyan viszonyulnak  saját biológiai nemükhöz és általában a testükhöz;  mennyire elégedettek  az iskolai teljesítményükkel  és  iskolájukkal, no meg a családi körülményeikkel;  továbbá  milyen  terveik és kedvenc elfoglaltságaik (hobbijaik)  vannak.  Társas  élményeik fő meghatározója az egymással szembeni beállítottság;  ebből következően a  segítőkészség foka és az árulkodással kapcsolatos viselkedés.  De nagy szerepet játszanak:  a  szexuális kíváncsiság és szemérmesség,  az első  szerelem, a média  szex-ábrázolásai, vagy az esetleges szexuális  visszaélések  is.

A  másik alfejezetből érdemes kiemelni  néhány  témát azok közül,  amelyek a  8—14  éveseket leginkább foglalkoztatják. A kérdések itt először a testtel kapcsolatos ismeretigényeket mérték fel, s csak fokozatosan tértek rá a nemi szervekre és azok funkcióira. Meglepő volt, hogy már a  8—10 évesek is sokat tudtak az utóbbiakról, különösen a fiúk --  bár később, a serdülés éveiben a lányok tudása kerül fölénybe.

Arra a kérdésre, hogy a felsoroltak közül mely szavakat nem ismerik, legtöbben a  „csikló”  (klitorisz)  szót  jelölték meg.  Ami nyilván annak következménye, hogy a gyermekeknek szóló szexuális felvilágosító könyvek  ezt eddig általában kihagyták (a lányok szexuális élvezőkészségével együtt), s ugyanígy az iskolai tananyagokban sem szerepelt.  Az „Amiről többet szeretnék tudni”  listából  a  fiúk többnyire a „szex”, „orgazmus”, és „közösülés”  szavakat, a lányok viszont a „havi vérzés”, „terhesség”, „megerőszakolás” és „abortusz”  szavakat  jelölték meg. Vagyis a lányokat sokkal inkább érdeklik  a szexszel kapcsolatos  veszélyek  és azok elkerülése, mint  a  fiúkat.

Ugyanakkor  mindkét nemű gyermekeknek gondot okoz a homoszexualitás értékelése, minthogy az erre való utalásokkal is szokták egymást sértegetni. Milhoffer erről ezt írja: „A  homofóbia egy olyan társadalomban,  amelynek  heteroszexuális beállítottsága  lassan elbizonytalanodik, a nemi identitás  kialakulásának szükségszerű kísérő jelensége. Méghozzá annál inkább, minél kevésbé ismerik a gyermekek az azonos neműek iránti orientációt, és minél erősebben beléjük táplálja környezetük a „nőiesség”  és „férfiasság”  hagyományos felfogását.  Egy iskola azonban, amely elkötelezte magát a modern koedukáció  értékeinek,  felelősnek érzi magát ezért a dimenzióért is  és őszinte tájékoztatással igyekszik  bővíteni az egyéni életvezetés lehetőségeit.” (121.old.)

A  vizsgálat eredményeinek értékelése terén a szerző egyik fő megállapítása, hogy bár a kérdezett gyermekek beállítottsága  nagyjából megfelel a hagyományos nemi szerep-elképzeléseknek, a hasonló  szemlélet csaknem minden  válaszra jellemzőbb volt, mint a  nemenként eltérő. Igaz viszont, hogy a hasonlóságok és különbségek  egyaránt a hagyományos szerepmodellekből adódtak.

Meglepő, hogy a fiúk és lányok énideálja és énképe, önértékelése alig különbözik.  Ugyanakkor a fiúk pozitivebben vélekednek önmagukról és általában a fiúkról,  míg a lányok  kritikusabbak saját nemükkel szemben. Milhoffer megállapítja, hogy a lányok könnyen alárendelik magukat a köztudatban róluk élő képeknek, a nők társadalmi helyzetének, miszerint egyedül képtelenek védekezni, s mindíg kedvesnek, szeretetre méltónak kell lenniük.  A fiúk énképéhez viszont  inkább az  tartozik, hogy nem mutathatnak gyengeséget, erősnek kell lenniük.

Már ebben az életkorban  nemcsak a képességeikért és teljesítményeikért várnak elismerést a fiúk és lányok, hanem mint férfiak és nők is szeretnének kívánatosak és kedveltek lenni.  Az attraktivitásnak pedig nemileg jellemző minőségi normái vannak.  A fiúk szeretnének nagyobbnak, idősebbnek, sikeresebbnek és aktívabbnak látszani;  a  lányok viszont inkább csinosabbnak, kisebbnek, szolidabbnak tűnni és főleg családi ügyekhez érteni.

Rengeteg hasonlóan érdekes megállapítást olvashatunk a könyvben a serdülni kezdő korosztályról, s ezek nem csak a szexuális nevelés, hanem a nevelés egésze szempontjából is jelentősek. Nagyon időszerű lenne  egy  hasonló  felmérést, adatgyüjtést hazánkban is rendszeres időszakonként megszervezni. Erre néhány iskola már mutat hajlandóságot.

 

                                                                                              Szilágyi Vilmos  dr.

 

 

Sexualpädagogische  Kompetenz

(Szexuálpedagógiai  képzettség)

Német  kerettanterv, 2001, BZgA

 

A Német Szövetségi Köztársaság  egészségügyi felvilágosító  Központja 2001-ben  a  fenti címmel adott közre egy nagy alakú, 370 oldalas kötetet, amely  szexuálpedagógiai továbbképzési  anyagokat tartalmaz  az oktatásügyben, az egészségügyben  és  a szociális ellátásban dolgozó szakemberek számára.  A  11  egységből  álló kerettanterv  részben  elméleti háttérinformációkat, részben pedig  különböző szemináriumok didaktikus és módszertani eljárásainak  a gyakorlatban bevált összeállításait tartalmazza. Minthogy hazai viszonylatban nagyon is tanulságosak, az alábbiakban ismertetjük ezek lényegét.

Ugyan már a kötet Előszavában hangsúlyozzák, hogy a szexuálpedagógiai képzésnek náluk sincs  kidolgozott koncepciója és  kiérlelt didaktikája,  ez a könyv  régóta igényelt  és a kipróbálás  során bevált kerettantervet  tartalmaz.  Amire már csak azért is szükség van, mert  a társadalom változó értékei  és az idegen kulturális hatások egyre újabb kihívást jelentenek a nevelők számára.  Feladatukká teszi, hogy  érzékenyen és felkészülten fogadják az aktuális  szociokulturális  tendenciákat. Ebben segíthet ez a kerettanterv, amelynek alapját  két szexuálpedagógiai modellprojekt képezi, s ezeket több német tartományban  valósították meg.

A  különböző szemináriumok során behatóan elemzett  11  témakör a következő: 

1.      Értékek  és  normák  a  szexuális  viselkedés  terén

2.      Szexuális  életvezetés,  életrajz

3.      A  nemekre nézve speciális  ifjúsági  munka

4.      A  hetero-,  bi-  és  homoszexuális  életformák  elfogadása

5.      Értelem  és  érzékiség

6.      Testi  és  szexuális  felvilágosítás

7.      Szexuális nevelés a kultúrák feszültségmezejében

8. A szexualitás árnyoldalai:  agresszió, élvezetképtelenség, pornográfia és devianciák

9.      Szexuális visszaélések  és  a  szexuálpedagógia

10.  A  szexuális  egészség  és  betegségek

11.  Értelmi fogyatékosság  és  szexuálpedagógia

E  témakörök feldolgozásának bemutatását  két bevezető fejezet előzi meg:  az első  az évente tartandó szexuálpedagógiai képzések  elveit  és  módszereit  ismerteti;  a másik  pedig a képzések  tudományos értékelésével foglalkozik. Az elvek és módszerek vonatkozásában  I.-M. Philipps  abból indul ki, hogy  a  hatékony szexuális neveléshez nem elegendő a pedagógusi alapképzettséget megszerezni, hanem kiegészítő képzettségre is szükség van.  Az alapképzésben ugyanis  még ma is kimarad az ilyen irányú  felkészültség biztosítása:  senki sem  szerezhet  szexuálpedagógusi  diplomát.  Pontosabban egy  helyen, a  merseburgi  tanárképző  főiskolán  kiegészítő  szakként  2001  óta  elnyerhető a  „szexuálpedagógiai és családtervezési  szakember” cím.  „Továbbképző  tanfolyamokat”  azonban több helyen tartanak.

Egy hosszabb  szexuálpedagógiai  alapképzésnek pedig komoly  indokai lennének.  Közismert, hogy az iskolai oktató-nevelő munkából  semmiképpen sem marad ki valamilyen  (pozitiv vagy negativ)  szexuális nevelés, ám ennek minősége  döntően  a pedagógus  személyiségén és felkészültségén múlik.  S  minthogy a nevelés  problematikus területéről van szó,   a nevelők  önismerete  és alapos szakismeretei nélkül  nem lehet felelősen működni e  téren.  Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a  folytonos társadalmi változások  a nemiséggel kapcsolatos  szerepnormákat  is  érintik  és  sokakat elbizonytalanítanak,  ami csak   komoly felkészültséggel  ellensúlyozható.

Újra és újra tisztázandó  például  a  szexuális  nevelés emancipációs jellege, vagyis hogy milyen hagyományos társadalmi kényszerektől  kell a fiatalokat megszabadítani,  a  nemi kapcsolatokban  a  partnerek  egyenjogúságát és egyenrangúságát biztosítani.  Hogyan és mennyiben kell a  fiatalok nemi identitását és  szexuális beállítottságát  befolyásolni,  erősíteni?  Tisztázandó, hogy – tekintettel a  sokféle információforrásra – milyen téren  igényelnek a fiatalok  különböző korosztályai  szexuális felvilágosítást.   Milyen életkorban, mit kell feltétlenül tudniuk – és mit nem?  Mennyire kell védeni a fiatalok  intimitás-igényét?  A  területi és kulturális jellemzőket  mennyire és hogyan kell  figyelembe venni a  szexuális nevelésben?  Hogyan kell értelmeznünk a  sajtó  és az audio-vizuális médiumok szerepét a szexuális felvilágosítás és nevelés terén?

Mindezek alapján  egyes  német tartományok  10x2-3 napos egységekből álló, intenziv szexuálpedagógiai  tanfolyamokat szerveznek.  A  2-3  napos egységek között elegendő időnek kell eltelnie ahhoz, hogy  a  résztvevők  a  kapott ismereteket, élményeket  feldolgozhassák  a  megadott szakirodalom  és  gyakorlati feladatok segítségével.  Az ilyen  szexuálpedagógiai  alapképzés  tehát  hosszú  hónapokig  tart., s  még időszakos továbbképzésekkel is kiegészül.

Az  alapképzés  céljai  három  szinten  tűzhetők ki:  a  személyes  kompetencia,  az  elméleti  képzettség  és  a  gyakorlati  készségek  szintjén.

1.      A  személyes  kompetencia  (önismereti és kommunikációs készségek)  főbb területei:

·         A  saját szexuális  szocializáció, élettörténet  hatásainak  felmérése a szexuális  nevelésre

·         A  szexuális  témák  megbeszélésének  készsége  (egyénileg  és  csoportosan).

·         A  saját  szexuális értékrendszer  tisztázása  és tolerancia más  értékrendekkel szemben.

·         .A  saját  kompetencia határainak figyelemmel kísérése  és  szélesítése.

·          A  saját  nemi szerep  ismerete és tudatos irányítása, módosítása.

2.      Az  elméleti  képzettség  főbb vonalai:

· Az  egyéni  (pszicho)szexuális  fejlődés  szabályszerűségeinek ismerete  (beleértve a  fiziológiai alapokat  és az egészségügyi vonatkozásokat.

· A  különböző  szexuálpedagógiai elméletek  és  törekvések  ismerete, azok egyéni és társadalmi kihatásaival.

·  A  szexualitás  szocio-kulturális  meghatározottságának  ismerete.

3.      A  gyakorlati  készségek  néhány  területe:

·    Különböző szexuálpedagógiai munkaformák és eszközök  kipróbálásának és a helyzethez illő  alkalmazásának  készsége.

·    Olyan  kommunikáció  elsajátítása, amely  bizalmat kelt és védi  az intimitást.

·   Szexuálpedagógiai projektek megtervezésének, megvalósításának és  értékelésének készsége.

·    A  résztvevők  cselekvési  lehetőségeinek  és  korlátainak  kritikai  felmérése.

 A  továbbiakban  ismertetésre kerülő  alapképzést  a  tanfolyam  szervezői hangsúlyozottan nem tartják „receptnek”, vagy éppen bárki számára a legjobbnak, hanem  egyénileg  értékelendőnek, pl. a következő kérdések felvetésével:

 --  Az  itt javasolt módszerek és eszközök közül  melyiket  ismerem és tartom jónak, vagy melyiket  szeretném kipróbálni  és melyiket nem, mert nem biztos, hogy sikerülne?  Helyette mit tudnék  javasolni?  A  téma  megbeszélésekor  mit kellene  jobban  (vagy kevésbé)  hangsúlyozni?  Milyen más szempontot  helyeznék  előtérbe?  stb.  Az ilyen felmerülő kérdéseket természetesen ajánlatos megbeszélni  a  szemináriumokon.

  A  könyv  részletesen ismerteti  az említett, főbb témakörök  szeminárium-szerű feldolgozásának menetét, beleértve  a felhasznált  szakirodalmat,  a  módszereket és eszközöket,  sőt, minden témakör végén a feldolgozás értékelését is.

                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.

 

                 Vanessa  Baird:  A  szexuális  sokféleség

                                    (2003,  HVG  Kiadói  Rt., 170 p.)

    A  "TÉNYEK  --  LÉNYEG"  sorozatnak ez a kötete a fülszöveg szerint  "segít tisztábban látni  a  szexualitás  szivárvány-zászlójának  egyes  színeit.  Összefoglalja  a  leszbikusok,  a  melegek,  a  transz-neműek rejtett  történelmét,  röviden  bemutatja  az  orvostudomány  és  a  pszichológia  álláspontjait  és  eredményeit,  a  vallások,  felekezetek  viszonyát  a  szexuális  sokféleséghez..."  stb. Hozzáfűzi, hogy  az  ismertetett  véleményekkel  nem kell  eleve  egyetérteni,  de  ajánlatos  ismerni  azokat  egy  megalapozottabb  saját  álláspont  kialakítása  érdekében.

 

       A  9  fejezetből  álló könyvhöz  Jeffrey  Weeks,  neves  angol  szexológus, az  egyik  londoni  egyetem szociológia  professzora  írt  Előszót, s  ebben  hangsúlyozza, hogy  minden társadalomnak meg kell  tanulnia  együtt élni  a  szexuális  sokféleséggel, méltányosan visszafogva a szabályozás  és  kontroll  eszközeit,  s  nem  egyszerűen  a  hagyományos,  patriarchális értékek  alapján  ítélni  meg  a  szexuális  viselkedés  különbözőségeit.  A  "normálistól"  eltérő  szexualitásuk miatt kirekesztett  emberek  elkezdtek  küzdeni  emberi jogaikért, s  már  elértek  bizonyos  eredményeket.  Az  iparilag  fejlett országokat  az  1960-as  évek  óta  viszonylagos  tolerancia  jellemzi;  ám  a  világ  más részeire  ez  nem  jellemző.

 

        A  könyv  szerzője  a  New  Internationalist  társszerkesztője,  aki hatalmas  ismeretanyagot  gyűjtött egybe  ehhez  a  kötethez, amelynek  első  fejezetében  "globális  áttekintést"  ad  a  "transzneműek"  világhelyzetéről. A  "transznemű"  a  "transgender"  fordítása, nem azonos a  transszexualitással,  bár  azt  is  ide  sorolják, a  homo-  és  bisszexualitással, a  transzvesztitákkal  és  az  interszexuálisokkal  (hermafroditákkal)  együtt. Az  1960-as és  70-es  évek  "szexuális forradalomnak"  nevezett  liberalizálódási hulláma  után  az 1980-as és  90-es  években  "szexuális  ellenforradalom"  kezdődött, amely ma is  tart,  vagyis  rossz idők  járnak  a "transzneműekre"  még a  nyugati  világban  is.

 

        Az angolszász nyelvterületen napjainkban kibontakozó  "gender  studies", s  ezen belül  különösen  a  "women's  studies" hatása  érezhető  a könyvön, amit részben magyaráz, hogy a szerző is nő , s  a  transz-neműségben  is  a  női  oldal  érdekli   (akárcsak a könyv  fordítóját, Sándor  Beát,  aki a  magyar  leszbikus  mozgalmat  képviseli). Ha  meggondoljuk, hogy  a  szerző  inkább  újságíró,  mint  tudós, s ez a könyv  nem  tudományos,  hanem  ismeretterjesztő  munka, akkor  elismeréssel adózhatunk  a  teljesítményért.

 

        A  könyv  7.  fejezete  a  szexuális  orientáció  "tudományos  magyarázatairól"  szól.   Baird  röviden  összefoglalja  a  hagyományos  orvosi  és  pszichológiai  magyarázatokat, aztán az újabb  biológiai-genetikai   értelmezések  is  sorra  kerülnek, azzal a  megállapítással  együtt, hogy "igazolhatatlanok"  és "kétélű  fegyvert"  jelentenek a  leszbikusok, melegek és  biszexuálisok  számára  "egy  olxan  társadalomban,  amelyben  él  és  virul  a  homofóbia".

 

        Számomra a  "harmadik nemű"-nek nevezett  egyénekről szóló rész  volt  a  legérdekesebb.  Ugyanis  Délamerikában az  "ál-hermafroditizmus"  egy  ritka  formájára bukkantak  a  kutatók. Őket  születésükkor  lánynak  nézték  és  így nevelték. Ám  mivel  genetikailag  fiúk, a  serdülőkort  elérve  fiúkká  válnak:  ekkor  száll  le  a  heréjük  és  megnő  a  csiklónak  vélt  péniszük. Ennek  alapján  a  többségük  kezdi  férfinek  érezni  magát;  de  olyanok  is  vannak  köztük,  akik  nők  akarnak  maradni. S  ez  azt bizonyítja, hogy  mégsem  csak  a  biológiai  tényezők  határozzák  meg  a  szexuális  identitást

                         SzilágyiVilmos  dr.     

   

Sam R. Hamburg

A boldog párkapcsolat titkai

Útikalauz pároknak

2002, Athenaeum,  236 p

A könyv eredetije  2000-ben jelent meg a New York-i  Scribner  Kiadónál.  A szerző pszichiáter,  vagy pszichológus (mert hol így, hol úgy szerepel), s ahogyan a könyv történeteiből kiderül, német eredetű zsidó, családjának több tagját a nácik megölték, ő maga pedig magyar származású lányt vett feleségül.  Mint magánvállalkozó, főleg párkapcsolati problémák kezelésével foglalkozik, s ennek néhány évtizedes tapasztalatait dolgozza fel ebben a könyvben.  A téma szakirodalmát a jelek szerint csak hellyel-közzel ismeri, a fejezetenként kigyűjtött lábjegyzetekben is kevesekre hivatkozik, inkább önmaga próbál elméleti megalapozást adni terápiás módszereinek. A könyv végén megadott „Ajánlott olvasmányok” csak magyarul megjelent könyveket tartalmaz (alig 19 könyvet, véletlenszerű válogatásban, a legjelentősebbek kihagyásával), így nem lehet tudni, ő maga milyen könyveket ajánlott.

A könyv első része hat, a második rész nyolc fejezetből áll. Koncepciójának lényege, hogy egy házasság akkor boldog, ha a társak  összeillenek, éspedig a gyakorlati, a szexuális és a közös hullámhossz  dimenziójában.  Különösen az utóbbit tartja fontosnak, bár meghatározni nem tudja. A szerelmet magánügynek, a házasságot közügynek tartja.  A házasságtípusokat úgy kategorizálja, hogy vannak „nulladimenziós”, „egydimenziós” és „kétdimenziós”  házasságok  (persze a legjobb a „három-dimenziós”  lenne).. Egy másik tipológiája három  „házasságmintát”  sorol fel:   a  hagyományos, az egyenrangú és a modern  házasságokat. Ebben az a furcsa, hogy a „modern”  házasságokat lényegében a hagyományos és az egyenrangú házasságok keverékének tartja („félúton helyezkedik el” köztük), vagyis egyfajta kompromisszumnak, ami valójában inkább visszalépés az egyenrangú kapcsolathoz képest. Az egyenrangú házasságnak ugyanis szerinte nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak, pl „a nemek szerepének bizonytalansága miatti zavar és káosz”. (123.old.)  Vagyis  a szerző csak a hagyományos nemi szerepeket tartja biztosnak és rendezettnek. Álláspontja így retrográdnak tűnik.

A  „gyakorlati dimenzió”  feladatait öt csoportba sorolja:  pénzkeresés, pénzköltés, a háztartás fenntartása, a szabadidő eltöltése és a családi kapcsolatok.  Ezekkel kapcsolatban praktikus tanácsokat ad ;  elemzi például  a pénzköltés rangsorát, stílusát, a takarékoskodás jellegét, az adósság-  és kockázattűrést. Érdekes, amit a „lojalitás-szabályról”  ír:  helyesen hangsúlyozza, hogy ezt  elsősorban  nem az eredeti, szülői család felé, hanem a házassággal létrehozott párkapcsolat és család felé kell alkalmazni.

A „szexuális dimenzió”  terén viszont ismét csak hagyományos álláspontra helyezkedik:  a monogámiát azonosítja a szexuális kizárólagossággal, a többirányú szexuális érdeklődés  elfojtásával. A szexuális összhang három kritériuma:  a „fesztelenség”, a hasonló színtű szexuális igények  és szeretkezési stílusok. A szexuális érdeklődés, vagyis az igényszint szerinte „részben öröklött tulajdonság”, hasonlóan a különböző testi jellegzetességekhez.  Ennél vitathatóbb, hogy a külső megjelenés, a sex appeal döntőnek tartott szerepét azzal indokolja, hogy „állatok vagyunk”,, így az erotikus vonzódás azonos a fizikai vonzódással., s csak ebből származhat „szexuális szenvedély”. (Az érzelem ugyanis  nem elég.)  Hamburg úgy képzeli, hogy a házasságkötés előtt szexuális tapasztalatokat kell gyüjteni  („megfelelő számú, különböző partnerrel”), a házasságban azonban már csak a házastárs lehet szexuális partner. Igaz ugyan, hogy a házasságban „a szexuális élet színvonala hanyatlani kezd”, de elérhető, hogy az átmeneti visszaesések után  „a párok visszazökkennek a megszokott kerékvágásba.” (174. old.)

A kérdés csupán az:  mit tud javasolni ennek érdekében?  A szerző szerint  „a szex mindenki számára kényes beszédtéma”. Ami ugyan túlzás, bár tény, hogy sokak számára még mindig az. Hamburg egyrészt a szexualitásról szóló könyvek együttes, hangos olvasását, másrészt a nemi kapcsolat problémáinak részletes megbeszélését javasolja  (hozzátéve, hogy tudja, milyen nehéz végigvinni ezt a beszélgetést). Tanácsai tehát nem sokat érnek. Házassági tanácsadás, vagy szexuálterápia igénybevételére azonban nem utal. Végeredményben a „szexuális dimenzióval” nem tud érdemben foglalkozni.

Számára azonban ennél sokkal fontosabb a „közös hullámhossz dimenzió”, amely „kulcsfontosságú az érzelmileg intim házassághoz” (179.old.).  Ennek fő kritériuma szerinte, hogy  akkor is a legjobb barátok közé tartozna-e a kiválasztott házastárs, ha azonos nemű lenne. A lényeg, hogy bármit meg tudunk vele beszélni, megért és megerősít bennünket. Vagyis hasonló a szemlélete, értékrendszere, Hamburg szerint a „szubjektiv valósága”.-- így minden lényeges kérdésben egyetért velünk.  Ez a világnézeti (vallási) elvekre is érvényes  (bár Hamburg itt is lehetségesnek tartja a kompromisszumot).  Mindenesetre egyetérthetünk vele abban, hogy a házasság sikerének egyik , vagy talán legfőbb kritériuma, hogy „értékrendjük és törekvéseik megegyezzenek”. (196. old.)  Az ennek megítélésére javasolt  „érzelmi iránytű” gyakorlat azonban, amelyben az összetett tenyerek jelképezik a partnereket, s a tenyerek intuitiv alapon történő elfordításának szöge fejezi ki a „közös hullámhossz” meglétének mértékét,  teljesen irracionálisnak és tudománytalannak tűnik; legfeljebb arra jó, hogy megbeszéljék, melyikük és miért  érzi így.

Szakmailag tehát megkérdőjelezhető a könyv  tudományos megalapozottsága;  sok benne a közhely és a leegyszerűsítés, a konzervativ szemlélet;  ismertetett példái pedig többnyire nagyon amerikai jellegűek, ami egyébként érthető, hiszen amerikai átlagembereknek írta.  Számunkra valószínűleg lehetett volna jobbat is találni. Emellett tény, hogy – éppen történetei miatt – nagyon olvasmányos és közvetlen modorú.

                                                                                                                                                       Szilágyi Vilmos  dr.

 

Gaby  Hauptmann

                                      Impotens  férfit  keresek – tartós kapcsolatra

                         (Athenaeum, 2005,  349 p., 2490.- Ft)

A viszonylag fiatal  német szerzőnő (eredetileg újságíró)  kitűnő ötlete volt, hogy a nyugati, értelmiségi nők közül a 30-40 éves  szingli vállalkozók életét és értékrendjét , gondolkozásmódját  egy ilyen kalandos, partnerkereső  újsághirdetés-sztorival mutassa be. Szinte semmi sem alkalmasabb  a figyelem és az érdeklődés felkeltésére, mint a könyv helyzetkomikumot tükröző címe, hiszen ezen mindenki nevetni kezd – vagy megrőkönyödik, mert nem érti, vagy bolondságnak tartja. De különösen felfigyelnek rá azok a nők, akiknek már elegük van a kanos, tolakodó férfiakból, és persze azok a férfiak is, akiknek szexuális önbizalma és teljesítőképessége  megingott, s ezért nem nagyon mernek erotikusan közeledni a nekik tetsző nőkhöz. Ugyanis felébred bennük a remény, hogy vannak ilyen nők, akiknél nem kell szégyent vallaniuk, s akik épp ezért segítséget nyújthatnak nekik elveszett önbizalmuk  és potenciájuk visszaszerzésében.

 Másrészt viszont a potens férfiak is felfigyelnek egy ilyen nőre, akinek nyilván sok csalódásban volt része, s ezért már ott tart, hogy akár lemondana egy  igazi férfiről;  tehát vigasztalásra van szüksége, s ha megkapja, akkor már a szexet is igényelni és élvezni tudja. (Hacsak nem abszolút frigid nőről van szó.)

 Mindez érdekes kalandokra ad lehetőséget, s ezeket a szerző ügyesen ki is használja. Főhőse  35 éves szingli vállalkozó, akit csinossága és sikeressége miatt ostromolnak a férfiak, s aki jónéhány kaland után  kicsit megcsömörlik az állandó szextől  és némi nyugalomra vágyik. Ezért szakít pillanatnyi partnerével,  s feladja az említett hirdetést. Az erre érkezett válaszok alapján megkezdődnek a randevúk.  A jelentkezők közül több, impotens férfi is megtetszik neki, de különösen az egyikkel érzi jól magát, ezért hamarosan sajnálni kezdi, hogy az illető impotens, s ennek megfelelően igen visszafogottan viselkedik az ágyban: nem enged a nemi szervéhez nyúlni, sőt, rejti azt, bár ugyanakkor kézzel és szájjal többszörösen kielégíti a  nőt.

 Lehet, hogy – a költészet kedvelése, az udvarlás és kényeztetés mellett -- éppen ez tetszik benne legjobban a szingli hölgynek, mert korábbi partnerei nagyon „koitusz-centrikusak”  voltak (s nyilván túl gyorsak is), holott a nőket inkább a manuális vagy orális ingerlés segíti orgazmushoz (még akkor is, ha az aktust anélkül is élvezik, hogy nem nyújt igazi kielégülést).

 A kölcsönös szerelem hatására  a főhös – más partnerekkel kapcsolatos kalandjai mellett --  mindent elkövet, hogy  az így megtalált partnere  impotenciájának okát  tisztázza  és lehetőleg megszűntesse. Segítséget kér nemcsak a barátnőjétől, hanem egy pszichiáternőtől és egy természetgyógyásztól is.  A gyógyfüvek és egyéb afrodiziákumok  ugyan nem hatnak, de a pszichiáternő, aki régebbről ismerte, kideríti, hogy egyáltalán nem impotens, ezt csak megjátszotta, mert nem merte bevallani.  Ezzel kész a happy end. Azt persze már nem tudjuk meg, hogy ez az új kapcsolat beválik-e hosszabb távon is, lesz-e belőle házasság és család, vagy csupán a szingli létnek egy kellemes színfoltja marad.

 A történet egyik tanulsága, hogy  a túl sok és egyhangú szextől meg lehet csömörleni, különösen, ha a kapcsolatnak alig van másféle tartalma. A másik, hogy egy tartalmas, szerelmi kapcsolat esetén a nők is kívánják és élvezik a szexet.  Mindkettő közhely ugyan, de egy kalandos, humoros történetben élvezhető.

                                                                                                                                          Szilágyi Vilmos  dr.

 

 Dr. Grád  András

         Félrelépők  kézikönyve

            2002, Strasbourg Bt., 200 p.

A  Sajdik Ferenc karikatúrái által illusztrált könyv alcíme:  „hogyan, hogyan ne, miért, miért ne – (elmélet és gyakorlat).  A jogász szerző, aki utólag a pszichológia szakot is elvégezte, válóperes bírói gyakorlatának hatására kezdett érdeklődni a félrelépések, mint a házasságbomlások egyik fő tényezője iránt, s az összegyűjtött tapasztalati anyagot pszichológiai szempontok szerint igyekezett értelmezni. 

A könyv  tíz fejezete három részre tagozódik.  Az első rész  (A  félrelépésekhez vezető út)  a párkapcsolatok általános és speciális problémáit tekinti át, főleg az összeillés szempontjából.  A második rész  (Félrelépések, veszélyek, védekezések)  négy fejezete a pénzért létesített, az alkalmi, rövid távú, valamint a szerelmi és hosszabb távú kapcsolatok elemzése után a „lebukáshoz vezető hibákat és lehetséges elkerülésüket” mutatja be.  Végül a harmadik rész  (Kockázatok és mellékhatások)  fejezetei a házassági bontóperekkel, a gyermekelhelyezéssel és a vagyoni kérdések lehetséges megoldásaival  jogászi szempontból foglalkoznak.

 A  szerző többször hangsúlyozza, hogy sem rábeszélni, sem lebeszélni nem akar senkit a félrelépésekre, mert ezt szerinte mindenkinek egyedül kell eldöntenie;  ő csupán azzal könnyítheti meg a döntést, hogy bírói gyakorlata és pszichológiai ismeretei alapján praktikus információkat nyújt erről a jelenségről.  A szakértői semlegességnek ez a szándéka leginkább a könyv első és harmadik részében érvényesül.  A  második, legbőségesebb rész mondanivalója viszont – a köny címével összhangban – a félrelépésekkel kapcsolatos veszélyeknek és a veszélyek kivédésének  részletezése révén valójában azt sugallja:  Nem baj, ha félreléptek, de legyetek óvatosabbak, ügyeljetek jobban, hogy ki ne derüljön!.. 

A könyv  epilógusában  hangsúlyozza:  nincsenek olyan illúziói, hogy az általa leírtak örök érvényűek volnának;  de megnyugtatja az a tudat, hogy „bárhogyan alakuljon is a jövő,  maga a jelenség, amelyről a könyv szól, minden bizonnyal örök.”

„Félrelépések”  tehát mindig voltak és mindig lesznek?  Miért olyan biztos ebben a szerző? Hiszen pontosan tudja, hogy a társadalmak élete és jelenségei  állandóan változnak, s még a tartósnak tűnő jelenségeket is felválthatják újabbak. Hiszen ő maga is írja, hogy a néhány évszázaddal korábban érvényes megállapítások ma már gyakran  „inkább csak megmosolyogtatónak tűnnek”. Miért lenne elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb  (mondjuk 100 év múlva)  a „félrelépések” is megmosolyogtató téma lesz?

A könyv bevezetőjében Grád András elismeri, hogy „a félrelépés enyhén szólva nem tudományos precizitású fogalom”. Saját meghatározása szerint  „más személlyel létesített nemi és/vagy szerelmi kapcsolat, amelyik mellett másik, párhuzamos kapcsolatot is fenntart az illető.” (7. old.)  S megállapítja, hogy „a külső kapcsolatok félrelépés által keletkezett partnerkapcsolatok” – vagyis feltételezi, hogy külső (extramaritális, vagyis házasságon kívüli) kapcsolatok csak „félrelépés” útján keletkezhetnek.  A „félre”-lépés itt a  devianciát szimbolizálja, vagyis a normálistól való eltérést, méghozzá nem nyiltan, hanem titokban, „megcsalás” gyanánt.  A fogalom használata tehát eleve erkölcsi elítélést jelent, összhangban a konzervativ, valláserkölcsi szemlélettel. 

A szerző azonban nem ítéli el, hanem semlegesen szemléli a félrelépéseket, mint „örök” vagyis elkerülhetetlen jelenségeket, amelyek sok bajt okoznak ugyan, ha lebukáshoz vezetnek; ám  ennek veszélye elkerülhető, ha a félrelépők ügyesebbek, óvatosabbak – s ehhez ad igen praktikus tanácsokat a szerző.  Vagyis akarva-akaratlanul  a látszat megőrzésére törekszik, a patriarchális szemléletet talaján áll, bár azt annyiban „modernizálja”, hogy a férfiak mellett a nőknek is jogot ad a félrelépésekhez;  hozzátéve, hogy nekik nehezebb ezt titkolni, mert többnyire érzelmi alapon létesítenek szexuális kapcsolatot, s kötődésük folytán nehezebben bírják a párhuzamosságot. (Vagyis jobb, ha ők nem lépnek félre?)

A könyv azért problematikus, mert Grád András nem lát túl a pillanatnyi helyzeten, a  szerelmi és szexuális kapcsolatok itt és most  szokásos alakulásán,  s ezt a helyzetet felszínesen elemzi, nem történelmileg közelíti meg. Ebből következően a „jelenség” alakulásáról sincs koncepciója. Megemlíti ugyan, hogy egyes, „intellektuálisan érettebb” párok képesek a megbocsátásra,  de  a nyitott kapcsolatok lehetősége fel sem merül.  S az sem, hogyan lehetne a párokat érettebbé tenni egymás szabadságának és egyéni igényei kielégítésének biztosítása érdekében.  Lehet, hogy a szerző nem hisz a felnőttek nevelhetőségében  (mondván, hogy a társadalmat több évtizedes "neveléssel"  sem sikerült jobbá tenni).  Elismeri azonban, hogy a mai közgondolkozás sok tekintetben más, mint a tegnapi -- amiből következően a holnapi is más lesz.  A  fiatalok kétségkívül sokkal fogékonyabbak a nevelésre, mint a felnőttek,  tehát elsősorban őket kellene a nyitott párkapcsolatra nevelni.

                                                                                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

 

Egy újabb szex-képeskönyv

2006,  Athenaeum,  256 old. 

Magyarul is megjelent   Bastyra, J.:  Sex. The ultimate lover’s guide  (2003, London, Lorenz Books,  256 p.) című könyve. Az eredetileg korábban, más címe(ke)n kiadott, nagy alakú, keménytáblás könyv  szerzőnője nem  szakembere a szexnek, sokféle, divatos témával (szakácskönyvek stb.) foglalkozik. Ennek a könyvnek is több (rejtett)  társszerzője van, sőt, az egyik angol szexológiai társaság  (British  Association of Sexual and Relationship Therapy) vezetőjével (Marj Thobum) is konzultált, bár nem hiszem, hogy az illető jóváhagyta volna a szöveget, mert szexológiai szempontból több kérdéses megállapítás maradt benne.  A könyvnek legalább a fele színes fotókból áll, amelyek többnyire a szeretkezés különféle formáit ábrázolják.

        A szerző  célja részben ismeretterjesztő jellegű; ez azonban kissé háttérbe szorul  a pornográf hatáskeltés és a szex nyugaton divatos formáinak megkedveltetése mellett.  Nyilvánvalónak tűnik, hogy a polgári középosztálynak íródott, átvéve annak szemléletét, feltétel-rendszerét és egzotikus szex-trükkök iránti igényét.  Valószínűleg helytálló az angol Kiadó feltételezése, hogy ilyen képeskönyvre máshol is van igény;  terjesztését ezért minden földrészen megszervezték.  Ugyanakkor nem meglepő, hogy tele van felszines, közhelyszerú frázisokkal  és hajlamosságot mutat a misztifikálásra is. Ez utóbbi egyébként a legproblematikusabb része a könyvnek, különösen a tantrikus szex és a Káma Szútra + Manangaranga részletes ismertetése.  Kétségtelen, hogy ma divatosak nyugaton  az ősi, keleti „szexuális kultúra”  előírásai, de ezeket rövidebben és több kritikával is el lehetett volna intézni. Alexis Carrel hasonló témájú és profilú képeskönyvei szerintem sikeresebben voltak  (s kisebb terjedelmük folytán jóval olcsóbbak is).

       A könyv az alábbi fejezeteket tartalmazza

  Előszó  (Ed Straw, a Relate alelnöke)

  Bevezetés  (Judy Bastyra)

  Vonzalom  //  Test  //  Csábítás  //  Orgazmus  //  Közösülés  //  X-faktorok  //  Erotika  //

Felfrissítés  //  Isteni szex  //  Szerelmi ételek  //  Évszakok  //  Szexuális egészség

Ezenkívül a könyv végén  Glosszáriumot, Bibliográfiát, Hasznos címeket  és Indexet olvashatunk.

       Az Athenaeum Könyvkiadó által készíttetett  magyar fordítás  szakmai szempontból tűrhetőnek mondható, bár mindenképpen célszerűbb lett volna, ha szakember fordítja, hiszen a szexológiailag laikus fordító  sok szakmai kérdéssel nem nagyon tudott mit kezdeni. Ez rontotta volna  a könyv amúgy is viszonylag gyenge ismeretterjesztő értékét, ám a szakmai lektor kontrollja ezt szerencsére valamennyire ellensúlyozni tudta.

       Mindenesetre jobb lett volna, ha a magyar kiadó  a könyvet nem változatlanul, hanem módosításokkal  (szelektive és rövidítve)  veszi át.

                                      Szilágyi Vilmos  dr.

 

Lukács  Dénes:

Nőiség, szexualitás,  freudizmus

(2004, Animula, 172 p.)

A  freudizmus továbbélésének jellemző megnyilvánulása ez a könyv, amelynek pszichológus szerzője lehetetlen feladatra vállalkozott, hiszen – ahogyan az Előszóban maga Buda Béla is megállapítja – „a szexualitással kapcsolatban a pszichoanalitikus elméletalkotás egy sor zsákutcába torkollt…  A fő dilemma a nő szexualitása maradt.”  Freud ugyanis képtelen volt túllépni a 20. század kezdetének patriarchális emberképén (Buda szerint is).

Ezért joggal merül fel a kérdés, hogy mi értelme van egy korszerűtlen, elavult elméleti próbálkozás felelevenítésének és a figyelem előterébe állításának?

Indoklásul ugyan megemlíthető, hogy a freudizmus nagy hatást gyakorolt a közgondolkozásra hazánkban is, tehát érdemes kimutatni,  miért és hogyan került zsákutcába a pszichoanalitikus szexuálteória.  Lukács azonban nem erre vállalkozott, hanem Freudhoz „hűen és elkötelezetten”  megpróbálja menteni, ami  (szerinte)  menthető, s igyekszik befoltozni a képviselt elmélet hézagait.  Természetesen ez csak igen mérsékelten sikerülhetett neki, bár megpróbál egyes (a pszichoanalizishez többnyire közel álló)  szerzők  kritikai megjegyzésére is támaszkodni.

Igy például mindjárt a Bevezetésben idézi  Ch. Oliviert (1987), aki szerint „Freudnak a gyermeki szexualitásról írott tanulmánya a bizonytalanságok és valószínűtlenségek gyűjteménye.  Ezek közül a két legszembetűnőbb állítás a péniszirígység,  valamint a klitoriszról való lemondás.”  Freud ugyan nem  „mondott le”  a klitoriszról, csupán infantilisnek tartotta, ha egy nő csak a csikló ingerlésével tud orgazmushoz jutni.  (Ezen az előítéleten a szexológia már Freud korában túljutott.)  Hivatkozik Rohde-Dachserre  (1989)  is,  aki szerint  Freud a nőket  „csökevényes férfinek”, mazochisztikusan tökéletlen, narcisztikus személyiségeknek,  frigideknek és a férfiakra irígyeknek tartotta.

Lukács ezzel szemben úgy véli, hogy a nők egyszerűen elfogadják alárendelt helyzetüket, kvázi „azonosulnak az agresszorral”, mert a férfiaktól  védelmet és biztonságot várnak.  (Ez persze a patriarchális szemlélet prototipusa.)

Freud csak a vaginális orgazmusra állandóan képes nőket  gondolta érett személyiségűeknek pszichoszexuálisan – vagyis a nők túlnyomó többségét nem tartotta érettnek.  Lukács ezt úgy próbálja „továbbfejleszteni”, hogy jellemzően az „élettani oldal felől közelítve”  hangsúlyozza, hogy  „a nő szexualitása a szaporodás szolgálatában áll”;  így aztán  „honnan tudhatna egy férfi bármit is a női szexualitásról?” (12. old.)

A  férfi szexualitása ugyanis Lukács szerint  „primitiv”  és fixálódott.  A nő szexualitása viszont  „folyamatosan alakul”,  amennyiben menstruációs ciklusa és a szülés is radikálisan befolyásolja azt.   Azonkívül a férfi  „saját szexualitásának primitivségéből adódóan nem is gondol arra, hogy létezhet másféle szexualitás is.” (u.ott)  A nő pedig rendszerint azt hiszi, hogy vele van valami baj, de nem meri ezt szóvá tenni,  így továbbra sem tudja élvezni az együttlétet. A kölcsönös alkalmazkodás hiánya pedig előbb-utóbb konfliktusokhoz vezet.

Lukácsnak ezek a hipotetikus féligazságai valójában a freudi ösztönelméleten alapulnak.  Szerinte ugyan az ösztönös viselkedés  „folyamatosan változik”  (de akkor mitől ösztönös? – kérdezhetnénk),  mert a nevelés „körülbástyázza”,  vagyis korlátok közé szorítja a tiltások seregével, sőt, igyekszik megutáltatni vagy tabuvá tenni a szexet, s ezzel súlyos gátlásokat hoz létre. 

Úgy tűnik, hogy a szerző csak ilyen nevelést ismer, s ezt – ugyanúgy mint a szexuális viselkedés ösztönösségét – törvényszerűnek tartja.  Mintha nem is hallott volna a szexológiáról és az átfogó, progressziv szexuális nevelésről.  Megemlíti ugyan, hogy létezik egy  „szexuálpszichológia”  nevű, önálló tudomány;  de minthogy ezt nem ismeri, szerinte  „hiányzik a női szexualitás minden szempontból kielégítő elméleti konstrukciója.” (14. old.)  Ezért  „megkerülhetetlennek”  tartja a  pszichoanalizist mint „leginkább elfogadott”  elméletet a témával kapcsolatban. Épp ezért ebből indul ki;  de azért ígéri, hogy bemutatja a  társtudományok  véleményét is a női szexualitás  freudi elméletéről.

Az említett „társtudományok” között azonban  furcsa módon éppen a szexológia  tudományai nem szerepelnek. Lukács szerint ugyanis a  szexualitásnak  „máig nem jött létre egy átfogó, integrált tudományos elmélete”  (16. old.). Megemlít ugyan néhány régi és újabb tudományos művet  Krafft-Ebingtől  Mastersig és Johnsonig,  de érdemben nem foglalkozik velük.  Magyar vonatkozásban pedig jóformán csak Buda Bélának néhány megfogalmazását próbálja elméletileg összeegyeztetni a freudi teóriával.

Ez olyan jellegzetes  torzításokat eredményez, mint pl.  az az állítása, hogy  „a  klitorális ingerlést a mai szexuálpszichológia is lényegesnek tartja,  de szerepét csupán az izgalmi fázis előkészítésében, az előjáték kapcsán tartja  fontosnak.” (18. old.)  Ebből nyilvánvalóan kiderül, hogy  Lukácsnak fogalma sincs a mai szexuálpszichológiáról.  Szemlélete legalább fél évszázados késésben van a korszerű tudományos álláspontokhoz képest,  ezért nem érdemes vele részletesebben foglalkozni.

                                                                                                                                          Szilágyi Vilmos  dr.

 

Polcz  Alaine:  Egész  lényeddel

(2006, Jelenkor K., 177 p.)

A neves pszichológusnő talán utolsó könyve, amelyben viszonyát elemzi férjéhez, Mészöly Miklóshoz, akit „egész lényével”  szeretett,  bár – mint kiderül – ambivalensen, ugyanis nem egészen illettek egymáshoz.  Több vonatkozásban más volt az értékrendjük;  Miklós ateista volt,  Alaine vallásos, misztikumra hajlamos.  Miklósnak jó néhány szerelme, külső kapcsolata volt együttélésük évtizedei alatt.  Alaine az abszolút hűség mártir-szerepében ezt elfogadta, mint hagyományos, asszonyi sorsot, s munkába menekült, „a szenvedések csak erősítenek”  jelszavával.

Talán azért érte meg neki, mert így ő is szabad volt, s Miklós irodalmi tekintélye és kapcsolatai az ő karrierjét is megkönnyítették;  hatására könnyen belejött a szakmai és irodalmi alkotó munkába.  Egymás után írt könyveivel egyrészt bizonyítani akarta, hogy méltó  szellemi társa Miklósnak,  másrészt  (tudattalanul?)  vetélkedett is vele,  s férje öregedése és betegsége során fokozatosan domináns pozicióba jutott kapcsolatukban.

„Gyászmunkájának”  érdekes vonása annak a kételynek  (majdnem bűntudatnak)  a feldolgozási kísérlete, hogy helyes volt-e  menthetetlen, áttételes rákos  társa életét  egyfajta túlgondozással  meghosszabbítani, s csak a legutolsó napon fellépni a kezelés megszakítása érdekében.  Ennek háttere valószínűleg a túl erős kötődés és a leválási képtelenség,  amit aztán a hamvasztáson való részvétellel, a hamvak különleges eltemetésével illetve három helyen történő elszórásával, egyedi sírkőállítással,  kultusz-teremtéssel, szorgos naplóírással és meditációval  próbált  enyhíteni.

Mindezzel persze azt is demonstrálja, hogy a szertartások nagyon megkönnyítik a gyászmunkát, különösen, ha  transzcendencia-hit is társul hozzájuk.

Nem könnyű  eldönteni, hogy kapcsolatuk nyitott vagy zárt házasság volt-e.  Valójában egyik sem volt egészen, bár mindkettőre hasonlított (eltérő szempontokból), s talán közelebb állt a nyitotthoz.  Hiszen Miklós „félrelépései”  nem titokban történtek,  Alaine mindig tudott róluk, s  „jóváhagyta”  – bár nem tudni, megbeszélték-e azokat.  S annak sincs nyoma, hogy intim kapcsolatuk  (a szexet is beleértve)  az egyoldalú külső kapcsolatok során is változatlan maradt volna.  Egy megjegyzés azt mutatja, hogy Alaine ilyenkor  félreállt, „átengedte a terepet”, s csak a külső kapcsolat befejeztével tért vissza.

Érdekes, hogy  Alaine, aki 1949-ben (2-3 év alatt) szerzett pszichológus-tanári diplomát, egyéb vonatkozású, őszinte vallomásai ellenére  semmit nem ír  szexuális kapcsolatáról Miklóssal, s azt sem elemzi érdemben, hogy miért volt szüksége Miklósnak újabb szexuális kapcsolatokra.  Igy csak feltételezhetjük, hogy  együttélésük első évei során szexuális kapcsolatuk gyakorlatilag elsorvadt, s Alaine e téren passzív maradt, ami érthetően hiányérzetet és feszültséget keltett Miklósban.  Személyiségfejlődésük útja tehát fokozatosan kettévált, ám ugyanakkor megmaradt – Alainenél erősebben – egy családias kötődés.

Mindkét fél hiányérzetét az is növelhette, hogy Alaine meddő maradt,  így nem lehetett közös gyermekük.  Ezt a hiányt Alaine egyrészt kis állatok  (főleg macskák)  gondozásával  igyekezett  pótolni, másrészt pedig a betegek  (főleg beteg gyermekek)  gondozásával.  Miklós  számára ez az út nem volt járható;  ez is elidegenítőleg hatott  rájuk.

Lehet, hogy jobban jártak volna mindketten, ha időben elválnak?

Ez a feltételezés azért valószínűtlen, mert Miklós  gyakori próbálkozásai  ellenére nem talált hozzáillőbb partnert,  Alaine pedig  erős kötődése folytán nem tudott  (és nem is akart) leválni  Miklósról. Öt évtizedes együttélésük tehát tipikus példája a 20. századi, polgári  házasságnak.

                                                                                                                                            Szilágyi Vilmos  dr.

 

Nortbert  Kluge

Sexualanthropologie

2006, Frankfurt/M., P. Lang V., 376 old.

Az emberi nemiséget már jó néhány szaktudomány vette szemügyre a saját szempontjai alapján. Az embertanon belül viszont inkább csak a kulturantropológia foglalkozott a szexuális kultúra bizonyos sajátosságaival, de átfogó  szexuális antropológia,  amely az embert a szexualitás szempontjából  sokoldalúan vizsgálná, még nem alakult ki.  Alapjai természetesen már megtalálhatók voltak egyes  természet-.  és társadalomtudományokban, de egységes és lényegre törő bemutatására  Norbert Kluge,  a szexuálpedagógia német professzora az elsők között vállalkozott  (életművének betetőzéseként, lévén „emeritus”).

Könyve a  „Szexológiai és szexuálpedagógiai tanulmányok”  című  német könyvsorozat  18. köteteként jelent meg.  Ez a sorozat az intézményes nevelés számára rendkívül fontos könyveket tartalmaz, éspedig jóval bővebben, mint  a  2004-ben indult, hasonló jellegű,  magyar sorozat, „A  szexuális egészségvédelem  szakkönyvei”  eddig megjelent kötetei, amelyekhez egyébként  Kluge professzor egy másik könyvének  magyar kiadása is csatlakozott, „A  gyermeki  lét  antropológiája”  (2004,  Animula)  címmel.  Ez a könyv tulajdonképpen a most megjelent  „Sexualanthropologie”  közvetlen előzményének tekinthető, hiszen a „gyermeki lét”  egyrészt az emberré válást és az emberiség gyermekkorát,  másrészt a gyermekek egyedfejlődésének  változó feltételeit jelentette,  s az új könyv is  jórészt hasonló gondolatmenetet követ,

 A könyvben kifejtett ismeretanyag  szerkezetileg hét nagyobb fejezetből áll.  Ezek közül az első az alapfogalmakat és kutatási feladatokat határozza meg;  a második az emberi szexualitás  értelmezésének kulturtörténeti vonatkozásait, a harmadik pedig a három nagy világvallás  (zsidóság, kereszténység és  iszlám)  szexualitással  kapcsolatos állásfoglalásait  mutatja be.  A negyedik  fejezet  a  szexuális egyedfejlődés születés előtti és utáni genetikai, hormonális és szociokulturális meghatározóit vázolja;  az ötödik pedig a meztelenség és a szex ábrázolását a művészettörténet bevonásával,  társadalmi problémaként elemzi.  Az utolsó két fejezet  a  szexualitás  verbalizálásával, szóbeli és írásbeli megjelenésével  és a fiatalok szexuális  viselkedésének alakulásával foglalkozik. Ezt a két utolsó részt – kifejezetten német  vonatkozású adataik miatt – a könyv  magyar kiadása feltehetőleg csak rövidítve, kivonatosan ismertethetné  (bár ezen a téren is sok hasonlóságot találhatunk a német és a magyar fiatalok között).

Véleményem szerint a mű  jelentősége elsősorban a szerző korszerű szemléletéből és hatalmas  ismeretanyagának  áttekinthető rendszerezettségéből  adódik.  Olyan – a könyv alcíme szerint „kulturtörténetileg és empirikusan elemzett”  ismeretek ezek, amelyek pedagógiai szempontból alapvetően fontosak a magyar nevelők számára is.  A történelmi megközelítés különösen a második és harmadik fejezetre jellemző,  amelyekben a szerző nyomon követi a  szexualitás értelmezésének változásait,  a  mítologizáló  „tabusítástól”  a világvallásoknak kizárólag a fajfenntartást  szem előtt tartó  korlátozásain át  a  biztonságos fogamzásgátlás  sokat vitatott elfogadásáig..  A  negyedik fejezetben a szerző  a biológiai nem és a nemi szerep meghatározó tényezőinek ismertetése  mellett a legújabb tudományos adatok alapján az emberi fejlődést összehasonlítja a genetikailag hozzánk legközelebb álló primátákkal, különösen a „bonobo”-nak nevezett  törpe csimpánzokkal,  s a meglepő hasonlóságok mellett  alapvető különbségeket  is  kimutat.

A könyv  további részei talán még közvetlenebbül összefüggenek a neveléssel.  Az  5. fejezet témája a  meztelen emberi test és a  szeretkezés  művészi  és/vagy  pornográf  ábrázolásai,  amelyekkel a gyermekek és fiatalok lépten-nyomon  találkoznak, s ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni a nevelésben.  Kluge  művészeti alkotások reprodukcióit  felhasználva kimutatja, hogy egy-egy adott korszakban és társadalomban mennyit volt szabad  megmutatni a művészeknek a nemiségből  (pl. a  bibliai  Ádám és Éva  ábrázolása terén stb.).  Egyértelműen megkülönbözteti a  szexualitást  vulgárisan  és csak  izgalomkeltési céllal  bemutató  pornográfiát  a  művészi vagy  ismeretterjesztő  célú  erotográfiától  és az iskolákban is alkalmazható  szemléltetéstől.

Ugyancsak  nevelési  szempontból fontos és érdekes a könyv  6. fejezete,  amely a felnőttek és a fiatalok  „szexuális  szókincsének”  változatait  mutatja be.  A  szerző itt kitér  a tankönyvek és szexuális felvilágosító könyvek  szóhasználatára is,  s kimutatja, hogy  az írott  („hivatalos”)  nyelv különbözése a beszélt nyelvtől, főleg pedig a fiatalok  által használt  nyelvtől  nem mindig szerencsés.

A könyv  utolsó fejezetében a  szerző  négy, alapvető szempontból elemzi a  14-18 éves fiatalok  szexuális magatartását.  Bemutatja  egyrészt az utóbbi évtizedek  ezzel kapcsolatos  felméréseinek  főbb eredményeit,  beleértve a  fogamzásgátlási  ismeretek  és gyakorlat  hiányosságait,  a  tizenéves lányok nem kívánt terhességeit, szüléseit és művi abortuszait.  Másrészt  viszont levonja a szükséges következtetéseket,  a helyzetből adódó  szexuálpolitikai, egészségügyi  és  pedagógiai  intézkedéseket illetően. Ezeket hat pontba foglalja:

1.  A  nemi érés akcelerációja és a nemi élet egyre korábbi megjelenése miatt a családnak, az iskolának és a tanácsadó intézményeknek sokkal korábban kellene elkezdeni a gyermekek szexuális nevelését.

2.  A  családnak nagyobb segítséget kellene adni a szexuális neveléshez, hogy az anya mellett az apa is nagyobb mértékben és hatékonyabban tudja ellátni ezt a fontos nevelési feladatot.

3.  Az általános és középiskolák tanterveit és nevelési terveit  felül kellene vizsgálni és az időbeni, széles körű szexuális nevelés érdekében át kellene dolgozni, a pedagógusokat pedig felkészíteni erre a nevelő munkára.

4.  Az általános iskola felső tagozatának osztályaiban  minimális programként  többször és egyre elmélyültebben kellene megvitatni a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek témakörét, hogy a két, legnagyobb veszély elhárítható legyen.

5.  Az iskolával párhuzamosan az ifjúsági szervezeteknek és a tanácsadó intézményeknek is többet és alaposabban kellene foglalkozniuk az egyének és a közösség szexuális problémáival.. Ugyanez vonatkozik a médiára is.

6.  A nőgyógyász, az urológus-andrológus, valamint a gyermekgyógyász  szakorvosok és a családorvosok gyakrabban és felkészültebben foglalkozzanak a fiatalok és a felnőttek szexuális problémáival, s intenzívebben működjenek együtt a pedagógusokkal.

S  minthogy a  hazai helyzet  hasonló  (vagy  még rosszabb!),  a szerző által ajánlott intézkedések  nálunk szintén  sürgetően  aktuálisak.  Ezek megvalósulását  Kluge  professzor könyvének  magyar  kiadása is  nagy  valószínűséggel  elősegíthetné.

                                                                                                                                                             Szilágyi Vilmos  dr.

 

M. Chia – D.G. Abrams:

A  multiorgazmusos férfi

2001, Lunarimpex K., 236 old.

 

A  Magyar Szexológiai Szemle  2001/2-3. számában megjelent ismertetés szerint  "kissé gyanakodva vettem kezembe ezt a könyvet, mert a távolkeleti, „ősi szexuális kultúra”  címén már olyan sok bóvli látott nálunk napvilágot, hogy ezek újabb változatától tartottam.  Furcsa volt, hogy az egyik szerző kínai, a másik amerikai.  A fülszöveg szerint az előbbi  „a  taoista szerelmi gyakorlatok vezető oktatója Nyugaton”,  az utóbbi pedig  „író, szerkesztő”.  Ugyancsak a fülszöveg közöl néhány véleményt az eredetileg 1996-ban angolul kiadott könyvről. Ezek közül az egyiket  Beverly  Whipple, a  „G.pont”  társszerzője, a Szexologiai Világszövetség tudományos bizottságának elnöke írta, aki dícsérőleg nyilatkozik a könyvről.

De hát mitől olyan jó – ha valóban jó – ez a 9 fejezetből álló könyv?

Már az első átlapozáskor  feltűnik, hogy sok mindenben hasonlít  Alan & Donna  Brauer  „ESZO”-jához, vagyis az Elnyújtott Szexuális Orgazmus  elméletéhez és gyakorlatához, amely magyarul is több kiadást megért.  Nekik köszönetet is mondanak a szerzők, s rajtuk kívül többek közt  A.C. Kinsey-nek,  W. Masters és V. Johnson-nak,  Zilbergeld-nek és más, neves szexológusoknak.  Közülük többekre rendszeresen hivatkoznak is, tehát ismerik és felhasználják műveiket.  S  ez már bíztató  (ha nem is jelent garanciát a  tao és a modern szexológia  „össze-házasításának”  sikerére).

Mindenesetre a szerzők nem ígérnek gyors és csodás változásokat.  Sőt, hangsúlyozzák, hogy a nemi élet átformálásához vagy továbbfejlesztéséhez  „erőteljes és rendszeres gyakorlatokra van szükség”.  A Bevezetés szerint a könyv megmutatja, hogyan választhatja szét a férfi az orgazmust  és a  magömlést.  Ez ugyan látszólag ellentmond  az eredeti, biológiai célnak, ám az embernél lehetséges,  minthogy a szexualitásnak a  reprodukció, a gyermeknemzés mellett egyéb, fontos funkciói is vannak. 

 Azt eddig is tudtuk, hogy  az orgazmus és a magömlés két különböző dolog. A kettő mégis gyakorlatilag elválaszthatatlannak tűnt, az utánuk következő, ún. „ingerelhetetlen” szakasszal együtt.  Brauerék  ESZO-elméletét is hajlamosak voltunk  úgy értékelni, hogy nyilván az orgazmus előtti leállásokról van szó, amelyekkel a szeretkezés meghosszabbítható, de nem maga az orgazmus  hosszabbodik vagy  többszöröződik.  A többszörös orgazmus pedig fiatal férfiaknál azt jelentheti, hogy  a magömléses orgazmus után  5-10 perccel képesek újabb erekcióra és  orgazmusra, s ez órákon belül többször is előfordulhat.

A  „multiorgazmus”  esetében azonban egészen másról van szó  (bár valószínűleg  Brauerék is másként értették).  A szerzők szerint két amerikai szexológus,  Hartman  és  Fithian  a  80-as években kísérletileg megállapította, hogy az általuk vizsgált férfiak  12%-a  multiorgazmusos, s orgazmusaik  (esetleg az utolsó kivételével)  magömlés nélküliek.  Ha pedig ez lehetséges, akkor nincs akadálya annak, hogy ezt minden egészséges férfi megtanulja,  begyakorolja, s ezzel partnerének többszörös orgazmusát is elősegítse.

Tény, hogy a nők képességét a többszörös orgazmusra  szintén csak az utóbbi 50-60  évben ismerték fel  és fogadták el  „normálisnak”.  Ugyancsak  Hartman és Fithian  (1984) szerint  Kinsey – vagyis az 1950-es évek)  óta a többszörös orgazmust átélő amerikai nők számaránya  14%-ról  50%  fölé emelkedett.  Ez ugyan valószínűleg csak kevés számú esetből  általánosítható  (tehát nem reprezentativ)  becslés,  ám a férfiaknál  aligha terjed el  ilyen gyorsan a multiorgazmus képessége.  A  lehetőség azonban fennáll,  s  épp ezt fejti ki  Chia és Abrams  könyve, amelyben – mint hangsúlyozzák – „tudományos vizsgálatokkal is alátámasztott, gyakorlati, taoista technikákat”  kínálnak, s nem valami újabb, misztikus irányzatot. (17. old.)

Ami a könyv szerkezetét illeti, az első fejezetben  felsorolják a férfiak többszörös orgazmusának  keleti és nyugati  bizonyítékait.  A  2. és 3.  fejezetben ismertetik az egyéni gyakorlatokat, amelyekkel a férfiak néhány hét vagy hónap alatt  kifejleszthetik  multiorgazmusos kapacitásukat.  A  4. és 5. fejezet a páros gyakorlatokat tanítja meg.  A  6. fejezet kizárólag a nők számára íródott  arról:  hogyan segíthetnek partnerüknek (és önmaguknak),  a  7. fejezet pedig a meleg férfiaknak készült.  A  8.  fejezet a  férfiak leggyakoribb szexuális problémáinak megoldását segíti elő,  az utolsó fejezet pedig a középkorú és idősebb férfiakkal  foglalkozik, de szól a szexuális nevelésről is.

A  könyv végén fejezetenként külön jegyzeteket  és  32  tételes, válogatott irodalomjegyzéket  találunk  (sőt, egy magyar „gyógyító  tao-oktató”  címét is).  Nem hiányoznak a grafikus illusztrációk sem;  összesen  39  látható a különböző fejezetekben – ezek megkönnyítik a gyakorlatok megértését.

A könyv legfőbb értékeit képező gyakorlatok  azon a  (ma már vitathatatlan)  tudományos felismerésen alapulnak, hogy az emberi szexuális viselkedés  nem ösztönösen meghatározott, hanem tanulható és tudatosan szabályozható.  Megfontolandó az az ősi (bár gyakran félreértett) megfigyelés is, hogy  „a magömlés kimeríti a férfiak energiáit”.   Az ejakuláció utáni elernyedés, fáradtság köztudott, bár egészségeseknél  nem tart sokáig, s nem jár "levertséggel"  vagy kimerültséggel, éppúgy, mint bármely más, normális funkciógyakorlás. A  kérdés csak az, hogy a magömlés nélküli orgazmust  valóban annyira nem követi fáradtság, hogy  másodperceken belül többször ismételhető, ugyanúgy, mint sok nőnél?  Kérdés az is, hogy  hányszor ismételhető, bár ez nyilván  többféle testi és lelki tényezőtől függ,  s nem kell mindenáron  X  számú orgazmusra törekedni.  A  szerzők is hangsúlyozzák, hogy az ember elégedett lehet  egyetlen orgazmussal csakúgy, mint hárommal vagy többel.  Lényegesebb, hogy mélyítsük az örömélmény  tudatos átélését  és a „meghitt együttlétre való képességünket a partnerünkkel”. (5. old.)

Ezzel – és általában a szerzők gondolatmenetével – a  lényeget tekintve akkor is egyetérthetünk, ha rendszeresen felbukkannak olyan ősi és misztikus kifejezések, mint az „élet és halál kapuja”  (a gát), vagy a „millió aranytalléros pont”  (a gát egy pontja)  stb.  A  kínai orvoslás eszerint azon alapul, hogy  „az egyén képes-e fenntartani a bioelektromos energia megfelelő keringését a testében”  (15. old. – lásd:  akupunktúra).  Amiből következően  „meg kell tanulnunk elvonni a szexuális energiát a nemi szervekből  és keringetni azt az egész testben” (19. old.)

Ezek olyan hipotézisek, amelyeket vagy elfogadunk, vagy nem, ám a multiorgazmus képessége nem ezen múlik. Ugyanis nem lényegesek az alapvető mondanivalóhoz képest.  Ami arra vonatkozik, hogyan  tegyünk szert önuralomra a  szexuális izgalmi állapotunk felett,  egyéni izgalmi ritmusunk megismerésével és szabályozásával, a  lazítási állapot megtartása mellett.  Az ezzel kapcsolatban joggal felmerülő kérdésekre a könyv többnyire megnyugtató válaszokat ad.  Olvasása tehát  nemcsak a terápiával foglalkozóknak, hanem  mindenkinek ajánlható.

                                                                                                                                                      Szilágyi Vilmos dr.

 

Eszenyi  Miklós:

Férfi a férfival, nő a nővel

2006,  Corvina K.,  230 p.

A  fülszöveg szerint a szerző  művelődéskutató, főiskolai oktató  és átfogó képet ad a homoszexualitás történetéről, lélektanáról,  szociológiai  és kulturális  aspektusairól.  Dr. Buda Béla, a könyv szakmai lektora szerint  nagyon olvasmányos  és mégis szakszerű  munka.

Eszenyi Miklóstól eddig csak „A  szex bibliográfiája”  (1994)  c. kiadványt  ismertem, amit B. Székely Tündével állított össze;  azonkívül két cikket:  az egyiket a  Belügyi Szemlében  (a  homoszexuális bűncselekményekről és prostitúcióról),  a másikat az általam szerkesztett  Magyar Szexológiai Szemlében  („Tallózás a magyarországi homoszexualitás múltjában”, 2001/4.sz.)-  Csak most derült ki számomra, hogy ő szerkesztette a  „Deviáns ifjúsági szubkultúrák és művelődési lehetőségeik” (2005)  c. tanulmánykötetet, és több cikke is megjelent különböző lapokban, folyóiratokban.

A könyv egy rövid  Bevezetés  után – amelyben bizonyos szakkifejezéseket definiál – három nagyobb részre és összesen  19  fejezetre tagolódik.  Az  első rész  (Társadalom, kultúra, homoszexualitás az egyes történelmi korszakokban)  hét fejezete az őskortól egészen napjainkig tekinti át a homoszexuális viselkedés történetét,  rengeteg dokumentumra hivatkozva.  A második rész  (A  homoszexualitás  lélektana és  szociológiája)   9 fejezete a lélektani vonatkozások után  elsősorban a család, a szubkultúrák és a vallások  szempontjából tárgyalja a témát,  de kitér a biszexualitásra és „társaira”  (csoportszex, pszeudo-, hyper- és látens homoszexualitás)  is. 

A  harmadik rész  (Kultúra és homoszexualitás)  azt mutatja be, hogyan tükröződik a homoszexualitás  a médiában – tömegkommunikáció, könyvek, internet --, a  szépirodalomban és a képzőművészetben, a  fotókon és filmeken.  Végül pedig  a  „megoldási lehetőségeket”  próbálja felvázolni, a  „travestie-kultúrától”  a meleg rendezvényeken keresztül a  „berdache”-ig, mint a jövő lehetséges útjáig. Az utóbbi kifejezés  egy indián törzs varázslóira utal, akik tetszésük szerint  öltözhettek  férfinak vagy nőnek – ami szimbólikusan relativizálja a nemi különbségeket és így a szexuális irányultságot is.

A tudományos kutatás, mint megoldási lehetőség, sajnos, csak érintőleg szerepel a könyvben.  Holott a szerző maga is ehhez igyekszik hozzájárulni, s nyilván nemcsak intellektuális szórakozásból, hanem mert ezzel  és egyéb írásaival is a megoldást akarja elősegíteni.  Jó lett volna világosabban körvonalazni, hogy valójában mit kell megoldani,  mi az, ami a homoszexualitással  (és biszexualitással)  kapcsolatban  megoldásra szorul  (és  miért);  vagyis  mi az a cél, amit el kell érnünk  ezzel kapcsolatban.  Az említett fejezetből ugyanis ez csak sejthető.  Az utolsó oldalon a szerző feltételezi, hogy  egyszer majd eltűnik „a modern homoszexualitás, akárcsak a modern férfiasság,  nőiesség  vagy  heteroszexualitás.”  Ezt H. Bech-nek egy cikkéből  (Replika, 1998 dec.)  vett idézettel támasztja alá,  amely szerint a modern életkörülmények alapján  hasonló személyiségjegyek és életstílusok alakulnak ki, s így  „minden olyan tulajdonság, amelyet eddig kifejezetten homoszexuálisként határoztunk meg,  kezd egyre inkább általánossá válni.” Vagyis:  homoszexualizálódunk?

Ez a  homo-genizálódási  hipotézis  érdekes ugyan, de nincs bizonyító ereje.  Mint ahogy az sem valószínű, hogy „Kertbeny szóalkotását” (a homoszexualitást) a jövőben magyarázni kell;  legfeljebb az értelmezését és értékelését  kell majd magyarázni   Bár – ahogy Eszenyi is reméli – az már köztudott lesz, hogy az alternativ szexuális orientációknak  nagy művelődés-történeti jelentőségük és mai életünket is gazdagító hatásuk van.  Vagyis a homoszexuális  (és biszexuális) viselkedés nem tűnik el,  hanem – további variálódása ellenére is --  megszokottabbá, feltűnésmentessé válik;  nem vált ki botrányokat vagy felháborodást.  S nem azért, mert „veleszületett”, szomato-pszichikus sajátosságnak tartják  (s ezzel stigmatizálják), hanem mert a tudományosan megalapozott  szexuális kultúra általánosabbá válása folytán a közvélemény is megérti, hogy  a szexuális identitást és orientációt nem határozza meg a biológiai nem, s így azok  a szociális körülmények és az egyéni fejlődés során  alakulnak és változnak.

Ebből pedig egyértelműen következik, hogy milyen célt kell elérnünk – és hogyan. 

Ha pedig ez egyértelmű, akkor nem indokolt a homoszexualitással kapcsolatos, különböző – és gyakran egymásnak ellentmondó – elméleteket  egy kalap alá véve relativizálni és többé-kevésbé elégtelennek tartani.  Eszenyi ezzel kapcsolatban kb.  négyféle pszichológiai  és hatféle biológiai elméletet ismertet. Az utóbbiak túlsúlya nyilvánvaló, bár ez következhet egyfajta „tárgyilagosságra törekvésből” és történeti megközelítésből is, hiszen a legutóbbi  150  évben, amióta tudományosan vizsgálni kezdték a homoszexuális viselkedést, egészen a legutóbbi évtizedekig  örökletes, biológiai okokkal próbálták elfogadhatóvá tenni ezt a beállítottságot  Bizonyítaniuk ugyan ezt sohasem sikerült, akár kromoszomális, akár hormonális, alkattani vagy agyi strukturális eltéréseket próbáltak kimutatni  az  esszencializmus  különböző válfajainak hirdetői,  mégis  újabb és újabb, jól hangzó  „kísérleti adatok” látnak napvilágot, s könnyen megtévesztik a laikus olvasót. 

A szexuális viselkedés komoly kutatói viszont  konstrukcionisták,  vagyis az ilyen viselkedések minden fajtáját  konstrukciónak, különböző tényezők hatására  kialakultnak, a kizárólagos homoszexualitás és heteroszexualitás közötti skálán  fokozatokba sorolhatónak  és  potenciálisan  változékonynak tekintik. (Ez utóbbi természetesen nem jelenti azt, hogy a szexuális orientáció tudatos döntés függvénye és könnyen megváltoztatható lenne, hiszen a különböző hatások többnyire tudattalanul működnek.)  Eszenyi szerint  „a pszichológiai elméletek a homoszexualitást a fejlődés sajátos  zavaraként értékelik”, mint  „a szexualitás torzult változatát”  (91. old.).  S itt Freud fázis-elméletére hivatkozik, amelyet követői még ma is érvényesnek tartanak, holott a szexuális és pszichoszexuális fejlődés újabb elméletei már rég elavulttá tették. (Lásd  A.C. Kinsey, 1948, 1953, W. Masters & V. Johnson, 1976, E.J. Haeberle, 1984, Szilágyi V., 1994, 2006  stb.)

Ez az elméleti bizonytalanság sajnálatos ugyan, de a könyv dokumentációs értékét nem rontja.

                                                                                                                                                            Szilágyi Vilmos  dr.

 

Catherine Millet:

Catherine M. szexuális élete

2002, Ulpius-ház K. 227 old.

         A könyv borítóján sárga szalag figyelmeztet: ,,Csak felnőtteknek! Ezen könyv tartalma és nyelvezete a nyugalom megzavarására alkalmas”. Figyelemkeltő  figyelmeztetés! Érthető, hogy kíváncsivá teszi a potenciális olvasót: ugyan mivel zavarhatja meg  a felnőttek nyugalmat is egy jó nevű francia kiadótól (Seuil) átvett, a francia külügyminisztérium, nagykövetség és a budapesti Francia Intézet támogatásával kiadott könyv?

   Egyáltalán: ki ez a számunkra ismeretlen szerző, aki önéletrajzi regényében (vagy esszéjében) a változatos nemi életét és szexuális fantáziáit ismerteti? A könyvből csak mellékesen derül ki, hogy — mint műkritikus — részt vett az ,,Art press” c. folyóirat létrehozásában és szerkesztésében, s hogy sokat filmezték (nyilván erotikus filmekben).

   Bőséges és árnyalt képet kapunk azonban egy mai francia nő pszichoszexuális fejlődéséről, szexuális kalandjairól és szenvedélybetegségének alakulásáról. Ami nemcsak egy pszichológus számára lehet tanulságos, hanem — főleg a zavarok megelőzése szempontjából —   bármely érett és kulturált olvasó számára is.

    Ugyanis a könyvben valójában egy ,,kórtörténet” olvasható, amit maga az érintett állItott össze, igen színvonalasan, bar kissé bőbeszédűen és trágár nyelvezettel, de kiméletlenül, mondhatni drasztikusan őszintén. Épp ez benne a szokatlan és rnegdöbbentő, ezért lehet alkalmas ,,a nyugalom megzavarására” (legalábbis a naivabb és prűdségre hajlamos olvasók esetén). A felszínes lelki nyugalom állóvizébe kétségkívül követ hajíthat ez a könyv. Sok olvasónak bizonyára nem könnyű megemészteni, hogy ilyen életstílus is létezik, hogy valakit ennyire csak a szex érdekeljen, s ordenáré módon még dicsekedjen is azzal, hogy ő ,,baszógép”, vagyis gépiesen, szinte futószalagon közösül.

    De azért ne feledkezzünk meg az eset tanulságairól sem. Sok támpontot kapunk annak  megítéléséhez is, hogyan jutott ide, hogyan lett promiszkuus és nimfomán a jobb sorsra érdemes, művészettörténész Irónő. A könyv első részében sokat ír a gyermekkoráról, amikor még vallásos volt (sőt, egy időben apáca akart lenni). De aztán hamar rájött az önkielégítés élvezetességére, s 18 eves korától ,,teljes lendülettel vetette bele magát” a szexuális kapcsolatokba. Igen kedvelte a csoportos szex-partikat, amelyeken több tucat férfivel is közösült, élvezve, hogy közben sokan figyelik. Ahogy írja, ,,nem tartották vissza erkölcsi megfontolások”, de meg a fertőzésektől való félelem sem (fel is szedett néhányat). A nem kívánt terhesség ellen pedig többnyire a közösülés anális változatával védekezett. Szerelmes is csak olyan férfiba lett, akivel nem létesíthetett nemi kapcsolatot; bar ez is inkább csak megkívánás volt, mint szerelem. Vagyis a szerelmi képessége tulajdonképpen ki  sem fejlődött: nem tudott és nem is akart érzelmileg tartósan kötődni senkihez. Előfordult az is, hogy nőkkel szeretkezett. De — mint írja — ,,az ölelések és koituszok láncolata és zűrzavara olyan nagy volt, hogy ... nem tudtam mindig megkülönböztetni a személyeket.”(17.old.) A szex-orgiák során persze perverz jelenetek is előfordultak, ám Catherine ezektől sem  idegenkedett. Könyvéből az is kiderül, hogy kb. 35 éves koráig a közösülések során ki sem elégült, bar többé-kevésbé élvezte azokat.

    Később ugyan — ha akart — közösülésben is kielégült, de egyre inkább belefásult a  gépies szexbe, mohósága fékeződött, s már csak a kezdeti vagy különleges ingerlések hatottak rá. Ezért szexuális kapcsolatai is megritkultak, s helyettük áttért egy speciális vibrátor használatára, amivel ügy hozott létre intenziv orgazmusokat, hogy még fantáziálnia sem kellett hozzá. Magányos élvezete sajátos ellentétben állt a változatosság igényével és a sok partner iránti vágyával.

    Persze több más ellentmondás is jellemző Catherine-re. Társaságban érzett félszegsége például könnyen átváltott unalomba, Igy gyakran váratlanul kivonta magát a közös mulatságokból. Állítása szerint sohasem keresett kalandot, de könnyen bevonható volt  bármilyen szexuális kalandba és szeretett a figyelem középpontjába kerülni. Ezt egyrészt exhibicionizmusával, másrészt ügy érte el, hogy ,,szaftos” történeteket mesélt szexuális  élményeiről. A pornográf történeteket tehát aktivan művelte. Egyértelmű prostitúcióval ugyan csak egyszer próbálkozott, de szexuális partnereitől igen sok ajándékot fogadott el. A barátai gyakran gúnyolták, hogy amilyen könnyen odaadja a testét, annyira nem képes hasznot húzni belőle.

      Ami persze csak részben volt igaz. Valójában nemhogy haszna nem volt a promiszkuitásból, hanem sokkal inkább kára volt belőle, hiszen elfásult, kiüresedett, ,,örömét lelte a mocsokban” és szenvedélybeteggé vált.

        Ennek brutálisan nyílt feltárása azonban nem árt, ha valamennyire megzavarja a felnőtt olvasók nyugalmát. Arról nem is szólva, hogy egy sajátos lelkületről és a szeretkezés  technikájáról sok érdekeset megtudhatunk ebből a könyvből.

                                                                                                       Szilágyi Vilmos dr.

                                                          

E.J. Haeberle:  Atlasz --  Szexualitás

2006,  Athenaeum K., 216 old.

 

A kultúra különböző területeit bemutató német zsebkönyv-sorozatnak ez a magyarul megjelent kötete meglepő újdonságot ad az olvasó kezébe:  tömör és érdekfeszítő,  képeskönyv-szerű áttekintést  a szexológiáról, vagyis a nemiség tudományáról, amely évszázados fejlődése során életbevágó jelentőségű eredményeket ért el.  Nálunk ezeket még ma is igen kevesen ismerik, bár  a  szexhullám és a pornográfia többé-kevésbé elsöpörte a „szexuáltabut”  és megismertetett sokakat a gyönyörszerző „szex-technika” változatos – s néha szélsőséges – formáival.

Talán ezért van, hogy gyakran a szexológiát is a szeretkezési technikával azonosítják;  no meg legfeljebb a szexuális működészavarok gyógykezelésével.  Holott a szexualitás  sokkal szélesebb körű fogalom,  amelynek az erotikus viselkedésen kívül számos egyéb  (biológiai, szociális és kulturális, gazdasági és pszichológiai  stb.)  vonatkozása is van, s ezek legalább olyan fontosak, mint az erotika.  A szexualitás tudományának művelői nem szűkítik le vizsgálataikat az erotikára, hanem komplexen, mondhatni globálisan és holisztikusan tanulmányozzák a nemekre jellemző viselkedést és annak meghatározó tényezőit.

Ahogy a szerző írja: „A Szexualitás  Atlasza igyekszik megszűntetni a fiatalok és felnőttek által kínosnak érzett témával kapcsolatos szégyenlősséget.. Nemcsak a szexualitás biológiai és orvosi  szempontjait mutatja be közérthető módon, hanem azokat a kulturális  mintákat is,  amelyek  például a nemi szerepek elsajátítását meghatározzák”

Néhány fontosabb adat  a  szerzőről:.

Erwin J. Haeberle  először  amerikanisztikát tanult Heidelbergben, doktorrá avatása után, 1966-ban pedig  az USA-ba  települt.  Ott évekig a Yale  és az UC  Berkeley Egyetemeken végzett kutatómunkát,  s írt egy  szexológiai  tankönyvet  („The Sex Atlas”, 1978; németül: „Die Sexualität des Menschen”, 1983).  Később San Franciscoban egy magán főiskolán tanított,  munkatársa volt  a  Kinsey-intézetnek az Indiana Egyetemen,  vendégprofesszora volt San Francisco Állami Egyetemének,  majd  Kiel és  Genf  egyetemei  orvosi fakultásainak.  Ezután visszatért Németországba, s  2001-ben történt nyugdíjazásáig  a  berlini  Robert Koch-intézetben dolgozott.  Az általa alapított Szexológiai Archivumot eleinte a Humboldt egyetemen vezette, ahol korábban már néhány szemeszteren  vendégprofesszor is volt.  Jelenleg tiszteletbeli professzora  a  Hong Kong-i egyetem orvosi  karának,  szerzője és kiadója számos kiadványnak, amelyek összesen tíz nyelven jelentek meg. A   Szexológiai  Archivumot,  amelynek könyvtárát és gyüjteményét  2004-ben  a berlini  Humboldt Egyetemnek ajándékozta. Az Archivum elektronikus részét  (Archivum’s Website)   továbbra is ő maga  vezeti...

Haeberle professzornak több tanulmánya mellett már két könyve is megjelent „A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” című magyar sorozatban. Ez a harmadik, magyarul is megjelent könyve átfogó képet nyújt e tudományterület mai állásáról és fontosabb eredményeiről.  Hangsúlyozandó, hogy nem tudományos dolgozatról, hanem ismeretterjesztő könyvről van szó.  A tudományos fogalmakat és megnevezéseket  csak a közérthető meghatározások után, zárójelben közli, s a kifejtetteket nemcsak táblázatokkal és grafikonokkal, hanem többnyire színes rajzokkal és fényképekkel illusztrálja.  Ezek sokszor igen meglepőek, sőt, merészek, hiszen meztelen testrészeket és szeretkezési pózokat is ábrázolnak.

A szemléltetésnek ez a hangsúlyos jelenléte a könyv egyik fő erőssége.  A másik pedig a történeti megközelítés, amelyet szintén következetesen alkalmaz a szerző a legkülönbözőbb jelenségek magyarázatánál.  Ez különösen érdekes az olyan, problematikus fejleményeknél, mint a pornográfia, a prostitúció vagy a feminizmus;  de leginkább a szexuális „devianciák”  és a homoszexualitás-biszexualitás tárgyalásánál.  A pornográfiáról kimutatja, hogy az emberiség őskorától kezdve, mindig létezett, s nagyon viszonylagos (és történelmileg is változó), hogy mit tartanak annak, s hogyan értékelik);  ráadásul állandóan változó divatokat követ.

Hasonló a helyzet a prostitúció esetében.  Haeberle a szexuális szolgáltatásokat egyszerűen csere-üzletnek tartja, amit minden külső beavatkozástól, kényszertől és kizsákmányolástól mentesíteni kellene, biztosítva a szolgáltatók emberi és állampolgári jogait (pl. a társadalombiztosításhoz stb.). Ez a liberális felfogás – amely Hollandiában és több más országban már a társadalmi gyakorlatban is érvényesül – elvi jogossága ellenére pszichológiai és szocio-kulturális szempontból azért problematikus, mert a szexuális kapcsolatok indokoltnak tartott kommercializálódását, áruvá válását feltételezi. Figyelmen kívül hagyja, hogy milyen negativ hatása lehet mindkét félre ennek az „árucserének”:   A prostituáltban a válogatás és érzelem nélküli szolgáltatás legtöbbször  „lelki kiégést”, súlyos csökkentértékűségi komplexust, kötődési képtelenséget, erotikus és érzelmi elsivárosodást hoz létre.  Klienseinél pedig fennáll annak a veszélye, hogy egyrészt hozzászoknak szexuális szükségleteik megvásárlásához, gyors      és érzelem nélküli, felelőtlen kielégítéséhez,  másrészt ők is képtelenné válnak az igazi intimitásra, a tartós érzelmi kötődésre.

Egyébként ez az egyetlen, kiegészítésre szoruló  téma a könyvben, amely a terjedelmi korlátokhoz képest minden lényegeset elmond az érintett kérdésekről. Az általa létrehozott Magnus Hirschfeld  Archivum  internetes honlapjára. (www2.hu-berlin.de/sexology ) érdemes hangsúlyozottabban felhívni a figyelmet.  Ez a honlap ugyanis egyedülálló a maga nemében.  Egyrészt, mert  könyvtárnyi anyagot tartalmaz a szexológiáról, köztük  több olyan  „e-learning kurzus”  részletesen kidolgozott, szemléltető ábrákkal ellátott tananyagát   (a négy világnyelv mellett magyarul is), amelyek bárki számára ingyenesen hozzáférhetőek, s alapját képezhetnék bármely egyetemen a szexológiai képzésnek.  Másrészt, mert ezt a honlapot havonta több millió látogató keresi fel, demonstrálva a szexológiai ismeretek iránti hatalmas igényt. (Tartalomjegyzékét lásd az „Újabb könyveim”  rovatban.)

                                                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

                                            

Erich  Fromm: A szeretet művészete

1993, Háttér K., 8. kiadás, 181 p.

 

Az eredetileg 1956-ban megjelent könyvet először 1984-ben adták ki magyarul.  Ez a sokadik kiadás a „Lélek-kontroll” sorozat része, amelyben Eric Berne két könyve, Daniel Goleman  „Érzelmi intelligenciá”-ja és Fromm másik könyve („A rombolás anatómiája”)  is megjelent.  Négy fejezetéből az első inkább csak Bevezetés;  a szeretet elméletéről szóló, második fejezet a legnagyobb.  Az utolsó két fejezet pedig az elmélet konkretizálása és alkalmazása.  A könyv végén az amerikai kiadó személyes emlékezése olvasható a humanista Frommról, aki a nácizmus elől menekülve sokáig Svájcban élt és visszavonultan dolgozott, majd az USA-ba települve bekapcsolódott a közéletbe és sorra publikálta könyveit.  Ezekben meggyőzően bírálta S. Freud  egyes „hipotéziseit”, s így jelentősen továbbfejlesztette a pszichoanalizist.

A  neofreudista  szerző a könyv Előszavában kifejti, hogy a szeretet és szerelem  nem pusztán érzelem, aminek csak átengedjük magunkat; s nem lehet eredményes, amíg nem fejlesztjük személyiségünket kreativvá, amíg nem tudjuk embertársainkat tisztelni. Kevesen képesek teljesen és igazán szeretni. Az első fejezet fő kérdése ezzel kapcsolatban, hogy  tanulható-e  a  szeretet?   A legtöbb embernek nem az okoz gondot, hogy tud-e szeretni, hanem az, hogy szeretik-e, és hogyan lehet „szeretetre méltó”. Ez utóbbi lényegét két dologban látják: a  népszerűségben  és a  sex appeal-ben.  Vagyis a szeretet számukra  nem  képesség-probléma, hanem a megfelelő, vonzó partner megtalálásának kérdése. Hogy mit tartanak „vonzónak”, az a divattól függ. „Két ember tehát akkor szeret egymásba, ha úgy érzik, hogy megtalálták a piacon kapható, legjobb tárgyat, figyelembe véve saját csereértékük korlátait. A kiaknázható rejtett lehetőségek – akárcsak ingatlanvásárlás esetén --,gyakran ennél az üzletnél is jelentős szerepet játszanak.” (12. old.) Hozzáteszi, hogy olyan kultúrában, amelyben a kereskedői szellem uralkodik  és amelyben az anyagi siker a legfőbb érték, valójában nem csodálkozhatunk azon, hogy  az emberek közti szeretetkapcsolatok ugyanolyan jellegűek, mint amilyeneket az árú- és munkapiacon találunk.

A „szeretet-elmélet” fejezete az emberi lét alapproblémájából, az  elkülönültség élményéből  indul ki, amely szorongást kelt és egyesülésre, az elszigeteltség leküzdésére, párkeresésre motivál. Ennek egyik öncsalós lehetősége a különféle „orgiasztikus állapotok”, révületek, pl. alkoholmámor vagy szexuális kielégülések keresése.  Ezek azonban csak pillanatnyi káprázatok, s nem nyújtanak igazi egyesülés-élményt.  Többet ér pl. az alkalmazkodás egy adott csoport normáihoz és értékrendjéhez, vagyis a  konformizmus.  Ezt azonban Fromm „ál-egységnek” nevezi, mert nem jelent személyes egybeolvadást, ami a „legszorosabb törekvés az emberben”.

Az egyesülésnek és szeretetnek azonban éretlen formái is vannak;  például a  szimbiotikus egyesülés,  amelynek passziv formája a behódolás vagy mazochizmus,  aktiv formája pedig az uralkodás vagy szadizmus.  Ők kölcsönösen függnek egymástól.  Az érett szeretet viszont olyan egyesülés, amelyben az ember megőrzi integritását, egyéniségét.  A szeretet tevékeny erő az emberben;  megvalósul benne az a paradoxon, hogy az egyesülés ellenére megmarad az autonómiájuk.  A szeretet alapelemei: a  törődés, a felelősség, a tisztelet és az emberismeret.  Fromm arra is felhívja a figyelmet, hogy „az egyesülés iránti egyetemes, egzisztenciális szükségletet megelőzi egy sajátosabb, biológiai szükséglet:  a maszkulin és feminin pólus közti egyesülés vágya.” (47. old.)  Freud tévedésének tartja, hogy nem vett tudomást a férfi—nő  polaritásának egyesülés révén történő áthidalásáról, mert a nemiséget maszkulinnak tartotta.

Tárgyai szerint Fromm ötféle szeretetet különböztet meg és elemez:  a felebaráti, az anyai szeretetet, a szerelmet, az önszeretetet és az „istenszeretetet”.  Ezek közül itt csak a szerelemmel kapcsolatos megállapításokra térek ki. A szerelembe-esés élménye szerinte sokakat megtéveszt:  azt hiszik, nem kell tanulni a szerelmet, mert az magától jön;  holott a romantikus szerelem intenzitása  többnyire csak a megelőző magányosság és szexuális kiéhezettség következménye. A tanulás két fő szakasza a szerelem terén is az elmélet elsajátítása és a gyakorlatszerzés. Alapfeltétel a megfelelő motiváció, a szeretet- és szerelmi képesség fejlesztésének szándéka.  Fromm szerint a szeretet  egzisztenciális probléma. A  szeretet:  aktivitás  és  adás; ez utóbbi az alkotó ember erejének  kifejezője  (mondhatni a  potencia jele), ami örömet szerez. Aki szeret, inkább adni akar, mint kapni.

A szeretetképesség szorosan összefügg a személyiség fejlettségével, a produktivitással, az önbizalommal és felelősségérzettel. A  szeretet:  aktiv gondoskodás arról, akit  szeretünk!  Fromm szerint  Freud  tévedett, amikor a szeretetben kizárólag a  „nemi ösztön” szublimált megnyilvánulását látta, s nem ismerte fel, hogy a nemi vágy éppen a szeretet és egyesülés vágyának egyik kifejeződése.  Freud nem vette figyelembe a szexualitás  pszichikus aspektusát. Ennek oka szerinte valószínűleg  Freud  extrém  patriarchalizmusa volt, melynek következtében a női szexualitás létezését jóformán  el sem ismerte.

Fromm hangsúlyozza, hogy  „aki csak egy embert szeret és mindenki más iránt közömbös, annak a szeretete nem igazi szeretet, hanem  szimbiotikus kötődés, vagy kiterjesztett egoizmus. A legtöbb ember mégis azt hiszi, hogy a szeretetet a tárgy és nem a képesség határozza meg. Sőt, úgy gondolják, hogy szeretetük intenzitásának bizonyítéka, ha a „szeretett” személyen kívül mást nem szeretnek.” Épp ezért Fromm a szerelmet, mint kizárólagos  szeretetet  félrevezetőnek tartja.  „Minthogy a szexuális vágy a legtöbb ember számára szorosan összefügg a szeretettel, könnyen arra a téves következtetésre jutnak, hogy ha testileg kívánják egymást, akkor szeretik egymást... Bár a szexuális vonzalom pillanatnyilag az egyesülés illúzióját kelti, szeretet nélkül eme „egyesülés” után is idegenek maradnak, akik épp olyan távol vannak egymástól, mint korábban.” (79-80. old.)

Fromm sokat elmélkedik az „isten-szeretetről” is, amit szintén valamilyen egyesülési vágy megnyilvánulásának tart.  Hangsúlyozza, hogy az egészséges önszeretet nem azonos az önzéssel;  csak az tud mást szeretni, aki önmagát is szereti. Utal arra, hogy a bibliai tétel:  Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! – meg is fordítható (tehát önmagunkat is úgy kell szeretni, mint a társunkat). Aki önző, az nem szereti jól önmagát sem;  de a  „krónikus önzetlenség” is lehet neurotikus tünet.  Megállapítása szerint  a leggyakoribb szexuális problémák tanulmányozása azt mutatja, hogy a szexuális problémák okai nem a megfelelő technika hiányos ismeretében, hanem azokban a gátlásokban rejlenek, amelyek a szeretetet lehetetlenné teszik.  Ha egy szexuálisan gátolt ember meg tud szabadulni  szorongásától vagy gyűlöletétől, s ezáltal képessé válik a szeretetre, úgy  szexuális problémái megoldódnak;  ha viszont nem, akkor a szexuális technika ismerete sem segíthet rajta.

A szexuális vágy egyesülésre törekszik, írja Fromm, de nemcsak a szerelem szíthatja fel, hanem szinte bármilyen szenvedéllyel keveredhet,  pl. a hódítás vagy a behódolás vágyával stb.  A szerelmet könnyen összetévesztik a testi megkívánással is, holott az utóbbi még nem szerelem.  Ha a nemi egyesülés vágya szerelemből fakad, akkor gyengédséggel párosul;  ami Fromm szerint nem az „ösztön szublimációja”, ahogy Freud hitte, hanem a szeretetképesség megnyilvánulása.

Vitatható viszont az a véleménye, hogy  „a szerelem kizárólagos”,  bár szerinte ez nem jelent „birtokló ragaszkodást”, s nem zárja ki mások szeretetét.  Kicsit ellentmondásosnak tűnik az a tétele is, hogy az igazi, érett szerelemben „létünk legmélyéből éljük át egymást”,  de tudatosan döntjük el, hogy életünket egyesítjük;  vagyis nemcsak érzelmekről, hanem akaratlagos elköteleződésről van szó.

A további fejtegetésekből  kiemelném, hogy a „neurotikus  szeretet”  lényege többnyire a változatlan kötődés az egyik szülőhöz, s a hozzá fűződő viszony átvitele a házastársra illetve partnerre  (vagyis a freudi „indulatáttétel”).  A neurotikus  (vagyis „irracionális”) szeretet további formái:  a „bálványimádó szeretet”, amely a partnert bálványként imádja,  a „szentimentális szeretet”, amely fantáziáláson, álmodozáson alapul, és a  „projektiv szeretet”, vagyis a saját problémák kivetítése a partnerre.

Az utolsó fejezet fő mondanivalója, hogy mivel a  szeretet és szerelem  megtanulandó képesség,  gyakorlásához komoly önfegyelemre, koncentrációra, türelemre és kitartásra van szükség – bár épp ezért  „a szeretet óhatatlanul marginális jelenség napjaink nyugati társadalmában,” (169. old.)

                                                                                                                                                  Szilágyi Vilmos  dr.

 

Kirk J. Schneider  & Rollo May:

The Psychology of Existence

An Integrative, Clinical Perspective

1995, McGraw-Hill,  225  old.

 

                        Tartalom

Elószó  (Ph.G. Zimbardo,  Róma)

Bevezetés:  Az egzisztenciális-integrativ  pszichológiaL egy új  kezdeményezés

1. rész:  Az  E-I   pszichológia  történelmi gyökerei

Irodalmi  gyökerek

 Az önmagunkról  tudott igazság  tragédiája  (R. May)

 A terapeuta utazása a pokolba  (R.M.)

 Goethe  Faust-ja  és  felvilágosodás  (R.M.)

 Gatsby  és  Sziszifosz  mítosza  (R.M.)

 Hitschcock  Vertigo-ja: a  spiritualitás egzisztencialista szemlélete  (K. Schneider)

Filozófiai  gyökerek

Keleti gyökerek

Nyugati, hagyományos gyökerek:

Socrates,  Blaise Pascal,  S. Kierkegaard,  F.  Nietzsche,  E. Husserl,  M. Heidegger,

Jean-Paul Sartre, Recap,  M.  Merleau-Ponty,  Martin Buber,  Paul Tillich

Az egzisztenciális filozófia  mai feladata

A  félelem, mint a hit révén védő élmény  (S. Kierkegaard)

A  test  megvetőiről  (F. Nietzsche)

Sziszifosz  mítosza  (Albert Camus)

Pszichológiai  gyökerek

William  James  öröksége  (1842-1910)

Otto Rank  (1884-1939)

Az egzisztenciális pszichológia eredete és jelentősége  (Rollo May)

Hogyan keletkezett ugyanabból a kulturális helyzetből az egzisztencializmus és a pszichoanalizis  (R. May)

Mit tanulhat a pszichológia  az  egzisztencialistáktól  (A.  Maslow)

A  sebzett gyógyító  (R. May)

R.D. Laing  emlékezete  (K. Schneider)

Ronnie  Laing-ért  (Th. Greening)

A  dualitás  mestere:  néhány gondolat James  Bugental-ról  (K. Schneider)

Kierkegaard  karakterológiája  E. Becker)

 

2. rész:  Az egzisztenciális-integrativ pszichológia  újabb  és jövendő  trendjei 

          A  szegregációtól  az  integrációig

Egzisztenciális pszichológia  a  képzési  folyamat  szempontjából  (A.Bassett-Short, G.H.)

 

3. rész:  Az  E.-I.  pszichológia  terápiás  alkalmazása

          Irányelvek  az  EI  megközelítéshez

Az  ei.  megközelítés  elmélete

A terápia mint felszabadító  stratégia / tudatosság mint felszabadultsági szint

Összehúzódás  (kicsiség)  és expanzió  (nagyság)  mint állandó  horizontok

Fejlődési  szempont

Az  elmélet  terápiás  implikációi

Hogyan válasszuk ki a megfelelő felszabadító  stratégiákat

Nem élményszerú felszabadítási  stratégiák alkalmazása

Félig élményszerű felszab. strat. alkalmazása

Az élményszerű felszabadítási  stratégia

Jelenlét: a primer  tápláló

A kicsiség és nagyság „összegyüjtése”:  kulcsok az élmény-munkához

Az aktuális megidézése: a kreativ hatású jelen

Az ellenállás életre keltése és konfrontálása

Értelem (jelentés) adás

Az élményszerű felszabadítási stratégia négy intervenciós fázisának összegzése

Hogyan alkalmazzák az intervenciós szakaszok  a visszahúzó—expanziv kontinuumot

Az  e.i.  döntési pontjainak összegzése

Készség-fejlesztő gyakorlatok:  Javaslatok az instruktornak

Az élményszerű  felszabadítás illusztrálása esetekjkel

Fekete és impotens:  Mercedes  esete  (R. May)

Egy  depressziv  művész:  Amanda esete  (C. Armstrong & J. Bugental)

Egy afrikai-amerikai perspektiva:  Darwin  esete  (D. Rice)

Egy  kényszeres  férfi:  Ron  esete  (E. Mendelowitz)

Egy meleg és leszbikus perspektiva:  Marcia  esete  (J. Monheit)

Pszichotikus  kliensek, Laing  kezelési filozófiája  etc.  (M.G. Thompson)

A  perszonalizmus  egzisztencializmusa:  egy eredeti amerikai perspektiva  (R. Alsup)

Találkozás  kínai kliensekkel:  Peter esete  (J. Galvin)

Egy rövid egzisztencialista-humanista terápia  vázlata  (J. Bugental)

Alkoholista perspektiva:  Mr. P.  esete  (B. Ballinger  et al.)

Jegyzetek a magányos nőről: az Anne Sexton komplexus  (I. Serlin)

Egy  özvegy  élménye:  Elva  esete  (I. Yalom)

Egy egzisztenciális-spirituális perspektiva:  Sara esete  (P. Bowman)

A gyermek belső értelme:  Joey esete  (S. Curtin)

Dialogusos (buberi) terápia:  Dawn esete  (M. Friedman)

Gondolatok a depresszivről és haldoklóról: Carol esete  (T. Greening)

A  létezés  pszichológiája:  összegzés  és  konklúzió

   

Azért írtam le  a tartalomjegyzék fordítását bevezetőként, hogy könnyebben áttekinthessem később is, ha visszatérek a könyv  néhány fontosabb témájához. Ez a könyv ugyanis a szexuálpszichológia szempontjából is figyelmet érdemel, s nemcsak az "akadémikus pszichológia" fő vonala  számára jelent kihívást.  A nagy alakú könyv  rendkívül gazdag dokumentum-anyagot tartalmaz. Első része az "egzisztenciális-integrativ  pszichológia"  történelmi  (irodalmi, filozófiai és pszichológiai)  gyökereit mutatja be.  Második része az irányzat újabb trendjeit, harmadik része pedig annak terápiás alkalmazását, az ún. "élményszerű felszabadítást", amit aztán  16 eset részletesebb bemutatásával illusztrál, az irányzat számos terapeutájának bevonásával.

Mindenekelőtt az első oldal bemutatja a könyv fő szerzőit illetve szerkesztőit (fényképpel is): Egyikük,  Rollo May nemzetközileg elismert pszichoanalitikus, az amerikai egzisztencialista pszichológia alapítója, jó egytucat könyv szerzője. (A két legutóbbi:  Freedom and Destiny (1981)  és  A Cry for Myth  (1991))  Működését Bécsben kezdte,  Alfred Adlerrel.  Alapító tagja a humanista pszichológia társaságának. A könyvben több írása szerepel, de megbetegedése miatt a szerkesztés munkáját ifjabb kollégájára bízta.

Kirk J. Schneider is PhD, az Egzisztencialista Terápiás Központ igazgatója  San  Franciscoban, ahol magánrendelést is folytat. Együtt dolgozott R. May-vel és J. Bugental-lal.  Két korábbi könyve:  The Paradoxical Self  (1990)  és  Horror and the Holy  (1993), s állandó szerzője  a  Journal of Humanistic Psychology, a  Psychotherapy és más, hasonló lapoknak. Ez a könyv is elsősorban az ő művének tekinthető, bár sok más szerzőt is szóhoz juttat.

A könyv első részéből főleg Abraham Maslow: A lét pszichológiája  című  könyvének idézett fejezete érdekelt, amit külön kijegyzeteltem és  ismertettem.   A  „Pszichológiai gyökerek”-ről szóló rész végén 30 könyvből álló listában  Viktor Frankl és Erich Fromm is szerepel, s felsorolnak  8  folyóiratot  (köztük az angol  „Létanalitikus Társaságét” és a svájci  „Daseinsanalyse”-t).

A  2. rész  bevezetőjében  Schneider megállapítja, hogy  az utóbbi évtizedekben legalább négy drámai fejlemény volt a pszichológiában:  a  kognitiv  irányzat, amely felhívta a figyelmet az emberi intellektus autonómiájára;  a  biopszichológia  (vagy evolúciós pszichológia),  a  transzperszonális  vagy transzcendentális pszichológia  és  a  posztmodernista  filozófia, amelynek  3 alapelve:  1.  nincsenek abszolút igazságok,  2.  minden valóság  (vagy történet)  szociális  konstrukció  és  3.  kívánatos  a  különböző  realitások  viszonylagos, mozgékony  felfogása  (vagyis relativizálása).  A transzperszonális irányzat  figyelme a  meditációs hagyományokra és a paranormális jelenségekre irányul, ezért elég problematikus.

Ezek a fejlemények növekvő specializálódást eredményeztek  a pszichológiában, így a versengő szemléletek káosza fenyeget.  Saját területén talán mindegyik szemlélet  hatásos lehet, de más területen nem.  Szükség van ezért  egy olyan pszichológiai alapvetésre, amely eligazít ebben a diverzitásban.  Ezt egy eset bemutatásával illusztrálja:  egy 37 éves, középosztálybeli nőpáciens (Karen), férjezett, egy 15 éves fiúval,  424 pound  (kb. 200 kg.) súllyal, amit eddig a különféle kezelések hatására is csak átmenetileg tudott csökkenteni.   Schneider bemutatja, hogyan kezelték a behavioristák, a fiziológusok, a kognitiv  pszichológusok;  hozzátéve, hogy a kényszeres evőknél ezek csak első lépések lehetnek a megoldás felé, s talán elindítanak egy mélyebb gondolkodási folyamatot  önmagukról.  Ezt azonban jobban elősegíti a transzperszonális terápia, amely  módosult tudatállapotokkal operál,  bár ennek is lehetnek veszélyei.  A mélyebb vizsgálódás kiderítette Karen  gyermekkori traumáit:  anyja folyton büntette,  lázadozása pedig súlyos bűntudattal járt.  Elmagányosodott  (Mi-ko), s az evésben talált pótkielégülést,  miközben érezte, hogy valami lényeges hiányzik az életéből.   3 és fél évi meditativ terápia végül eredményre vezetett;  testsúlya kb. 110 kg-ra csökkent, s bár hangulata ingadozó, elfogadta önmagát.

Az eset értékelése több problémát vet fel.  Pl. tüneteinek megszűnése vezetett-e eredményre, vagy  belső világának, szemléletének megváltozása?   Schneider szerint indokolt a  módszertani eklekticizmus,  a különböző megközelítések alkalmazása.  Az egzisztencialisták jobb alternatiivát keresnek a szabadság—korlátozottság dialektikájában, s a transzperszonális és posztmodernista (vagy eklektikus)  megközelítés szerintük jobban megkönnyíti a felszabadulást, mert integrálja az említett  irányzatokat.

A  3. részben a  „terápiás alkalmazást”  ismét  Schneider írta. Szerinte  „az emberi élményt (vagy  tudatot)  a szabadság  hat szintjéből kiindulva lehet megérteni”:  a fiziológiai, a környezeti, a kognitiv, a pszichoszexuális, az interperszonális és végül  a létélmény  szintjén. Ez utóbbi a legmélyebb szint, erre épülnek rá a többi szintek  (amit egy ábra táguló körei szemléltetnek).   A legmélyebbhez közeledve a szabadság növekvő fokairól van szó, s mindegyik szint egyszerűbb és visszafogottabb megnyilvánulása a következőnek.  A fiziológiai  (vagy  organikus)  szabadságot korlátozza  az átöröklés, az étkezés minősége  stb.  A környezeti szabadságot  korlátozzák a kondicionált, tanult szokások;  a kognitiv szabadságot  a racionális gondolkodás szinvonala és mozgékonysága vagy merevsége, nyitottsága, kritikussága.   A pszichoszexualitás szabadságának szintje a  szexuális-agressziv késztetések és a felettes én követelményeinek összhangjától függ;  felszabadítását elősegíti a szabad asszociációk pszichoanalitikus technikája, az ellenállások, az indulatáttételek és az álmok értelmezése.   Az interperszonális kapcsolatok szabadságának kritériuma az érzelmi kötődési és leválási képesség, az autonómia és függőség összhangja.  A  legmélyebb  az  ontológiai  szabadság  szintje, amely az előző szinteken kívül  a  kozmikus vagy köztes (interszituációs)  viszonylatokat  is magában foglalja;  érzelem-centrikus és inkább csak hasonlatokkal, műalkotásokkal lehet kifejezni.  (Szóval elég misztikus valami)  Négy dimenziója: a közvetlenség, a kinesztézia, az affektivitás  és a mélység vagy kozmikusság- Ezek alapján működnek a felszabadítási stratégiák:  a visszahúzódás és az expanzió, végül az energiák és élmények irányítása. 

Schneider a továbbiakban ezeket részletezi  (ami további tanulmányozást igényelne -- s persze nemcsak a szexuálpszichológia és a szexuálterápia szempontjából).  Egyelőre nem vállalkozom határozott, vagy éppen végleges megítélésre; ambivalenciám feldolgozást igényel.

                                                                                                                                                Szilágyi Vilmos  dr.

 

                       Hatfield, E. - R. Rapson:  Love, Sex  and Intimacy                                                                                                 

                                     Their Psychology, Biology, and History                                                                                                                                       

                                             1993,  University  of  Hawaii                                                                                                                                                              

          Az amerikai kutatók e könyvről minden lényegeset elárulnak ők maguk, az                                                                                                               alábbiakban:                                                                                                                                                                                                                           

             Bevezetés                                                                                                                                                                                                                

A nyugati kultúrában az egyének semmit sem kívánnak jobban, mint egy tartós intim kapcsolatot.  Ám általában köztudott, hogy ritkán sikerül tartósan harmónikus kötődéseket létrehozni.  A kérdés csak az, hogy mi ennek az oka?   Ez a titok még zavaróbb, ha meggondoljuk, hogy társadalmunknak már elege van a  „Segíts magadon!” könyvekből,  tele tanácsokkal a kapcsolat működőképessé tételéről,  a talk-show-kból, a szappanoperákból és a szeretkezés  guruiból.  Elégedetlenségünk a kapcsolatokkal nem azért van, mert nem figyelünk rá eléggé, hiszen a „szerelem” épp olyam mágikus szó az amerikai kultúrában, mint a „pénz”.                                                                                                                                                                            

Szerintünk a szeretkezés (és szerelem)  problémája sokkal nehezebb, mint gondoltuk,  hiszen történelmi, kulturális és pszichológiai tényezők is szerepet játszanak benne, s megközelítéséhez  a legmélyebb szinten kell ezeket megértenünk.  Ezért ebben a könyvben igyekszünk mindazt felhalmozni, amit a pszichológia és a történelem terén kutatóként, oktatóként és terapeutaként  tudunk a témáról.  Láthatatlan hálót próbálunk szőni a legújabb pszichológiai kutatásokból, a klinikai esettanulmányokból, a történészek nemzedékének titkolt és különleges konklúzióiból, a kultúraközi összehasonlításokból és elemzésekből, valamint egyéni kommentárokból. Mindezt azért, hogy sikerüljön valamennyire megviláhítani a szerelem intim és bonyolult témáját.                                                                                                                                                                                                               

         A történetet – másokhoz hasonlóan – saját életünkből nyert felismerésekkel kezdjük.  Mindketten 1937-ben születtünk, s kétségtelen, hogy egy hatalmas történelmi jelentőségű szociális forradalom tanúi és résztvevői vagyunk.  Arról a forradalomról beszélünk, amely megváltoztatta és ma is alakítja a családokat, amely meglepő, új fordulatokat hozott a nemiség, a válás, a női emancipáció és a férfiak ezzel kapcsolatos reagálása terén, s amely megváltoztatta a szerelemhez és intimitáshoz kötődő fogalmainkat.  Legjobb, ha röviden leírjuk azokat az egyéni élményeinket, amelyek az egész életünket megváltoztató tényezőkre utalnak.                                                                                                                                                               

Richard L. Rapson:                                                                                                                                                                                                               

Történész professzorként olyan témáról írok, amit hagyományosan pszichológiai jellegűnek tartanak.  Férje vagyok szerzőtársamnak, Elaine Hatfieldnek, aki a pszichológia professzora.  Mi ketten pszichoterapeutaként is együttműködünk.  Házasságunk gazdag és intim,  ám 45 éves korunkig tartott, amíg megtaláltuk egymást és túljutottunk néhány, nem túl jó                                                                                                                       kapcsolaton.                                                                                                                                                                                                                            

Gyermekkori fejlődésem során, az 1940-es és 50-es években Amerika visszatért a szexualitás, a szerelem és házasság hagyományos és szentimentális fogalmaihoz.  A szexről nem lehetett nyiltan beszélni.  A fiúk kuncogva és hencegve mesélték egymásnak az állítólagos (és ritán igaz)  hőstetteiket.  Azt hitték, hogy „rossz” lányoknál kell szexuális tapasztalatokat gyüjteniük, s aztán majd feleségül venniük egy „jó”, vagyis szűz lányt.  A kettős erkölcsöt magától értetődőként fogadták el.  A  homoszexualitást undorítónak tartották..                                                                                          

                 A szerelemmel és szexszel kapcsolatos tudatlanságunk csaknem teljes volt.  Számomra és sok más férfi számára is a nők egyszerűen egy másik fajhoz tartoztak.  Azon túl, hogy a szexről beszélni gyanús volt, vagy éppen tabu,  magának a szerelemnek és az ilyen kapcsolatok követelményeinek megbeszélését a legsötétebb misztériumok köde vette körül.  A misztikum talán felfokozta a romantikát, de szorongást, tájékozatlanságot, irreális elvárásokat, pattanásokat és sikertelen házasságokat is eredményezett.                                                             

   Bár kitűnő szakmai képzésben részesültem az Amherst  főiskolán, a nőkkel kapcsolatos tudatlanságomon nem változtatott az a tény, hogy  Amherst  férfi kollégium volt.  Számomra irónikus, hogy diplomaszerzésem után 27 évvel a lányom is ugyanabban az intézményben diplomázott.  Ezzel a másik fajjal, a nőkkel fenntartható állandó, bizalmas kapcsolatok hiánya hozzájárult annak elfogadásához, hogy a házasság az egyetlen, becsületes lehetőség.  Egy csinos, de hasonló vegzettségű nőt kell elvennünk, aki otthon marad, gondoskodik férjéről és a gyermekekről, miközben a férfi a munka világában versengve keresi a pénzt.  Sohasem gondoltunk arra, hogy a pénz ad majd hatalmat a feleségünk fölött, mert a két szféra és a férfiak fölényének doktrinája teljesen nyilvánvalónak tűnt.                                                                                                                                                   

Házasságomban (amelyet alig 22 éves koromban kötöttem) hamar szereztem tapasztalatokat a valóságos kapcsolatok terén.  A házasságban semmi sem működött megfelelően, de fogalmam sem volt, hogy miért, és hogy mit lehet tenni a rendezésükért.  A kapcsolatok, a szex és általában a magánügyek nyilt megbeszélése még 30 évvel ezelőtt sem volt szokás a társadalomban.  Ha épp jó érzékkel rátapintasz a problémákra, esetleg minden megoldódhat. Csak az őrültek szorulnak pszichoterápiára, s tudtam, hogy nem vagyok őrült.  Elválni meg nem illett.   A családodat vagy a barátaidat nem terhelted a problémáiddal.  Csak keményen tartottad magad éd folytattad szakmai karriered.                                                                                                                                                                                                                                 

Nagyobb szociális változások csak egy évtizeddel később kezdődtek, amikor elváltam, felhatalmaztak egyetlen lányunk nevelésével, s szabadabb légkörben kezdtem jobban megismerni önmagamat és a nőket.  A  60-as évek kibontakoztával olyan kérdések merültek fel, amelyek alig láthattak napvilágot az 50-es években.  Bár a  „szexuális forradalom”  és a „nőmozgalom” fogalmait sokféleképpen értelmezik, ezek folytatódtak, s az élet legmélyebb szintjéig megváltozott, sőt, jobb lett.                                                                                                                                                                   

Jobb, de nem tökéletes.  Még egy évtized eltelt, mielőtt sikeresen újra nősültem.  Az 1970  és 1982 közötti években, vagy a 60-as évek és napjaink között, amikor a nyugati világ átalakította  a család értelmét és tartalmát, olyan sok új dolog történt, hogy nem volt időnk azokat jól értelmezni. A férfiak és nők felszámolták a hagyományok kötelékeit és sokféle új szabadságot kipróbáltak,  ám folytatódott egy mélységesen zavaró körülmény:  kevesen voltak képesek a jó kapcsolatok fenntartására.  Nekem szerencsém lehetett, de történelmi tanulmányaim és pszichoterapeutává válásom folytán erősen tudatosult bennem, hogy legtöbben milyen nehezen tudnak sikeres és tartós kapcsolatokat létrehozni;  hogy milyen strukturális és pszichológiai akadályok nehezítik ennek elérését, és hogy saját, késői szerencsémben is a véletlennek volt nagy szerepe.  Tény, hogy érdemesebb a nem-szentimentális alázat és józan megfontolás egészségesebb attitűdjeivel kezdeni kapcsolatokat, mint a légies és varázslatos szerelem  Hollywood által ábrázolt fantáziáival.                                                                                                                                                                                      

A történelem és a lelki élet közötti kapcsolatokat illető felismerésekre nehezen jutottam, amikor még a királyok, elnökök, törvénykezés, hadvezérek és háborúk dátumai voltak a történelem elfogadott tananyagai.  Szakmai pályafutásom és érdeklődésem változása párhuzamosan haladt a társadalom egészének változásával.  A  történészek seregei – akár férfiak, akár nők – ma már nemcsak a fehér férfiak hatalmának történetét vizsgálják, hanem mindenkiét, az egyszerű emberekét éppúgy, mint az uralkodókét, a nőkét éppúgy, mint a férfiakét, a családokét és az uralkodóházakét, a belső történéseket és a külső tetteket.  Az új történelem már inkább „alulról felfelé”  vizsgalódik, mint „felülről lefelé”. Engem különösen a pszichikus történelem érdekel, vagyis a szerelem, a szexualitás és az érzelmek története;  s ezekről már két évtizede írok cikkeket és könyveket.                                                                                                                                                                                                                               

Egy fontos tényező,  amivel a történelem gazdagíthatja a szerelem és intimitás tanulmányozását, az a perspektíva.  Meg kell ismernünk, mi számít újnak és változónak a mai lelki életünkben,  s mi tűnik tartósnak és kevésbé kultúrához vagy korszakhoz kötöttnek.  Ez a perspektiva, ez a kibővített emlékezet rendkívül értékes lehet a szerelemmel és intimitással (valamint sok más témával)  kapcsolatos egyéni és szociális stratégiák kidolgozásában,  holott többnyire kimarad a mai vitákból,  nemcsak a felvilágosító irodalomban, hanem a pszichológiai témák tudományosabb megközelítéseiben is.                                                                                                                                                                                                             

Nyilvánvaló azonban, hogy egy ilyen könyv olvasója ma sokkal többet tudhat a szerelemről és intimitásról, mint én és társaim a magunk ifjúságában, s ez sok fölösleges bonyodalmat megelőzhet mindenki számára.  A szerelemmel kapcsolatban csak Hollywood gyárt mágikus fantáziákat, a tanult értelem kijavítja a szerelem furcsaságait, anélkül, hogy csökkentené a romantikát.                                                                                                                                                                                                                              

Az intelligencia, sőt, a tudomány segíthet átvezetni bennünket a szerelem csábító és csalóka ösvényein;  ez ma már magától értetődő a legtöbb mai olvasó számára.  Ám amikor Elaine Hatfield az 1960-as években úgy döntött, hogy a szerelmet is lehet emiprikusan vizsgálni, bármely más témához hasonlóan, a nevetségessé tétel és kritika országos lavinájával kellett megbirkóznia  (amelyben a Szenátus tagjai is résztvettek).  A  szerelemről szóló újabb könyve ugyan végül hitelesítette, hogy „a szerelem vizsgálata tiszteletre méltó, tudományos vállalkozás”, ám ez az eredmény nem jött könnyen és automatikusan.                                                                                                                                                                                      

ELAINE HATFIELD                                                                                                                                                                                                         

     1955-től 1959-ig a Michigan-i egyetem hallgatója voltam, s ott Clark Hull  viselkedés-elméletét tanulmányoztam, de A. Melton és D. Birch vizsgálataiban is résztvettem, a patkányok tanulását és motivációit illetően.  1959-ben Stanfordban kezdtem a pszichológia PhD programját, s innen datálódik érdeklődésem a szerelem és általában az érzelmek iránt.  Úgy tűnt, hogy a tanuláselmélet nem nagyon alkalmas e hatalmas élmények magyarázatára;  ezért kutatásba kezdtem ezen a területen.  Társaim,  akiket komoly tudósokként főleg a patkányok tanulásának matematikai modelljei érdekeltek,  figyelmeztettek, hogy kerüljem el e gyanús témákat.  Óva intettek, hogy nehézségeim lesznek a karrierem körül.  A szerelem ugyanis nem tűnt fontos jelenségnek, s reménytelennek látszott, hogy sok mindent tisztázhatunk vele kapcsolatban. S ami a legrosszabb:  az egész téma nem éppen tiszteletre méltó, s nem volt „izgalmas”,  mert az utóbbiak közé csak a matematikai modellezés számított.                                                                                                                                                                                                                                

A konvencionális okoskodás szerint ugyanis, ha figyelmen kívül hagyjuk a patkányok útkereső próbálkozásainak első és utolsó harmadát (amelyekben túl sok a variabilitás),  s az utkeresés középső harmadára koncentrálunk (amelyben viselkedésük nyugodtabbá válik),  akkor reális esélyünk van egy áttörést jelentő felfedezésre.                                                                                                                                                                     

Ugyanakkor késő este, miután munkánk befejeződött,  megbeszéltük egymással személyes problémáinkat.  Figyelmünk ilyenkor messze túlhaladt a rágcsálók  futkározásán.  A főiskola szigora legtöbbünk románcait megvámolta.  Csoportunk minden tagjának szorosabb kapcsolataiban komoly zavarok támadtak.  Közülünk egyesek képtelenek voltak randevúpartnert találni, mások meg elváltak.  Az ügyek olyan rosszul álltak, hogy néhányan már az öngyilkosság elkövetését fontolgatták.  Egyes témák napközben voltak érdekesek,  más témák viszont az esti beszélgetésekben kerültek a szenvedélyes figyelem előterébe.                                                                                                                                                                          

Engem sohasem érdekelt a karrier-építés, már a főiskolán sem, bár időm egy részét a  60-as években divatos témákra – disszonancia-elmélet és interperszonális kötődés – fordítottam. Időm legnagyobb részében azonban a szerelemmel, az érzelmekkel  és a testi vonzalom szerepével                foglalkoztam.  Barátaim néha feltételezik, hogy W. Proxmire szenátor nagy nyilvánosságot kapott támadása kutatómunkám ellen ma már kellemes emléknek tűnnek számomra.  Ezt azért gondolják így, mert az általam tárgyalt „tabu témák” fellelkesítették a fiatalabb kutatók nemzedékét, s ma már a szerelem és az emóciók  „divatos”  témának                                                                                                                                                                    számítanak.                                                                                                                                                                                                                            

Ezekre a „régi, rossz napokra”  azonban nem szívesen emlékezem.  Ugyanis nemcsak Proxmire és kollágáim közül is sokan úgy gondolták, hogy a szerelmet a költőkre és Hollywoodra kell hagyni, hanem a közvéleménykutatások adatai is többnyire hasonló véleményt mutattak.  Még anyám katolikus püspöke is azt állította cikkében, hogy az egyház már eddig is minden fontosat tudott a szerelemről és szexről, tehát inkább azt kell elősegítenünk, hogy minél többen fogadják el az egyház tanításait. A tudománynak tehát harcolnia kellett, s nem volt könnyű dolga.                                                                                                                                                                                                                                      

Ezzel párhuzamosan a személyes kapcsolataim sem voltak kellemesek.  Ifjú koromban keveset tudtam a szerelemről.  Első házasságomhoz a legtöbb „érzékeny” lányhoz hasonlóan olyan férjet választottam, aki megfelelt az akkori standardoknak:  csinos, intelligens és jó humorérzékű.  Nem tettem fel a kérdést, hogy vajon akar-e időt szánni a kapcsolatunkra, vagy alkalmas-e az intimitásra, mint legfőbb kritériumra.                                        

Húsz évvel később, egy második házasságban már sokkal ügyesebb vagyok a szerelemben.  Az előző tényezők, különösen az intelligencia és a humor még számítanak.  De tudomásom van egy sokkal bonyolultabb és érdekesebb dologról is.  Többet tudok az emberek rendkívüli sokféleségéről: -- a kapcsolatokba a saját fiziológiájukkal, temperamentumukkel, családtörténetükkel, élettapasztalataikkal,  preferenciáikkal és elvárásaikkal lépnek be, s ezek ritkán azonosak bárki máséval.  Nem csoda, hogy a párok nehezen állapítják meg, mennyi időt töltsenek együtt és mennyi időt egyedül, külön elfoglaltságokkal.  S amikor együtt vannak, meg tudnak-e egyezni a filmek, a külföldi utazások vagy a klasszikus zene fontosságáról?  Egy jó randevúhoz elég néhány tényezőben megegyezni;  ám sokkal több közös vonásra és érdeklődésre van szükség egy megfelelő házastárs vagy élettárs                                                                                                                                                                                                                                    megtalálásához                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                             Az utóbbi 25 évben a szociálpszichológia sokkal érettebben tudja megítélni a kapcsolatok jellegét is.  1969-ben, amikor Ellen Berscheid és én megírtuk első tanulmányunkat a szerelemről (Interpersonal Attraction), nehezen találtunk szakirodalmat a témáról.  Napjainkban azonban már rengeteg a hozzáférhető információ.  Az  1980-as években hatalmasra nőtt az érdeklődés a szerelem és az intimitás iránt.  Steve Duck és Robin Gilmour megkezdtek egy könyvsorozatot a párkapcsolatok létrehozásáról, fenntartásáról és felbontásáról.  A tudósok négy nemzetközi, interdiszciplináris szervezetet alakítottak az intimkapcsolatok kutatásának elősegítésére:  a Személyes Kapcsolatok Tanulmányozásának Nemzetközi Társaságát;  a Személyes Kapcsolatok Nemzetközi Hálózatát;  az Emóciók Kutatásának Nemzetközi Társaságát  és a Szexológia Nemzetközi Akadémiáját.  Steve Duck  1984-ben megalapította a  Journal of Social and Personal Relationships  c. folyóiratot, amely teljes egészében az intimkapcsolatok kutatását szolgálja, de ezen kívül is a szerelemről, szexről és intimitásról szóló kísérletek és tanulmányok ezrei jelentek meg a különböző, egyéb folyóiratokban.  Ebben e könyvben megkíséreljük áttekinteni  e kutatások legérdekesebb eredményeit.                                                                                                                                                                                                                                                 

A könyv szerkezete                                                                                                                                                                                                             

A  pszichológusok  régóta tudják, hogy a kapcsolatok  fejlődnek és változnak.  Georg Levinger  (1983) a kapcsolatfejlődés  ABCDE  modelljében  a személyes kapcsolatok öt szakaszát különítette el:  1.  Ismerkedés,  2.  kapcsolatépítés; a párok felmérik kapcsolatuk várható örömeit és problémáit,  3.  állandósítás;  a párok  elköteleződnek egy hosszabb távú kapcsolatra és folytatják életük konszolidálását,  4.  hanyatlás;  a kapcsolat meggyengül, elromlik,  5.  a kapcsolat  felbomlása,  halál vagy elválás következtében.                                                                                                     

  Duck és Gilmour a  Personal Relationships  című, átfogó sorozatukban  ugyanígy öt szakaszát állapították meg a kapcsolatok kezdeményezésének, fenntartásának,  problémáinak, javítgatásának és befejezésének.               Ebben a könyvben ismertetjük mindazt, amit a tudósok, tanárok, regényírók és más bölcs emberek feltártak azokról az örömökről és szenvedésekről, amelyek alakíthatják egy kapcsolat különböző szakaszait – akár heteroszexuális az, akár homoszexuális.  Az első hat fejezetben  a szerelem szép élményeire koncentrálunk.  A  Kezdetek  c. első fejezetben meghatározzuk a szerelmet és a baráti szeretetet. Kimutatjuk, mi teszi  kívánatossá a férfiakat és nőket randevúpartnerként vagy házastársként, s hogy melyek a szerelem és intimitás keresésének hatásos vagy téves módjai.  A  Szerelem  c. 2. fejezetet azzal kezdjük, hogy felkutatjuk a szerelem evolúciós gyökereit. Az ellentmondásos vágyak, a gyönyör és a fájdalom, az együttlét és különlét, a biztonság és az extázis egyidejű igénye táplálja ezt az intenziv érzelmet.  A  Szexualitás  című  3. fejezetben a „sex-appeal”  jellemzőit vizsgáljuk. Milyen a modern nők és férfiak szexuális élettörténete?  A  Baráti szeretet  c.  4. fejezet áttekinti ennek genezisét és kapcsolatát a szülői viselkedéssel és gyengédséggel.  Ismertetjük a megerősítési és a csereelmélet megállapításait az ilyen szeretet elkezdődéséről és fenntartásáról.  Az  Intimitás  és elköteleződés  című  5. fejezetben az intimitás két fő tényezőjét mutatjuk be;  meghatározzuk az intimitást, s azt, hogy miért válik elsődleges törekvéssé – bár nem mindenkinél;  épp ezért megvizsgáljuk, hogy kik mellőzik és miért.  Programot ajánlunk azoknak a pároknak, akik szorosabb kötődést igényelnek.  Végül az elköteleződéssel kapcsolatos ismereteinket közöljük.  Az Erőviszonyok  című  6. fejezet a szociális hatalom alapjait és korlátait mutatja be. Folyik-e küzdelem a nemek között?  Ha igen, melyikük győz?  Különösen a szexuális kapcsolatok erőviszonyait  vizsgáljuk.                                                                                                                                                                                                                              

A következő három fejezetben a kapcsolatok sötétebb oldalát tárjuk fel.  Azokat a problémákat, amelyekkel a párok találkozhatnak.  Az  Emocionális problémák  című  7. fejezet a depresszió, a szorongás vagy a harag kezelésének egyéni és családi gondjait mutatja be.  A  Kapcsolati  problémák  című  8. fejezetben azokra a dilemmákra hívjuk fel a figyelmet, amelyeket a pároknak meg kell oldaniuk kapcsolatuk különböző szakaszaiban:  a korai kiábrándulást, a konfliktusokat és egyemlőtlenségeket,  vagy a házasságot fenyegető alkohol-  és drogproblémákat.  A  Külvilág  című  9. fejezet arra hívja fel a figyelmet, hogy a párok nem légüres térben élnek:  foglalkozniuk kell a szülőkkel, a gyermekekkel, a barátokkal és a riválisokkal.  Ügyelniük kell a karrierjük követelményeire. De kezelniük kell esetleg a féltékenység fenyegető érzését is.  Másrészt a való világban kell élniük.  A fejlett, nyugati országok nőinek egész más lehetőségeik vannak a szerelemre, szexre és intimitásra, mint a „harmadik világ”  asszonyainak.                                                                                                                                                                                                              

A következő három fejezetben a tematika kibővül.  Bemutatjuk, hogyan kezelhetik a párok a kapcsolati problémákat.  Az  Emócionális  problémák  kezelése  című  10. fejezet egész sor kognitiv, fiziológiai és behaviorális technikát ismertet a felmerülő  érzelmek kezelésére.  Ám arra is figyelmeztetünk, hogy az értelem mellett az érzékenységnek is fontos szerepe lehet;  hiszen túl erős kontroll esetén elveszítjük az érzelmeink továbbította  értékes információkat.  A  Kapcsolati és környezeti problémák kezelése  című  11. fejezetben abból indulunk ki, hogy a párok különböző fajta kapcsolatokat igényelnek.  Ez a tény különböző stratégiákat tesz szükségessé a kapcsolatuk fenntartásához és rendezéséhez.  Itt a féltékenység  nagy feszültségű problémájára utalunk, s olyan technikákat ismertetünk, amelyek segíthetnek a pároknak kapcsolatuk rendezésében.  A  Kommunikációs problémák kezelése  című  12. fejezet áttekinti, hogy mit tudnak a pszichológusok és a kommunikáció kutatói a hatásos és hatástalan kommunikációról, s arról, hogy egyesek miért hazudnak egymásnak.  Kitérünk az érzelmek nonverbális kifejeződéseire is: az arckifejezésre, a gesztusokra és hangsúlyokra, amelyek elárulják érzéseinket másokról, és mások érzéseit rólunk.                                                 

Végül az utolsó két fejezet a kapcsolatok felbomlásával foglalkozik.  A  Kapcsolat megromlása  című  13. fejezetben a kapcsolat bomlásának szakaszait mutatjuk be.  A széthullást attól kezdve követjük nyomon, amikor kissé kellemetlenül kezdik érezni magukat az együtt-járásban vagy házasságban, sejtik, hogy valami elromlott;  aztán kezdik ezt megbeszélni partnerükkel, később pedig a rokonaikkal és barátaikkal is;  mígnem elérkezik a pillanat, amikor eldöntik, hogy vége, s kezdik „felöltöztetni a halottat”, vagyis előkészíteni a végleges befejezést.  A  Befejezések  című  14. fejezetben a szakítás és válás élményét mutatjuk be, a partnerek kavargó érzéseit, a tényleges válás folyamatát, a gyermekek további elhelyezését  és új kapcsolatok alakítását.  Szólunk a halállal végződő kapcsolatokról is, az özvegyek gyászának szakaszairól.  Végül a mindezeket  Áttekintő epilógus-ban  összegezzük a kapcsolatok vizsgálatának tanulságait.  Leírjuk, milyen csodálatos és gazdag lehet egy sikeres szerelem,  s igyekszünk felvázolni,  mit hozhat a jövő a szerelmeseknek egy hihetetlenül gyorsan változó                                                                                              világban.                                                                                                                                                                                                                                  

                                                                                                               Ford.: Szilágyi Vilmos  dr.

Ciarrochi, J. et al. (ed.):

Érzelmi intelligencia

a mindennapi életben

Kairosz K. (2003 ?), 302 p.

    Sok-szerzős könyvről lévén szó, érdemes először a  tartalomjegyzéket áttekinteni.

                        TARTALOM:

Bevezetés

I.rész. Alapkérdések

1.  Mayer, J.D.:  Útmutató az érzelmi intelligenciához

2.  Ciarrochi et al.: Az érzelmi intelligencia mérése

3. Forgas, J.P.:  Affektiv intelligencia:  az érzések hatása a társas gondolkozásra és viselkedésre

II.rész.  Az ÉI kutatások eredményeinek alkalmazásai

4. Taylor, G.J.: Alacsony ÉI  szint és lelki betegség
5. Bar-On, R.:  ÉI  és önmegvalósítás
6. Fitness, J.:  ÉI  és házasság
7. Flury, J.& W. Ickes:  ÉI és empátiás pontosság
8. Elias, M.J. et al.:  ÉI  és nevelés
9. Caruso, D.R. &  C.J. Wolfe:  ÉI a munkahelyen
10. Salovey, P.:  Alkalmazott  ÉI:  szabályozzuk érzelmeinket…

III.rész.  Integráció és következtetések

11. Sternberg,R.J.:  Egy elképzelés értelmének mérése.  Mennyire intelligens az ÉI fogalma?

*   *   *

A könyv először a kötet 3 szerkesztőjéről és 18 szerzőjéről ad ismertetést.  A  Bevezetést a 3 szerkesztő írta.  Az  ÉI népszerűségét azzal magyarázzák, hogy „megfelel korunk szellemének” és segít megoldani az „érzelmeink és gondolataink közötti konfliktust”  és az érvényesülést. Továbbá, mert kiderült, hogy „az érzelmeknek értelmes jelentésük lehet, amit meg kell érteni.”(13.old.)

Az 1. fejezet az ÉI  kutatásának történetét ismerteti és fogalmát, funkcióját járja körül. 

A 2. fej. az  ÉI  méréséről szól, az  ÉI- tesztekről, pl. Multifactor Emotional Intelligence Scale,  vagy a „Levels of Emotional Awareness”, és az „Érzelmi Hányados Kérdőív”  stb.

A 3. fej. sokkal érdekesebb számomra; a magyar származású szerző fontos megállapításokat tesz. Pl., hogy „az ÉI igen lényeges… összetevője, hogy milyen mértékben vagyunk tudatában annak a befolyásnak, amit érzelmi állapotaink gyakorolnak gondolkodásunkra és viselkedésünkre. Ezek… legtöbbje szinte észrevehetetlen, tudattalan, s az önmegfigyelés eszközeivel nehezen tárható fel.”  Pedig fontos, hogy „képesek legyünk uralni és irányítani is ezeket…  A hangulatok… viszonylag alacsony intenzitású, diffúz és tartós affektiv állapotok  [amelyekre jóval kevesebb figyelmet forditunk]  éppen ezért potenciálisan sokkal alattomosabban, makacsabbul… hatnak…  érzelem és értelem,  affektiv és kognitiv funkciók nem elkülönülten, egymástól függetlenül zajló  agyi folyamatok, mint azt… régebben feltételezték. Az ember társadalmi életét inkább az érzelem és gondolkodás alapvető kölcsönhatása jellemzi.” (78.old.)

Az érzelmek mind a gondolkodás folyamatát, mind annak tartalmát  befolyásolhatják…. Az a vélekedés, hogy az érzelem aláássa az ésszerű gondolkodást,  Freud és mások spekulativ eszméinek köszönhetően a mai napig tartja magát.”  Pedig „az érzelem gyakorta igen hasznos, sőt, lényegi összetevője egy társas helyzetre adott adaptiv válasznak.” (79. old.)  Jó közérzet = kreativabb gondolkozás!  Lehangoltság =  erősebb realitásérzék + aggályoskodás.  „A pillanatnyi hangulat azt is meghatározhatja, milyen meggyőzően tudjuk érveinket előadni.” (94. old.)

4. fej. ÉI =  az a képesség, hogy „felismerjük és tudatosítsuk mindazt, amit az érzelmi befolyás jelent emlékezetünk, gondolkozásunk és viselkedésünk szempontjából”.(99. old.) 

5. fej.  Az  ÉI  tényezői:  1. Önismeret,  2. érzelmi tudatosság,  3. önérvényesítés,  4.  stressztűrés,  5. impulzuskontroll  (önkontroll)  6.  objektivitás,  7. rugalmasság,  8. probléma-megoldás képessége,  9. személyközi kapcsolatlétesítés képessége,  10. empátia.

Az önmegvalósítás 4 fő témája:  a)  reális célok kitűzésének képessége,  b)  elköteleződés és aktiv foglalkozás az érintett területtel,  c)  lehetőségeink kibontakoztatása,  d) életünk gazdagítása. Az önmegvalósítás legjobb előrejelzői:  boldogság (jó közérzet), optimizmus és  önismeret.   függetlenség,  érzelmi tudatosság… stb.  A magas IQ nem garantálja, a magas EQ  viszont kimondottan fontos az önmegvalósításhoz.

6. fej. A párkapcsolat és házasság ápolása elsősorban ÉI-t igényel, főleg annak 3   tényezőjét: 1. az érzelmek és indulatok pontos észlelését, 2. azok megértését és értékelését,  3.  hatékony szabályozásukat és irányításukat.  Ez pl. kongruenciát és tudatos metakommunikációt igényel. A  házasság boldogsága „a kifejezésre juttatott, pozitiv érzelmek nagyon erős túlsúlyának függvénye. (Gottman szerint optimálisan kb. öt az egyhez arányban kell lenniük a pozitiv érzelmi megnyilvánulásoknak.)” (157.old.)

8.fej.  Az ÉI  „készségek sorából áll, s a legtöbb készséget fejleszteni lehet.  Nem meglepő tehát, hogy az iskolák felé kell fordulnunk, ha az ÉI fejlesztésének elsődleges helyszínét keressük. Goleman  az iskolát olyan helynek tartja, ahová fordulhatnak a közösségek, ha korrigálni kell a gyermekek érzelmi és társas kompetenciájának hiányosságait.  Az érzelmi készségek tanulása azonban otthon kezdődik, a gyermekek pedig érzelmi szempontból nem azonos startvonalról kezdik el az iskolát.  Az iskolák azzal a kihívással szembesülnek, hogy  oktatniuk kell,  miközben rájuk vár a gyermekek érzelmi készségeinek kiigazítása is.  Ennek a kihívásnak úgy lehet megfelelni, ha az érzelmi műveltséget belefoglalják a szabvány tantervbe, valamint olyan iskolai légkört teremtenek,  amely segíti az érzelmi készségek kifejlesztését és alkalmazását.” (190. old.)

„Az iskola a megelőzés ideális terepe, mivel a kutatási eredmények szerint az alacsony iskolai teljesítmény rengeteg viselkedésproblémához… vezethet” (191)  Nagy kérdés, hogy honnan lesz idő az ilyen készségek fejlesztésére, s lesznek- e  felkészült oktatók?  Valahogy ötvözni kell a tantárgyakat és az ÉI oktatást.  Négy területen kell kiépíteni a készségeket:  1.  Pozitiv társas kompetenciák,  2.  egészségi problémák megelőzése, kockázatcsökkentő készségek , 3.  konfliktusfeloldás, megküzdés, társas támogatás az átmenetek és konfliktusok idején,  4.  pozitiv szolgálatok, segítségnyújtás, barátkozás.

10. fej.  „Az érzelmek kimutatása vagy elfojtása alapvető kérdés az érzelmek önszabályozásánál.” (232. old.)  Mindkettő  vezethet egészségi problémákhoz.  A megnyilvánuló ellenségesség pl. „szoros összefüggésben áll a szív-koszorúér megbetegedésekkel… a cinikus ellenségesség … az érzelmi önszabályozás egy különlegesen kirívó hibája…” Ám „az elfojtott düh legalább annyira emeli a vérnyomást, mint a kimutatott”… sőt, növelheti a rákra való fogékonyságot.  A helyes reagálás:  az érzelmek kulturált közlése. Tehát:  tanuljuk meg szabályozni az érzelmeinket, az egészségünk érdekében!

A könyv alapvető érdeme, hogy kimutatja az érzelmek és indulatok szabályozhatóságát,  ami  a  pszichológiai és a szexuális kultúrának is egyik központi kérdése.

                                                                                                                                                        Szilágyi Vilmos  dr.

                                                                  

Bereczkei Tamás:

Evolúciós  pszichológia

2003, Osiris K., 541 p.

 

   A szerző kétségtelenül nagyszabású vállalkozását, ezt  a számomra újszerű koncepciójú tankönyvet  csak részben  (szexuálpszichológiai  szempontoknak alárendelten) olvastam át  (s láttam el ceruzajelzésekkel).   A  Pléh Csaba által írt Előszó  „egyik legígéretesebb, új szintézisnek”  tartja a könyvet, s „darwinista pszichológiának”  nevezi, amely  3 hagyományt kapcsol össze: a  történetiséget,  a szelekciós modellt és az „emberi természetet” (mint veleszületetten meghatározottat). Az utóbbit szerinte Csányi Vilmos tette újra szalonképessé.  Lényegi, provokativ gondolata  (Karl Popper és mások nyomán), hogy „a mai ember szokásai, gondolati működésmódjai és preferenciái mögött is egy eredendő, evolúciós környezethez való adaptáció munkál.”, s hogy „az ember lelki jelenségeiben is a természet része.”(10. old.)

Fontos kiinduló gondolata, hogy  a természetes szelekció minden fajt speciális tanulási programokkal szerelt fel.  „…a genetikailag előírt pszichológiai algoritmusok bizonyos mintákba rendezik viselkedésünket” (40. old.)  De mindig meg kell vizsgálni, hogy „az adott viselkedés milyen adaptiv nyereséggel jár, milyen pszichológiai mechanizmusok állnak a háttérben „ plusz kulturális tényezők stb., vagyis integrativ és holisztikus szemléletre van szükség.  (Ez kétségkívül jól hangzik.)

Az 1. rész 5. fejezete (Genetikai rokonság és párválasztás)  A  vérfertőzés elkerülése:  negativ imprinting  témájával kezdődik. A gondolat lényege, hogy  akivel kisgyermekkorban együtt élünk, azt a megszokás folytán később sem kívánjuk meg szexuálisan, s ez a szociális együttélés szempontjából előnyös, így a szokás tabuvá vált.  Kivételek persze előfordulnak (főleg, ha az együttélés hosszabb-rövidebb ideig szünetel).  Ez elfogadható magyarázatnak látszik, s kiterjeszthető mindenfajta (ol. házassági) együttélésre   

A homogámia  (vagyis a házastársak hasonlósága; hasonló végzettsége stb.)  kedvezőségét azzal támasztja alá, hogy „a gének szintjén is bizonyos hasonlóságot mutatnak. A genetikai hasonlóság elmélete  szerint  „az egyének képesek felismerni a megjelenés ill. viselkedés, tehát a fenotipus hasonlóságát a másikban és előnyben részesíteni őket… többek között a párválasztásban.” Vagyis  „az emberek a genetikai hasonlóság alapján (is) választanak maguknak társat.” (111.)  Ráadásul a  fenotipusos (vagyis genetikai)  illeszkedés alapján történő párválasztás „olyan imprinting jellegű  mechanizmusokra épül, amelyek a gyermekkori tapasztalatok feldolgozását irányítják. .. a szexuális imprinting során… a szülővel való együttélés olyan párválasztási preferenciákat hoz létre, amelyek tartósan fennmaradnak a felnőttkorban.” Tehát „az imprinting adaptiv algoritmusai az emberi párválasztás során is működnek…. A felnőttek azokat a hosszú távú partnereket részesítik előnyben,, akik hasonlítanak ellentétes nemű szüleik emlékezeti képére.” (112. old.) Ami persze attól is függ: milyen volt a viszony ezzel a szülővel.  Mellesleg „a genetikai hasonlóság elmélete egzakt magyarázó keretet nyújt Szondi Lipót híres ösztöntana számára…(hiszen a  genotropizmus…sokáig nem kapott megfelelő alátámasztást az empirikus tudományok részéről.” (114. old.)  De ugyanez érvényes Freud  Ödipusz-komplexus elméletére is: „a felnövő gyermek az ellentétes nemű szülő fenotipusának mentális  modelljét használja fel” (115. old.) a párválasztáskor.

A könyv  Párkapcsolatok  című részében  a szaporodással kapcsolatos szülői ráfordításokról szólva megállapítja: „A szakemberek többsége egyetért az ember poligin eredetének tézisével és úgy tartja, hogy a monogámia másodlagos képződményként jött létre, bizonyos társadalmi kényszerek következtében… (mások szerint)  az ember ősei szeriális monogámiát mutattak:  a hímek és nőstények stabil és szoros párkötelékben éltek, de csak a közös utód elválasztásáig…  A MAI EMBER EGYARÁNT HORDOZZA A MONOGÁM ÉS POLIGÁM PÁRKAPCSOLATI FORMÁK EVOLÚCIÓS ÖRÖKSÉGÉT.”(123. old.)

Ezzel kapcsolatos a „rejtett ovuláció”  megjelenése is;  ugyanis ez tette tartóssá a hím jelenlétét a nőstény mellett.  Ez az elmélet feltételezi, hogy a hímek így akarták biztosítani apaságukat  (ám ez  nem reális, hiszen sokáig nem ismerték a fogamzás tényét sem).

A  demográfiai átmenet  koncepciója  szerint az ipari társadalmakban  a jólét szélesedése ellenére nem több, hanem kevesebb gyermek születik, s az is inkább a szegényebbeknél.  Ezt a szerző a gyermeknevelés költségeinek növekedésével  és azzal magyarázza, hogy a rokonok (főleg a nagyszülők) már nem vesznek részt  a gyermekek gondozásában. De hivatkozik a fogamzásgátló szerek elterjedésének következményeire is. Továbbá  „a család méretének csökkenésével… lehetségessé válik, hogy növekedjen utódaik túlélőképessége, társadalmi státusa, végső soron reproduktiv értéke.” (139. old.)

A  szexuális  stratégiák  c. fejezetben az  intraszexuális  vetélkedésről  megállapítja, hogy ennek egyik formája a  nyilt, fizikai agresszió  az erőfölény demonstrálására  (ami életveszélyes is lehet).. Másik gyakori formája a  tülekedéses versengés, de gyakoriak a kevert stratégiák is, ami genetikai polimorfizmusra vezethető vissza. Szó lehet még a szexuális kényszerről, a posztkopulációs vetélkedésről, sőt, a spermiumkompetició jelenségéről , vagy a nőstények közötti vetélkedésről is.

A nők és férfiak  a szerző szerint „évmilliókig  eltérő reproduktiv stratégiákat folytattak”, s ez okozott eltéréseket a „szexuális hajtóerőkben”:  „a férfiak nagyobb hajlandóságot mutatnak az alkalmi kapcsolatokra és jobban keresik a szexuális változatosságot, mint a nők.”(147.old.)   Ez azonban életkorfüggő:  idősebb korban már „nagyobb elköteleződést mutatnak a hosszú távú kapcsolatok iránt.” (u.ott)   Az adatok szerint a férfiak  15 és 35 év között hajlamosak leginkább a kockázatvállalásra és szabályszegésre, míg a nők inkább kerülik a kockázatokat..  Ez a „fiatal férfi szindróma”  azonban a kulturális teljesítmények terén is húzóerőt jelenthet.  A szexuális vetélkedés elterjedt formái a prostitúció és a pornográfia.(?)  A prostitúció „a házasságon kívüli kapcsolatoknak olyan pótlólagos formáit nyújtja, amely általában nem vezet a párok érzelmi eltávolodásához és szakításához,  tovább csökkenti a nemi erőszak előfordulási valószínűségét.  Ugyanakkor kikezdi a családi értékeket és a bűnözés számos formájának kedvez. A pornográfia viszont egyfajta fantáziavilágot teremt a férfiak szexuális változékonyságra irányuló késztetéseihez….  Új standardokat és elvárásokat hoznak létre a férfiakban, és ez rombolhatja a két nem közötti kapcsolatok normális működését.” (161. old.)

A félrelépő nők viszont „bizonyos körülmények között nem a hímek által birtokolt erőforrások hanem partnerük értékes génjeinek megszerzésére törekszenek.” (163.old.)  „A nők házasságon kívüli kapcsolatai sokkal inkább magukban rejtik egy hosszú távú kapcsolat lehetőségét és gyakrabban végződnek válással.” (169.old.)   A szexuális hűség ellenőrzésének és a paternitás (apaság)  biztosításának  pszichológiai mechanizmusai „az arousal-szint emelésével és heves érzelmi reakciókkal válaszolnak a hűtlenség fenyegetésére.” (172.old.) „…a férfiak féltékenysége alapvetően a szexuális aktusra koncentrálódott,  ezzel szemben a nők azért voltak féltékenyek, mert férjük túl sok időt töltött egy másik nővel.” (173.old.)

A  párválasztás  fejezetben  kiderül, hogy az evolúciós pszichológia az emberi párválasztásban is döntő tényezőnek tartja a  reproduktiv értéket,  vagyis a gyermeknemzést.   Az állatokhoz viszonyított különbség csak az, hogy  az embernél  „mindkét nem tagjai részt vesznek a párválasztásban, tehát a férfiak is szelektivek  párjuk tulajdonságait illetően, nem csupán a nők.” (183. old.)   Ez azt jelenti, hogy felmérik „párjuk kapacitását az utódnemzéssel  és gondozással kapcsolatban.” (u.o.)  Ez főleg a nő életkora és szexuális vonzereje alapján történik,  ugyanis „agyunk olyan, területspecifikus algoritmusokkal  van felszerelve, amelyek ma is alapvetően befolyásolják a párválasztás kritériumait és preferenciáit.”  „A nők reproduktiv értéke elsősorban  életkoruknak, egészségi állapotuknak és fizikai kondiciójuknak  a függvénye.” (186. old.) 

Bár a párkötelékek primer formái  (a régmúlthoz viszonyítva)  „ma sem változtak lényegesen”,  a párválasztási kritériumok és ezek nemek közti különbségei „erősen kontextus-függőek” lettek: „intenzitásuk számos tényező kölcsönhatásának függvénye. … a rövid távú kapcsolatokat kereső férfiak a szexuális vonzerőn kívül nagyon kevés jelleget vesznek figyelembe partnereiknél” (189. old.), s ez az alkalmi kapcsolatokat kereső nőknél is így van. Más a helyzet a hosszú távú kapcsolatokban, ahol a belső tulajdonságok fontosabbak.  „A magas reproduktiv értékű nők és férfiak … különösen diszkriminativak partnereik iránt. … a párválasztásban állandó összehasonlítás történik a saját és a másik fél reproduktiv értéke között.” (192.old.)  „A nők saját értékességüket más nők vonzerejéhez mérik, míg potenciális partnereik értékét inkább más férfiak dominanciájával összehasonlítva becsülik fel… elsősorban a médiából kapjuk azokat a standardokat, amelyek alapján saját és párunk vonzerejéről ítéletet alkotunk…” (193. old.), ami gyakran negativ hatású a kapcsolatra.

Az udvarlás  „egyezkedési vagy alkufolyamatként”  jellemezhető.   A résztvevők  „kölcsönös önreklámozásával”  kezdődik. A közvetlen kapcsolatot többnyire a férfiak kezdeményezik.  „a nőkre az udvarlás során egyfajta  ambivalencia  jellemző. Kevesebbet árulnak el magukról, mint a férfiak… eközben azonban igyekeznek megtudni mindent a férfiról…,hogy kiderítsék hajlandóságát az elköteleződésre.” (194. old.)  Az udvarlási rituálé nem verbális szabályozásának fő eleme a  szinkronizáció  (bólintások, azonos ritmusú mozdulatok stb.), amely manipulativ célokat is szolgálhat. „…a nők gyakrabban hangolják össze tevékenységeiket a férfiakkal”, így rejtve szándékaikat és érzelmeiket.  „Testének diszítésével és felruházásával mindkét nem a  saját párértékét  igyekszik növelni.”  Ugyanakkor „a szagok fontos szerepet játszanak a párválasztásban, különösen a nők preferenciáiban.” (196.old.)

A  homoszexuális  férfiak és a leszbikus nők „ugyanazokkal a szexuális  stratégiákkal rendelkeznek, mint a heteroszexuálisok”  A ilyen beállítottság „…kialakulása az egyéni élet során számos kulturális és biológiai tényező hatására vezethető vissza.” (198.old.), pl. túl gyámolító anya, rossz viszony az apával, születési sorrend stb. , vagy a magzati fejlődés sajátosságai: genetikai tényezők vagy hormonális hatások. Mindezek bonyolult kölcsönhatásba lépnek egymással.. Az a tény, hogy az állatvilágban is előfordul, „felveti az evolúciós magyarázat szükségességét” Ilyenek a rokonszelekciós és a szülői manipuláció hipotézis (úgy manipulálják a gyermeket, hogy ne érdeklődjön a másik nem iránt), vagy a csoporton belüli szövetségek hipotézise, amely inkább biszexualitásra utal. Ez utóbbi gyakori volt az ókori (pl. görög) társadalmakban;  vagy pedig egy  genetikai polimorfizmus keretében értelmezhető

A  fejlődésről  szóló fejezet  kiemeli az  epigenezis  szerepét:  az öröklött és környezeti tényezők kombinációja „többszintű közvetítő láncon keresztül érvényesül…  A gének kanalizálják az egyedfejlődést, amennyiben előírják az idegrendszer organizációs felépítését, és ezzel a környezeti ingerekre adott  válaszok lehetőségeit és korlátait… (így)  bizonyos magatartási tendenciák kifejlődését valószínűsítik.” (280.old.) 

A nemek közti viselkedési különbségek   kialakulása Bereczkei szerint „az evolúciós környezet eltérő kihivásaihoz való alkalmazkodásként”  magyarázható.  „… a fiú és lánymagzatokban termelődő hormonok irányítják azoknak az agyi központoknak a differenciálódását, amelyek a különböző kognitiv működéseket vezérlik….  Mások inkább a  tanulásra és szocializációra  hívják fel a figyelmet.” (306.old.)  A képességek és érdeklődés terén mutatkozó nemi különbségek szerinte nem magyarázhatók a gyermekkori tapasztalatokkal, mert  a szülők általában nem bánnak eltérően a fiúkkal és a lányokkal.(?)  Csak néhány esetben mutatható ki a „nemhez kötött nevelési stílus” (307.old.)  A szülők legfeljebb észreveszik, hogy pl. a fiúk és a lányok milyen játékokhoz vonzódnak, ezért ilyenekkel látják el őket  (amivel persze erősítik eltérő fejlődésüket).  A humán genetika ezt reaktiv  gén—környezet kölcsönhatásnak  nevezi.  Bereczkei hozzáteszi, hogy sokszor „nem könnyű tisztázni, hogy ebben a visszacsatolásos rendszerben melyik mozzanat tekinthető elsődlegesnek.” (307.old.)

A  szocializáció  evolúciós értelmezése szerint  is szükségesek a zavartalan fejlődéshez a szociális környezetből  jövő hatások. „Adaptiv viselkedési algoritmusok teszik lehetővé azt a módot, ahogyan a gyermekek belépnek a társas kötelékekbe”. (309.old.)  Az apa hiánya  pl. „más negativ tényezőknél erősebb hatást gyakorol a korai szexuális érésre, mutatván, hogy ez az egyik legfontosabb stresszfaktor a lányok pszichoszomatikus fejlődésében.. Úgy tűnik, az idegen férfiak tartós jelenléte még inkább felerősíti ezeket a hatásokat.” (318.old.) – éspedig a kortizol , mint stresszhormon révén.  Tény, hogy a kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatok  gyorsítják a kamaszkori érési folyamatokat.  Az ilyen tapasztalatok „módosítják, eltolják egész egyedfejlődési pályánkat és érési folyamatainkat”     „A korai érettség  ill. korai szülés általában alacsony fertilitással jár.” (322.old.)

Az  elme  c. fejezet bevezetőjében leszögezi, hogy „az evolúciós megközelítések alapvető jelentőségét és újszerűségét az  ultimativ szintű elemzések adják.” (323.old.) Ez pedig túlhaladja a proximativ  szintet.  Az evolúciós pszichológia „kognitiv fordulatának egyik meghatározó eleme volt az emberi megismerés  moduláris  szemlélete…(az) adaptiv algoritmusok… olyan veleszületett információ-feldolgozó folyamatok, amelyek a környezeti benyomásokat meghatározott bemeneti jelekké alakítják, majd ezekre olyan viselkedési válaszokat adnak, amelyek eredetileg… növelték őseink túlélését és szaporodását.” (324.old.)  „… az emberi elme funkcionálisan elkülönülő modulok százaiból vagy ezreiből áll, amelyek ún. területspecifikus  darwini algoritmusokat működtetnek.” (325.old.) A veleszületett modulok folytán „a gyerekek veleszületett ismeretekkel rendelkeznek pl. a fizikai tárgyak bizonyos tulajdonságairól…” Bereczkei a továbbiakban  sorra veszi a modul-koncepcióval kapcsolatos problémákat., pl, hogy a modulok idegrendszeri alapjait még nem tárták fel, vagy hogy a moduloknak új változataik jelentek meg a történelem során, pl. a metareprezentációs modul  stb.

Az  elmeteória  (tudatelmélet)  evolúciós értelmezése figyelemre méltó problémákat vet fel  (pl. az állatok esetleges tudatosságával kapcsolatban), de ezzel itt nem foglalkozom, mert az egész „elmeteória”  kívül esik a szexuálpszichológia hatókörén.  Azonban a korábban említettekkel együtt a  „minden veleszületetten meghatározott”  trendje itt is idegennek tűnik  a tanuláselméletileg iskolázott gondolkozástól.  Vitatkozni viszont érdemes róla, mert számos részletkérdésben tágítja a szemléletet.

                                                                                                                                                    Szilágyi Vilmos  dr.

      

Wellings, K.& R. Parker:

„The Safe Project”

Sexuality Education in Europe

2003, London, IPPF & WHO

„Az oltalmazó  projekt”  az európai országokban folyó,  szexuális nevelési törekvések helyzetét próbálta felmérni, az  Egészség-  és Fogyasztóvédelem  Főigazgatósága  európai bizottságának  pénzügyi támogatásával.  A projekt címe:  Európai  partnerség a  szexuális és reproduktiv egészség  és a fiatalok jogainak elősegítésére.   A helyzet  felmérésében  az IPPf  (Nemzetközi Családtervezési Szövetség),  a WHO  Európai Regionális Hivatala és a Lund Egyetem  működtek közre.  Azt tűzték ki célul, hogy a meglevő adatok alapján  átfogó képet adjanak a régió helyzetéről és trendjeiről,  s új módszereket ismertessenek, amelyek révén a szexuális egészséggel kapcsolatos információk és szolgáltatások  eljutnak a fiatalokhoz  és erősítik az egészségpolitikát.  A projekt koordinálói és az eredmények összegzői a  „London  School of Hygiene”  munkatársai.

A  könyv tartalomjegyzéke az  Előszó  és a Bevezetés  után  először 3 táblázatra utal, amelyek a különböző mutatókat  összegzik,  majd  26 európai országról közölnek jelentést,  ABC  sorrendben  (köztük a 12. helyen Magyarországról).   Ezek általában  2-3  vagy 4 oldalas jelentések.  Befejezésül  Utószót  és irodalomjegyzéket adnak, de függelékként  azt a két kérdőívet is közlik, amelyekkel  az adatokat gyűjtötték. 

A hazánkról közölt jelentés  rövid, vázlatos  és elég lehangoló.  Összefoglaló mondata így hangzik:  „A hivatalos szemlélet Magyarországon  pro-natalista  jellegű, s számos csoport véleménye szerint a szexuális nevelés „illetlen” gondolatokat és életstílust terjeszt.” 

A hazai szexuális nevelés történetéről  Batár István, debreceni  nőgyógyász professzornak egy lengyel konferencián, 2002-ben elhangzott előadása alapján  azt írják, hogy  „1975 előtt néhány iskola  hozzájárult  a szülészek-nőgyógyászok által  tartandó, szexuális felvilágosító előadásokhoz.  Ám sok  szülő, sőt, több pedagógus is helytelenítette ezt, mondván, hogy „illetlen” viselkedésre oktatják a fiatalokat. 1978-ban létrejött egy nevelési program a 14-18 évesek számára.. Ez négy évfolyamra elosztva 20 órányi előadást tartalmazott a „családi és nemi életről”.  A program fő témái:  a család helye a társadalomban, a gyermek helye a családban, a nemi kapcsolatok erkölcsi megalapozása és szexuális jellemzői. (Sas, 1978)  E programon kívül az iskolai szexuális nevelés  esetleges vagy elégtelen volt az oktatók képzetlensége folytán.” (49. old.)

1996-ban az ENSz  egyik bizottsága  (Committee on the Elimination of Discrimination Against Women)  a magyarországi helyzet vizsgálata alapján felszólította a kormányt, hogy gondoskodjon a fiatalok szexuális nevelésének programjáról és fogamzásgátlókkal való ellátásáról a családtervezés elősegítése és a művi abortuszok csökkentése érdekében.  Ez nem történt meg. A magyar Nevelési Alaptanterv viszont minden iskola számára előírja a  „higiénia” oktatását.  Ez magában foglalja a „családi életre nevelést”, amelynek a szexuális nevelést is tartalmaznia kellene.  Egy minisztériumi határozat szerint  az olyan veszélyekről, mint a dohányzás, az alkoholizmus, az AIDS, a drogok és a szexuális visszaélések, az iskolaorvosoknak és védőnőknek kell tájékoztatniuk a tanulókat.  1997-ben a Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet javasolta egy önálló iskolai tantárgy bevezetését  „Felkészülés a családi életre”  néven.  Az Oktatási Minisztérium azonban az Állami Közoktatási Intézet „szakértőinek”  javaslata alapján elutasította ezt a javaslatot,  s csak egy „fakultativ próbálkozást”  hagyott jóvá egy projekt keretében.

A  Nemzeti Alaptantervről azt írják, hogy  tartalmaz egy  szexuális nevelési és családtervezési tantervet, amely a 10. osztályban  (a  16 éveseknél)  fejeződik be. A  szexuális nevelést Magyarországon  „családi életre nevelésnek”  nevezik.  Bár ez  1975 óta kötelező,  a legtöbb iskola még nem érzi magát eléggé felkészültnek erre. Holott az Oktatási Minisztérium úgynevezett „keret-tanterve”  szerint az általános iskola első osztályában kell(ene)  kezdődnie. Ez a tanterv sok olyan témát foglal  magába, mint  a személyes higiénia, az emberi test és a különböző, veszélyeztető tényezők.  A nemi élet biológiai aspektusaival tehát foglalkoznak, ám ez még nem tekinthető szexuális nevelésnek.  A szexuális felvilágosításban olyan önként vállalkozók, mint pl. orvostanhallgatók, szintén részt vehetnek.

Batár István szerint a  „Pro Familia Hungaria” nevű tudományos társaság, mint a Nemzetközi Családtervezési Szövetség magyar tagja, terjeszti a szexualitással és nemi neveléssel kapcsolatos információkat, tanácsot ad a fiataloknak és képezi az egészségügyi és pedagógiai szakembereket.  A nemiséggel, a reproduktiv egészséggel és fogamzásgátlással kapcsolatos felvilágosító írásokat is terjeszti. Ezek vagy nyomtatott anyagok, vagy a társaság weboldalán  (www.sexinfo.hu )  olvashatók, ahol bárki kaphat online válaszokat az említett témákkal kapcsolatos kérdéseire. A  társaság nemrég megalapította „ifjúsági szekcióját”, amely kortárs nevelési programokat szervez az iskolákban. Ezen kívül a Nemzeti AIDS-bizottság és az Egészségügyi Minisztérium  többször indított köznevelési kampányokat Magyarországon. Mindezek eredménye azonban alig mérhető.

A  szexuális nevelés minőségéről és hozzáférhetőségéről

A  Születésszabályozás Jogi és Politikai Központjának  jelentése szerint: „A magyar fiatalok szexuális nevelésének sem általános, politikai stratégiája, sem pedig egységes gyakorlata nem létezik.”  (2000)   A legtöbb megfigyelő elégtelennek tekinti  a gondoskodást a szexuális nevelésről.  „Megállapítható, hogy a szexuális nevelés eléggé sporádikus és teljesen a pedagógusok szándékaitól és nyitottságától függ. E téren elengedhetetlen egy szervezettebb  munka megkezdése.”  (IHF-HR, 2003)

A kormány politikáját a szexuális nevelés nemzeti tanterve terén szintén alig valósították meg.  (IPPF, 2005). A debreceni egyetem szülészeti és nőgyógyászati tanszéke  Családtervezési Központjának vezetője, Batár István  szerint. „csaknem 30 évvel az után, hogy a „családi életre nevelést”  kötelezővé tették az iskolák számára,  ennek megvalósítási feltételei még mindig hiányoznak.  A pedagógusképző intézmények még mindig nem készítik fel erre a hallgatóikat, s a kormányzat még mindig nem teremtette meg a feltételeit az ezt célzó, egységes és önálló tantárgy bevezetésének.”  Vannak ugyan egyéni kezdeményezések a szexuális nevelés bevezetésére, s a különböző civil szervezetek igyekeznek javítani a helyzeten, de a szexuális nevelés nélkülözi a szükséges, központi irányítást Magyarországon.”  (Batár, 2002)

Ezen túlmenően Batár javasolja a pedagógusok specializált képzését a szexuális nevelésre. „A pedagógusképző intézmények eddig elmulasztották ilyen szakemberek képzését.  Az elmúlt 30 évben minden kormány (az 1989-es politikai fordulat előtt és után) megígérte e probléma megoldását, ám eddig semmilyen sikeres próbálkozás nem történt.”  Bár a különböző szexuális nevelést célzó könyvek ma hozzáférhetőek Magyarországon,  még sincs egy nemzeti tanterv, amely tartalmazná a különböző korú gyermekek tanításának alapelveit.  Néhány ilyen könyvet a megfigyelők uttörő jellegűnek tartottak a szexuális tabuk leépítése szempontjából,  ám a legtöbb könyvet „konzervativnak” tartják.

A  könyv végén két kérdőív található (lásd a "Kérdőívek" rovatot), amelyek révén időről időre újabb adatokat lehet gyűjteni az európai országokban folyó (vagy nem folyó)  szexuális nevelésről.  Sajnos, a Magyarországról közölt ismertetést  nem ezekkel a kérdőívekkel gyűjtötték; holott jobb lett volna, ha a magyar „illetékesek” válaszoltak volna ezekre a kérdésekre.  Az illetékesség alanya persze nehezen határozható meg;  vannak kérdések, amelyekre a KSH tudna válaszolni  (pl., hogy milyen a 15-18  és a 20-24 évesek aránya a népességben stb.), más kérdésekre pedig az Oktatási  vagy az Egészségügyi Minisztérium – és így tovább. Mindenképpen fontos lenne ezekre a kérdésekre mielőbb választ kapni az illetékesektől, s végre kimozdítani a zsákutcából az átfogó és intézményes  szexuális nevelést.

                                                                                                          Szilágyi Vilmos  dr.

 

Szilágyi Vilmos:

Szexuálpedagógia

Szexuális egészségnevelés

(2006. Athenaeum, Budapest. 221 p.)

Szilágyi Vilmos új könyve az Athenaeum „Emberi tényező” sorozatában látott napvilágot – Buda Béla előszavával. A Szexuálpedagógia a szerző Alapítványa által indított, „A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” c. sorozatának  5. kötete.         Szilágyi Vilmos, aki – az irodalomjegyzék tanúsága szerint is – közel 40 éve publikál növekvő szakértelemmel és cseppet sem lanyhuló lelkesedéssel a szexológia és szexuálpedagógia témakörében, most is nagy gondossággal, világos és közérthető hangon ír erről az igen fontos, és fontosságához képest még mindig háttérbe szorult területről. Könyvének minden oldaláról felelős tenni akarás és segítségnyújtás (nem csupán segítőkészség) sugárzik.

            A könyvet pontos, letisztult fogalomhasználat, interdiszciplináris megközelítésmód és roppant gyakorlatias megközelítésmód jellemzi. Az erős felhívó jelleget statisztikai adatok, felmérések, illetve pozitív külföldi (elsősorban német és amerikai) példák hitelesítik.

            A „Szexuálpedagógia” hét, logikusan egymásra épülő fejezetből áll, melyekben megismerkedhetünk a szexuálpedagógia fogalmával, típusaival, céljaival és alapelveivel, a szexológia száz évének történeti áttekintésével, a szexuálpedagógia eredményességének feltételeivel, s ugyanakkor egy többszintű, átfogó szexuális nevelési programmal is, melyhez a pszichoszexuális fejlődést érintő, összefoglaló ismereteket, valamint egy-egy konkrét korosztályt érintő nemi nevelési program megtervezéséhez és megvalósításához szükséges módszertani javaslatokat is kap az olvasó. A záró, VII. fejezetben pedig az iskolában előforduló gyakoribb szexuális problémák kezelési lehetőségeiről kaphat áttekintést az érdeklődő. Bár a könyv elsősorban az ifjúság nevelésében érintetteket szólítja meg, konklúziójában egyúttal a tudóstársadalomhoz is szól, jelezve a szexológiai, szexuálpedagógiai terület kutatásában rejlő kihívást.

            Külön hangsúlyt kap a könyvben annak a speciális helyzetnek a tárgyalása, mely a rendszerváltás utáni évektől alakítja a szexualitást érintő kérdések kommunikációját. A gyermekek hozzájutnak ugyan sok-sok, régebben egyértelműen tabunak számító információhoz, ám gyakran felkészületlenül, alapismeretek híján, s gyakran nem a legmegfelelőbb csatornákon keresztül. A pornográfia, a prostitúció, a drog terjedésével szemben az első évtizedben csak „kapkodó és ellentmondásos intézkedésekre került sor. A tizenévesek egyre könnyebben hozzájutottak a pornográf termékekhez, ami „szexuális felvilágosításuk” fő forrása lett.” (56. o.) Az iskolákban ezzel párhuzamosan nem erősödött meg a szexuális nevelés. Ennek az álszemérmességnek a számlájára írható többek között a művi abortuszok magas százalékaránya. („Hazánkban a művi abortuszok 11-12 százaléka fiatalkorúaknál történik, míg például Németországban ez az adat mindössze 1 százalék, egyes nyugat-európai országokban pedig még ennél is kevesebb.” 16. o.)

            A nemiséggel kapcsolatos ijesztő műveletlenség felszámolása csak jól koordinált, összehangolt nevelési program keretében képzelhető el. A könyv részletes tervet közöl a különféle célcsoportok (szülők, pedagógusok, gyermekek és fiatalok) összehangolt képzésére és továbbképzésére.

            A tanulóknak szóló, 6 részből (emberi fejlődés, kapcsolatok, személyes készségek, szexuális viselkedés, szexuális egészség, társadalom és kultúra) és számos témakörből álló nevelési program 4, egymásra épülő szinten (5-8, 8-11, 12-15, 15-18 éveseknek szólóan) tárgyalja a különböző témaköröket, mindig az adott korcsoport testi-lelki-szellemi fejlődési szintjének megfelelően.

            A pedagógusképzésben szintén méltatlanul elhanyagolt terület a szexuálpedagógia. Önálló kurzusként elvétve fordul elő hazai képzésekben. Amelyik intézmény a könyv tanulságait mérlegelve, feladatának érezné ilyen hiánypótló kurzus(ok) indítását, kidolgozott tematiká(ka)t találhat az induláshoz.

            Szilágyi Vilmos évtizedek óta mondja, írja, minden lehetséges fórumon hangoztatja a szexuális felvilágosítást, a szexuális műveltség elsajátításának fontosságát. Mivel nemzedékek épsége, egészsége múlhat azon, megfelelő ismeretekkel felvértezve, megfelelő érettséggel kezd-e hozzá a fiatal a szexuális kapcsolataihoz, a könyvben leírt alapvetések és gyakorlati tudnivalók megvalósítókra várnak: hogy ne csak egy-egy osztályfőnöki óra keretében elhangzott, „családi életre nevelési” keretbe ágyazott órát szenteljenek az iskolák a nemiséggel kapcsolatos kérdéseknek, hanem természetes része lehessen a különböző tantárgyak tematikáinak is a szexualitásról való együttgondolkodás.

            Ajánlom a könyvet minden pedagógusnak és leendő pedagógusnak, s azoknak a pszichológusoknak, szociológusoknak, egészségügyi szakembereknek is, akik a maguk területén szintén sokat tehetnek azért, hogy a magyar fiatalok szexuális kultúrája növekedjen.

                                                                                                                                                                              Spannraft Marcellina

           

Lakner Zoltán

A  családpolitika  rendszere

(Esély,  2006/3, 85-107 p.) 

    A szerző  az esztergomi katolikus főiskola  tanszékvezetője, aki a szerkesztőség kérésére írta vitaindító tanulmányát.  Szemlélete kifejezetten konzervativ, de igyekszik tárgyilagos lenni, így néha önmagának is ellentmond. Jellemzője, hogy kíméletlenül  (nemzeti-vallási szemszögből)  bírálja a hazai családpolitikát, de aztán kénytelen elismerni, hogy  „az egyik legjobbnak, legkimunkáltabbnak tekinthető”.

Kiindulópontja, hogy a 20. század  a közösségeket, így a családot is átformáló változásokat hozott.  „Az egyre jobban szekularizálódó, értékváltó és értékvesztő zársadalmak identitása megingott..”, Lakner szerint  a „liberális szellemi hegemónia”  modernizációs törekvései miatt..  A család, mint „első és utolsó menedék”  meggyengült,  „védtelenné és jövőtlenné téve ezzel az egyre szűkebben világra jövő  utánpótlást”, vagyis az új nemzedéket is.  Elismeri, hogy a család válságba került;  nemcsak mérete, hanem funkciói és belső viszonyai is átalakulnak.  A „baloldali, liberális politikai elit”  szerinte ellensége a családnak, mert az „önmegvalósítás legnagyobb akadályának”  tartja.  E politika szimbóluma a  szingli,  mint „demográfiailag terméketlen személy”.

„Józan helyzetfelmérése” szerint  tény, hogy  a népességszám 1981 óta csökken, a termékenység történelmi mélyponton van,  a halandóság nagyon magas, és gyorsul a népesség öregedése;  továbbá egyre gyakoribb a válás.

Mindezért a „modernizációs hatásokat” és a család elleni liberális és szocialista támadásokat okolja. Sőt, szerinte „a tudomány hangadó körei” is törvényszerűnek tartják a család széthullását.. Állítja ugyanakkor, hogy „újra vannak mifelénk is színvonalas… kutató műhelyek”,  amelyek  „nem relativizálják a problémát”, hanem fékezni igyekeznek a romlást, s hangsúlyozzák  „a születések ösztönzésére irányuló politikák bevezetésének szükségességét.”  Lakner helyteleníti azt az európai gyakorlatot, hogy a munkaerőpiac igényeit a bevánddorlók munkába állítása révén elégítik ki.  Szerinte „a multikulturalizmus láthatóan nem használ senkinek”, hanem „vallási, etnikai és kulturális gettókat hoz létre.”  Tény, hogy az EU nem rendelkezik demográfiai stratégiával..  (Csak az EU  „Püspöki Bizottsága”  készített 2004.ben „Családi stratégiát”, amely prioritásnak tekinti  a családot és a gyermeket.  A „Kárpátok Szociális Alapítvány”  pedig a „Családok Európája”  konferencián (2005)  hasonló nyilatkozatot tett közzé.)

Lakner szerint  „a rossz népesedési kilátásokat csak aktiv családpolitikával lehet kedvező irányba fordítani.”  Bíztató jelnek tartja, hogy  egy európai alapítvány 2004-es felmérése szerint  a megkérdezett, 40 év feletti nők és férfiak „a megvalósultnál lényegesen nagyobb számú gyermeket tartanak ideálisnak”.  Vagyis az európai családok kb. egyharmada „legalább egy gyermekkel többet nevelne fel”.  De a 35 évnél fiatalabbak is  legalább két gyermeket tartanak ideálisnak. Tehát a „fiatal korosztályok esetében is magas a gyermekvállalási hajlandóság”.

A  gyermekvállalás akadályainak  elhárítása  érdekében  küzdeni kell Lakner szerint   az individualizmus és a  „fogyasztásra koncentráló életfelfogás”  ellen.  Problematikusnak tartja a „nők növekvő részvételét a felsőoktatásban, és az erősödő munkahelyi karriervonzásokat”.  Tény, hogy  a fiatalok „egzisztenciát és biztonságot akarnak teremteni, mielőtt a családalapításra vállalkoznának.”  Ez önmagában is késlelteti a gyermekvállalás realizálását.  Lakner utal a családi és munkahelyi szerepek összeegyeztetésének nehézségeire is.  Megállapítja, hogy „célszerűbb lenne az apáknak is több feladatot magukra vállalni a hagyományosan  a nőkre háruló háztartási munkákból.  Több és elérhetőbb  gyermekintézményre  (óvodák stb.)  és részmunkaidős foglalkoztatásra is szükség lenne. („Másfél keresős családmodell”)  Azonkívül a gyermekvállalás és gyermeknevelés  terheinek egy részét az államnak, vagyis a társadalomnak kellene átvállalni. Ugyanis  „a gyermek(ek) megjelenése a családban tényleges szegénységi kockázattal jár”. Az eddigi támogatási rendszert pedig  politikai okokból bizonytalannak tartja  („perverz újraelosztás”).  Egy-egy bekezdésben utal  a házasságok és a generációs kapcsolatok „stabilitásának meggyengülésére” is. 

Ezután kifejti, hogy  „a  demográfiai katasztrófa  elkerülhető”, éspedig „jól célzott és differenciált  támogatási konstrukciókkal.  Család- és gyermekbarát  politikára van szükség. – vagyis „a nemzeti oldal családpolitikájára”.   Az állami segítség céljait  6  pontban összegzi.  Ezek lényege a gyermekvállalás és nevelés anyagi támogatása.  Ennek érdekében a családot  „a nemzeti közösség alapértékének”  kell tekinteni  és minden módon segíteni.  A családpolitika csak akkor lehet eredményes, ha  stabil, komplex, célzott és rugalmas.

Javaslata szerint  „legalább az egyik szülő a saját otthonában, saját maga végezhesse az ápoló-gondozó feladatokat… az otthonmaradással kieső jövedelem részleges visszapótlásával”. Hiányolja, hogy a  családsegítés  kiépített rendszere  eddig csak a krizisbe került családoknak segített, tehát nem volt preventiv jellegű, ami a veszélyek korai felismerését igényelné.  A  gyermekjóléti szolgálatoknak  a családsegítóvel integráltan kellene működniük.   Támogatni kellene a  családsegítő  civil szerveződéseket  (köztük főleg az egyháziakat).  Hangsúlyozza  a gyermeket vállaló szülők  munkajogi védelmét  is.

Lakner táblázatban összesíti a  családpolitika  pilléreit és  funkcióit.  Ennek egyik oszlopa nyolc pillért  (családtámogató rendszereket, szolgáltatásokat), a másik oszlopban kb. két tucat funkciót  (pl. krízisintervenció, tanácsadás, mediáció  stb.)  sorol fel.  A cégek  családbaráttá válásához a munkahelyi audit-rendszerek alkalmazását javasolja.  Sokat vár a gyermek- és iskolaorvosi, valamint a védőnői hálózattól  és az  otthonteremtési  programoktól.

Végül a „romló adatok ellenére”  is elismeri, hogy „a magyar családtámogató rendszer”  egészen jó.  A  közvetlen családtámogatások  táblázata  négyféle  „szólőknek címzett” támogatást  (terhességi, gyermekágyi segély (tes), gyes, gyed, gyet), s háromféle  „gyermeknek címzett” támogatást  (családi pótlék, rendszeres gy.véd. támogatás,  adókedvezmény) sorol fel.  Eszerint hazánk még mindig sokkal inkább család- és gyermekbarát, mint Európa más országai.

Konklúziója: „fejlesszük ki.. azokat a tudásokat és képességeket, amelyek ellenállóbbá tehetik a mai és következő generációkat az értékromboló hatásokkal szemben.”  Bár nem konkretizálja,  elvileg egyet lehet érteni ezzel;  főleg, ha a „családi életre nevelést” egy átfogó és tudományosan megalapozott szexuális nevelés keretei között igyekszünk megvalósítani.

                                                                                           Szilágyi Vilmos  dr.

 

Szabó Ákosné: Szegénység és  iskola

(1996,  Trezor K., 132 p.)

A könyv alcíme: Kor- és kórkép a tanulásban akadályozott népesség iskoláztatásáról.   Valójában tehát az értelmileg (kissé)  fogyatékosok, az iskolai előmenetelben hátrányos helyzetűek problémáiról, s ezek megoldásának lehetőségeiről van szó,  utalással arra, hogy ezt a fogyatékosságot is döntően a szegénység, a rossz anyagi körülmények idézik elő.  A szerző, mint a Gyógypedagógiai Főiskola egyik vezetője, széles körű tájékozottságából adódóan  nemcsak a problémákat ismerte alaposan, hanem a megoldás reális lehetőségeit is felvázolta.  Javaslatai azért is újszerűek és kreativak, mert felismerte és hangsúlyozta a hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok szexuális nevelésének szükségességét.

Eszerint ugyanis  „a tanulásban akadályozott fiatalok életútját vizsgáló, valamennyi szakdolgozat arra a konklúzióra jut, hogy az iskolának nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie a családi életre történő felkészítésre.  A fiatalok nem tudnak és nem mernek kapcsolatokat teremteni, családot alapítani.  A nevelésnek az egészséges életmódra neveléstől a társas kapcsolatok alakításáig, a szexuális élet kérdéseitől a családtervezésig minden területre ki kellene terjednie, amely a felnőtté válás folyamatában felmerül.” (103. old.)

Ezt a következtetést a szerző ebben a könyvben igen meggyőzően megalapozza, amennyiben számos vizsgálati adattal bizonyítja a szegénység és az iskolai szelekció, a szociális háttér és a mentális alulteljesítés összefüggéseit. Maslow, A. (1966) szükséglet-elméletének felhasználásával elemzi a szükséglet-piramis öt alapvető szükséglet-típusa (fiziológiai, biztonsági, szeretet-, kompetencia- és önmegvalósítási szükségletek)  teljesülésének korlátait az adott populációban.  Azonkívül kimutatja, hogy az érintettek oktatásának és nevelésének személyi és tárgyi feltételei is szegényesek és elégtelenek. 

Ezután tér rá annak kifejtésére, hogy milyen feltételei vannak a tanulás eredményességének a „munkaerőpiaci beválás” (vagyis a pályaválasztás)  és a „magánéleti beválás” (vagyis a párválasztás)  sikere szempontjából.  Itt a gyermekek jogairól szóló nemzetközi egyezmények követelményeire hivatkozik.  Az eredmények összefoglalásaként aztán megállapítja, hogy az érintett gyermekek oktatása és nevelése több szempontból rosszabb körülmények között történik, mint a nem fogyatékos és nem hátrányos helyzetűeké. Ugyanis gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták az eltérő nevelési szükségleteket, nem alakult ki  „egy új tipusú szülőpolitika és családgondozás”.  A hátrányos helyzetűek külön-iskoláztatása a szocializáció szempontjából inkább rontja, mint javítja az érintettek esélyeit.

Ebből logikusan következik, hogy különféle  „kisegítő iskolák”  helyett  a tanulásban akadályozott fiatalokat is integrálni kell egy olyan általános iskolai rendszerbe, amely a „személyre szabott tanulás-irányítás eszközrendszerével”  képes csökkenteni a gyermekek közötti, társadalmilag determinált különbségeket.  Az ilyen inkluziv, befogadó iskolákban a pedagógusok újszerű képzése és továbbképzése révén a szelektivitás helyett az esélyegyenlőséget lehetne biztosítani.  A szerző szerint  „az integráció lehetőségét a komprehenziv iskolarendszer biztosíthatja.” (112. old.)

Ez a  gyermekcentrikus  irányzat természetesen nem valósulhat meg máról holnapra.  Szabó Ákosné emlékeztet az UNESCO  egyik, pedagógiai világkonferenciájára  (Salamanca, 1994), amelynek állásfoglalása felszólítja a világ kormányait, hogy  „a fogyatékosok oktatása a többségi iskolákon belül valósuljon meg.” (113. old.)  A  konferencián kidolgozott cselekvési program a pedagógiai és szociális szolgáltatások egész rendszerét körvonalazza; a könyv pedig röviden ismerteti ezeket, s kitér a „kiegészítő funkciókat átvállaló szakemberek”  (szociális munkások, szociálpedagógusok, pszichológusok  stb.)  szerepére is.  A sikeres intézményi nevelés három alapfeltétele a szerző szerint a következő:

1.      A  tanítási órák és a szabadidő  célirányos nevelési felhasználása, megszervezése  (beleértve a felkészítést a párválasztásra és a szexuális életre).

2.      Családias nevelés,  érzelmi melegség,  különösen a diákotthonokban.

3.      A családi és egyéb, társas kapcsolatok kiépítése és fenntartása, „a fiatalok egyéni életútjának és kívánságainak figyelembe vételével”.

Befejezésül a könyv a szükséges intervenciókat vázolja fel  a társadalom, az intézmény, a szervezet, a csoport és az egyének szintjén.  Külön érdekessége a könyvnek, hogy az eredményesség feltételei kapcsán  két, „rendhagyóan gyógypedagógiai alapművel”,  J.S. Mill  szabadságról írt esszéjével  (1859)  és  A. Huxley: Szép új világ  (1932)  című  anti-utopiájával  is foglalkozik.   Mill gondolataiból azt emeli ki, hogy „a sajátosan emberi boldogság a mások gyámkodásától mentes tevékenységek”  szabadságát feltételezi;  vagyis a választás  szabadságát  és képességét, a mentességet a belső kényszertől és a külső erőszaktól.  Ezzel kapcsolatban utal a közvélemény zsarnoki hatalmára is.

Szabó Ákosné szemléletének világnézeti megalapozottsága nemcsak ebből a könyvből derül ki egyértelműen, hanem több, más tanulmányából is, amelyeket pl, a  Gyógypedagógiai Szemlében publikált.  Figyelemre méltó cikke jelent meg  „Első kutatási tapasztalataink a tanulásban akadályozott gyermekek és fiatalok szexuális nevelése területén”  címmel.  (Gyógyped. Szemle, 1999/2. szám);  vagy  „Szexuális nevelés  a tanulásban akadályozott gyermekek és fiatalok általános iskolájában és diákotthonában”  címmel.  Ez utóbbi  abból indul ki, hogy a tanulási elmaradást mutató gyermekek hátrányos szociokulturális környezete  megnehezíti a felnőtté váláshoz, az önálló életvezetéshez és családi élethez  szükséges motivumok, ismeretek és képességek kialakulását.  Emlékeztet a szexuális kapcsolatok korai megkezdésével  és a tizenéves kori terhesség-megszakításokkal kapcsolatos hazai adatokra, a válási statisztikákra és a nemi úton terjedő betegségek emelkedő arányára  (különösen a személyiségfejlődésükben akadályozott fiatalok között). 

Mindezek alapján  szerinte kétségtelen, hogy  „a szükséges információnyújtást és nevelést jóval a szexuálisan aktiv életkor előtt kell  elkezdeni  és a jelenlegi gyakorlatnál eredményesebben működtetni.”  Arra a kérdésre, hogy kiknek a feladata a szexuális nevelés,  különböző felmérésekre hivatkozva megállapítja:  a  szülők túlnyomó többsége  az iskolára bízná a szexuális nevelést, s ezt a fiatalok is igényelnék.   De ugyanez a véleménye a pedagógusok  (köztük a gyógypedagógusok)  többségének is.  A  Nemzeti Alaptanterv ezt lehetővé is tenné;  a probléma csak az, hogy se, az általános. Sem a szakpedagógusok nem kapták meg eddig a megfelelő képzettséget ehhez a nevelési feladathoz, s ezért többnyire nem is mernek rá vállalkozni.

A szerző végkövetkeztetése szerint  korunk  (gyógy)pedagógusa  nem részesült korszerű szexuális nevelésben sem otthon, sem az iskolában, vagy felsőfokú tanulmányai során. „Ha a felnövekvő nemzedék eredményes neveléséhez vállaljuk a boldog családi életre való felkészítés eme „rázós” fertályának megtanulását,  szemléletünk, tudásunk, személyiségfejlődésünk a mai szakmai és magánéleti  boldogulásunkat is  segítheti.”

E  tökéletesen megalapozott következtetés fényében nehezen érthető és sajnálatos, hogy a reális szükségletek felismerése ellenére a pedagógusok képzésében és továbbképzésében még ma sem kötelező – sőt, többnyire teljesen hiányzik! – a  „szexuálpedagógia minimumának”  elsajátítása;  s ma sem lehet ebből sem vizsgázni, sem oklevelet szerezni.  Olyan mulasztás ez, amelynek felelősségét  a közoktatás és köznevelés vezetőinek kell viselni.

                                                                                                   Szilágyi Vilmos  dr.

 

Hell  Judit:  Van-e  feminista filozófia?

2006, Áron K., 199 p.

A miskolci egyetem filozófiai tanszékvezetőjének könyve a hagyományosan  „nőkérdésnek” nevezett problematikával foglalkozik, amely a szexológia tudományterületének is egyik alapvető, bár inkább alkalmazott, mint kutatási ága.  Elméletileg ugyanis a szexológiában a  „nőkérdés” mint társadalmi probléma, nem okoz különösebb gondot, hiszen egyértelmű, hogy a  nők minden szempontból egyenrangúak a férfiakkal.  A nemek biológiai különbségei  néhány vonatkozásban befolyásolják ugyan a pszichoszociális nemet  (gender), de nem határozzák meg azt. 

Az evolúció, az emberi faj fejlődése és történelme során azonban  a  nemek viszonya változóan alakult, s a legutóbbi tízezer évben kialakult és megerősödött a  patriarchátusnak nevezett, férfiuralmi rendszer, amely a nőket többé-kevésbé jogfosztott, hátrányos helyzetben tartotta és eszközként használta.  A társadalmi-gazdasági fejlődés azonban a legutóbbi évszázadokban egyre inkább lehetővé tette, hogy a nők fokozatosan visszaszerezzék a történelemben elvesztett szabadságukat. Megjelentek a nőmozgalmak, s először az USA-ban, majd Európában is  sikereket kezdtek elérni a jog, a gazdaság és a kultúra területén.  Ezzel párhuzamosan