8. Szenvedélybetegségek, nemi erőszak és visszaélések
A szexuális viselkedés többnyire nem szenvedélyes jellegű – kivéve az erős szerelmi kötődés útjában álló akadályok esetét --, hanem csak aktuális szükségleteket próbál kielégíteni. Ezek a szükségletek persze sokfélék lehetnek, az életkortól, a nemtől, a fejlettségi szinttől és a körülményektől függően. Akadályoztatás vagy a személyiségfejlődés valamilyen zavara esetén a szexuális viselkedés túlságosan szenvedélyessé, kényszeressé, vagyis károssá válhat. A szenvedély olyan lelkiállapot, amelyben a viselkedést egy minden másnál fontosabbá váló szükséglet döntően befolyásolja.. A szex, mint legfontosabb szükséglet 1. túl sok időt és energiát köt le, 2. „monomániássá” tesz, függésbe hoz, kontrollálhatatlanná válik, 3. veszélybe sodor testileg (fertőzések stb.) és lelkileg (a személyiségfejlődés „blokádja”). Ilyen esetben a szexuális viselkedés nemcsak szenvedélyessé (mint pl. a nagy szerelemben), hanem szenvedélybetegséggé válik.
Nem könnyű azonban megvonni a határt a kettő között, mert az nem pusztán mennyiségi jellegű. Ha például valaki naponta (vagy akár naponta többször) igényli a szexuális kielégülést, akár maszturbáció, akár szeretkezés formájában, az még nem szenvedélybetegség, csupán (kicsit egyoldalú) szenvedély. De ugyanez mondható a pornográfia kedvelésére és gyakori nézésére, vagy a szexuális kiváncsiskodásra, ami csak akkor válik „voyeurséggé”, ha valaki kényszeresen keresi a leskelődési alkalmakat, mert csak ez hozza őt szexuális izgalomba. A szexuális „perverziók” tulajdonképpen szenvedélybetegségek (addikciók), ám meggondolandó, hogy mit tekintünk perverziónak A szenvedélyesnek tűnő szexuális viselkedést, a szex gyakori igényét férfiak esetében régen szatiriázisnak, nők esetében pedig nimfomániának hívták és betegségnek tartották , holott az előbbinél csak az átlagnál erősebb szexuális igényekről volt szó, az utóbbinál pedig inkább arról, hogy a nő épp kielégületlensége (anorgazmiája) miatt keresett újabb és újabb partnereket, s ettől vált viselkedése promiszkuussá.
A szexuális addikciók és perverziók tulajdonképpen nem annyira a szexuális kielégülést célozzák, hanem – bár többnyire tudattalanul – egészen más igényeket, például az uralom, vagy a birtoklás, esetleg a bosszú vágyát stb. szolgálják. Okai között a személyiségfejlődés különböző zavarait találhatjuk, amelyek folytán bizonyos fajta szexuális viselkedés, mint pótkielégülés, túl fontossá, kényszerjellegűvé és kompulzivvá válik, s ez dependenciát, függőséget eredményez. Mint láttuk, a szenvedélyesen szerelmes is több-kevésbé dependenssé válik szerelmétől illetve erős érzelmi kötődésétől, s ha ez kölcsönös, akkor már ko-dependenciáról van szó, vagyis kölcsönös függőségről, ami az igények kölcsönös kielégítése esetén eufórikus lelkiállapotot, sőt, időnként akár extatikus csúcsélményeket is jelenthet. Ezek nyilvánvalóan hajlamosítanak az addikcióra, különösen, ha a személyi autonómia és a realitásérzék nem működik megfelelően. (Ugyanakkor kiemelkedő teljesítményeket, kreativ alkotásokat is eredményezhetnek.)
A legtöbb szexuális addikció azonban patologikus jellegű, s eufória helyett inkább bűntudatot és csökkentértékűségi komplexust, erős önbizalomhiányt eredményez. Ami ugyan kompenzálásra, sőt, túlkompenzálásra motivál, de ez a fixáció miatt infantilis és deviáns módon történik, így csak újabb kudarcot jelent. Az ebben résztvevő partner érthetően ko-dependenssé válik, s így kollúziók, együttes játszmák jönnek létre, amelyekből aztán (szaksegítség nélkül) nehezen tudnak kikeveredni. Ennek következtében a partner is szenvedélybeteg lesz (nyilván eleve hajlamos volt rá), s mindketten életük valódi, legsúlyosabb problémáinak megoldása helyett menekülnek valamilyen szexuális szenvedélybe, amelytől viszont nem tudnak menekülni, bármilyen ambivalensen is viszonyulnak hozzá. Ezzel sajátságos, kettős életmódra kényszerülnek, hiszen a látszatot meg kell őrizni, hogy az addikció az ő titkuk maradjon. A szenvedélybetegek szexuális kapcsolata egyébként az intimitásnak is csak látszatát adja, s csak futólagos illúziókkal oldja a magány, az izoláltság fájdalmát. A szenvedélybeteg ugyanis épp személyiségzavara miatt képtelen az igazi intimitásra és érzelmi kötődésre; ugyanakkor erős biztonságvágya folytán ki akarja sajátítani partnerét – ami természetesen féltékenységre hajlamosít.
A szexuális addikció, mint pótcselekvés vagy menekülés nem zárja ki, sőt, elősegíti az addikció más formáinak megjelenését. Ha más, dependens viselkedéssel együtt fordul elő, akkor kevert addikcióról beszélhetünk, de az is gyakori, hogy addikció-váltás történik: egy újabb addikció fokozatosan kiszorítja a régebbit. A drogfogyasztás mindenképpen befolyásolja a szexuális viselkedést, s a köztudatban ezzel kapcsolatban is különböző előítéletekkel találkozhatunk, főleg az alkohol hatására vonatkozólag. Az alkohol ugyanis csökkenti a gátlásokat, s így felszabadítólag hat a szexuális viselkedésre.
Ugyanakkor – ahogyan Buda Béla (1996) hangsúlyozza – nyilvánvaló, hogy az alkoholfogyasztás nem „gyógyszer” a szexuális problémákra, nem is afrodiziákum, használata pedig veszélyeket rejt magában. „A rendszeresen fogyasztott alkohol ugyanis végső soron mindkét nemben elkezdi rombolni a szexualitás biopszichológiai és pszichoszexuális alapfolyamatait, így a szexuális funkció... folyamatosan romlik.”(22.old.) Az alkoholisták között igen gyakoriak a szexuális diszfunkciók. Minden jel szerint a funkciózavarok és a szexuális devianciák az alkoholizmus kialakulásában is szerepet játszanak. De a szexuális erőszak-cselekmények, sőt, az incesztus is többnyire alkoholos állapotban következik be.
Buda szerint az alkohol szerepét láthatjuk a nem kívánt terhességekben, de mind az ifjúkori, mind pedig a felnőttkori nemi fertőzések hátterében is. A tiltott drogok még markánsabban kapcsolódnak a szexuális viselkedéssel. A tudati kontroll ezeknél még gyorsabban, erőteljesebben csökken, mint az alkohol fogyasztásánál. A különböző szerek különböző lelki mechanizmusokat aktiválnak. Vannak szerek, dózisok és használati módok, amelyek a gátlásokat csökkentik, mások direkt afrodiziákus hatásúak. A marihuana, kokain, LSD és sok más szer ide vonatkozó hatásmódjairól nagyon sok adat gyűlt össze, sok a klinikai tapasztalat is. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a drogok hatásai a csoportlégkör folytán jelentősen módosulhatnak. Figyelemre méltóak a szintetikus drogokkal szerzett tapasztalatok. Ezek az un. party-drogok a társas szórakozás zenei és más ingereffektusaival együtt erotizáló és gátláscsökkentő hatásúak, és gyakoribbá teszik az alkalmi szexuális kapcsolatokat, lecsökkentve az egészségvédő reflexiót, az önkontrollt. Ismerve a “puha”, ill. “könnyű” drogok nagy mértékű elterjedését és elfogadottságát a fiatalok körében, ezeket a nemi úton szerzett fertőzések szempontjából veszélyes rizikófaktorként kell értelmeznünk.
Mint láttuk, a szenvedély és a szenvedélybetegség között nincs éles határ – ez a féltékenységre is érvényes, bár „pozitiv vagy kreativ szenvedélynek” semmiképpen sem nevezhető. Sőt, minden jel szerint negativ szenvedély, amely önmagát táplálja, s könnyen addikcióvá válik. Történelmileg nézve az egyik legrégibb szenvedélybetegség, gyakran végzetes kimenetelű. A féltékeny versengés az Ótestamentum „eredendő bűne”, s mindmáig a legtöbb lelki zavar okozója. M.& W. Beecher (1971) könyvükben úgy határozzák meg a féltékenységet, mint „mély ellenérzést a sikeres rivális ellen, türelmetlenséget mindennel szemben, ami vagy aki akadályozhatja a kiválasztott partner kizárólagos birtoklását és szeretetét.” (24.old.)
Ez a definició ugyan vitatható, de találóan utal a „kizárólagos birtoklás” igényére, mint a féltékenység egyik alapvető motivumára. Viszont nem derül ki belőle, hogy azért törekszik valaki a partnere kizárólagos birtoklására, mert, fél, hogy elveszítheti, alul marad egy (vagy több) lehetséges versenytárssal szemben, aki el akarja venni „jogos tulajdonát” Ez pedig a csökkent önbizalomra és szorongásra utal. A féltékenységet általában a „szerelem jelének” vagy következményének tartják, holott sok másfajta kapcsolatban (szülők és gyermekek, testvérek, munkatársak, sporttársak stb.) is megnyilvánul. A pszichológia eddig viszonylag kevés figyelmet szentelt e jelenségnek (kivéve talán Alfred Adlert, aki a csökkentértékűségi komplexusra, a hatalmi vetélkedésre és a közösségi érzés hiányára vezette vissza).
Beecher szerint a féltékenység a pszichés infantilizmus egyik fő tünete, minden jellemzavar alapja.
Az érett, autonóm egyénnek nincs szüksége féltékeny összehasonlításokra és irígykedésre. Sem a szerelem, sem a házasság nem hatalmaz fel a partner kisajátítására, „tulajdonba vételére és őrzésére”. A tulajdonosi szemlélet egy patriarchális társadalomban elsősorban a férfiakra jellemző, hiszen legtöbbször ők a vagyon és a hatalom birtokosai és őrzői. A legutóbbi évszázad nőmozgalmai azonban megrendítették a férfiak hatalmát és riválisaikká, versenytársaikká tették a nőket, ami mindkét oldalon a féltékenységi hajlam erősödésével járt. Ernest Borneman (1986) szerint a féltékenység az elmúlt évtizedekben módosult, újszerűvé vált, s ez abból adódik, hogy a nemek között növekszik a bizalmatlanság és versengés, a hagyományos nemi szerepek megváltoznak és összemosódnak; nyiltabbá válik a homo- és biszexuális orientáció, valamint a külső kapcsolatok; a férfiak egyre jobban szoronganak dominanciájuk elvesztése és szexuális potenciazavaraik miatt stb. Mindezek következtében a féltékenység „fertőző”: könnyen átragad a partnerre vagy másokra. Magyarázatában Borneman szerint nem az egyénből vagy a párkapcsolatból kell kiindulni, hanem a patriarchális társadalmi konvenciókból. Kialakulásának folyamata nyilván a kora gyermekkorban kezdődik, tehát infantilis, regressziv jellegű, de kiküszöbölni csak a konzervativ morál megváltoztatásával lehet.
Rudolf Dreikurs (1969) a „házasságról, mint kihívásról” szóló könyvében külön fejezetet szánt a féltékenységnek. Ebben részletesen elemzi a „hűség” problémáját, amely szerinte irreális elvárásokon alapul, mert figyelmen kívül hagyja a szexuális változatosság eredendő igényét. A féltékenység lehetséges funkciói közül négyet említ. Az első az önbizalomhiány kompenzációjával függ össze. Hiszen amíg nem kételkedik valaki önmaga képességeiben és vonzerejében, addig nem lesz féltékeny. „Akkor leszünk féltékenyek, ha attól félünk, hogy valaki más többet tud nyújtani a partnerünknek... emiatt gyanakodunk, s ezzel még bizonytalanabbá tesszük helyzetünket a kapcsolatban...” (140. old.) A féltékenység másik két funkciója a figyelem-felkeltés és hatalomszerzés: ez a bizonytalanság és csökkentértékűségi érzés kompenzációja. „Aki bizonytalan abban, hogy eléggé szeretik és becsülik, az folyton a teljes odaadás bizonyítását igényli. Erre a féltékenység nagyon alkalmas.” (142.old.) Ha ez sem használ, akkor a féltékenység a bosszú funkcióját tölti be
A romantikus szerelem-felfogást az illúziók és a túlfűtöttség jellemzi, s ez többnyire a megelőző magányosság és érzelmi-szexuális kiéhezettség következménye. Persze más tényezők is hozzájárulhatnak a szerelem szenvedélyességéhez, például a bizonytalanságérzés, a belőle fakadó, erős kapaszkodás- és függőségigény stb. Ezek a különböző forrásból származó indulati feszültségek egy idealizált partner köré összpontosulnak. . Illúzió például, hogy a szerelmi partner az „Igazi”, akitől életünk végéig mindent megkaphatunk, ami egy hozzánk illő, tökéletes partnertől elvárható. A romantikus felfogás tulajdonképpen misztifikálja a szerelmet. Rejtélyes hatalomnak tűnteti fel, ami befolyásolhatatlan és irracionális. Különös módon a freudizmus, a pszichoanalizis is hozzájárult bizonyos romantikus illúziók terjedéséhez. Például azzal, hogy mindenféle szeretetet a nemi „ösztönenergia”, a libido megnyilvánulásának tartott, így azonosította a szerelmet a nemi vággyal. Másrészt a libido mennyiségi korlátozottságáról szóló – azóta megcáfolt – freudi tétel alátámasztotta azt az előítéletet, hogy egyszerre csak egy partnert szerethetünk igazán. S hűséges csak az lehet, aki kizárólag egyetlen partnert szeret. Erich Fromm (1959) a szeretet művészetéről írt könyvében megállapítja: „Aki csak egy embert szeret és mindenki más iránt közömbös, annak a szeretete nem szeretet, hanem szimbiotikus kötődés, vagy kiterjesztett egoizmus. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a szeretetet a tárgy és nem a képesség határozza meg. Sőt, azt hiszik, hogy szeretetük intenzitásának bizonyítéka, ha egy „szeretett” személyen kívül senki mást nem szeretnek.”(69. old.) Fromm hozzáfűzi: ez olyan, mintha valaki kijelentené, hogy azért nem sikerül festenie, mert „még nem találta meg a lefestendő tárgyat.”
A probléma gyökere abban van, hogy a házastársi hűséget sokan összetévesztik a szexuális kapcsolat kizárólagosságával. Holott a kettő nem feltétlenül esik egybe. Hűségre akkor is szükség van a házasságban, ha a szenvedélyes szerelem már elmúlt. A hűség: egyfajta lelki beállítottság, elkötelezettség valaki vagy valami iránt. Feltételez bizonyos lelki stabilitást, megbízhatóságot, de nem feltétlen velejárója a kizárólagosság. Például hű barátai lehetünk több embernek is, ha az érdekeik összeegyeztethetők. Ugyanez érvényes a házastársi hűségre is, hiszen a szerelem elmúltával a házasság is a barátság egy formája. A hűség hagyományos felfogása ellentétes azzal a lélektani törvényszerűséggel, hogy érzelmeket és vágyakat nem lehet kikényszeríteni, parancsszóra létrehozni. A nő testi odaadását ugyan lehet, de ez a megerőszakolással vagy a prostitúcióval egyenlő. Emellett a kikényszerített odaadás előbb-utóbb szexuális zavarokat idéz elő.
Végeredményben a hűség hagyományos felfogása Borneman, E. (1986) szerint napjainkra tarthatatlanná vált. Egy olyan norma, amelyet az érintettek többsége rendszeresen megsért, teljesen elveszti hatékonyságát. A hűség, mint kizárólagosság, valójában sohasem funkcionált jól, mivel mesterkélt és túlságosan korlátozó, hatalmi célokat szolgáló volt. A hűség fogalma ezért átértelmezésre szorul. Lényege ugyan valamilyen elkötelezettség, ám hogy ez mire irányul és milyen mértékű, az nagyon különböző lehet, s nem feltétlenül jelent teljes kizárólagosságot és merev, állandó korlátozottságot. Napjainkban új típusú elkötelezettségek jönnek létre, amelyek igyekeznek alkalmazkodni az egyéni igényekhez, s kifejezetten ezek kielégítésére, így a személyiségfejlődés kölcsönös elősegítésére irányulnak. A kizárólagosság sem érzelmi, sem szexuális vonatkozásban nem szerepel a korszerű elkötelezettség tartalmában, tehát viszonylag nagy fokú szabadságot biztosít a partnerek számára, feleslegessé téve a féltékenységet. (Lásd 7. Dokumentum)
Legalábbis elvileg ez tűnik meggyőzőnek, bár a szakemberek körében sincs egyetértés a féltékenység funkcióit illetően. A már említett „evolúciós pszichológia” képviselői, pl. D.M. Buss (2000), akinek erről szóló könyve magyarul is megjelent (2002), a féltékenységet ugyan veszélyes szenvedélynek, de mégis szükségesnek és természetesnek tartják, mert „rendkívül hasznos módja az intim kapcsolatokat fenyegető veszélyek megközelítésének.” (55.old.) Szerintük ugyanis „a féltékenység lényege az elemi védekezés: koevolúciós válasz a társ fenyegető hűtlenségére illetve távozására.”(60. old.) Buss tulajdonképpen a legkonzervativabb nézeteket próbálja igazolni; például a féltékenység hiányából „a kapcsolat sekélyes voltára”, pontosabban a „szerelem hiányára” következtet. A féltékenységet „remekbe szabott adaptációs mechanizmusnak” tartja, amely „kiválóan szolgálta őseink érdekeit” és ma is szolgál bennünket. Éspedig azzal, hogy érzékennyé és gyanakvóvá tesz a partner viselkedésével és esetleges vetélytárs(ak) feltűnésével kapcsolatban, s a „fenyegetettséget elhárító viselkedésre” ösztönöz. (43. old.) Hogy ez a viselkedés aztán tönkreteszi a kapcsolatot, azt a szerző nem feltételezi.
A szexuális erőszak és visszaélések különféle formáiról napjainkban is elég sok szó esik, mert változatlanul gyakran előfordulnak. „Nemi erőszaknak” régen inkább csak a kierőszakolt közösülés számított, napjainkban viszont a szexuális érintkezés bármilyen formája (orális, anális vagy manuális) erőszakolás esetén egyaránt büntetendő cselekmény, mert nemcsak testileg, hanem lelkileg is súlyosan károsíthatja az áldozatot. Ma már az is büntetendő, ha a férj megerőszakolja a feleségét (csak éppen alig akad feleség, aki emiatt bírósághoz mer fordulni és bizonyítani is tudja). De akár házasságról, akár prostitúcióról van szó, az erőszaktevők túlnyomórészt férfiak, az áldozatok pedig nők, vagy (mindkét nemű) gyermekek.
A nők elleni nemi erőszak sajátos esete Afrikában és egyes arab országokban szokásos, ahol a serdületlen lányok nemi szervét megcsonkítják (a csikló és a kisajkak kivágásával stb.), hogy biztosítsák szüzességét a férjhez menésig. Ez még ma is több, mint százmillió nőt érint és súlyos károkat okoz az érintetteknek, hiába tiltakozik ellene a civilizált világ. A fejlett, nyugati országokban a prostitúción és a házastársi szexuális erőszakon kívül leggyakoribbak a szexuális zaklatások, éspedig az erogén zónák és egyéb intim testrészek érintésének, vagy sértő megjegyzések, trágár szexuális utalások formájában. Ezek – különösen ismétlődések esetén – traumatikus hatással lehetnek az érintettekre.
A kifejezett fizikai vagy verbális nemi erőszak mellett ugyancsak sok kárt okozhatnak a szexuális visszaélések, különösen, ha azok gyermekekre irányulnak a felnőttek részéről. I. Johns (In: Szilágyi V.(szerk.), 2004) szerint a gyermekek szexuális bántalmazása egy felnőtt kielégítését szolgáló szexuális cselekményekbe vagy pornográf felvételek elkészítésébe való aktiv bevonásukat jelenti. A gyermek ugyanis nincs abban a helyzetben, hogy megfelelően értékelt információk birtokában, szabadon hozzájáruljon a szexuális tevékenységhez és felismerje annak káros következményeit. A felnőtt ilyenkor kihasználja a gyermek függő helyzetét, és szexualizált formában elégíti ki annak elismerés és gyengédség iránti vágyát. A gyermekkor és felnőttkor életkori határát nem egységesen állapítják meg minden társadalomban, bár felnőttnek többnyire a 18 éves felüliek, gyermeknek pedig a serdülőkor előttiek számítanak. A gyermek „önténtes beleegyezése” vagy ajánlkozása ritkán számít enyhítő körülménynek, hiszen egy ismerős vagy rokon felnőtt a benne megbízó gyermeket elég könnyen befolyásolja.
A szexuális bántalmazások és visszaélések ritkán derülnek ki, mert az érintettek igyekeznek azokat titokban tartani. Az előfordulások gyakoriságáról inkább csak becslések vannak, amelyek szerint többször annyi a ki nem derült eset, mint amennyi kiderült; ez utóbbiak a lányoknál 20-30%, a fiúknál 8-10% körül vannak. A szexuálisan visszaélő felnőtteket a legkülönbözőbb tényezők motiválhatják a visszaélésekre, ám ezek között csak egyik az ún. pedofil hajlam, vagyis felnőtt partner helyett gyermekkorú partnerek kényszeres kedvelése és keresése. Ezek többnyire férfiak, akik pszichoszexuális fejlődésükben infantilisek maradtak, felnőttekkel szemben gátlásosak, a gyermekekkel viszont könnyen szót értenek, s velük kezdenek szexuális játékokat. Ezt megkönnyíti, hogy rendszerint a foglalkozásuk is a gyermekekkel kapcsolatos: nevelők, papok, gyermekfelügyelők stb. S mint ilyenek, jól ismerik a kiválasztott gyermeket, akivel bizalmas, „baráti” viszonyt ápolnak, s gyengéd érzelmeket fejeznek ki. (tipikus esetet mutat be V. Nabokov: „Lolita” c. regénye, amelynek férfi főhőse szerelmes a serdületlen lánykába.)
A pedofilia sajátos formája az ókori görögöknél szokásban volt és elfogadott pederasztia, amely egy felnőtt férfinek egy tizenéves, serdülő fiúval folytatott szerelmi viszonyát jelenti, amely egyben tanító—tanitvány viszony is volt. A pedofil kapcsolatok többnyire nem jutnak el a közösülésig, hanem csak olyan, petting-szerű játékokból állnak, mint a nemi szervek simogatása vagy szájjal ingerlése. Az ilyen játékok aztán hosszabb időn keresztül ismétlődhetnek. Ha a szülő véletlenül tudomást szerez a visszaélésről, gyakran nem mer feljelentést tenni, a bizonyítás hiányától és a botránytól való félelmében. Ha ez mégis megtörténik, a sorozatos kihallgatások és megszégyenítések gyakran több kárt okoznak a gyermeknek, mint maga a szexuális visszaélés, aminek tiltott voltáról esetleg fogalma sem volt. A pedofil hajlam csak nehezen, hosszas egyéni és csoportpszichoterápiával gyógyítható, amire különlegesen képzett szexuálterapeuta team kellene (a börtönbüntetés ugyanis senkit sem gyógyít meg).
A szexuális visszaéléseket átélt gyermekek többnyire nem tudnak közvetlenül és spontánul beszélni élményükről, mert a visszaélőnek titoktartást ígértek, s félnek tőle. A szülőnek vagy szakembernek tehát fel kell ismerni a gyermek öntudatlan jelzéseit; a magatartásbeli változásokat és a pszichoszomatikus tüneteket. A szexuálisan bántalmazott lányok többnyire visszahúzódnak, hallgatagok lesznek, a fiúkra inkább exhibicionista viselkedés jellemző. Általában nem tudják fölmérni, hogy mi történt velük, nem nagyon értik, s ezért tehetetlennek érzik magukat. Ha a családban, egy családtag részéről történik a visszaélés, akkor incesztusról (rossz magyar szóval vérfertőzésről) beszélünk, amely egy szülő és serdületlen gyermeke (többnyire az apa és kislánya) közötti szexuális kapcsolatot jelent, bár ez is ritkán terjed a közösülésig. Ez akár évekig tarthat és komoly lelki traumát okoz a gyermeknek. Az ilyen apák többnyire nem pedofilek, hanem a feleségükkel megromlott szexuális kapcsolat miatt használják „pótpartnerként” a lányukat. Eleinte bűntudatuk van emiatt, de később ezt elfojtják, és gyakran hallgatólagos bűntársukká teszik a családtagokat, akik a botránytól és családbomlástól való félelmükben szintén elfojtással élnek. (Ilyenkor elsősorban családterápiára lenne szükség.)
Az incesztusban önként vagy kényszerből résztvevő gyermeklány nem prostituált, de azzá válhat, ha megszokta, hogy bármikor átengedje testét egy „tekintélyszemélynek”, akitől függő helyzetben van. A gyermekprostitúció esetén a fejletlen lány közvetlen fizetség fejében bárkinek átengedi a testét, „szexuális szolgáltatást” teljesít, mert neki vagy családjának pénzre van szüksége. Ez ma főleg Keletázsiában és az ún. harmadik világ országaiban fordul elő, a legszegényebb néposztályok körében. Ügyfeleik a turisták, köztük főleg a pedofilek. Az ilyen lányok rendszerint később is prostituáltak maradnak és elzüllenek, drogfüggőkké és kiszolgáltatottá válnak a nemi úton terjedő fertőzéseknek. E. J. Haeberle szerint a jelenség csak a nyomor felszámolásával szűntethető meg. Ha nem is ilyen mértékben, de nehezen feldolgozható lelki traumával jár a gyermekpornográfia, pontosabban az abban való aktiv (vagy passziv) részvétel, akár a szülők tudtával (pénzkereset céljából), vagy anélkül történik. Az olyan képeket, filmeket, amelyek meztelen, maszturbáló vagy egymással szex-játékokat játszó gyermekeket mutatnak, többnyire pedofilek veszik A felnőtteknek szánt pornográfia egyébként Eschenbach, J. (1990) vizsgálatai szerint főleg a szexuális izgalom felkeltését és erősítését, valamint a változatosságigény kielégítését szolgálja.
Petra Milhoffer (In: Szilágyi V. (szerk.) 2004) szerint „ha a családban vagy szorosabb rokoni körben kerül sor a visszaélésekre, az érintett gyermekek folyamatos tehetetlenséget, félelmet és magányt élnek meg. Hiszen a közeli rokonokat, szülőt nem tettesnek, hanem védelmezőnek és barátnak tekintik. Ez teszi nehézzé a védekezést... ha megpróbálják valakinek bizalmasan feltárni az esetet, átnéznek fölötte, nem hisznek nekik. Ezért... visszahúzódnak önmagukba, elhatárolódnak az érzéseiktől és a testüktől, bűnösnek és tisztátalannak érzik magukat... A tünetek skálája széles: depresszió, iskolakerülés, alvási és étkezési zavarok, drogfogyasztás, öngyilkossági kísérletek...”(147.old.) (Lásd az 1,14,15. Dokumentumokat)