Szilágyi Vilmos

Társkereséseim naplója

extra igények,és / vagy  reális elvárások

Egy pszichológus  magánélete

© Szilágyi Vilmos, 2003. 

Átszerkesztve:  2016

Tartalomjegyzék

Bevezető

I.      Az  „IGAZI”  KERESÉSE

Első párkapcsolat: Ditte

Ancsúr, mint lehetséges Társ

Új  reménység:  Eszter 

Visszatérés Dittéhez

Intermezzo az életstratégiáról

( Kényszer) házasság Dittével

Évekkel későbbi napló

Pirosbetűs nyárkezdet: Edit

Szakítás – és új dilemma

II.     VÁLÁS KÖRÜLI RANDEVÚK

Új kapcsolatok reménye

Szép, okos, fiatal, de…

Magány-megszokás, igénycsökkenés; Klári

Szerelem a láthatáron? Panni esete

Juli, a vidéki tanárnő

Franciska, az elvált joghallgató

Elmaradt randevúk

Sorsok randevú-tükörben

Egy „igazi nő”: Emi

Ítélet válóperben

Levél a Lilasapkás Névtelennek

A hűség szárnypróbálgatásai

Születésnapi intermezzo

Franciska „zárszámadása”

III.            FÉL ÉV PRÓBAHÁZASSÁG SACIVAL

Saci „aktivizálja szókészletét”

Élmények és problémák

Látogatás Saci szüleinél

Habent sua fata amores

Egy komolyabb konfliktus

Nyári számvetés

Válaszút előtt

Óvatos optimizmus

Új megkönnyebbülés – régi problémák

Szakítás

IV.            MERRE TOVÁBB?

Ditte esküvője – és a tanulság

Ildi és a „dupla háromszög”

Programok – magányosan

Lonci az ágyban

Új reménység: Márti

Tűnődés a nőkről

„Irodalmi délután” – Juditnál

Újabb jelentkezők

Csókok és problémák Marcsival

V.              ÚJABB  (KÉNYSZER)-HÁZASSÁG   

Próbaházasságunk hetei Marcsival

Baljós jelek, s egy furcsa „nászút”

Helyzetkép a kapcsolati hiányérzetekről

Súlyosbodó válságok, munkába menekülés

Egy „külső kapcsolat” – és következményei

Az Erzsi-ügy befejezése, s újak kezdete

Fordulat a nyitott házasság irányába: O’Neill könyv   

VI.            A  KÜLÖNÉLÉS  ÉVEI

Az első, nyitott kapcsolat:  Éva

Kísérlet egy szakmabelivel: Zsóka

Két barátnő – és egy szerelem? Ria

Vali és a párhuzamos kapcsolat

Újabb próbálkozások, például Ildi

Viszinyom  Valival

Reménytelen szerelem: Niki

Racionálisabb párválasztás kell?

Hiányzó szerelem

      VII.    SZERELEM  NÉLKÜLI,  NYITOTT BÁZISKAPCSOLAT

Új kapcsolatok keresése

Próbálkozás egy tanárnővel

Új bonyodalom: Zsuzsa

Egy sejtelmesen drámai jelenség: Ilona

Újabb társkeresési periódus

V.Éva és / vagy Anna?

Az Éva-kapcsolat „végelgyengülése”

VIII.        ÚTON A JOBB KOMPROMISSZUMOK FELÉ

Nóra és a „banya-tanya”

Egy jó szerető: Viola

Klári, a szeszélyes művész

Gitta, a neurotikus orvosnő

Mari, Eszti – és a többiek

Egy újabb „szellemi társ” feltűnése

Gabi és / vagy Irén?

Egy bevált, tartós kompromisszum

Tanúlságok

.

Bevezető

E könyv eredeti kiadása „Párválasztásaim…” címmel 2003-ban jelent meg, évtizedeken át írt naplójegyzeteim válogatásaként. Ez a válogatás  természetesen csak töredéke volt a számos füzetbe, kézzel írt naplóimnak (amelyek persze nemcsak társkeresésről szóltak). Kommentárokat ezekhez jóformán csak a Bevezetőben fűztem. Ma már ezt – főleg a könyv első felére nézve - kissé hiányolom.. Ezért tartom célszerűnek, hogy a felnőttkor évtizedeit társkeresési élményeim bemutatása és elemzése mellett, amelyeket változatlanul idéztem naplóimból, utólag is legalább röviden értékeljem. s azok a következtetések, tanúlságok levonásával világosabbá váljanak egy esetleges olvasó számára is. Hiszen bizonyára nemcsak engem foglalkoztattak egész életemben a sikeres párválasztás feltételei és problémáinak megoldási lehetőségei, hanem sokakat. Például, hogy van-e értelme a tökéletes partnert, az „Igazit” keresni? Mit kell értenünk ezen és mitől függ az Igazi megtalálása? S egyáltalán van-e „Igazi”?  Egy tökéletes partner ugyanis mindenki számára mást jelenthet. S nemcsak egyénenként, hanem időben is nagyon változhat.

. Bár igyekeztem megtaláltam a számomra „igazi” partnert, az mindig tévesnek, illuzórikusnak és ideiglenesnek bizonyult. Elég hamar kiderült ugyanis, hogy számomra mégsem ő az Igazi, mert nem felel meg néhány fontos igényemnek. A randevúk során, vagy a közelebbi megismeréskor, együttéléskor jöttem rá. hogy milyen illúzióim voltak és hogy el kell vesztenem azokat. Mert előbb-utóbb elvesztettem, s tovább léptem. Néha elég könnyen és gyorsan, máskor nagyon is nehezen és sokáig tépelődve, halogatva, különböző kompromisszumokkal próbálkozva, de a tévedésbe véglegesen bele nem nyugodva. Nem úgy, mint sokan mások, akik megállapodnak, mondhatni leragadnak egy partnernél, különösen, ha már közös gyermekük született, akiért felelősséget éreznek. S ettől kezdve inkább csak gondolatban játszanak egy új kapcsolat lehetőségével, vagy titokban és bűntudattal lépnek félre.

Ami persze rendszerint előbb-utóbb kiderül, s a kapcsolat ettől gyakran megrendül, kiüresedik vagy felbomlik – s kezdődik minden elölről. Bár esetenként a párkapcsolat viszonylag stabil maradhat, tűrhető kompromisszumnak is bizonyulhat, ha pl. a „külső kapcsolatok” is illuzórikusnak bizonyulnak, és így elfogadhatóbbak tűnik a meglevő partner. Hiszen a félrelépések többnyire futó kalandok, vagyis nem járnak erős érzelmi kötődéssel, nem zökkentenek ki a kerékvágásból. Így persze könnyebb megőrizni a látszatot, mármint a kapcsolat harmóniájának és stabilitásának látszatát. Sőt lehet, hogy nemcsak a látszatát, hiszen – egy alacsonyabb szinten - a párkapcsolat viszonylag stabil maradhat, kibírható kompromisszumnak bizonyulhat.  

De mitől függ, hogy egy kompromisszum egészen elfogadható legyen, s ne gátolja, hanem elősegítse az együtt élő partnerek személyiségfejlődését és jó közérzetét? Ifjúkoromban ez nem volt probléma, mert megalkuvásokról nem nagyon akartam hallani. Csak a tökéletes szerelmi kapcsolat érdekelt, az ideális társ, a minden szempontból (szociálisan, erotikusan és kulturálisan) hozzám illő, nekem való. Csakis egy ilyen társsal tudtam elképzelni az életemet. S biztosra vettem, hogy megtalálom. Ahogyan első, tizenéves-kori szerelmemnek írt levélben elképzeltem:

Édes kicsi menyasszonyom, életünk most végleg egybeforr. Már én vagyok te, és te vagy én. Egészen közös a lelkünk, egészen közös a testünk. Nem vagyunk többé szabadok, de végtelenül szabadok vagyunk egymásban. Egyszerű ez, áttetsző, mint a kristály. Egyek vagyunk. Egyet jelentünk egymásnak: mindent. Nemcsak azt, amit a barát, a szerető, a testvér vagy a szülő – mindennél végtelenül többet, a szavakkal kifejezhetetlen kiegészülést, a teljességet. Mérhetetlen boldogsággal tölt el, hogy megtaláltalak, a nagy Rendező egymáshoz vezette sorsainkat. Ilyen találkozás csak egy van az ember életében, de az örök érvényű, a síron túl is tartó. Ha van lélek, mely halhatatlan, a halál sem lehet akadály az összefonódott lelkek előtt. Otthont építünk szeretetből, kicsikém, puha, meleg fészket – és együtt küzdünk, szebb legyen az élet.

A szerelmi mámor önszuggesztív extázisa (ahogy én neveztem: a Belső Nap) persze múló érzelem volt csupán, szertefoszlatták az első konfliktusok. A remélt beteljesülések és kielégülések ugyanis elmaradtak. Nem lehetett szó igazi szeretkezésekről vagy éppen együtt alvásról (főleg erkölcsi tilalmak miatt), s a közös otthonteremtés is elérhetetlennek bizonyult. Útjaink hamarosan szétváltak, már csak a továbbtanulás eltérő helyszínei miatt is, s aztán jöttek az új kapcsolatok. Bár még sokáig leveleztünk, s néha találkoztunk is, a szerelem emlékké szelídült.

Nem szűnt meg viszont a törekvés az Igazi megtalálására. S maradt a kettős mérce: legyen jó szerető, s egyúttal lelki-szellemi, vagy éppen munkatárs. Nem számítottam rá, hogy ezt a kettőt milyen nehéz, szinte lehetetlen összehozni. Vagy az egyik hiányzott, vagy a másik. Illetve gyakran mindkettőből volt valamennyi, s nehéz volt eldönteni, mekkora fejlődés várható a kapcsolatban. Ezek voltak a némileg tartósabb kapcsolatok. Ám ezek sem bizonyultak hosszabb távon életképesnek és teherbírónak, mert néhány lényeges szempontból nem azt adták, amit vártunk. A tartósság így rendszerint nem jelentett tartós kizárólagosságot, mert szükségem volt egy igényeimnek megfelelőbb, vagy legalább egy „kiegészítő partnerre”.

         Ám az ebből adódó következtetések levonása előtt vegyük szemügyre az évtizedeken át vezetett naplójegyzeteket. Előtte csak annyit jegyzek meg: Ami azt illeti, elég zűrös ifjúkorom volt, hiszen a második világháború vége körül voltam tizenéves, az ország nyugati határa közelében. 1945 elején, alig 16 évesen a nácik sokadmagammal elhurcoltak Németországba, beöltöztettek katonának Hitler hadseregébe. Így hamarosan francia fogságba kerültünk, ahonnan csak egy évvel később jöhettünk haza. A gimnázium befejezése után csak másodszori próbálkozásra vettek föl egy fővárosi egyetemre (minthogy egyházi gimnáziumban érettségiztem). Apa és testvérek, rokonok nélkül nőttem fel. Magányos és hallássérült anyám nem tudott anyagilag támogatni, ezért magam gondoskodtam a megélhetésről, például cikkírással (ugyanis újságíróként kezdtem), vagy ismeretterjesztő előadásokkal. Ebben a helyzetben a filozófia tanulása mellett minden alkalmat megragadtam, hogy intim társra találjak. Régi szokásom szerint erről is naplót vezettem, hogy elérhető barátok híján önmagammal vitassam meg a kialakuló kapcsolatokat.

I. Az   „Igazi”  keresése

Első párkapcsolat:  Ditte

„Nyáron történt. A Gellért hullámfürdő medencéjében egymás hegyén-hátán zsúfolódtak az emberek. Az árnyékba húzódva ültem, néztem a párolgó, fénylő testek sokadalmát. Szemben velem egy kreolbőrű nő emelgette gyönyörű combjait és kihívó pillantásokat vetett felém. Lehet, hogy nagyon mohón néztem rá, ami nem is volt csoda a kollokviumok megfeszített szellemi munkája után, s az utóbbi hónapok gyötrő társtalansága miatt. A nő pillantásában azonban volt valami közönséges ajánlkozás. Másfelé fordultam ezért, s tekintetem találkozott egy rokonszenves lány pillantásával. Mindketten zavartan elfordítottuk a fejünket, ám egy pillanat múlva újra találkozott a tekintetünk. Önkénytelenül elmosolyodtam és enyhe fejbiccentéssel köszöntem az ismeretlennek, de ő már tüntetőleg másfelé nézett. Kicsiny, de arányos termetű, szőkésbarna hajú nő volt. Valószínűleg asszony már, gondoltam.

Egy kis idő múlva a belső medencében úszkálva csaknem összeütköztem vele, s gyávaságomat leküzdve megszólítottam. A beszélgetés kezdeti nehézségei után hamarosan összemelegedtünk. Megtudtam, hogy fodrászlány, aki anyjával és két öccsével él., s most más munkát keres. Persze azonnal, szinte megszokásból ajánlottam neki, hogy tanuljon tovább. Estefelé hazakísértem, s megpróbáltam komolyabb témákat is szóba hozni, bár ő – mint mondta – még sohasem gondolkozott ilyen dolgokon. Inkább a mindennapok apró-cseprő dolgai érdekelték. Azonban csinos volt, fiatal és egészséges, s engem főleg ez érdekelt. Attól kezdve rendszeresen találkoztunk, s ő egyre erősödő vonzalommal jutalmazta érdeklődésemet. Rövidesen odaadta a legtöbbet, amit adhatott: a testét.. . .

Odaadása, bizalma kimondhatatlanul jól esett. Hálás voltam neki és megszerettem, mert az érzéki boldogság mámoros pillanataiban a gondolatok háttérbe szorultak. Ám a tudat éles világossága idején kínzó szükségletem támadt az intellektuális megértésre, a problémák köl­csönös megbeszélésére, és ilyenkor mélységesen egyedül éreztem magam. Kapcsolatunk mégis tartósnak bizonyult az érzéki kielégülések és egyéb, közös élmények folytán. S mivel a megértés, a lelki társ szükséglete igen erős volt bennem, megpróbáltam fejleszteni őt, akit (Martin Andersen Nexő regénye alapján) Dittének neveztem el. S ő igyekezett is felnőni az igényeimhez; elhatározta, hogy továbbtanul, szakérettségis tanfolyamra jelentkezik, s aztán egyetemre.”

Ez persze elég nehéz feladatot jelentett számára. Naplóm szerint: „Még nem tudhatom, hogy sikerül-e. De hiszek benne, mert tudom, hogy kapcsolatunk egész jövője elsősorban ettől függ. Általában a párkapcsolatok tartósságának fő feltétele szerintem: mindkét fél tudatos törekvése a kapcsolat fejlesztésére. Egy kapcsolatot legjobban a közös célok tarthatnak össze – még akkor is, ha a szerelem már elmúlt (vagy ki sem alakult). Számomra Ditte sokat jelent: szerelme, bizalma erőt ad és nagyon sok örömet. Igaz, hiányzik a közös intellektuális élmény, s bizonyára találhatnék magasabb színvonalon álló nőt. De félre lehet-e állítani azt, aki két év után is töretlen hűséggel szeret? Az eszményi élettársat lehetőleg belőle kell kialakítani.”

Ezek a sorok szép példái annak, hogy a kielégítő erotikus élmények könnyen kölcsönös érzelmi kötődést eredményezhetnek és illuzórikus reményeket ébreszthetnek.

Ancsúr, mint lehetséges Társ 

Ancsúrt 3 éve ismertem. Már az egyetem első évében gyakran és barátian, őszinte bizalommal beszélgettünk. Őt is a lélektan érdekelte, s ez sok közös témát adott. Fölmerült bennem a párválasztás szempontjából is a lehetőség, de reménytelennek láttam a helyzetet, hiszen már asszony volt. Aztán pedig jött Ditte, s az Ancsúr-kapcsolat háttérbe szorult, bár továbbra is jó barátok maradtunk. „A minap azért fölvetettem előtte kapcsolatunk szorosabbra fűzésének lehetőségét. Nem zárkózott el, sőt, helyeselte. Ancsúrban kétségtelenül sok min­den megvan, amit Dittében – legalábbis egyelőre – nem találok meg. Szellemileg sokkal közelebb áll hozzám: fő érdeklődési területünk megegyezik, rajong a versekért, a képzőművészetért és főleg tud lelkesedni, képzelőereje finom és gazdag, tele van lendülettel, vitalitással. Férje azonban pártember, mereven „vonalas”, szellemileg alacsonyabb fokon áll, s nincs közös érdeklődési területük.

Számomra sok szempontból eszményi lenne Ancsúr, mint élettárs. Nem érdekel, hogy már asszony, sőt, részben talán jobb is: reálisabb, van már élettapasztalata, érettebb. De tisztázni kell, miért nincs gyermeke, s lehet-e még? Eszményi lenne, mint munkatárs – ez igen lényeges. Eszményi lenne, mint inspirálóm, múzsám, akinek lelkesedése erőt adna, magával ragadna. Mint egyenrangú, vitatkozó szellemi ember, mint kritikus, mint barát, akivel együtt magas fokú szellemi élményeket élhetnék át. Azt hiszem, érzelmi és erotikus téren is könnyen összehangolódnánk. Kapcsolatunk minden téren nagyon fejlődőképes, mert mindketten tudatos emberek vagyunk. Nagy dolgokat alkotnánk együtt!

Nem mintha hibátlan lenne. Azt hiszem, nem elég elmélyedő. Nem erős oldala a rendszeresség, sem a tanulásban, sem más téren. Úgy tűnik, elég könnyen befolyásolható is. Azonkívül kissé nagyképű, szereti lekezelni az embereket. Persze még messze vagyok attól, hogy jól ismerjem. Nem tudom, mi az oka, alapja felületességének. Tény, hogy polgári származású. Kérdés: bemerevedett-e már a jel­leme, vagy alakítható? S főleg: tudna-e szeretni annyira, mint Ditte? Egyelőre a barátság vonalán kell fejleszteni ezt a kapcsolatot, el­mélyülő érzelmi aláfestéssel. S közben meg kell ismerni alaposan. Mindez természetesen a Ditte kapcsolat vonalát még nem zavarja (bár tükrözni fogja erejét vagy gyengeségét).

… Ma estefelé volt az első nagyobb beszélgetésem Ancsúrral. Kezdetnek mindenesetre jó volt. Azt hiszem, egy nagy lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz. Érzelmi téren azonban elég tartózkodó. Ami egy rosszul sikerült házasság még nagyon is közeli hatása miatt könnyen érthető. Az egyik kérdés tisztázódott: még lehet gyermeke, s akar is. Igénye a férfival szemben: Minden szempontból olyan legyen, hogy fölnézhessen rá! Ugyanakkor pillanatnyilag az az érzése, hogy ilyen férfit nem fog találni, s egyelőre nem is gondol arra, hogy férfival éljen. Mindez arra vall, hogy nem lesz könnyű őt érzelmi merevségéből kimozdítani. A fokozatosságra éppen ezért különösen kell ügyelni. Nem szabad ajtóstól rontani a házba. Amíg a férjével lakik, addig különösen nem lehet szó erotikus közeledésről. Szellemi vonalon, a barátság vonalán kell erősíteni kapcsolatunkat. Egyedül ez teremtheti meg az alapot az érzelmi, s később a testi közeledésre. Ez a helyes vonal: a szellemtől a test felé! (S nem fordítva, mint a Ditte kapcsolat esetén.)

Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a kapcsolatból. Hiszen csak barátság formájában is igen sok, számomra nagyon értékes lehetőség rejlik benne. Hát még, ha érzelmeink, vágyaink is találkoznának! Talán ő az, akit keresek – a Magam Asszonya! E gondolat perspektívája jólesően megborzongatja hitetlenkedő lelkemet… A kérdések válaszra várnak. Szeretném úgy kibontani ezt a kapcsolatot, mint napfény a rózsabimbó szirmait” – írtam a naplómba romantikus ábrándjaimat. S folytattam:

„Ma ismét beszélgettünk, ugyanabban a presszósarokban. Úgy érzem, egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Tegnap még maradt valami kielégületlenség-érzésem, ma már nem. Ma ébredt föl bennem (s azt hiszem, benne is) az érzelem. Egy sejtés formájában ébredt fel Annak a boldogító és egyre mélyebb megsejtésnek a formájában, hogy megtaláltam azt, akit kerestem A napfény ismét kibontott egy szirmot, s én gyönyörködöm benne. Tetszik ez a szirom. Ennek illatáról álmodoztam mindig, akkor is, amikor a testi szerelem fölé hajoltam, s akkor is, amikor a magány köveire ömlött a vérem. Én, az élet száműzöttje, a kopár partokról, a csillagok hideg honából igazi hazám küszöbére érkeztem! Kincset találtam! Olyan kincset, amely mellett három hosszú éven át naponta elhaladtam, gyáván és néha vágyakozva, de mindig lemondóan. Hagytam, hogy mások, éretlen, durva kezek bilincsbe verjék, míg magam, érzékeim rabságában idegen tájakra küldtem a szívemet, ahol szegénynek semmi dolga sincs.”

Ezt követően a napló lírai és kissé infantilis ömlengéseket közöl, valamint egy Ancsúrnak írt, romantikus és epekedő szerelmes levelet.  Aztán pedig ilyen töprengéseket: „Ki vagy Te?! S miféle roppant erő taszít Feléd?! S miért, hogy úgy szenvedek miattad? Hisz azt hittem már, kőszikla vagyok, nem ingathat meg orkán, sem vihar. És most egy könnyű, lágy fuvallatra megremeg a szirt… Azt hittem, végleg túl vagyok már az ifjúkor lobbanó szakaszán. S most lobogok és didergek a vágytól, zokogni tudnék semmiségeken. Magam voltam az ésszerűség, s most egyetlen szavára fölforgatnám az életem eddigi rendjét, félretennék mindent, hogy szüntelenül melletted lehessek. Ne légy hát közömbös, kedves! Ne add másnak az estét. Ne mondd: megárt a sok! Ne vond meg tőlem magadat. Lásd: tűzvészt keltettél bennem. Ezt a tüzet csak Te olthatod el. Te parancsolsz a mélység szörnyeinek, amelyek nélküled egymást, s engem emésztenek. Egyetlen szavad lecsillapíthatja a háborgó tengert. Mondd hát ki a szót!… „Kedves és drága vagy nekem” – ezt mondod, de közben eltolsz magadtól, kicsúszol karjaim közül. Játszol velem? Vadítani akarsz? Azt gondolod tán: hadd kínlódjon, hadd marja a vágy… A húr feszül, vigyázz!

Nekem néhány este elég volt, hogy eldöntsem: szeretlek, Te vagy, akit vártam! Ha valóban Te vagy, neked sem kell hosszú idő. Olyan nehéz dönteni? Tudod jól, mennyire útálom a polgári sablont, a szokásokat és előítéleteket. Túl forradalmi vagyok? Légy Te is az! Határozz gyorsan és merészen!”

Csupa végletekben mozgó fiatalembert mutatnak ezek a sorok, aki érzékenységét fenyegetéssel ellensúlyozza, lobogását metsző hidegséggel, rajongását gúnnyal. Ugyanakkor nagyon fél, hogy végleteivel elijeszti partner-jelültjét. De vannak józanabb gondolatai is: „Hisz bármennyire is szellemi lény vagy, egyúttal nő is vagy, s a női lélek különös, bonyolult törvényszerűségeihez keveset értek. Pedig talán törvényszerű az is, hogy bennetek lassabban érnek meg az érzelmek, a vágyak. Nálad különösen, hiszen az évekig tartó, rossz házasság nehezen leküzdhető gátlásokat, egy sajátos védekező mechanizmust fejlesztett ki, s ezt most le kell bontani. Meg kell ezt értenem és türelmesebbnek kell lennem. S főleg: semmiképpen sem szabad gyengének mutatkoznom, hisz igaza van Geraldynak: A nők nem szeretik azt, aki térdre borul előttük… Ő fel akar nézni rám. Nem szabad megalázni előtte a Férfit.

Milyen határtalan az emberi lélek! Mennyi kapcsolat, vonatkozás, érzelem, gondolat és szándék elfér benne egymás mellett és alatt! Ha csak a pillanatnyi főbbeket említem, beleszédülsz e színes kavarodásba, amely valójában csodálatosan rendezett. Mozgó egyensúly. Legbelül és igazi énemhez legközelebb most az Ancsúr-kapcsolat áll. Vele összefügg, mintegy ellentéteként a Ditte-kapcsolat. Úgy állnak szem­ben, mint az új és a régi, de a harc, mely bennem folyik (köztük), még nem dőlt el végleg.

Sötét erőket ébresztettél föl bennem, s én, miként a gyermek, bíztam benned. Vártalak, hogy elfoglald szívemben a trónt, s parancsolj lelkem sötét erőinek. Nem jöttél – s tovább nem várhatok. Két út áll előttem. Az egyik: vállalni a szenvedélyt, a szenvedéssel együtt. Odadobni a gyeplőt a szerelemnek, s nem törődni azzal: hová ragadnak magukkal vak erői. Talán fölébredne benne is a szenvedély. De sokkal valószínűbb, hogy nem értené meg, s visszariadna mélységei láttán. A másik út: egyedül birkózni meg a vágyak sötét, végzetes erőivel, visszalökni őket tömlöcükbe. Kaszabolja le őket az éles tudatosság, a gúny. Szereted izzón? Meghalnál érte? Hát nevess gúnyosan a szemébe! Oly illőt ölelgess, ki kapkod és fúl vágyad után – ahogy Attila írta.”.

Vagyis a szenvedély hirtelen föllobbanása ideiglenesen háttérbe szorította objektivitásomat. De azért arra is gondoltam: ha egyáltalán fönn akarom tartani kapcsolatunkat, akkor kordában kell tartanom a túláradó érzelmeket. Ancsúr esete még kapcsolatunktól eltekintve is nehéz és bonyolult eset. „Érdekes és szép feladat lenne kibogozni ezt az esetet és őt kibontakozáshoz segíteni a jelenlegi zsákutcából. A probléma ott van, hogy akit terápiás alanynak tekintünk, azt nehezen tudjuk egyszer­smind szerelmünk tárgyának is tekinteni. Pedig nincs más megoldás. Ráadásul vigyáznom kell, mert Ancsúr egyelőre mélyponton van, s ha nem tartom kézben magam, könnyen dezorganizálhat engem is”. S itt elkezdtem elemezni. Ancsúr „kisiklásának” két fő vonalát: a házassági és a politikai vonalat, ami .az életforma válságát, a gondolkozásmód, az értékrendszer válságát eredményezte. Megállapítottam, hogy .”a személyiségnek ezt a radikális átállítását kevesen tudják önerejükből végigvinni. A gyengék föladják a harcot, elfordítják fejüket és szégyenkezve tovább haladnak a régi úton. A magas fokon álló, szellemi embert viszont éppen az jellemzi, hogy elegendő rugalmasság van benne az életforma átállításához, irányításához, akár a külső körülmények ellenére is!” 

Ugyanakkor Dittének is  írtam levelet, amelyben hiányérzeteimet és kételyeimet fogalmaztam meg: „Leginkább a szellemi kielégülés hiányzik, az, amit a hasonló színvonalon álló férfi és nő közötti barátság (közös érdeklődési kör stb. alapján) tud megadni legtökéletesebben. A mi kapcsolatunkban ez egyelőre elég fejletlenül van csak meg. Messze is vagy (a szakérettségi miatt), s rövid találkozásaink között hosszú hetek húzódnak, ezernyi új élménnyel, benyomással, új kapcsolatokkal és légkörrel, amihez alkalmazkodnunk kell. S az új élmények mellett az emlékek háttérbe szorulnak. Csak ritkán, egy-egy elmélyedő, magunkba néző percben lobban föl bennünk az emlékek parazsa, a vágyakozás perceiben, amikor érezzük, hogy valaki, valami hiányzik.”

…Ahogy átnéztem ezeket az irományaimat, bizony meg kellett állapítanom, hogy leginkább csak gyarlóságom kifejezői. Vannak persze szép gondolatok, de sok helyütt egészen naiv, kamaszos tűnődésekkel váltakoznak. Az emberismeret és önismeret szegényes volta is kirívó. No meg valahogy mintha túlságosan szerelem-centrikus lenne ez a beállítottság. Egyszer kicsinyes méricskélése az érzelmi és racionális szempontoknak, másszor egy fölnagyított jelentőségű érzelmi fellobbanás – még jó, hogy nem követi depresszió. Ha másra nem is, de erre jó a naplóírás. Szerencsére az idő távlatában mindez majd egyszerű pszichológiai érdekességgé zsugorodik. Ha ugyan van benne érdekesség. Mert valahogy szűk körben mozog mindez. Túlságosan szubjektív és eléggé naiv módon racionális. Okosabb lett volna valahogy kitágítani életem kereteit és szerelem-keresés helyett alkotni végre valamit.

„Azt a kapcsolatot, amely az elmúlt napokban rövid ideig tartó, de heves vihart kavart föl bennem, a mai nappal lezártam. Egy hete már, hogy Ancsúr nem talál időt számomra. Levelemre sem válaszolt. Mint barát is megbízhatatlannak bizonyult: együtt-tanulási tervünket indok nélkül sutba dobta. Ma az intézetben együtt láttam egy férfivel, kezében egy csokor virág. Amikor beléptem, gyorsan eltűntek mindketten.

Nos, errare humanum est. Hogy miért történt így? Még nem tisztáztam. Talán túl radikális, vagy naivul racionális voltam? Legvalószínűbb mégis, hogy ő volt gyenge: visszariadt a változástól, a megszokott életmód gyökeres átállításától, nem mert bátran dönteni, a kényelmet választotta, megmaradt a régi úton, a rendezetlen, felszínes élet útján. Hiába volt tehát a közös érdeklődés, hiába a nagy lángú, de tartalmatlan lelkesedés, hiába a hasonló szellemi színvonal, az élénk fantázia és a többi. Ancsúr a párválasztásnál elrontotta az életét, s elmulasztotta, hogy idejekorán rendezze. Ehelyett a felületes, könnyelmű életformába menekült. Hiába figyelmeztettem erre, abban bízva, hogy a tudatosítás felrázza őt, s ha szeret és bízik bennem, közös erővel mindent jóvátehetünk. Ez a fölrázás azonban kissé gyorsan jött, még mielőtt az érzelem benne kifejlődhetett volna. S ezért, no meg egész múltja, barátnői és újabb konfliktusai miatt visszatorpant. Talán csak egy hajszálon múlott az egész. Még nem látok mindent világosan. De az iránta föllobbant érdeklődésem, szerelmem olyan sebet kapott, amit aligha fog kiheverni.”

Ugyanakkor a Ditte-kapcsolat egyre problematikusabbá vált. Azt írta, gyereke lesz és örül neki. A szellemi fejlődéshez viszont szerinte nincsenek meg az „észbeli képességei”. Memóriája is, fantáziája is gyenge, a tanulás nehezen megy neki. Persze az állapota és a körülményei nyilván megnehezíthetik fejlődését, „Mármost mi a csudát csináljak? Egy ilyen nőhöz kössem az életemet? Csak azért, mert gyerekem lesz tőle? Kürettre már nem gondolhatok: sem anyagi, sem erkölcsi, sem egészségi szempontból nem lehet szó erről. Viszont mint lányanya, rengeteg megalázásnak lenne kitéve. Amellett nekem sincs senkim, és semmi jel sem mutat arra, hogy egyhamar megtalálnám a keresett, teljes értékű nőt. Ha elvenném, legalább szexuálisan nem lennék egyedül. S talán a gyermekemben megtalálnám, ami belőle hiányzik. Talán… Csak legalább szeretni, lángolni tudna Ditte úgy, ahogy szeretném! Csak legalább erotikus mohósága, lenne! De nincs. Szeretete nem szenvedély, csak ragaszkodás; kissé fáradt, hervadó szépségű lány „mit tehetnék?”-jellegű ragaszkodása. A legfőbb, ami visszatart, a gondolat, hogy ma elveszem őt, s holnap megtalálom az Igazit, akivel boldog lehettem volna. Mennyivel jobb lenne, ha ma találnám meg!… S meg is teszek mindent, hogy megtaláljam –bár kevés reménnyel.”

Új  reménység:  Eszter

Viszont az egyetemen nemrég megismertem Esztert, a tehetséges, zalai lányt, akivel randevúzni kezdtem.  Egy tanári szakon tanul, 2-3 évvel fiatalabb és párttag.  Többször följött  az albérleti szobámba is. Úgy tűnt, szép szerelem bontakozik ki köztünk, s ő lesz számomra az Igazi.  Sajnos, másként alakult,.a naplóm szerint:

„Eszter,  nem tudhatom  még, milyen erők tartottak tőlem távol ezen az estén.  Az órák monoton malmai őrölték vágyamat, a  perc-emberkék szemembe nevettek, s odakint zajlott az idő.  Nem tudhatom még, sikerült-e megölnöd  lelkedben kettőnk jövőjét…Most mégis engedek a feltörő, forró vágynak.  A tiszta szerelem isteni lángját lobbantottad fel bennem… Az érett férfivágy mohó szavát feledd el!  Szerelmünk újra tündököljön a szellem tiszta csúcsain!  ..

Oly nagyok és szépek a perspektíváink, Eszti,  hogy nagyon fájna egy gyerekes gátlás és az én ostobaságom miatt  veszni hagyni ezt az együttes jövőt!  Én már többször elvetéltem, mert kerestem a jobbat.  De most olyan élet tárult elém, amely eddig a legszebb és a legtöbbet ígérő.  Ezt nem akarom elvetélni!  Ezt ki akarom bontani, hogy teljes érettségében pompázzon.  S lehetővé váljon a három alappillér  (a szellem, az érzelem, a test)  harmónikus  összhangja.”

Decemberében látszólag boldog szerelmi életet éltem Esztivel.  Gátlásos merevsége kezdett fölengedni.  Ellenkezés nélkül adta át magát a szerelmi mámornak, bár utána legtöbbször pillanatok alatt „kijózanodott”.  Nem tudott szívből, őszintén becézni;  csak felszólításra és vonakodva. ..  A karácsony előtti szombaton  azonban merevsége még az ágyban is feltűnő volt.  Másnap több órás késéssel jött, a jegyzeteivel, s kijelentette, hogy egész délelőtt egy párttaggal (titkárral?)  beszélgetett.  Aki meggyőzte őt arról, hogy  túlságosan sok időt tölt velem együtt, „külön útakon jár,  elszakad a pártcsoportjától”.  S minthogy nem jutott elég ideje a tanulásra, itt nálam fogja pótolni a mulasztottakat. Hozzá  is látott a marxizmus-anyag kijegyzeteléséhez…

Miután befejezte a jegyzetelést, szeliden megkérdezte, hogy mi bajom.  .. Magyarázatomra kijelentette, hogy őt senki sem érti meg…   Másnap reggel megjött az apja, s úgy hallottam, rettenetesen lehordta, mivel „annyira lezüllött, hogy fiúkkal szóba áll”.  Eszter pedig egy mártir alázatosságával tűrt és hallgatott. .  S aztán egy sornyi üzenet nélkül hazautazott.  Hozzá írt levelemre nem is válaszolt.”….

A történtek után nyilvánvaló volt, hogy visszatérek Dittéhez. Egyébként mindkét társkeresési kudarc  a kamaszos türelmetlenség, a hiányos párválasztási érettség következménye.  Túl mohón. felkészületlenül és a hagyományos férfi-dominanciával sürgettem, erőltettem  a saját igényeim kielégítését, csaknem teljesen figyelmen kívül hagyva a partner (alig ismert)  helyzetét és nehézségeit.

         Visszatérés  Dittéhez  

Amikor Ditte elment vidékre szakérettségizni, azt írtam:  keresni fogok. Tervszerűen fogom keresni azt, aki  kétségtelenebbül élettársam és munkatársam lehet... Szeretném, ha végre mellettem állna a  „Tanú”, a végleges és igazi – egy drága lény, aki végtelenül szeret, s akiben gyermekeimnek anyját is keresem. ..  Az anyagi alap nagyjából meglenne, hiszen az egyetem befejeztével eövidesen állásom lesz, csak lakásra van még szükség….Amikor felmerült bennem a gondolat, hogy  Dittéből élet- és munkatársat próbáljak formálni, azonnal megjelent a kétely is.  Túlságosan nagy volt köztünk –intellektuális téren – a szintkülönbség… Eredeti célom az volt, hogy  kreativ, magas színtű  értelmiségi társat keresek élettársnak.  Lehet azonban, hogy ez túl magas követelmény volt az akkori helyzetben.  Mindenesetre meglátogattam őt a vidéki városban, ahol este, egy ligeti padon ülve szeretkeztünk is. A védekezés elmulasztása folytán ennek következménye lehetett a nála bekövetkezett terhesség.  Ami tovább bonyolította a helyzetet.

 Naplóm szerint: „Dittétől tegnap kellemes meglepetést okozó levelet kaptam. Azt írja: Tudom, hogy nem lehet ezt a problémát házassággal megoldani, és hogy a „kicsi” nem ok a házasságra: egyáltalán nem szeretném, ha miatta vennél el. Kijelenti, hogy semmi esetre sem akarja abbahagyni a tanulást, mert nagyon szeretne tanítani. A kicsinek azért örül, mert akarja, hogy tőlem legyen gyereke. Szombaton hazajön. Ez a levél azt mutatja, hogy Ditte emberileg nagyon értékes. S aki így tud gondolkozni, az intellektuálisan sem értéktelen. Ha mellettem lesz, nyilván gyorsabban tud fejlődni. Nincs senkim rajta kívül. Láthatatlan bilincseket rakott rám, s ezeket mégis mindenki észreveszi, aki felé közelednék. Saját erőmből nem tudom ledobni ezt a bilincset, az elmúlt év ezt tökéletesen bebizonyította. A magány pedig egyre nyomasztóbb. A tanulságot könnyű levonni. Válaszomban tehát igyekeztem bátorítani:

… Látnivaló, hogy kezdesz megtanulni önállóan gondolkozni – ezt tartom az elmúlt év legnagyobb eredményének. Ennek alapja az önálló élet, az a tény, hogy a családi otthontól elszakadva, új környezetben egészen új életformát kellett megszoknod és egyedül kellett megbirkóznod a nehézségekkel – vagyis rákényszerültél az önállóságra. Ez persze nem ment simán, zökkenőmentesen. Legnagyobb erőforrásod nyilván a kapcsolatunk, s amikor az a „téli vihar idején” megingott, te is majdnem föladtad a harcot. Szerencsére kapcsolatunk megerősödve került ki ebből a viharból, s Te is tovább haladtál a megkezdett úton, amely nehéz ugyan, de sokat ígérő.

Eddigi eredményeid az önálló gondolkodás megkezdése mellett egyrészt abban állnak, hogy ma már világosabban látod saját hiányosságaidat, és kialakult benned a tanulás, a fejlődés szükséglete. Ez nagyon fontos dolog, mert az ember színvonalát és értékét a szükségletei mutatják meg a legjobban. Az elmúlt év alatt módomban állt körülnézni a nők között (ha nem is túl széles körben) és rá kellett jönnöm, hogy vannak dolgok, amelyeket sem a nagyobb tudás, sem a tökéletesebb testi szépség nem pótol. S ezek azok az emberi értékek, amelyeket csak a Te szerelmedben találtam meg igazán. Magam hajlamos vagyok arra, hogy mindent csak a tudás, a szellemi fejlődés szempontjából nézzek, pedig ez nem minden. A tudás önmagában nem tesz értékessé senkit, csak akkor, ha erkölcsi értékekkel párosul.

…Időnként mégis újult erővel rohantak meg a kétségek Dittével kapcsolatban. Ma kaptam meg a válaszát a fenti levelemre. Az irásképben ismét a visszaesés jelei mutatkoznak. Egészében véve a levél nem olyan, amilyet a Magam Asszonyától várok; ez a levél nem tud szellemi kielégülést adni. Mi az, ami mégis, a kétségek ellenére is Dittéhez köt? Egyrészt, hogy nincs más, nincs tökéletesebb. Másrészt, hogy kapcsolatunk az erotika terén eddig jól bevált. Ha indokoltnak látnám, meg tudnám változtatni a dolgok menetét. De nincs és valószínűleg nem is lesz rá mostanában elegendő indok.”

Ez a logika persze nem szűntette meg kissé depressziv hangulatomat, amit az alábbi naplójegyzet tükröz:

„Kezdek undorodni szűk körű életemtől, ettől a taposómalomtól, amelyből képtelen vagyok kitörni. Kezdem unni beteges érzékenységemet, gátlásaimat, csigabiga természetemet. Kezdem unni, hogy lassan kivész belőlem minden lendület és alkotó extázis. Du muss dein Leben ändern! – a Rilke-sor soha élesebben nem hasított még belém, mint most. Több kapcsolatot! Több lehetőséget! Mélyebb és emberibb élményeket. Ki kell mozdulnom végre önmagamból, gazdagabban kell szellemileg élnem. Hisz most ez kimerül egy-két könyv elolvasásában, egy-két cikk keserves megszülésében és a Ditte-probléma fölötti kesergésben. Szembe kell néznem azzal a kérdéssel: szeretem-e őt annyira, hogy tovább vesződjek vele? Vajon nem lesüllyedést jelent-e, nem szegénységi bizonyítvány-e önmagamról, hogy csak egy gyenge képességű nőt tudok élettársnak választani? Hiszen, ha még fejlődik is, mindig alattam marad értelmileg – ez valószínű. Miért nem merek véget vetni ennek a kapcsolatnak, ennek a lefelé húzó kötöttségnek? Talán egy ideig egyedül lennék, de a tudatosan vállalt magány erőről tanúskodna. Néhány főbb igényemmel így is egyedül vagyok. Ki kell dolgoznom magánhasználatra a helyes párválasztás elveit és módszereit, meg kell szerveznem hasonló színvonalú lányok megismerését. Meg kell találnom azt a nőt, akibe igazán és tartósan szerelmes tudok lenni.

 Három szombat estét szántam a cherchez la femme alapelvének megvalósítására. De sem a jogászbál, sem a medikusbál vagy a bölcsészbál nem hozott eredményt. Milyen tanulságot lehet levonni ebből? Azt a nőtípust, akit én keresek, ilyen helyeken nem lehet megtalálni. Többségük egyszerűen nem jön el, mert komolyabb annál, semhogy az ugrálás érdekelje. Akik véletlenül mégis eljönnek közülük, azok nem egyedül jönnek, vagyis már van valakijük. Az utat tehát másfelé kell keresni – de épp itt van a probléma. Mert valószínű, hogy pl. a magyar, francia vagy újságíró szakon találhatnék ilyen nőt. De hogyan keressem meg és hogyan ismerkedjek meg vele? Ehhez sok idő kellene, méghozzá hét közben, amikor minden percem foglalt. Vagyis nincs rá időm. Pedig pokolian, rettenetesen hiányzik a Társ! Bizonyos ideig tudom szublimálni ezt a hatalmas „ösztönenergiát”, de periódikusan visszatérnek azok a napok, amikor „gyilkos” hangulatom van, amikor szeretném magam rávetni egy csinos nőre. Pedig nem a nyers erotika az, amire vágyom. A Társra vágyom, s ha megtalálom, az az egy nő elég lesz nekem egész életemre, és senki más nem fog érdekelni. Monogám alkat lennék?”

A jelek szerint akkor még valóban „monogám alkat” voltam, vagy legalábbis annak hittem magamat, az „Igazi” megtalálásának makacs reménye miatt. Dittével kapcsolatban is azt hittem - bár problematikus maradt számomra -, hogy nem lenne rossz kompromisszum mellette maradni. De tudtam azt is: ha találnék egy olyan nőt, amilyennel tegnap este táncoltam, aki eredetiben mon­daná nekem a francia verseket vagy zongorázná Beethoven szonátáit stb., akkor nem sokat haboznék és őt választanám. Dittétől ugyanis nem várhatok ilyesmit. Őt még sokáig „vezetni” kell, s ha valakit vezetünk, arra felülről nézünk, ez pedig kétségessé teszi a szerelmet Ezért van az, hogy nem tudom úgy szeretni, mint ő engem (bár, hogy szeretem, az kétségtelen). „Gyenge kicsi nő, de mégiscsak én faragtam belőle embert! Mégiscsak vele osztottam meg három éven át a gondjaimat, örömeimet.”

    Egy álom naplója is a kötődésemet tükrözi:

…”Furcsa álmom volt. Érdemes volna analizálni Elgondolkoztat, s azt hiszem, megvilágítja kapcsolatomat Dittével. Tartalma röviden: szeretkeztem Dittével, aztán elindultunk valamerre. Anyám is velünk volt. Én egy idő múlva elrohantam tőlük; élveztem a száguldást, az utat, s egészen megfeledkeztem róluk. Később előkerült anyám, egyedül. Rettenetesen összeszidtam, miért hagyta ott Dittét. Sötétedni kezdett, s Ditte sehol sem volt. Az úton magányos katonák kószáltak. Mint egy őrült, kerestem lámpát és kerékpárt, hogy Ditte keresésére induljak. Itt hirtelen vége szakadt az álomnak. Felébredtem. Elgondolkoztam: mi lenne, ha Ditte (is) elhagyna? Be kell ismernem, hogy ez nagyon elszomorítana. Olyan jó volt vele a nyáron! Olyan sok kedves, közös emlékünk van! Jó, hogy van valaki, aki hozzám tartozik. Az elmúlt három hét újra bebizonyította, hogy nincs senki más, aki számomra annyit tudna jelenteni, mint ő. Tökéletesebb kapcsolatot találni olyan nehéz lenne, hogy az gyakorlatilag lehetetlen.”

Intermezzo  az életstratégiáról

„Minden napom érlel, jobban, mint azelőtt a hónapok! Néha beleszédülök ekkora gyorsaságba. Súly ez, vagy hatalmas erő, amely végzetszerűen ragad magával, s ki tudja, ki sejti: merre? Mivé érlelnek a gazdagságtól roskadó napok? Megjelent előttem a magány, a félelmetes hatalom, amitől rettegtem. Megjelent, mint aki megtér otthonába. S jó barátok lettünk. Ma már nem félek tőle. Szövetségesek lettünk – én és a magány. Az acélt tűzben edzik meg, az embert az akadályok és a magány edzi acélossá. Nos, nekem alaposan kijutott most mindkettőből. Életem hullámvölgybe jutott: nincs állásom, anyagi nehézségekkel küzdök, lakásom szűk és egészségtelen, vérnyomásom ismét emelkedett. Nincs szellemi társam, nincs munkatársam, jó barátom. Aki szeret, messze van. Munkámnak nincs látszata, mert még a kezdetén vagyok.

Könnyű volna mindezek láttán elcsüggedni. De ez már nem következhet be. Tudom, hogy minden változik, hullámhegyet hullámvölgy követ, és viszont. Életkörülményeim szüntelenül és alapvetően átalakulnak. Nagyon rugalmasnak és nagyon szilárdnak kell lennem, hogy ebben a hullámzó, külső áradatban megőrizzem és továbbfejlesszem igazi önmagamat. Világnézeti, metafizikai támpontokat keresek – ám minden, ami biztosnak tűnik, közelebb érve szétfolyik a kezem közül. Monogámiára, vagy poligámiára törekedjek? Egyetlen bizonyosság marad csak, a végső: az elmúlás. Arasznyi a lét. Ma még terveket kovácsolok, dolgozom késő estig, s fölém görnyedve őrköd a magány. Megjelenik az első könyv, aztán a második, harmadik. Beszélni kezdenek rólam. Bírálnak és dicsérnek. De az én időm még nem jött el; vagy már lejárt? A folytonos száguldás elkoptatja az áttüzesedett gépezetet, a motor megáll. Lassan kihűl a test, s bár még lassabban, de kihűl az emlék.

Mit mondok majd a végén? Érdemes volt? Hát valóban ez lenne az élet értelme: dolgozni rogyásig, hogy egy téglával magasabbra emeljük egy jelentéktelen, porszemnyi bolygó emberi kultúrájának épületét? Mit használ az nekem, ha majd emlegetnek néhány évtizedig? Mit használ a társadalomnak, ha néhány évtizeddel előbb tisztázódik néhány részletkérdés az emberi kapcsolatokról, ha néhány érdekes könyvvel több van a könyvtárak polcain? Mivé lesz az egész mai kultúra ezer vagy százezer év múlva? Mivé lesz ez a kis bolygó néhány évmillió múlva?

Bizony, az enyészetnek dolgozunk. S mégis jó, hogy Homérosz megírta az Odüsszeiát, Shakespeare a Hamletet, József Attila az Ódát. Boldogabbak nem lettek tőle – és talán mi sem. De az életünk gazdagabb lett, és ez is valami. Ki tudja, remélhetjük-e, hogy a tu­domány egyszer majd feleletet ad az élet értelmére is? Vagy minden tudásnak szükségképpen a Nietzsche-i csömörbe kell torkollnia? Vajon érdemes-e erre a tudásra törekedni? Nem okosabb és bölcsebb dolog-e felejteni a történelem sivárságát és minden emberi dolgok viszonylagosságát, s élni a mának, a carpe diem elve szerint; vigasztalást keresni a tűnő pillanatok ölén? Lehet, hogy a mai kultúra természetellenes életmódot kényszerített az emberre.

Melyik utat válasszam? A betűk mákonyos világát, a dolgok keletkezésének és elmúlásának rekonstruálását, az alkotás felőrlő szen­vedélyét – vagy a nyugalmat, a napsütést, a semmittevést, a kie­gyensúlyozott, hosszú életet? Lehet-e a kettőt összeegyeztetni? Azt hiszem, nem lehet. Választanom kell, bármilyen nehéz.”

        (Kényszer) házasság  Dittével

      „Végül is házasságot kötöttem Dittével. Kissé váratlanul történt ez a dolog, hiszen csak nyárra terveztük, de a természet módosította számításainkat. Könnyelmű voltam, bíztam a vakszerencsében. Vagy ki akartam próbálni, lehet-e még gyereke (több, illegális abortusz után). Mindegy, felesleges az okokat kutatni már. A tények kész helyzet elé állítottak. Elvenni nem lehetett: sem a lelkiismeretem, sem az anyagi helyzetem nem engedte. S a szakérettségijét sem kellett emiatt elhalasztani. Hogy aztán jó lesz-e ez a házasság vagy nem, azt az idő fogja eldönteni. Dittével kapcsolatos kételyeimen és problémáimon a házasságkötés ténye mit sem változtat. A dolog tehát erősen kompromisszumos jellegű, de nem tehettem másként. Talán nem lesz rossz kompromisszum, hiszen tanul, én is nevelem, s ha lassan is, de még fejlődni fog. S legalább az érzéki és érzelmi kielégülés nem hiányzik.

Álmaim hölgyét pedig – vigye az ördög; azaz süllyedjen a tudatalatti poklába. Most legalább bosszút álltam rajta, mivel nem jött (pedig mennyire vártam!) Az élet: kompromisszumok sorozata. Megteszek mindent, hogy jó kompromisszumokat kössek – mi mást tehetnék még? Igazi énemet úgyse nagyon befolyásolják ezek a kompromisszumok. A szellem, amely egyedül különb és értékes bennem, autonóm. De ember vagyok és 25 éves. Fiatal, mohó és asszonyra éhes. Eltaszítsak magamtól egy nőt, aki szeret, csak azért, mert nem tökéletes? Ez, azt hiszem, nagy ostobaság lett volna. Két és fél évig rágódtam ezen, többször megpróbáltam otthagyni, s nem sikerült. Miért? Mert ő szeretett legjobban. S most a természet elvágta a gordiuszi csomót.

Tudom azt is, hogy minden viszonylagos. Másrészt rajtam (is) múlik, hogy milyen tartalommal tudom megtölteni ezt a házasságot; tudom-e szüntelenül magasabb fokra emelni. El kell sajátítanom a házasság vezetésének művészetét. Azt hiszem, elég harmonikusan fogunk élni, mert Ditte tud alkalmazkodni, én meg nyugodt ember vagyok. Külsőségeiben a házasságkötés igen egyszerű volt; csak a két baráti tanú (Pásztor és Artner) volt jelen. Utána közösen ebédeltünk egy vendéglőben. Külön „szerződést” is készítettem, hat §-sal, félig tréfásan. Másnap pedig Ditte visszament a vidéki városba, ahol a szakérettségire készül. Das Leben geht weiter!”

         Évekkel  későbbi  napló:

„Íme hát megleltem hazámat!… – írta Attila, s önkénytelenül bukkantak elém szavai most, amikor szembenézek életemmel és csendes, de erős elégedetlenség kerít hatalmába. Valóban megleltem? Van feleségem, gyermekem, saját építésű házam, bérelt kertem, motorom – mi kell még? Érdekes és könnyű munka, elég sok szabadidő, egészség, rendezett anyagi körülmények – mind megvan. S mégis: valami hiányzik.

Kinézek saját házam ablakán – elém tárul egész Budapest. Kertemben tücsök cirpel, madarak karcsú szárnya villan az ágak közt. Béke és nyugalom honol a tájon; béke és nyugalom lehetne szívemben is. Miért tör át távoli mennydörgések robaja lelkem horizontján? Talán túl sok nekem ennyi békesség, talán a harc hiányzik? Az Amulett sorai élednek föl bennem: Sorsokon túli hatalom // tépd fel köreim tunyaságát, // mert hegyi tüzeket álmodó szívem // lassan a gyógyulás lapályaira ér, // s benövi lusta fű, // elaltatják a zümmögő szelek… Igen, ez az! Fel kellene tépni köreim tunyaságát; új cél, új távlat, új borzongás kellene.

A rendezett, kiegyensúlyozott, de középszerű élet nem elég nekem, nem akarom, hogy elég legyen. A fő veszély most az elszürkülés, a kispolgárosodás. Ebben az irányban hat a házastársi balansz, és részben a munkahelyi követelmények (adminisztráció, sablonmunkák, a kezdeményezések elfojtása stb.) is. Úgy érzem, még mindig elég zárt körben mozgok, elszigeteltségem majdnem változatlanul fennáll. Ugyanakkor időbeosztásom alkalomszerű és hozzávetőleges, sok időt pazarolok el jelentéktelen és szükségtelen dolgokkal. Az utóbbi időben alig olvasok (nemhogy szépirodalmat, de még szakirodalmat sem), egyébről nem szólva. A házasságomból még alig öt év telt el, de máris volt egy válságperiódus, szerencsére nem túl komoly.”

…”Újabb évek következtek, s volt néhány kitörési, átállási vagy megújulási kísérletem. Sajnos, a jelek szerint egyik sem volt sikeres (bár az eredmény talán még nem végleges). A legérdekesebb kitörési kísérletem a Nő, a Kaland volt. Azt hiszem, Gyergyai Albert írta Flaubert Bovaryné-jához fűzött tanulmányában, hogy az átlagember számára mindig a nő jelentette a megszokottból való kitörést, a Kalandot. A gondolat elhallgatott másik fele nyilván az, hogy az átlagon felüli ember számára az ilyesmi alantas vagy felesleges dolog. Vajon úgy értette ezt Gyergyai, hogy az átlagon felüliek számára más, mondjuk a művészet jelenti a felülemelkedést, vagy úgy, hogy neki nincs szüksége kitörésre, kalandra, mert már felül van, olyan világban él, ahol nincs megszokás, nincs unalom, nincs kielégületlenség?

Akárhogy értette, nyilván lekicsinyli a Kaland, a szerelem jelentőségét egy magasabb életformára való áttérésben. Abban persze igaza van, hogy az átlagembernél a Kalandból nem lesz új és magasabb életforma (bár létjogosultsága még ebben az esetben is vitathatatlan). Viszont nem tudom, miért ne lehetne egy szép Kaland, egy nagy szerelem ugródeszkája az életforma-változásnak, amely magasabb szellemi síkra emeli az embert. Lehet, hogy szamárság és csodavárás, de úgy érzem, egy igazi, nagy szerelem olyan lendületet adna nekem szellemileg is, amilyet talán semmi más nem tud adni.. . .”

Talán éppen ez a várakozás és az ebből adódó feszültség okozta, hogy egy vonaton kötött ismeretség, amely a nagy Kaland reményét csillantotta fel, érzelmileg annyira megmozgatott és lángra lobbantott. Most, hogy átnéztem a régebbi naplóimat, meglepődtem azon, mennyire hasonlít ez az ügy a tíz év előtti Ancsúr-kalandra; annak valamivel szelídebb, kiegyensúlyozottabb változata. Azt hiszem, a két nő egyénisége is hasonló, és az én baklövéseim jellege is: hirtelen a felhőkig lobogtam, ők megijedtek a nagy tűztől, én pedig ijedt tartózkodásukra sértődötten reagáltam, s a lobogásom ahogy jött, el is múlt. Viselkedésem lényegében azon a naív elgondoláson alapult, hogy az Igazi már az első órában felismeri, miszerint egymásnak vagyunk teremtve, és hirtelen fülig szerelmes lesz belém. Persze ilyen Igazi csak a mesében, s az álmaimban van. A valóságban csupán nők vannak, akik többé vagy kevésbé hasonlítanak az általam elképzelt Igazihoz, s akiknek időre van szükségük ahhoz, hogy megszeressenek; akiket előbb meg kell hódítani és át kell hangolni. Ehhez pedig türelem és jó taktika kell. Ez az ügy legfőbb tanulsága (kérdés persze, hogy tudom-e még valaha hasznosítani).

Ide tartozik, hogy a csalódás mellett kellemes meglepetést okozott Ditte reagálása az ügyre; ez megnövelte tiszteletemet iránta. Amikor nyári táborba ment az iskolával, vele mentem, hogy „társas életet élhessek”. Ennek egyik lehetőségét a nők jelenthették volna. Elsősorban persze Ditte. Ám éppen itt, a tábor körülményei között derült ki, hogy amikor az otthon, a háztartás témái hiányoznak, akkor úgyszólván nincs közös témánk. Időnként ugyan odaült mellém néhány percre és várta, hogy szórakoztassam. De aztán elégedetlenül visszament a kolléganőihez, mert ott jobban akadt csevegni való. Két éjszaka kivételével ott is aludt a női sátorban. Ez önmagában is valamiféle elhidegülésre utal. Egyik nap aztán a válásról is szó esett, s mindketten egyetértettünk abban, hogy legokosabb lesz mielőbb elválni. Persze az efféle kijelentéseket ő rendszerint hamar megbánja. Engem viszont egyre komolyabban foglalkoztatott ez a kérdés. Azt hittem, ideje félretenni az eddigi kényelmi és struccpolitikát, józanul végiggondolni mindent és nem bízni a véletlenre az eseményeket. Voltak ugyanis aggasztó tünetek, amelyek nem sok jót ígértek.

„Szinte félek – írtam a naplóba - feltenni a kérdést: mi lenne, ha az erotikus kapcsolat, amely ma még áthidalja a köztünk lévő differenciákat – bár érezhetően csökkenő tendenciával! – végleg elvesztené a hatóerejét? Minden jel arra mutat, hogy az évek múlásával Ditte rejtett türelmetlensége velem szemben fokozódik. S ebben nyilván annak van fő szerepe, hogy a köztünk levő szellemi különbségek nem csökkennek. Amit ő erősen sérelmez, mert úgy érzi, hogy az ő rovására teremtek magamnak „kiváltságos helyzetet”. Vagyis kisebbrendűségi komplexusa van. Fel tudom-e valaha oldani ezt – és megéri-e a fáradságot? Tíz éve még bíztam benne, ma már nem nagyon. Azonkívül egyre jobban vágyom egy olyan nőre, aki egyenrangú szellemi társam lenne, pótolni tudná a hiányzó barátokat, akarna és tudna is segíteni az alkotó munkában.

Persze, ha egy Robinson-szigeten élnénk, valószínűleg nem lenne komolyabb hiányérzetem. De jelentéktelensége azonnal feltűnő, ha összehasonlításra van lehetőség. A táborbeli nők közt csupán egyről feltételeztem, hogy esetleg jelenthetne valamit számomra, de hamar kiderült, hogy tévedtem. Nem mintha nem lett volna benne hajlandóság irántam, sőt! De a gyávaság, az erkölcsi közhelyekbe burkolózó kicsinyes konvencionalizmus, a provinciális korlátoltság erősebb volt, és csírájában megölte egy szép kapcsolat lehetőségeit. Valószínű, hogy ő többet vesztett ezzel, mint én, de szerencsére fogalma sem volt róla. Én pedig tűnődhetek azon, lehet-e egyáltalán találni ebben a Magyarországnak nevezett provinciában egy korlátoltságtól mentes, szabad szellemű nőt, aki értékelni tudná a kapcsolatunkban rejlő lehetőségeket.

… Semmihez sincs kedvem. Szívesen elutaznék valahová, mindegy, hogy hová, csak minél messzebbre. Szívesen felcserélném az életformámat, a munkámat, a feleségemet egy másikra. Persze lehet, hogy majd azt is megunnám és visszavágynék, de mégis… Igaza van Dérynek, amikor azt írja (a „G. A. úr X-ben” c. negatív utópikus re­gényében), hogy a boldogság nem más, mint a megszokott és a szo­katlan váltakozása és helyes aránya. Azt hiszem, túl sokat voltam itt­hon az utóbbi időben. Már-már „otthonülő típus” lettem. Szerkesz­tőségi kapcsolataimat is kezdem elhanyagolni; a közlési kényszer sem dühöng bennem. Tulajdonképpen nincs semmilyen, frenetikusan újszerű vagy fontos mondanivalóm a világ számára. (S ha volna is, úgysem közölnék.) A világ leszoktatott arról, hogy újat mondjak ne­ki. Egyrészt azzal, hogy oda se figyel, másrészt azzal, hogy visszautasít.

Azt hiszem, szublimálhatatlan kaland-éhségem van. Az „Igazi”-ról már nem beszélek. De csömöröm van a langyosvíz-szerű, onániaszerű hitvesi ölelésektől. Csömöröm van az eleve elvetélt kísérletektől, a pótlék nőktől, a sors-impotenciától. Attól, hogy kalitkába zárt madárként nézzem a szabadon röpködőket és lemondóan dobáljam feléjük esdő pillantásaimat. Elsuhannak és észre sem vesznek. S én kő-nehéz szívet cipelek tovább; nem kell a róka-bölcsesség… Tragikus (sőt, már-már tragikomikus) ez a kamaszos sóvárgás ebben a harmincas életkorban. Látszólag „beérkeztem”: megalapozott egzisztencia, ház, család, gyerek – ám életem alapproblémáit nem tudtam megoldani. Beértem a látszat-megoldásokkal. Túl könnyen kötöttem kompromisszumot. Nagy tanulság – de van-e még egy életem, hogy hasznosítsam? Lehet-e, érdemes-e mindent újra kezdeni?”

          Piros betűs nyárkezdet:  Edit

„A világ még nem zökkent ki sarkaiból, de már alapjában megrázkódott. A vonat váltókon csattog és imbolyog, a régi sínekről most tér át új sínekre. Egy szempár néz rám a fényképről, csöndes, derűs mosollyal. Ez a szempár: mindannak ígérete, amire vágytam, amit kerestem, első eszmélésemtől. Ugyanazt jelenti, amit az első igazi, még beteljesületlen kamasz-szerelem jelentett, vagy inkább jelenthetett volna. Istenem, aki nem létezel, engedd, hogy most az egyszer beteljesüljön ez a szerelem! Add, hogy ez a nap ne csak piros betűs ünnep legyen ez utáni életemben, hanem a nyitánya valaminek, amit nem is tudok szavakkal kifejezni. Ami fénnyel és meleggel tölti be életem második szakaszát. Gyulladjon ki felettem a szerelem vakító napja, s kezdődjön meg a nyár, a mi nyarunk, a gyümölcsérlelő, a beteljesítő…

… Három találkozás: három hatalmas lépcsőfok a hegytető felé, ahol szerelmünk pogány szentélye áll. Még jóformán körülnézni sem volt időm, de a bőrömön át is érzékelem a távlatokat, a magasságot. Kicsit talán szédülök is, annyira új minden – bár egyszersmind ismerős. Ám a negyedik lépcsőfok még hátra van. Ez a negyedik, ez izgat most legjobban. A kocka el van vetve. Visszaútra gondolni sem akarok: az irány jó, csak a magasságot kell még növelni. Át kell lépni a kritikus határt, amely a negyedik és legmagasabb lépcsőfok szintjétől elválaszt. Ott aztán meg lehet kapaszkodni, be lehet rendezkedni hosszabb időre, egy egész életre. Kevésbé elvontan fogalmazva: szerelmünket az intim barátság színvonaláról az alkotó munkaközösség színvonalára kell emelni. Tudom, nem könnyű, és nem máról holnapra teljesíthető feladat ez, de a  régi kapcsolat felbontását csak ez indokolhatja igazán.

Persze, ha nem így sikerülne, akkor is csodálatos ajándéka lenne az életnek ez a szerelem. Három találkozásunk: megannyi tündérálom! Az első: séta a Margitszigeten, hosszú beszélgetés, ismerkedés. A második színhelye a Műcsarnok és a Városliget (az első csókokkal). S a harmadik: közös vacsoránk a Városmajorban, s utána fogaskerekűvel fel a Széchenyi hegyre, ahol egy erdőszélen megtörtént a nász. Tücsökzene volt a nászindulónk, édes hegedűszavát távoli mennydörgések basszusa kísérte. Vágyunk százezer voltos feszült­sége villámokat dobált a fülledt, nyári éjszakába. S miután felszakadtak a vágy zsilipjei, hogy átzúduljon rajtuk a mámor áradata, a csodálatos beteljesülés, egyszerre megnyíltak az ég csatornái, hogy lehűtsék forró testünket és visszaadjanak a valóságnak. Így rendezte meg nászunkat a Sors, a természet templomában. Szép volt, felejthetetlen volt. Méltó kell, hogy legyen hozzá a folytatás.

S most, két-három napra elszakítva a Kedvestől, gondolkozom a történteken és a történendőkön. Alapjában véve nyugodt vagyok. Érzem, hogy így kellett történnie, s felelősségem tudatában vállalom a dolog konzekvenciáit. A körülmények végleges újjárendezése előtt azonban meg kell bizonyosodnom a negyedik lépcsőfok elérhetőségéről. Hiszek ebben, remélem, hogy sikerül és igyekszem mindent megtenni ennek érdekében – ám ez még nem a bizonyosság. Nem szabad, hogy a szerelem elvakítson, vágyképeimet nem keverhetem össze a valósággal. Úgy érzem: most már, hogy őt enyémnek tudhatom, lényegesen csökkent is ez a veszély. El persze nem múlt, és nehéz lesz az éber és kritikus figyelőt az Igazira áhítozó szerelmessel összeegyeztetnem.

… Gyönyörű napok vannak mögöttem. Sorsom meglódult, életem nekilendült, kimozdultam végre a tespedésből, a magányból és elindultam valamerre. Ráléptem egy útra, amit régóta kerestem, s amiről úgy érzem, oda vezet, ahová el akarok jutni. Lehet, hogy veszélyes ez az út, de kockázat nélkül nincs győzelem! Lehet, hogy áldozatokkal jár, de ezeket is önként és örömmel helyezem szerelmünk oltárára. Az áldozat azonban nem jelenthet tragédiát. Pedig majdnem ezzel kezdődött a dolog, Ditte pánikba esése folytán.

Lélektani hibát követtem el: túl gyorsan akartam áttérni a neki merőben új helyzetre. Talán sikerült helyrehozni; a jelek szerint most már egyenesben van ő is. (Most éppen randevúra ment.) Igyekszem minden segítséget megadni neki, hogy visszanyerje teljes lelki egyensúlyát, és kapcsolatunk továbbra is baráti maradjon. Így már nyugodtan készülök egyhetes nászútra szerelmemmel.

… Sohasem hittem, hogy problémátlan lesz ez a szerelem, de hogy ennyi harc lesz, azt sem gondoltam. Állapotom kissé zaklatott. Hullámhegyek és hullámvölgyek váltakoznak, kétség és remény közt vergődöm. Újabb és újabb megrázkódtatások érnek. Érzem, hogy egyre jobban kiszolgáltatom magam. Ha elfordul tőlem, halálra sebez. Elejtett rossz szava tőrként jár át. Ma egész nap befelé hullott a könnyem a tegnap este miatt. Eljött, hogy itt aludjon velem, de a hely nagyon zavarta, haza akart menni. Aztán mégis maradt, de kedvetlenül, idegenkedve. Dittéhez való viszonyom foglalkoztatta. Nehezen tudta megérteni, miért nem utasítom vissza mindig a közeledését. Tény, hogy ez a helyzet mindhármunkra nézve megalázó, de Ditte pánikállapotában ez volt az egyetlen, hatásos nyugtatószer. Rendszeressé persze nem válhat, és az együttélés végével meg kell szűnnie. Sajnos, Ditte nehezen tudja magát átállítani, s még mindig erősen kötődik hozzám. Ragaszkodása és megértő viselkedése megható és lefegyverző. Ám az, hogy kölcsönösen jók vagyunk egymáshoz, megnehezíti számára az érzelmi leválást, s ezzel nekem is problémákat okoz. De mit tegyek? Legyek durva hozzá? Ez csak gyűlölködésre vezetne. Nyilván időre és fokozatosságra van szükség. A nemi kapcsolat leépítésével el kell jutni a barátságnak arra a szintjére, amit állandósítani lehet.

Új szerelmem, Edit ezt, sajnos, nem érti meg. Furcsa az is, hogy újabban igyekszik kurtítani a találkozásainkat. Ma nem alszunk együtt, mert nem tud együtt aludni velem, zavarja minden mozdulatom, pedig a „nászutunk” alatt már kezdtünk belejönni az együttalvásba. Apropó, nászút: egészében szép volt, gyakran éreztem sütni a belső Napot, mégsem volt zavartalanul szép. Erotikusan nem volt probléma, azonkívül jókat úsztunk, nagyokat sétáltunk és beszélgettünk. De Editnél időnként rohamszerű elhidegülési periódusok és féltékenység jelentkezett. (Pl. szememre hányta, hogy állandóan a nőket bámulom, s ezzel megalázom őt, ellentétben az előző partnerével stb.)

Legutóbb azzal búcsúzott, hogy nem tudja, mi lesz a lelkét átható, szuroksötét fájdalommal. Engem is bénít ez a fájdalom. Tegnap még örömmel tervezgettem a fészkünket. Ma csak sírni szeretnék, vagy lerészegedni, hogy ne tudjak semmiről. Összekavarodtak ben­nem a dolgok és félek velük szembenézni. Nagyot bukfenceznék, ha csalódnom kellene ebben a szerelemben! De hát lehetséges ez?”…

   Szakítás – és új dilemma

„Hát vége, ennek is vége! A „bukfenc” megtörtént. A hullámhegyek és hullámvölgyek végül is zátonyra vetették szerelmemet. Hiába küzdöttem ellene, hiába nem akartam elhinni az utolsó percig, hogy így lesz. Ami történt, megtörtént. Semmit sem bánok. Szép volt ez a szerelem, nagyon szép. (Sajnos, épp olyan rövid, amilyen szép.) Az emléke tisztán ragyog és még sokáig melegít. Maga a puszta tény, hogy lehetséges volt, reménységgel tölt el. Ha csak néhányszor ragyogott is felhőtlenül a belső Nap, ezért a mámoros érzésért már érdemes volt élni. S a viharok alatt is nagyon éreztem, hogy végre élek, és ember vagyok.

S most újra a magány és a keresés. Nem zokogok és nem fáj kibírhatatlanul, mert a hullámvölgyek és emocionális földrengések már elsorvasztották szerelmemet, megedzettek, hozzászoktattak az elmú­láshoz. De üresnek és kábultnak érzem magam, s tanácstalanul állok szemben egy új dilemmával: visszatérjek-e Dittéhez, vagy vállaljam ezt a magányt, annak kockázatával, hogy esetleg sohasem találom meg a keresett Társat? Mert most még – szerinte – vissza lehetne mindent állítani, persze azzal a feltétellel, hogy lemondanék a to­vábbi keresésről. Később viszont már lehetetlenné válna a visszatérés, mert ő talált valakit, akivel a jelek szerint boldog tudna lenni.

Tulajdonképpen örülök a szerencséjének (nagyon megérdemli!) és nem érzek féltékenységet, de mégis fájna, ha egészen elveszíteném, mert ő a gyermekem anyja és 14 évig mégis ő volt az egyetlen, biztos érzelmi támpontom. Ez idő szerint megint ő áll hozzám legközelebb. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is teljesen közömbösekké váljunk egymás számára, hogy ne segítsünk egymásnak, ha szükség van rá. Persze ez a testvéries, baráti érzés még nem szerelem (ha keveredik is hozzá némi „vigasztaló” erotika), ez csak az eddigi állapotok fenntartásához elegendő. Ditte új kapcsolatával, ha az tartósnak bizonyul, nem veheti fel a versenyt. Épp ezért felelőtlenség lenne részemről, ha arra kérném, szakítsa meg a kedvemért ezt a viszonyt.

De hát csakugyan ölbe tett kézzel nézzem, hogy az egyetlen embert, akire pillanatnyilag számíthatok, elszeressék előlem? Nem őrült­ség ez? Nem volt olyan rossz ez a házasság, hogy a teljes magány, a semmi is jobb legyen nála. S ki tudja, találok-e valaha valakit, aki ha nem is több, de legalább egyenértékű lenne vele.

Kialakuló kapcsolatába azonban nem avatkozhatom bele. Tehát nincs jobb megoldás, mint folytatni a keresést, ha már elkezdtem. S mivel ismerkedési lehetőségeim gyakorlatilag nincsenek, társkeresési újsághirdetésekkel próbálkozom:.”

Ezzel a gondolatmenettel így utólag, évtizedek távlatából is nagyjából egyet tudok érteni.  Persze nem sokkal később már akkor is rájöttem – s ezzel Ditte is egyetértett! -, hogy egy néhány szempontból számomra előnyösebb társ megtalálása és vele kölcsönös együttműködés érdekében nem feltétlenül kellett volna elválni; - elég lett volna párhuzamos kapcsolatot folytatni a régi és az új partnerrel, összeegyeztetve mindhármunk igényeit és érdekeit egy jó kompromisszum keretében.  Ezt azonban akkor még nem tudtam így megfogalmazni (s Ditte is inkább csak néhány rejtett, alkalmi „félrelépésre”  gondolt.

II.  Válás körüli randevúk

          Új kapcsolatok reménye

„Nagy pillanat előtt állok. Ma este randevúm lesz Vele, akit még csak fényképről és levélből ismerek. A fényképébe már szinte szerelmes lettem; 3 napja szüntelenül nézegetem. Szép ez a némber, és nagyon nekem valónak látszik! Persze félek is. A látszat csalhat, a szimpátia lehet egyoldalú. De ha mégis ő az, akit keresek, ha csakugyan olyan bűbájos és elragadó, amilyennek a fénykép mutatja, akkor számomra nem létezik többé más nő. Szép lenne, ha egyszerre és együtt lobbannánk lángra, sutba vágva minden kicsinyes meggondolást, és fenntartás nélküli bizalom alapján olvadna egymásba életünk. Elég volt a hullámvölgyekből!

Emili kiegyensúlyozottnak és optimistának látszik. Nem egészen értem, hogyan rekedhetett meg 34 éves koráig a gépírónői munkakörnél. Talán a körülményei folytán nem volt lehetősége a tanulásra (vagy a képességeivel volt baj?). Rengeteg a nyitott kérdés – jóformán csak nyitott kérdések vannak…

… Nos, megtörtént az első találkozás – és nincs okom ujjongani. Nemcsak azért, mert a valóságban idősebbnek látszik, mint a fényképen, hanem főleg, mert tényleg nem nagy kapacitás intellektuálisan. Az idén érettségizett a dolgozók gimnáziumában, közepes eredménnyel. Műveltsége ennek megfelelő. Persze azért el lehet vele beszélgetni, de szellemileg semmivel sem tud többet nyújtani, mint Ditte. Egyébként külsőleg is hasonlít hozzá, főleg a szeme. Csak éppen kövérebb egy kicsit. Takarékoskodni nem tud (éppúgy, mint általában a nők); fodrászra, öltözködésre, szórakozásra költi a havi jövedelmét. Nagyon szeretne gyereket (állítólag a férje hibájából nem lehetett), s ennek érdekében sok mindenre képes (még férjhez menésre is). Hét évig élt együtt a férjével és hat éve vált el. Hogy miért, arról nem nyilatkozott. Általában nagyon óvatos és tartózkodó volt, a lakcímét sem árulta el, s nem engedte magát hazáig kísérni. Alighanem az ő hibájából került sor a válásra, mert azt mondta, ha így is lenne, ő levonta a tanulságot a dologból és még egyszer nem esne abba a hibába. (Talán viszonya volt valakivel, akinek aztán nem kellett.) Válása után szerelembe esett egy nős és kétgyermekes férfival, aki megígérte neki, hogy „mindig mellette marad” – de házasságról persze nem is esett szó. A viszonynak csak azért lett vége, mert Emili törvényes keretek között szeretne gyereket szülni. (Mintha csak Edit esetét látnám ismétlődni.)

Úgy látom, megfelelnék neki erre a célra. A kérdés csak az, hogy nekem megfelel-e ez a kapcsolat. Ha nem lenne 34 éves, hanem 8–10 évvel fiatalabb és ugyanannyival alakíthatóbb és fejlődőképesebb, akkor talán. Persze egy találkozás alapján nehéz dönteni. Mindenesetre szimpatikus, mint nő; szeretőnek jó lenne.

Második találkozásom Emilivel nem hozott pozitív fejlődést kapcsolatunkban. Kifejtette aggályait és nagyon tartózkodó volt. Tulajdonképpen nem is akar szóba állni velem, amíg el nem váltam. Fél, hogy csak kalandot keresek, fél, hogy visszaállítom a házasságomat stb. Kifejtette, hogy csak a házasság szempontjából vagyok számára érdekes, mert barátot tudott volna szerezni apróhirdetés nélkül is.

Elég szomorkásan váltam el tőle, s éjjel írtam neki egy 8 oldalas levelet. Megírtam, hogy fáj a bizalmatlansága, és az ilyen légkör nem kedvez a szerelem kialakulásának. Megírtam, hogy olyan házasságot akarok, amelyben a szerelem kölcsönössége vitán felül áll – ez az egyetlen fő kikötésem! Azt hiszem, megvan a kölcsönös szimpátia, s a bizalmatlanság csak kívülről magára kényszerített, védekező attitűd, amely eltűnik, ha jobban megismer. Normális emberek eseté­ben nincs szükség túlzott óvatoskodásra; minden pozitív emberi kap­csolat alapfeltétele a bizalom és őszinteség. Ami a válást illeti, eddig főleg 3 dolog miatt nem került rá sor: 1. Mert nem találtam meg, akit kerestem, 2. mert nem volt kibírhatatlanul rossz, ha kompromisszum volt is, 3. mert a gyerek érdeke és egy sor más meggondolás is a fenn­tartása mellett szólt. Mégis, inkább csak az ő ragaszkodása tartott vissza mostanáig; ez viszont gyakorlatilag megszűnt, mert közel 2 hónapja viszonya van valakivel. A válást illetően lényegében már megegyeztünk, s egy ideje külön is lakunk. Nem rövid lejáratú kalandot keresek, hanem egész életre szóló, kölcsönös szerelmet. Szeretnék végre megállapodni érzelmileg, szeretném egyszer s mindenkorra rendezni a párválasztásom problémáját, mert másra is kell ideg s erő, vannak más céljaim is. 

Nekem nem kellenek a langyos és ritka találkozások, a kimért, 3 lépés távolsággal, a fenntartásokkal és konvencionális formaságokkal. Vagy-vagy. Vagy próbáljuk meg szeretni egymást (ha nem megy, úgyis hamar kiderül), vagy hagyjuk abba az egészet. Szeretném, ha elsősorban önmagamért szeretne, mint embert, mint jó barátot, és nem csupán, mint egy kelléket a házassághoz és a gyereknemzéshez.

Kb. ez a lényege a levélnek. S mivel csak 3 nap múlva akart újra találkozni velem, ma elmentem egy másik, már előbb megbeszélt randevúra. Rózsi 30 éves, elvált, angol–német fordító, egyedül neveli kisfiát. Második találkozásnál moziban voltunk és kellemes volt, mert elfogadta érzéki-érzelmi közeledésemet. Kicsit váratlan volt ez a fejlemény, de nincs különösebb jelentősége.

Hazatérve találkoztam Ditte jövendőbelijével, Gyurival, s kicsit elbeszélgettünk; sajnos, nem túl barátilag. A dolog előzménye, hogy amikor Ditte délelőtt hazajött, javasoltam neki, maradjon végleg Gyurinál, hiszen már úgyis ott érzi otthon magát. Azt hiszem, ő meg is tenné, de Gyuri nem akarja. Beszélgetésünk során kifejtette, hogy neki így is jó, viszont Dittének a közös szerzeményből egy külön lakás jár. Mert mi lesz, ha oda költözik, s egy idő múlva rájönnek, hogy mégsem akarnak együtt élni? Közöltem, hogy pillanatnyilag nem tudok neki külön lakást venni, a ház pedig a szobakiadások folytán csak jövőre lesz eladható. Viszont amennyiben elköltözne, hajlandó lennék megfelelő anyagi kártérítést fizetni neki, ha nem is egy összegben. A gyerekre vonatkozólag legutóbb úgy egyeztünk meg, hogy nevelését továbbra is közösen vállaljuk. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy felváltva egy ideig nálam lenne, aztán nála, és így tovább. Ám Ditte újabban azt szeretné, ha a gyerek mindig vele maradna. Az a gyanúm, hogy ebben Gyuri tanácsa és anyagi szempontok is szerepet játszanak. Félek, hogy az eddig barátságos, sőt, testvéries viszonyunk mindezek következtében elromlik. Ditte már azzal is fenyegetőzött, hogy bíróság elé viszi a gyermekelhelyezés ügyét.

Úgy látszik, a válás kapcsán még elég sok kellemetlenségre van kilátás. Kérdés, hogy megéri-e belevágni az egész ügybe. Azt hiszem, csak akkor érné meg, ha valóban megtalálnám a Kölcsönös Nagy Szerelmet, vagyis az Igazit, ami sokak szerint illúzió. Az Edit-ügy valóban ezt látszik bizonyítani. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy nagyon hamar dönteni kell ebben az ügyben. Nem szabad mereven ragaszkodnom ehhez a házhoz és ehhez a környékhez, bármennyi emlék és előny fűződik hozzá. Új életet könnyebb lesz új környezetben kezdeni. Vagy pedig le kell mondani végleg a Nagy Szerelem kereséséről – és pl. az alkotásban keresni kárpótlást…

Az Emili-ügy valószínűleg lezáródott. Már ötször találkoztam vele, de kapcsolatunk semmit sem fejlődött. Konvencionális tartózkodásából nem tudtam kimozdítani, bizalmatlansága alig-alig enyhült. Tele van aggályokkal, mindent biztosítva akar látni, főleg az anyagiakat. Kétoldalas, géppel írt levelében kifejtette, hogy a megfelelő anyagi fedezet okvetlen szükséges a házimunkától való mentesüléshez és a kulturális szórakozáshoz. Ha újra férjhez menne, kárpótolni szeretné magát a sok rosszért, nincs kedve nehézségeket vállalni és mindent újra kezdeni. Kiderült, hogy a gyerekről is könnyen le tudna mondani a „tanulás” (valójában a kényelem) kedvéért.

Ezzel ellentétben Rózsinál szépen fejlődnek a dolgok. Tegnap csudálatosakat csókolóztunk a Duna-parton. Német és angol felsőfokú nyelvvizsgája van, de nem beképzelt, nem pózol és azt hiszem, tud szeretni. S mint fordító, még munkatársam is tudna lenni. Műveltsége persze nem haladja meg az átlagot, de érdekli az irodalom, a komolyzene és el lehet vele beszélgetni. Külsőre nézve is átlagos: teltkarcsú, a kezdődő elhízás jeleivel, mint az ülő munkát végző nők legtöbbje. De ezt talán még rendbe lehetne hozni, s különben sem döntő. Jobban izgat az idegessége. Mint mondja, néha „kiborul”, türelmetlen a gyerekkel stb. (A gyerek egyébként dekoncentrált, gátlásos, két éve kezelik a gyermek-ideggondozóban.) Persze 6 éve egyedül élni és gyermeket nevelni nem könnyű feladat, napi 8 órai munka mellett. Rózsinak – Emilivel ellentétben – nincsenek nagy igényei, s nyilván hálás lesz, ha többet kap, mint amit remélt. Különleges és intellektuális lángolásokra persze aligha számíthatok nála. Az újabb hirdetésemre jelentkezők között akadhat érdekesebb.

És Ditte? Ő mindeddig nagyon rendes volt, megvigasztalt, ha szükségét éreztem, de úgy látszik, tényleg megszerette Gyurit. Pedig az utóbbi napokban olyan állapotban voltam, hogy ha ő csak egy kicsit is akarja, lemondtam volna a további keresésről. Ő azonban nem hisz benne, hogy ez a lemondás tartós lenne – valószínűleg joggal! –, s kitart Gyuri mellett és ezzel túllendít a holtponton. Visszafelé nincs út. Az anyagi kérdésekben pedig megegyeztünk: elvileg elfogadta a végkielégítést, amit a kert és a víkendház eladása révén próbálok biztosítani. Ha Gyuri nem befolyásolja kedvezőtlenül, akkor a gyermekünk váltott elhelyezése sem lesz probléma”- ezt írtam a naplóba. De folytatom annak olvasását:.

    Szép, okos, fiatal – de…

„Hirdetésemre többek közt kaptam egy fényképet, amelyről először azt hittem, hogy egy ismert színművésznőt ábrázol, fiatal korában. A mellékelt, pár soros levél írója közölte, hogy a képen látható lány: rokona, aki az idén végezte az egyetemet. Ha részletesebben érdekel a dolog, hívjam fel stb. Fel is hívtam, s egy körúti cukrászdában találkoztunk. Kiderült, hogy a lányáról, Zsuzsáról van szó. Mindaz, amit mondott, felkeltette érdeklődésemet, mégsem indultam túl nagy reményekkel a randevúra.

Először is a korkülönbség nagyobb az ideálisnál: 14 év – majdnem egy generáció! Másrészt, a fénykép alapján túl csinosnak tűnt ahhoz, hogy velem megelégedjen. No nem szellemileg, hanem egyéb vonatkozásban. A szép nők rendszerint igényesek cím, pénz és külsőségek terén. (Ahogyan egy 28 éves, vidéki doktornő is visszautasított, mivel elképzeléseibe nem fért bele az „elvált ember, gyerekkel”.) Tény viszont, hogy kellemesen csalódtam. Zsuzsa egyrészt csakugyan feltűnően szép, másrészt rendkívül értelmes és szimpatikus. Vegyész, de humán érdeklődésű. Jól tud oroszul és angolul, jelenleg is nyelveket tanul. Bevallott hibái: bizonyos fokú gátlásosság, a technikai érzék és kézügyesség hiánya. A korkülönbség és a válásom nem zavarja, az anyagiak nem érdeklik. Volt már gyűrűs vőlegénye, akivel szakított, egyelőre nem látom világosan, hogy miért. Zsuzsa szerint azért, mert temperamentum terén nem illettek össze: vőlegénye több vidámságot és szórakozást igényelt. (No meg szellemi téren sem volt kellő összhang.)

A jelek szerint Zsuzsa valóban komoly lány, kissé talán túl komoly is (mármint a korához képest). De hát ebben, azt hiszem, összeillünk. Eddig azt látom legnagyobb hibájának, hogy erős dohányos; ez a hangját mélyebbé és kissé rekedtté tette már. (Persze azon imádkozom, hogy ennél nagyobb hibája ne derüljön ki.) Az kevésbé zavar, hogy bevallottan nem házias. Egy értelmiségi nő nyilván nem a sütés-főzést tartja elsődlegesnek. Persze, ha gyermekünk lenne – és Zsuzsa akar, nem is egyet! –, akkor úgyis kénytelen lenne egy kissé háziasabb lenni. Minden eddig felmerült „elvi” kérdésben egyetértettünk, és a szimpátia annyira kölcsönösnek látszik, hogy az már szinte nem is lehet igaz! Ennek a kapcsolatnak szabad utat biztosítok!

Ma ismét találkoztam vele. Az összbenyomás változatlanul kedvező. Különösen szellemi téren: nagyszerűen elbeszélgettünk – és ez a döntő! Szereti és ismeri a szépirodalmat; orosz klasszikusokat és Shakespearet olvas eredetiben; hozzá tud szólni Anouilhoz és Salingerhez stb. A magyar költészetből Ady tetszik neki legjobban, de Weörest is szereti. A képzőművészethez nem ért, mivel nem vizuális típus, de szereti Bartókot, Debussyt és más modern zeneszerzőket.

Viszont – ami számomra ezek után természetes igényként merült fel – az erotikus közeledés egyelőre nem jött létre köztünk. Megfogtam a kezét: nem mutatott különösebb emóciót. Hívtam a Duna-partra, nem jött, mert „ott hűvös van”. Átfogtam a vállát; egy idő múlva szólt, hogy vegyem le a kezem, mert ő nem szokta meg, hogy így járjon az utcán. Még a lépéseink sem akartak összestimmelődni. Úgyhogy egyfajta „három lépés távolság” érzés kezdett bennem kialakulni. Ő viszont nem érzett ilyet. Fel sem merült benne az erotikus közelség igénye. Talán azért, mert – mint állítja – szűzlány, nem ismeri a testiséget. Ennek „ideológiai vetülete”: csak egy férfit akar „ismerni”: a férjét. Elismerte, hogy „kissé konzervatív” ezen a téren.

Mi tagadás: nem örülök a szűzlányságának, az ezzel kapcsolatos gátlásoknak, amelyeket fel kell oldanom. Bár talán nem is lesz olyan nehéz. Nem szabad türelmetlenkednem. Ha csakugyan „Ő” az, hamarosan rá kell jönnie a szerelem ízére, bár nem érzéki típus. (Ahhoz túlságosan introvertált.) Egyébként az alakja nem éppen kisportolt, inkább sápadt és harmatgyenge városi virág.

A harmadik randevú sem hozott közelebb emocionálisan.. Sőt, elég élesen felvetődött a köztünk levő „fáziskülönbség” problémája. Ezenkívül világnézeti különbség is mutatkozik: Zsuzsa „néha úgy érzi, hogy van isten”. Ma a szakítás gondolatával mentem el a negyedik randevúra. Egy cukrászdában két óra hosszat csak a fáziskülönbség problémájáról tárgyaltunk. Zsuzsa engedett merevségéből, de türelmet kért, mert fél az erotikától, és még nem tud annyira bízni bennem, hogy feljöjjön hozzám. Megpróbáltam felderíteni az okokat, s a következő összefüggésekre bukkantam: Zsuzsa zsidó. 2,4 kg-mal született a háború alatt, s az anyjának nem volt teje. Fejlődése kezdettől fogva megkésett, súlyos beteg is volt. Komoly, zárkózott kislény lett, a gyermekjátékok nem érdekelték. Serdülni is későn kezdett. Szerelmes csak egyszer volt, akkor is plátóian, gyerekesen. (Affektive még ma is infantilis, ezt az írása jól tükrözi.) Sok egyéb is neurózisra utal; amolyan szorongásos szexuálneurózis lehet ez, kényszeres és fóbiás tünetekkel. Ám valószínű, hogy ugrás-szerű pszichés fejlődés várható, ha egy teljes értékű szerelem feloldja benne a neurotikus szorongást. Saját érdekem is, hogy ezt elősegítsem, s Zsuzsát gyerekből asszonnyá, teljes értékű társsá tegyem. (Persze jobb szeretném tálcán kapni a Teljes értékű Társat.). 

A következő randevún ugyan már csókolóztunk is, de… micsoda különbség, ég és föld, ha pl. Edittel hasonlítom össze! Az ünnep volt és csoda és mámor – ez hétköznap maradt. Csókolózás már régen hagyott ennyire hidegen, mint ez. Még ha csak Rózsival hasonlítom össze, akkor is szembeszökő a különbség. Lehetséges, hogy a szeretkezés is ennyire hidegen hagyna? Vagy ha engem nem, legalábbis őt? Lehet, hogy ő is olyan nehezen jönne rá az érzéki szerelem ízére, mint az anyja, akiről elmesélte, hogy a deflorálás sokkja hosszú időre frigiddé tette?

Látom ülni a Károlyi-kerti padon, keresztbetett lábbal, elhúzódva, félredöntött felsőtesttel. Látom, hogy inkább „lelkizne”, semmi kedve csókolózni, de amikor magamhoz húzom, váratlanul mégis engedelmesen nyújtja a száját, és mintha leckét mondana fel, előrenyújtott, merev nyelvvel tíz másodperces csókot ad. Bizonyára „legyünk túl rajta” alapon. Semmi emóció nem látszik rajta, ismétlésre nem is gondol – egyébként én sem. Zsuzsának nyilván fogalma sincs, hogy mi a „pláne” a csókolózásban; benne ez nem ébreszt vágyat. S ez már abnormalitás, ezt aligha lehet pusztán a szüzes­ségével magyarázni. Ezzel összefügg az a másik abnormitás, hogy egészen a legutóbbi időkig csak gyógyszerrel, hormonkezeléssel tudta biztosítani a menstruációját. Úgyhogy Zsuzsa lehet nagyon jó vitapartner, munkatárs és a többi, de jó szerető egyhamar nem lesz belőle. Vagyis hónapokig kísérleteznem kellene vele, s közben persze vinni mindenhová. Megéri? Az eredmény oly bizonytalan. Ha szerelmes lennék, vállalnám. De bármily szédítően tud is nézni azzal a gyönyörű szemével, egyelőre nem estem bele. Nem vagyok már kamasz. Érett, egészséges nőre van szükségem, aki tud szeretni terápia nélkül is. De hol találok ilyet – és mikor?

…Az elmúlt hét sem hozott lényeges változást kapcsolatunkban. Tegnap őszintén feltártam neki gondolataimat és azt javasoltam, hogy addig is, amíg rá tudja szánni magát az érzelmi-erotikus közeledésre, lazítsunk egy kicsit a kapcsolatunkon, ne lépjünk fel a kizárólagosság igényével. Nem volt elragadtatva; első reflexe az volt, hogy akkor jobb lesz abbahagyni. Aztán elgondolkodott és rájött, hogy tulajdonképpen érthető és jogos az álláspontom. Hosszan elemezgettük az ő deflorációs komplexusát és elvileg közös nevezőre jutottunk. Zsuzsa mindent belátott és megértett, de a döntő lépéshez még nincs lelkiereje.”

Igy visszanézve utólag kicsit bánom, hogy nem ápoltam tovább ezt a sokat ígérő kapcsolatot. Pedig talán érdemes lett volna, hiszen azóta sem találtam nála jobb szellemi (értelmiségi)  partnert.

       Magány-megszokás, igény-csökkenés. Klári

„Érdekes jelenség: mintha kezdeném megszokni a magányt. Már jó ideje nincs válsághangulatom, s kezd megjönni az étvágyam is. Már az sem zavar különösebben, ha Ditte és Gyuri a fejem fölött recsegtetik a padlót és az ágyat.(Holott maradhattak volna Gyuri lakásában is.) Ezzel párhuzamosan valahogy magabiztosabb lettem. Rájöttem, hogy nincs okom sem sietségre, sem újabb kompromisszumokra nőügyben. Szinte biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtalálom azt a nőt, akit keresek.

Pedig egyelőre éppenséggel nem úgy néz ki. Zsuzsa után Emilivel is szakítottam. A dolog úgy történt, hogy pár percet késtem a randevúról. Ő magyarázatot kért, de nem hitte el. Kifejtette: úgy érzi, hogy sokszor nem vagyok őszinte hozzá. Erre közöltem, hogy akkor semmi értelme a további kapcsolatunknak. Tényleg untam már a folytonos bizalmatlanságát. Most alighanem Rózsi következik. Vele már vagy 3 hete nem találkoztam, mert 2 hétig külföldön volt, jelenleg pedig betegállományban van. Ma felhívott, hogy négy nap múlva szívesen találkozik velem. Elmegyek, bár nem sok értelmét látom már.

Viszont van egy érdekes, újabb kapcsolatom. Klárinak hívják, 22 éves laboráns egy vidéki cukorgyárban. A múlt szombaton találkoztunk először, s két óra múlva már csókolóztunk is az utcán, egy esernyő alatt. Tény, hogy mint nő, érdekel, de szellemileg semmit sem várhatok tőle, s ezért házasságról aligha lehet szó. Kivéve, ha beleesem. Nem tartom kizártnak, hogy szenvedélyesen tudnék szeretni egy szép, fiatal nőt, ha kedves és szolgálatkész lélek lakik benne. Vagyis talán le tudnék mondani a „szellemi társ” igényéről. Ditte esetében ez még nem sikerült, Editnél sem, de levontam a tanulságot.

Apropó, Edit. Épp ma este találkoztam vele, közel két hónap után. Most tudtam meg, hogy nőgyógyászati komplikációk léptek fel nála. Fizikai fájdalmai hozzájárultak, hogy szerelme teljesen „kiégett” belőle, s már semmit sem érez irántam. Abban viszont egyet­értettünk, hogy mindketten tiszteljük szerelmünk emlékét. Edit szerint jobb is, hogy vége, mert ő nem lett volna egészen boldog mellettem, ugyanis többet vártam tőle, mint amennyit adni tudott. Ő passzív és statikus lelki alkat; nem törekszik alkotásra, megelégszik a megértéssel, a műélvezettel. Általában megelégszik azzal, ami van, nem keresi mindig az újat, a többet, a tökéletesebbet. Szerelme olyan életformát próbált elfogadtatni vele, ami egyéniségétől idegen, ezért nem is bírta sokáig. Mindezt ő maga állapította meg, s nyilván igaza van. Tulajdonképpen csakugyan egy dinamikus emberre volna szükségem – ám ilyen igényekkel gyakorlatilag csak egyedül maradni lehet. Viszont akkor gondoskodjunk legalább az érzelmi-erotikus igények kielégítéséről. . .”…

…”Egy ismerkedési kampány kellős közepén vagyok. Nők vonulnak fel előttem, s én megállapítom, hogy „ez sem Ő, és ez sem…” Egy ideig szórakoztató játék ez, sőt, tanulságos is. Csak éppen jóval korábban kellett volna játszani. Ma már kicsit sajnálom rá az időt és energiát. Persze igyekszem lehetőleg racionálisan eljárni; mégis sok az „üresjárat”. Például vasárnap délutánra – mivel Klári nem jött fel – telefonon megbeszéltem két randevút, de egyik sem jött létre. Az egyikről én késtem el (12 percet), s nem vártak meg; a másiknál én nem vártam 20 percnél tovább a hölgyet. Ma rekordot javítottam: egy nap négy nővel ismerkedtem meg. Délelőtt Sch-néval ittam kávét a Gerbeaud-ban: válófélben lévő, 27 éves, német–francia szakos nő, kiváló tulajdonságokkal – csak éppen egy fejjel magasabb nálam. (Ugyancsak délelőtt találkoztam Rózsival egy presszóban; mell-műtétje után már jól van. Borzasztóan sajnálom, viszont egyebet nem is érzek iránta.) Délután először egy 33 éves, elvált asszony következett. Mérnöki képesítése van, de nemrég elment egy általános iskolába, tanítani. Az írása alapján elég sokat vártam a találkozástól, de valahogy csalódtam. Pedig értelmes kis nő, nem is éppen csúnya és a magassága is megfelelő. Műszaki ember lévén, a humán tárgyakhoz nem ért. Puritán, vallásos, sokgyermekes, vidéki családból származik. Pestre kerülve feleségül ment egy zavaros egzisztenciájú és szoknyabolond „kultúroshoz”, de a házasság egy évig sem tartott. Adóssága viszont még mindig van belőle. Albérletben lakik.

Estefelé elmentem özv. D-néhez, aki „értelmiségi lányát” kétszobás lakással („barokk és modern bútorral”) kommendálta levelében. Úgy mutatott be neki, mint akit a Nusi néni küldött Debrecenből. A leányzó 30–35 körüli táncdalénekes, kiélt képű utcalány típus. Vidékre jár haknizni és legfőbb vágya, hogy mixernő legyen, mert azok jól keresnek. Összeveszett a „vőlegényével”, de úgy érzi, ráér férjhez menni. Negyedóra múlva elköszöntem és felhívtam Saroltát, aki vasárnap nem várt meg. A Margit hídnál találkoztunk. 28 év körüli tanítónő, tovább akar tanulni. Első kérdése az volt: És a magasság? Kiderült, hogy a telefonban rosszul értette a magasságomat és 10 centivel magasabbnak gondolt. Ő maga ugyan csak 164 centi, de a tűsarok stb. Egyszóval őt zavarja, hogy pár centivel magasabbnak látszik nálam. Ezzel el is búcsúztunk. Otthon egy levél várt Kláritól, amelyben megmagyarázza, miért nincs elég ideje Pestre utazni, s hogy beszélgetni vidéken is lehet – vagyis látogassam meg.  Elmenjek?. .”.

Szerelem a láthatáron? Panni esete

„Egy újabb randevú nagy reményekre jogosított. Panni, a fiatal, huszonéves lány nagyon „nekem valónak” látszott. Kb. Edit színvonalán áll, bár nincs egyetemi végzettsége, de dinamikusabb, alkotóbb és alakíthatóbbnak láttam, s mintha kölcsönös lenne a bizalom. Bemutatkozó levelében ilyeneket írt:

Pillanatnyilag ugyan külkereskedelmi vonalon dolgozom, de ez csak kényszermegoldás, amiben az angol nyelvtudásomat tudom jól felhasználni. Bizonyos okoknál fogva eddig nem mehettem egyetemre, de majd szeretném elvégezni a magyar–angol szakot; így arra a területre kerülnék, ami mindig vonzott: az irodalom, a művészetek, a nyelvek világába… Valahogy ellentét van a külsőm és belsőm között. Amíg tánc közben versengtek, hogy fölkérjenek, addig egy-egy beszélgetés után megijedtek, hogy túl komoly vagyok. Meglepődtek, hogy a szőke baba nem naivan butácska, hanem szíve és esze van.

Ön valószínűleg olvasni tud a sorok között is. Érzi a lázas türelmetlenség, a bizakodó jókedv hullámzásait, a kíváncsiságot, az ingerültséget, a szeretet túlcsordulását, a tehetség szertehulló, apró csillagait és ezek mögött a nagy szavak mögött az egyszerű, emberi őszinteséget. Mindazt, amit egy lobbanékony, fiatal nő érezhet, aki még nem találta meg a helyét az életben. Ne ítéljen egzaltáltnak… Szeretnék megismerkedni Magával.

Az első randevú úgy indult, mint ha egy nagy szerelem születne: lelkesen kértem, jöjjön el hozzám „örökre”. A második randevú előtt alig aludtam az izgalomtól. Délben Rózsival lett volna randevúm, de egyszerűen nem mentem el. Délután viszont találkoztam egy közgazdász lánnyal, akit hamar leráztam, s bementem a kiadóba az újabb levelekért (kíváncsiságból, hogy hányan írtak). Aztán jött Panni. Beültünk egy presszóba, s elmondatta velem, mit csináltam aznap. Amikor megtudta, „egy világ omlott össze benne”.

Ő kizárólagosságot várt, azt, hogy többé senki más ne érdekeljen, csak ő. Én viszont csak elsőbbséget biztosítottam, gondolván, hogy ha a megismerés során bebizonyosodik, hogy ő az Igazi, akkor következhet a kizárólagosság. Valójában féltem a csalódástól, s az eddigiek miatt nem mertem mindent egy lapra feltenni rögtön az elején. Később úgy tűnt, mintha Panni mindezt megértené, és feljött hozzám. Mohón, szenvedélyesen és gátlástalanul viselkedett az ágyban, csak a szűzhártyája épségére vigyázott. Ezzel eléggé meggyötört. Aztán simogatott, de közben kijelentette, hogy nem szeret. Megkérdeztem, hogy akkor miért simogat? Mert jólesik – felelte.

Elég soká maradtunk ágyban, épphogy az utolsó buszt elértük. Kérdésemre közölte: nem bánta meg, hogy feljött, de azon gondolkozik, egyáltalán találkozzunk-e még. Ám ezután a buszmegállóban heves csókolózás következett. S mivel tudtam, hogy ez az utolsó busz és fáradt voltam, megkérdeztem, elkísérjem-e hazáig? (A busz ott áll meg majdnem a házuk előtt.) Olyan megdöbbenve nézett rám, mintha szentségtörést követtem volna el. Persze elkísértem. A buszon kifejtette, hogy ez volt fölháborító magatartásom non plusz ultrája. Mert még ha „négykézláb mászom is haza”, akkor is el kell őt kísérnem, s különben is, taxival is haza mehetek. Én azzal érveltem, hogy aki igazán szeret, az nem várja el… Panni megállapításával, hogy gyarló vagyok, egyetértettem, hozzátéve, hogy akit szeretünk, azt gyarlóságaival együtt szeretjük stb.

Aztán mintha elsimult volna a feszültség, tervezgettük, hogy hangversenyekre, színházba, moziba járunk. Panni kifejtette, hogy neki a szerelem a legfőbb érték, amiért mindenre képes lenne. Én a humánumot és a szabadságot helyeztem legmagasabbra, s ezen barátságosan elvitatkoztunk. A kapuban megegyeztünk, hogy másnap délután találkozunk és színházba vagy moziba megyünk. S mivel taxi nem volt a láthatáron, gyalog indultam haza. Hosszan nézett utánam. Ma viszont hiába vártam. Telefonomra anyja közölte, hogy Panni nincs otthon, nem akar velem többet találkozni és legyek szíves, ne molesztáljam a lányát.

Így tűnt el a szerelem a láthatárról, eléggé váratlanul és érthetetlenül. Az „összeomlását” (illúziói összeomlását) még meg tudom érteni. De akkor miért jött fel hozzám, miért feküdt az ágyamba? Kíváncsiságból? Vagy az „ösztönei” egyszerűen nem akarták tudomásul venni az illúziók összeomlását? S ha már feljött és nem bánta meg a szenvedélyes szeretkezést, akkor miért akar szakítani? S ha szakítani akart, miért beszélt további közös programokról? Talán csak anyja hatására döntött így? S most mit tegyek? Próbáljam-e helyreállítani ezt a kapcsolatot, érdemes-e, nem reménytelen-e? Vagy vigasztaljam magam azzal, hogy úgyis túl fiatal volt hozzám? Sajnálom ezt az elvetélt kapcsolatot, ezt a szélsőséges és lobbanékony Pannit, akit – úgy érzem – nagyon tudtam volna szeretni.

Így történt, hogy Panni helyett egy másik szőke lánnyal mentem moziba, aki fél óráig várt rám türelmesen, s aztán a teljes elolvadás és az illedelmes tartózkodás közt vacillált. Alaposan fölspannolódtunk, de a mozi után mégsem akart feljönni, s én cseppet sem erőltettem. Egy kicsit szégyelltem is magam, hogy egy ilyen butácska lánnyal vigasztalódom. Holnapután egy vidéki tanárnő, H. Juli elé megyek a vasútállomásra. Levele és fényképe alapján nagyon szimpatikus, bár kissé naiv teremtés. Nem várok sokat tőle, mert már tudom, hogy nem szabad sokat várni, de kíváncsi vagyok rá.

…Közben telefonált Klári, hogy nemsokára érkezik. Szó nélkül elfogadta meghívásomat és feljött, sőt, nálam aludt (mert holnap „hivatalos kiküldetése” lesz). Egyszerű lány, de igen kellemes nemi partner és szép teste van. Nem estem bele, ám egyelőre nincs okom, hogy visszautasítsam, amit adni tud. Megtudtam, hogy szereti az operettet, meg a cigányzenét. Másfél évig viszonya volt a vállalati párttitkárral, aki aztán anyagi érdekből elvett egy idősebb nőt. Nincs igazi közös témánk, hagyom, hogy beszéljen.”

De hát ez jelentené a „reális igényeket”?  S ez azonos lenne a magasabb igények kikapcsolásával, teljes mellőzésével?  Vagy már az erotikus összhang is magasabb igényt jelentene?  Klári esetében eleve világos volt, hogy nem ő az, akit keresek.  Csak az erotika terén tudtuk egymás igényeit kielégíteni.  Lehet-e, szabad-e ennél megállapodni?  S ha igen:  tartósan, vagy csak átmeneti jelleggel?  Ha értelmes nő volt, nem kellett volna-e Klárit továbbtanulásra bíztatni és műveltsége fejlesztését elősegíteni, pl. a megfelelő témák megvitatásával stb.

Panni esetében már a leveléből nyilvánvaló volt, hogy magasra értékeli, kissé túlbecsüli önmaga tehetségét, s egy partnertől várja +rejtett kiválóságainak”  felfedezését és szolgálatát. Hasonlítottunk abban, hogy mindkettőnk számára a a tükéletes szerele, az Igazi volt a legfontosabb; de ő teljes behódolást és kényeztetést várt el partnerétől, s könnyedén ejtette azt, aki nem felelt meg e magas követelménynek. A viszonzás és a kölcsönös alkalmazkodás számára úgyszólván ismeretlen fogalmak voltak. Szóval ebbe is fejetlenül, meggondolatlanul ugrottam volna bele.

    Juli, a vidéki tanárnő

„A pályaudvaron nem sikerült találkoznom Julival, mert negyedórával később értem oda. Ma kaptam tőle egy levelet, amelyben kifejtette felháborodását, amiért „átráztam”. Levelének zaklatott hangja nagyon is érthető, és borzasztóan sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül sikerült ez a randevú. Írtam neki egy expressz levelet, de könnyen lehet, hogy nem is válaszol már. Nem az első eset, hogy a legszebb reményekre jogosító kapcsolatokat rontom el valami ostobasággal, amit pedig több figyelemmel elkerülhettem volna. Miféle átok ül rajtam? Vagy talán mégis igaz, amit legutóbb Panni olvasott a fejemre, hogy ti. nem is tudok megállapodni egy nőnél sem, mert mindig hajt a nyugtalanság, az új utáni vágy, a még jobb, az Igazi keresése? Szeretném már bebizonyítani, hogy nem így van, hogy igenis meg tudok állapodni egy nőnél, ha megvan a hármas összhang (=szellemi, érzelmi, erotikus). Pillanatnyilag Juli látszik a még ismeretlenek közül a legnekemvalóbbnak, s ha válaszol, leutazom hozzá.

…Juli tegnap írt, hogy vár. Levelében elismétli első találkozásunk meghiúsulásának körülményeit, aztán részletesen leírja egy napi programját, „minden felsőbb szerv okulása céljából”. Kedélyeskedően aprólékos; semmi nagyvonalúság, semmi elmélyülés. Mit várjak ettől a „veterán bakfistól” (hogy saját szavaival éljek), aki viccből a „döntőbizottság elnökének” titulál és „alázatos alattvalóként” búcsúzik? Akinek Rabindranat Tagore a „védőszentje”, ami önmagában is anakronizmus. Félek, túl provinciális jelenség lesz nekem ez a nő.

…Egy napot és egy éjszakát töltöttem Julinál, s ez biztosan fölér öt-hat randevúval. Mégis nehéz az értékelés, pontosabban a döntés. Mert az nyilvánvaló, hogy tényleg provinciális jelenség ez a lány. Egyszerű és tiszta lélek, megbízható, hűséges, becsületes, dolgos – és így tovább. Házias is, természetesen. Sőt, pedáns, vagyis kicsinyesen és fontoskodva pontos. Szellemi arculata? Kötelességtudó és igénytelen. Munkája leköti és kielégíti. (Egész nyáron bejárt az iskolába, rendbe tenni a szertárt, előkészíteni a tanévet.) Olvasásra, szórakozásra kevés ideje marad. Kis albérleti szobájában parányi könyvszekrénye tele van, s még a kisasztalon is könyvek tornyosulnak. Összesen vagy száz kötet, legnagyobbrészt sorozatok a klasszikusok műveiből és néhány versantológia. Központi helyet foglal el Váci Mihály fényképe és kötete. Tagore után ő a második „védőszent”. A harmadik talán Juhász Gyula. S ezzel nagyjából ki is merült a költészet iránti érdeklődése és igénye. Hasonló a helyzet a zene és a képzőművészet vonatkozásában. Fő érdeklődése a férjhez menésre irányul, ami érthető. Az már kevésbé, hogy 29 éves létére még szűz és szüzességét csak egy törvényes férjnek hajlandó feláldozni. Ezen a téren teljesen tapasztalatlan, jóformán még csókolózni sem tud. Pedig nem látszik frigidnek. 2–3 szerelme volt már, de a döntő lépés mindig elmaradt. Nagyon fél tőle, deflorációs komplexusa van és persze szeretné bebiztosítani magát.

Tény, hogy erotikusan elég nagy hatással volt rám, szellemileg azonban nincs vonzóereje. Épp ezért elég kilátástalan a kapcsolat, és nem rentábilis az ápolása (főleg ilyen messziről). A hét végén feljön. Mondtam neki, hogy megbízhat bennem, de örülnék, ha le tudná győzni félelmét, hogy második találkozásunk még szebb legyen, mint az első… Vasárnap itt is volt és kellemes napot töltöttünk együtt. Úgy simul, úgy olvad a csókban, úgy igényli a testi és érzelmi gyengédséget, hogy a vágy feszültsége szinte szikrákat csap. Nehéz volt megállni az előjátéknál. Másnap írtam neki. Részletek a Julinak írt levélből:

Nagyon szeretnélek megkímélni a csalódástól, az „őszutói szerelem” befagyásától, hiszen átérzem lelkiállapotodat és tudom, mit jelent ez számodra. Igen, a férfiak általában jobban bírják a magányt, ám a kényszerű magány nálunk is akadálya az eredményes munkának. Jómagam az utóbbi hónapokban csak néhány jelentéktelen cikket írtam, nagyobb vállalkozásokhoz egyszerűen nincs lelkierőm. Vagy beszéljek arról, hogy engem is értek csalódások? Egy kicsit én is félek, és semmi kedvem cseberből vederbe kerülni. Tudom, hogy a szerelem (legalábbis nálam) csak akkor tartós, ha nemcsak testi, hanem szellemi örömöket is nyújt. Végérvényesen elkötelezni csak akkor fogom magam, ha erről a kettőről megbizonyosodtam.

Azt hiszem, egyelőre egyikünk sem állíthatja határozottan, hogy megbizonyosodott. Nem ismerjük még egymást annyira. Csak érzések és feltevések vannak, pro és kontra. Nagy hátrány, s az egész folyamatot késlelteti, hogy viszonylag ritkán találkozhatunk, s ezen egyelőre nem tudunk változtatni. Ugyanez vonatkozik a kockázatra és bizonytalanságra, ami egy kezdődő párkapcsolatnak mindig velejárója. Én is szívesen túl lennék már a párválasztás kínzó problémáján, de mit tehetek? Sürgetni vagy erőltetni ezt alig lehet. Fejest ugrani pedig csak akkor célszerű, ha az ember meggyőződött, hogy jó mély a víz. Szerintem a házasság kérdésének nyitva hagyása nem lehet akadálya kapcsolatunk folytatásának. Ugyanis nem a házasság szentesíti a szerelmet, hanem a szerelem szentesíti a házasságot – szeretném, ha ebben egyetértenénk. Mert akkor nem bántana, amit megengedtél, nem bosszantana, hogy őszinte voltál és nem idegesítene, hogy szeretsz és boldog vagy velem. Mert akkor alapvető elvi-morális kérdésben kerülnél hozzám közelebb, és távolodnál el a provinciális, kispolgári szemlélettől.

Újabb látogatásakor kiderült, hogy ő József Attila és Bartók rajongó, s egyáltalán nem idegen tőle például a modern festészet. Voltunk a Szépművészeti Múzeumban, megnéztük a párizsi magyar kiállítást, meg a bécsi Albertina grafikáit – és mindenben egyetértett velem. Bartók emlékkönyvet hozott és áhítattal hallgatta Juhász Ferenc versét stb. Kijelentette, hogy ő már megbizonyosodott teljes összeillésünkről. Csak egyben nem értünk egyet: szerinte igenis a házasság szentesíti a szerelmet…

Nem nagyon akartam vele vitatkozni, de a bizalmas együttlétre eleve kevesebb időt szántam, s nem is kívántam úgy, mint múltkor. Ebből érzem legvilágosabban, hogy nem tudok érzelmileg kötődni hozzá. Ugyanakkor őszintén sajnálom, hogy elavult erkölcsi beállítottsága miatt magányos vénkisasszony lett.”

Visszatekintve megkérdőjelezném, hogy pszichológiai szempontból optimálisan viselkedtem-e Julival.. De hogyan lehetett volna másként?  Jobb lett volna talán eleve elzárkózni a kapcsolat felvételétől; nem látogatni meg, s nem közeledni erotikusan, hanem csak néhány levelet váltani, s legfeljebb tanácsokat adni neki?  Hiszen előre látható volt, hogy a partnerideálját fogja látni bennem, s legális házasságra törekszik, s óriási csalódásban lesz része, ha nem kapja meg.   Vagy talán jobb lett volna őt megszabadítani az elavult gátlásaitól és legalább egy ideig felszabadult, erotikus örömökhöz juttatni, hogy aztán felvilágosultan és bátran tudjon partnert választani? Némi „beruházással” és a megnyilatkozó fejlődőképességével akár állandó társnak, jó kompromisszumnak is bizonyulhatott volna.    .

      Franciska, az elvált joghallgató

      „Az utóbbi napokban Franciska került kapcsolataim előterébe. Második találkozásnál tegeződni kezdtünk. Másnap már feljött hozzám, de csak a következő nap feküdt le velem, akkor viszont már itt is aludt. Tegnap és ma én voltam nála az albérleti szobájában. De ez csak a külső sztori. A belső már nem ilyen egyszerű. Nehéz megmondani, mi tetszik benne. 30 éves, elvált asszony, aki a munkája mellett most fejezi be a jogi egyetemet. Értelmes parasztlány, de irodalomhoz, mű­vészethez keveset ért. Van benne valami „tűzrőlpattantság”. Jó a hu­morérzéke, szeret nevetni (sőt, néha nevetgélni, mint egy komolyta­lan bakfis). Gátlásokat vagy önbizalomhiányt nem tapasztaltam nála. Általában modern gondolkozású, pl. helyesli a próbaházasságot stb.

Érdekli (mint jogászt) a fiatalkori bűnözés; szakdolgozatát az ifjúság elleni bűntettekről írta – s ezen keresztül a pszichológia és a gyermekvédelem. Mint gyermekvédelmi aktíva, környezettanulmányokat készít a rendőrségnek. Szeret olvasni és sakkozni. Ezen felül csinos is, egészen csinos. Persze van negatív oldala is. Attól tartok, semmit sem tud eléggé komolyan venni, bár ez valószínűleg csak védekezés. Talán nem mer „mindent bele” alapon nekivágni valaminek, mert érzi, hogy nem bírja. Elég gyenge a szervezete és idegrendszere. A terhességet is alig bírta kihordani (aztán a gyermeke hamar meghalt). Ettől idegileg kiborult, egy hónapig idegosztályon kezelték. Férje, akivel vidéken éltek, maximális kiszolgálást követelt tőle, amit nem sokáig bírt; egy szép nap ott hagyta. Azóta jó néhány viszonya volt már, a legutóbbi kb. egy évig tartott. Haját festi és erősen dohányzik.

Ezek így együtt nem jelentéktelen negatívumok, és kérdésessé teszik kapcsolatunk távlatait. Mégis: az intelligenciája és a szépsége talán ellensúlyozza a hiányosságokat, amelyek végső fokon kiküszöbölhetők. Idegileg megerősödhet, ízlése fejlődhet stb. Nagyobb csodát is művelt már a szerelem. S éppen ez a fő kérdés. Nyilván tetszem neki, de kérdés, hogy tud-e egyáltalán szerelmes lenni. Eleinte hamar kibontakozott a csókból. Ma már nem, de mintha kissé mesterkélt lenne a szenvedély: nincs benne elektromosság. Vagy csak nehéz „begyújtani”?

…Újabban mindennap felmegyek albérletébe, tegnap ott is aludtam. Valahogy egyre jobban otthon érzem magamat nála. Együtt vacsorázunk, verseket vagy prózát olvasunk, tudunk beszélgetni. Az ízlésünk ugyan nem egyforma, de sok a hasonlóság. S ami a legfőbb: már nem érzem szándékos engedelmességnek a csókjait. Kölcsönös a testi vágy, habár a gyengédség-szükségletünk még nem jutott azonos szintre. Mindenesetre, ha így fejlődik tovább a kapcsolatunk, akkor hamarosan leállítok minden más irányú keresést. Egyre világosabb, hogy Franciska sok szempontból éppen az a nő, akire most szükségem van. Egyre jobban eltalálja azt a hangot és azt a stílust, amit kedvelek, lassanként belejön a szerelembe, végül talán még a dohányzásról is leszokik a kedvemért. Kell nekem egy vidám ember, aki tud mélységesen komoly is lenni, ha arra van szükség. Lobogjon benne a lelkesedés valami iránt, ami engem is érdekel. Nyomja, kínozza minden, ami engem nyomaszt, de legyen erős, össze ne roppanjon a teher alatt. Tudjon velem szárnyalni!.

Nem kívánok megint túl sokat? Lehet, hogy általában is túlzottak ezek az igények; az ő esetében pedig majdnem biztosan azok. (Ő maga sem tartja képesnek magát a szárnyalásra.) Ha eltekintek a jogtól, amivel az utóbbi években szinte kizárólagosan foglalkozott, akkor előttem áll „Franciska a könyvelésből”, akinek műveltsége nem haladja meg lényegesen a könyvelőlányok jó átlagának színvonalát. Intelligenciája azonban kétségkívül van, s így, ha felszabadul a jogi tanulmányok terhe alól, sok mindent behozhat. A rendőrségre szeretne kerülni nyomozónak. Egy kicsit viszolygok ettől, bár nem tudom, miért, hiszen érdekes munka, jó logikát, sok pszichológiai ismeretet igényel és művészi szempontból kitűnő nyersanyagot nyújt. Csak az a kérdés, megfelel-e egy aszténiás alkatú nőnek, aki könnyen „kiborul”… Egyébként változatlanul ez aggaszt leginkább. Tény, hogy az eddigiek közül ő tűnik a legjobbnak, de, hogy megvan-e a „hármas összhang”, azt még nem tudom eldönteni. Kapcsolatunk meghitt és otthonos jellege nem annyira a közös kulturális örömökön, mint inkább a közös vacsorákon és ölelkezéseken alapul. (Az arányt kellene megfordítani.)

…Már nem tudom, mit gondoljak. Szerelem ez? Vagy csak két magányos ember vigasztalódás-keresése? Vagy kezdete, csírája egy lassan bontakozó szerelemnek? Nyilván kiderül hamarosan. Attól félek, ha eddig nem bontakozott ki, ezután már aligha fog. Valahogy lazul a kapcsolatunk. Hullámvölgy? Lehet, hogy csak az De nem olyan drámai, mint Editnél, ahogyan a hullámhegy – ha ugyan volt ilyen! – sem volt olyan intenzitású. Franciska mellett tulajdonképpen még sohasem éreztem amúgy istenigazában sütni a belső Napot… Ebből a megtorpanásból persze ő is érez valamit, és úgy próbálja kilendíteni viszonyunkat a kátyúból, hogy igyekszik mindenben a kedvemben járni. Ez nagyon pozitív dolog, csak hát valahogy mesterkélt egy kicsit. Például: tudja, hogy szeretem a verseket. Ezért, hogy kedvemben járjon, egyik este elővette Puskin Anyeginjét, hogy olvassunk belőle. Hát olvastunk; de persze én nem voltam úgy elragadtatva tőle, mint ő. Ettől viszont egy kicsit elkedvetlenedett. A minap voltunk egy Babits-esten, ott meg éppen fordított volt a helyzet. Ő a modern költészetből egyedül Adyt kedveli, tovább nem jutott el. Verseskötetei jóformán nincsenek, viszont van Kossuth emlékkönyve és hasonlók. A festészet az ő számára az impresszionizmussal ér véget. A zene? Őszintén szólva nem tudom, hogyan áll a zenével. Egyik legelső beszélgetésünkkor úgy nyilatkozott, hogy szívesen hallgat könnyűzenét és szimfonikus muzsikát. Viszont újabban őt is Bartók érdekli, ami csodálatos fejlődés lenne, ha nem tudnám, hogy rossz a zenei hallása (énekelni sem tud).

Ma lefényképeztettük magunkat és halászlét vacsoráztunk Óbudán, a Siposnál. Holnap tárlatokat látogatunk, aztán hangversenyre megyünk – igyekszem gondoskodni közös élményekről, hátha közelebb hoznak egymáshoz. De már tudom, hogy ebből aligha lesz házasság. Úgy látszik, mestere leszek én is a „boldogtalanság művészetének”, amiről épp most olvasom Kolozsvári-Grandpierre Emil regényét. Klári után Julit is leépítettem, bár még levelezgetünk. Őt borzasztóan sajnálom, hisz’ annyi szívvel vetette bele magát ebbe a kapcsolatba. Azt írta például, hogy legszebb álmaiban ilyennek képzelte el a férfit, akit szeretni fog. Felsorolta, mi minden tetszik neki bennem, és sürgette az újabb találkozást. Válaszomban udvariasan kitértem ez elől.

Pedig nemrég megvolt az első válóperi tárgyalásom. Simán, zökkenőmentesen, szinte futószalagon zajlott le. Ditte csaknem szóról szóra ugyanazt mondta, mint én. Együtt mentünk és együtt jöttünk, karonfogva, mint két jó barát. Utána közös „családi” ebéd, itthon. Azt hiszem, kevés ilyen baráti válás fordul elő. Úgy tűnik, ha a házasságunk nem is volt tökéletes, a válásunk az. Olyan ideális most a viszonyunk, hogy már-már azt kérdem: miért is válunk el? De ha elgondolkozom rajta, végeredményben mégis csak a válás szükségszerűsége derül ki. Éspedig nemcsak azért, mert Ditte most másba szeretett és elígérkezett. („Menyasszony a feleségem!” – vígjátéki téma.) Hanem főleg azért, mert egy esetleges kibékülés (rossz szó, hisz nem vagyunk haragban) semmit sem oldana meg azokból a problémákból, amelyek régi hiányérzeteimet előidézték. Persze, ha az elmagányosodás és Ditte közt kellene választanom, akkor nyilván őt választanám. De talán van más alternatíva is.

Franciskával egyébként egész jól megvagyok, s igazán hálás vagyok neki, amiért enyhíti magányomat. (Hálából én is enyhítem az övét.) Egy hónapja szinte mindennap találkozunk, s már úgy összeszoktunk, mintha pár éve házasok lennénk. Néha éppúgy unatkozunk is egymás mellett. Épp ma jegyezte meg: Már beszélgetni sem tudunk!… Ilyenkor ölelkezni vagy sakkozni kezdünk. Nem is tudom, mi hiányzik ebből a kapcsolatból, hogy igazi legyen. Hiszen csinos, értelmes és világnézetileg is egyezünk. Majdnem ideális szerető, s bizonyára nem lenne rossz feleség. (Persze Ditte sem volt az, s mégis…) Házasságról szerencsére szó sem esik köztünk – egyelőre.”

        Elmaradt randevúk

        „Most leginkább egy új lehetőség foglalkoztat. Bár ez a Zsuzsa még fiatalabb, mint a másik volt, levele alapján mégis érettebbnek és nekem valóbbnak tűnik. 21 éves és újságíró lett, miután nem vették fel a pszichológia szakra. Még nem befejezett egyéniség, de ez az ő korában természetes és nekem is előnyös, hisz’ még alakítható. Nagyon kíváncsian várom, hogy megismerjem. Úgy tűnik, ő az első alkotó ember az utóbbi idők nő-szériájában. Vajon mit várhatok tőle? Sikerül-e a találkozás? Holnaptól más ember lennék, ha Ő az. Nem, nem csodát várok. Csak egy kulcs fordulását a zárban, egy ajtó kitárulását, egy fény felragyogását. Hogy írta Shelley? Ó, te szél! Késhet a tavasz, ha már itt a tél?

…Egyelőre semmi sem történt. Legokosabb várakozó álláspontra helyezkedni. Különben is ostobaság lenne mindent erre az egy lapra feltenni, amikor vannak más, egészen jó lapok is… Így nyugtatgatom magam, sajnos, nem túl nagy meggyőződéssel. Tény, hogy Zsuzsa nem jött el, se tegnap, se ma a randevúra, és nem is értesített. Hagyta, hogy várjak és reménykedjek. A direkt következtetést nem nehéz levonni: levelem vagy fényképem (esetleg mindkettő) nem nyerte el a tetszését, tehát félredobta, s ezzel az ő számára az ügy befejeződött. Ha biztosan tudnám, hogy csakugyan így van, nem írnék neki újra. De nem tudom, és nem szeretem a homályos dolgokat. Szeretnék világosan látni ebben a kérdésben.

Lehet, hogy nem találtam el levelemben a megfelelő hangot. Siettem vele, nem gondoltam át eléggé. Ahogy visszagondolok, úgy érzem, túlhangsúlyoztam a köztünk levő ízlésbeli és korkülönbséget. Holott – és ezt éreznie kellett volna a sorok közül – éppen az alapvető szellemi összhang feltételezése bátorított erre. Szóval lehetséges, hogy egy kicsit elriasztottam. Szükség lenne legalább egy személyes találkozásra; ez mindkettőnk számára megnyugtatóbb lenne. Ám, ha semmiképpen sem óhajt velem találkozni, legalább írja meg – brutális őszinteséggel –, hogy miért. Nem fogok fölháborodni, és mindenképpen tanulságos lesz számomra. Ennyit egyébként kérés nélkül is megtehetne, egyszerűen egy vadidegen emberi méltósága iránti tisz­teletből. Mert megalázó dolog, ha az embert válaszra sem méltatják. Minek tagadjam, eléggé elrontotta a hangulatomat ez a két elmaradt randevú. Vajon szükségszerű-e, hogy mindig a legtöbbet ígérő lehetőségek menjenek füstbe? (Vagy csak azért hiszem, hogy legtöbbet értek, mert füstbe mentek?) Szívesen küzdenék érte az ész és a szív fegyvereivel, de ennek minimális előfeltétele, hogy ismerjem személyesen, s ne zárkózzon el előlem.

…Végre válaszolt! A rejtély egy része megoldódott: technikai okokból nem jött (?), de a fényképem is megdöbbentette, aztán az is, hogy már ilyen nagy fiam van. Sőt, az is, hogy egyáltalán válaszoltam neki. Mint írta, nem foglalkozik komolyan a férjhez menés gondolatával. Mégis javasol egy – „esetleg első és utolsó” – találkozást. Ilyen előzmények után persze aligha remélhetek sokat ettől a randevútól. Valószínűleg vele is úgy járok, mint az előző Zsuzsával. Hülyeség volt elküldeni azt a gyenge fényképet! Hisz’ a leveleimet „roppant rokonszenvesnek” találta. Hát még, ha diplomatikusabban írok és nem szolgáltatom ki fellobbanó reményeimet! A kettő együtt megriasztotta; védekező, elhárító attitűd lépett fel nála.

A levél hangja mégsem hűvösen udvarias. Érződik rajta, hogy küszködik saját előítéleteivel, illuzorikus elképzeléseivel, mert vonzza a szellemi összhang és talán a házasság lehetősége is. Mindenesetre őszinte – ez az egyik fő pozitívuma. A másik maga az írás, amely jellegében és színvonalában annyira hasonlít az enyémhez, mint még senkié. Persze kiforratlanabb, variábilisabb valamivel, de ugyanannyival színesebb is. Egy ifjú ember, akiből még minden lehetne – talán még a feleségem is …

No lám, megint hajlamos vagyok arra, hogy illúziókba ringassam magam. Pedig a túl nagy korkülönbség önmagában is kijózaníthatna. Elég vonzó perspektíva lehet-e egy ragyogóan tehetséges, fiatal lánynak egy 37 éves, elvált családapa, egy félbe maradt művészegzisztencia? Szilveszter napján is hiába vártam a megbeszélt időben és presszóban, nem jött. Igaz, pár nap múlva megírta: elfelejtette, melyik presszóba ígért nekem randevút, és máshol várt. Ez elfogadható. Velem talán nem fordult elő, hogy érdekesnek ígérkező randevúkról megfeledkeztem? Persze, ha az ember életbevágóan fontosnak érez egy randevút, akkor nem felejti el. Zsuzsának tehát nem volt olyan fontos ez a randevú. Mindenesetre rögtön válaszoltam neki, s az új időpontban türelmetlenül vártam.

Jó fél órás késéssel, egyszer csak megjelent. Külsőre olyan volt, mint egy édes kis baba. Igazán mindene megvolt: jó melle, széles csípője stb. Egy jó órát beszélgettünk erről-arról, és úgy tűnik, minden téren meglenne az összhang. Megjegyezte, hogy a valóságban szimpatikusabb vagyok, mint a fényképen. De azért kicsit idegenkedve nézegetett, s kijelentette, hogy egyelőre nem gondol komolyan a férjhez menésre. Most akar egyetemre menni. (Nyilván attól tart, hogy férjhez menés és gyermekszülés esetén ez a program veszélybe kerülne.) Tény, hogy 2–3 évnél tovább nem szívesen várnék a gyerekkel. De hát Zsuzsa van olyan ügyes, hogy egy bébivel a karján is be tudná fejezni az egyetemet. Érdekes: nála egyáltalán nem zavar az, hogy zsidó. Sőt, még az sem zavarna, hogy szűz. Nyakamat merném tenni rá, hogy nem frigid. Viszont tény, hogy még majdnem gyerek, és az anyaság előtt pár évig érnie kell.

Summa summarum: úgy érzem, ő az, akit keresek. Hacsak eleve el nem zárkózik, felismeri majd ő is ennek szükségszerűségét. Egyelőre viszont csak egy második találkozásba egyezett bele, aminek időpontját telefonon beszéljük meg.

Hazaérve elém került egy korábban írt, címzett nélküli levelem:

Te, aki még ismeretlen vagy számomra, de egész lényeddel, öntudatlanul rám vársz valahol, hozzád térek meg most gondolatban, neked mondom el mindazt, amit szavakba tudok foglalni lelkiállapotomból, mert rád tartozik, tiéd lesz velem együtt, ha majd megtalálsz, ha megtalállak… Mert megtalállak. Feléd vezet minden út, Téged épít bennem minden történés. Szürke és nyugtalan napok ösvénye vezet Hozzád, örömtelen és félhomályos napoké, melyeken hiányod terhét hordozom.

Merre tévelyegtünk a világban, micsoda erők álltak elénk, miféle látszatok kulisszái tévesztettek meg, hogy elkerültük egymást? Sorsom kelepcébe csalt és kalodába zárt, s most ki akarok törni, hogy megleljem Hozzád az utat. Elérkezett a döntő pillanat, amikor cselekedni kell. Nem bújhatok meg tovább a megalkuvás langyos vízében…

Újra aktuálisnak éreztem ezt a pár hónappal korábban írt levelet, amelynek most Zsuzsa lehetne a címzettje. De most három nap sem telt el, s egészen mást kellett írnom: Gyászolom egy nagy szerelem lehetőségét, az elvetélt boldogságot és mindazt, amire készültem Zsuzsával kapcsolatban. Itt van előttem a levele: Gondolkoztam be­szélgetésünkön, várható találkozásainkon, s végül – mindent meg­gondolva és megfontolva – úgy döntöttem, hogy kettőnk között min­den további találkozás felesleges. Ezt írja, minden indokolás és magyarázat nélkül, s a levél hangjának hivatalos ridegségét alig enyhíti, hogy befejezésül minden jót kíván és reményét fejezi ki, hogy megtalálom a megfelelő társat. Ez a levél befejezett tények elé állít, és elvágja az útját minden közeledésnek. Ferencjózsefi attitűdje hadat üzen reményeimnek, és súlyos csapást mér optimizmusomra. Mit tehetek? Sem könyörögni, sem tolakodni nem akarok. Ha nem kellek, hát nem kellek. Megint Attila sorai jutnak eszembe: Ha nem leszel most azé, ki szeret // majd leszel akkor másé. // Egy ország porába írom a neved. // Vigyázz, belőled is lehet // N. Pálné, X. Tamásné.

S különben is: savanyú volt még ez a szőlő, túl fiatal volt hozzám ez a lány. Mivel vigasztaljam még magam? Vagy inkább: kivel? Természetesen Franciskával. Voltam is nála, és tőle telhetően megvigasztalt. Nem mintha tudna erről a dologról, csak úgy általában. Aztán elmondta, hogy randevúja volt tegnap a legutóbbi partnerével, akivel tavasszal szakított, s aki most szeretné felújítani a viszonyt. Állítólag megmondta neki, hogy elkésett. Különben akárhogy is történt, nem érdekel az ügy, cseppet sem vagyok féltékeny. Épp az a jó, hogy kb. egyforma szinten szeretjük egymást; tudjuk, hogy kapcsolatunk ideiglenes jellegű, nem nagy szenvedély, ezért nem is fog nagyon fájni, ha vége lesz. Persze ez egyben kapcsolatunk fő gyengesége is. Csak azt nem látom világosan: vajon nem is tud jobban, szenvedélyesebben szeretni, vagy tudna, de visszafogja magát? Tény, hogy viszonylag otthon érzem magamat nála, s most ő a legjobb barátom. De a mérce ezen túl Zsuzsa lesz: meg kell találnom őt pár évvel idősebb, hozzám illőbb kiadásban.”

Visszanézve kissé patologikusnak tűnik, amikor a tökéletes, szenvedélyes szerelem illuzórikus vágya ennyire eluralkodik egy harmincas éveiben járó férfin.  Ezt nem magyarázza eléggé az a tény, hogy a hosszú magányosság és a kudarcok nagyin kiéheztették érzelmileg.

        Sorsok – randevú-tükörben

        „Három randevúm volt az utóbbi napokban. Életek és sorsok tárultak föl előttem és nem akarom, hogy nyomuk vesszen az emlékezet süllyesztőiben.

1. 27 év körüli lány. Haja szőkés, seszínű, fölkontyolva. Beesett szemei kékek. Nagyon sovány és kimerültnek látszik. Mozdulatlanul, mereven áll a könyvtár aulájában, a fal mellé húzódva. A cukrászdában kávét iszik és fizetni akar, de hagyja magát lebeszélni. Kezdeti elfogódottsága lassanként fölenged, fél óra múlva már régi ismerősökként beszélgetünk. Azazhogy inkább ő beszél, én csak kérdezek. Semmi sem marad titokban, ami lényeges. Szülei egy alföldi kisvárosban élnek, parasztok. 3–4 testvére van. Őt Zuglóban lakó nagyszülei nevelték. Az általános iskola elvégzése után beállt egy textilgyárba dolgozni. Ma is ott van, de egy éve már bérelszámoló. Amellett ő az üzem közönségszervezője, tanfolyamra jár és franciául tanul, miután a múlt nyáron elvégezte a dolgozók gimnáziumát. Tanár szeretne lenni, de szívesen lenne könyvtáros is. Tehát felfelé törekszik, de valójában betokosodott egyfajta modorosságba, amely nélkül széthullana. „Félszűz”. 5–6 éve volt egy vőlegénye, de bevonult katonának. Ő hű volt hozzá, de nem feküdt le vele. Amikor leszerelt, szakítottak, mert a vőlegény közben felcsinált egy másik lányt és el is vette. Aztán vagy két évig együtt járt egy elvált tanárral, aki kultúrvonalon dolgozott. Együtt utaztak külföldre, de vele sem feküdt le, egyszerűen „nem érzett rá vágyat”. Közben persze egyre jobban idegesítette a szüzessége, s végül a múlt ősszel titokban fölvitt a szobájába egy fiút, akivel pár hónapja járt. Az aktus azonban semmi örömet nem jelentett neki, sőt, nagy kiábrándulás volt. Szakított a fiúval és elhatározta, hogy többet az életben nem… (vagy legfeljebb áldozatként, egy házasság érdekében).

C’est tous. Egy órán belül egy vadidegennek, akit először látott, elmondta féltve őrzött titkát, amit még a legjobb barátnőjének sem tudott elmondani. Maga is csodálkozott rajta. Egyszerű lélek; sem hazudni, sem titkolózni nem tud igazán, ha a kérdező valamennyire szimpatikus és őszinte érdeklődést mutat.

2. Kb. 34 éves zsidó nő. Magyar–francia szakon végzett. Egy évig vidéken tanított, aztán egy pesti technikumban. Jelenleg évek óta nincs állandó munkaviszonya. Idős szüleivel él; apja agyérelmesze­sedéses, anyja pár éve fordítóként dolgozik, elég rossz idegállapotban. Ő maga eleve depresszív alkat, rendkívül introvertált, csökkent realitásérzékkel és vitalitással. Volt egy rövid, kb. egy hónapig tartó házassága. Aztán öt évig viszonya volt valakivel, aki később el is vette, de lakás hiányában nem éltek együtt. Hivatalosan csak nemrég váltak el, de a férfihez évek óta más nő jár fel albérleti szobájába.

5–6 éve kiborult idegileg. A Lipótra került, sokkolták stb. Azóta sem jött teljesen rendbe. Többször visszaesett, öngyilkosságot kísérelt meg, munkaképtelenné vált, elhagyta magát. Az okokat nem látom világosan. Tény, hogy most is rossz állapotban van, s hiába próbáltam némi optimizmust és aktivitást belésulykolni. (Az anyja írt a hirdetésemre és megkért, hogy foglalkozzam a lányával.) Elég reménytelen eset, és mint nő sem szimpatikus. Mindenáron középiskolába akar visszakerülni. Más lehetőség nem érdekli; nem tud alkalmazkodni. Egyszer-kétszer kiközvetítették adminisztratív munkakörbe, de pár hétnél tovább sehol sem bírt megmaradni. Vidékre nem akar menni, mert idős, beteg szülei mellett kell állnia, de közben ezek a szülők halálra idegesítik, úgyhogy még olvasni is csak éjszaka tud tőlük. Ugyanakkor önmagát is elhanyagolja; erről foghíjas szája árulkodik. Csak az ex-férjet csodálom: hogyan tudott ezzel a nővel élni?

3. 26 éves, levéltáros lány. Másik szakja a történelem. Munkahelyén a mikrofilmeket kezeli, és a régi magyar–lengyel gazdasági kapcsolatok dokumentumait kutatja. Ő maga is olyan száraz, mint a témája. Pedig különben értelmes lány. Apja bányamérnök, csak hétvégeken jön haza. Anyja háztartásbeli. húga női szabó. Öt oldalas, precízen fogalmazott, elmélyültségről tanúskodó levele tartalmában ellentétesnek látszott az írás iskolás jellegével. Pedáns, kényszeres alkat, nyilvánvalóan infantilis, valószínű, hogy főleg a szerelmi élet területén. Nehezen hozzáférhető érzelmileg, és valószínűleg szűz még.

Intellektuális fecsegésünk egyre inkább közhelyek felé kanyarodott, elszíntelenedett. Időnként kínos csend támadt. Semmit sem bírtam felfedezni benne, ami igazán vonzó lenne: mint nő és mint ember, teljesen hidegen hagyott. Pedig elég jó alakja van és az arca sem csúnya. Sajnos, egyszerűen nincs sex-appeal-je.

4. Végre egy érdekesebb eset: az „apácák nevelte”, 28 éves, özvegy vegyésztechnikus. Csinos nő, barna hajú, kékeszöld szemű, jó alakú. Meglehetősen tartózkodó és kritikus beállítottságú, ami teljesen rendben van. Mivel szülei elváltak, anyja (aki újra férjhez ment), intézetbe adta. Apácák nevelték Debrecenben, egészen 18 éves koráig. Ennek következményeként egyrészt kiábrándult a vallásból (bár szeretne hinni), másrészt azonban félő, hogy bizonyos fokig érzelmileg elsivárodott. Ennek egyik jele, hogy fő szórakozása a tévézés, fő hobbija, hogy ruhákat varr magának. Állítólag ugyan szeret olvasni, éspedig francia regényeket, de erre aligha lehet elég ideje, mert napi 10 órát dolgozik, s még haza is visz munkát. Kedvenc zeneszerzője Liszt. Szívesen olvassa a „Piszkos Fredet”. A lírára és a képzőművészetre nem kérdeztem, de nyilvánvaló, hogy sehogy sem áll velük.

Lehet, hogy végleges ez a beszűkülés, de talán föl lehetne rázni belőle. Férje hirtelen halála (ügyvéd volt, 4 éve halt meg) is hozzájárulhatott depresszív hajlamához. Tény, hogy engem fölvillanyozott ez a találkozás, látok benne fantáziát. Pedig nem „szellemi társ” és valószínű, hogy nem is lesz az. Legalábbis nem aktívan és nem jobban, mint Ditte. (A kézírása hasonlít is hozzá.) De hát azon már túl vagyok, hogy ehhez ragaszkodjam. A szerelemhez talán elég a passzív szellemi összhang: érdekelje, amin  dolgozom, ha nem is tudja velem végezni.”

       Egy „igazi nő”:  Emi

         „Külsőre nagyon vonzó nővel ismerkedtem meg. 31 éves, közgazdasági technikumot végzett, laboráns egy gyógyszertárban. Jó alakja, rövid, barna haja és meleg, barna szeme van. (Nála aztán nincs baj a szexepillel.) A baj csak az, hogy a zenén kívül máshoz nem nagyon ért; irodalmi műveltsége is nagyon átlagos. Bevallott, legnagyobb hibája, hogy nincs kitartása semmihez. Könnyen lelkesedik, de szalmaláng természet. Nem igazi entellektüel – de igazi nő. Hál istennek, nem szűz. 8 évig járt egy nős gyógyszerésszel és több, rövid lejáratú viszonya is volt. Affektivitása valószínűleg teljesen normális, bár gátlásosnak tartja magát és állítólag könnyen sír. Viszont évekig atletizált, sőt, régebben jógázott is.

Kicsit zavar, hogy nem alacsonyabb nálam. Hazakísérve, a kapuban puszizkodtunk; búcsúzóul kértem egy „igazit”. Adott is, de csak félig-meddig, aztán megjegyezte, hogy ez még nem volt az igazi, de most csak ennyi telik. Alapjában véve tetszik, és ha nem lenne Franciska, ki is kezdenék vele. Így azonban dilemmázok: megéri-e a csere? Szellemi kvalitásuk nagyjából egyforma. (Érdekes, Emi is a jogra jelentkezett, de nem vették fel.) Franciska több szempontból kényelmesebb nekem, Emi viszont, mint nő, jobban vonz.

A másodszori találkozásnál valahogy hűvösebb volt; ennek okát próbálom elemezni. Először is, késett a randevúról. Ez már magában véve is rossz kezdő hangulatot intonált. Fáradtak is voltunk. Párszor megpróbáltam simogatni, de nem reagált. Ettől függetlenül elég jól elbeszélgettünk. Megérezte volna, hogy egy másik nőtől jövök? A nők nagyon érzékenyek ilyesmire. Különben is, már Franciska megállapította, hogy minden az arcomra van írva. (De ha így van, ő meg azt vehette volna észre, hogy tőle más nőhöz megyek. Túl gyorsan készülődni kezdtem a vacsora és az ölelkezés után.) Ostoba dolog ez a párhuzamos randevúzás, mihamarabb véget kell vetni neki. Emi tetszik nekem, bár van benne valami „apacs lány” jelleg. Talán az egész rövid, fiús haja miatt? Talán a karikás szemek, a barnára elszínezett szemhéjak miatt, a vastag, fekete crayon-csík miatt? A zülléshez szokott nők szeme ilyen. S az is ide tartozik, hogy naponta elszív egy doboz cigit és kitűnően bírja az italt. Amikor összetegeződtünk, megkérdeztem, mit igyunk rá? Cseresznyepálinkát vagy gint kért és gyakorlott mozdulattal hörpintette ki.

Egyébként nem is tagadja, hogy valamelyest már „kitombolta” magát. Az anyja sokat veszekedett vele lezser, szórakozó életmódja miatt. Vajon hány férfivel volt már dolga? Amikor egyik barátnője kapcsán megjegyeztem, hogy „kurvából lesz a legjobb feleség”, lelkesen helyeselt. Ami a családját illeti, apja eredetileg kiskereskedő volt, de a háború kitörésekor bevonult és a fronton eltűnt. Anyja szakácsnő egy üzemi konyhán. Öccse technikus, felesége pedig „nagyon egyszerű teremtés”. Egyetlen szobában laknak mind a négyen. Karácsonykor az anyja kitörte a bokáját, s így Emire maradt a háztartás. „Rájött”, hogy egész jól tud főzni. Holnap nem találkozunk, de vasárnap este feljön hozzám.

Látogatása ugyan közbejött akadályok miatt jó egy hetet csúszott, de végül is feljött. Képeket néztünk, Bartók-zenét hallgattunk és (némi bemelegítés után) szenvedélyesen csókolóztunk. A jelek szerint rendkívül nagy hatással van rá a zene. Ezt már tudtam, de azon meglepődtem, hogy tetszenek neki az absztrakt képek. Ő maga is akar csinálni egy absztrakt mintájú faliszőnyeget. Sajnos, a versek nem tartoznak mindennapi szükségletei közé. Érdekes, hogy önmagát kissé megbízhatatlannak tartja, akivel nehéz boldogulni. Ez az őszinte önkritika az intelligencia jele, de nem biztos, hogy ellensúlyozza a felismert hibákat. Elmondta azt is, hogy a gyógyszerészt egy nagyon ideges férfi kedvéért hagyta ott. „Nagy szerelmük” öt hónapig tartott, de eleve kilátástalan volt. Túl egyforma volt a természetük: egyszer majd megőrültek egymásért, máskor marakodtak, jeleneteket rendeztek. A férfi eleinte túlbecsülte, aztán (miután megkapta) lebecsülte őt. A szakítás Emit nagyon megviselte; úgy érzi, kiégett, fél, hogy nem tud már szeretni.

Mindezt akkor is komolyan kell venni, ha pillanatnyilag semmi jele, sem a kiégésnek, sem a hisztizésnek. Bár, amikor újra meglátogatott, egészen elbűvölt; csodálatosan tud szeretkezni! Igazi nő, nemének tökéletes példánya! Annyira tökéletes, hogy az nekem már szinte sok: alig-alig tudtam kielégíteni.

Lekísértem a villamosig és most gondolkozom. Emit nem lehet nem szeretni. Vonz a nőiessége, a szép teste, a zenerajongása és a felvilágosultsága. Ő aztán nem provinciális jelenség! Van benne valami franciás jelleg. Viszont vannak negatívumai is az én szempontomból. Nem érdekelnének ezek, ha érezném, hogy belém szeretett, de egyelőre nem érzem. A szeretkezni-tudás még nem szerelem. Egyébként a szeretkezés terén sincs meg köztünk a teljes összhang (legalábbis egyelőre). Nem tudom, kimerültség ez nálam, vagy pszichés gátoltság, de egynél tovább nem jutottam, s az is túl gyors volt. A vágy felújult, de aztán már csak manipulálni tudtam. Attól félek, hogy a méretekkel is van baj. Azt hiszem, Emihez erőteljesebb férfi való, akinek nincsenek túlérzékenységi, nem dohányzási és antialkoholista komplexusai.

Ma észrevettem, hogy Emi sok szempontból Klárihoz hasonlít, bár mindenesetre (főleg zenei vonalon) műveltebb nála. De aránylag kevés a beszélgetési témánk. És egyáltalán nem vagyok biztos szerelmének és hűségének tartósságában, különösen, ha bebizonyosodik, hogy nehezen tudom kielégíteni. Az az érzésem, hogy Franciskával jobban összestimmelünk. Persze eleinte vele sem ment valami jól a dolog, de most már csakugyan szeret és kielégül. (Egyébként ma tette le az első államvizsgát. Együtt ebédeltünk, s holnap nála vacsorázom.)

Minthogy Emi meghívott, elmentem hozzájuk. Kb. egy órát bájcsevegtem a mamával és az öccsével. A mama nyugdíjas néni. Kövér és jó kedélyű, mint általában a szakácsnők. Kávéval, szendviccsel, málnaszörppel kínált és igyekezett dicsérni a lányát. Szóba került pl. eltűnt férjének öccse, egy züllött, iszákos csavargó, aki nyilvánvalóan terhelt volt stb. A kis szobát 3 fekhely és 2 szekrény tölti ki. A falakon giccsképek és családi fotográfiák. Mindenütt saját horgolású terítők. Társbérleti zsúfoltság. Egy proli család otthona.

Ebből a miliőből emelkedik ki Emi. Az anyja elkényeztette, otthon is dolgozott helyette, s így persze hamar a fejére nőtt. Élt is a szabadságával; szüzességét bizonyára igen korán elvesztette, s aztán egyik kaland a másikat érte. Ma sokat mesélt nekem ezekről, meglepően őszintén. Úgy jellemezte magát, hogy „nagy kurva voltam”. A 8 évig tartó kapcsolata mellett ugyanis számos, hosszabb-rövidebb viszonyt folytatott, és „plátói” szerelmei is voltak (!) Eddig is tudtam, hogy hiszteroid karakter, de ma kiderült, hogy szabályos hisztériás rohama is volt, katalepsziával. Tegnapelőtt például amiatt hisztizett, mert az anyja valami bíráló megjegyzést tett egy pulóverre, amit ő kötött. Tegnap este „vörösre bőgte a szemét”, mert találkozott a volt „férjével”, akinek már új nője van. Ha kiborul, a legközönségesebb trágárságokat vágja a kéznél levők fejéhez. Mint mondja, többször próbált jó útra térni, de hiába. Most már „levette a kezét saját magáról” – lesz, ami lesz.

S mégis, mindezek ellenére: tetszik nekem ez az angyalian romlott nő! Talán nem is romlott, csak természetes létformája a szeretkezés. S nekem épp ez is kell! (Házasság persze nem lesz.) ” 

Utólag meglep ez a kaland, hiszen itt olyan vidékre tévedtem, ahol semmi keresni-valóm nem lett volna (bár az összehasonlítási alap kibővítése szempontjából akár ez is hasznos lehet). Mindenesetre erős igényszint-csökkenés. Igaz, csak átmenetileg. S különben is: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…. 

         Ítélet válóperben

          „Lezárult hát a házasságom. Gyorsan lezárult; pár perc az egész. Vajon meghalni is ilyen könnyű lesz? S mosolygunk hozzá illemtudóan és udvariasan, s mindenki tudni fogja, mi a dolga? Most hát szabadnak érezhetném magam, mint a madár. Vagy mint a vándor cigány, aki ma itt, holnap ott sátoroz, mert itt is, ott is „leesik valami…” Repesnem kellene az örömtől? Miért? Valami elmúlt, végérvényesen és mindörökre. Nem volt tökéletes, de élet volt és ifjúság. Mit kaptam helyette? Jobbat nem, legfeljebb mást. Cseberből csak vederbe lehet kerülni? De akkor mire volt jó felborítani? Valószínűleg okosabb lett volna egyszerűen szeretőt tartani mellette. Hisz’ legtöbben ezt teszik!

Beszéltem erről Dittével, s most már neki is ez a véleménye. Csakhogy késő: ezt a házasságot annyira elrontottuk, hogy már nem lehet visszacsinálni. Ő már túlságosan kötődik Gyurihoz (legalábbis egyelőre). Mindegy, ennek úgy látszik így kellett történnie. Változatlanul érzem, hogy szükségszerű volt. Most arra kell vigyáznom, hogy ne ugorjak bele újabb megalapozatlan és érett szerelem nélküli házasságba. Nem szabadna belemennem olyan kapcsolatokba, amelyeknek az induláskor kedvezőtlen premisszái vannak. Veszélyes dolog, amikor az ember „most nincs jobb” alapon csak egy kis ideiglenes viszonyt kezd, mert könnyen arra ébredhet, hogy körülfonták, behálózták, lekötötték. (Vajon nem jártam így máris Franciskával? Vagy Emivel?) Ám, ha kezdetben, még józanul és tárgyilagosan is úgy tűnik, hogy megvannak a jó házasság lényegi feltételei… Sajnos, a dolog mégsem ilyen egyszerű. Előfordul, hogy épp kezdetben nem sikerül józannak és tárgyilagosnak lenni. (Lásd Zsuzsa stb.)

Sok mindent nem értek. Például, hogy miért nem tiltakozik az erkölcsi érzékem bizonyos dolgok ellen. Miért nem zavar jobban ez a párhuzamos viszony Franciskával és Emivel? Tulajdonképpen melyiket szeretem – vagy legalábbis melyiket szeretem jobban? Attól tartok, egy kicsit szinte élvezem ezt a párhuzamosságot, ami ideális változatosságot jelent számomra. Talán most akarom pár hónap alatt behozni, amit a házasságomban elmulasztottam? Esetleg egyszerűen a züllés útjára léptem? Nem tudom. Kívülről nézve könnyen szélhámosságnak tűnhet, amit csinálok. De nem érzem annak. Senkinek sem ígértem olyat, amit nem akarok, vagy nem tudnék teljesíteni. Igaz, nem vagyok mindig és feltétlenül őszinte, de lényeges kérdésekben nem szoktam hazudni. (Franciska tud Emiről – és viszont.) Tény, hogy jól érzem magam mindkettőjükkel és nehezen tudnék választani köztük. Nagyjából azonos szinten állnak, sok mindenben hasonlítanak, különbségeik pedig pozitív és negatív irányban kiegyenlítődnek. Franciskához erősebb szálak fűznek és valahogy reálisabbnak tűnik a kapcsolatunk, de nem tudhatom, hogyan alakul a másik. Igazán szerelmes pedig nyilván egyikükbe sem vagyok, és házasságot, azt hiszem, egyikükkel sem kötnék.

Valószínű (és remélem), hogy ennek a párhuzamosságnak hamarosan egy harmadik nő megjelenése vet majd véget. Ki lesz? Talán valaki az új jelentkezők közül. De biztos, hogy nem az a vidéki tanítónő, akit ma személyesen is megismertem: 28–30 körüli nő, átlag-csinos, tűrhető alakkal, kékeszöld szemekkel, barna hajjal. Aránylag értelmes és jó humorérzéke van, elég felvilágosult és biztosan nem szűz – de ez minden. Mert egyébként Passuthot nagyobb írónak tartja, mint Németh Lászlót. A költők közül Adyt, Radnótit és Villont ismeri. A komoly zenéből legfeljebb az operát bírja, de csak úgy, ha látja is. A presszóban fél deci konyakot rendelt (ami érthető: falun az ivás szinte kötelező) és erősen bagózott. Megbeszéltük a problematikus esetét, s ennek ürügyén még egyszer megkért, hogy alkalomadtán utazzak le hozzá. Külön szolgálati szobája van, ahol szívesen ad nekem szállást éjszakára…

A pécsi könyvtáros lány viszont nem jelentkezett, pedig ő jobban érdekelne.”

         Levél a lilasapkás Névtelennek

         „Nem tudom, miért írom most neked, te Névtelen, ezt a soha fel nem adható levelet. Mégis írok. Este van, oldódik bennem a szomorúság görcse. Kusza vonalakból hálót vetek a vad sorsra, talán magamhoz szelídítem. Nem találkoztunk, mert egy percnél tovább nem vártál rám. Másodperceken múlott, hogy elkerültük egymást. Ostoba dolog, és nem tudom, kinek nehezebb megbocsátani: neked vagy magamnak?

Talán neked. Micsoda embertelen büszkeség, királynői gőg lehet a háttere ennek a könyörtelen pontosságnak? Hát csak ennyit ér, egyetlen percet ér csak neked kettőnk találkozása? Én fél órát vártam rád, pedig egyre biztosabban sejtettem, hogy te voltál az a lilasapkás nő. Vártam, hogy visszajössz-e, megelégeled a büntetést. Nem jöttél. Mintha direkt kapóra jött volna, hogy bosszút állhatsz a férfinemen. Milyen indulatok vitték türelmetlen lépteid? Milyen vétkekért kellett bűnhődnöm? Vagy az esetleges újabb csalódástól, a hiábavaló várakozás szégyenétől menekültél? Türelmetlen büszkeséged egy nagyon is túlérzékeny bizonytalanság túlkompenzálása? Vagy az ismeretlenben rejlő veszélyek kényelmetlen előérzete indított útnak olyan korán?

Az esti telefon, a férfihang, a rövid és kitérő válaszod más kombinációt is elképzelhetővé tesz. Talán van valakid, s ha ez a kapcsolat nem is elégít ki minden szempontból, mégis lelkifurdalással jöttél a randevúra és titokban azt kívántad: bárcsak el se jönnék. El tudom képzelni a megkönnyebbült sóhajt, amellyel egy perces várakozás után elsiettél a helyszínről.

Vajon megtudom-e valaha, melyik hipotézisem közelítette meg a valóságot? Talán nem nyugszom, amíg meg nem tudom. Persze kérdés, hogy mit érek vele, ha megtudom. Ha nem te vagy, akit keresek, oly mindegy, miért nem vártál ma rám. Az írásunkban elég sok az eltérés, bár vannak közös vonások is. Ki tudja, megvan-e köztünk a lényegi megfelelés lehetősége? Az indulás nem volt a legszerencsésebb. De még minden kedvezően alakulhat.

Eddig a levél a Névtelennek. Csak annyit tudok róla, hogy 33 éves, karcsú, barna építésztechnikus, aki 14 évi házasság után vált el, és gyermeke nincs. De a kézírása valahogy tetszik, entellektüelt mutat. Ma egyébként Emivel lett volna találkozóm egy hanglemezboltban, de nem jött. Aztán felmentem Franciskához, ő meg nem volt otthon. Így hazajöttem. Hosszú ideje ez az első estém, amit egyedül töltök.

…Tegnap délelőtt végre találkoztam ezzel a lilasapkás nővel. Valóban az a helyzet, amit gondoltam: van valakije, de nem akar hozzámenni, mert iszik. Egyébként helyes kis nő és értelmes is, de irodalomhoz, zenéhez nem nagyon ért, érdeklődése inkább az építészettel rokon képzőművészet felé irányul. Másrészt nem akar gyereket – és valamiért nem is lehet neki. Mindez persze nem jelenti azt, hogy szó sem lehet köztünk szerelemről. Egy-két további találkozás majd eldönti.”…

  A hűség szárnypróbálgatásai

         „Egyelőre úgy tűnik, hogy Franciska többet ér mindezeknél. Készül az államvizsgára, hazautazott tanulni, s már hiányzik, várom a levelét. Ami hamarosan meg is érkezett, s rögtön válaszoltam is rá. Megírtam, hogy most tudom csak, mennyire hozzád tartozom. Lehetnének klasszabb nőim, anyagilag előnyösebb partijaim, de hiába, nem kellenek. Hiányzik belőlük az, amihez nálad jutottam legközelebb: a szerelem. Nem a szexualitás, hanem a barátság és az egymáshoz tartozás, ami miatt otthon érzem magamat nálad. S őszintén hiszem, hogy ez az érzés erősödni fog és le tudja győzni a meglevő vagy fölbukkanó akadályokat. De most az a legfontosabb, hogy túl légy a vizsgákon. Általában egyetértek mindazokkal az elvi megállapításokkal, amikről írtál. Persze vitatéma most is akadna, például, hogy miért az ex-férjedet állítod elém példaként, de ezt majd megbeszéljük, ha visszajössz…

  Most jut eszembe: találkozhattam volna újra Julival, a vidéki tanítónővel, jött volna örömest. De jobb volt egyedül maradni, várni Franciskát, élvezni a hűség szárnypróbálgatásait. Érdekes: Edit esetében, ha nem voltam vele, rögtön valami idegenség-érzés lépett fel. Most ellenkezőleg, változatlanul érzem az egymáshoz tartozást. Persze nem arról van szó, hogy nincs már köztünk probléma. Attól még messze vagyok, hogy elszánjam magam a házasságra. De most pár hétre felfüggesztem a keresést, aztán majd meglátjuk…

…Egy női papucs hever a padlón és hűvös szobám megtelik tőle meleggel. Megjött az én kis barátnőm! Tegnap már nálam aludt, és megint jó későig beszélgettünk. Kezd kisütni a belső Nap! (Ma pl. visszafestette eredeti színűre a haját a kedvemért.) Érzem, hogy őszintén szeret és ezt spontánul viszonzom. Már nincsenek hiányérzeteim és egyszerűen boldog vagyok. Csendesen és kicsit váratlanul jött ez a boldogság, nem lángol, de füstje sincs, csak melegít. Meddig? Nem tudom. De talán lehet rá építeni. Az Emi-ügyet lezártam; ő is belátta, hogy nincs értelme folytatni. Már nincs olyan igényem, hogy mással mélyebb kapcsolatot építsek ki. Az emberek és sorsok persze továbbra is érdekelnek, és a naplóírást sem hagyom abba. Boldogságom azonban akkor lenne teljes, ha szerelmemet egy új, termékeny alkotói periódus tetőzné be.”

          Születésnapi intermezzo

          „Mögöttem van hát a 38. évem is. Hogy tolonganak az évek! Talán az utolsó és legjelentősebb fordulóponthoz értem: most kell rátérnem a végleges irányra. Csak egyet várok tőle; hogy élményekben gazdagabb legyen, s ezáltal jobban kielégítsen, mint az eddigiek. Kalandvágyó, örök kamasz vagyok? Kiforratlan, lebegő, tartás és kötődés nélküli lélek? Mindig mindent felrúgó, abbahagyó, mindent újra kezdő? Miért nem tudok végre megállapodni egy nőnél, egy munkánál, egy hobbinál? Képes volnék újra kezdeni például az építkezést a rengeteg nehézség ellenére csak azért, hogy a legújabb elképzeléseim szerinti házban lakhassak. Tulajdonképpen nem is lakóház lenne az, hanem műalkotás: az egyszerűség, modernség, praktikum és esztétikum egységének szimbóluma.

Csak persze aligha lesz belőle valami. A meglevő házat ugyanis többszöri hirdetéssel sem tudtam eladni. A legegyszerűbb természetesen az lenne, ha olyan nőbe szeretnék bele, akinek van annyi „hozománya”, hogy Dittét ki tudnám fizetni belőle. Akkor nyugodtan itt maradhatnék. Valójában sajnálom itt hagyni ezt a házat. A kezem munkája, az életem egy darabja van benne. Il faut laisser maison et vergers et jardin… – ahogyan Pierre de Ronsard írta utolsó versében. Ez az elmúlás. Ebből vagyunk. Jól mutatja ezt a leghervadóbb virág, a szerelem is. Amiről nemrég úgy éreztem, hogy lassan de biztosan kibomlik, teljes virágpompával, az néhány hét múlva, az együttélés során már fakulni és hervadni kezdett.

Tudom jól, hogy Franciskánál jobbat nehezen találnék. Ötven jelentkező közül talán egy akadna ilyen. Nincs hibátlan ember; nála az a fő baj, hogy ideges, könnyen kiborul. A jelek szerint ez alkati eredetű neuraszténia, amit most a vizsgadrukk és egyéb tényezők (esetleges terhesség) súlyosbítanak. Egy ideig ugyan kibírom az ideges tüneteit, igyekszem alkalmazkodni és megnyugtatni, de hosszabb távon mégiscsak súlyos tehertétel ez, amitől elkedvetlenedik az ember. Aztán itt a dohányzás. Amilyen jóleső érzés volt látni, hogy leszokik róla a kedvemért, éppoly lehangoló, hogy megint elkezdte. Mindez kihat mind az intellektuális, mind pedig az erotikus kapcsolatunkra. Gyérülnek a hosszú, jóízű beszélgetések. Már nem olvasunk közösen verseket és kerüljük a vitákat, mert idegesítenek. Lanyhul a tnemi vágy, ritkábbak a nagy, közös orgazmusok, sőt, egyszer-kétszer már „vagina-zár” is előfordult. Egyre több a külön-alvás is. Mindent egybevetve: kapcsolatunk kritikus szakaszba érkezett, és a perspektívák elég bizonytalanok”

          Franciska „zárszámadása”

          „Amikor tegnap este találkoztunk, rögtön láttam, hogy valami nem stimmel nála. Elmondta, hogy „véletlenül” találkozott régi udvarlójával, s annak ismerőse tudna szerezni neki egy vidéki állást, amit esetleg elfogadna. Gondolkozott kettőnk kapcsolatán is és megcsinálta a „zárszámadást”, méghozzá írásban! Meg is mutatta: öt-hat oldalas, naplószerű elmélkedés. Leírja, hogy negyedik találkozásunkkor szerelem nélkül, puszta szeszélyből lett az enyém, de aztán a gyakori találkozások nyomán belém szeretett, míg én ugyanakkor egy „csitriért” lobbantam lángra, csak azért, mert újságíró volt. Kiábrándítónak találta, hogy csak vigasztalást kerestem nála. Azt sérelmezi legjobban, hogy nem tartom őt magammal egyenrangúnak. Holott valójában csak az irodalmi és művészeti kultúráját találtam közepesnek, illetve hiányosnak.

Érdekes, hogy egy szó sincs ebben a „zárszámadásban” a három tényleges kifogásomról, illetve aggályomról, pedig ezt pár napja részletesen megbeszéltük. Szó van viszont egy levélről, amit a múlt héten kapott valakitől, benne egy házassági ajánlattal. Mindezt eddig bölcsen elhallgatta előttem, ami több hasonló tünettel a bizalom válságát demonstrálja. Persze tény, hogy az őszinteség nem mindig hoz közelebb egymáshoz. Ám szerintem lényeges kérdésekben sem hazugságnak, sem elhallgatásnak nincs helye. De egy túlérzékeny ember iránti kíméletből indokolt lehet egyes részkérdések átmeneti elhallgatása. (Főleg most, amikor neki a vizsgákra való felkészülés a legfontosabb.) Csakhogy őt a jelek szerint a vizsgáknál is jobban izgatja, hogy kitárólagos partneremnek tekintem-e. Ezért határozta el, hogy „kiugratja a nyulat a bokorból”. Gondolatmenetének lényege nyilván ez volt: Vagy elvesz feleségül, vagy szakítok vele. Elég kiábrándító, üzleties gondolatmenet. Nem szerelmet (vagy szeretetet), hanem számító józanságot sugároz.

Persze amikor látta, hogy nem ijedek meg és nem ugrom be a provokációnak, elbizonytalanodott. Összecsomagolta ugyan a holmija egy részét, de végül is itt maradt éjszakára és odaadta magát. A szakítási szándékból az a javaslat maradt, hogy egyelőre ne találkozzunk mindennap, aztán majd meglátjuk. Nincs pánikhangulatom, nem félek a magánytól. Valaki majdcsak akad. Az pedig nem sürgős, hogy újra nősüljek. Inkább a lakáskérdést kellene mielőbb rendezni.

…A napok újabb randevúkkal teltek. Franciska közben sikeresen levizsgázott, és megbeszéltük, hogy vége köztünk mindennek. Ezt nagyon nyugodtan és egyetértőleg vette tudomásul. Elmondta, hogy félig-meddig már másba szerelmes: egy nős jogászba, aki minisztériumi főtisztviselő. Szexuális kapcsolat még nincs közöttük, de már egy hónapja találkozgatnak. Éreztem is ezt az elhidegülést, s így legalább nincs lelkiismeret furdalásom.”

Utólag nem nagyon van mit hpzzáfűzni a leírtakhoz. A tökéletes „Igazi” megtalálásának illúziója ezt a kapcsolatot is tönkre tette. Nem tudtam egy jó kompromisszumot ajánlani neki; bár talán elfogadta volna.

III.  Fél év próbaházasság Sacival

             „Megint úgy érzem: megtaláltam, akit keresek… Ez kicsit hihetetlennek tűnik. El kell tűnődjek rajta, miért érzem így? Talán megint vágyaim csapdájába estem? Elfelejtettem volna, mennyire nem vált be az első „megérzés” például a Zsuzsák esetében? Kár ezen meditálni. Tény, hogy megismertem egy nőt, aki tetszik, és aki egyenrangú partnernek ígérkezik.

Milyen is ez a nő? Külsőre nézve nem éppen sztár-szépség. Átlag csinosnak mondható a 28 évesek kategóriájában. Elég sovány, testileg kissé leromlott állapotban van (kb. mint én voltam, úgy fél éve). Belsőleg? Az adottságai jók: magyar-könyvtár szakot végzett, szereti az irodalmat és a pedagógiát. Entellektüel típus, de amellett igazi nő: imád gyermekekkel foglalkozni, jól érzi magát a munkahelyén. Kicsit passzív; valószínűleg introvertált, gátlásos típus, gazdag belső élettel. Ő talán nem hisztizne nekem.

Tegnap Picasso grafikáinak kiállítását néztük meg a Műcsarnokban, aztán sétáltunk, presszókban üldögéltünk és közben – anélkül, hogy egyetlen csókot váltottunk volna – elhatároztuk életünk összekapcsolását. Ez után fölmentem hozzá és nála töltöttem az éjszakát. Hajnalig beszélgettünk, és olyan boldog voltam, mint talán még soha. Újra kisütött a belső Nap, és most is ragyog bennem, a múlt nyári fénnyel, de zavartalanabbul. Pedig erotikus vonalon még nincs meg a teljes összhang. Saci bevallotta, hogy eddig egyszerűen nem ismerte az orgazmust, mert senki sem törődött azzal, hogy ő is kielégüljön. Rövid házassága ellenére meglehetősen tapasztalatlan ilyen téren. De azt hiszem, ezen lehet segíteni. Érdekes, hogy a dohányzás nála alig zavar, legalábbis egyelőre. S ami a legfontosabb: szellemi és érzelmi téren teljes köztünk a harmónia – ez a biztosítéka annak, hogy házasságunk nem válik unalmas-megszokottá.

Házasságról beszélek, mert már gyakorlatilag házasságra léptünk. Egyelőre persze próbaházasság ez, de biztos vagyok a sikerében. Ez az igazi szerelem: az első találkozásnál fellobbant, a másodiknál pedig már-már kiteljesedett. Az első, nem-tudatos megérzések után egyre-másra fedezzük fel egymásban a megegyezéseket és hasonlóságokat. Egyezik a világnézetünk, a politikai felfogásunk, az esztétikai ízlésünk, az érdeklődési körünk és egy sereg szokásunk, nem beszélve az erkölcsi felfogásunkról stb. Saci pillanatnyilag kicsit aszténiás, de idegileg és lelkileg egészségesnek tűnik.

Hihetetlen, hogy mennyi mindent megbeszéltünk az elmúlt éjszaka! El kell intézni, hogy ő iskolába kerüljön és így több szabadideje maradjon. Megállapodtunk, hogy a gyermekvállalással még egy évet várunk. Felosztottuk egymás között a háztartási teendőket; ő főz és mos, én takarítok és bevásárolok. Egyetértettünk a tervezett ház felépítésében, s ha lehet, kocsit is fogunk szerezni. Együtt tanulunk nyelveket, s ő lesz az első kritikusom. És persze versek, zene, művészet minden mennyiségben!”

          Saci „aktivizálja szókészletét”

          „Csak ülök itt és támasztom a fejem, miközben klasszikus zenét hallgatok. El kell mondanom, mi történt, le kell mérnem reális jelentőségét. Tegnap este két és fél órát vártam Sacira az utcán (lakásához kulcsom nem lévén, nem tudtam bemenni), mert a megbeszélt 8 óra helyett 10,30 körül jött haza. Ugyanis az előző partnerével aznap este szakított. (Már régebben akart, de nem volt hozzá lelkiereje.) Az illető ragaszkodott a személyes találkozáshoz, s aztán az történt, hogy egyszerűen nem akarta elengedni. Egy presszóban ültek, és beszorította Sacit a sarokba, könyörgött, fenyegetőzött és állítólag sértegette is: („Mennyiért feküdtél le vele?”) Saci azt mondja, nem akart botrányt csinálni, meg aztán sajnálta is a fiút, mert szegénynek épp a 33. születésnapja volt. (Erre ittak is, vermutot.)

Nem tudom, mit gondoljak erről. Talán, ha nem tudta volna, hogy a kapuban várom, mint egy hű kutya a gazdáját, megbocsátható lenne az eset. De tudhatta. Az sem fogadható el, hogy nem tudott jönni, mert nem engedték. Egy normális, felnőtt embert nyilvános helyen nem lehet erőszakkal visszatartani, ha nem akar maradni. Saci tehát engedékeny volt. Miért? Vagy azért, mert még mindig erős érzelmi szálak fűzik ahhoz a fiúhoz (nős ember, két gyerekkel, s kb. egy éve járt vele), vagy alkati passzivitása, befolyásolhatósága a magyarázat. Engem mindenesetre nagyon bántott a dolog. Amikor megjött, megjegyeztem, elég soká tartott ez a szakítás és máskor ne tegyen ilyet velem. (Nem fűztem hozzá, hogy egy alig kialakult, úgyszólván embrionális vagy újszülött szerelem nehezen bírna el több ilyen megrázkódtatást.)

Szótlanul mentünk föl a lakásba, s amikor egy kicsit részletesebben elmondta a történteket, tettem még néhány csodálkozó vagy csalódott megjegyzést. Saci elismerte, hogy helytelenül járt el, megígérte, hogy többé nem lesz ilyesmi, s engesztelésül kipucolta a cipőmet. Aztán lefeküdtünk, s mert fáradt és szomorú voltam, nem volt kedvem hozzábújni és kedveskedni. Nem sokáig alhattam, s arra ébredtem, hogy Saci felugrik és kimegy a szobából. Azt hittem, WC-re megy, s aludtam volna tovább. Ám amikor bejött, felgyújtotta a villanyt, s igen feldúlt állapotban felolvasott nekem egy levél-félét, amit odakint írt. Ebben a fent említett eseményeket kommentálta, harapós rosszindulattal, mondhatnám gyűlölettel bélyegezve meg az én tartózkodó viselkedésemet. A levél befejezése gátlástalan indulatkitörés volt, trágárságoktól hemzsegett (amit ő szakértelemmel a „szókészlet aktivizálásának” nevez).

Csak feküdtem ott, félig kábultan, de nem is hagyott szóhoz jutni. Kiment, behozott egy paplant, ledobta a padlóra és belegöngyölődött. Lassanként magamhoz tértem. Kértem, jöjjön vissza az ágyra, átadom neki a helyemet, ha nem akar velem aludni. Minthogy erre nem reagált, megkérdeztem, kívánja-e, hogy elmenjek most azonnal? Azt felelte, hogy elmehetek. Erre felöltöztem és indulni akartam. Ettől kicsit megdöbbent. Beszélgetni kezdtünk. Megmagyaráztam neki, mennyire fáj, hogy nem velem volt elsősorban szolidáris. Ő újra megígérte, hogy ez volt az utolsó. Vagyis kibékültünk. Saci valósággal lerángatta rólam a ruhát, és mohón bújt hozzám.

Azóta nagyon szelíd az én kis vadmacskám, bár a hirdetés útján való ismerkedés erkölcsi értékeléséről volt némi vitánk. Legutóbb éjszakás volt, egyedül voltam otthon. Kerestem egy könyvet, s köz­ben régi naplójegyzeteire, meg a válást kimondó bírói ítéletre ta­láltam. Ez utóbbi szerint azért váltak el, mert Saci minden apróság miatt megsértődött, veszekedett. A napló tanúsága szerint egyszer meg is pofozta a férjét egy, a mostanihoz hasonló jelenet során. Első nagy szerelmével is állandóan veszekedett. Nem tudom ugyan megállapítani, hogy ki, mennyiben hibás ezekben, de a jelek szerint inkább uralkodni szeret, mint alkalmazkodni. Tény, hogy nem volt különösebb oka erre az éjszakai hisztizésre, de lehet, hogy ha nem duzzogok és kedvesen dédelgetem, akkor nem került volna rá sor. Ám semmi kedvem papucsférjnek lenni, és úgy ugrálni, ahogyan ő fütyül.

Ez az eset eléggé kijózanított és lehűtötte első lobogásomat. Még szerencse, hogy nem mentünk mindjárt az anyakönyvvezetőhöz. Egy-két hónapi próbaházasság során majd kiderül, tudunk-e egymással élni és boldognak lenni. Ha valóban szeret, alkalmazkodnia kell hozzám, amit persze tőlem is elvárhat. S én meg is teszem, például a dohányzás kérdésében. Szeretem, különben nem vártam volna rá két és fél óra hosszat az utcán. De ha tényleg állandóan hisztizik, akkor aligha lesz tartós a kapcsolatunk.”

          Élmények és problémák

           „Már tíz napja élek együtt Sacival. Ez alatt most másodszor alszunk külön, mert ő éjszakás a kollégiumban. Felhasználom ezt az alkalmat egy kis elmélkedésre, bár mérleget készíteni két hónapnál előbb aligha érdemes. A tegnap estével kell kezdenem, ami csodálatos volt, ismét ragyogott a belső Nap. Lefeküdtünk, s – esti imádság helyett – egy Villon-verset olvastunk. Ez már szokásunk. Utána aludni próbáltunk, de nem ment. A jövő, a tervezett otthonunk foglalkoztatott. Saci megkérdezte, hogy külön szobánk lesz-e, mert ő mindig velem szeretne aludni. Ez a kívánság az öröm és gyengédség forró és kölcsönös hullámait váltotta ki belőlünk. Saci nagyon tud örülni és lobogni és szeretni, s nekem épp ez a legfontosabb.

Ez az, ami mindennél többet ér! Az ilyen élmények minden köteléknél szorosabban fűznek össze bennünket, mert testileg és lelkileg kielégítenek és boldoggá tesznek. Ez a szerelem csodája, s amíg ezt meg tudjuk adni egymásnak, addig nincs baj. Hogy még nem csiszolódtunk össze teljesen? Hát persze! Ehhez idő kell. De ha újra és újra lángra tudjuk lobbantani a belső Nap tűzét, akkor menni fog az alkalmazkodás…

De nézzük, mi okoz problémát? Az egyik Saci időbeli lekötöttsége, s általában a munkakörülményei, illetve a hozzáállása mindezekhez. Az elmúlt hónapokban már többször kiborult a munkahelyi problémák miatt, ezért elküldték ideggyógyászati kivizsgálásra. A diagnózis: szituatív neurózis, aszténiás depresszió. Vagyis biztosítani kell a terhelés csökkentését, s egyidejűleg erősíteni a teherbírását. A másik problémakomplexum az anyagiakkal kapcsolatos. Szinte kez­dettől közös háztartásban élünk, együtt csinálunk költségvetést, s ez jó és természetes. A távlati tervezést azonban bonyolítja, hogy még nem döntöttünk végleg a házasságról. Az ebből adódó fenntartások kissé üzleties színezetet adnak tárgyalásainknak, ami zavarólag hat.

Ezt a problémát el kell különíteni kapcsolatunk lényegétől, amit az anyagiak sem pro, sem kontra nem befolyásolhatnak. Csak akkor szabad belemennem ebbe a házasságba, ha egy szál ingben is elvenném, ha mindenekelőtt az egyénisége és a szerelme vonz, nem pedig a közös jólét perspektívája. Ravasz próba, nem könnyű distinkció! Úgy is feltehetném a kérdést: ha eltekintek az anyagi lehetőségektől (Saci öröklakásától stb.), mennyivel jobb nekem ő, mint mondjuk Franciska volt. Hiszen ő is túlérzékeny, ideges, ő is dohányzik. Hogy műveltebb? Csak irodalmi-művészeti vonalon. Hogy boldogabb va­gyok vele? No igen, de meddig? Van-e maradandó, lényegi többlet?

Egyelőre az intenzív ismerkedés időszakát éljük, s jó jel, hogy ennek nyomán szerelmünk nem csökken. Pedig nem megy minden zökkenőmentesen. Tegnapelőtt például nagyon megsértődött amiatt, hogy az idő sürgetésére hivatkozva (indulni kellett volna) nem csókolóztam vele elég hosszasan. Igyekeztem kiengesztelni, mégis eléggé begerjesztette magát, úgyhogy csak másnap délelőtt, hosszas „kibeszélés” során nyugodott meg, miután elismertem, hogy hibás voltam. Persze (mint kiderült) a menstruáció közeledése is hozzájárult érzékenységének fokozódásához. De ettől függetlenül is tény, hogy „gyengédség-szükséglete” igen magas fokú, mondhatnám valósággal ki van éhezve a gyengédségre. S ennek örülök, hisz’ ebben is megegyezünk; én is mindig „szereleméhes” vagyok, s így magas fokon ki tudjuk elégíteni egymás ez irányú szükségleteit.

S közben úgy süt a belső Nap, de úgy… hogy már kívül is egész lebarnultam tőle. Tavasz van, gyönyörű! Sose volt még ilyen szép! Sose voltam fiatalabb és boldogabb! Viharos gyorsasággal ragad az égi szekér a szerelem hetedik mennyországába! S nem hagyom onnan kiűzni magam! Minden erőm és tudásom, egész lényem alárendelem ennek a szerelemnek, szolgálatába állítom, mert ez mindennél fontosabb. Általa mindent elérhetek, nélküle… nem! Ilyen alternatíváról most hallani sem akarok! Nem „vesztettem el a fejem”: tudatosan vállalom ezt a szerelmet, mert a kalokagatheia teljességét ígéri.”

           Látogatás Saci szüleinél

           „A május elejei kettős ünnepen meglátogattuk vidéken Saci szüleit. (A húga, Erzsi vitt le bennünket a Wartburgjával.) Kedves kis város, hasonlít a szülővárosomhoz, Saci szülei nagyon kedves, szimpatikus emberek. Mindketten tanárok, bár anyja inkább jó háziasszonynak, gondos családanyának tűnik, mint tanárnőnek. Szemlélete alapjában vallásos-konzervatív, de intelligenciája és műveltsége folytán kitűnően alkalmazkodik a modern világhoz. Rajongással csüng kisebbik gyermekén, akit alaposan el is kényeztetett. Erzsi csaknem elviselhetetlenül szeszélyes és fegyelmezetlen. Nehezen tűri a korlátokat, akár egy „makrancos hölgy”, aki még nem talált emberére. Anyja kívánságára az ő mérnök-udvarlója, Sanyi és én külön szobában aludtunk, de azért lefekvés és villanyoltás után Erzsi visszajött, és jelenlétemben közösült a másik ágyon Sanyival. (Azt hitték, már alszom.) Aztán pedig, alig hogy Pestre értünk, ismét – ki tudja, hányadszor – összeveszett Sanyival, miután minden jelenlevő fejéhez goromba sértéseket vagdalt.

Saci szerencsére jól viselkedik az utóbbi időben, de egy kicsit tartok tőle, hogy ez a „családi vonás” nála is kiújulhat. Egyébként is, valami történt mostanában, ami zavar. Már nem tudnám leírni azt, amit legutóbb. Eltűnt a belső Nap és borongós kételyek költöztek a szívembe. Mintha egy szép álomból ébrednék a könyörtelen napvilágra. Érzelmi válság ez, és idő kellene, hogy az okait kielemezzem. Egy részük nyilván tudattalan. Amiről tudok, abból a legfontosabb talán a Saci állásváltoztatásával kapcsolatos vitánk. Írtam már erről, de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz vele ebben a kérdésben zöld ágra vergődni. Sérelmezi, hogy azt kívánom tőle, „parírozzon nekem” ebben a kérdésben.

Én viszont abnormális dolognak tartom, hogy hagyja magát kizsákmányolni, betegesen ragaszkodik ilyen lehetetlen munkafeltételekhez és figyelmen kívül hagyja mindkettőnk alapvető érdekeit. Addig már eljutottunk, hogy jövőre hajlandó lenne más beosztásba kerülni. Azon a ponton vagyok, hogy beletörődöm. De mit ér ez a kompromisszum, ha a belső Nap eltűnt? Hiszen így csak vegetál a kapcsolatunk. (Anyagi vonatkozásban is van egy-két dolog, ami nem tetszik nekem, de ez kevésbé fontos.)

A válság újabb mozzanataként ma felmerült a szakítás gondolata. Saci vetette fel, mondván, hogy ha nem hiszek ebben a szerelemben, akkor jobb lesz máris abbahagyni az egészet. Van is ebben némi igazság, mégis túlzott leegyszerűsítése a problémának. Kételyek fölmerülése ugyanis nemcsak a hit válságát, hanem a létét is bizonyítja. A beteget sem úgy gyógyítják, hogy agyoncsapják. Saci ajánlata tehát kissé hebehurgya – és ez rávall. Eleinte túlzottan optimista voltam. Azt hittem, egy csapásra közös véleményen és egy akaraton leszünk minden fontos kérdésben. Most kiderült, hogy sok mindenben nem értünk egyet, s ez lehangol. Erősebb a szokásrendszere, mint a szerelme, nem tud odaadóan szeretni, igényei vannak, amelyekhez alkalmazkodni kell. De hát én csak a saját logikám határain belül tudok alkalmazkodni, s nem sokáig bírom, ha olyasmihez kell alkalmazkodnom, amit ésszerűtlennek tartok. 

          Habent sua fata amores…

           „A könyvek mintájára a szerelmek is magukban viselik végzetüket, amely a véletlenek sorozatán keresztül bontakozik ki. Az életerős szerelmek véletleneken és válságokon át törnek céljuk felé és mind jobban átitatják a személyiség egészét.

Alig tíz napja, hogy beszámoltam egy válság hullámvölgyéről, s már itt a másik. Tegnap kezdődött. A mosogatás miatt, amit a munkamegosztásunk megbeszélése során Saci vállalt el (a kismosással együtt), de gyakorlatilag elég ritkán került rá sor. A konyhában rendszerint napokig állt szanaszét a koszos edény. Tegnap szóltam neki, hogy mielőtt olvasásba merülne, célszerű lenne elmosogatni. De ő csak halogatta, s a végén persze nem jutott rá idő. (Hasonló a helyzet a mosással-vasalással.)

Megértem és helyeslem, hogy jobban szeret olvasni, mint a háztartással bíbelődni. Ezzel én is így vagyok. Azt is megértem, amíg egyedül élt, nem sokat törődött azzal, hogy rend legyen körülötte. De most más a helyzet, és a belső rendnek kívül is tükröződnie kellene. Nekem igényem, hogy az otthonunk legyen valóban otthonos, és közös munkával tegyük azzá. Így, amíg Saci időbeli lekötöttsége ilyen nagy fokú, addig a takarításon, bevásárláson, ügyintézésen túl szívesen besegítek neki, és együtt igazán hamar elintézhetnénk mindent. Csak nem szeretném, ha rendszerré válna, hogy míg ő olvas (esetleg „társadalmi munkát” végez a munkahelyén), addig én főzzek, mosogassak, mossak és vasaljak. Helyette. A fennmaradó időben pedig rohanjak a saját házamba, kertet kapálni, WC-t javítani stb. Azon kívül végezzem el a hivatali munkám, s ráadásul alkossak valami igazán értékeset.

Ez így együtt nyilvánvalóan nem megy. Viszont, ha megpróbálom méltányosan elosztani a háztartási teendőket és tapintatosan figyelmeztetem Sacit a vállalt feladatokra, akkor jaj nekem! Akkor centiző, üzleties és garasoskodó vagyok, aki irigyli tőle, hogy két órát olvashasson és ő ezt nem bírja és előbb-utóbb úgyis fel fog lázadni. A másik ügy: Saci a megbeszéltnél fél órával később ért haza és azonnal megsértődött. Egyrészt nem vártam meg a busznál (holott „csak 22 percet” késett), másrészt, mert nem kértem bocsánatot ezért. Megmondtam, miért és mikor jöttem el, de ez nem volt neki elég, egyre jobban belelovalta magát a vélt sérelembe, elvakarta a képzelt sebet és teljesen kiborult. Zokogott, mint egy kisgyerek, hogy tönkretettem a boldogságát, és ő nem tud így élni.

Egy töredelmes bocsánatkéréssel talán meg lehetett volna nyugtatni, de képtelen voltam megtenni, hiszen – mivel nem éreztem magam hibásnak – ez megalázkodás lett volna. Javasoltam, hogy állapodjunk meg a megbeszélt időpontok pontosabb betartásában és abban, hogy nem vesszük sértésnek, ha a másik nem vár 5–10 percnél többet. Kértem, elsősorban velem legyen szolidáris, csak aztán a kolléganőjével stb. Hiába, nem bírtunk zöld ágra vergődni. Most dilemmában vagyok, mert egyrészt indokolatlannak érzem ezt a hisztizést, másrészt szeretnék vele ismét boldog lenni. Kicsit félek. Mi vár még rám? Mire készüljek?

…Kapcsolatunk normális közérzete az utóbbi napokban nagyjából visszatért, s ami maradt a konfliktusból, az nem több, mint egy árnyalatnyi bizonytalanság a háttérben. Együtt jár vele valami fokozottabb érzékenység, amely mindig kész 3 lépésnyi visszavonulásra – védekező tartásban –, hogy a nagyobb megrázkódtatást elkerülje. Tulajdonképpen Sacinál is ugyanez van, és találóan hasonlította magát egy kis csigához, akinek én (a nagyobb csiga) vagyok a gazdája. Érdekes, hogy amikor a legnagyobb szükség lenne kibeszélésre, a dolgok kölcsönös megmagyarázására, akkor a legnehezebb beszélni, holott a némaság csak fokozza a feszültséget.

Mindenesetre Saci ma csodálatos volt. Elhatározta, hogy vidám lesz és – ami még nehezebb – abbahagyja a dohányzást, ha „becsukom az ajtót”, vagyis kapcsolatunk jövőjét nem tekintem nyitott kérdésnek. Jól eső meglepetés volt ez a nagy áldozatkészség, drukkolok is, hogy sikerüljön, végleges legyen ez az absztinencia, hiszen magam is véglegesnek szánom kapcsolatunkat. Persze tudom, hogy a jövő objektíve (függetlenül a szubjektív szándéktól) mindig nyitott kérdés. Szeretem őt a túlérzékenységével együtt, s örülök elhatározásának, mert bizonyítja, hogy fontos vagyok számára, s mert elindulást jelent az egészséges életmód, a megerősödés útján. Keressünk közös hobbit! – ez a jelszavunk.” 

        Egy komolyabb konfliktus

        „Már másfél órája ülök és bámulok magam elé kábultan. Mi történt? Ma, vasárnap este hétkor eljöttem Sacitól. Talán csak ideiglenesen, mára szólóan, de eljöttem, mert egyszerűen nem bírtam tovább.

Pedig szépen indult a nap. Reggel nekiálltam a konyhaablakot megtisztítani az éves kosztól, mert Saci mamáját vártuk, akivel aztán különböző programokat (pl. tárlatlátogatás) valósítottunk meg. Miu­tán elment, s hazatértünk, Saci újra fölhozta a várakozási ügyet, miközben rágyújtott. Egy ideig csak hallgattam a fejemre záporozó vádakat, igyekeztem türelmesen válaszolgatni és magyarázni, de úgy látszik, elhatározta, hogy kiborít. Rendkívül ingerli őt, hogy megőrzöm nyugalmamat és fenntartom álláspontomat, vagyis nem vagyok hajlandó elismerni, hogy helytelenül jártam el, amikor a megbeszélt időn túl csak negyedórát vártam rá és nem felet. Önzőnek nevezett, aki csak a saját kényelmével törődik, csak elfogadja a szeretetet, de nem viszonozza, aki őt megalázza stb. Így a pohár lassan betelt.

Amikor kifejtette, hogy én folyton elkeserítem őt, közöltem: inkább haza megyek, hogy ne keserítsem tovább. Ő erre semmit sem szólt, csak merőn nézett. Rendben? – kérdeztem, de erre sem válaszolt. A heverőn feküdt, könyökére támaszkodva, s lehajtotta a fejét. Odamentem hozzá, megsimogattam néhányszor, aztán csak annyit mondtam: Szervusz! – és eljöttem. Egy szóval, egy mozdulattal sem próbált visszatartani. Talán nem hitte el, hogy valóban eljövök. Tulajdonképpen nem is akartam komolyan eljönni. Csak azt akartam jelezni, hogy elég volt, hogy az én idegrendszerem teherbírásának is vannak határai. Vártam, hogy észre térjen és abbahagyja mindkettőnk gyötrését. Miért várja el, hogy megalázkodjam előtte?

Ő arra hivatkozik, hogy ha valaki szerelmes, akkor semmit sem talál megalázónak, ami szerelmi boldogságát szolgálja. A „fülig szerelmes” vagy vakon szerelmes állapotra ez érvényes lehet. De én már kinőttem a kamaszkorból, nem tudok vakon szerelmes lenni. A szuverén értelem és a szabadságvágy megtartja primátusát az érzelmekkel és vágyakkal szemben. Saci azt szeretné, ha őt feltétel nélkül, mindenáron, vagyis vakon és bolondul szeretném és kiszolgálnám. Ezt nem tudom megtenni, de én sem várok tőle ilyen szerelmet. Értelmes, emberséges és kiegyensúlyozott szerelemre vágyom és félek, hogy az ő ideges túlfűtöttsége, affektív labilitása, neurotikus alkata nem teszi ezt lehetővé. A vak szerelem nem járható út. De talán volna még egy: a speciális bánásmód. Ahogy a pszichiáter bánik a páciensével, vagy a gyógypedagógus a „nehéz esettel”. Legyek orvosa? Csakhogy ez olyan hozzáállást feltételez, ami általában kizárja a szerelmet. Ami pedig „sine qua non”-ja kapcsolatunknak, hisz’ más igazán nem köt hozzá.

…Másnap délután, amikor visszamentem, Saci örömmel fogadott, mintha mi sem történt volna. Elmondta, hogy távozásom után rögtön lefeküdt és elaludt, de éjfélkor felébredt, s egy egész oldalnyi átkot írt össze elkeseredésében. Ettől nyilván megkönnyebbült, s reggel már nyugodtabb volt. Egyszerűen nem lehetett ráismerni: főzött, mosogatott, sőt, süteményt is sütött! Igaz, én is sokat segítettem neki mindenben. S ami a legfőbb: úgy látszik, mégiscsak sikerül leszoknia a dohányzásról. Mindez persze kapcsolatunk alakulásának függvénye. Ami viszont szintén függvénye számos tényezőnek. De hát a szándékunk komoly és őszinte; miért ne sikerülne? Végül is már két hónapja élünk együtt, így már aligha érhet meglepetés.” 

       Nyári  számvetés

       „A legutóbbi „összekoccanásunk” után néhány hétig csend és béke volt. Már kezdtem bizakodni, mint azt az előző naplójegyzet is mutatja. Balatoni nyaralásunkra anyámat és fiamat is magunkkal vittük. Eleinte ott is simán ment minden: naponta tanultunk németül, sokat úsztunk, szúnyogrohamok közben szeretkeztünk, szóval jól megvoltunk egymással. Sajnos, a második héten elromlott minden.

A közvetlen kiváltó ok egy jelentéktelen apróság volt. Egyik reggel épp a strandra indultunk, amikor Saci valami rendetlenség miatt rászólt a kisfiamra. (Azt hiszem, nem rakta rendesen helyre a ruháját.) Kissé ingerült volt a rászólás, és a fiam sírva fakadt, mondván, hogy a Saci néni mindig egzercíroztatja, pedig maga is rendetlen. Meg is mutatta, hogy lám, ő is ott hagyta a ruháját az ágyra dobva. Persze védelmére keltem Sacinak, és a gyerek hamar lecsillapodott. Elindultunk és azt hittem, napirendre térhetünk a dolog felett. Sacit azonban nagyon bántotta az ügy és engem tett felelőssé miatta. Szerinte egy korábbi megjegyzésemmel lovat adtam a gyerek alá vele szemben. Valamelyik előző napon csakugyan tettem egy olyan megjegyzést, hogy „ugyan, hagyd már azt a fiút, ne ugráltasd folyton”. Ezt csakugyan nem kellett volna a gyerek előtt mondani, s elismertem, hogy ez is hozzájárulhatott a gyerek kifakadásához. (Bár nyilván e nélkül is szólt volna.)

Saci látszólag megnyugodott egy kicsit. Egyszer csak látom, hogy bemegy a vízbe és eltűnik valamerre. Jó sokára került elő, s megint olvasásba merült. Hívtam ebédelni, nem jött. Anyám is hiába hívta. Végül nagy nehezen mégis oda jött, de duzzogva és kelletlenül. Aztán megmutatta, mit írt a noteszába: panaszokat rám, hogy nem vagyok hozzá elég figyelmes stb. Én is írtam néhány sort a noteszába, kommentálva a fentieket. Aztán odamentem hozzá, de még mielőtt elolvasta volna, amit írtam, rendkívül élesen támadni kezdett állítólagos udvariatlanságomért. Vagyis már javában tartott a szokásos begerjedési folyamat. Saci egyre jobban kiborult, egyre vadabb dolgokat vágott a fejemhez (sőt, a keze ügyében levő bögre vízzel is nyakon öntött). Nem tudom rekonstruálni azt a szitok-áradatot, de kb. az a lényege, hogy önző és aljas gazember vagyok. Közben azt is kijelentette, hogy azonnal haza utazik. Többször fölkeltem és odébb mentem, de valósággal kényszerített szitkozódásának tovább hallgatására. Közben hisztérikusan sírt a földre borulva és öklével verte a földet.

Persze én is ideges lettem (azt hiszem, már kezdtünk feltűnést kelteni), s kijelentettem, hogy ha ilyen véleménnyel van rólam, akkor nincs alapja a további beszélgetésnek. Külön mentünk a szállásra. Vacsora után írt nekem egy levelet a noteszába, melyben már sokkal nyugodtabban egy utolsó lehetőséget kért a dolgok tisztázására, különben haza utazik. Kisétáltunk a partra, s most már könnyű volt közös nevezőre jutni, mert nála elmúlt a „roham”. Utána még fél éjszakát beszélgettünk, és megfogadta, hogy ezentúl fegyelmezettebb lesz. Azt hiszem, idegileg erősen igénybe vette az anyámhoz, meg a fiamhoz való alkalmazkodás. Reménykedtem, hogy a külföldi utunkon, amikor csak ketten leszünk, nem lesznek ilyen problémák. Sajnos, tévedtem. Saci folyton újra kezdte a veszekedést és vádaskodást

Akkor már láttam, hogy nem érdemes komolyan belemenni az efféle vitákba, a logika itt úgysem ér semmit. Javasoltam, hogy legyen tabu-téma kettőnk kapcsolata. Ez az ötlet véletlenül megtetszett neki, s talán ennek köszönhető, hogy külföldi utunk hátralevő része viszonylag nyugodtabban telt el. Ám mégis ez a külföldi út volt az eddigi legkomolyabb csapás reményeimre. Pedig nászútnak szántam, s mi lett belőle? Félek, szerelmem egészen elvérzett e baljós „nászút” alatt.

S most újra itthon. Saci már dolgozik, nekem van még egy hét szabadságom. Ő most valahogy úgy tervezi, hogy kiadja nekem a napi penzumot az alkotó munkából. Például, mire este hazajön, fessek meg egy képet. Amellett takarítsak ki és csináljak szép rendet. Bizonyára úgy gondolja, hogy majd ő kézbe vesz engem és engedelmes, jó férjet farag belőlem, aki műveivel közvetve az ő becsvágyát is kielégíti. Másfél hónappal ezelőtt talán még lett volna erre lehetőség, ma már aligha.

Tulajdonképpen mi tart vissza a végleges szakítástól? Nemrég ő maga állapította meg rólam, hogy nélküle sem lennék szerencsétlen (legnagyobb sajnálatára). Valóban érzem magam olyan erősnek, hogy szembe nézzek a magánnyal. De előbb szeretnék egészen meggyőződni róla, hogy szükségszerű-e a szakítás. Nem lehetne-e valami modus vivendit találni, ami mindkettőnknek megfelelne és biztosítaná köztünk a nyugalmat? Nem lehetne-e valahogy visszahozni a belső Napot? Jó lenne hinni szerelmünk feltámadásában.

Érdekes, hogy Saci mostani viselkedésének fő motívuma a mindenáron ragaszkodás. Ez változatos módon nyilvánul meg: skálája az alázatos könyörgéstől az alig burkolt fenyegetésig terjed. Sőt, helyenként még a fegyelmezett tartózkodás is belefér. Ez a ragaszkodás önmagában pozitívumként értékelhető. Mutatja, hogy Saci komolyan veszi kapcsolatunkat, fontos vagyok számára. Vagyis szeret. (?) Hogy aztán ezt a ragaszkodást mi motiválja, az nem világos. Mindenesetre érdekes adalék ehhez egy kijelentése, miszerint csak azért ragaszkodik a velem való házassághoz, mert gyereket akar. Ugyanis – ahogy legutóbbi naplójegyzetében írta – sok munkát és fáradságot jelent neki az alkalmazkodás a „hangulataimhoz”.

Tény, hogy allergiás mindenre, ami csak távolról is emlékeztet az egyenjogúságot sértő szituációkra, és a túlkompenzálás folytán inkább maga törekszik hatalmi pozícióra (talán nem is tudatosan). Mindenesetre ezzel a komplexussal számolnia kell annak, aki őt hosszabb távon vállalni óhajtja. Elvileg persze feloldható ez a komplexus, főleg, ha a partnere bölcs pszichológus és türelmes, optimista férj. Vajon én lennék ez? Félek, meghaladja erőmet ez a vállalkozás. (Nem erre figyelmeztet-e a gyomrom?) Tény, hogy Ditte például tíz év alatt sem borult és borított ki annyiszor, mint Saci e négy hónap alatt. Igaz, vele meg más probléma volt. Apropó, Ditte. Most kaptam tőle levelet a táborból. Érdekes az a megjegyzése, miszerint sajnálja, hogy jó barátságunk nem tudatosodott benne előbb. (A kisebbrendűségi komplexusa ezt megakadályozta.).” 

         Válaszút előtt

          „Sajnos, jól sejtettem, hogy még kellemetlenségek várnak rám. Saci bejelentette, hogy elmaradt a menstruációja, valószínűleg teherben van, s ezért 3 napon belül vegyem őt feleségül. Hogy elvetesse, arról hallani sem akar. Pedig úgy állapodtunk meg eredetileg, hogy előbb a lakásügyet rendezzük és csak aztán vállalunk gyereket. Különben is a legrosszabbkor jött ez a dolog, hiszen egész kapcsolatunk válságos.

Most mit tegyek? Ugorjak bele egy házasságba csak azért, mert véletlenül teherbe ejtettem egy nőt? Ez nevetségesen elavult história lenne. Az alapszituáció nagyon hasonlít arra, amelyben Dittével voltam, amikor elvettem. Most megint ugyanabba a kőbe botoljak? Mert eddigi kapcsolatunkból csak arra tudok következtetni, hogy nem járnék sokkal jobban. Illetve: bizonyos szempontból talán még rosszabbul is járnék, hiszen Saci idegileg labilisabb, mint Ditte. Nem hiszem, hogy sokáig bírnám ezt a házasságot. Habár lehet, hogy az anyaság jó hatással lenne Sacira. Ám erre mégsem alapozhatok. Megérdemelném sorsomat, ha a próbaházasság negatív tanulságai ellenére belemennék ebbe a házasságba.

Itt volna tehát az alkalom kapcsolatunk felszámolására. Mert Saci válaszút elé állított: vagy feleségül veszem sürgősen, vagy örökre szakítunk. Lám, itt az újabb „nyúl-ugratás”, s ez sem történik jobbkor. Hiába mondom Sacinak, hogy előbb próbáljuk rendezni kapcsolatunkat, s ha sikerül, akkor határozzuk el az összeházasodást és a gyerekvállalást. Ő inkább megfordítaná a sorrendet, mert nagyon vágyik egy gyerekre. Emiatt ragaszkodik most hozzám. Pedig pár nappal előbb még úgy nyilatkozott, hogy találkozásunk, ismeretségünk ténye még semmire sem kötelez. Hasonlata szerint az ember nem feltétlenül annak az országnak az állampolgára, ahol tartózkodik; joga, hogy megkeresse azt az országot, ahol otthon érzi magát.

És most nekem egy fatális véletlen megszűntette volna ezt a jogomat? Banális és könnyen megszűntethető biológiai folyamatok zárják ketrecbe további sorsomat? Megérteném, ha ez lenne az utolsó lehetősége, hogy gyermeke legyen. De hát lehet még! Tőlem is, vagy mástól is. Tény, hogy pillanatnyilag nem vágyom tőle gyerekre – és ezt figyelembe kellene vennie. Ő azonban ehelyett fanatikus gyerekvágyában inkább alkudozni kezd: vegyem el legalább formálisan, hogy „legyen neve a gyereknek”. Azt mondja, kész jövőre elválni és tartásdíjra sem tartana igényt. Vagy legalább szerezzek neki valakit, aki hajlandó őt formálisan feleségül venni… Eléggé irreális elképzelések ezek. S feleslegesek is, hiszen ő elvált asszony, semmi értelme, hogy duplán elvált legyen. (Hacsak nem a tartásdíj kedvéért.)

A háromnapos határidő lejárt, de döntés nem született. Tegnap esti hosszú beszélgetésünk mégis mintha valami fordulatot hozna ebben az ügyben. Számomra az volt benne a legmegkapóbb, hogy az anyaság utáni vágy milyen hősiessé, vagy ha kell, furfangossá tud tenni egy nőt. Saci tegnap „mindent bedobott”, hogy megtarthasson engem is, meg a gyereket is. Kételyeimet hallva nem gorombult be, ahogy szokta, hanem szelíd és alázatos maradt, mint egy Szűz Mária. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki és adjak neki időt, hogy bebizonyítsa: boldoggá tud tenni, tud nyugodtan és következetesen szeretni. Bizonygatta, hogy nem tud nélkülem élni és hogy nekem is szükségem van őrá stb. Egy dologhoz ragaszkodott makacsul: a gye­rekhez. Állítólag lányanyaként is megszülné. Éspedig azért, mert én fölébresztettem benne az emberi méltóság tudatát, és most már nem hagyja magát „vágóhídra hurcolni”. (Lásd: kürett). Ezzel félig-meddig levett a lábamról; hajlamos vagyok egy újabb kompromisszumra.

Elvesztettem a biztonságérzetemet. Régebben a dolgok egyszerűek, már-már unalmasak voltak: feleség, gyerek, hivatal, kerti munka stb. De jöttek az egyre erősödő nosztalgiák valami más után. És egyszer csak felborult az egész, mint egy kártyavár. (Valóra váltak a versbe foglalt sejtések.) S ami utána jött, először szilárdnak tűnt és gyönyörű volt, de aztán szétfoszlott, mint a délibáb. Ami pedig maradt belőle, az kevés volt egy új és jobb életforma megalapozásához. Mindegyik kompromisszumot kínált a végén, de én egyiket sem fogadtam el. Elegem van a kompromisszumokból. Tudom, hogy „Ez van!” ország vagyunk, s az egész élet tele megalkuvásokkal, amelyek elkerülhetetlenek. De legalább a sorsdöntő kérdésekben legyen szabad a választás. Éljek-e, hol, hogyan és kivel éljek? – ezekben és hasonló kérdésekben nehezen viselem el a döntés szuverén jogának korlátozását. Ugyanígy: legyen-e gyermekem, mikor és kitől?

Persze azt is tudom, hogy a döntés szabadsága mindig viszonylagos. Maga a szabadságra törekvés is determinált és egyben determináló tényező. De erre a relatív szabadságra szükségem van ahhoz, hogy élni tudjak, hogy érdemesnek tartsam élni. S most itt ülök egy összedőlt családi tűzhely romjainál, egy kísértetházban, ahol a tücs­kök egyhangú cirpelése közben csak az éjszakai pillangók látogatnak (sajnos, szó szerint értendő!), s egy újabb sors-kompromisszum Da­moklesz-kardja függ a fejem fölött. Minden, ami biztos volt, eltűnt. Belecsöppentem egy „vita periculosa”, egy veszélyes élet kellős közepébe. Holnap, vagy a következő percben minden lehetséges, tehát semmihez sem szabad mereven ragaszkodni. Felülkerekedni, belsőleg szabadnak maradni – talán ez a legfontosabb.

Ez a lelkiállapot mindenesetre jobban megfelel korunknak, vagyis modernebb, mint a biztonság kispolgári illúziója. Mitől érezze magát biztonságban az ember egy lőporos hordón, amelyen őrült kis gnómok a tűzzel játszadoznak? Valójában arra kell berendezkedni, hogy minden perc ajándék, amit az élettől kapunk. (Éspedig nemcsak a nagy világégés veszélye miatt.)

Egy fényes szemű, zöld szitakötőt megmentettem a pók hálójától. Most boldogan mosakszik szegény, de lehet, hogy a következő percben újra belegabalyodik a fondorlatos hálóba, és akkor nincs többé menekvése. „Jó tettért jót várj!” – mondaná a mesében. Szegény kis rokonom; engem ugyan ki mentene meg? Saci mindent az anyaság vágyának rendel alá, mert azt hiszi, többet nem szülhet, ha ezt nem hordja ki. (Már volt spontán abortusza, s fóbiásan fél a kürettől.) Szándékát erősíti, hogy a húga és az anyja igazat ad neki. Idős szülei már nagyon szeretnének látni egy kis unokát, és közölték vele, hogy számíthat anyagi támogatásukra. Saci kifejtette: a családi beszélgetések meggyőzték őt arról, hogy ne ragaszkodjon hozzám. Tehát ő egy percig sem tart vissza; csak vegyem el – és már mehetek is.

Hogy aztán nekem van-e kedvem a mór szerepét játszani és egy ilyen üzletbe belemenni, amiből csak annyi „hasznom” lesz, hogy majd ujjal mutogathatnak rám: íme ez az ember, aki felelőtlenül gyártja a gyerekeket, aztán angolosan lelép – szóval mindez őket nem érdekli. Saci ezzel megszegte megállapodásunkat a pár hónapos, további együttélésről Akkor ugyanis még arról volt szó, hogy nem baj, ha nekem kételyeim vannak, csak adjak időt és ő majd bebizonyítja stb. Most viszont csak az aláírásom kell az anyakönyvvezetőnél, s máris mehetek. Amikor erre fölhívtam a figyelmét, zavarba jött. Eleinte elismerte, hogy nem tartja érvényesnek azt az egyezséget, később viszont ragaszkodott hozzá. Ki tud itt eligazodni?” 

    Óvatos optimizmus

Sacinak van egy barátnője, akit mindketten tájékoztattunk a köztünk felmerült problémákról, mielőtt a Balatonhoz utazott. Onnan írt le­velében óva inti Sacit attól, amire vállalkozni akar, mert az szerinte őrültség, még akkor is, ha formálisan rendben lennének a dolgok. Figyelmezteti, hogy a jelenlegi lelkesedése nem tart örökké, s egy gyereket nehezen tud egyedül felnevelni. Igyekszik felkelteni benne a „meg nem értett, de értékes nő” büszke öntudatát, hogy ez erőt adjon neki a velem való szakításra. Hatásaként Saci ezt a levelet nem is akarta megmutatni („nehogy elkeseredjek”). Holott természetesnek tartom, hogy barátnője vele szolidáris, és bár kénytelen igazat adni nekem, a cél érdekében mégis igyekszik meggyűlöltetni.

Tény azonban, hogy a levél minden női rafinériája ellenére sem érte el célját. Saci szándéka változatlan. Elsősorban talán azért, mert az anyaság vágya mindennél erősebb, s ez most hozzám köti őt. S valahogy mintha a teherbírását is megnövelné: újabban aránylag nyugodtan tud viselkedni. Az optimizmusa pedig egyszerűen csodálatra méltó. Bízik benne, hogy köztünk rendbe jön minden, hogy szükségünk van egymásra stb. S érdekes, hogy a legutóbbi napok mintha igazolnák ezt az optimizmust. Óvatosan már-már magam is bizakodni kezdek. Talán kialakítható mégis egy tartós egyensúly. Saci először túl sokat várt tőlem; azt szerette volna, ha tenyeremen hordom és kényeztetem. Amit ő is viszonozni óhajtott, bár elég következetlenül és szeszélyesen. Mert ha a kényeztetés magas igényeinek nem feleltem meg, akkor jött a kiborulás és a durvaság. Most már viszont – úgy tűnik – reálisabb az igényeket illetően, sőt, már-már túl szerény és szinte bármilyen kompromisszumra hajlandó.

A minap azt javasolta, hogy az egymással kötendő kompromisszumunk részleteit rögzítsük valamiféle szerződésben, amely tartalmazza a főbb igények és kötelességek normáit. Csinált is egy vázlatot. Másnap meg én foglaltam össze 5 pontban a vele kapcsolatos, alapvető kívánságaimat, s ő úgy nyilatkozott, hogy elfogadja őket. Így hát kezd kialakulni köztünk egy új összhang, s ez reálisabbnak és tartósabbnak ígérkezik az eddigieknél. (Jó lenne persze ezt jogi szentesítés nélkül kipróbálni.) Javasolt alapelveim a következők:

1.    Elsősorban velem légy szolidáris. Ha bánt valami, akkor se légy durva és közönséges, mert ezzel nehezen gyógyuló sebeket ejtesz. 2. Ha törékeny, kiborulós hangulatban vagy és több gyengédségre van szükséged, jelezd valahogy (de ne élj ezzel vissza és vedd figyelembe az én állapotomat is). 3. Ne próbálj semmire se kényszeríteni, ne akarj uralkodni fölöttem. Ha el akarsz fogadtatni velem valamit, használd a meggyőzés és a logika eszközeit. 4. Viselkedj mindig nyugodtan, ésszerűen és következetesen. 5. Amit ígértél vagy vállaltál, azt vedd nagyon komolyan, teljesítsd fegyelmezetten és rendszeresen.

Sajnos, a jelek szerint ő nem veszi valami komolyan ezeket az alapelveket. Aláírta ugyan, hogy elfogadja, de tüntetőleg közölte, hogy ő nem kíván tőlem ilyesmit. (De hogy mit kíván tőlem – a házasságkötésen kívül – az nem világos. Bár valószínű, hogy a maximális kényeztetést.) Azt hiszem, nem sokat várhatok tőle.

Szeretem figyelni, tanulmányozni az embereket, szeretek megismerkedni velük (hiszen „az embernél nincs semmi csodálatosabb!”). Általában mindenkit szívesen tanulmányozok, de sajátos módon a fiatal nőket önkénytelenül előnyben részesítem. Viccen kívül: nem értem, miért vetkőztetem őket képzeletben, hiszen szexuálisan igazán nem vagyok kiéhezve. Csak akkor nem érdekeltek, amikor a belső Nap fűtött. De ebből a most kialakuló „reális összhangból” legalábbis egyelőre hiányzik a szerelem teljessége, az érdeklődés és a vágy spontán kizárólagossága. Talán épp ezért reális? Talán természetes, hogy ha az embernek már nincsenek szerelmi illúziói, akkor nem marad érzéketlen más szépségek és vonzások iránt?”  

    Új megkönnyebbülés – régi problémák

Aggódom Saciért, mert menstruál, illetve legalábbis komoly vérzése van. Ez tegnap derült ki (meg az is, hogy már 3–4 napja voltak kisebb vérzései és fájdalmai, amikről nem szólt). Ezek szerint mégsem volt terhes? Csak kimaradt egy menzesze, neurotikus okok, vagy egyéb elváltozások miatt?

Természetesen óriási megkönnyebbülés számomra ez a nem remélt fordulat. Bizisten, már a gyomrom se fájt, pedig nem is szedem a gyógyszert. Még a közérzetem is más most, hogy nem lóg fölöttem Damoklesz kardja. Persze azért maradtak problémák is. Köztük az egyik, Saci már említett házimunka komplexusa éppen tegnap megint némi szóváltást idézett elő. Egy sürgős anyagon dolgoztam, s mikor megjött, kértem, hogy csináljon nekem egy levest. Jó, akkor gyere és csináljuk – mondta, és nem volt hajlandó egyedül megcsinálni. Később megtárgyaltuk a dolgot. Részben mentegette magát (fáradt volt stb.), másrészt viszont kijelentette, hogy nem szereti a házimunkát és mindig el fogja várni tőlem, hogy vele együtt csináljam. Éspedig tekintet nélkül arra, hogy egyszer már felosztottuk egymás közt a reszortokat.

Saci odáig élezte a dolgot, hogy kijelentette: csak akkor vállaljam őt, ha a krumpli hámozást is vállalom. Mert most megint módomban áll, hogy válasszak. A gyereket rám kényszerítette volna, de önmagát nem akarja rám kényszeríteni. Én kifejtettem, hogy szeretném, ha beérné részemről azokkal a reszortmunkákkal, amikben eredetileg megállapodtunk. Javasoltam, hogy inkább korlátozzuk minimálisra a háztartást, otthon csak hideget együnk, a süteményről is lemondok, de ne kelljen nekem rendszeresen szakácskodnom. Túlságosan szokatlan nekem, s az időmet is sajnálom rá. (Saci persze arra hivatkozik, hogy úgyis több időm van, mint neki, tehát a háztartási munkából is nagyobb részt vállalhatok.)

… Szegény Saci, már negyedik napja fekszik a kórház nőgyógyászatán. Legutóbbi feljegyzésem napján erős vérzéssel rosszul lett a munkahelyén. A húga érte ment kocsival és felvitte magához (ahelyett, hogy rögtön a rendelőbe vagy kórházba vitte volna). Akkor már ő maga is biztosan tudta, hogy vetélt, másnap mégis bement dolgozni, sőt, harmadnap is. Hiába könyörögtem neki, hogy vizsgáltassa meg és írassa ki magát. Csak negyedik nap ment el. Persze rögtön kórházba utalták, az extrauterin terhesség kizárása, illetve az abortusz műszeres befejezése céljából. Így aztán a megkönnyebbülésem egyre inkább egy új aggodalomnak adja át a helyét: milyen következményeket jelent ez a spontán vetélés a jövőre nézve?

Ehhez mindenekelőtt az okokat kellene tisztázni. A legfőbb ok Saci szerint a két előző kürett (vagy vetélés?), ami a jelek szerint komolyan megártott neki. Lehet, hogy része van benne a zaklatott pszichés állapotának is. No meg a cigarettázás és a sörözés is megárthatott. Vagy egyszerűen alkati gyengeség. Akárhogy is van, legközelebb már csak „orvos-árnyékban” és a legnagyobb kímélet mellett képzelhető el a terhesség kihordása. Persze minél nehezebben érhető el a cél, Saci annál inkább vágyik rá. Megfogadta, hogy inkább az első hónaptól kezdve nem dolgozik és orvosi utasítás szerint fog élni, de akkor is lesz gyereke. S én csodálom és tisztelem az elszántságát, pedig legszívesebben lebeszélném a további kísérletezésről. Egy éven belül semmiképpen sem lenne célszerű. Előbb komolyan meg kell erősödni neki is, meg a kapcsolatunknak is. Mert e nélkül felelőtlenség lenne a szülői hivatásra vállalkozni.

       Szakítás

 Hát bekövetkezett! Úgy látszik, szeptember a szakítások hónapja. Az utóbbi két hétben egyre világosabbá vált előttem, hogy ez lesz a vége. Igaz, nem is igen próbáltam elhárítani, nem küzdöttem a felismert szükségszerűség ellen. Pedig nyilván el lehetett volna odázni ezt a szakítást, fenn lehetett volna még tartani a „minden rendben van” látszatát, de nem láttam értelmét az erőfeszítésnek. Izzadságszagúvá válik az a kapcsolat, amit csak nagy erőfeszítéssel lehet életben tartani.

Fáradtabb és levertebb vagyok, semhogy a szakítás közvetlen előzményeit pontosan rekonstruálni tudnám. Csak egy-két momentumot említek. Saci pár nappal ezelőttig betegállományban volt, otthon feküdt, én főztem neki stb. Hőemelkedései ellenére nem íratta ki magát tovább. Új munkahelye az első napokban igen kimerítette és elcsüggesztette, alig győztem vigasztalni. Egyik nap azzal jött haza, hogy tudni akarja, van-e neki otthona, s ezért mutassam meg azonnal a naplómat. Az előző feljegyzést aztán úgy értelmezte, hogy nincs neki otthona. Ledobta magát a heverőre, s minél jobban vigasztaltam, annál hevesebben zokogott. Másnap azon kesergett sírva, hogy ő ezt nem bírja (ti., hogy a munkáját is ellássa és mellettem is helytálljon), és erre rá fog menni a kapcsolatunk. Magamban igazat adtam neki, bár itthon semmiféle munkát nem végzett. Velem kapcsolatos „helytállása” abból állt, hogy engem szeretkezésre serkentsen és oktasson. Kierőszakolta a gyengédséget.

Ma – szabadnapos lévén – kivételesen bevásárolt, de a főzésnél már megkívánta az asszisztenciámat és egymás után adta az utasításokat. Meg is csináltam szó nélkül mindent, bár belül berzenkedtem kissé. Közben kifogásolta, hogy kapcsolatunk alakulását elsősorban tőle tettem függővé. Ez úgy értendő, hogy ő azt szeretné, ha tőle, vagyis a viselkedésétől függetlenül szeretném és feleségül venném. Egyik nap meg is kérdezte, mikor kötünk házasságot. Délután „otthongyűlésre” ment. Utána találkoztunk az ő lakásán. Egy kis ajándékot vett nekem: egy mosogatószivacsot – finom szimbólum, gyengéd célzás konyhai kötelességeim szorgalmasabb teljesítésére. Amikor közöltem, hogy nincs rá szükségem, megkérdezte: mit gondolsz, ki fog helyetted mosogatni? Gúnyosan rávágtam, hogy majd a cseléd.

Erre nagyon dühös lett. Közölte, hogy fejezzük be, szedjem össze a holmimat és menjek. Úgyis csak erre vártam, hogy ő ezt kimondja… Nem sokat kérettem magam: szatyorba raktam néhány fehérneműmet, miközben Saci sötét jóslatait hallgattam arról, hogy egyetlen kapcsolatom sem fog sikerülni, mert nem tudok igazán szeretni. (Úgy látszik, ő sem tud ilyesfajta átkozódás nélkül szakítani.) Visszatartani azonban nem próbált, sem egy szóval, sem egy mozdulattal. Vagyis véglegesen megsértődött, mert maximális gyengédség-igényei és dominancia-törekvései nem teljesültek, hiába taktikázott és erőszakoskodott. A fő baj persze az alkati gyengesége, az idegrendszeri terheltsége és neurózisa volt. Épp ezért újra és eltökéltebben megfogadtam, hogy ezentúl csak idegileg és lelkileg egészséges nővel kezdek ki!  Továbbá nem törekszem túl gyors hódításra és hirtelen fellángolásra, de ahhoz sem ragaszkodom, hogy intellektuálisan teljesen egyenrangú és hasonló  érdeklődésű munkatársam legyen…

…Sűrű magány fog körül, s ez a nagy, üres ház még jobban érezteti egyedüllétemet. Jóformán egész nap itthon voltam és Németh László Iszony című regényét olvastam. Bámulatos ez az életismeret és pszichológiai tudás, amellyel Nellinek, ennek az apácatermészetű lánynak a kínlódását a házasságban ábrázolja. (Sajnos, nem láttam a regényből készült filmet, pedig érdekes lenne a kettőt egybevetni.) Túl friss és feldolgozatlan még bennem az élmény, de nem erről akarok írni. Hanem a másikról, ami ha nem is jött váratlanul, mégsem könnyű túltenni magamat rajta.

Tegnap fölhívtam Sacit egy másik ügyben. Érezhetően zaklatott volt és deprimált. Úgy próbálta beállítani a dolgot, hogy ő nem gondolt komolyan a szakításra, csak azért mondta, amit mondott, hogy én kicsit megijedjek, észhez térjek, s bebizonyítsam, hogy szeretem és ragaszkodom hozzá. Nyilván azt hitte, hogy úgy játszhat velem összeveszést–kibékülést, mint a húga a Sanyival. Nos, csalódnia kell. Saci nem tudott igazán szeretni; az ő szeszélyes lobogása érzékiségből, kényeztetés- és uralomvágyból tevődött össze. De vajon én nem így vagyok? Egyáltalán, mi az, hogy „igazán szeretni”? Talán az, ha hibáival együtt is szeretünk valakit? Persze ezt nem lehet minden további nélkül általánosítani. Hogy ki milyen hibát, milyen mértékben tud elfogadni, az sok mindentől függ. A „hibák” szubjektívek és relatívak; ami nekem hiba, másnak esetleg erény. Tény, hogy Saci sem tudott engem hibáimmal együtt szeretni – úgyannyira, hogy végül ő maga javasolta a szakítást.

Pedig több, fontos vonatkozásban egész jól megértettük egymást, és igen nehéz lesz megfelelőbbet találnom. „Kibékülésnek” és további próbálkozásoknak meg sincs értelme. Közel fél évi együttélésünk nem igazolta reményeinket, viszonyunk végképp elromlott. Csak kínoznánk egymást, ha tovább erőltetnénk a dolgot. Nem esem ugyan pánikba a magánytól, de nem is örülök neki és nem akarok hosszabb remeteségre berendezkedni. Felmerül a „merre tovább?” kérdése. Milyen életformára rendezkedjem be?

…Tegnap este felé elhoztam a még nála levő dolgaimat. Előzőleg telefonon megmondtam neki, hogy megyek és a kulcsokat majd bedobom a levélszekrényébe. Nem akartam olyankor menni, amikor otthon van; mindkettőnknek kínos lett volna. Saci tehát tudta, hogy még egyszer, utoljára egyedül leszek a lakásában. S ő, aki úgyszólván első látásra fölvitt magához és kulcsot adott, most, miután fél év alatt meggyőződhetett megbízhatóságomról és korrektségemről, minden értéket gondosan bezárt (nehogy elvigyek valamit).

Na de hagyjuk. Talán elszégyelli magát, ha látja, hogy az, akit betörőnek nézett, inkább ajándékot visz neki. Mégpedig egy gyökér-Krisztust, aminek nyersanyagát a nyáron találtam a Duna-parton (Zebegénybe kirándultunk), s amiből gyönyörű feszületet faragtam tegnap délelőtt. Egy iparművészeti boltban sokat elkértek volna érte. Magam is szívesen kiakasztottam volna a falra, de tudtam, hogy Sacinak tetszik – kedvence a Krisztus-motívum –, s elvittem neki. Azonkívül vittem egy üveg vörösbort (amit az anyja javasolt vérszegénység ellen), meg egy tábla mogyorós csokit. Nála hagytam a lemezjátszómat is. Amikor becsomagoltam, körülnéztem utoljára a megszokott kis szobában – Saci viszonylagos rendet csinált erre az alkalomra – és írtam egy rövid búcsúlevelet:

Saci drága! Hát elbúcsúzom. Búcsúajándékom ez a feszület, remélem, tetszeni fog neked. A lemezjátszót is itt hagyom. Anyagi elszámolásunk, azt hiszem, rendben van. Ha lenne valami közölni valód számomra, tudod, hol találhatsz meg. Szeretném, ha folytatnád a nyelvtanulást és a jógázást – s engem hamar kihevernél. Mindig szeretettel gondolok vissza Rád…

Arról nem írtam, hogy szívesen találkoznék vele időnként és fenntarthatnánk barátságunkat, mert ezt vasárnap határozottan visszautasította. A dohányzás abbahagyását sem ajánlottam figyelmébe, hiszen ezt eddig sem tudta megtenni. Szegény Saci! Félek, hogy most majd megint elereszti magát.”

IV.  Merre  tovább?

            Ditte esküvője – és a tanulság

          „Ex-nejem végre beérkezett a boldog házasság révébe. Tegnap volt az esküvője. Én voltam az egyik tanúja (az ex-férj, mint esküvői tanúja az ex-feleségnek – ilyen is ritkán fordul elő!). Vettem neki egy szép faliszőnyeget, meg egy menyasszonyi csokrot, és részt vettem a Gyuri lakásán tartott … min is? Lakomát nem írhatok, mert csak szendvics, sütemény és pezsgő volt. Mondjuk: ünnepi beszélgetésen.

Nagyon egyszerű esküvő volt; semmi fölhajtás, semmi hivalkodás. Rajtuk kívül összesen öten voltunk. Az anyakönyv-vezetőnő igen szép kis beszédet mondott. (Elképzeltem, mit éreznék, ha a jelenlegi kényszerhelyzetben kellene ilyesmit – botcsinálta férjként – végig hallgatnom.) A „lakodalmas menet” gyalog ballagott a férj lakására. Ott aztán volt diavetítés, zenehallgatás stb. A végén elmondtam egy Morgenstein-versikét, a másik tanú pedig elszavalta az orr-monológot a Cyranoból. Az „ifjú pár” nem csinált semmit, csak egyszerűen és közönségesen boldog volt. Harmóniájuk nem az új házasok szokásos illúziója, hanem egy évi együttélés során megalapozott és kipróbált, jól bevált egyensúly, ami már aligha tartalmaz buktatókat.

Szó sincs róla, nem irigylem ezt Dittétől, sőt, tiszta szívből örülök, hogy legalább neki sikerült. De az ő nyugodt boldogságával összehasonlítva még reménytelenebbnek és lehetetlenebbnek tűnt az, amire Sacival vállalkoztam volna. Négy és fél hónapnyi közös életünk csupa zaklatottság volt, csupa késhegyen táncolás, csupa hullámhegy-hullámvölgy, amelyben a szakítás gondolata a harmadik naptól kezdve átlag 3 hetenként felmerült.

Tény, hogy az adott helyzetben egymásra voltunk utalva Sacival. Kutyaszorítóban voltunk mind a ketten: neki a kürett a „vágóhíd”, nekem a kényszerű házasság. Valóságos felszabadulás volt, amikor kiderült, hogy mégsem terhes.

A fő gondom most az, hogy ne maradjak soká egyedül. Elviselem ugyan a magányt, de a szakítás óta eltelt egy hét újra megmutatta, hogy nem ez az én életformám. Valósággal kiéheztem már a Társra, a szerelemre, a valakihez tartozásra. Szeretnék végre egy normális nőt találni, aki mellett megállapodhatnék, aki tartós és nyugodt boldogságot adna, s felszabadítaná alkotó energiáimat. Saci, sajnos, nem jöhet többé számításba. De ki az, aki számításba jöhetne?”

   Hol találok egy „normális”  nőt?

    „Pillanatnyilag tulajdonképpen csak egy ilyen nőt ismerek; aki a fogaimat kezeli. Külsőre is sokkal jobban tetszik, mint Saci: csinosabb, alacsonyabb, teltebb alakú. S ami a fő, pszichésen is erősnek, kiegyensúlyozottnak, jó kedélyűnek látszik. Mindez önmagában is elegendő ahhoz, hogy komolyan érdekeljen. S ami keveset még tudok róla, az is elég reményt keltő. 28 éves, elvált, tanársegéd az egyetemen. Műveltsége nyilván főleg természettudományos jellegű. Igen jó a gyakorlati érzéke és a kézügyessége, biztos a fellépése. Viszont állítólag szeret inni (főleg mások számlájára), azt pedig magam is láttam, hogy sűrűn szívja a cigarettát. Mindez persze nem zár ki semmit. Minden attól függ, nem kötődik-e már érzelmileg valakihez és megvan-e nála az alapvető szimpátia irántam. Ezt mielőbb tisztázni kell. Már szóltam neki, hogy beszélni szeretnék vele; ennek időpontját holnap fixáljuk. Érzek itt bizonyos időhúzási tendenciát, de ennek többféle magyarázata lehetséges. Majd kiderül. Szeretném remélni, hogy nem hiába féltett tőle Saci már akkor is, mielőtt egyáltalán ismertem volna.

…Tegnap megtörtént a randevúnk. Sajnos, jól sejtettem: van valakije, tehát ez idő szerint nem óhajt közelebbi kapcsolatba kerülni velem. Négy hónapja ismeri az illetőt – egy vele egyidős orvost, aki négy nyelven beszél –, de szerelem még nem alakult ki közöttük, csak éppen kezdenek összemelegedni. Vannak köztük problémák is, úgyhogy bizonytalan az egész. Ő most mégsem tud vele szakítani; arra kért, várjak egy-két hónapig. Mert egyébként szimpatikus vagyok neki.

Most aztán nem tudom, mit tegyek. Talán megpróbálom kiböjtölni, persze úgy, hogy azért egészen éhen ne haljak közben. Ebből a célból ma válaszoltam néhány hirdetésre és a régi jelentkezők közül is háromnak, akikre akkor nem került sor. Nem valószínű, hogy köztük találnám meg az Igazit, de az ismerkedés önmagában is érdekes, és átmenetileg talán szeretőre is akadok köztük. Jobb lenne persze társaságban ismerkedni, de – ördög vigye! – nincs társaságom. Azt hiszem, nem is igen akad nálunk a régi értelemben vett társasági élet. Marad a hirdetés, a szórakozóhelyek, táncmulatságok és hasonlók. De komolyabb partnert így nehéz találni – bár persze nem lehetetlen (csak türelem kérdése).

A fogorvosnőben az tetszik, hogy érett, komoly, kiegyensúlyozott és affektíve stabil. Kicsit talán túlságosan is stabil, már-már flegmatikus temperamentum (de lehet, hogy ez csak látszat és óvatosság). Hisz’ már amikor először láttam, az jutott eszembe: milyen jól állna a kezébe egy kisbaba, milyen asszonyos melegséggel tudna fölébe hajolni. Most elképzelem, ahogy zongorázik izmos kis kezével.  Sajnos, elég esélytelen lenne várakozni rá.” 

        Ili és a dupla háromszög

        „Tegnap fölhívtam azt a kis gyógyszerészlányt, akivel a múlt ősszel egyszer már találkoztam. Ma este beszélgettünk egy presszóban. Körülbelül ugyanaz a benyomás alakult ki bennem, mint tavaly, ti., hogy számomra nem ő az igazi. Először is zavar a magassága (legalább 5–6 centivel magasabbnak látszik nálam). Másodszor, a szépnek nem mondható, vénkisasszonyos külseje. De legfőképpen az, amit elmondott.

Én nem tudom, bizonyos nők mintha gyóntató atyjuknak néznének. (Persze nem bánom, sőt!) Ili is elmondta, hogy kb. 3 hónapja együtt jár egy kétszer elvált férfival, akinek nem bír ellenállni, pedig tudja róla, hogy egy másik nővel is viszonyt folytat. A férfi teljesen uralkodni akar rajta, egyéni véleményét és kívánságait nyafogás cí­mén figyelmen kívül hagyja. Emiatt sokat veszekednek, mégsem tud szakítani vele. Pedig megpróbált már ő is mással lefeküdni, de ha ez a férfi hívja, akkor mennie kell. Holott nem szerelmes bele, nem is menne hozzá feleségül. (Igaz, a férfi nem is akarja elvenni.) Talán az köti hozzá, hogy szép, férfias férfi – amolyan szoknyavadász, akinek nem lehet ellenállni.

Ettől függetlenül Ili szívesen találkozgatna velem, és nem tiltakozott azon feltevésem ellen sem, hogy esetleg én hozzásegíthetem őt a szabaduláshoz e méltatlan viszonyból. Elvileg tehát nincs kifogása a viszonyunk ellen – függetlenül a házasság lehetőségétől – csak nem szabad ajtóstól rontani a házba. S egy ilyen átmeneti viszonyhoz érzek is magamban némi hajlandóságot. Nemcsak a változatosság miatt. Van Iliben valami vonzó, kislányosan naiv őszinteség és melegség. Tekintete mintha az első szerelmem és Edit vonásaiból volna összegyúrva, s nyilván az egyénisége is rokon az övékkel.

Elmondta azt is, hogy babonás. Valaki az írásából megjövendölte, hogy 30 éves korában meg fog halni, s most – közeledvén az időpont – egyre jobban fél, hátha csakugyan… Lehet, hogy ez szabályos kényszerképzet. Más megjegyzések (pl. nem bírja a rendetlenséget maga körül) is arra utalnak, hogy Ili kényszerneurotikus karakter. Alighanem cseberből vederbe kerülnék vele, jó lesz vigyázni!

…Tegnap másodszor is találkoztam Ilivel. Kicsit sétáltunk a Duna-parton, aztán beültünk a Greshambe egy narancsitalra. Beszélgettünk, de nem érzem, hogy közelebb kerültünk volna egymáshoz. Elkedvetlenít, hogy Ili bizalmatlanul az illem bástyái mögé vonul, igyekszik tartani a 3 lépés távolságot. Ugyanakkor nem mutat irántam komoly érdeklődést. Saját nyaralási és egyéb élményeiről fecsegett, és úgy mellékesen csak annyit kérdezett, hogy mit ebédeltem. Másra nem volt kíváncsi velem kapcsolatban. Tegezési ajánlatomat korainak tartotta. Egyetlen komoly téma merült föl: az élet értelmének kérdése. (Persze én dobtam be egy apropóval.) Szerinte a válasz: élvezni az élet szépségeit.

Itt kicsit lendületbe jöttem és kimutattam, hogy nem tombol benne a hivatástudat. Ennek oka szerinte a gyógyszerész szakma elgépiesedése. Újabb randevút majd telefonon beszélünk meg. Mindenesetre, ha így akarja folytatni, akkor hamarosan megunom a dolgot.

         Programok – magányosan

       „Már rég nem csináltam annyi „kulturális–szórakozási” programot, mint az utóbbi napokban. A „Kékszakállú herceg vára” áll hozzám legközelebb Bartók színpadi művei közül. Minél többször hallom, annál döbbenetesebb erővel hat rám. (Vagy azért érzem át most ennyire a Kékszakállú utolsó, nagy szerelmének tragédiáját, mert az én utolsó, nagy szerelmemet is a női erőszakosság tette tönkre?)

Rólam szólt a mese – mutatis mutandis – A. Miller „Bűnbeesés után” c. darabjában is. Ezt a darabot még egyszer meg kell néznem! Erősen filozofikus és lényegre koncentráló módon nagyjából ugyanazokat a problémákat mutatta be, amelyek engem is foglalkoztatnak, amelyeket – sorsom és életformám hasonlósága folytán – belülről, s mélyen átérzek. Az értelmiségi főhős először a szocializmusból ábrándul ki, aztán már-már a szerelemből is. Mindkét házassága felbomlik, s egy új szerelemnek már alig tud hinni.

A „Bársonyos bőr” c. francia film témája szintén mellbe vágott. Irodalmár hőse látszólag boldog házasságban él, kislánya is van, amikor egy utazás során megismerkedik egy bársonyos bőrű stewardessel. Megkívánja és megkapja a lányt, belészeret, azt hiszi, más ember lesz általa. Felborítja a házasságát, külön költözik feleségétől (pedig voltaképpen szereti), de addigra már az új szerelemnek is vége; mindkét részről fellángolás volt csupán. A férfi már szívesen visszatérne feleségéhez, de az – még mielőtt szóhoz jutna – elkeseredésében lelövi. Ami tavaly velem történt, az alapjában véve majdnem ugyanez a történet, bár nem ilyen tragikus véggel (sőt, a feleség számára happy end-del).

Nekem viszont azóta csak elvetélt szerelmek jutnak. Vagy még az sem. Már harmadik hete csak maszturbálok, vágyakozom és búslakodom. Leveleimre egyelőre senki sem válaszolt. Ma feladtam egy hirdetést is, de csak hetek múlva jelenik meg. Nincs ismerkedési lehetőségem, pedig itt-ott látok néha olyan nőt, aki érdekelne. Talán okosabb lenne bölcs türelemmel várni az alkalomra – az igazi, nagy alkalomra! -, mintsem átmeneti és veszélyes kalandokba bocsátkozni. Okosabb lenne kiaknázni a magány áldásait és dolgozni, termelni, alkotni…

Tegnap reggeltől estig dolgoztam, csak ebédelni szaladtam el. Szombaton viszont két randevúm is volt. Az egyik Franciskával, aki előzőleg fölhívott és Majakovszkij-verset kért szavalásra, továbbá közölte, hogy talált nekem valakit. Aztán együtt ebédeltünk és elmondta, miről van szó. Van náluk egy 22 éves könyvtároslány, irodalmi érdeklődésű, akinek jelenleg nincs partnere, így bemutathatná nekem. A másik randevún új nőt ismertem meg: Loncit.”

         Lonci az ágyban

         „Ő már egy régebbi hirdetésemre válaszolt, de akkor nem írtam neki. Most viszont igen, s ő hajlandó volt találkozni. Kiderült – amit nem írt meg levelében –, hogy 37 éves és bizony nem túl szép, szemüveges öreglány. Haját szőkére festeti, mert különben erősen ősz lenne. Mint rajzoló dolgozik és naponta 4 órát utazik, mert egy elővárosban lakik, a szüleinél. Anyjának ő volt a 12-ik gyermeke. Igazi proli-család, bár kissé lumpen-jellegű, mert az apa részeges volt és kerülte a munkát. A testvérek közül sok meghalt még kiskorában. Lonci is betegeskedett, torna alól fölmentették. Igyekezett szabadulni otthonról, s éveket töltött intézetben, mint állami gondozott. A tanulás gyengén ment neki, de azért, mint proli-gyerek, bekerült a képző- és iparművészeti gimnáziumba – így lett rajzoló. Szabadidejében kötöget, takarít és olvas, főleg életrajzi regényeket. Operabérlete van és francia nyelvtanfolyamra jár évek óta.

Lonci eddigi szerelmi élete meglehetősen szegényes. Valószínűleg csúnyasága és éles nyelve miatt nem kellett a férfiaknak. Állítólag nagyon kevés viszonya volt, terhessége pedig egy sem. (Ez utóbbit lányos mellbimbója is tanúsítja.) Állítólag a méh harántfekvése miatt nehezen esik teherbe, pedig szeretne gyereket, és figyelmeztetett, hogy ha teherbe ejteném, ő nem megy kürettre. (Akárcsak Saci!) Ugyanis szombaton este a Duna-parton már nagyokat csókolóztunk, ma pedig szó nélkül feljött hozzám. Félig le is vetkőztettem, de az ágyban inkább beszélgetni óhajtott, egyébhez nem volt „hangulata”. Nem erőltettem a dolgot, pedig nekem lett volna „hangulatom”, mert szép kis tömzsi teste van és egyebekben is Dittére emlékeztet. Ha tíz évvel fiatalabb, valamint némileg szebb és okosabb lenne, talán komolyan is érdekelne. Így azonban csak futó kalandként jöhet számításba.

Szegény kis Lonci! Ma kiderült, miért nem volt „hangulata” tegnapelőtt az ágyban: mert még szűz! Tegnap fotókiállításon voltunk, aztán egy kicsit franciáztunk, mert Loncinak este francia órája volt. Ma fél ötkor a Moszkva téren találkoztunk volna, de késett, s én nem vártam rá 5 percnél tovább. Ő azonban utánam jött. Ma is inkább beszélgetni szeretett volna, de nem nagyon tiltakozott a vetkőztetés ellen. Csak arra kért, hogy előbb játsszak vele, keltsem föl a vágyát. Viszont amikor ez megtörtént és behatoltam volna, leblokkolt a fájdalomtól. Én ugyan először hamar elélveztem kívül is, de a további kísérletek sikertelenek maradtak. Amikor mondtam neki, hogy úgy látszik, szűz, Lonci csodálkozott, mert úgy tudta, hogy már nem az.

Ugyanis kb. öt éve lefeküdt egyszer valakivel, és akkor vérzett is. Aztán nemsokára ismét engedett egy férfit próbálkozni, de folytatása ennek sem lett. Állítólag ez a két eset volt az összes kísérlete szexuális téren. Azokat a műveltebb férfiakat, akik neki tetszettek volna, a családja elriasztotta. Akit pedig az apja akart ráerőszakolni, az neki nem kellett. Neki olyan kell, aki mellett nem unatkozik, akivel el tud beszélgetni művészetről, operákról, tenyérjóslásról és asztrológiáról. Esetleg a „Brudenbrok”-házról vagy a „florklórról”. Én ilyen volnék, de sajnos, nekem sincs türelmem hozzá, mint általában a férfiaknak.

Ugyanis megmondtam neki, hogy nem örülök a szüzességének; ez nem normális az ő életkorában és komoly csalódás számomra. Hozzátettem, hogy persze nemcsak emiatt nem lehet szó köztünk szerelemről és házasságról, hanem egyéb tényezők miatt sem lenne számomra kielégítő. Lonci egy kicsit sírt emiatt. Igyekeztem vigasztalni, tanácsokat adtam neki, hogyan hozhatná rendbe az életét. (Költözzön külön a szüleitől, intenzívebben ismerkedjen stb.)

Még egy-két szó Lonciról. Ma újra feljött, és az aktus fiziológiai része valamivel jobban sikerült. Azt hiszem, mégis túl esett már a defloráción, de mert ez annakidején brutálisan történt, feltételes reflexszerű hüvelygörcs lép fel nála minden behatolási kísérletre, félelem és fájdalom kíséretében. Szegény, semmit sem élvezett az egészből, és valószínűleg még jó néhány „kezelésre” lenne szüksége, hogy a görcs feloldódjon.

Nekem mindenesetre elég volt Lonciból. Nem akarom megszokni, nem akarok „lealacsonyodni” egy ilyen kapcsolatban. Idegen a szaga, hiába kölnizi magát. A félművelt fecsegését pedig unom és valami szánakozásfélét érzek iránta. Szégyellek vele végig menni az utcán. Félek, hogy meglát egy ismerős és azt mondja: hát egy ilyen selejt-nőért kellett ennek ott hagynia a feleségét? Holnap még elmegyek vele az operába (ő vette a jegyet), aztán lezárom ezt az ügyet.”

         Új reménység:  Márti

          „Nem is tudom, hol kezdjem. Vasárnap este van, ülök az asztalomnál és egy néhány soros levelet nézek, mintha a sorok mögé lehetne látni, s ott feltárulnának egy ismeretlen személyiség és a jövendő titkai. A szívem új, aggódó reménységtől dobog, és legszívesebben hajtanám az időt, hogy hozza meg a bizonyságot. Tegnap kaptam a szóban forgó levelet, egy bizonyos Mártitól. A Sacival történt szakítás után neki írtam először. A hirdetése szerint 30 éves, csinos, jól szituált, diplomás, csalódott nő keresi zene, művészet, utazás és sport iránt érdeklődő férfi ismeretségét. Ma délben felhívtam a megadott telefonszámot, és ebéd után már találkoztunk a Madách téren. Beültünk egy presszóba feketézni.

Az első benyomásom igen kedvező. Márti tényleg nagyon csinos; azt hiszem, eddig ő a legcsinosabb nő, akivel kapcsolatkeresés céljából megismerkedtem. Szabályos, szép arca és meleg, barna szeme van, szőkített haja eredetileg gesztenyebarna, de egész természetesnek hat. Gyógytornász egy kórházban, szerződéses alapon. Albérletben lakik Zuglóban, de épp most vesz egy másfél szobás öröklakást. Apja tanár volt egy alföldi kisvárosban, de már nyugdíjas, anyja nemrég halt meg, két nővére már férjnél van, vidéken. Magasságunk kb. egyforma. Külseje, körülményei és társadalmi státusa tehát teljesen megfelelnek igényeimnek. Nyitott kérdés azonban, hogy az egyéniségünk hogyan illik össze.

Egy dolog bizonyosnak látszik: a szükséges mértékű intelligencia nem hiányzik Mártinál – és ez a lényeg! A kézírásunk nagyon hasonló jellegű és színvonalú, bár persze vannak eltérések. Önbizalma erős, a „csalódása” ellenére is. Ez utóbbiról egyelőre nem tudok közelebbit, csak annyit, hogy kb. egy évig jártak együtt, és hogy kár volt megbízni benne. Márti alapjában nyíltszívű, optimista ember, de fejlett realitásérzéke és diplomáciai készsége is van. Irodalmi műveltségét és érdeklődési irányát még nem ismerem. Németül tud valamelyest, és angolul akar tanulni. Kb. ez minden, amit már tudok róla. Meg egy-két apróság. Cigarettázik, de finomat és keveset szív. A jógából a légzéseket értékeli pozitívan. Úgy tűnt, hogy szimpatikus vagyok neki, mégis kitért a gyors, újabb találkozás elől, s kért, hogy ne legyek türelmetlen.

…Azóta többször hívtam, de vagy nem volt otthon, vagy nem ért rá. Biztosan sok levelet kapott és most randevúzgat. Vajon van esélyem nála? Nem szeretem, ha nem vesznek komolyan. Vagy tetszettem neki – és akkor ne randevúzzon mással; vagy nem – és akkor mondja meg őszintén. A másod- vagy harmadrendű tartalék szerepére nem vállalkozom. Én szívesen és azonnal abbahagytam volna minden, más irányú tájékozódást, ha ő is hajlandó erre. De így! Bánatomban megismerkedtem egy 25 éves, kövér, szemüveges köz­gazdász-lánnyal. Persze hidegen hagyott.

Valahogy olyan távolinak és reménytelennek tűnik ez a Márti-ügy. Már egy hete nem talál időt számomra. Ő eléggé „mondén” jelenség. Őt, aki a haját, szemét, körmét festi és dohányzik, nyilván nem az vonzza egy férfiban, hogy nem iszik, nem dohányzik, hanem ehelyett remeteéletet él. Egy ilyen nő magasabb társadalmi státusú férfiak közt is válogathat, miért érné be egy jelentéktelen tisztviselővel? Persze mindezt majd kompenzálom, de egyelőre fáj…

Balsejtelmeim részben igazolódtak. Telefonon végre elértem. Azzal kezdte: nem tudja, mikor ér rá, majd talán a jövő héten. Valahogy mégis sikerült rávennem egy esti randira. Elmondtam neki, milyen reménységet lobbantott föl bennem az első találkozásunk és szeretném, ha megegyeznénk egymás komolyan vételében és a más irányú tájékozódás abbahagyásában. Márti erre egyelőre nem vállalkozott, mert még másokkal is akar találkozni. Alig negyedóra múlva jött a barátnője, és újabb negyedórát már hármasban beszélgettünk. Aztán beszállt a kocsijába a barátnőjével és elhajtott. Kész.

         Tűnődés a nőkről

          „Rosszul esik ugyan, de alapjában véve nem haragudhatok Mártira azért, mert tájékozódni akar még. Egy racionális és gyakorlatias nőhöz ez illik – és ha a végén esetleg mégis én maradok fönn a szűrőjén, akkor ez a választás megalapozott lesz. Gondoltam rá, hogy írok neki és megpróbálom agitálni, de mégsem teszem, nehogy erőszakosnak érezzen.

Egyébként ma van 4 hete annak, hogy Sacival szakítottam. Semmit sem tudok róla, pedig időnként jól esnék vele találkozni. Sajnos, egyformán büszkék vagyunk, s így egyikünk sem kezdeményezi a közeledést. Mostanában, hogy a gyakorlatban tapasztalom, milyen nehéz kielégítő kapcsolatot találni, gyakran eltűnődöm: mi kell hát egy szerelem tartósságához, ha az alapvető szellemi és szexuális összhang sem elég? Talán az affektív érettség, az idegrendszeri kiegyensúlyozottság, az önfegyelemben is megnyilvánuló vitalitás az elsődleges?

Márti talán ilyen lenne? Vagy csak egy beképzelt, anyagias, kissé szélhámos polgárlány, akinek az autó, a lakás, a pénz fontosabb, mint a lelki-szellemi gazdagodás? Vajon szerelmet keres-e egyáltalán, vagy csak „jó partit”? Vajon nem épp ezért érték-e az eddigi csalódások? Mindenesetre jobb szeretném, ha nem lenne kocsija és nem hajszolná úgy a pénzt, hogy még rám sem jut ideje miatta. Talán nem is hívom fel többet. (Azért egy kicsit tetszik könnyed és nagystílű életvitele: nyáron egyszerűen kilépett a munkahelyéről és két hónapig nem dolgozott; mostanában meg másfél állása van + magánpáciensei.)

Van két új ismeretségem, de nem valószínű, hogy lesz belőlük valami. Az egyik, akivel még szerdán találkoztam, elég csinos, velem egymagas, karcsú, barna nő, fejletlen mellekkel. 25 éves és valószínűleg még szűz. Árkalkulátor valami földmérő vállalatnál. Az apja, aki kőművesmester volt és „legfőbb szellemi partnere”, pár éve meghalt, azóta nagyon egyedül érzi magát. Szerelmes csak egyszer volt, akkor is plátóian. Szívesen olvasgat, kedvenc költői Arany, Ady és Szabó Lőrinc. Elég jól elbeszélgettünk, haza kísértem. Búcsúzásnál diszkréten megszorította a kezem, én pedig egy hirtelen fellobbanásban gálánsan kezet csókoltam neki. Megbeszélt újabb randevúnkon azonban 20 percig hiába vártam.

A másik leányzót Franciska mutatta be ma, ebéd után. 22 éves, Nórának hívják, könyvtároslány. Velem egymagas, karcsú, barna, rövid hajú, átlag csinos és majdnem biztosan szűz. Szülei Győrben laknak, ő itt a nagynénjénél lakik. A versek nem nagyon érdeklik. Legnagyobb könyvélményei: Kazakantisz „Zorba”, Merle „Sziget” és hasonlók. Szeretett volna pszichológia szakra menni, s jelenleg angol nyelvtanfolyamra jár.

Ma két újabb választ kaptam, s az egyik határozottan érdekesnek látszik. Juditnak hívják, 34 éves, elvált asszony. Több diplomája van, és tudományos munkatárs valamilyen intézetben. Hirdetése szerint olyan férfit keres, aki szereti és érti a haladó filozófiát, természettudományt és irodalmat, vidám, optimista, önzetlen, romantikus, jellemes, testileg-lelkileg egészséges. Nyilván önmagát is ilyennek tartja, s ennek megfelelő a jeligéje: „Tökéletes emberek”.

Vajon mit takar ez a hangsúlyozott maximalizmus? Igényességet önmagával szemben is, vagy beképzeltséget és önkritika-hiányt? Az írása mindenesetre kiegyensúlyozott emberre vall.

A másik levél sokkal kevesebbet ígér; egy 33 éves műszaki rajzoló lány írta. Egyébként ma este is randevúztam, méghozzá egyszerre két nővel: Alizzal és Gabriellával. Aliz 32 éves, elvált asszony, van egy 9 éves fia. Gabriella 26 éves, franciául tanul, és Ady a kedvenc költője. Mindketten könyvelésben dolgoznak. Elég csinosak, mindkettővel elképzelhetőnek tartok hosszabb-rövidebb viszonyt. Intellektuális érdeklődése inkább Gabriellának van, de az írása modorosan kalligrafált és iskolás. Én vagyok a harmadik, akivel találkoztak, így együtt. Legközelebb majd külön próbálok velük összejönni, de persze csak akkor, ha Mártiival, vagy Judittal nem sikerül. 

          „Irodalmi délután” – Juditnál

          „Tegnap megismertem Juditot, akinek vannak bizonyos helyzeti előnyei Mártival szemben, s aki talán komolyabban is érdekelne. Judit újságíróként indult, akárcsak én, s bár fizikus lett, főleg a filozófia érdekli. Írt már verseket, novellákat és sok cikket. Egy órát beszélgettünk. Úgy látom, tetszem neki. Ő aztán nem sokat teketóriázna; máris meghívott. Irodalmi délutánt akar rendezni, főleg egymás műveiből. Ez tagadhatatlanul vonzó ajánlat. Ez a nő ért hozzá, hogyan kell egy magamfajta férfit megfogni. S úgy látszik, a szándék is megvan benne. Ma elutazott a szüleihez, és az első házasságából származó, 11 éves kisfiához. De az ünnep másnapjára már visszajön, hogy irodalmi délutánt rendezhessünk.

Problematikusnak látszanak viszont a házasságai. Ahogy vázolta, az elsőtől a második kedvéért vált el, aki viszont meghalt. A harmadikkal csak 3 hétig élt együtt. Egy szobában laktak és nem tudtak alkalmazkodni egymáshoz: amikor ő aludni akart, a férje rádiózott vagy lemezeket hallgatott – és viszont. Külön költöztek, de még egy-két évig kapcsolatban maradtak, s csak most, öt évi különélés után váltak el. Judit saját bevallása szerint életmódjában nem tud (vagy nem akar?) alkalmazkodni, s ezért pl. külön szoba kell neki. Márpedig – gondolom – aki nem tud alkalmazkodni, az szeretni sem tud. Úgyhogy lehet Judit jó szellemi partner, esetleg kellemes nemi partner, de házasságra aligha alkalmas. A gyereke nevelését is másnak engedte át ( nyilván lakásproblémáira és nagy elfoglaltságára hivatkozva).

…Hát megtörtént az „irodalmi délután”. Minden a várakozásnak megfelelően alakult, és nagyon jól éreztem magam. Judittal remekül lehet beszélgetni és szexuálisan is teljesen normálisan viselkedik. Az is kiderült, hogy nem párttag és egyáltalán nem dogmatikus. Most jelenik meg egy ismeretterjesztő könyve a fizikáról, és regényírásra készül. Tulajdonképpen csak egyetlen lényegesebb nyitott kérdést látok kettőnk kapcsolatában; azt, hogy lehetséges-e köztünk a szellemi és szexuális partnerségen túlmenő, kölcsönös szerelem? Ennek fő akadálya Judit részéről talán az, hogy már nem hisz a szerelemben. Elmondta, hogy egyik férjébe sem volt igazán szerelmes (pedig a másodikhoz kétszer is hozzá ment). Nem is igen hiányzik neki a szerelem, jól bírja a magányt, kielégíti a munkája és a tanulás. Múlt ősszel feküdt le utoljára férfivel, a volt férjével. Tehát szexuális igényei is minimálisak.

Azt mondja, nem ér rá; annyira elfoglalt, hogy hónapokig eszébe sem jut ilyesmi. (S szerelem hiányában nyilván házasságon belül sem jutna eszébe többször.) Talán épp ezt a következtetésemet próbálta megelőzni, illetve kivédeni, amikor arra célzott, hogy azért bele tudna ő jönni a „szélhámoskodásba” (így nevezte „virágnyelven” a szeretkezést). Vagyis – úgy látszik – afféle komolytalan, gyerekes do­lognak tartja, amivel nem érdemes törődni. Persze ez lehet titkolt védekezés is: nem sikerült – hát hülyeség, illúzió, öncsalás. (De talán egy új kapcsolatnál mégis reménykedik egy kicsit – legalábbis eleinte –, hogy ez más lesz, igazi szerelem lesz.) Érdekes megjegyzése volt, hogy úgy érzi magát, mint a varázslóinas, aki előhívta a dzsinnt a palackból, de egyelőre fogalma sincs, hogyan fogja visszaparancsolni…

Ami engem illet, Márti esetében még vissza tudnám parancsolni. De ehhez az kellene, hogy Márti mondja ki a szót, amire várok. Sajnos, ő egész mást mond. Találkoztunk ugyan, de bebizonyosodott, hogy leküzdhetetlen ellentétek vannak köztünk. Elfoglaltsága miatt legfeljebb hetenként egyszer találkozhatnánk. Azonkívül ő elvárja a férfiaktól, hogy alkalmazkodjanak hozzá. Elismeri, hogy emiatt nem a legjobb alany a házasságra. Legalábbis a velem való házasságra. Mert bennem van egy csomó büszkeség, meg agresszió. És mert „két dudás nem fér meg egy csárdában”. Egyébként a költészettel hadilábon áll, világéletében utált verseket tanulni. Ha akarom, jó barátok lehetünk, néha találkozhatunk, de ennél többre most nincs ideje. Nagyjából ezek derültek ki egy hosszabb beszélgetés során. A végén beláttam, hogy tévedtem, s szomorú szívvel, végérvényesen elbúcsúztam Mártitól.

A Judit-ügy sokkal kedvezőbben alakult, mégis elég reménytelen. Tegnap nála aludtam. Szép és emlékezetes éjszaka volt. Teát, májkrémet, parizert vacsoráztunk, s míg ő elintézte a háztartást, elolvastam az anyja legutóbbi levelét. Anyja szeretné, ha Judit ismét férjhez menne, s erre a célra van is egy-két jelöltje. Juditot azonban egyik sem érdekli különösebben, sőt, maga a férjhez menés sem. Hogy mégse maradjon egészen egyedül, az anyját akarta felhozni vidékről, mihelyt megkapja a befizetett szövetkezeti lakást. De most, hogy az anyja egy hétig itt volt, rájött, hogy őrá sincs szüksége. Megszokta a magányt; kényelmes, nem kell alkalmazkodni senkihez. Pedig az első férjével, gyermekének apjával 7 évig élt együtt. De aztán már csak rövid kapcsolatok jöttek.

Judit az utóbbi években végleg berendezkedett egy olyan életformára, amit hatalmas külső aktivitás jellemez, miközben a megoldatlan belső problémák háttérbe szorulnak és lassan „elszáradnak”. Rengeteget dolgozik, sok emberrel tart laza, baráti-munkatársi kapcsolatot, minden ideje be van táblázva. Ez nyilván a menekülés egy fajtája (tulajdonképpen Mártinál is!), mégpedig elég szerencsés, viszonylagos kiegyensúlyozottságot biztosító fajtája. Judit kitűnően szublimál. S ha lassanként mégis felgyülemlik egy adag szublimálhatatlan nemi vágy, azt alkalmi partnerekkel levezeti. Valójában ebből a célból adta fel a hirdetését (no meg kíváncsiságból). Partnert ugyan választhatna kollégái közül is, de nem akarja kitenni magát munkahelyi pletykáknak. Ez érthető. Végül is négy házasság után egy pártonkívüli propagandistának ügyelnie kell a jó hírére.

Mint ebből is kitűnik, Judit okos és tudatos nő. Nincsenek illúziói, sem általában, sem önmagával kapcsolatban. Ezért nem hisz egy tartós szerelem lehetőségében sem. A házasságaiból igazán nem vonhat le más következtetést. Judit számot vetett azzal, hogy nála ez az érzelmi elmagányosodás már irreverzibilis folyamat, aminek következtében már nem tud érzelmileg tartósan kötődni valakihez. (Tulajdonképpen magam is félek ettől, ezért akarok mielőbb megnősülni.) Juditnak hamis macskaszeme van, s mint mondja, csak megjátszani tudja a hű szeretőt. Óva intett attól, hogy tartósnak vagy éppen véglegesnek képzeljem kapcsolatunkat, és jóindulatúan javasolta, hogy ne hagyjam abba miatta az Igazi keresését.

De ezt már reggel mondta, mintegy kijózanodva. Mert este ő is megszédült egy kicsit. Simogatott és csókolt és nyögdécselt a gyönyörtől és szeretett volna a bőröm alá bújni. Aztán, ahogy ott feküdtünk összebújva, olyan értelmesen beszélt az írásaimról és olyan jó ötleteket adott, hogy kvázi szellemileg is kielégültem és valósággal beleszerettem. Épp ilyen jó barátra, szellemi (és szerelmi) társra van szükségem!

Csak, ahogy Saci esetében sem volt elég a szellemi és szexuális harmónia, úgy itt sem. Ha a folyamat csakugyan irreverzibilis, akkor Judit nem lesz a feleségem. Erre mutat az is, hogy most öt napig nem találkozunk, mert minden estére és hétvégére is programja van. Ígérte ugyan, hogy a jövő hét második felét nálam fogja tölteni, itt készül fel a vizsgájára. Csakhogy aztán rövid levélben közölte, mégsem nálam készül fel, hanem elutazik valahová. Zárójelben hozzátette, hogy ha közben megismernék egy hozzám valóbb nőt, akkor nem kell jelentkeznem; ő mindig sok szeretettel gondol rám.

Tehát máris le akar építeni. Vajon miért? Csak hipotéziseim vannak erre. Az egyik, hogy ez egy rezignált és önzetlen gesztus: nem akar lekötni, mert érzi, hogy nem illik hozzám, nem tudna úgy szeretni, mint én. A másik, hogy ez próbaidő, elsősorban nekem, de talán önmagának is, hogy alaposabban átgondolhassuk, érdemes-e folytatni. Az is lehet, hogy azt akarja finoman tudtomra adni: a kalandnak vége, belőlem ennyi elég volt, több nem fér bele az életformájába. Voltaképpen nem ellentétesek ezek a hipotézisek, s lehet, hogy mindegyikben van igazság. Egy biztos: Judit a kisujját sem mozdítja annak érdekében, hogy engem megtartson. De közben talán szívesen venné, ha én ragaszkodnék hozzá. Hiszen olyanokat mondott, hogy az összes, számításba jöhető férfiismerőse közül én felelek meg legjobban az elképzelésének. S most, hogy engem megismert, még világosabban látja, milyen nagy kompromisszum lett volna bárki mással viszonyt kezdeni.

De ha így van, és ő is jól érzi magát velem, akkor miért nem hagyja, hogy kapcsolatunk lehetőségei kibontakozzanak? Talán fél a surlódások okozta problémáktól, vagy nem akar több gyereket, és inkább most akarja abbahagyni, amikor a legszebb? Ahogy Ady írta: Meg akarlak tartani téged, azért választom őrödül a megszépítő messzeséget… Lehet, hogy igaza van, bár aligha találok szellemileg „hozzám valóbbat”, és a barátságára nagyon is szükségem lenne.” 

        Újabb jelentkezők

         „Tegnapelőtt végre megjelent a már rég feladott hirdetésem. 24 levelet kaptam, köztük egészen érdekeseket is. A legérdekesebb számomra persze Saci levele volt. Két lehetőség van: vagy rájött Saci, hogy ez az én hirdetésem – ez közeledési szándékot jelezhet. Vagy nem jött rá, s akkor… nos, ismerve korábbi, hirdetésellenes álláspontját, nagyon el lehet keseredve. (Az íráskép is ezt mutatja: egészen apró, elmosódó, balra dőlő betűk; mind a 7 sor úgy a papír közepére húzódik össze egy csomóba, mint a juhok a hidegben.) Érdekes a hangsúlyozott szerénysége: „közepesen tájékozott” (Ő, aki Thomas Mann, Gogol és mások összes műveit olvasta!). Az után, hogy „gyermektelen”, zárójelben megjegyzi, hogy „egyelőre” – szóval még nem adta föl a reményt, sőt, valószínűleg éppen az motiválta levelét, hogy gyereket akar.

Természetesen megfordult a fejemben, hogy felhasználom az alkalmat a kapcsolat újrafelvételére, de rögtön el is vetettem. Mi értelme lenne? Saci aligha tud megváltozni, én meg már aligha tudnám szeretni. Különben négy levelet soroltam az első kategóriába. Az egyik közülük nem is levél, hanem egy fénykép, hátoldalán 3 szó („A többit személyesen”) és egy telefonszám. A fényképen egy csinos, barna hajú nő guggol valami bokros-füves vízparton. A kézírás kb. Ditte színvonalú nőt mutat, eléggé statikus egyéniséget, de kiemelkedő érzéki fantáziával. (Azt hiszem, főleg ez utóbbi ragadott meg.) Felhívtam a megadott számot és már ma este találkoztam a fotó eredetijével. Kb. 3 óra hosszat beszélgettünk egy presszóban. Nórának hívják, 34 éves, elvált asszony. 14 éves lányát a volt férj neveli, mivel nagyobb a jövedelme (?). Nóra vegyésztechnikus, 6 éve vált el, s azóta nem volt viszonya férfivel, társasága sincs, szórakozni sem jár (legfeljebb a lányát viszi ide-oda minden hétvégén).

Kiégettségről beszélt, meg hogy már nem tud hinni a férfiaknak. Pedig sokan tettek neki ajánlatot, hisz’ csinos. Ám, ha csakugyan hat évig magányosan élt, félő, hogy ez nem múlt el nyomtalanul. Lehet, hogy nála is irreverzibilis folyamatok indultak meg, mint Juditnál. De egyrészt fiatalabb, másrészt nem menekült a magány elől, tehát talán fel tudta dolgozni a kapott sokkot. Persze az is lehet, hogy a begubózás során elkényelmesedett. Jelenleg az „illik – nem illik” kérdésnek kissé túlzott jelentőséget tulajdonít, bár elfogadta a meghívásomat holnapra. Tehát majd kiderül, aminek ki kell derülnie. Sajnos, elég sokat dohányzik. Az ízlése sem valami modern; zenében, versben a klasszikust kedveli. Kedvencei közt első helyen Geraldyt említette (akárcsak Márti), aztán Aranyt, Petőfit és Adyt.

Szóval még lehet belőlünk valami. Vagy ha nem vele, akkor a másik három közül valamelyikkel. Szimpatikus levelet írt egy TTK-szakos kollegina, aki szombaton este vár a Lánchíd budai hídfőjénél. Egy Éva nevű, 27 éves revizor főleg azzal hatott rám, hogy 4 éves kislánya van és „mindketten szeretetre vágynak”. A negyedik egy anya levele, amit ritkán szoktam figyelembe venni. De ő arról tudósít, hogy lánya 33 éves, 160 cm magas, nagyon csinos, elvált vegyészmérnök, aki erősen irodalmi érdeklődésű. Nos, majd meglátjuk. Ezenkívül van még 6–8 levél, amelyeknek írója megérdemelne egy találkozást. Szóval van programom a következő hetekre.

…A „kolléganőre” sajnos, hiába vártam, nem jött el, s mivel nevét, címét vagy telefonját sem adta meg, elérhetetlenné vált számomra. A másik nő, Éva pedig nagy csalódás volt. Bár nem is tudom, mit vártam tőle. Annál kellemesebb meglepetés volt Marcsi. Külsőre ugyan nem éppen szépség (ahogy írta: „első látásra nem vagyok rokonszenves”) és erősen dohányzik. De más kifogást pillanatnyilag nem tudok ellene fölhozni Értelmes nő, ügyesen rátapintott a munkával kapcsolatos problematikámra. Nem vitás, hogy egyenrangú szellemi társ lenne. Egyébként nem sokat tudok róla. A szüleinél lakik, akik dolgoznak, s van egy öccse. Ő eredetileg könyvkereskedésben dolgozott és esti tagozaton végezte el a magyar-könyvtár szakot. Most egy orvostudományi intézet dokumentációjában dolgozik. Esténként egy szakiskolában tanít.

Talán ez a nagy lekötöttség az oka, hogy 28 éves kora ellenére még lány. Látszik annyira egészségesnek, hogy feltételezem, nem szűzlány. Lehet, hogy kevés az önbizalma. S az a típus, aki szerényen meghúzódik, nem törekszik látványos produkciókra, pedig esetleg többet tud, mint mások. Az írásában is van egy lefelé hulló vonás, ami talán a fáradtság jele. Világnézetileg, úgy látom, hasonlítunk és az érdeklődési körünk is stimmel. Ha emellett arra gondolok, hogy Edit és Saci esetében is magyar-könyvtár szakos nőbe szerettem bele, akkor elképzelhető, hogy megint ez lesz a végzetem.

         Csókok és problémák Marcsival

          „Második randevúnkon nagy lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz. Már tegeződünk, és elfogadta meghívásomat. Egyre jobban tetszik nekem ez a lány. Pedig bevallotta, hogy még szűz, de nála ezt nem érzem abnormálisnak. Talán későn ért nemileg? Testileg egészségesnek látszik. Ő maga azzal magyarázta a dolgot, hogy anyja rossz házasságai miatt félt egy kicsit a férfiaktól. Az összefüggés nem egészen világos, de mindenesetre elképzelhető, hogy viszonylag jelentéktelen külső és belső tényezők miatt tolódott el nála a szexuális élet megkezdése. Azt mondja, kb. két évvel ezelőtt volt először igazán szerelmes. A dolog néhány hónapig tartott. Aztán szakított vele, mert annyira különbözőek voltak, hogy úgysem lett volna jó vége. De magában csak nemrég tudta lezárni. Vajon miért nem jutottak el a testi kapcsolatig? Vajon csak a házasságban tudja elképzelni szüzességének elvesztését? Félek, hogy ebből még problémák adódnak köztünk.

…Alakulnak a dolgok. Tegnap feljött Marcsi, szép estét töltöttünk együtt. Eleinte kicsit idegenül érezte magát, de hamarosan feloldódott. Istenieket csókolóztunk – ennél tovább nem is akartam menni, hiszen mint szűzlány, nyilván fél még a szeretkezéstől. Egyébként változatlanul a szüzessége jelenti kapcsolatunk legproblematikusabb pontját. Elvileg ugyan helyesli a próbaházasságot, csak attól tart, hogy otthon nem vennék ezt jó néven. A probléma inkább az okok körül van. Éspedig abban, hogy nem egészen egészséges; „juvenilis metro­páthiában” szenved, ami idegrendszeri (hipofizis) eredetű hor­monzavar. Ennek következtében sűrűn voltak menstruációs rend­ellenességei és jelenleg is csak állandó injekciózással tudja elkerülni a gyakori vérzéseket (amelyek miatt még ma is vérszegény). Valószínűleg veleszületett fejlődési rendellenességről van szó, hiszen az anyja túl fiatalon (16–17 éves korában) hordta ki, és alig 2 kilóval született. A vitális alap tehát nála nem valami erős, ezzel függhet össze fáradékonysága és túlérzékenysége. („Preneurotikus állapot”)

Ennél fogva nagyon is kérdéses, hogy tudna-e egészséges gyermeket a világra hozni. Bár az is lehet, hogy a szüléstől vitálisan megerősödne, rendbe jönne. Természetesen szeretne gyereket (akárcsak Saci). Különös ez a hasonlóság, és kicsit félek, hogy cseberből vederbe kerülök. A lényeg azonban az, hogy pszichésen egészséges-e, és tud-e nagyon szeretni. Minderről persze csak néhány hónapi együttélés során lehet érdemlegesen megbizonyosodni. A próbaházassághoz tehát ragaszkodnom kell. S mivel neki nincs saját lakása, ez csak úgy oldható meg, ha ide költözik.

Mi okozhat még problémát? Például a dohányzása – ebben is az elődeire hasonlít. Vagy a nagy elfoglaltsága, amik miatt bizonyos napokon nehezen találkozhatnánk, hacsak nem élünk együtt. Jobb lenne, ha pedagógusként dolgozna, de erre egy-két éven belül aligha lesz mód. Szóval akadnak problémák, bár egyik sem megoldhatatlan. S van bennünk valami közös; változatlanul azt hiszem, illünk egymáshoz. A tegnap este nagy reményekre jogosít, mert azt mutatja, hogy tudjuk szeretni egymást, s hogy a 3 fő területen szépen alakul köztünk az összhang, bár előző kapcsolatát egy nála 25 évvel idősebb férfival még nem tudta teljesen lezárni. Ez az első, komolyabb szeretkezésünkkor úgy mutatkozott meg, hogy a szenvedélyes ölelkezésünk után elfordult, és könny futotta el a szemét. Sokáig nem akarta megmondani, mi bántja. Végül bevallotta, hogy az előző partnerére gondolt, akinek – életében először – szívesen odaadta volna magát, s ez csak azért nem történt meg, mert a férfi impotensnek bizonyult! Kért, hogy ne haragudjak ezért; ő engem akar szeretni, de a munkahelyén most is naponta találkozik vele, így nehéz a felejtés.  …

Természetesen bíztattam, hogy az én segítségemmel hamarosan megszabadul a múlt e terhétől, s akkor zavartalanul boldogok leszünk. Kértem, mondja ki, hogy szeret, de ezt még nem tudta megtenni, csak ölelt és csókolt. Kicsit szomorúan jegyezte meg, hogy másként képzelte el a nászát, nem úgy, hogy közben önkénytelenül másra kell gondolnia. Én sem így képzeltem. Zavar és bánt, hogy egyelőre nem tud ugyanolyan hőfokon viszontszeretni, bár megértem a lélektani szituációt. Szerelmem komoly veszélybe kerül, ha nem szűnik meg ez a zavar. Nem döntött még a próbaházasságunk ügyében sem, de barátkozik a gondolattal. Megmagyaráztam, hogy összeköltözésünk tartalmilag teljes értékű házasságot jelent; a legalizálás elhalasztása formális dolog, de segítségével elkerülhető a válási cirkusz abban a valószínűtlen esetben, ha kapcsolatunk nem váltaná be a hozzá fűzött reményeket. Ma egyébként csak futólag találkozunk, de holnap bemutatkozó látogatást teszek náluk.

Egyébként négy levelet is kaptam társkeresőktől. Az egyiknek igen jó írása van. De elkéstek valamennyien, mert engem már csak Marcsi érdekel. Holnap itt alszik! Tiszta szívvel, őszintén és bizakodva indulok feléje, ölelésre tárt karokkal. Mindenem az övé, amit 38 évem felhalmozott, jobban akarom szeretni, mint önmagamat és hiszem, hogy nem fogok csalódni benne. Nagyon hiszek ebben a szerelemben. Talán nem alaptalanul, hisz’ az ész kontrollja is elfogadja, mint nem abszolút tökéletes, de jó konstellációt.”

V.   Újabb  (kényszer) házasság

Szombati nap volt november 25-e. délután beszaladtam az anyámhoz, hogy ne jöjjön ki vasárnap. Aztán felmentem Móniékhoz. Egy óra hosszat beszélgettem a szüleivel, többnyire közömbös dolgokról, aztán eljöttünk. Egy táskában hoztuk a másnapi ebédre valót, Móni hálóingét és más apró holmiját. Itthon hamarosan ágyban találtuk magunkat – és most már neki is jobban sikerült; bár az aktus még mindig testi fájdalmat okoz, s így az orgazmusig nem tud eljutni, mégis egyre inkább belejön, egyre teljesebben átadja magát. Már nincsenek skrupulusai, mint először, amikor inkább csak azért lett az enyém, mert megsajnált. Vagyis szeretetből, de nem szerelemből. Most ő is közel jutott a szerelemhez. (A teljes felizzásnak csupán fiziológiai akadályai vannak nála.)

Sokáig nem tudtunk elaludni és később is gyakran felébredtünk egymás mozdulatára. Neki túlságosan szokatlan volt a szituáció; életében először aludt együtt egy férfival. Szegénykém így nem aludt eleget és fejfájással ébredt, ami egész nap nem múlt el. Napközben a kitűzendő közös céljainkról beszélgettünk. Egyetértettünk abban, hogy meg kell keresni azt a munkaterületet, amelyen legeredményesebben tudnánk együttműködni. Úgy érzem, mintha már nagyon rég ismernénk egymást, s természetesnek tűnik, hogy ő a feleségem. Nagyjából ő is így van ezzel. Vajon hónapok múlva is így fogjuk érezni? Vajon az együttélés árt vagy használ majd szerelmünknek? Bízom az utóbbiban.  

    Próbaházasságunk hetei Marcsival

Szeretem gyors, pergő beszédmodorát, tiszta artikulációját, a belőle sugárzó racionalizmust, ami mégsem száraz, hanem színes és meleg. Ugyanilyen meleg a szeme is: barna őzikeszem és úgy tud ragyogni, de úgy! Szeretem elfogódott pillantását, amellyel néha felnéz rám. Sajnos, csak néha, intim kettesben. Nyilvános helyen nagyon tartózkodó. Amikor a cukrászdában ültünk, majdnem hűvösen viselkedett. Nem akarok úgy járni, mint Saci velem; nem akarom kikényszeríteni a gyengédségét. De fontosnak tartom, hogy az ilyen irányú szükségletünk és adni-tudásunk hasonló szintű legyen. Marcsinak még bele kell ebbe jönnie. Eddig inkább csak elfogadta az én becézésemet, mint viszonozta. Főleg szavakban megy ez neki nehezen. Ő azt mondja, nem szereti a nagy szavakat.

Persze az a fő, hogy a tetteivel már kimondta. De a szavaknak is megvan a maguk varázsa és jelentősége. (Épp most olvasom Sartre könyvét erről.) A szavak szuggesztív ereje óriásira növelheti egy érzés intenzitását; persze ugyanúgy csökkentheti is, míg hiányuk elszegényít, bizonytalanságot szül. Érdekes volt tegnap az a megjegyzése, miszerint számára annyira új és csodálatos dolog, hogy őt valaki ennyire szereti, hogy egészen elkábul, szinte megbénul tőle gondolatilag. Szerintem ez hamarosan elmúlik, s akkor felszabadultan tud majd viszontszeretni és szárnyakat kap a gondolkozása is.

…Ma még világosabban körvonalazódott a tegnapi probléma. Az alaptünet egy bizonyos hűvösség. Mintha nem is örülne a találkozásunknak. Gépies puszi, futólagos érdeklődés, hallgatagság. Amikor szóvá teszem, kijelenti, hogy „elszokott” tőlem. Aztán kiderül, hogy legszívesebben nem is jönne föl hozzám szombatig, mert az fárasztó neki. (Mármint a „hegymászás”.) Bár lehet, hogy valójában a lefekvéstől fél. Legalábbis nem tapasztalom, hogy ő is vágyna erre, inkább szívesen elengedné. A magyarázat kézenfekvő: eddig még több fájdalmat talált a testi szerelemben, mint gyönyörűséget. Lehet, hogy terhes kötelességnek érzi, amolyan szükséges rossznak, ami velejár a házassággal.

Remélem és feltételezem, hogy ez csupán átmeneti dolog nála. De ha mégsem? Szembe kell néznem ezzel a lehetőséggel. Hosszabb távon nem tudnám elviselni a hűvös magatartást, a testi vágy hiányát vagy csökevényességét, az ölelkezések rendszeres elodázását különböző ürügyekre hivatkozva. Nem elegendő, hogy passzívan elfogadja gyengédségemet; igényelnie és viszonoznia kell! A próbaházasság majd bebizonyítja, kialakítható-e köztünk tartós összhang szexuális téren.

Marcsi ma azzal ijesztgetett, hogy ő esténként már rendszerint fáradt, s ez nála rossz kedvvel és mogorvasággal jár együtt. Nem tudom, mennyire kell ezt komolyan venni, vagy mennyiben lehet ezen változtatni. De ha valóban rendszeresen „használhatatlan” lesz esténként, akkor ez igen kedvezőtlenül befolyásolhatja kapcsolatunk perspektíváját. Más: Marcsi kissé ambivalens érzésekkel készülődik közös életünkre. Ma én voltam náluk, hogy segítsek csomagolni, s láttam rajta, mennyire nehéz neki a döntés. Pedig úgy tűnt, hogy már eldöntött mindent. Mégis nehéz neki elszakadni az otthontól, eddigi életének egyetlen, biztos támaszától. Tulajdonképpen érthető, bár kissé gyerekes ez a kötődés. Jobban örültem volna, ha kevesebb vívódással, egyszerű magától értetődöttséggel dönt mellettem. Tu­dom, nő lévén nehezebben áll át, úgy érzi, többet kockáztat, időre van szüksége. Most 3 és fél napig együtt leszünk. Mindent megteszek, hogy ez a „nyitány” szép és emlékezetes legyen.

A három nap oly gyorsan elmúlt, mint egy szép álom. Tegnap óta megkezdődtek a „hétköznapok”. De napjaink továbbra is csodálatosan tiszták és sugárzóak. Szeretném úgy irányítani szerelmünket, hogy elkerülje a veszélyes hullámvölgyeket. Egymáshoz tartozásunkat ugyanis megalapozottnak és vitán felülinek érzem, bár vannak – és nyilván lesznek is – kisebb-nagyobb problémák. Ezek talán főleg abból adódnak, hogy bizonyos szempontból túlságosan egyformák vagyunk. Egyikünk sem teljesen egészséges, bár vegetatív neurózisunk más-más okokra vezethető vissza. Ami engem illet, kb. egy hete elég komolyan kiújultak a gyomorpanaszaim, s ez bizonyos levertséggel jár együtt. Marcsinak a múlt héten vérzései voltak és csaknem mindennap fájt a feje. Közérzetünk tehát nem a legjobb, s ez apró feszültségeket intonál.

Nőgyógyásza szerint folytatni kell a hormonkezeléseket. Nehezen fog teherbe esni, de ha sikerül kihordania, meggyógyulhat. Azt azonban nem beszélte meg vele, hogy miért nem tud eljutni az orgazmusig. Pedig egyelőre ez izgat leginkább. Meg az, amit a napokban árult el; hogy neki minden közösüléstől megfájdul a feje! Ami azt jelenti, hogy szexuális téren még messze vagyunk az összhangtól. További feszültségforrás köztünk a dohányzása. Erről egye­lőre nem tud leszokni. Illetve nem is akar, mert azt mondja, akkor kibírhatatlanul ideges lenne. Sajnos, a jógázásról hallani sem akar. Tegnap azon elmélkedett, hogy néha nem könnyű engem elviselni, mert szótlan vagyok és túlságosan józan, puritán stb. Ő viszont időnként elég tüskés; nem látszik, hogy boldoggá tenné szerelmem. De hát az összecsiszolódás súrlódással jár.

…Még egyszer kell írnom a problémáinkról, mert a tegnap este történtek nyugtalanítanak. Délután bevásárolni voltunk, s eközben megállapítottuk, hogy eltérő az ízlésünk. Ő a tompább, lágyabb szí­neket kedveli, én az élénkebbeket. Valamilyen kijelentésével kap­csolatban megjegyeztem, hogy nem értem a logikáját, mire ő könnyedén azt válaszolta, hogy nála ne is keressek logikát. Este valami kapcsán megállapítottam, hogy mégiscsak van logikája. Később, a vacsoránál nevetgéltünk, tréfáltunk. Marcsi észrevételezte, hogy szőrős a karom. Ne csodálkozz – mondtam –, én a majomtól származom. És te? Erre biztosított, hogy ő nem. Persze hogy nem – mondtam –, te a libától…

Ezen aztán kissé megsértődött, hiába kértem bocsánatot. Tűnődő lett és időnként furcsákat mondott. Például, hogy én lenézem őt, csak magamat tartom fontosnak, makacsul ragaszkodom hozzá, hogy mindig nekem legyen igazam stb. Később váratlanul azzal a kérdéssel fordult hozzám: Mondd, összeházasodjunk mi? (ti. egyáltalán) Lefek­vés után is volt még néhány meglepő kérdése és kijelentése, egyre inkább sértő jellegűek. Olyasmik, hogy vele hány hónapig akarok együtt élni; nem lenne-e jobb már most abbahagyni; nem volt-e igaza Sacinak az önzésemet illetően? Figyelmeztetett, hogy ne próbáljak nála kisebbrendűségi érzést kialakítani, mert erre nagyon érzékeny és védekezni fog, megmutatja az oroszlánkörmeit (vagy tüskéit).

Természetesen tisztázni akartam ezeket, de elhárította azzal, hogy majd máskor. Erre elfordultam és aludni próbáltam, bár nagyon bántott a dolog. Ő egy idő múlva hozzám bújt és simogatott. Vártam, hogy megszólaljon. Ehelyett elhúzódott, aztán fölkelt és rágyújtott. (Szerencsére más nem történt, pedig féltem.) Amikor visszafeküdt, magamhoz húztam és pár szóval rendeztük a dolgot. Reggel elismerte, hogy hibás volt, de kért, hogy én se legyek túlérzékeny. Nagyon remélem, hogy ilyen kiélezett szituációról nem kell többé beszámolnom. Tudom, hogy szeret, de a teherbíró képessége elég kicsi; pihenésre és erősödésre volna szüksége (nem pedig feketére, cigarettára és altatóra, ahogy ő képzeli).

…Jó három hete nem írtam semmit. Közben eltelt a karácsony és az újév, aránylag kellemesen és harmonikusan. Köztünk lényeges javulás ugyan nem mutatkozik, de Marcsi szülei kívánságára hivatkozva sürgeti a házasságkötést (holott a próbaházasságunk alig hat hete tart). 

    Baljós jelek, s egy furcsa „nászút”

Alea iacta est! Nyugodtan, sőt, örömmel készülődöm a házasságkötésre. Lassan két hónapja, hogy együtt élünk, s ennek mérlege pozitívnak mondható. Összesen talán 3–4 alkalommal volt köztünk némi feszültség. Legerősebben a múlt hét közepén. A dolog úgy történt, hogy Marcsi fáradtan és idegesen jött haza az intézetből. Ennek okai: munkahelyi megterhelés, közeledő menzesz, kialvatlanság és főleg az anyja, akivel telefonon beszélt és panaszkodott, hogy régen látta. Vacsora közben Marcsi elmondta: megkérdezte bent, volna-e lehetőség arra, hogy „hatórás” legyen. Állítólag volna. A fizetése természetesen kevesebb lenne és az előmenetelről is le kellene mondania. Mit tegyen? – kérdezte.

Én komolyan vettem a dolgot, bár elég váratlanul ért, hiszen még nem beszéltük meg, hogy a felszabaduló időt hogyan hasznosítanánk. Ennek lehetőségeit fejtegettem, amikor Marcsi megmondta, hogy csak próbára akart tenni. Ugyanis nem lehet, de ő nem is akar hatórás műszakba menni. Nem akarja föladni a karrierjét, hisz’ néhány éven belül csoportvezető lehetne. A közös munka, amit tervezek, bizonytalan stb. Persze nem voltam elragadtatva ettől a „próbától” és a közös munkánk iránti bizalmatlanságtól. Ám ez még nem volt minden. Marcsi azzal folytatta, hogy neki többet kellene olvasnia (szak- és szépirodalmat egyaránt) és többet kellene hazajárnia, nem is szólva a barátairól, akiket miattam teljesen elhanyagol. Továbbá többet szeretne pihenni és aludni. Vagyis esténként már nincs kedve és energiája arra, hogy velem együtt angolul tanuljon. Szerinte igazságtalan vagyok, hogy tőle ezt elvárom Elmondta, hogy a kolléganői közül sokan bent maradnak még a munka után, szakirodalmat olvasni, vagy nyelvtanfolyamra járnak és otthon csak pihennek, kikapcsolódnak. Ő is így látná jónak.

Mindezt bizonyos fokú csalódottsággal vettem tudomásul. Ezek szerint a közös munka után a közös tanulás programját is fel kell adnom? Házasságunk tartalmilag arra korlátozódjon, hogy együtt vacsorázunk és alszunk? Tény, hogy nekem több időm van, tény, hogy ő fáradt esténként, mégis meg kellene találni a módját kapcsolatunk fejlesztésének. Igaz, hogy többet kellene olvasnia (egyébként nekem is). De ehhez nem kell bent maradnia a munkahelyén. Siessen haza, én előkészítem a vacsorát, s a vacsora és az angolozás után mindketten olvashatunk. Emellett időnként meghívjuk a barátait, vagy mi megyünk hozzájuk. Ugyanez vonatkozik az otthoniakra. Egyébként jó lenne, ha már nem kötődne annyira az anyjához, mint eddig.

Marcsi ingerülten reagált javaslataimra. Ridegnek, sőt, kegyetlennek nevezett, s volt néhány „tüskés megjegyzése” rólam. Lefekvés után olyasmit is mondott, hogy „elment a kedve az egésztől”, mire én ajánlottam, hogy akkor menjen vissza az anyukájához. A szakítás lehetősége azonban mindkettőnket megdöbbentett és megállapítottuk, hogy egyikünk sem gondolta komolyan. Szeretjük egymást, csak néha egy kicsit elfeledkezünk róla (fáradtság, ingerlékenység stb. miatt). Mindenesetre abba kellene hagynia a dohányzást és rendszeresen kellene sportolnia. Marcsi egy kicsit lassú; túl alaposan és aprólékosan csinál mindent. Nehezen vált át egyik tevékenységről a másikra és szereti „elengedni” magát. Így aztán gyakran csúszik az idővel (ami engem idegesít. Ő viszont attól ideges, ha sürgetem).

Azért remélem, hogy együtt könnyebben megtaláljuk az utat ahhoz az életformához, ami mindkettőnket jobban kielégít az eddiginél. S félek egy kicsit, mert Marcsit túlságosan csak a gyerekszülés lehetősége érdekli, túlságosan csak ezt várja házasságunktól. Én is szeretném, ha sikerülne szülnie, de számomra a gyerek nem elsődleges, és félek egyrészt az egészségi kockázattól, másrészt az ő gyerekcentrizmusától. Egy házasság persze mindig kockázat. De vállalom – mert szeretem.

…Nászutunk egészében kellemes volt, legalábbis számomra, de nem volt zavartalan. Marcsi egész idő alatt gyengélkedett, állandóan hányingere volt, sokat aludt. Kiderült, hogy teherben van, s nem bírja a levegőváltozást. Rossz közérzete folytán fürödni is csak egyszer-kétszer jött – pedig azt terveztük, hogy megtanul úszni – és általában nem volt kedve semmihez. A nagy beszélgetésekből sem lett semmi. Külön aludtunk, egyrészt, mert külön voltak az ágyak, másrészt, mert őt többnyire zavarta a testi közelségem. Viszont úgy tűnt, hogy egy-két alkalommal ott jutott el először az igazi orgazmusig (?) De gyakran volt ingerlékeny. A hazautazás előtti napon, reggel egy megjegyzésem miatt megsértődött és egész nap nem szólt hozzám. Az eset napokig depresszív hatással volt rám.

Rossz dolog a makacs hallgatás. Feszültségeket szül és messze eltávolít egymástól Igazi elidegenedés. Krízis a szerelemben. Órák alatt magasra növeszti a kételyek magvait. Olyasmiket gondoltam, hogy úgy látszik, a házasságkötés tönkreteszi a szerelmet. Hogy nem kapom meg, amit vártam (s hogy az „útban levő gyerek” miatti házasság kényszerházasságnak is nevezhető). Szerencsére este Móninak megjött a hangja, s mesélni kezdett a gyerekkoráról. Itthon valamelyest javult a közérzete. Ingerlékenysége azonban tartós maradt; egy hét alatt kétszer is megsértett. Időnként meglepően el tud felejtkezni arról, hogy szeret.

   Helyzetkép a kapcsolati hiányérzetekről

Ünnepi meghatottság nélkül veszem tudomásul, hogy fiam született (immár a második). Egyelőre inkább annak örülök, hogy végre baj nélkül, ezen is túl vagyunk. Inkább kislányt szerettem volna, de hát… tulajdonképpen nem is érdemeltem volna meg, hiszen az elsőre sem tudtam vigyázni… Ez persze hülyeség, de most így érzem. Ezek szerint örökre le kell mondanom arról, hogy lányom is legyen? Valószínűleg, mert Marcsi – nagyon racionálisan – úgy gondolja, hogy nem érdemes mégegyszer kísérleteznie. A dolog nem is érdekel; fő, hogy őt visszakapjam. Egyébként remekül viselkedett. Nem is látszott rajta, hogy nagyon kimerült volna; kiegyensúlyozottan, sőt élénken beszélgetett utána jó ideig. „Hát, ennyi tellett tőlem!” – mondta. Ez az önirónikus kijelentés jellemző rá. Jellegzetes szülőnő szaga és íze most is itt van az orromban és a számban. Hormonális illat ez, erősebb, mint az ondóé. A feltárult test, az élet illata. Egy életé, amely összeforrt az enyémmel.

…Levélféléket olvasok, noteszlapokra írt feljegyzéseket, amiket Marcsi írt az elmúlt napokban. Az elsőt mindjárt a szülést követő napon. Azt írja: Elsősorban Rád gondolok, akármilyen furcsa is. De miért furcsa? Szerintem épp az lenne a furcsa, ha nem így lenne. A szülés megrázkódtatása, a koraszülött gyermek életben maradásának esélyei, a támaszkeresés szükséglete és egyéb tényezők mind ezt indikálják. Ahogy írja: nagyobb szükségem van Rád, mint valaha. És ez így is marad. Jól esik olvasni, hogy pótolhatatlan vagyok számára, s igyekszik átsegíteni a csalódottságon, ami egyrészt a gyerek neme, másrészt koraszülöttsége folytán ért. Ez utóbbi eleinte őt magát is elkeserítette (de eszébe sem jutott, hogy a dohányzása miatt történt). De ha megmarad, ugye fogod szeretni? – írja.

Hát persze, hogy fogom. Bár nekem korántsem jelent annyit a gyerek, mint neki. Nekem egyedül ő, a Párom fontos. Az ő szemében viszont máris egyforma fontosak vagyunk, a gyerek, meg én. Egy kicsit félek, hogy ez az arány később még inkább a gyerek javára tolódik el. Egy későbbi feljegyzésében ugyanis a gyerekre utalva megjegyzi: Számomra most ez mindennél fontosabb!

Nekem viszont inkább egy teljes értékű nő, egy igazi feleség lenne fontosabb! Ki vagyok éhezve szexuálisan. Megnézem és megkívánom az utcán a szexepiles nőket, habár fegyelmezem magam és inkább az önkielégítés régi és jól bevált eszközével igyekszem levezetni a feszültségeket. Marcsi persze haragszik mindezekért és nehezen érti meg, hogy tőle függetlenül is lehetnek szexuális vágyaim. Nekem is jobb lenne, ha csak őrá tudnék vágyni, és csak akkor, amikor a vágyam találkozik az övével. De a kifejlett erotikus vágy ősi-elemi erejével követeli a maga jogait, nehezen tűri a tudatos kontrollt, ha a szubtilis, személyi szerelem nem ad elegendő teret a kielégülésre. És most egyelőre nem ad. Marcsi szemmel látható megelégedéssel hangsúlyozta, hogy hat hétig szó sem lehet a „dologról”. Meg tudom érteni, hogy pillanatnyilag nincsenek nemi igényei, és igyekszem tiszteletben tartani az anyaságot, de azért örülnék, ha ügyesen és megértően könnyítene rajtam.

…Fél éve nem írtam naplót! Tehát fél éve már, hogy nem volt különösebb baj. Legalábbis nem olyan, amitől egyedül éreztem volna magam. És most itt van! Feleségem, akivel szépen, békességben éldegélünk, úgy látszik, megsokallta a nyugalmat és békességet. Az utóbbi időben kutatgat. Amíg nem vagyok itthon, turkál a múltamban és az emlékeim közt, naplókat olvas, fényképeket nézeget. Aztán magasrendű erkölcsi felháborodással olyanokat ír a naplójába (előttem, vacsora közben), hogy „nem bírja megemészteni” a múltamat. Mármint a nőügyeimet. S ugyanezen okból sírva fakad az ölelkezés közben, amit pedig – kivételesen – ő maga kezdeményezett.

Bonyolult lélek! Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek rajta? Az éjjel mindenesetre megfeküdte a gyomromat a bonyolultsága. Úgy látszik, van, amit én is nehezen bírok megemészteni. Akárhogy is nézem, bizonyos fokú csalódást jelent számomra ez az ügy. Azt hittem, rég túl vagyunk már ezeken. Hisz’ lényegében semmi újat nem tudott meg rólam ezekből a naplójegyzetekből. Mindezt már egy évvel ezelőtt is tudta. Megértem, hogy akkor eleinte problémát jelentett. De hogy még mindig ezen rágódik, az túlzás! És főleg túlzás az a prűd, moralizáló beállítottság, ahogyan a nőügyeimet kritizálja. Hogy „roppant sajnálatosnak” tartja ezeket a dolgokat. Hogy „megdöbbenti”, mennyi nővel volt dolgom. Hogy „hányingere volt a jellembeli, erkölcsi és testi tisztaság hiányától” stb.

Mint egy kényeskedő úri kisasszony! Hát minek jött hozzám, ha szűz fiút akart? Minek lett az enyém, ha nem tudja elfogadni a múltamat? Az ember nem tudja levetkőzni a múltját! Én is nagyon sajnálom, hogy nem találtam meg már 25 éves koromban a hozzám illő Társat. Sajnálatosnak tartom, hogy mezallianszot kötöttem, hogy sokáig belenyugodtam egy méltatlan kompromisszumba. De azt nem szégyellem, hogy végül is leráztam egy lefelé húzó kapcsolat terhét és lázasan keresni kezdtem az Igazit. Nem szégyellem, hogy nem sikerült rögtön megtalálnom, hisz’ nem (csak) rajtam múlott. Nem szégyellem, hogy szexuális kapcsolatba kerültem néhány nővel azok közül, akiket a keresés során megismertem. Hiszen – ahogyan pl. Borrman írja – az igazi partner megtalálását többnyire számos kapcsolat létesítése és felbontása előzi meg, s ebben nincs semmi kivetni való…

Hogy akadt közben egy-egy olyan „futó kaland” is, amelytől eleve nem várhattam az Igazi megtalálását? Igaz, de ezzel senkinek az érdekét nem sértettem, hisz' eleve megmondtam nekik, hogy házasságról nem lehet szó. S mégis, önként lefeküdtek velem. Nem hiszek abban, hogy a testi szerelem önmagában eleve "piszkos" és megvetendő. Az erotika egyszerűen szükséglet, legalábbis annak, aki már megszokta a rendszeres nemi életet. Természetesen arra kell törekedni, hogy szerelemmel kapcsolódjon, vagy tartós barátsággal, életközösséggel stb. De ha ez nem lehetséges, akkor sem kell ezt a szükségletet elfojtani, vagy pusztán az önkielégítéssel vezetni le. Erkölcsileg semmi kivetni valót nem látok abban, ha ilyen helyzetben két felnőtt ember egymás érdekeinek sérelme nélkül, „pusztán” a kölcsönös szexuális kielégítésre társul egymással (egy időre).

Mindez számomra természetes. A szomorú csak az, hogy ezt éppen a „feleségemnek” kell újra és újra megmagyaráznom. Azt is képtelen megérteni, hogy a teljes nemi aktus semmivel sem „piszkosabb” vagy „erkölcstelenebb”, mint az előjátéka, a csókolózás. Ez utóbbinál ugyanúgy nemi gerjedelem keletkezik és szoros testi érintkezés jön létre, mint az aktusnál. Márpedig ilyen szempontból az ő múltjában is lenne némi fölhánytorgatni való. S miért érthetetlen, hogy az ember nem tud egyik napról a másikra érzelmileg teljesen elszakadni valakitől, holott esetleg már mással fekszik le? Talán nem éppen ez volt-e a helyzet nála is, amikor először feküdt le velem? Nekem nem támadt akkor hányingerem. Bántott a dolog, de megértettem és segítettem az átállásban. A mostanihoz hasonló traumák megismétlődése könnyen alááshatja házasságunkat. És elsősorban szerelmünket. De megvan-e még a szerelmünk?

…Voltak hetek, s talán hónapok is, amikor Marcsi egyszerűen nem vágyott a testi kapcsolatra és igyekezett kitérni előle. Aminek persze megvolt a pszichés vetülete is mindkettőnk esetében. Szerencsére (?) alaposan leterheltem magam munkával az utóbbi hónapokban és egyéb módon is igyekeztem elősegíteni igényeink összehangolódását – változó sikerrel.

   Súlyosbodó válságok, munkába menekülés

Volt már egynéhány válság ebben a házasságban, de az utóbbi időben a válságok gyakoribbak és súlyosabbak. Hovatovább úgy tűnik, mintha kapcsolatunk két, eddigi alappillére is meginogna: az az érzés, hogy az időnkénti feszültségek ellenére alapjában véve egymáshoz tartozunk; másrészt az a meggyőződés, hogy a problémák csökkenő tendenciájúak és idővel megoldódnak. Arról van szó, hogy a jelek szerint nincs meg köztünk a szexuális és szellemi összhang, ami – akárhogy is nézzük – a házasság alapja. Az összes többi probléma másodlagos és nem alapvető.

Megpróbálom leírni a két legutóbbi krízis történetét. Az egyik az üdülésünk során történt. Eleinte úgy látszott, minden rendben lesz. Marcsi engedékeny volt, sőt, a második vagy harmadik napon egyszer mintha az orgazmusig is eljutott volna együttlétünk során. (Ami hónapokig nem fordult elő.) Másnap azonban újra kezdődött a vonakodás, a kitérés. Amikor pedig egyszer mégis megcsókoltam a mellét, közölte, hogy ez neki határozottan kellemetlen. Ez a közlés persze eléggé letört és elvette a kedvem további közeledési kísérletektől Napokig depressziós állapotban voltam, és ezen természetesen a maszturbáció sem segített. Sőt, megalázó volt az a tudat, hogy a feleségem mellett maszturbációra kényszerülök.

Ő látta, hogy gyötrődöm, rossz kedvű vagyok, de egyszerűen nem törődött vele. Egyetlen szóval sem kérdezte, mi a bajom, vagy hogyan tudna segíteni. „Büszkesége” nem engedte, hogy érzelmileg közeledjen hozzám, s ő tegye meg egyszer az első lépést. Kíváncsi lettem, hogy ugyan, meddig terjed a büszkesége; hogy vajon akkor sem próbálna segíteni, ha nemcsak lelkileg gyötrődnék, nemcsak szexuálisan kínlódnék, hanem mondjuk haldokolnék mellette? Nem kell-e arra a következtetésre jutni, hogy az ilyen fokú „büszkeség”, rátartiság és közömbösség valójában kegyetlenség, az alkalmazkodó készség és empátia teljes hiánya?

Egy hétig tartott ez a szótlan, vagy csak a legszükségesebbekre szorítkozó, feszült állapot, és nem őrajta múlt, hogy nem tartott tovább. Megint én tettem meg a kezdeményező lépést a közeledésben: egy vacsora utáni sétán beszélgetést kezdtem a problémáról. Ő azzal védekezett, hogy rendellenes vérzése volt, amit csak dupla adag gyógyszerrel tudott megszűntetni, az pedig megszűnteti a szexuális igényeit. Ezenkívül az is kedvezőtlenül hat rá, hogy gyakran emlékeztetem őt saját kielégületlenségemre, és túl nagy jelentőséget tulajdonítok az egész kérdésnek. Továbbá azt álmodta, hogy elhagyom őt, s ez nagyon valószerű. .Az volt a véleménye, hogy mivel csökkent szexuális reakciókészségének elsősorban hormonális‑fiziológiai okai vannak, néhány éven belül aligha várható e téren lényeges javulás. Esetleg majd akkor, ha piacra kerül egy jobb gyógyszer, amely nem befolyásolja a libidót. (Vagy, ha megoperálják.) Javasolta, hogy egyelőre ne is beszéljünk az egészről.

De hát megoldás lenne ez? Neki talán igen – de nekem? Közben beültünk egy presszóba és megkérdeztem, mit szólna egy átmeneti időre szóló kompromisszumhoz: ha házasságunk és barátságunk fenntartása mellett szexuális szükségleteimet egy másik partner bevonásával oldanám meg? Erről azonban hallani sem akart, és hangsúlyozta, hogy inkább elválna. A válás gondolata egyébként nem ekkor merült fel először. Már többször beszélgettünk róla feltételes módban. Úgy is mondhatnám, hogy ő már régebben is fenyegetőzött vele; eleinte olyan formában, hogy visszaköltözik szüleihez. De a múlt ősz óta a válást azzal a követelménnyel köti össze, hogy neki egy külön lakást biztosítsak (ami mellesleg elég lehetetlen követelés, hiszen még az első feleségem anyagi követeléseit sem tudtam rendezni).

Még egy hete sincs, hogy hazajöttünk, s máris kirobbant egy újabb krízis, megint a szex előli kitérése miatt. A kisgyereket lefektettük, s hogy ne zavarjuk, a konyhában próbáltam rávenni Marcsit a szeretkezésre. Ám ő ott nem akart; a szobába lépve viszont a gyerek fölébredt és nyűgösködött. Marcsi kijelentette, hogy ő így nem tud és nem is akar… Jó – mondtam – csak menj, majd elintézem magam. Ettől teljesen kiborult és a gyerek előtt üvöltözni kezdett, hogy én micsoda állat vagyok, egy undorító kamasz, és ha olyan sok az energiám, akkor menjek mosogatni. Hajszál híja volt, hogy nekem nem ugrott tíz körömmel. Aztán a gyerekkel kezdett foglalkozni; én meg kimentem levegőzni. Jó egy órát bolyongtam, és arra gondoltam, hogy mindennek van határa. Végül is az én idegeim sincsenek drótkötélből, és ha ez így megy tovább, annak csak rossz vége lehet. Miután visszamentem, ő ment sétálni, a gyerekkel. Este megvárta, amíg lefekszem és ő csak fél óra múlva bújt ágyba. Esze ágában sem volt közeledni, holott hallotta, hogy nem alszom, forgolódom, fölkelek nyugtatóért. Pedig, ha közeledne, talán meg tudnám szokni, el tudnám fogadni a hisztérikus kirobbanásait. De nem teszi.

Másnap reggel úgyszólván szó nélkül indultunk munkába. Este ő két órával később ért haza; egy barátnőjével találkozott. Vacsora közben megint csak én kezdtem beszélgetni. A barátnőjéről kérdeztem, aki válni készül, és mint értesültem, igaza van, mert nem akar a férje cselédje lenni. S abban is igaza van, hogy nem akar hozzámenni ahhoz, akivel viszonya van, mivel az túl sokat kívánna tőle; ti., hogy legyen feleség, anya, szerető, cseléd, munkatárs stb. És ha én azt hiszem, hogy mindezt meg lehet találni egy nőben, akkor csak tessék, keressem meg. Vagy pedig tartsak magamnak tíz feleséget. Beszélgetésünk ezzel lényegében be is fejeződött. Később még közölte, hogy ma is később jön haza.

Még nem tudom, mitévő legyek. Valóban túl sokat kívánok tőle? Aligha! Hiszen kezdetben arra törekedtem, hogy munkatársam legyen, együtt dolgozzunk, tanuljunk. A közös nyelvtanulás azonban nem ment, két hónap alatt abbamaradt, s a terhesség, a gyerek a bizonytalan jövőbe utalta ezeket a terveket. Gyakorlatilag lemondtam a munkatárs‑feleség igényéről. Elfogadtam, hogy ehhez nincs ereje. Vannak azonban alapvető igények, normák vagy kritériumok. Megismerkedésünk után alig egy héttel, első szeretkezésünk után pár nappal ezt írtam: „Hosszabb távon nem tudnám elviselni a hűvös magatartást, a testi vágy hiányát vagy csökevényességét, az ölelkezések rendszeres elodázását különböző ürügyekre (fáradtság, betegség stb.) hivatkozva. Nem elegendő, ha passzívan elfogadja gyengédségemet; igényelnie és viszonoznia kell!”

Ebből az igényből ma sem tudok engedni; legalábbis nem véglegesen. Eleinte úgy tűnt, csak múló zavarról van szó, hiszen időnként mintha már kezdett volna belejönni. Aztán jött a terhesség, a szülés, s én türelmesen vártam, mert azt hittem, hogy utána minden rendbe jön, és mert ő lelkesen fogadkozott: Meglátod, milyen jó kis kurvád leszek! De aztán jöttek a vérzészavarok és jött a gyógyszerezés, s én türelmesen vártam, hogy majd, ha a szervezete megszokja és beáll a normális ciklusra...

Aztán itt vagyunk. Még meddig várjak? Amíg megöregszem? És még siettessem is az öregedést azzal, hogy lemondok a kielégítő, teljes értékű nemi életről? S helyette munkába temetkezem, no meg maszturbálok? Hogy aztán majd évek múlva, ha valóban rendbe jönne, már ne tudjam kielégíteni, mert „leszoktam” erről a tevékenységről? És mi lesz a hála türelmemért? Az, hogy majd megcsal – ahogyan bejelentette – vagy el is hagy valakiért, hiszen, mint hangsúlyozza, ő csak egészben tud valakié lenni. Mert neki – úgy véli – szabad engem legalább egyszer megcsalnia, viszonzásul az én régebbi nőügyeimért...

A szexuális összhang követelményével összefügg, de mégsem azonos az érzelmi (affektív) összhang kritériuma. Ez kölcsönös alkalmazkodást feltételez Marcsi lényegében beismerte: elvárja, hogy én alkalmazkodjam hozzá. Talán, mert 15 éves koráig elkényeztetett egyke volt; a kényeztetés később sem szűnt meg (részben a betegsége miatt). Ritka és felszínes partnerkapcsolataiban sem szokott hozzá az alkalmazkodáshoz. Számára ez terhes dolog és „nem fér össze a női büszkeségével”. Affektív egyensúlya annyira labilis, hogy a legapróbb megterhelésre is felborulhat. Csak melegházi környezetben érzi jól magát. A vitális alap gyengeségével függ össze az is, hogy csaknem mindig van valami baja.

Amikor szerelmes lettem belé, úgy láttam, hogy legalább lelkileg egészséges, és szerelmünk erősítő, fejlesztő hatással lesz rá. Most, két és fél év után belátom, hogy reményeim illuzórikusak voltak, s attól tartok, hogy elhidegülési folyamatunk már nem fordítható vissza. Ahogy az üdülőben mondtuk: rajtunk már csak a csoda segít. Szeretnék segíteni ennek a csodának, mert semmi kedvem még egy válást és párkeresést végigcsinálni, épp most, amikor még az első válásom lezáratlan anyagi problémáival is küszködöm, s amikor másra kellene az időm és erőm javát fordítani. De értelmetlen lenne mindenáron ragaszkodni egy olyan kapcsolathoz, amely alapvetően rosszul funkcionál. (Éspedig nemcsak a szex terén.)

Tény, hogy alapvetően más a beállítottsága a gazdálkodás terén is. Nem bohém típus ugyan, aki kifejezetten szórja a pénzt, de mégis ehhez áll közel: máról holnapra élő típus, akinek a pénz csak arra jó, hogy pillanatnyi szükségletei szerint mielőbb elköltse. Pénzügyi előrelátásra, hosszabb távú tervezésre képtelen (és mélyen megveti azokat, akik nem vallják a „kerül, amibe kerül” elvét).

A gazdálkodási nézeteltérések mellett egyre inkább előtérbe kerülnek a nevelési nézetkülönbségek; a racionális érveknek ellenálló majomszeretet és kényeztetés stb. De mindezek mögött a háttérben változatlanul fennáll az alapvetőbb probléma: az érzelmi‑szexuális összhang hiánya. Egyetlen dolog van, amiért ő bármire képes lenne: a gyerek. Elsősorban természetesen a meglévő gyerek, de a születendő gyerek(ek) is. Azt lehetne mondani, hogy ez a hobbija. Vagy inkább: ebben keres vigasztalást és kárpótlást a szexuális és egyéb frusztrációkért. Életének nagy álma, hogy legalább két gyermeke legyen, hogy legyen megint egy csecsemője, akit szoptathat. (Valószínűleg a szoptatás nyújtotta számára az élvezetnek azt a legtökéletesebb formáját, amelyet sokkal zavartalanabbul tudott élvezni, mint a szeretkezést.)

Talán ez az alapja annak, hogy a meglévő „libidó‑kapacitása” erre a területre orientálódott, ami végső soron a frigiditását elmélyítette. Ez a terület nyújtotta számára eddig a legtöbb sikerélményt; a jól sikerült gyermek feletti anyai büszkeség is ennek a teljesítménynek a megismétlésére ösztönzi Ám erre sem az egészségi állapota, sem a kapcsolatunké nem ad elegendő alapot. Kérdés, hogy érdemes-e újabb, nagy invesztálásokkal (energia-ráfordítás, idő, pénz, türelem stb.) valamennyire szanálni ezt a kapcsolatot? Vagy okosabb tudomásul venni a szálak lazulását, és az időre bízni a folyamat spontán alakulását?

…Véletlenül egy szabad estéhez jutottam (bár azt is mondhatnám, hogy csináltam magamnak), s most folytatom a félbehagyott gondolatmenetet. A helyzetet illetően semmi sem változott. Az elemzést azonban megkönnyítik az elmúlt napok beszélgetései. Nejem például kijelentette, hogy soha nem érzett köztünk ekkora távolságot; összetört benne valami, s ezt helyrehozni nem lehet, legfeljebb ragasztgatni, de igen labilis dolog lenne. Mégis, érdemes‑e megpróbálni? Milyen kompromisszumot tudnánk még kötni egymással, hogy ne váljunk végképp boldogtalanná? Az ő válasza: „Semmiféle félmegoldásra nem vagyok hajlandó!”

Ez az álláspont tehát egyértelmű és világos: semmi kompromisszum, semmi alkalmazkodás. Vagyis a válás az egyetlen megoldás? Kétségtelenül, bár ezt nem mondja ki nyíltan. De minden egyéb erre utal. A súrlódások lehetőségét csökkentő javaslatomat – hogy ti. az új lakásban lakjunk külön szobában – elutasítja, illetve csak mint „a radikális megoldást megelőző, átmeneti állapotot” fogadná el.

Találgatja, hogy én miért nem akarok elválni, s arra a következtetésre jut, hogy csak a várható anyagi veszteségeim miatt. Ezt azonban ő „nem tudja akceptálni!” E nagy indulati töltésű kijelentés mögött elsődlegesen nyilván az az „ideológia” van, miszerint az anyagiak elhanyagolható tényezők és nem befolyásolhatják a köztünk levő viszony alakulását.

De vajon akkor is ilyen nagyvonalúan megvetné‑e az anyagiakat, ha őt érnék komoly anyagi veszteségek a válással? Könnyű nagyvonalúnak lenni a mások zsebére; könnyű „nem akceptálni” az anyagi szempontokat, ha éppen ez a „nem akceptálás” jelent számára anyagi előnyöket. Amint azt szóban közölte, válás esetén igényt tart egy lakásra (mégpedig egy önálló, másfél szobás lakásra; a neki felajánlott nagyobbik szobát azzal az indokolással utasította vissza, hogy nem akar a gyerekkel egy szobában lakni) és természetesen a tartásdíjra is. De ha csak az önálló lakáshoz ragaszkodik, akkor is egy vagyont kap tőlem ajándékba, hiszen ezt a lakást kellene elcserélni két lakásra, ami komoly ráfizetés nélkül aligha menne. Természetesen nem kívánom, hogy visszaköltözzön a szüleihez (a gyerekkel, akiről úgysem mondana le), de az lenne méltányos, hogy a lakás fejében lemondana a tartásdíjról.

Sajnos, elképzelhetőnek tartom, hogy ezt a méltányos és igazságos megoldást sem fogja „akceptálni”. Ehelyett majd – jogaira hivatkozva – a számára kedvezőbb megoldást akceptálja. Vajon majd pereskedni fog velem, akárcsak az ex-nejem? Valamivel kapcsolatban (azt hiszem, a külön szobáról volt szó) azt mondta, hogy abban az esetben ő azonnal ügyvédhez fordul...

Efféle ultimátum‑jellegű fenyegetések máskor is elhangzottak már. Milyen ismerősek ezek az ilyenkor szokásos, sötét próféciák! Hogy majd keservesen megbánom! Hogy hiányozni fog a család! Hogy egyre nehezebb lesz új emberi kapcsolatokat teremteni, egyre kisebb lesz az esélyem ambícióim elérésére stb. A figyelmeztetés, hogy én többet veszíthetek a válással, mint ő, mert őt a fia sok mindenért kárpótolja – kiegészítve azzal a fenyegetéssel, hogy a gyereket esetleg csak kéthetenként láthatom majd.

Csak az nem világos, hogy mire jó mindez, ha ő maga nem lát más megoldást a váláson kívül? Vagy mégis? Elképzelése szerint talán, ha gondtalanabbul élhetnénk, ha utazgatnánk és megvehetnénk bármit, amit megkívánunk „magunknak és a gyereknek” – akkor nem ragaszkodna a váláshoz. Szerinte erre kettőnk fizetéséből is futná, talán az én „külön tőkémhez” nem is kellene nyúlni. Ez az elképzelés amellett, hogy naiv (mert például az elmúlt esztendőben a nagyobb beruházásoktól eltekintve is jóval többet költöttünk, mint amennyire a fizetésünkből telt volna), ízig‑vérig kispolgári, sőt, nyárspolgári.

Viszonyunk nem mérgesedett el, inkább csak stagnál, s nem kellene sok ahhoz, hogy egész tűrhető legyen. Bizonyos fokú szeparálódás, több egyéni szabadság és változatosság esetén elképzelhetőnek tartom házasságunk stabilizálását. Igyekszem majd ezt az utat realizálni. Nem azért, mintha félnék a válástól, hiszen tudom, hogy a hátrányok mellett előnyökkel is járna, és az egyedül maradástól sem kell tartanom. Talán azért, mert nem dobhatok el valamit, ami még használható. És mert részemről (is) van még „érzelmi bázisa” ennek a kapcsolatnak. Hiszen igazi szerelem volt, s ha elmúlt is, nem múlt el nyomtalanul. Nemcsak az érzelmi kötődésre gondolok, hanem az olyan „kézzel fogható” nyomra is, mint a gyerek, akinek érdeke arra kötelez, hogy mindent megtegyek a legalább viszonylag kiegyensúlyozott együttélésünk fenntartása céljából.

A végképp boldogtalanná válás persze már nem szolgálná a gyerek érdekét sem; de tény, hogy pillanatnyilag ez a legdöntőbb tényező, ami együtt maradási szándékomat motiválja.

    Egy külső kapcsolat – és következményei

Házasságomban – mint az az előző jegyzetekből is kitűnik – meglehetősen gyatra kielégülésekhez jutok, s a helyzet ezen a téren az utóbbi két évben sem változott. Nemcsak a szexualitásról van szó, bár erre is érvényes ez a megállapítás. Annak ellenére, hogy időközben nőgyógyászatilag rendbe hozták, nemi életünk inkább a vegetáláshoz hasonlít, mint az élethez. Csak akkor jött egy rövid szexuális megélénkülés, amikor neki egy „kalandja” akadt: vidéki kiszállás alkalmával egy kollégájával flörtölt, ami szexuálisan stimulálta. Az ügynek azonban – mindkét fél maflasága miatt – nem lett folytatása, így a hatás is hamar elmúlt.

Az unalom hovatovább olyan nyomasztóvá vált, hogy karácsony táján elhatároztam: ha közösen nem tudunk változatosságot találni – mert ő ilyesmire „erkölcsi okból” nem volt hajlandó –, akkor egyedül keresek. Január elején hirdetés útján megismerkedtem Erzsivel, aki alkalmasnak látszott egy tartósabb kapcsolatra. Eleinte titokban találkozgattunk, de február elején tájékoztattam a dologról nejemet, hozzátéve, hogy nem azért kezdtem új kapcsolatot, mert válni akarok. Sőt, talán épp ez menti meg a házasságunkat.

A közlés első hatása a féltékenység fellobbanása volt, részben hisztérikus reakciók, „kiborulások” formájában, részben azonban szexuális stimulációként, ami több, úgyszólván tökéletes szeretkezést eredményezett. Én számítottam is erre, őt azonban meglepte a dolog és elbizonytalanította. Kezdeti harciassága szelídült; lényegében elfogadta házasságon kívüli viszonyomat, azzal a fenntartással, hogy az nem sértheti a család érdekeit. S azzal a kívánsággal, hogy csináljam lehetőleg úgy, hogy ő ne is tudjon róla. Ebben meg is egyeztünk, s ez a „megértő” attitűd, no meg a szexuális felpezsdülés érzelmileg is közelebb hozott bennünket. Ami viszont az új kapcsolatot sodorta válságba, mert Erzsi elképzelése az előbb-utóbbi válás és összeházasodás volt. (Lévén ő maga is házas.)

Sajnos, mind a megértő attitűd, mind a szexuális felpezsdülés rövid életű volt. Márciusban Marcsi már azt hangoztatta: nem tudja, meddig képes elviselni a „harmadik” létét, de biztos, hogy nem sokáig; hogy ő undorodik az egésztől, hogy kinyomozza és botrányt csinál stb. Amire persze én azt mondtam, hogy ha megteszi, akkor biztosan és végleg elveszít. Nem is tette meg, de érzelmileg újra eltávolodtunk egymástól. A másik kapcsolat viszont erősödött, mert Erzsi tényleg igyekezett alkalmazkodni és lemondott a kizárólagosság igényéről.

Áprilisban Marcsi elment egy hétre üdülni, s ezalatt írt nekem egy levelet. A levél lényege egy felszólítás, hogy válasszak: vagy szakítok Erzsivel és lemondok az ilyen kapcsolatokról – vagy elválunk. Határidő azonban nem szerepelt, sőt, hangsúlyozta, hogy nem kell azonnal döntenem. Mondtam is, hogy majd gondolkozom a dolgon, s ennyiben maradtunk. Egy hónapig csend volt, egészen jól megvoltunk egymással, sőt, a vége felé szexuálisan is javult a helyzet. Úgyannyira, hogy már azon gondolkoztam, mikor és hogyan szakítsak Erzsivel. Jó egy hete azonban úgy adódott, hogy nejem megtudta, mikor randevúzom, s ennek kapcsán megint „élére állította a kérdést”. Sőt, most már szankciót is fűzött hozzá: kijelentette, hogy addig nem fekszik le velem, amíg nem szakítok. A dilemma tehát akuttá vált, s most át kell gondolnom, mit tegyek, mert a tét nagy és a döntés nehéz. A „válni vagy nem válni” kérdésben a mérleg nyelve középen ingadozik.

Félre teszek tehát minden egyebet és megpróbálom tisztázni a két kapcsolat egyenlegét (az összehasonlítási szintem alapján), a válásom motívumait és ellenmotívumait. Tehát: mi motivál a válásra? Vagy ellene? Nagyjából az, amit az előző oldalakon leírtam. A szerelem – mert részemről szerelmi házasság volt – már rég elmúlt, nagyjából házasságunk második évében. Nejem azt mondja, hogy nála a terhessége alatt kezdett kibontakozni a szerelem, de aztán abba is maradt. Mi tartott össze mégis? Részemről főleg az a remény, hogy idővel összecsiszolódunk, kielégítő szexuális életet élünk és barátságunk megerősödik. A másik nagy motiváló a gyerek volt, a harmadik a válás nehézségeitől való visszariadás.

Ezek a motívumok persze ma is hatnak, de kevésbé, mint régebben. Az összecsiszolódás: bizonyos értelemben persze folyik ilyesmi az elkerülhetetlen alkalmazkodás következtében, de egyikünket sem elégít ki teljesen. (Engem különösen nem.) Túl sokat engedtem az eredeti elvárásaimból ahhoz, hogy elégedett legyek, nem is szólva néhány új elvárásom kielégítetlenségéről. A szerelem elmúlása önmagában nem indokolná a házasság felbontását. Jó barátok maradhatnánk, egészen jó – ha nem is kizárólagos – szexuális kapcsolattal. Ebben az esetben csak egy új szerelem indokolná a válást – vagy még az sem! (Attól függően, hogy milyen intenzív és mennyire tartós.) A szerelem számomra a legnagyobb értékek közé tartozik; tudatos kereséséről mégis le tudnék mondani, ha olyan házasságban élnék, amely lehetővé teszi szükségleteim elfogadható színvonalú kielégítését.

Az együtt töltött évek azonban sem szexuálisan, sem szellemileg nem nyújtottak ilyet. A szexuális problémákat Marcsi is elismeri, de fiziológiai okokkal magyarázza. Azt mondja, nem tehet róla, eddig mindig volt valami baja, ami akadályozta a nemi életünket. De most már (pár hónapja) semmi szervi akadálya nem lenne a rendeződésnek, csupán az én külső kapcsolatom az akadály. Kérdés azonban, hogy csakugyan így van-e. Hiszen azokban a periódusokban sem vált szexuálisan aktívvá, amikor panaszmentes volt. Ezt ő részben a fáradtságával, részben az én ügyetlenségemmel magyarázza. Azt mondja, ha elég szenvedélyesen vágynék rá (mint pl. egy kollégája az ősszel), akkor ő is aktívabb lenne.

Egy frigid nőre azonban aligha lehet tartósan és szenvedélyesen vágyni. A szerelemmel együtt a szenvedélyes vágyam is elkopott, felőrlődött a frusztrációkban, a viszonzatlanságban. Szívesen fellobbantanám újra, ha lehetne, de ehhez az ő szexuális attitűdjének, szemléletének kellene megváltoznia (hogy ne legyen a szex tizedrangú dolog számára). Igaz, időnként úgy tűnt, hogy már‑már belejön, de mindig kiderült, hogy ezek csak kivételes esetek voltak. Erotikus igényei még mindig elég fejletlenek, könnyen kiolthatók, alig játszanak szerepet motivációs rendszerében. Jellemző, hogy életében szinte sohasem maszturbált, és az orális–genitális érintkezést „feleslegesnek” vagy éppen undorítónak találja. Szexuális kultúrája fejletlenségének oka vagy következménye a változatosságigény hiánya a kapcsolaton belül éppúgy, mint kívül.

Számára a nemi élet: este tízkor, paplan alatt, egy vagy két standard pozícióval. Nappal „nincs rá ideje”. Fölháborodva utasította vissza, hogy hetenként egyszer-kétszer napközben szaladjunk haza szeretkezni, mert a munkája nem engedi, és különben is, „ilyen tervszerűen” ő nem tud... Így aztán gyakran hosszú hetek teltek el szeretkezés nélkül, de ő sohasem kezdeményezett. Még akkor sem, ha – állítása szerint – vágyat érzett (ami persze ritkaságszámba ment). Mindez magában hordja a nemi életről való lemondás tendenciáját – amit ő egyáltalán nem tart nagy bajnak. Mintha már alig várná, hogy megöregedjek, hogy „kinőjem” a szexuális igényeimet. Egyáltalán, nagyon öreges nekem ez a házasság, abban az értelemben, hogy úgy élünk, mintha már nyugdíjasok lennénk.

Marcsi persze azt mondja, hogy nálam ez egyszerűen Torschluss‑pánik. Ami nem igaz, bár lehet, hogy van benne igazság. Fogyó éveim hátterén még élesebben rajzolódik ki a sok elmulasztott lehetőség és a szürke, vegetáló házasság kontrasztja. Túl sokáig vártam, hogy majd jobb lesz, túl sokáig szublimáltam a szexuális hiányérzést szakmai érdeklődéssé. Még meddig várjak? Vagy csakugyan a „célegyenesben” lennénk, ahogy nejem véli, és az új lakás, a háztartási munka megkönnyítése tartósan harmonizálná kapcsolatunkat? Nem tudom elhinni, nincs rá elegendő okom, hogy higgyem. Maradna tehát az a lehetőség, hogy erotikus igényeimet részben vagy egészen „házon kívül” elégítsem ki, persze nem promiszkuitás vagy prostitúció jellegű, hanem viszonylag tartós, baráti kapcsolatok keretében. Ezt viszont ő „képtelen elfogadni”, mint mondja, hiába próbált megbarátkozni a gondolattal. Kicsit furcsa ugyan, hogy hónapokig elfogadta a párhuzamos nemi kapcsolatot, s most hirtelen tűrhetetlennek érzi – de hát ő tudja... Valószínű, hogy a teljesen szex nélküli együttélésbe könnyebben belemenne, de ez szerintem hülyeség lenne és nyilván csak átmeneti megoldás, ami hamar tarthatatlanná válna (kivéve, ha mindketten csak lazább külső kapcsolatokat találnánk). Ismerve az ő mentalitását, valószínűtlennek tartom, hogy ilyen körülmények között fenn tudnánk tartani barátságunkat.

Apropó, barátságunk, pontosabban kapcsolatunk nem‑szexuális oldalai. Már rég kiderült, hogy szellemi együttműködésre sem ideje, sem energiája nincs. Ennek mélyebb oka valószínűleg az, hogy a szemléletünk, világnézetünk jelentős különbségeket mutat, legélesebben éppen a szexualitás megítélésében, de politikailag és az általános életstílust illetően is. Ezekről már szó volt korábban, s a helyzet azóta sem változott, csak épp igyekeztünk kerülni – többszöri meddő viták után – az ütköző pontokat: ő engem részben túl liberálisnak (vagy anarchistának), részben „reakciósnak” tart; én őt kispolgári konzervatívnak, naivnak és sznobnak (vagy inkább konformistának).

Az életstílusunk: szabadidejében ő a tévét és a krimit részesíti előnyben, vasárnap szívesebben megy a gyerekkel bábszínházba vagy az anyósomhoz, mint kirándulni, mert a levegőn megfájdul a feje. Én inkább zenét hallgatnék, barkácsolnék vagy fizikai munkát végeznék szabad időmben. Persze vannak érintkező pontok is: az autózás, vagy a mozi–színház, de az utóbbi a gyerek miatt igen ritka volt. Társaságunk, barátaink nincsenek – legalábbis nem közösek, de külön‑külön is alig. Zártan és begubózva élünk, reggeltől estig dolgozunk, külön és keményen, mintha erre lennénk ítélve; nem tudunk kikapcsolódni, nem tudunk játszani, ünnepelni. Már‑már embertelen életmód ez, amit csak az enyhít, hogy szívesen csináljuk, ambícióval vagy éppen hivatástudattal.

Valószínű, hogy ez az önhajszolás mindkettőnknek egy kicsit menekülés volt házasságunk megoldatlan problémái elől. Neki talán önigazolás is, amolyan „én mindent megtettem” játszma, valami olyan mágikus elgondolás alapján, hogy ha munkaköri, anyai és háztartási kötelességének becsületesen eleget tesz, akkor megérdemli, hogy ne legyenek házassági problémái. A társas élet, a barátok hiánya ugyanakkor túlságosan egymásra utalt bennünket, olyan szoros, kölcsönös függőségbe, az igények kielégítését illetően, aminek csak egy nagyon intenzív, mondhatni szerelmi jellegű kapcsolat tehetett volna eleget. S mivel ez nem volt meg, nem maradt más hátra, mint a menekülés a munkába. Egy kevés kielégülést nyújtó, labilis kapcsolatra viszont a társas élet, a barátkozás veszélyes lenne – talán épp azért kerültük a társas életet, mert fönn akartuk tartani kapcsolatunkat.

Az otthonülő életmód, az elzárkózás azonban csak megnehezíti vagy késlelteti a problémák felszínre kerülését. Ennek a circulus vitiosusnak valahol meg kell szakadnia. A baráti kör, mint referencia‑csoport hiánya megnehezítette az értékrendünk és érdeklődésünk összehangolódását, az egymással való azonosulás és empátia gyakorlását is. Kevés alkalom volt, hogy szolidaritásunk – kifelé – megnyilvánuljon, s ez megkönnyítette a széthúzó erők felülkerekedését. Minthogy nem tartozunk semmilyen közösségbe, kiscsoportba, egymástól is könnyebben elidegenedtünk, hovatovább a kapcsolatkészségünk is károsodik. A napi problémákon kívül alig van beszélnivalónk. Hol vannak már a kezdeti, nagy és jóízű beszélgetések, hol van a „belső Nap”? A „félrelépésem” ugyan követ dobott kapcsolatunk állóvízébe, de eddig csak múló hullámokat vert, nem hozta igazán mozgásba.

Néhány szót a második motiválóról, a gyerekről. Kétségkívül erős összekötő kapocs: ha nem lenne, valószínűleg rég elváltunk volna. A helyzet azonban ezen a téren is módosult. Egyrészt a gyerek időközben nagyobb lett, a pszichés fejlődést megalapozó, legfontosabb éveken túljutott. Másrészt valamennyire lazult az anyjának túl szoros gyermekhez‑kötődése, oldódott a kényeztető majomszeretet. Persze neki ma is messze a gyerek a legfontosabb, de mégsem olyan vakon imádja, mint korábban. A válás átmenetileg nyilván szorosabbra fűzné a kötődést, de talán már az un. „double bind” veszélyén túljutottunk. Ha sikerül barátságunkat megőrizni, illetve új alapokra helyezni, akkor apai funkciómat és modell-szerepemet is többé‑kevésbé megtarthatom. Sajnos, mutatkozik egy olyan tendencia, hogy „bosszúból” elzárja tőlem a gyereket, és hogy a gyerek érdekével indokoljon egyéb büntető szankciókat.

…Tegnap este folytatódott köztünk a beszélgetés a válás témáról. Egyetértettünk abban, hogy ez látszik a legésszerűbb megoldásnak, de kerestük a lehetséges modus vivendit is. Úgy látom, hajlik afelé, hogy ő is keressen magának egy partnert. Azt mondta, el tudná így képzelni az együttélésünket, azzal a megszorítással, hogy párhuzamos viszonyokat nem folytatunk. Legalábbis ő nem kíván velem lefeküdni addig, amíg van valakim. Hogy aztán mi lenne akkor, ha nekem épp senkim sincs, neki viszont van partnere, azt nem tudja. A probléma hátterében a jelek szerint egy „tisztaság‑komplexus”, illetve a fertőzéstől való félelem van. De szó volt olyasmiről is, hogy amíg ő randevúzni járna, addig én vigyáznék (este) a gyerekre.

Ha azonban elválunk, akkor egy ideig – amíg „leülepedik” benne a válás-kavarta indulat – látni sem szeretne. Csakhogy épp ez az, ami szinte megoldhatatlan, hiszen pillanatnyilag sehova sem tudnék menni (bár a víkendházat heteken belül lakhatóvá lehetne tenni. A társkereséshez azonban egy ideig nagy szükségem lenne a telefonra).

Sok mindenről beszélgettünk, és közelebb kerültünk egymáshoz. Így aztán az ágyban szinte spontánul és ellenvetés nélkül föladta – a gyakorlatban – azt az elvet, hogy addig nem fekszik le velem, amíg...

Érdekes, hogy a válásról szóló beszélgetések után tudunk a legtökéletesebben szeretkezni. Meg is jegyeztem reggel, hogy most mi legyen: elváljunk – vagy elég, ha hetenként egyszer szóbahozzuk a válást? Aztán arról is szó volt, hogy ő érzi: lazítania kellene és könnyedébben fogni fel az egész kérdést – csak nehezen tudja ezt megtenni. Ám a belátás már az első lépés a megvalósítás felé. S amikor azt mondtam, hogy válási döntés esetén valószínűleg Erzsivel is szakítanék, bizonyítandó, hogy nem miatta válok, akkor szinte tiltakozott a szakítási szándékom ellen, mondván, hogy semmi értelme nem lenne. Sőt, „időt engedélyezett” – ha jól emlékszem, fél évet – a kapcsolat folytatására. Persze ezt összekapcsolta azzal a követelménnyel, hogy ezután ne kevesebb, hanem több időt szánjak rá és a gyerekre, s randevúimat napközben bonyolítsam le. Vagyis újabb kompromisszumok árán folytatható lenne minden úgy, ahogy az elmúlt hónapokban volt.

Új helyzetet teremt‑e mindez? Ha nem volna a lakáscsere‑ügy, akkor most megkönnyebbülten lélegezhetnék fel, hogy időt nyertem és ki lehet próbálni, hogy valóban rendeződnek‑e köztünk a dolgok – mert a nemi absztinenciát Marcsi a jelek szerint nem venné komolyan. De ha később döntök, valamikor a lakáscsere után, az komoly anyagi veszteséget jelenthet nekem – amire épp ő hívta fel a figyelmemet.

    Az Erzsi-ügy befejezése, s újak kezdete

Összehasonlításul nézzük az egyéb lehetőségeket. Közülük is mindenekelőtt Erzsit. Szerelmes nem lettem bele, bár kapcsolatunk kezdetén ezt sem láttam kizártnak. Szexuálisan azonban mindvégig egészségesen kívántam; elég hamar és elég jól összehangolódtunk, s voltak időszakok, amikor kapcsolatunk már‑már a szerelem szintjére emelkedett. Az utóbbi időben viszont mintha már kifutotta volna magát, lanyhul és színtelenedik. Pedig minden szeretkezés után verseket olvasunk és elég sokat beszélgetünk. Kiegészítő – tehát másodlagos – kapcsolatként egyelőre megfelel, de nem látom a perspektíváját.

Szerelem (részemről) már aligha fog kibontakozni ebben a kapcsolatban. Így házasságról sem lehet szó, még akkor sem, ha elválnék. Pedig tény, hogy maximálisan igyekszik alkalmazkodni: lemondott (legalábbis látszólag vagy ideiglenesen) a velem való házasságról, bár nem titkolja, hogy szeretné. Abbahagyta – kb. áprilistól – az egyéb kapcsolatait, bár nem kértem erre. A pettingben csaknem mindenre hajlandó, sőt, a közös változatosságkeresés gondolatát sem utasítja el. Zenei, irodalmi és képzőművészeti téren hasonló az ízlésünk, s nagy érdeklődést mutat a szakmám iránt is; szívesen besegítene a munkámba, pl. fordításokkal stb. Nincs gyermeke, nem kötődik máshoz (kivéve a férjéhez kapcsolódó, ambivalens érzéseit), s bár vannak „tartalék-partnerei”, számára most én vagyok a legfontosabb.

Ezek kétségkívül előnyök, de vannak hátrányok is. Az esetleges házasság szempontjából az a legfőbb, hogy aszténiás, idegileg „lerobbant”, cirkuláris elmebajra hajlamos nő, aki maga is attól tart, hogy pár év múlva, a klimaktériumban be fog csavarodni és öngyilkos lesz. Valószínűleg örökletesen terhelt; a „nagy kiborulása” óta nyilvántartott idegbeteg, aki csak altatóval tud aludni; nyugtatót és vitaminokat szed vegetatív tünetei ellen. Szép teljesítménye ugyan, hogy egy hatástalan „pszichoterápia” után, egy új idegösszeomlás küszöbén össze tudta szedni magát valamennyire. De a lelki egyensúlya korántsem stabil, autonómiája éppoly gyenge lábakon áll, mint ő maga. Életvezetését a bizonytalanság, önbizalomhiány és nagy megalkuvások jellemezték; hozzáment egy pasashoz, akit nem szeretett; 16 éve vele él, mert gyáva elválni, fél a magánytól. Ehelyett rövidebb‑hosszabb szexuális kalandokban és egy 8 évig tartó, titkos viszonyban keresett vigasztalást. Pedig anyagilag nem függ a férjétől; egy nagyobb örökség folytán a lakáskérdést is meg tudná oldani.

Elválni mégis csak akkor merne, ha biztosra vehetné, hogy a régi házasságból egy újba léphet át. Bár a férjével állítólag már két éve nem él nemi életet, s a férj nagyon is sejti az ő titkos útjait, mégis gondosan titkolódzik előtte, éppúgy, mint régen – vagyis 16 éve hazudozik, ami feltehetőleg demoralizáló és személyiségkárosító hatású. Nejemnek igaza van, amikor olyasmit mond, hogy nem lehet igazán becsülni egy „gerinctelent”. S valóban, bár megértem és sajnálom őt, nem tudom igazán becsülni és nem érzem igazi társnak. Más kérdés, hogy találhatnék‑e olyan nőt, aki mindkettejüknél jobban hozzám illik, s akibe tartósan szerelmes tudnék lenni. Ha biztos lennék abban, hogy ez sikerül, akkor világos volna a követendő út. De bízhatok‑e ebben a lehetőségben? Eddigi társkeresési tapasztalataim óvatosságra intenek: olyan magas igényszinttel, mint az enyém, nem könnyű megfelelő partnert találni. A projekcióknak ma már – azt remélem – nem dőlök be; illúziókra nincs szükségem. Az intenzív keresés sok időt és energiát lekötne, az eredmény pedig kérdéses. Igaz viszont, hogy kockázat nélkül nincs nyereség, s maga a keresés is sok élményt nyújt.

…Nos, a problémák egy része megoldódott: szakítottam Erzsivel. Jó félórás késéssel jött, majdnem elkerültük egymást. Mivel a presszóban nem volt hely, beültünk a kocsiba beszélgetni. Röviden tájékoztattam nejem legújabb álláspontjáról; ettől ideges lett. Kijelentette, unja, hogy attól kell függnie, mit gondol éppen a feleségem. Amit tegnap mondtam, hogy ti. nem vagyok szerelmes belé, mert nem felel meg egészen a partnerideálomnak, az őt nagyon kiábrándította. Egyáltalán, minek kellett őt hitegetni. Szerinte kezdettől fogva csak a házasságomat akartam rendbe hozni és ő csak eszköznek kellett ehhez. Ez nagy lecke volt számára; ezentúl ő is „szemét” lesz mindenkihez, főleg ahhoz, aki beleszeretne stb.

Eleinte próbáltam védekezni, a félreértéseket tisztázni, a téves emlékezést kiigazítani, de hamar beláttam, hogy nem érdemes. Megmondtam: egyetértek vele abban, hogy kapcsolatunknak nincs érdemleges perspektívája, s ezért, ha akarja, akár ma is befejezhetjük az egészet. Erre azt mondta: ő is azt hiszi, hogy nem érdemes folytatni. Így hát elbúcsúztunk egymástól. Befejezésül még javasolta, hogy a nyár folyamán gondolkozzam a dolgon, s szeptemberben esetleg keressem meg. „Szóval én is tartalékos állományba kerülök?” – kérdeztem enyhe iróniával. S amikor a véleményemet tudakolta, azt mondtam, hogy arról ezek után kár beszélni.

Tulajdonképpen hálás lehetek neki, amiért megkönnyítette számomra a szakítást, bár lehetett volna szebben is szakítani. Elég lett volna megállapítani, hogy mindketten beláttuk: a kapcsolatnak nincs perspektívája. Köszönetünket kellett volna kifejezni azért, ami szép volt, és sajnálatunkat, hogy nem úgy alakult, ahogyan szerettük volna. Ehelyett a szokásos, neurotikus vádaskodás történt, amit az elkeseredése magyaráz. A „sötét jóslatok” sem hiányoztak. „Te sohasem fogsz elválni és sohasem leszel szerelmes!” – mondta például. S ez szerinte nem jóslás, hanem tapasztalati tény, hiszen belé sem lettem az...

No mindegy, túl vagyok rajta – bár ez még nem old meg semmit! 

       Fordulat az egyenlőségelvű,  nyitott házasság irányába:  O’Neill könyv

      Második házasságom feszültségeinek és konfliktusainak – az ifjúságkutatási studiumok mellett – nyilván döntő szerepe volt abban, hogy (1970 köeül)  elkezdtem szexológiával foglalkozni. Ez sokat segített.  Részben ugyan már az

addigi tapasztalataim alapján rájöttem, hogy illúzióim lényege: egyetlen „igazi” partnerben, egyszer s mindenkorra megtalálni minden kapcsolati igényem kielégítésének lehetőségét! Ez a maximalizmus azért irreális, mert a kapcsolati igények – legalábbis egy értelmiségi típusú ember esetén – igen sokfélék, s ráadásul változóak is. Egy találó hasonlat szerint – amit N.& G. O’Neill:  Open Marriage (1972)  c. könyvében olvastam -  olyan ez, mintha egy bonyolult, elektronikus szerkezeten sokféle, különböző méretű és alakú konnektor lenne, s ezeket kellene egy másik, eltérő szerkezet konnektoraival összekapcsolni: egy részük viszonylag könnyen összeköthető lenne (lévén hasonló méretű és alakú), a többi viszont nehezen, vagy sehogyan sem. A partnerek mindegyike különleges „szerkezet”, különleges „konnektorokkal” (de persze vannak köztük hasonlóak, és nagyon eltérőek is).

Tehát kedvező esetben is csak az igények egy (változó méretű) része találhat kölcsönösen kielégítésre két partner között; a többiről le kell mondani – vagy más partnerhez kapcsolódva lehet csak kielégíteni. Ebből logikusan következik a több-partneres életforma. Ami azonban nem zárja ki, hogy a fontosabb igényeket kölcsönösen kielégítő kapcsolat legyen az alapvető, elsődleges, bázis-jellegű kapcsolat, amelyet előnyben részesítünk, bár nem tekintünk feltétlenül és/vagy véglegesen kizárólagosnak. Az elkötelezettség és hűség ugyanis nem azonos a kizárólagossággal, hanem a partner iránti szolidaritást, empatikus segítőkészséget és előnyben részesítést jelenti.

Amire lényegében magam is rájöttem, azt megerősítette és teoretikusan megalapozta ez a könyv, amely éppen az első „félrelépésem” után került a kezembe. A könyv rendkívül nagy (mondhatnám heurisztikus és katartikus) hatással volt rám, ismereteimet és szemléletemet jelentősen továbbfejlesztette, s új perspektívákat nyitott meg előttem.

Kiderült ugyanis, hogy a jövő a szabadon alakítható kapcsolatoké, amelyek a partnerek számára optimális függetlenséget és fejlődési lehetőséget biztosítanak. Az új típusú házasság egyenlőségelvű és nyitott, nem korlátozza, hanem elősegíti a résztvevők önmegvalósító törekvéseit. Épp ez a fő funkciója: az egyéni fejlődés kölcsönös elősegítését célzó elkötelezettség. Minden zártság feszültséget, kudarcélményt vagy konfliktust eredményez; a nyitott házasságban vagy együttélésben ezek elkerülhetők.

A nyitott házasság és párkapcsolat jellemzői: függetlenség és egyéni szabadság, nemi egyenjogúság, arányos feladatmegosztás és rugalmas szerepviselkedés, kölcsönös és teljes bizalom, nem titkolt külső kapcsolatok.

A külső partnerkapcsolat (akár szerelmi vagy erotikus) persze nem kötelező; csak igény szerint és a házastárs jóváhagyásával tartható fenn. Megvalósítása mindenesetre hatalmas szemléleti változást igényel, amire csak nyitott személyiségű, vagyis fejlődőképes, rugalmas lelki struktúrájú, autonóm emberek képesek (akikből ma még elég kevés van). Ennek elérése jelenthetné a korszerű párválasztási érettséget.

 A továbbiakban tehát erre törekedtem.  Ami persze a régiektől eltérő, extra igényeket jelentett. Marcsi, akivel megbeszéltem, érdekesnek találta, de képtelen volt elfogadni, s a maga részéről gyakorlatilag megvalósíthatatlannak tartotta. Pedig az utóbbi fél évben már félig-meddig erotikusan is nyitott házasságban éltünk

VI. A különélés  évei

 Csaknem egy év röppent el ismét. A lakáscseréből (szerencsére) semmi sem lett, s egyébként is maradt minden a régiben. A külső kapcsolatom abbahagyásától a házasságom nem „gyógyult meg”. Így aztán néhány hónapos szünet után újra kezdtem a társkeresést, megint csak hirdetésekkel., vagy másokéra válaszokkal

Az  első, nyitott kapcsolat:  Éva

Érdektelen randevúk után végre találkoztam valakivel, aki lekötötte érdeklődésemet. Igaz, Éva jó fél évtizeddel fiatalabb, mint a feleségem, de már elvált és két gyermeke van; a szüleivel lakik és „egészségügyi középkáder” – tehát nem kifejezetten szellemi társ. Viszont nyitott és rugalmas, azonkívül a jelek szerint rögtön belém szeretett és nem voltak szexuális gátlásai. Így aztán hetenként többször jókat szeretkeztünk (többnyire a víkendházamban), s amikor pár hétre külföldre utazott, már nagyon hiányzott...

Jó benne az is, hogy elfogadja családi kötöttségemet, nem kívánja, hogy elváljak és őt vegyem feleségül. Sőt, azt sem bánja, hogy pár hónap múlva a feleségemmel és fiammal megyek külföldi társasutazásra. Akár meg is barátkozott volna vele. Amiről persze Marcsi hallani sem akart, bár nem féltékenykedett olyan hisztérikusan, mint az előző kapcsolatom idején. Sőt, bíztatásomra még néhány társkereső hirdetésre is válaszolt. Randevúzott is, de nem sikerült kapcsolatot létesítenie. Igaz, nem is veszi komolyan ezeket a próbálkozásokat, mondván, hogy neki nincs szüksége új kapcsolatra. Az viszont bosszantja, hogy én már csak ritkán közeledem hozzá szexuálisan. (Ugyan ő sem közeledik, s nem is igényli, de tőlem elvárná, s nehezen viseli el, hogy nem őt kívánom, hanem a „vetélytársát”.)

Viszonyunk tehát nem javul, de én egyelőre nem hozakodom elő a válás gondolatával. Sőt, igyekszem megnyugtatni, hogy jó barátokként együtt maradhatunk, együtt nevelhetjük a közös gyerekünket akkor is, ha bármelyikünknek külső partnere akad (mint most nekem). Ő persze ezt nem nagyon hiszi; elhanyagoltnak érzi magát, mert nem kap szerelmet és teljes odaadást. S ahelyett, hogy megpróbálna visszahódítani, apró tűszúrásokkal bosszant, az „előjogaira” hivatkozik. Nem veszi észre, hogy ezzel csak egyre jobban elidegenít magától.

Majdnem egy évig viszonylagos csend volt; elsősorban azért, mert Marcsi egy hosszabb, bentlakásos, továbbképző tanfolyamon vett részt, méghozzá külföldön – így csak levelezni tudtunk. Iskolás gyermekünket egyedül láttam el, s akadály nélkül találkozhattam a barátnőmmel, aki váltott műszakban dolgozott. Már a gyerekeit, sőt, a szüleit is ismertem; valamennyien elfogadták kapcsolatunkat. Jó volt vele, csak az zavart egy kicsit, hogy intellektuális társnak semmiképp sem nevezhető. S bár fölkeltettem benne a továbbtanulás vágyát, úgy tűnt, hogy ez nehezen fog menni neki.

Pedig nagy szükségem lett volna egy munkatársra is, akivel választott szakterületem problémáit megoszthatom. Ezért levelezni kezdtem egy elvált orvosnővel, s néhányszor meg is látogattam (Szentendrén). Bíztató volt, hogy lelkesen érdeklődött szakmai ügyeim iránt, s elolvasta a figyelmébe ajánlott szakirodalmat. Hamar kiderült az is, hogy nemcsak munkatársi, hanem élettársi (vagy házastársi) szerepre is vállalkozna. Kipróbáltuk az erotikus kapcsolatot is, de mint szerető, nem ért fel a barátnőmmel. Nagy elfoglaltsága, és vele élő, kamaszodó fia is megnehezítette a kapcsolattartást. Ráadásul Marcsi a továbbképzésről hazajőve bejelentette, hogy egy kollégájával közelebbi kapcsolatot szeretne létesíteni, s szívesen fogadná őt lakásunkon, de csak akkor, ha én nem vagyok ott. Később ezt azzal egészítette ki, hogy legjobb lenne, ha elköltöznék. Ekörül persze voltak vitáink, de nincs kizárva, hogy meg tudunk egyezni.

…Közel fél évnyi utánjárással sikerült megoldanom a különköltözést. Különböző kölcsönökkel, meg részletfizetéssel vettem egy kis öröklakást, egy központi fekvésű, de régi lakóház 3. emeletén. Igy most már akár mindennap együtt lehetek a barátnőmmel. De azért továbbra is baráti kapcsolatot ápolok a nejemmel, s a válást egyikünk sem tartja sürgősnek. Gyerekünkkel is rendszeresen eljárok ide‑oda – szóval úgyszólván ideális a helyzet. Orvosnő barátnőmmel viszont ritkán találkozom, s úgy látom, nem jön össze a munkatársi kapcsolat sem. Pedig nemrég még ilyeneket írt:

„Igazán csak megköszönni tudom, hogy megismerhettem egy gyorsan fejlődő tudományágat. Nagyszerű célt tűztél magad elé, s megértem, hogy mindent alárendelsz munkádnak. Őszintén kívánom, hogy törekvésedben egy ideális társ segítsen és csereértéke megfeleljen a követelményeknek. Kell, hogy valaki tehermentesítsen a mindennapi gondoktól, ha kell, gépeljen, irodalmat gyűjtsön, megértse munkádat – és nagyon szeressen.”

Ez igen jól hangzik. De hozzáteszi: „Ha komolyan gondoltad, hogy levelezés kapcsán távoli jó barátok lehetünk, úgy valóban megkereslek problémáimmal.” Szóval ő sem bízik a szorosabb kapcsolatunkban. Problémáiról azóta sem tájékoztatott. Csak egy ilyenről tudok; említette, hogy elkényeztetett fia zsarolja őt. (Ám ebben komolyabb segítséget csak együttélés esetén tudnék nyújtani.) Viszont Éva mellett szükségem lenne még valakire.

       Kísérlet egy szakmabelivel: Zsóka

     Egy szakkönyv megírása nem hagyott időt a naplóírásra az elmúlt egy évben. Ezért most csak így utólag számolok be az utóbbi hónapok újabb társkeresési eseményéről, most már egy igazi „szakmabélivel”.

Zsóka öt évi házasság után, kb. 3 éve vált el, de a férjével azóta is barátkozott, egészen tegnapig. Ám közben (már vagy négy éve) volt egy barátja is, egy nős, többgyermekes férfi, akiből aztán kiábrándult, mert nem vált el miatta. Alkalmi kapcsolatai is voltak; úgy véli, nem nehéz partnert találni.

Zsóka szülei vidéki kispolgárok. Férje „jó családból” származik; szülei ráhagytak egy lakást, szorgalmazták a házasságot, amely csak a második gyermek születése után romlott el. A férjnek nem volt türelme a gyerekekhez, nem segített, sőt, rivalizált Zsókával, irigykedett szakmai sikereire. Zsóka így disszertációját is „titokban” írta meg. Anyagi vitájuk is van; az ex-férj rendszertelenül fizeti a tartásdíjat, s nem akarja fizetni Zsóka lakásának OTP kölcsönét, amit pedig két évre elvállalt.

Kompromisszumnak tekinti, hogy eddig barátkozott volt férjével („ha anyám ezt megtudná!”). Az igazság azonban az, hogy neki is és gyerekeinek is szüksége van rá. Ex-férje az utóbbi időben elég gyakran járt hozzá, többször ott is aludt, s pl. vigasztalta Zsókát, aki félt, hogy nem sikerül az áthelyezése stb. Azon az éjszakán is, amikor bekopogtam hozzá, ott aludt (igaz, a másik szobában, mert Zsóka már nem akart vele lefeküdni). Állítólag rögtön fel is ajánlotta, hogy elmegy, nem volt féltékeny. Tegnap aztán összevesztek. Azért zavarta el ex‑férjét, hogy érzelmileg szabaddá tegye az utat a velem való kapcsolat számára. Már régóta le akarta zárni az ügyet, de nem tudta: „dependens” volt, szüksége volt erre a kapcsolatra. Akkor éjjel azért nem engedett be, mert „leblokkolt”, pánikba esett és dühös is volt a váratlan zavarásért. Váratlan helyzetekhez nehezen tud alkalmazkodni, időre van szüksége az átálláshoz. Önállóan még semmit nem publikált, csak néhány vizsgálatban vett részt, de vannak bizonyos hipotézisei.

Az én hipotézisem viszont az, hogy Zsóka orgazmus készsége fejletlen; a maszturbációról lekicsinylőleg nyilatkozott, s azt hiszem, nem is gyakorolta (pedig volt úgy, hogy hónapokig nem feküdt le senkivel). Együttlétünkkor nagyon aggódott, hogy nem sikerül a szex, s kicsit erőltette. Azért nem akart felül lenni, mert „lusta volt mozogni” – az igazi ok más lehetett (talán az, hogy oldalt fekve nehezebb észrevenni a hüvelyizmok petyhüdtségét, ami feltűnő volt, amikor én voltam felül). Meg is jegyezte, hogy nekem talán tág az ő hüvelye, s csodálkozott a magyarázaton, nem hallott róla, hogy ez összefügghet a szexuális izgalom fokával. Félő, hogy most, amikor fölszámolta egyéb dependenciáit, hogy belém kapaszkodhasson, még inkább erőltetni fogja a szexet, hiszen „tudja, mi kell a férfiaknak”. Kb. ennyi, amit tudok róla; ennek egy részét is csak ma tudtam meg. Nem sok, de ad egy képet, amiből kiindulhatok dilemmáim megfogalmazásában és talán eldöntésében.

Miért tetszett meg Zsóka? A külsejének is köze van hozzá: szép arca van. Termete karcsú, ám egy kicsit vézna, s a lábszőrössége miatt nyilván szóba sem jöhet a strandolás, a nudizmusról és egyebekről nem is beszélve. Persze ez már a beállítottságával is összefügg, ami – azt hiszem –, merőben konzervatív. Bizonyos, hogy a szexuális kizárólagosság híve; el sem tudja képzelni, hogy mással is jóban legyen, lefeküdjön, ha szeret valakit. (Lehet, hogy a házassága is emiatt bomlott fel, amikor beleszeretett a nős kollégájába?) Arra a fejtegetésemre, hogy talán nem kellett volna a férjével összevesznie, úgy reagált, hogy ne akarjam az én elveimet rákényszeríteni. De vajon ő nem azt várja tőlem, hogy utánozzam és számoljam fel minden más érzelmi vagy szexuális kapcsolatom? Úgy tesz, mint aki beleveti magát egy új szerelembe – de azért van annyi józansága, hogy nem „kompromittálja magát” a gyermekei előtt azzal, hogy beenged éjszakára; vagyis még nem hisz abban, hogy ez tartós kapcsolat lesz. Vajon csak akkor „kompromittálná magát” a gyerekei (és a világ) előtt, ha biztos lenne, hogy feleségül veszem?

Kissé elbizonytalanodtam emiatt. Ahogy mondtam is neki ma délután: születőfélben levő szerelmem „perinatális traumát” szenvedett. Nem tudom, életképes‑e még. Mi fogott meg benne? Nyilván megéreztem a magányosságát, kapcsolatéhségét, s ez is motivált: a „szabad vegyérték”. De főleg az a remény, hogy szellemi társat, munkatársat találok, egyenrangú szellemi partnert. Végül is Zsóka kolléga és dr., érdekli az én szakterületem. De vajon reális‑e ez a remény? Objektív és szubjektív akadályokat látok: napi 8 órás munka (és két gyerek) mellett nincs idő az együttműködésre, s a szemléletbeli különbségek is valószínűleg nagyok. Tény, hogy jó volt, otthonos volt nála, érzelmi lobogás volt, a tökéletlen szex ellenére – de a másnap esti zárt ajtó úgy hatott, mint egy vödör hideg víz. S ezt a mai találkozás sem ellensúlyozta. Valószínűleg gyors döntést és „teljes melléállást” vár tőlem (mint annakidején a nejem), s csalódott lesz, ha ezt nem kapja meg. Pedig egy éven belül aligha döntök, s a barátnőmmel sem akarok szakítani. Egyelőre tehát marad a heti egy‑két találkozás.

Az elmúlt hetek alatt ötször találkoztam Zsókával, s ezalatt összesen háromszor szeretkeztem vele. Legutóbb egy tanfolyam helyett is nála maradtam, s elég sokat beszélgettünk. Már jóval többet tudok róla, s egyre inkább úgy látom, nem fog menni a dolog. Több okból. A szexszel is baj van, a szemlélettel és elvárásokkal is, a munkatársi kapcsolattal is. Pár napja majdnem szakítottunk.

De vegyük sorjában. Legutóbbi együttlétünk majdnem kudarccal végződött, pedig kb. négy óra hosszat voltunk együtt. Zsóka nem akart előtte fürödni, csak fogat mosott. Nem akart rögtön levetkőzni, javasolta, hogy beszélgessünk. Aztán mégiscsak levetkőztettem, s pettingelni akartam. Ám a hasánál lejjebb nem engedte magát megcsókolni, s a „miért?” kérdésre kitérő választ adott. Ő maga a visszacsókoláson kívül sem kézzel, sem szájjal nem ingerelt. Mindez persze kissé „lelombozott”.

Folytattuk a beszélgetést, s ő közölte, hogy megfájdult a feje. Később felöltöztünk, hogy mégis elmegyünk a tanfolyamra, de neki nem volt kedve hozzá. Újabb csókolózások, újabb vetkőzés. Zsóka ismét rögtön az aktusra akart rátérni, misszionárius pozícióban., de most is csak félig sikerült a dolog. Talán túl izgatott voltam már, némi bűntudattal a fejfájása miatt; talán, mert nem húzta fel a térdét stb. Bíztatott, hogy mozogjak, de ő maga nem mozgott, a jelek szerint alacsony izgalmi szinten volt. Ezért abbahagytam. Zsóka ezt csalódásként könyvelte el, s olyanokat mondott, hogy ha ma nem sikerül, akkor ő holnap bizisten lefekszik X.Y.‑nal (pedig különben rá sem tud nézni); hogy a nős partnerének mindig sikerült, s akár egész éjszaka tudott közösülni. És hogy köztünk a szex nem fog menni, mert ő nem bírja elviselni, hogy mindig azon kelljen izgulnia, lesz‑e megfelelő merevedésem stb.

Mondtam neki ugyan, hogy lelki görcsben vagyok már az előző napi események (szakítási kísérlet) miatt is; hogy én igénylem az előjátékot, a partner aktivitását stb. Zsóka közölte, hogy ő csak közösülni szeret, a többi nem érdekli; szereti a gyors aktusokat. Tanárával és pártfogójával is főleg azért nem feküdt le, mert az az „orális technikát” kedvelte. Ezután másról beszélgettünk. Később újra közeledtem, s egy gyors (kb. ötperces) aktus következett, hagyományos pózban. Ami után Zsóka azt állította, hogy ő is orgazált. Érzésem szerint azonban csak közepes izgalomban volt, s lehet, hogy kicsit megjátszotta a dolgot. Mindenesetre ő teljesen „koitusz‑centrikus”, szex‑kultúrája alacsony, hagyományos és így komoly „átnevelésre” szorulna. Félő azonban, hogy, mint minden átállás, ez is nehezen menne neki, ami viszont nálam szexuális zavarokat válthat ki (akárcsak régen a nejemmel).

A fő probléma mégis a szemlélet és az elvárások. Zsóka azt mondta, valami csodát várt tőlem. Ez a csoda – mint kiderült – abból állt volna, hogy fülig szerelmes leszek, szakítok mindenkivel és máról‑holnapra elveszem feleségül, hogy csak neki és gyermekeinek éljek. Amikor megtudta, hogy továbbra is lefekszem a barátnőmmel, fölugrott, odébb ült és kurvának nevezett, szakítani akart. Ám, amint látta, hogy nem esem kétségbe ettől a lehetőségtől, visszatáncolt és le akart feküdni velem. Később úgy magyarázta a dolgot, hogy ő csak addig várná el a szexuális kizárólagosságot, amíg szerelmesek vagyunk; illetve legalább a kapcsolat elején. „Elmélete” szerint, ha mással is lefekszem, akkor őt nem kívánhatom eléggé, mert vágyaim „ventillálódnak”, elaprózódnak stb. Azonkívül degradálónak érzi, hogy másokkal osztozzon (akárcsak a nejem). Saját gyakorlatában azonban nem követte ezt az elméletet, hiszen férje mellett egy ideig a külső partnerével is rendszeres szexuális kapcsolata volt, bár ezt kompromisszumnak érezte, s valószínűleg el is ítélte magát miatta. Talán szigorú nevelése magyarázza, hogy túl erős a dependencia-igénye: úgy érzi, egyedül nem tud megbirkózni az élettel; szüksége van egy támaszra, aki a napi gondokban (gyerek, bevásárlás stb.) segíti, aki ösztönzi, hogy törődjön a karrierjével stb.

Nos, kell nekem, hogy valaki rám akaszkodjon két gyerekkel? Zsóka gyerekei aranyosak, okosak, de ha együtt laknánk, pillanatnyi nyugtom sem lenne, amikor otthon vannak. Csak egy teljesen harmonikus és kreatív kapcsolat egyenlíthetné ki ezt a megterhelést. De Zsóka a jelek szerint nem kreatív ember, nincsenek komoly alkotói ambíciói, jobban szereti az anyai és háziasszonyi teendőket, az otthont, a kényelmet.

A munkakapcsolat objektív feltételei talán megteremthetők lennének, mert Zsóka most kerül kötetlen munkaidős státusba; de a szubjektív feltételek egyelőre hiányoznak. Egyszer próbáltunk együtt dolgozni, de elég passzív volt, alig próbált velem kooperálni, s az esetről csupán annyi véleménye volt, hogy nem hisz a munka sikerében. Végeredményben tehát úgy tűnik, a várható nyereség nem áll arányban a szükséges ráfordításokkal – bár fölmerülhetnek még olyan tényezők, amelyek ezt az egyenleget módosítják.”

(Későbbi bejegyzés: Nem merültek föl. Igy a kapcsolatnak hamar vége lett.)

       Két barátnő – és egy szerelem?  Ria

       Megint egy évről kell beszámolnom. Nem sokkal a legutóbb vázolt kapcsolat befejezése után, egy intenzív nyelvtanfolyamon megismertem Valit, aki egy mozi után feljött hozzám. Attól kezdve két barátnőm volt; hamarosan megismerték egymást és összebarátkoztak. Nálam szerelemnek indult ez a kapcsolat is, akárcsak Zsókával. A közös nyelvtudás és a jó szeretkezés ugyanis nagy összekötő erő.

Vali azonban „fáziskésésben” volt, mert még erősen kötődött előző partneréhez, aki („sajnos”) nem akarta őt feleségül venni. Időnként – hetente, majd egyre ritkábban – le is feküdt vele (mint ahogy egy régebbi szerelmével is). Ez (vagy más?) nemi életünk egyensúlyát kissé hullámzóvá tette. Közben a kezdeti lelkesedésem fokozatosan megkopott, s alig fél év múlva meg kellett állapítanom, hogy már nem vagyok szerelmes Valiba. Igaz, a nyári kempingelésünk nagyon jól sikerült, s ez mindkettőnkben – őbenne most először – szerelmi fellobbanást eredményezett; ám ez csak pár hónapig tartott. A kapcsolatot azonban nem szakítottuk meg; gyakran hármasban jártunk moziba stb. A szex terén tehát teljes a kielégülésem. Valahogy mégis hiányérzetem van. Talán épp a szerelem hiányzik?

 Az elmúlt hónapokban újra válaszoltam néhány társkereső hirdetésre, s találkoztam is 4–5 nővel, de érdektelenek voltak. Riával kb. 3 hete találkoztam először, s regényírói ambíciói, hipomán feldobottsága rögtön magával ragadott. Érdekessé tette az is, hogy 3 évig járt pszichoanalizisbe (bár ez el is gondolkoztathatott volna, annál is inkább, mert terápiája – az „Öreg” halála folytán – nem fejeződött be). Nagyon hamar belé szerettem, s vidékre utaztamban igazi szerelmes levelet írtam neki, utalva arra, hogy akár egy éven belül is megteremthetjük a feltételeket életünk átrendezéséhez. Ria – ahogy alábbi levele tanúsítja – eleinte félt az erotikátül, s igyekezett késleltetni azt. Hosszú válaszlevelének lényege:

„Azt mondtam tegnap a telefonban, hogy szédületes pasas vagy. Így is gondolom. Nagyon örülök, hogy elmentem szerdán este arra a másik randevúra, mert az összehasonlításból messze te kerültél ki győztesen. Így még a lehetőségét is kizártam annak, hogy sajnálhatnék egy kihagyott esetet. Pedig ennél a pasasnál minden együtt volt, külsőre is, ami egy nő hiúságát legyezgetheti, csak éppen nem találtam vele a hangot. Lehet, ha véletlenül vele találkozom először, nem találom egyből reménytelennek az ügyet, de így már ott voltál te, akihez, mint forrásvízhez menekültem a felettébb elit, magasröptű társalgásból, az ürességből.

Szóval, hogy miért talállak „szédületesnek”? Több okból: 1. Hallatlan természetességgel beszélsz olyan dolgokról, ami a társadalmunkban egyáltalán nem az. 2. Az „öreget” kivéve te vagy ismét olyan ember, akiben bízni lehet. Nem úgy, éppen nem úgy, ahogy Szabó Lőrinc írja: „higgyél abban, amiben magam sem tudok”. Nem, te olyanban hiszel, amiben én is, csak te még jobban hiszel benne, mint én. És ez tölt el bizalommal. 3. Háromszor találkoztunk eddig, de úgy érzem, rengeteget kaptam tőled. Fogalmazhatnám úgy is: mindent megkaptam tőled, amit ennyi idő alatt várhattam. Sőt, ennyit nem is vártam, épp ezért nagyon mélyen érintett. Azt hiszem, csak ezzel magyarázható, hogy nem vagyok féltékeny egyéb kapcsolataidra. Bár azért ez nem egészen igaz.

Tegnap pl. kivételesen hajnali 2-ig „dolgoztam”, azaz a naplóm olvastam, s amikor lefekvéskor eszembe jutottál, kicsit kellemetlen érzéssel hajkurásztalak ki a gondolataimból: mit tudom én, most éppen melyik nőnek a karjaiban alszol... 4. Számos olyan megnyilvánulásod volt, ami tetszik nekem. Pl. ez az írás‑kérés is. Évek óta leírom a gondolataimat, de általában a másik fél nem kíváncsi rá. Most jut eszembe, a naplómat magamnak írom, egy másik féllel pedig csak levelezni lehet, így ez kicsit sántít. Inkább úgy igaz, hogy nem kért rá senki: írjam le, ami bennem van. 5. Nagyon tetszik az őszinteséged is, bár fogalmam sincs, hogy milyen mértékű valójában és milyen területekre terjed ki. Két régebbi partneremmel ezt már végigjátszottuk, ami rettenetes következményekkel járt. Ti. ezek az „igazságok” olyan kiábrándítóak, bántóak voltak, hogy egyszer már azon könyörögtem, inkább hazudjon valamit, csak legyen szép is az életemben.

Az őszinteségről jut eszembe: arra kérlek, feltétlen találkozz azokkal a nőkkel, akiket a hirdetésekből kiválasztottál. Nem szeretném, ha velem kényszerérzésed lenne. Persze ezt te tudod jobban, nyilván meggyőződésed szerint csinálod. Mint ahogy én is megmondom neked, ha valamivel nem értek egyet. Egy biztos: régi szokásommal ellentétben semmiféle érzésbe nem lovalom bele magam, alakuljon csak minden a maga útján.

Érdekes érzésem volt tegnap. Határozott örömet éreztem, hogy csak itt tart még a kapcsolatunk. Mert egyúttal azt az űrt is átéreztem, ami akkor lenne bennem, ha történetesen lefekszem veled. Bizonyos értelemben persze közelebb érezném magam hozzád, de lelkileg egészen biztos, hogy eltávolodtam volna.

Végigolvasva a legújabb kori naplóm sűrűn teleírt 185 oldalát, megállapítottam, hogy igazában egyetlen problémám van már csak, amire jóval az „Öreg” után jöttem rá, és ezen áll, vagy bukik a jövő. Nem részletezem, de a lényege az, hogy az én állítólagos szexmániám mélyén egész egyszerűen egy alaposan belém táplált undor van, amiről neked kell tudnod, hogy elmulasztható‑e, vagy sem. Én mindenesetre bízom benne, hogy igen; ha elgondolom, hogy valakivel szerelemből fekszem le, rögtön száműzetésbe vonul ez az érzés. De hát a szerelem, legalábbis az én esetemben, nem jön egyik pillanatról a másikra. Tény, hogy veled teljesen elfeledkeztem erről az undorról, és csak a naplóm elolvasása után jutott eszembe, hogy egy régebbi partneremmel micsoda hadakozást folytattam a csókolózás miatt (de veled jó volt).

Beszélgetéseinkben egész sor olyan dolog volt, ami hajdan nekem igen komoly problémát vagy fejtörést okozott, de a te természetes reagálásod egy csapásra oldotta ezeket. Nagyon gyakran elfog a vágy, hogy találkozzam veled, hogy az előző napi csoda, a boldog együttlét ismétlődjön meg újra. Erre nagyon vágyom, de csak erre! Ha gondolatban tovább megyek, máris kiábrándultságot érzek. Ugyanezt érzem akkor is, ha eszembe jutnak Böbe (Erzsi barátnőm) intelmei, hogy pl. „ne pofázz örökké, légy sejtelmes, kiszámíthatatlan” stb. Nem óhajtok praktikázni, azt hiszem, vagyok én elég bonyolult, tartalmas (mint emberi lélek), hogy ébren tudjam tartani annak az embernek az érdeklődését, aki rezonál rám. 4–5 olyan kapcsolatom, ahol a másik fél közismert és elismert „nagy fej”, is azt tanúsítja, önmagamat adva is képes vagyok olyan „produkciókra”, amikre remekül praktikázó nők nem képesek. Nem beszélve arról, mire számíthat egy olyan kapcsolat, amit a hazugság (a praktikázás) hozott létre.

Kedvesem! Most befejezem, mert tényleg kell dolgoznom. Arra kérnélek, semmiképp se mondj le a kapcsolatunk teljességéről, de vigyázz nagyon ránk, ne bukhasson meg egy lélektanilag rossz pillanatban... Kurz und gut, itt a nagy alkalom egy „nehéz eset” megoldására.”

Mondanom sem kell, el voltam bűvölve ettől a levéltől. De azért egy‑két dolog elgondolkoztatott. Miért tartja magát „nehéz esetnek”? Mi ez az „alaposan belétáplált undor” a szex iránt, amit csak egy nagy szerelem tud legyőzni? Levele további részében arról ír, hogy gyönyörű lakásokról és gazdagságról álmodik (többek közt gondtalan autózásokról), amihez egy új partner juttatja. S leírja, hogy két házassága között volt egy fiatalember, akivel együtt élt, s aki gazdagsága ellenére „remegett minden forintért”. Ebből is arra következtet, hogy „fontos a kivárás. De mit akar kivárni?

Tény, hogy nemcsak az erotikát, hanem például gyermekei megismerését, vagy kapcsolatunk nyílt vállalását is késleltette. Készülő regényének kéziratát viszont odaadta, hogy véleményezzem. Elolvastam, s a következőket válaszoltam neki: „... megpróbálom rögzíteni az első benyomásaimat. Persze nem annyira műkritikusként, mint inkább szakemberként olvastam, s önkéntelenül is egybe vetettem mindazzal, amit elmondtál magadról. Úgy tűnik, hogy kulcsregényről van szó, önmagadat, az életedet írtad meg. Végső soron persze minden regényíró ezt teszi, de többé‑kevésbé elszakadva a saját élménytől, sokkal áttételesebben, jobban elrejtve önmagát mások sorsába, gondolataiba stb. Igaz, hogy másnak (tehát az olvasónak) ez nyilván nem tűnik fel. De nekem az az érzésem, hogy szinte egy az egyben írod az életedet, s hogy ez egy családtörténetté bővített önéletrajz, amolyan naplóféle, amiben visszamenőleg számba veszed az életedet.

Ez természetesen nem zárja ki, hogy irodalmi értéke is legyen; én azonban rögtön megállapítottam, hogy regényednek óriási elaborációs értéke van: életed eseményeinek, konfliktusainak, kudarcainak lelki feldolgozását szolgálja. Megkönnyíti, hogy átértékeld az élményeidet, s ezáltal megszűntesd a hozzájuk tapadó szorongást. Mindenképpen érték‑ keresés és identitáskeresés tükröződik belőle: a családi minták, öntudatlan azonosulások elleni harc, a családi értékrendből való kitörés drámája ez, méghozzá egy, az átlagnál jóval konzervatívabb családi hagyománnyal való heroikus küzdelemé, amit épp ezért nem érzek elég tipikusnak a mi korunkban. Némi túlzással: Kaffka Margit írhatott volna ilyen regényt.”..

Kicsit meglepett, hogy mennyire érzelem-centrikus ez a regény.. A regénynek valójában két fő szereplője van: az anyja és ő. Az első, öngyilkossággal foglalkozó részt leszámítva a kettejük visszaemlékezései váltakoznak, illetve szövődnek egybe (néha úgy, hogy nehéz megkülönböztetni azokat) – a többiek periférikus figurák, nem látni jól. A társadalmi viszonyok csak nagyon távoli háttérként derengenek...

Ria megköszönte, de elég ambivalensen fogadta ezt a véleményt, vitatkoztunk is rajta egy sort. Ezek jó beszélgetések voltak, bár szemléletünk nem nagyon közeledett. Ennek ellenére egy hónap elmúltával úgy tűnt, hogy kapcsolatunk kezd stabilizálódni és szerelmünk kölcsönössé válik. Ekkortájt egyszer‑kétszer kimondta: szeretlek. Írt egy újabb levelet is, aminek fontosabb részeit érdemes „megörökíteni”:

„A tegnap esti telefonod után azt éreztem, hogy most szerettem végérvényesen beléd. Ez az érzés számomra eddig egyenlő volt a kudarccal, a visszautasítással. Azt hiszem, törvényszerű következménye volt a korábbi élményeimnek, hogy ma reggel félni kezdtem, nem lesz‑e ugyanaz a sorsom melletted is? Félni kezdtem a csalódástól és már előre sündisznóállásba helyezkedtem: ha takaréklángra állítom magam, kevésbé érhet csalódás. Ugyanis úgy tűnt: szerelmünk túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. A takaréklángra állítás már egy teljesen ösztönös védekezés volt, azazhogy nagyon is tudatos munka eredményeként már a lelkem részévé vált. Az „öreg” előtt annyira kiszolgáltatott voltam, hogy most átestem a másik végletbe.

Egy biztos: nem bánom, ami történt – ellentétben a hajdankorral, amikor mindig mindent megbántam utólag –, mert úgy érzem, tisztázni tudtuk, hogy mi okozta köztünk a távolságot: a kapcsolat kicsit eltolódott a testiek felé, s a barátnőid léte akaratlanul kétségeket támaszt bennem az érzelmeidet illetően... őszintén remélem, hogy kapcsolatunk igazi, mély szerelemmé alakul. Hogy nehezemre esik kimondani a „szeretlek” szót, annak részben a hajdani gátoltságom maradványa, részben pedig az az oka, hogy számomra ennek a szónak akkora súlya van, hogy még felelőtlenségnek érzem kimondani...”

Sajnos, kedvezőtlen fordulatról kell beszámolnom: szerelmünk elmélyülése helyett ő fokozatosan hűvösebbé vált. Talán a „benzinpénz” históriával kezdődött: kifejtette, hogy neki jár tőlem havi X összegű benzinpénz, mert a hozzám való autózást nem finanszírozhatja férje pénzéből. Kicsit meglepődtem a „ki kell fizetned” megfogalmazáson, de azért rögtön beleegyeztem. Később gondoltam, hogy írok neki (erről is), de aztán elment a kedvem a levélírástól, így most csak ide jegyzek fel néhány gondolatot.

Ria „intuitive kiötölte problémánk lényegét”. Eszerint én fő célomnak tekintem, hogy belőle mindenáron „a nyitottság élő szobrát” faragjam, s ezt erőszakosan siettetem, miközben az ő fő célja könyvének (könyveinek) megírása. Pedig, ha nem sürgetném, ő könnyedén és amúgy mellékesen meg tudná valósítani a nyitottságot. Ki nem mondott előfeltétel, hogy fogadjam el és támogassam fő céljának megvalósítását. Méghozzá függetlenül attól, hogy bebizonyosodik‑e munkájának értéke (hisz lehet, hogy csak a jövő fogja őt igazolni). Ugyanakkor tiltakozott az ellen, hogy tehát nekem ő a legfontosabb, neki meg a könyve. Valójában antagonisztikus az értékrendünk: szerelem, közösség – vagy teljesítmény, siker.

Szóval, kissé egyoldalú az érzelmi viszonyunk, ami feszültségeket eredményez, s hosszabb távon nem tartható. Ő „visszavonta érzelmei egy részét”, én pedig nem tudok viszonzás nélkül szerelmes maradni.

Meglehet, túlérzékenyen reagáltam arra a közlésére is, hogy a férjével való szeretkezése nyomán mennyire megjavult az otthoni légkör, milyen oldott, baráti viszony alakult ki. Talán nem kellett volna rögtön arra gondolnom, hogy ez házasságuk tartós helyreállítását (és az én külső partnerségre korlátozásomat) jelentheti. De ha már fölmerült bennem és kimondtam, pár szóval könnyen megnyugtathatott volna. Ehelyett – bosszúból – olajat öntött a tűzre...

Pedig, hogy a bennem felmerült aggály nem volt alaptalan, azt egy másik kijelentése is alátámasztja. Az ti., hogy amikor látja férjét a gyerekekkel játszani, lehetetlennek vagy szívtelenségnek érzi elszakítani őket egymástól. Minthogy pedig ő sem tud megválni gyermekeitől, a megoldás csak az együtt maradás lehet. Hiszen mind a négyük számára ez lenne a legegyszerűbb, most, hogy férjével kibékült és van egy külső partnere, Ria számára is. Bár azt is mondja, hogy hosszabb távon nem tudja elképzelni a férjével való együtt maradást, és kérte őt, hogy összeköttetéseivel szerezzen kétfelé cserélhető lakást. Álláspontja tehát ellentmondásos, nem átgondolt.

Kijelentéseitől függetlenül: mi motiválná őt a válásra, ha belém nem szerelmes, férjével pedig újra jóban van és a gyermekének érdekei is az együtt maradást diktálják? Úgy látszik, ez az a tipikus eset, amikor egy külső kapcsolat megment vagy rendbe hoz egy házasságot. Ria nekem köszönheti, hogy megszűnt a szex‑undora és újra élvezni tudja férjével a szexet. De épp ezért a válást most már egyáltalán nem érzi elkerülhetetlennek. Legutóbb az én elméletemre hivatkozva kifejtette, hogy akkor is lehet köztünk báziskapcsolat, ha nem lakunk együtt... Hiába érveltem, hogy bár a különlakás valóban nem zárja ezt ki, de hogy ő közben egy egész jó, nyitott házasságban él férjével, az már igen. Mert akkor mitől volna a kapcsolatunk bázisjellegű? Csak attól, hogy én jobb szellemi partnere lennék?

De miért ragaszkodom egyáltalán ahhoz, hogy Riával báziskapcsolatom legyen? Nyilván, mert szerelmes vagyok belé, s úgy érzem, jobban illik hozzám, mint a barátnőim. Bizonyos együttfejlődési, együttműködési reményeim fűződnek hozzá. De ha ezek illúziónak bizonyulnak (akár, mert őt csak a könyve, a saját teljesítménye érdekli, akár mert nem képes a nyitottságra) és szerelmemet sem viszonozza, akkor báziskapcsolati (összeházasodási) törekvésem elveszti értelmét. Akkor marad a baráti kapcsolat, mint lehetőség, lényegében hasonló színvonalon és jelleggel, mint a meglévőek. Amibe viszont R. nem menne bele. (Bár nem világos, hogy miért nem, ha egyszer nem szerelmes belém.) Azt hiszem, legokosabb lesz egyelőre felfüggeszteni minden konkrét tervet, s csak egyszerűen folytatni a kapcsolatot, megadva ezzel a lehetőséget valamilyen kibontakozásra.

Más oldalról közelítve a kérdést, fel lehet vetni, hogyan is állunk a partnerséggel. Ugyanis alapvető igényem, hogy a nő, akit társnak választok, lényeges dolgokban – kölcsönösségi alapon – egyenrangú partnerem legyen; vagyis hasonló színvonalon tudja viszonozni, amit adok. (S persze akarja is viszonozni.) Ahogy azt többször kifejtettem (lásd: csereelmélet), csak egy ilyen kapcsolat lehet tartósan életképes és kielégítő. A partnerség alapkérdései: a szex, az érzelmek és a szellemi élet. Vegyük sorra. A szexben Ria eredetileg egyáltalán nem volt partner, de elég hamar belejött annyira, hogy kívánta az együttlétet és általában ki is elégült. (Bár többnyire nem túl könnyen.) Most már elvárja, hogy kielégítsem, de azzal nem nagyon törődik, hogy én is kielégülök‑e. (Kézzel csak néha, futólag ingerel, szájjal egyáltalán nem, mert az ondó szagától undorodik.) Bíztat ugyan, hogy majd lassan belejön, de egyelőre nem egyenrangú partner a szeretkezésben.

Érzelmileg sem lehet egyenrangú partnerségről beszélni köztünk. Az első hetekben azt hangsúlyozta, hogy ő csak lassan tud szerelemre lobbanni. Aztán volt néhány alkalom, amikor kimondta (s éreztem is), hogy szeret, de azóta hűvösebb lett. Érzelmi viszonyunk tehát kicsit egyoldalú, ami őt láthatólag nem zavarja (hiszen a kisebb érdekeltség elve alapján így domináns lehetne a kapcsolatban), engem azonban igen. Valahogy helyre kellene állítani az egyensúlyt; vagy ő is legyen szerelmes, vagy én se!

Szellemileg – talán leginkább beszélhetnénk egyenrangú partnerségről. Itt inkább csak az ellentmondásossága, időnkénti következetlensége zavar; az, hogy gondolkodása nem annyira racionális, mint inkább indulat‑vezérelt, gyakran szubjektív‑narcisztikus, a pillanatnyi önérdekhez idomuló. Túlságosan bízik az intuiciójában, a logikai végiggondolást mellőző, spontán meglátásaiban, ötleteiben. Kétségkívül vannak találó meglátásai, de veszélyt jelent, hogy logikai kontroll helyett a számára való hasznosságot teszi az elfogadás kritériumává. Pl. ha őt egy gondolat megnyugtatja, akkor az a gondolat helyes, igaz, függetlenül annak objektív érvényességétől. Én nem tudok ilyen pragmatikus lenni; akkor is az objektív igazságra törekszem, ha az számomra egyáltalán nem kedvező. Ezt ő pesszimizmusnak tartja. Azt is mondhatnám, hogy Ria pszichológiailag relativizálja az igazságot (ami bizonyos mértékig persze jogos). De inkább a gondolati gazdagságot, a dinamizmust szeretem benne.

Épp ez a dinamizmus, fejlődőképesség a garancia arra, hogy szellemileg összehangolódhatunk, megtanulhatunk konstruktívan vitatkozni, s így nemcsak egymás fejlődését segíthetjük, hanem közös feladatokon is együtt dolgozhatunk. Persze ennek pillanatnyilag az is akadálya, hogy Riában egyrészt nem sok hajlandóság, érdeklődés van közös feladatok keresése iránt (hisz neki hosszabb távú, külön céljai vannak), másrészt allergiás a szellemi munkamegosztásra, s nem vállalkozik „alacsonyabb szintű” feladatokra. (Nem mintha csak ilyesmit várnék tőle, de ilyenre is szükség lehet.) Félő azonban, hogy a közös munkát, munkatársi együttműködést perspektivikusan sem várhatom tőle (ebben hasonlít nejemre).

Lenne még egy negyedik területe is a partnerségnek, az anyagi-gazdasági sík. Ez számomra nem túl lényeges, de azért nem hagyható figyelmen kívül. Az egyenrangú partnerség optimális esete itt is az, ha mindketten nagyjából ugyanolyan értéket tudnak nyújtani egymásnak; de tény, hogy az ilyen értékek hiánya pótolható leginkább más jellegű értékekkel.

Az anyagi síkon maradva: nyilvánvaló a köztünk levő értékegyenlőtlenség, hiszen sem vagyontárgynak nevezhető értéke, sem önálló jövedelme nincs. Ezzel szemben elvárja, hogy valaki őt eltartsa, finanszírozza – anélkül, hogy a viszonzás kérdése komolyabban izgatná. Mecénás‑kereső hirdetésében viszonzásként egyszerűen önmagát jelölte meg, pontosabban a feleség‑szerep betöltését. Alapállása e téren teljesen hagyományos: természetesnek érzi, hogy a férfi eltartsa vagy ajándékokkal halmozza el a nőt – ingyen, vagy bizonyos természetbeni szolgáltatásért.

Számomra viszont megdöbbentő, hogy feleségnek ajánlkozik anyagiak ellenében, s ebben ma sem lát semmi kivetnivalót. Mert lehet ugyan viszonozni az anyagiakat más értékekkel: munkával, gondoskodással, ápolással stb., de a feleségszerep lényegéhez tartozó értékeket (szerelmet, erotikus odaadást stb.) áruba bocsátani prostitúciónak tűnik. Többször említette, hogy a „hivatásáért”, a művészi sikerért mindenre hajlandó, még az anyját is eladná! (Önmagát miért ne?) Más a helyzet egy spontán kialakult intimkapcsolatban; ott érzelmi és szexuális értékek is kompenzálhatják az anyagiak hiányát. De hol vannak a mi kapcsolatunkban ilyen többletértékek?

…Egy órája ment el. Elküldtem, nem bírtam tovább. Ezzel, azt hiszem, vége az egésznek. Most már csillapult a hidegrázásom, a konyak jótékonyan hatott, kicsit megnyugodtam.

De hát hogy is történt? Mindenre számítottam, csak erre nem. Azt hittem, nagyjából kimásztunk a mély válságból, most már csak jobb lehet. S itt van. Nehéz rekonstruálni. Kissé felzaklatva jött, mert férjével veszekedett a lakásügy miatt. Leült az ágyra, nem bújt hozzám, viszonzás nélkül hagyta, hogy csókolgassam. Először a lakásügyről kérdezgettem, aztán a barátnőjével, Böbével töltött két napról. Naplót nem írt, nem is olvasott; végig beszélgettek, persze rólam is. Böbe álláspontja változatlan; szerinte párhuzamos kapcsolat esetén nem lehet szó szerelemről. Elmondta, mit álmodott az utóbbi napokban rólam: meg akartam téríteni a vallásra, ugyanakkor le akartam feküdni vele, s tagadtam, hogy a kettő ellentétes. Kommentárja: fából vaskarika, amit tőle akarok...

Ettől kezdve ez volt a fő téma. A dilemma szerinte abban áll, hogy mindketten egymástól várunk bizonyságot, de nem tudjuk megadni, mert bizonytalanok vagyunk. ő nem tudja elhinni, hogy szeretem, mert ezt semmivel sem bizonyítottam – hacsak nem azzal, hogy egyszer virágot vittem neki. A külföldi utat is lemondtam, pedig arra nagyon számított. De legfőképpen nem akarok engedményt tenni neki a barátnőim ügyében, folyton próbára teszem a türelmét. Ti. azzal, hogy telefonon „enyelgek” velük akkor is, amikor ő itt van stb. Így semmi sem bizonyítja, hogy ő többet jelent számomra náluk. Sőt, ők a fontosabbak. Ő viszont nem akar „szürke pacni” lenni, nem esik hasra előttem. Egy cikkben olvasta, hogy nem szabad elszakadni a hagyományoktól, mert az létében fenyegeti az embert. Nem várhatom, hogy ő elszakadjon egész korábbi gondolkozásmódjától és teljesen átalakuljon. Nem, mintha a nyitottság idegen lenne tőle, sőt, ő ezt mindenképp megvalósítja, akkor is, ha nem velem. De egyelőre több segítségre lenne szüksége; mégpedig terápiás jellegű segítség kellene. Nem mondja, hogy szakítsak a barátnőimmel, csak bizonyítsam be, hogy sokkal kevésbé fontosak. Különben sem tudja elképzelni, hogy akkor is megmaradnának, ha együtt laknánk; talán ő takarítson rájuk?

Némileg sűrítve, de a lényegét írtam le Ria okfejtéseinek. Tény, hogy most nem borult ki, nem hisztizett, majdnem tárgyilagosan és érzelemmentesen adta elő. Tagadta, hogy a benzinpénz miatt és óta változott a hozzám való viszonya, de újra leszögezte, hogy a benzinpénzhez joga volt. A Mecénás‑hirdetésről Böbe véleménye az volt, hogy ez a legbecsületesebb, legnyíltabb eljárás. Böbe különben ajánlott neki egy pasast, aki heti egy lefekvésért sok ezret fizetne, de ő nem vállalta. Tehát ő nem prostituált.

Amikor udvariasan megkértem, hogy most talán legjobb lenne, ha ezt nem folytatnánk és hazamenne, közölte, hogy ő is így gondolja. Búcsúzáskor arcon csókolt és kért, hogy ne haragudjak rá. Efelől biztosítottam. Utána néztem az ablakon át; most is a buszhoz ment, vagyis nem kocsival jött. A legjobban az döbbent meg, hogy kételkedik a szerelmemben, ami pedig – legalábbis a nagy veszekedésünkig – nyilvánvaló volt. Nevetséges állítás, hogy csak a virággal bizonyítottam. Hát nem szorgalmaztam‑e, hogy tekintsük viszonyunkat báziskapcsolatnak és törekedjünk életünk átrendezésére? Nem vállaltam‑e nyíltan, hogy szerelmes vagyok belé? Nem neki biztosítottam‑e elsőbbséget mindenben, gyakran a barátnőim rovására? Nem őt vittem‑e minden vidéki utamra? Nem vele akartam‑e külföldön nyaralni, befizetve az előleget, átadva a nevére szóló útlevélkérő lapot? Nem sürgettem‑e, hogy megismerjem a gyermekeit és jó viszonyt alakítsak ki velük? Nem hatalmaztam‑e fel (a rosszízű benzinpénz‑követelés ellenére), hogy benyúljon a fiókomba és vegyen ki a pénzemből? Csak a tengerparti nyaralásának biztosítása sok ezer forintomba került volna. Nem vállaltam‑e (írásban), hogy gondoskodom róla anyagilag, ha majd velem él, és bebizonyosodott munkájának irodalmi értéke?

Mindez talán nem elegendő bizonyítéka a szerelemnek és a komoly szándéknak? Hát mi kellett volna még? Csak akkor hitte volna el, hogy szeretem, ha drága ékszereket vettem volna neki, mint Böbének a partnere? Vagy azonnali hatállyal fel kellett volna mondani a barátságomat a barátnőimmel? Esetleg csak állandóan megalázni őket, hogy Riában növekedhessen saját fontosságának tudata? S különben is, milyen alapon vár ő tőlem bármilyen szerelem‑bizonyítást, ha ő nem szerelmes, ha ő csak elfogadásra van berendezkedve, s azt tekinti királynői viszonzásnak, hogy hajlandó elfogadni a hódolat bizonyítékait? Mekkora önelégültség, beképzeltség kell annak feltételezéséhez, hogy a szerelemért, a tejben‑vajban fürösztésért cserébe elég lesz, hogy hajlandó szóba állni, némi időt áldozni, s engedni, hogy a férfi is kielégüljön (ha tud), miután őt kielégítette. Ria az a páciens, aki elvárja az orvostól, hogy az fizessen a terápiáért...

Nem vártam el, hogy „hasra essen” előttem. De azt sem tűröm, hogy palimadárnak nézzen és az ujja köré csavarjon. Úgy látszik, túl erős a dominancia‑igénye, nem bír elszakadni a családi mintától, s egyáltalán a hagyományos sémáktól. Túlságosan hasonlít nejemre: ő is a kisebbrendűségi érzését, önértékelési bizonytalanságát kompenzálja túl, neki is üvegházi klímára lenne szüksége. Nem bír belenyugodni, hogy ő is csak egy ember a sok közül; túltengő ambícióval tör a kiugrásra, a sikerre, aminek mindent alárendel (pedig a jelek szerint elég közepes irodalmi tehetsége van. Egyik fő sérelme, hogy nem tekintem zseninek.)

Megmondtam neki, hogy olyan jellegű segítséget, amit tőlem vár, nem tudok, illetve nem akarok adni. Nem leszek az ő siker‑ és dominancia‑igényeinek engedelmes kiszolgálója. Nekem egyenrangú társra van szükségem, nem bálványra. Túl magas az ár, túl kevés, amit kapnék érte. Ezért útjára bocsátom őt: éljen a segítségemmel kialakított nyitott házasságban – vagy keressen új Mecénást, kritikátlanabb és alkalmazkodóbb rajongót.

De mi lesz velem? Megint a korábbi illúziók áldozata lettem, bár tudtam, hogy nincs „Igazi”. Mégis projiciáltam rá a bennem kialakult különleges, nyitott, szerelmi partnerideált, akivel báziskapcsolatot reméltem. A jelek szerint hajlamos vagyok a visszaesésre. Barátnőim vigasztaltak a csalódás miatt, de azért érezhetően megkönnyebbültek. Kapcsolatunk azonban nem javult, sőt, kritikus szakaszba érkezett. Hogy is állok velük tulajdonképpen?”

       Vali – és a párhuzamos kapcsolat

       Mindkettőjükkel heti kétszer vagyok együtt. Valival sem állítottam vissza a korábbi helyzetet, mert nem kívántam az általa nyújtott „vigasztalást” és nem akartam őt jobban magamhoz kötni, hiszen őt sem tekintem báziskapcsolatnak.

Ennek felszínesebb, külsődlegesebb oka a köztünk levő, elég nagy korkülönbség, és az, hogy ő szeretne gyereket, én már nem. Külsődleges, mert ha meglenne köztünk a mélyebb harmónia, akkor ez nem számítana. Mi az igazi ok? Amikor indult a kapcsolat, nagyon tartósnak szántam, bár volt egy halvány kétségem. Vali konfliktusba került miattam az anyjával, s én felajánlottam, hogy költözzön hozzám; helyet csináltam neki a szekrényben stb. Az első csalódást talán az okozta, hogy ezt nem tette meg, vagyis fontosabb volt neki az anyja, aki szorgalmasan rosszul érezte magát, s ilyenkor Vali ideszólt, hogy nem tud jönni. A második: bíztattam, hogy hagyja ott a munkahelyét, amit utált (már évek óta el akart jönni), s legyen hozzám hasonlóan szabadúszó; így több időt tölthetnénk együtt, s dolgozhatnánk közös célokon. (Valahogy úgy képzeltem, hogy ő fordít nekem, anyagot gyűjt, mindent megbeszélünk stb.). Ő azonban nem mert erre vállalkozni, félt az anyagi bizonytalanságtól, a kockázattól, s úgy látszik, nem bízott eléggé a segítségemben (amit fölajánlottam), a kapcsolatunkban. Sőt, még a tervezett jugoszláviai utat is lemondta.

Közös hazai kempingelésünk és szerelmi fellobbanásunk után is csak annyiban változott a helyzet, hogy komolyabban nekilátott az álláskeresésnek, s végül elvállalt egy szerződéses munkát, s hozzá még nyelvtanfolyamok vezetését különböző helyeken. Ezzel időben még jobban leterhelte magát. De a munkatársi viszonynak nemcsak ezért lőttek, hanem mert Vali egyébként sem mutatott különösebb érdeklődést ez iránt. Igazi érdeklődést különben semmi iránt sem mutatott; a legelső idők kivételével nem emlékszem jóízű, nagy beszélgetésekre. Valahogy nagyon visszafogottan, majdnem depresszíven viselkedett. Beszédtémáink hamar köznapi dolgokra szűkültek.

A nyitottságról szóló könyvet még kapcsolatunk elején elolvasta ugyan, s érdemi ellenvetést nem tett, látszólag elfogadta (s bizonyos értelemben gyakorolta is), de később kiderült, hogy szíve szerint monogám és családcentrikus, sőt, gyerekcentrikus. Legszívesebben ő is főhivatású anya lenne. Amikor megismertem, az előző partnerében való csalódás hatására a mindenből (nemcsak a szerelemből) való kiábrándulás, sőt, a züllés határán állt. Úgy érezte, „mindent szabad” – vagyis, ha álmai (család, gyermek) nem válhatnak valóra, akkor belevetheti magát bármilyen kalandba. A „szexbe menekülés” tendenciája ma is megvan benne; nemcsak úgy, hogy kb. fél éves szünet után mostanában újra lefekszik K.-val, hanem egy adott kapcsolaton belül is, tehát pl. a mi kapcsolatunk problémái elől is a szexbe próbált menekülni, ami ezáltal persze erőltetetté vált.

Családi minták nyomán vált szokásává a konfliktuskerülés, csak nálam ízlelte meg először, milyen a kapcsolati problémák nyílt elemzése – de ezt még sokat kellene gyakorolnia. Van benne valami gondolati restség; tudatossága viszonylag alacsony színvonalú. S ennek megfelelően gyakori a „mintha álmodnék” érzése. Különösebb céljai, tervei nincsenek, sem intellektuális, sem karriervonalon. Azt mondja magáról, nem tud beszélgetni. Pedig tud, csak egyrészt nincs miről (érdeklődéshiány), másrészt túlságosan passzív (motivációhiány). Mi az, ami még nem tetszik benne? Külsőre „nem az én esetem” (kicsit sovány, magas, gyenge szervezetű). Mindvégig bosszantott kicsit (bár nem szóltam), hogy jó anyagi helyzete ellenére, s az egyenjogúság elfogadása ellenére általában viszonzás nélkül elfogadta, hogy nálam vacsorázik, reggelizik, én fizetem a mozit stb. Nemrég egy megjegyzéséből („minket olcsón megúszol”) úgy tűnt, hogy – Riához hasonlóan – szeretné jól megfizettetni magát. Egyik futó partnere már évekkel ezelőtt azt mondta neki, hogy ő csak rövidlejáratú viszonyokra alkalmas. Ez eddig valóban így volt, de nem tudja az okát. Szerintem azért, mert nem „dobja be magát” a kapcsolatba; mint kiderült, előző partnerének is úgy tűnt, mintha nem érdekelné komolyan a kapcsolat. Azt mondja, anyja bíztatta, hogy ne mutassa ki az érzelmeit.

S mi az, ami tetszik benne? Leginkább az, hogy (valamivel) okosabb a másik barátnőmnél, Évánál, s nagyon toleráns és alkalmazkodó. Többé‑kevésbé őszinte is, bár a konfliktuskerülés érdekében gyakran elhallgatja, hogy mi bántja. Tetszik, hogy jó a szexuális reagálókészsége (háromszoros orgazmusok!). Hirtelenjében nem tudok többet.

Éváról majd inkább máskor.  

          Újabb próbálkozások – például Ildi

         Tegnap – újabb hirdetésválaszaim nyomán – találkoztam egy 37 éves, elvált asszonnyal, aki munkapszichológus. Barnás-szőke, elég helyes nő, intellektuálisan kb. Vali szintjén. Az ambiciótlansága és családcentrizmusa is rá hasonlít, csak még konzervatívabb, mint ő. Amellett van egy jóval fiatalabb, arab fiúja már 3 éve, akit nagyon szeret, csak éppen nem lát perspektívát benne. Azt hiszem, én meg őbenne nem látok.

Fölhívott egy másik nő is, aki férjezett, nem is akar elválni, külső partnert keres. Kérdéseimre a jelek szerint zavarba jött, s „akadályoztatásra” hivatkozva kitért a további beszélgetés elől. Ígérte, hogy felhív, de nem hívott. Jövő héten lesz egy újabb randevúm Bellával, aki 38 éves és még lány (bár gondolom, már nem szűz). Nem sokat várok a vele való találkozástól sem. De azért még alapjában optimista vagyok. Bár Évát naivitása és „tenyeres‑talpas vaskossága” ellenére is meg akarom tartani jó barátként, kell nekem egy egyenrangú szerelmi partner, egy igazi báziskapcsolat.

 Ma találkoztam először a hirdetés útján megismert Ildivel. Alapjában véve tetszik, csak egy kicsit idősnek, túl komolynak és túl elfoglaltnak látom. Persze minden nem lehet együtt. Ami a legfőbb, a szellemi partnerség lehetősége talán megvan benne – a többit majd meglátjuk. Külsőre kicsit mongolos benyomást kelt: sötétbarna haj és szem, széles arc. Piknikus alkat és alacsony, de nem olyan molett, mint Éva. Kb. másfél órát beszélgettünk egy presszóban, aztán sétáltunk még a Duna-parton. 44 éves és vezető beosztásban dolgozik. Van egy kamasz fia, egy elég sok problémát okozó gyerek. Velük lakik az anyja is.

A nyitott partnerkapcsolatokról és házasságról gyakorlatilag semmit sem tud, így azt sem tudja eldönteni, hogy tudna‑e vállalkozni rá. Szeretné elolvasni a könyvet. Két házasság van mögötte, mindkét férj értelmiségi. A fiú az elsőtől van, aki egy fiatalabb nő miatt hagyta el, s azóta sem törődik a fiával. A másodikkal nem élt gazdasági közösségben (bár szerelmi házasság volt); azért vált el, mert 1. ha öt percet késett, már veszekedett vele, 2. durva volt a fiával, verte. De azért most is jó barátok. Négy éve váltak el, ami őt nagyon megviselte, csak az utóbbi időben szedte össze magát. Azóta nem volt partnerkapcsolata sem, „nem ért rá” ilyesmivel foglalkozni. Van vidéken egy parasztháza, a hétvégéket ott szokta tölteni a fiával. Nem tudom, hogyan illenék bele ebbe a képbe.

Tegnap már harmadszor randevúztam Ildivel. Sétáltunk egyet, aztán kb. két óra hosszat fent volt nálam, de itt aludni nem akart. Szeretkezésről sem akart hallani, de a csókolózásra ő maga szólított fel, s aztán a mellét is engedte simogatni, hozzám bújt stb. De „csak kíváncsiságból” engedett. A lényeg azonban a beszélgetésünk. A séta kezdetén úgy találta, hogy szomorú, rossz kedvű vagyok, s nem hitte el, hogy csak azért, mert a jövő heti elfoglaltságának megbeszéléséből kiderült: rám aligha lesz ideje. Az volt az érzésem, hogy a fontossági sorrendben nála legfeljebb a 4.–5. helyen szerepelek (bár az előző helyeket nem partnerek, hanem más ügyek töltik be). Szeret egyedül lenni, hat éve nem feküdt le senkivel (mert már a 2. férjjel sem az utolsó két évben). Kialakított egy egyensúlyi állapotot így, amiből csak mérsékelten hiányzik a férfi. Utalt rá, hogy türelmesen ki kellene várnom, amíg szerelmes lesz belém, s ezáltal igényelné a gyakoribb együttlétet; bár úgy tűnik, együttlakásra még ebben az esetben sem gondol.

Beszéltetett a Ria ügyről, s kifejtette, hogy ő sem tudna osztozni. Általában ugyan nyitottnak tartja magát, de a szerelmi kapcsolatban zártságra, kizárólagosságra törekszik. Szerinte nem ő az, akire szükségem van, s ismételten egyik barátnőjét ajánlotta, mondván, hogy ő sokkal egyszerűbb, komplikáció‑mentesebb lenne. Ezt a barátnőjét már ismerem, mert másodszor nála találkoztam Ildivel. Az illető két éve özvegy, van egy 22 éves lánya, aki már férjnél van. Arányos termetű, szőke, csinos nő, elég értelmes és élénk‑vidám is, de már nem hisz a szerelem lehetőségében. Együtt adták fel a hirdetést; kapott is vagy 30 levelet, de nem veszi komolyan az ismerkedési lehetőségeket, pl. el sem megy a megbeszélt randevúkra. Régebben 9 hónapig járt egy nála tíz évvel fiatalabb férfivel, de amikor az oda akart költözni, ejtette. Férjébe (2. házasság) szerelmes volt, halálát csak most kezdi kiheverni.

Ő annyiban valóban komplikáció‑mentesebb lenne, hogy nincs kiskorú gyermeke, egyedül él; más előnyök viszont nem világosak. Szemlélete valószínűleg hasonlít Ildihez. Szerinte is rosszul tettem, hogy nem léptem be a pártba, csak magamnak ártottam vele. Ildi elolvasta egyik cikkemet, s közölte, hogy ő nem engedné így megjelenni, mert „nagyon mellbevágó”. Amikor hazavittem, a kocsim szélvédőjén Vali cédulája várt: „Remélem, jól mulattál!” szöveggel. Így akart bosszút állni a tőle elvett vasárnap estéért. Ildi némi kárörömmel jegyezte meg, hogy „lám, ő sem tudta elfogadni a nyitottságot”.

Hát valóban senki sem képes erre?  Megtaláltam Ria fényképét, s újra érzem: ő az a nő, akibe szerelmes tudtam volna lenni. Kár, hogy a „fejlövései” szétlőtték a kapcsolatunkat.

Különben most jövök egy új randevúról: 37 éves lány, szőke, kékszemű és nálam kicsit magasabb. Ami nem lenne baj, de valahogy mégsem érdekel. Elsősorban talán, mert kicsit csúnyácska. Vagy mert a szex neki „nem téma”; erről semmit sem olvasott, sohasem élt rendszeres nemi életet, nem is hiányzik neki. Van egy „barátja”, akivel 2-3 havonta összejön, hasonló korú agglegény. 3 éve dolgozik egy iskolában, csoportfoglalkozásokat szervez a veszélyeztetetteknek, kis‑doktorit írt a pedagógus‑személyiségről. Szeretne férjhez menni és gyereket szülni. Amúgy értelmes lány, de régi gátlásosságának nyomai időnként kiütköznek; ilyenkor remegnek az arcizmai.

Most hívott fel Ildi. Hallgatta a tegnap esti rádió‑interjúmat; nem volt elragadtatva. Ígérte, utána fog nézni a témának. Panaszkodott a közérzetére, sok munkájára. Tegnap félórás késéssel jött a randevúra. Elmesélte, hogy ifjúkorában öngyilkosságot kísérelt meg, mert egy pszichológusnő „meggyőzte, hogy nem érdemes élnie”, s mert a munkahelyén kiutálták, a kapcsolatai meg nem sikerültek. Egyszer később is (az első házasságában) öngyilkos akart lenni. Mindenesetre meglepő, mennyire hasonlít Riára. Tulajdonképpen a karrier‑igényük is hasonló, csak éppen más területen keresik az érvényesülést. Az a tény, hogy felhív, jelzi. nem vagyok egészen közömbös számára. De valahogy túl „katonásan” teszi. „3 dolog miatt hívlak. Egy: ....” Mint aki megszokta a dominanciát. Nagyon racionális (kivéve, ha szerelmes). Kézírása nagyon hasonlít az enyémhez.

Mint mindenki, többnyire ő is magáról beszél, de érzi, hogy ez nincs egészen rendjén. Többet kérdez, mint Ria, és több kritikai megfigyelését közli. Pl., hogy olyan vagyok, mint egy prizma: éles, lehatárolt és átláthatatlan, nehezen megközelíthető, tartózkodó. A szobám valahogy puritán és eklektikus, kevesebb könyvem van az elvárhatónál. Felmerült benne, hogy nem vagyok‑e pedáns. Szerinte nem vagyok elég diplomatikus, sőt, írásaimban egyre élesebben fogalmazok, ezért nem érek el semmit az illetékeseknél. Azonkívül túl magas partnerkapcsolati igényeim vannak. (Ezt főleg arra mondta, hogy munkatársat is szeretnék találni partneremben; bár hangsúlyoztam, hogy ehhez nem ragaszkodom.)

Kb. egy hónap múlva anyjával megy nyaralni. Ennek jobban örül, mint ha partnerrel menne, mert így nem kell alkalmazkodni. Ezek után persze szóba sem hozom a külföldi utat. Egyáltalán: úgy látom, nem fog ez menni. Túlságosan „magának való” ez a nő, túl karrier-centrikus és gyermek-centrikus. Egy partnernek gyakorlatilag nincs hely az életében...

…Tegnap este kb. két óra hosszat sétáltam Ildivel a szigeten. Főleg a férjeiről volt szó. Mindkét férj erősen neurotikus volt; Ildi „mindig ilyet fog ki”. A másodiknál már a kapcsolat kezdetén látta, hogy nem lenne jó férj, mégis hagyta magát rábeszélni, mert – a jó szex folytán – szerelmes volt belé. A férfi tudott megnyerő is lenni, de többnyire kötekedett, féltékenykedett, miközben titkos kapcsolatai voltak, amiket letagadott. Szerették a nők, akárcsak – Ildi szerint – engem. Ő azért fél a szextől, mert akkor érzelmileg nagyon kötődne, így elvesztené józanságát. Előbb alaposan meg akar ismerni, s majd, amikor anyjával nyaral, eldönti kapcsolatunk sorsát. Egyelőre nem látja, hogyan tudna engem beilleszteni az életébe, éspedig nemcsak elfoglaltsága miatt. Ez utóbbi valószínűleg a nyitottság elfogadására vonatkozik, amiről most keveset beszéltünk, mert még nem olvasta a könyvet. Azt hiszem, próbál barátkozni a gondolattal.

Nyitott kérdés az is, miben tudnánk segíteni egymásnak. Olyasmi körvonalazódott, hogy Ildi, mint jó szervező és propagandista, kvázi „menedzselhetne” engem, ami kétségkívül komoly segítség lenne. Azt mondja magáról, tudományos munkára nem alkalmas. Munkáját szereti, csak a körülményeit szeretné rendezni, amin egy stabil párkapcsolatot ért. Elemeztem a kézírását, aminek főbb jellemzői: realizmus, racionalizmus, nagyvonalúság, lényeglátás, önbizalom, fegyelmezettség, lendületes tenni akarás (ambíció), szociabilitás, de hullámzó kedélyállapot és némi fáradtság.

Egy hét óta csak tegnap találkoztam újra Ildivel az elfoglaltságai miatt. Csak este tízig akart maradni, aztán hajnali ötig maradt; nem sokat aludtunk. Ami a legmeglepőbb: nagyon jó volt a szex, mindketten kétszer is kielégültünk. Bár nála az elsőt nem nagyon lehetett észre venni; eleinte kicsit nehezen engedte el magát. Mindenesetre a hat éves kieséshez képest hamar belejött. (Azt mondja, szeret franciázni is.) E téren tehát fejlődőképesnek bizonyul, ami persze még nem garancia arra, hogy más téren is az lesz. A szerelemben változatlanul „nem hisz”, illetőleg fél tőle. Többször idézte Rilke sorait a „két magányról”. Ő most már független életmódra rendezkedett be, s nem akarja azt feladni. Úgy is írhatnám, hogy munkába menekült a magánéleti kudarcai elől.

…Tegnapelőtt nem tudtam folytatni, mert jöttek a barátnőim, aztán moziba mentünk. Tegnap meg egész napos kiránduláson voltam kis családommal; vidéken autózgattunk. Tulajdonképpen a lényeget megírtam arról az éjszakáról.: Ildi ambivalens – szeretne szerelmes lenni, de fél tőle. Eleinte megint megpróbált lebeszélni magáról: túl öreg hozzám, van egy sor rossz tulajdonsága, pl. tud makacs és rideg lenni, egészségileg sincs rendben stb. Engem inkább a dominancia‑igénye izgat, ami miatt komoly vitákra van kilátás. Ezzel függ össze az is, hogy (Riához hasonlóan) ő sem bírja elviselni, hogy ne a legfontosabb (vagy inkább egyetlen?) legyen a partnere számára. Vagyis várható, hogy ki akarja fúrni a barátnőimet. Különben is hajlamos a taktikázásra; első, tizenéves kori szerelméről mesélte, hogy addig taktikázott, amíg a fiú belé nem szeretett. Ő volt az egyetlen, lelkileg kiegyensúlyozott partnere. A kapcsolat kb. hét évig tartott. Csak azért lett vége, mert a fiú disszidált . Ildi utána akart szökni, de nem sikerült, elfogták. Aláírta, hogy besúgó lesz, így szabadult....

Ez elég ijesztően hangzik, s az is, hogy azóta rendszeresen altatóval él, váltogatja, hogy ne szokjon hozzá. Nálam is alig aludt. Tanítom az autogén tréningre, magnóra vettem a szöveget; majd jógára is bíztatom, de nem vagyok benne biztos, hogy rendbe tudom hozni. Változatlanul kételyeim vannak kapcsolatunk perspektíváit illetően, mint ahogyan neki is; azt mondta, szeretné, ha legalább a barátságunk tartós maradna.

Más: Vali tegnap este, amíg várt rám, írt egy levelet, amiből úgy tűnik, hogy irántam érzett szerelme újra föllobbant: szeretné újrakezdeni, féltékeny Ildire stb. Most már a gyerekről is lemondana. Tény, hogy jó vele a szex, de az is tény, hogy néha idegesít, s nem hiszem, hogy újra szerelmes tudnék lenni belé. Föllobbanását magyarázza, hogy egyetlen választ sem kapott a hirdetésére, s akiknek ő válaszolt, azokból sem alakult ki kapcsolat; ezért reménytelennek látja a házassággal és gyerekkel kapcsolatos vágyainak teljesülését. Bíztattam, ne adja fel.

Késő este van, nemrég jöttem meg egy randevúról. A ligetben sétálgattunk Ildivel, aztán beültünk valahova. Nem akart feljönni, mert „ma nincs kedve hozzá”. Mint kiderült, múltkor nem védekezett, s nem akarja kitenni magát újabb veszélynek. De a fő veszély szerinte abban áll, hogy egy újabb, jó szex élmény megnehezítené számára a tárgyilagos döntést kapcsolatunk jövőjéről. Ezt a jövőt egyébként nem túl optimistán ítéli meg. Szerinte csak rövid, pár hónapos szerelemre, illetve szex viszonyra van kilátás, de reméli, hogy utána is barátok maradunk. Ennek oka egyrészt az, hogy én őt is hamar megunnám, illetve nem tudnám vállalni családostól, másrészt, hogy ő nem tudná elfogadni az én egyéb kapcsolataimat. 45 éves korban már nem változhat meg alapvetően a beállítottsága. Pedig ő is szeretné, ha lenne belőlünk valami, de ne sürgessem őt, ne vessek föl olyan kérdéseket, hogy mikor és milyen rendszerességgel találkozzunk.

Arra a kérdésére, hogy miért érdeklődöm iránta ennyire, azt feleltem, hogy szeretnék belőle „kádert nevelni” magamnak; mire ő tréfás-komolyan kijelentette, hogy ez nem fog sikerülni. Olyasmit is mondott, hogy neki inkább egy műszaki emberre lenne szüksége, aki egyszerű és megbízható, biztonságot nyújt (és kézben tartható). Ellentmondásos megnyilatkozásaival Ildi double bind-szerű szituációba hoz. Kijelenti például, hogy nagyon szeret velem csókolózni, de amikor próbálok, elhárítja. Beszéltem neki barátnőimmel kapcsolatos problémáimról; felajánlotta, hogy Valit bemutatja egy elvált kollégájának. – Jó öt órás együttlétünk nem hozott közelebb egymáshoz.

Az éjjel ismét itt aludt Ildi – másodszor. Beszélgetésünk azzal kezdődött, hogy úgy érzi, keserű pirulát tartogatok számára. Mondtam, hogy én sem vagyok túl optimista a kilátásokat illetően; nincs kedvem újabb „3 hónapos szerelemhez”. Inkább kezdjük mindjárt a barátsággal. Ez Ildit elszomorította, mert szerette volna, ha szerelmes leszek belé, s ezt ő viszonozhatná. A 3 hónapot csak azért mondta, mert félt, hogy nem fog tovább tartani – ugyanis az eddigi kapcsolatai általában 3 hónap múlva válságba kerültek. A nyitottság elfogadását illetően arra kért, hogy adjak neki egy kis időt, hiszen még el sem olvasta a könyvet. Egyetértett viszont abban, hogy az értékrendünk nem egyforma: neki a munka a legfontosabb, aztán a gyereke és az anyja, s csak harmadikként a partner. (Nekem a partner – a báziskapcsolat –, aztán a barátnők, illetve barátok, harmadikként a munka, aztán a gyerek stb.) A velem való kapcsolatát máris nehezen tudja egyeztetni a fontosabb ügyeivel; például a gyereke már panaszolta, hogy keveset van otthon stb.

Hivatkoztam arra, hogy elsősorban az ő érdekében nem akarok belemenni egy szerelmi jellegű kapcsolatba, hiszen ő jobban megszenvedné, mint én, ha nem sikerülne igényeinket összeegyeztetni. Ennek ellenére úgy döntött, hogy itt marad, s a szex elől sem tért ki. Eleinte nem akarta, hogy szájjal elégítsem ki, de aztán többszörösen orgazált, s egy idő múlva ő is ingerelt szájjal, méghozzá önként, kérés nélkül. Tréfásan figyelmeztettem, hogy a szex ilyen helyzetben (amikor csak barátok akarunk maradni) „játék a tűzzel” –, de Ildi a jelek szerint hagyja magát az érzelmeitől vezettetni. (Vagy ez is csak taktika, hogy a jó szexszel megfogjon?)

Pillanatnyilag úgy látom, hogy – ha nem is lehet kizárni kapcsolatunk fejlődését – mégis inkább a baráti szintre kell berendezkedni, bár nem egészen világos, hogy mi lehet ennek a barátságnak a tartalma. Tegnap este felhívtam a barátnőjét, s lehet, hogy ma elmegyek hozzá. Ugyancsak tegnap jelentkezett két nő, akiknek írtam; holnap fogok velük randevúzni.

Közben itt van Éva és duzzog, mert más nők jobban érdekelnek, mint ő. Kapott a hirdetésére 16 levelet, de még egyikkel sem vette fel a kapcsolatot, mert őt „nem érdeklik” ezek. Mintha csak azért adott volna föl hirdetést, hogy engem féltékennyé tegyen.

Kissé elmaradtam a naplóírással, megpróbálom röviden pótolni. Ildi barátnőjével beszélgettem jó két óra hosszat. Úgy látja, hogy Ildi nem fogja tudni elfogadni a nyitottságot – kivéve talán, ha sikerülne meggyőznöm, hogy ő nekem a legfontosabb és hogy számíthat rám. Szerinte Ildi nem domináns, inkább hajlik a hagyományos, férj‑kiszolgáló szerepre. A vége felé megkérdeztem, el tudná‑e képzelni a mi kapcsolatunkat. Azt mondta, igen, ha az Ildi ügy befejeződött. De a nyitottsággal ő sem áll jobban, mint Ildi, s valószínű, hogy ő dominánsabb. Azonkívül, mint kiderült, 49 éves, s már nem hisz egy új, nagy szerelem lehetőségében.

Az újabb randevúim, sajnos, érdektelenek, főleg az első, egy hófehér hajú, nyugdíjas ápolónővel. A másik egy elég értelmes nő, titkárnő egy irodalmi lapnál, kétgyermekes, elvált asszony. Komolyabban ő sem érdekel (nincs kedvem kifejteni, hogy miért.) Ildivel egyszer a Lukácsban voltam, de utána nem jött fel, már csak azért sem, mert este vendégeket vártam, egy vidéki házaspárt. Tegnap este táncolni voltunk a tiszti klubban, s közben jót csókolóztunk a parkban. Feljönni ismét nem akart: igyekszik tartani magát a megbeszélt, baráti viszonyhoz. Sőt, azt találta ki, hogy bemutat unokabátyja feleségének, aki nyitott házasságban él férjével, hogy viszonyom legyen vele, s így „a családban maradjak”. Egyelőre azonban hetekig nem találkozunk, mert ő már holnap utazik.

Éva meg egy többször elvált orvosnővel fog összehozni pár nap múlva, akiről kiderült, hogy komolyan érdekli (?) a szakmám. Valival ma nem ment a szex. (Bezzeg ment neki az egyik régi partnerével, akivel hetente feljár  Éva lakására.) De még mindig úgy érzi, hogy szerelmes belém (a régi fiú „csak tetszik” neki).

…Vasárnap délután van. Kivételes eset, hogy ilyenkor itthon vagyok. Úgy volt, hogy a saját gyermekemmel megyek kirándulni, de kiderült, hogy „nem ér rá”. Ezért fölmerült, hogy meglátogatom Ildit az üdülőben, ahová elment, de aztán meggondoltam. Ennek több oka van. Egyrészt és legfőképpen a vele kapcsolatos problémák. Ha ő igyekszik tartani magát a baráti viszonyhoz, milyen alapon várja el, hogy szerelmesként viselkedjem és rohanjak hozzá (amit egyébként ő könnyebben megtehetne; szó is volt róla, hogy visszajön egy napra, valami kirándulásra, de aztán ezt túl fárasztónak tartotta). Inkább felhívott aznap, hogy látogassam meg. De amikor mondtam, hogy hétfőn vagy szerdán tudnék menni, hevesen tiltakozott, hogy ezekről a napokról hallani sem óhajt.

Vagyis elvárta volna, hogy rúgjam fel családi és egyéb kötelezettségeimet miatta. Az elvárás eredete valószínűleg a 2. férjére vezethető vissza, akiről mesélte, hogy egyszer, amikor Ildi vidéken volt, egy telefon után kocsiba ült és másfél óra múlva megjelent ott. Bosszantott az is, hogy megint olyan katonás, dirigáló hangon beszélt velem – persze lehet, hogy ezzel csak az érzelmeit és bizonytalanságát kompenzálja túl. Péntek délután írtam neki egy levelet, s abban ezt is próbáltam elemezni, feltételezve, hogy része az általa megszokott, „a férfit ugráltatni kell, nehogy elbízza magát” taktikának. ő persze (remélhetőleg) nem akar taktikázni velem, de a megszokott sémák erősek, oda kell figyelni rájuk. Végeredményben úgy érzem, egy beszélgetés kedvéért (ami aligha fog újat hozni, a szexre meg nyilván nincs ott lehetőség) nem lett volna érdemes megtenni a közel száz kilométeres utat. Nem vagyok szerelmes Ildibe, s nem is hiszem, hogy leszek, bár ő – az ajánlott könyvet elolvasván – elvileg egyetértett a nyitottsággal, csak azt nem tudta elképzelni, hogy a gyerekének hogyan mondaná meg (ha éppen valamelyikünknek külső kapcsolata lenne).

Ildiről egyébként kiderült, hogy üdülése során beleszeretett egy 52 éves, nős, beteges mérnökbe, aki néhány szép szerelmes levelet írt neki, de erotikusan meg sem próbált közeledni. Mindezt részletesen megbeszéltük, amikor (múlt szerdán) elvittem Ildit kocsival, hogy beszélhessen a parasztházát renováló kőművessel, s aztán visszajőve felmentem hozzá egy teára. A szex közeledést nem fogadta el, pedig lett volna hozzá kedve, de „nem tudta összeegyeztetni” az új érzelmi kötődésével. Amiről azóta belátta, hogy elég reménytelen. Ettől persze alaposan kiborult. Most neki is „szaksegítségre” lenne szüksége (amihez sem időm, sem kedvem).

A másik, fontosabb ok: egy orvosnő, pontosabban a vele való találkozás reménye. Tegnapelőtt este itt volt Évával. (Közben Vali is befutott.) Kb. öt óra hosszat beszélgettünk, pontosabban inkább csak ő beszélt, én kérdezgettem (szokás szerint). Nagyon klassz nő! Több klasszissal jobb, mint akár Éva, akár Vali Nemcsak külsőre, hanem intelligenciára nézve is. Nagy belvárosi lakásában magánrendelést is folytat. Gyermeke a 2. házasságából való. Jelenleg egy újságíróba szerelmes, aki még egy évig külföldön él családostól, de ha itt lenne is, perspektívátlan a kapcsolat. Évának kijelentette, hogy legfeljebb jó barátként jöhetek számításba nála (mint általában a barátnői partnerei) – de 3 órát ült fodrásznál, mielőtt eljött hozzám. Nem olvasta ugyan a nyitott házasságról szóló könyvet, de úgy tűnik, elfogadja annak lehetőségét.

Érdekel ez a nő. Már órák óta hívogatom, de úgy látszik, nincs otthon. Szellemi egyenrangúsága felől nincsenek kételyeim, a szexszel is aligha lenne probléma, nyitott is – mi kell még? Amitől kicsit tartok: a nagypolgárisága (mert a költekező „nagy lábon élés” számomra szokatlan); az egocentrizmusa (5 órán át magáról beszélt, rólam alig érdeklődött); ebből következő dominancia‑igénye, továbbá karrierizmusa és orvosi nagyképűsége. Ezek persze csak feltételezések, jobban kellene ismerni.

 Sajnos, a jelek szerint az újonnan megismert orvosnővel is aligha alakul ki egy jó partnerkapcsolat. Tegnap délelőtt voltam nála, beszélgettünk vagy két órát, de a barátnőjével fogadott, s egyértelműen elutasította a barátságon túlmenő kapcsolat lehetőségét; nemcsak Éva miatt, hanem a távollevő „kedves” iránti érzelmi elkötelezettsége miatt is. Mindenesetre kölcsönkérte a nyitott házasságról szóló könyvet.  

…Holnap indulok Évával a jugoszláv tengerpartra kempingelni. Ezt az utat eredetileg Riával terveztem, s maradt a „jó öreg házastárs” (legalábbis Éva annak tekinti magát). Éppen ma kaptam egy rövid levelet Riától. Meglepett, mert már azt hittem, végleg válasz nélkül hagyja a levelemet. S azért is, mert a kapcsolat újrafelvételét javasolja. Tulajdonképpen én is szívesen találkoznék vele, pusztán kíváncsiságból, hiszen nagyon valószínűtlennek tartom, hogy szerelmünk, amely halálos sebet kapott, mégiscsak feltámadhatna.

Ilditől tegnap kaptam levelet. Tele van bizonytalansággal, ambivalenciával. Ma válaszoltam neki; lényegében azt, hogy maradjunk a barátságnál, amiből esetleg majd kialakulhat..

.

         Viszonyom  Valival

Vali az utóbbi időben az idegösszeomlás határán áll. Bíztatásomra írásban próbálta magát elemezni. Azt írja, úgy érzi, a becsavarodás felé közeledik: dekoncentrált, ingerlékeny, depresszív, a „minden min­degy” hangulatában él.

„Menekülök mindenki elől, közben meg betegesen vágyom arra, hogy emberek közé kerüljek” – írja. – „Kiadtam magam neked, úgy, ahogy soha senkinek. őszinte voltam, szinte a megalázkodásig könyörögtem. Nem a szerelmedért, hiszen az mindkettőnk részéről elmúlt, hanem a megértésedért, a segítségedért. Azt hittem, segíteni fogsz. Úgy, mint barát, hisz annak vallod magad, s úgy is, mint szakember. De te elhárítasz magadtól minden gondot és nehézséget. Biztos igazad van, az ember úgy védi a saját lelki egyensúlyát, ahogy tudja... Ha fenn akarod tartani, a barátságra időt kell áldozni!”

Kiborulásának okaként a következőket sorolja fel: 1. Az én hozzáállásom. 2. Megint rossz munkahelyre került. 3. Otthon állandóan alkalmazkodnia kell anyjához, „úgy csinálni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne”. 4. Az idén rossz passzban van. 5. „Minden kapcsolatom másfél évig fog tartani? Én ennyire vagyok hitelesítve?” 6. „Se szép nem vagyok, se okos”.

Szerintem a fő baj, hogy úgy látja, le kell mondania a hagyományos női szerepről (feleség, anya), mást viszont nem talált helyette. S persze egy igazi báziskapcsolat (szerelem) is hiányzik neki. De az nekem is hiányzik. Boruljak ki én is?

Ismét majdnem egy hónap eltelt. A tengerparti nyaralás jó volt, eltekintve a indulás kellemetlenségeitől (a kocsi lerobbanása stb.). Két hetet töltöttünk két kempingben, melyek közül az egyik „naturista” volt. Ennek ellenére szex együttlétre csak kétszer került sor, amiért Éva kissé neheztelt. De különben jól megvoltunk; pl. felolvastuk egymásnak egy szakkönyv részeit, játszottunk, fürödtünk.

Itthon Vali cédulája várt, hogy ne hívjam fel otthon. Másnap aztán kiderült, hogy 3–4 férfivel is randevúzott a két hét alatt, s az egyikkel (akinek levelét Éva adta át neki) , egy elvált mérnökkel közelebbi kapcsolatba is került, két éjszakát nála töltött. A jól induló kapcsolatról azonban hamar kiderült, hogy nem felel meg Vali elképzeléseinek. A szex eleinte nem ment a férfinek; viszont mire belejött volna, Valinak ment el tőle a kedve, mert: 1. csak a szexben volt gyengéd, a szerelmet hülyeségnek tartotta, 2. kissé kényszerneurotikus (tisztaságmániás) volt, 3. a partner csak szex‑célra és háztartásvezetésre kellett neki. Vali tehát visszatért hozzám (és K.-hoz). De azért önbizalmának jót tettek ezek a randevúk, s most kész újabb hirdetéssel próbálkozni. Egyelőre azonban velem jön egy 4 napos kempingtúrára.

Egyéb események:

A legérdekesebb fejlemény: múlt csütörtökön felhívott Ria, s másnap találkoztunk is. Kb. 4 órát beszélgettünk egy presszóban, s megállapítottuk, hogy ha a szerelem nem is, a barátság talán felújítható köztünk. Ma találkoztunk újra egy uszodában. Utána feljött, és olyan jót szeretkeztünk, mintha nem is történt volna szakítás köztünk. Moziba is hívott, de sürgős dolgaimra hivatkozva nem mentem vele. Majd jövő pénteken találkozunk. S ha most azt kérdezem magamtól: szerelmes tudnék-e megint lenni Riába? – Nem mernék egészen határozott választ adni. Úgy tűnik, már nem okoz neki problémát a nyitottság – bár lehet, hogy ez csak taktika; illetve kapcsolatunk hangsúlyozottan baráti jellegének velejárója. Egyelőre mindenesetre igyekszem tartózkodni a„szerelembe‑eséstől” (Riával) – és folytatom a keresést.

A legutóbbi hétvégét Évával vidéken töltöttük, annál a baráti házaspárnál, akiket múltkor vendégül láttunk. (Itt belekóstoltunk a „gruppenszexbe” is – érdekes élmény volt.)

…Megint elröppent csaknem két hónap. Augusztusban a fiammal kempingeltem. Közben megjelent egy hirdetésem, amire 23 levelet kaptam Eddig öt nővel találkoztam: egy tüdőgyógyásszal (43 éves vénlány), egy pszichológussal (36 éves, elvált, szakácsnő külsejű), egy igazgatóhelyettessel (45 éves, elvált), egy szakszervezeti titkárral (38 éves, férjezett) és egy magyar tanárral (30 éves lány). Az elsőnek és az utolsónak a lakásán is voltam, de csak beszélgettünk. Leginkább az igazgatóhelyettes tetszik, vele talán még összejövök. Ő mutat viszonylag a legnagyobb hajlandóságot a nyitottságra. A könyvről nem is hallott, de ígérte, hogy elolvassa.

A második hirdetésre eddig csak 9 levelet kaptam. Közülük kettővel ismerkedtem meg: egy külker előadóval (37 éves, elvált), de vele csak egy randevúm volt, mert a másik izgalmasabb volt.. .

Mari, 41 éves, elvált régész, aki az levele alapján izgalmas, kreatív személyiségnek tűnt. Ma este pár órát vendégeskedtem nála. Amennyire két gyermeke engedte, próbáltam közeledni hozzá, bár csak csókolózásig, simogatásig jutottunk. Elég jól reagált, bár vonakodva, mert fél egy új kapcsolattól. Alig egy éve vált el férjétől, akivel csak a szex volt jó. Férje patriarchális, kényelemszerető, szellemileg is lusta volt, igyekezett betörni Marit a hagyományos feleségszerepbe, ami ellen Mari végül is fellázadt és otthagyta; albérletről albérletre hányódott gyermekeivel. Elég értelmes nő; a szakmaiakon kívül elég sok ismeretterjesztő cikket is publikált, könyve jelenik meg stb. De a válási traumát még nem dolgozta fel; érzelmileg még erősen kötődik, gyűlöli férjét. Másrészt igen ellentmondásos személyiség: autonóm ugyan (kényszerből) és alkalmazkodó („bárhol tudna élni”), de ugyanakkor rigid és maximalista; „elveiből” jottányit sem tud (vagy akar) engedni – s a partnerkapcsolatra vonatkozó elvei ugyancsak hagyományosak: erősen monogám, kizárólagosságra és kisajátításra törekvő. Belső feszültsége indulati robbanásokban és alvászavarban nyilvánul meg; szedi a dilibogyót, kávézik, erősen dohányzik. A nyáron gyógyszerrel öngyilkosságot kísérelt meg, de kihányta.

Nyilván ugyanolyan szenvedélyesen tud szeretni is, mint ahogy gyűlölni (és féltékenykedni). De vajon megéri‑e nekem a „kezelésére” vállalkozni? Jellemző két mondata (az ölelkezésből kibontakozva): „Nem akarom magam kiszolgáltatni!” és „Nem hagyom magam legyőzni!” Túl szigorúan nevelték, annak a levét issza; ő viszont kényezteti, kiszolgálja a gyerekeit. Egyébként jellemző, hogy a petting során az orgazmushoz közeledve leállított, mert úgy érezte, nem bírná elviselni az élmény intenzitását...

Jó volt hazatérve felhívni Nikit, a páciensből lett új barátnőmet, aki elég nyitottnak tűnik (?); már megismerkedett Évával és Valival. (Igaz, kilátásba helyezte, hogy ha szerelmes lesz belém, „elmarja őket”, vagy lelép. Értelmes nő, de kreatívnak persze nem nevezhető.

Ria jó egy hete felhívott, de az újabb randevút sürgős munkáimra hivatkozva elhalasztottam. Egyébként tényleg sok a dolgom (de ezt nem érdemes itt részletezni).

         Reménytelen szerelem:  Niki

         Nemrég ment el tőlem (az anorgazmiás) Niki, s ma történt először, hogy én sem elégültem ki vele. Pedig jól indult, de az aktus előtt őt próbáltam kézzel kielégíteni (másként egyelőre nem tud), miközben ő is ingerelte magát. Többször közeledett, de mindig visszaesett (erőltette); végül abbahagyta, amitől aztán én is lelombozódtam. Próbált ugyan ő is ingerelni, de elég ügyetlenül és nem élvezettel. Ez neki „új műfaj”, eddig csak engedte (néha), hogy a férje foglalkozzon vele, s kielégítse kézzel, majd közösüljön. Férjébe csak egy hónapig volt szerelmes, aztán már szabadult volna tőle, de nem mert, zgyanis „durva volt, féltékeny, s öngyilkossággal is fenyegetőzött”. Niki vállalta a hagyományos feleségszerepet, s férje dominanciáját azzal ellensúlyozta, hogy gyakran elutasította a közeledését (bár két gyereket így is összehoztak).

Azért nyugodott bele rossz házasságába, mert azt hitte, senki sem fogja úgy szeretni, mint férje. Korábban ugyanis épp azokkal nem sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnie, akik tetszettek neki. Tegnap kérésemre írt nekem egy levelet, s el is hozta. Ebben írja például, hogy éppen azokkal nem mert őszinte lenni – félve a következményektől –, akikkel kellett volna, s ez önlebecsüléshez vezetett. Bár sokat gondol rám, úgy érzi, nem szerelmes, mert kritikus szemmel tud látni (pl. nem tetszik neki, hogy nem adok eléggé a külső megjelenésemre). Legutóbb (9–10 éve) a nőgyógyászába volt szerelmes; egyszer fel is ment a lakására, de az olyan gépiesen közösült vele, hogy kiábrándult belőle. (Csak miután férje ott hagyta, feküdt le vele egyszer újra.)

Nem tudom, miért, de az utóbbi két hétben egyre inkább úgy éreztem, hogy szerelmes tudnék lenni Nikibe. Most ez a folyamat mintha megtorpant volna. Vajon lehet‑e belőle egyenrangú partner? A szex terén ez a jelek szerint egyelőre nem várható. Szellemi téren még nem tudtam felmérni, mit várhatok tőle; írása alapján kb. Vali színvonalán van. Munkatársi szerepről aligha lehet szó; különleges érdeklődési körről, hobbiról sem tudok, kulturális igényei – úgy tűnik – nagyon átlagosak. Valinak az a benyomása róla, hogy jelentéktelen nő. De azért erős vetélytársat lát benne, talán, mert korban jobban összeillünk, s mert van két lánya. Eddig csak a kisebbik lányát ismerem, tényleg nagyon vonzó gyerek.

Nos, időközben jelentkezett az a nő is, aki – a válaszolók közül – a legjobban érdekelt: egy úri családból származó szociológusnő, szemüveges, hagyományos szemléletű intellektuel; egyszer találkoztunk egy presszóban – s ennyi elég is volt belőle.

Az utóbbi hetekben Niki iránt érzett vonzalmam megint megkérdőjeleződött. Időközben ugyanis megismerkedtem egy vidéki tanárnővel. Kb. két hete voltam is nála, és – kisebb zavaró tényezőktől eltekintve – igen jól éreztem magam. Estére már visszajöttem, beszámoltam Nikinek a történtekről, s elfogadta, nem volt probléma. Tegnap viszont a tanárnő jött fel hozzám, s itt is aludt. Előzőleg beszéltem erről Nikivel, s nem kifogásolta. Most viszont kiderült, hogy megharagudott, sőt, már szakításra is gondolt; elment egy asztrológushoz, hogy megkonzultálja a dolgot. Az közölte vele, hogy én nem vagyok őszinte, de azért ne szakítson velem. (?) Elég kiábrándító, hogy bevesz ilyen ostonaságokat. Úgy látszik, fellobbant benne a féltékenység (pedig múltkor már tisztáztuk a dolgot); megint megkérdezte mi az oka, miért van rá szükségem és mi a perspektívája ennek az új kapcsolatnak.

Mit válaszolhatok erre? Részben azt, hogy érdekel a tanárnő személyisége. Másrészt elég jól érzem magam a két‑partneres életformában, és úgy látom, hogy ez a kapcsolat nem veszélyezteti ez idő szerint a miénket. Egyelőre nincs vele semmi konkrét tervem; nem ismerem még annyira, hogy lehetne. Hogy később mi lesz, azt nem találgatom, de nyilvánvaló, hogy ez a mi kapcsolatunk alakulásától is függ. (Az ügy próbaköve annak, hogy Niki komolyan elfogadta‑e a nyitottságot.)

És most a tanárnőről. Érdekes, okos nő és szép teste van, apró, de jól reagáló mellekkel. Ami a szexet illeti, kicsit nehéz rajta kiigazodni. Szinte végig, egyenletesen jelzi az élvezetet, nem emelkedik ki az orgazmus. Tegnap is csak onnan tudtam meg, hogy aktus közben közölte:„Most!” Nem elég aktív a szexben; bár tegnap, miután én hosszasan foglalkoztam vele (s már kétszer kielégültem), ő is elkezdett derékon alul simogatni, csókolgatni. Később azt mondta, hogy élvezte is, de ez nem érződött. Sőt, egyszer nagyon tárgyilagosan közölte, hogy némi segítségre, irányításra lenne szüksége. Elismerte, hogy nem nagyon szokta partnerét kézzel vagy szájjal ingerelni, de nagyon ambicionálja, hogy ezt megtanulja. Ugyanígy magát a kapcsolatot is ambicionálja; szeretné, ha szerelmesek lennénk egymásba. De különböző aggályai vannak. Például a távolság, mint akadály, meg hogy nekem nincs igazán szükségem rá stb. A maszturbációnak még a gondolatát is elutasítja, a csoportszexet hasonlóképpen. A nyitottságot értelmi szinten elfogadja, de nem hiszi, hogy képes megvalósítani. Mindenesetre úgy tűnik, megpróbálja; beszámoltam neki barátnőimről, s ez nem riasztotta el.

Niki természetesen azt szeretné, ha szakítanék vele. S bennem is fölmerül, hogy van‑e értelme folytatni , tud‑e nyújtani valami lényegeset, a jó szexen kívül. Munkatárs ő sem lesz, s egy kicsit tartok a dominancia‑törekvéseitől (szeret kioktatni).

A legutóbbi 3 hónap szinte felhőtlennek tűnő viszonya után tegnap este volt az első, komolyabb konfliktusom Nikivel. Egy sértő megjegyzésétől nem voltam elragadtatva, s ezt meg is mondtam neki, mire megsértődött, s kezdett „odamondogatni”. Amiből egy csendes veszekedés alakult ki, s az egész kapcsolat megkérdőjelezéséig eszkalálódott.

A dolog előzménye, hogy pár napja egy kéziraton dolgoztam, amikor jött, s minthogy másnap le akartam adni az anyagot, nem hagytam abba a munkát. Nikinek ez nem tetszett, de nem mondta, hanem lefeküdt és egy könyvet olvasott. Egy idő múlva közölte, hogy aludni szeretne, de a villanytól nem tud; átmenjen‑e a másik szobába, vagy hazamenjen. Ekkor kértem, hogy segítsen egy kicsit (sorba rakni a lapokat), amit meg is tett. Aztán lefeküdtünk

Tegnap ez is szóba került. Szemrehányást tett, miért nem szóltam előre, hogy dolgozni akarok, akkor nem jött volna el. Azt is sérelmezte, hogy „nem számíthat rám bármikor”, mert a barátnőim és a fiam leköti az időm egy részét. Ez kisajátítási törekvést tükröz. Nem tetszik neki az sem, hogy nem öltözködöm elég elegánsan, divatosan és nem tartom be az etikettet (pl. az evőeszközök elhelyezésében stb.). Úgy tűnik, szeretné, ha többet segítenék neki a háztartásban, hisz megszokta, hogy a férje ágyba hozta a reggelit és főzött is. Azt hiszem, illúzió volt, hogy közvetlen munkatársat reméltem benne találni. S nemcsak azért, mert nincs rá ideje. („Költözzünk össze, tarts el bennünket, akkor majd munkatársad leszek” – mondta.) Hanem főleg, mert nincs benne elég érdeklődés, motiváció ez iránt. A szakirodalmi tájékozódást az utóbbi időben abbahagyta, az új kéziratokba jóformán bele sem nézett (viszont regényeket kezd olvasni – akárcsak annakidején a nejem).

De ha a munkatárs szerep kiesik, milyen egyéb tartalma lehet a kapcsolatunknak a szexen és szórakozáson kívül? A hagyományos, kispolgári családi élet számomra nem vonzó perspektíva. Ahogy ő fogalmazta, egy „forradalmár kolléganőre” lenne szükségem. Egyelőre mindenképpen jobb lesz a külön lakásnál és baráti viszonynál maradni.

…Kb. fél éve tart a kapcsolatom Nikivel. Ideje lenne értékelni az eddigi fejleményeket, s körvonalazni a prognózist. Tegnap este azt mondtam neki: úgy érzem, szerelmünkön hajszálrepedések támadtak, s ez aggaszt. Stagnálunk, s ez a visszafejlődés veszélyét rejti magában. Az egyik fő gondom, hogy a gyerekeivel való viszonyom nem úgy alakul, ahogy szeretném. Niki szerint én tehetek róla, nem találom meg az utat hozzájuk, nem tudok barátkozni velük (mint ahogy mással sem). Ez a vélemény fájdalmasan érintett, mert kegyetlen túlzás, még ha van is benne igazság. Igaz, férfi barátom tényleg nincs, amióta egy kollégámmal összekülönböztem. De barátnőim vannak. S ha akarnám és volna időm, barátkozhatnék többekkel. L'art pour l'art azonban nem barátkozom velük; megoldandó feladat, hogy találjak olyat, akivel érdemes. Rátukmálni sem akarom magamat senkire. Tény azonban, hogy a gyerekekkel tervezett jó viszony meghiúsulása a Nikivel való kapcsolatban is feszültségeket támaszthat, bizonyos csalódást jelent és értelmetlenné teszi az összeköltözés gondolatát. Ami egyébként már hetek óta lekerült a napirendről; . már nem figyeli nekem az ingatlanrovatokat.

A fő probléma természetesen maga Niki. Azt mondja, még szeret, s talán valóban így van, bár nem mindig lehet érezni. Mintha gyakrabban lenne hűvös – nem tudom, nem ezt érzik‑e meg a lányai. Amellett nagyon elfoglalt lett az utóbbi hetekben; egyik este ő is dolgozott otthon, amikor nála voltam. Igaz, a múlt hét végén kellemes, másfél napos autókiránduláson voltunk, de a közös úszások elmaradtak, s szó sem lehet arról, hogy napközben fölugorjon. Este pedig gyakran mindketten fáradtak vagyunk, a szex elmarad vagy nem megy. Ilyenkor aztán felébred az éjszaka közepén, s vagy felébreszt engem is, vagy – mint legutóbb – maszturbál, nem bírja kivárni legalább a hajnalt. Szex problémájának megoldása terén egyébként is nagyon lassú a haladás; gyakrabban kívánja ugyan, s időnként már 10–15 perc alatt kielégül, de csak kézzel vagy szájjal ingerlésre, aktusban nem. Saját aktivitása alig fokozódott, s ügyessége sem fejlődött sokat. Maximum 4–5 percig foglalkozik velem (miközben én vele 10–30 percig).

Mégis jó vele, jobb, mint bárkivel, mert (úgy tűnik) szerelmes vagyok belé. Szeretném megőrizni, sőt, továbbfejleszteni szerelmünket – csak, sajnos, nem tudom, hogyan. Talán ki kellene próbálni pár hétig az együttlakást; vagy várjunk vele a tengerparti nyaralásig? Tulajdonképpen ambivalens vagyok az együttlakást illetően: érdekel, szeretném, de félek is tőle, mert aligha lehetne elkerülni az eltérő szokásokból adódó súrlódásokat (engem kissé idegesít a rendetlenség, a dobozokban tartott állatok stb.).

(Hogy ne legyen könnyű az élet, újabb nehézségként jelentkezik ex-feleségem, Marcsi. Tegnap beszélgettem vele. Kiderült, amit sejtettem, hogy a múltkori „gyógyszer‑túladagolása” mögött félig‑tudatos öngyilkossági szándék volt, aminek közvetlen kiváltó oka a partnerével (Z.-vel) kapcsolatos, közelebbről nem részletezett konfliktus. A dolog a fiammal is összefügg, mert nem hajlandó barátkozni, sőt, féltékeny anyja partnerére. A napokban pl. többszöri kérés ellenére éjjel fél 2‑ig fönnmaradt, így Marcsi nem tudott lefeküdni Z.-vel, aki erre dühösen hazament. Félő, hogy hamarosan vége lesz ennek a kapcsolatnak. Marcsi máris teljesen kiborult. Érzi, hogy már nem tudja segítség nélkül helyreállítani lelki egyensúlyát. Betegsége és alvászavara következtében testileg is legyengült, pedig rengeteg dolga lenne. Felajánlották neki, hogy befekhet egy speciális osztályra, vagy bejárhat ambuláns kezelésre. Fiammal kapcsolatban szemrehányásokat tett nekem, hogy nem törődöm vele eleget. Kért, hogy legalább néha vigyem el a gyereket hétvégére, hogy nyugodtan együtt maradhasson Z.-vel, de úgy, hogy a fiú ne találkozzon mással (pl. valamelyik barátnőmmel), mert „azt nem viseli el”. S hogy beszéljek vele: legyen alkalmazkodóbb otthon. Ráadásul ő rövidesen intenzív nyelvtanfolyamra akar menni, így a fiút ezalatt rám bízná. Ami elég lehetetlen kívánság, mert úgysem jönne.)

Már kezdtem örülni, mert úgy tűnt, mégiscsak közelebb kerülök Niki gyerekeihez. De mit ér ez, ha ővele nem jutok előbbre? Az a benyomásom, hogy ambivalensen fogadja, ha közelebb kerülök a gyerekekhez. Mintha féltékeny lenne rájuk. A másik a szex. Természetesen nem tehet róla, hogy az éjszaka közepén fölébred és megkívánja az erotikus kielégülést. Én szívesen segítenék is neki ilyenkor, bár ritkán tudok teljesen magamhoz térni, így közösülésre nem vagyok alkalmas. De hát ő közösülésben úgysem tud kielégülni. Épp ezért nem világos, miért ragaszkodik hozzá, hogy én is kívánjam ilyenkor. Ma éjjel is inkább kiment, evett, olvasott, nem hagyta, hogy kézzel kielégítsem. A konfliktus‑szituáció magva tehát: én reggel (vagy napközben) szeretnék szeretkezni, ő éjjel. Jó kompromisszumos megoldás lenne az esti szeretkezés, de ebbe nem mindig jövünk bele. Meglepő számomra, hogy milyen lassan fejlődik az orgazmus készsége, hogy képtelen kievickélni az erőltetés – visszaesés zsákutcájából. Félek, hogy – ha egyéb vonalon sem fejlődik a kapcsolatunk – a türelmem nem lesz elegendő a komolyabb javulás kivárásához. Persze 38 éves korban már nehéz valakit „átprogramozni”.

…Nos, „átlendültem” az 54. születésnapomon! Ijesztő, hogy rohan az idő! Kár, hisz tulajdonképpen jó élni, s még annyi mindent szeretnék elérni. Előttem áll a lakáscsere is – immár ki tudja, hányadik. A napokban megjelent hirdetésemre jó néhány ajánlatot kaptam, s többet már meg is néztem. Leginkább egy négyszobás lakás jöhet számításba; ebben Niki és a gyerekek is elférnének. Persze más kérdés, hogy tényleg oda jönnének-e. A gyerekek először lelkesedtek, de meghallván, hogy ott állatokat nem lehet tartani, kijelentették, hogy akkor nem jönnek. Niki is ambivalens kissé, mert nem hisz abban, hogy a gyerekek meg tudnának szokni egy új rendet, aminek lényege a háztartási feladatok „demokratikus elosztása”. Szerinte az ilyen „ideális család” megvalósíthatatlan, ő legalábbis nem képes rá. Arra hajlik, hogy a gyerekeket tanulás címén felmentse szinte minden otthoni kötelesség alól és kiszolgálja őket. (Még azt sem tudta elérni, hogy rendet csináljanak maguk után.)

Számomra újabb csalódás ez a „defetista” magatartás, ez az önbizalom‑ és bizalomhiány, a tehetetlen (és lusta) belenyugvás a status quo-ba. Ettől én is ambivalens lettem az összeköltözést illetően. Más lenne, ha tudnám, hogy ő is akarja, s bízik bennem és a változás lehetőségében. Ám, ha ez nincs meg, akkor minek összeköltözni? S ha nem költözünk össze, minek ilyen nagy lakás? Igaz, ez esetben is vannak érvek mellette: mozgásteret biztosít pl. a társas élethez, aminek fejlesztése régi tervem. Lehetővé teszi fiam esetleges elhelyezését, ha az anyja (illetve az anyai nevelés) végképp beadja a kulcsot stb. A legfőbb ellenérv, hogy tulajdonképpen zöldövezeti lakást szerettem volna, garázzsal, kerttel vagy legalábbis terasszal – és lehetőleg kilátással, csönddel. (Sajnos, egy ilyen „luxuslakás” túl sokba kerül.)

…Mostanra igazi krízishelyzet alakult ki Nikivel kapcsolatban. Aktuális kiindulópontja Éva ismerőseinek egy meghívása, aminek kapcsán Niki megsértődött. Közölte, hogy szerinte Éva az én báziskapcsolatom és nem ő, s hogy ő nem is akart báziskapcsolatom lenni. Ez különben is csak egy szó, amit én nem veszek komolyan, mert az összeköltözést illetően is hol így, hol úgy beszélek; nem tudom elfogadni őt és a gyerekeit olyannak, amilyenek, ő viszont nem hisz a változás lehetőségében. Szerinte, ha összeköltöznénk, szükségképpen zárttá válna a kapcsolatunk, mert ő nem akarja, hogy a gyerekei „kísérleti nyulak” legyenek, és olyasmit tapasztaljanak, amitől konfliktusba kerülhetnek a közvéleménnyel stb. Vagyis legalább a gyerekek számára fenn kellene tartanunk a hagyományos családi élet látszatát. Amiből világosan kiderül, hogy ő a nyitottságot sohasem fogadta el igazán, alapjában változatlanul hagyományos gondolkodású – ezzel pedig félő, hogy végleg „leszerepelt” előttem.

Nem gondoltam volna, hogy ez a krízis ilyen gyorsan robbanáshoz vezethet, sőt, reméltem, hogy megoldódik. Niki azonban szakított velem. Este 8-kor idejött (soron kívül, hisz nem volt megbeszélve). Akkor még Éva is itt volt, közösen vacsoráztunk. Niki hülyéskedett, nevetgélt, elmondta, hogy délután barackpálinkát ivott a munkahelyén. 9 felé Éva elment, Niki megágyazott és kiment fürödni. A lemezjátszón hagyott egy levelet. Azt írta benne, hogy nem bízik a velem való szexuális továbbfejlődésének lehetőségében, mert én nem bírom kivárni az aktusban őt. Viszont reménykedik, hogy mással még továbbfejlődhet. Hozzátette, hogy neki azért így is jó velem.

Miután én is fürödtem, lefeküdtünk. Megkérdezte, mit szólok a leveléhez. Mondtam, nem értek egyet vele, mert az eddigi változások bizonyítják a lassú továbbfejlődést. Niki kifogásolta, hogy csak a rá nézve negatívot láttam meg a levelében, nem méltányolom, hogy ő azért jól érzi magát velem. Kis vita alakult ki arról, hogy mi a levél lényege; ennek során mindketten egyre idegesebbek lettünk. Én azt állítottam, hogy a belenyugvás a levél lényege, és hogy velem már nem is akar továbbfejlődni, hanem majd mással. Erre közölte, hogy féltékeny vagyok és velem nem lehet vitatkozni, s miért vagyok ilyen ingerült. Mondtam, hogy talán tapsikoljak örömömben, amikor lemond a kapcsolatunk továbbfejlődéséről – és legfeljebb a tanácsaimra tart igényt?

Niki erre lehülyézett, kipattant az ágyból, takaróstól átment a másik szobába. Mikor utána szóltam, hogy ezért aztán érdemes volt eljönnie, visszaüvöltött, hogy „Egyszerűen egy öntelt hólyag vagy, azt hiszed, benned nem lehet hiba!” Erre nem válaszoltam. Egy ideig csend volt, aztán Niki felgyújtotta az állólámpát. Azt hittem, olvas, vagy levelet ír. Iszonyú fáradt voltam, és nem volt kedvem a vita folytatásához. Egyszer csak hallom, hogy kint járkál, majd bejön felöltözve és az íróasztalfiókban keres valamit. Megkérdeztem, mit keres. Azt mondta: a fényképeit szedi össze és haza megy. Kértem, ne tegyen ilyet, de kiment, s pillanatok alatt már az ajtót nyitotta. Utána mentem az előszobába meztelenül, s újra kértem, ne menjen. Azt mondta, sajnálja, hogy így alakult, de nem bírja elviselni, hogy így bánjak vele, ezért megy.

Megdöbbenve kérdeztem: neki csak ennyit jelentett a kapcsolatunk, hogy ilyen könnyen föl tudja rúgni, s hogy jól meggondolta‑e, mit csinál. Azt mondta: meggondolta. „Akkor menj!” – mondtam. S az ajtó bezárult. Egyelőre szinte hihetetlen az egész...

S mégis, azt hiszem, végleges a szakítás. Valószínű, hogy ő sem fog közeledni, de én sem tudnék megbocsátani neki. Az háborít fel legjobban, hogy még a nekem ajándékozott fényképeit is visszavette. Még a gyerekeiről sem hagyott itt egyetlen képet sem. Ősszel, amikor a tanárnő miatt készült velem szakítani, azzal az érvvel tartotta vissza magát, hogy a gyerekek miatt kell kitartania mellettem – most hová lett ez az érv?

A dologban az a tragikomikus, hogy Niki bizonyára a szakításunk elkerülhetetlenségét is a csillagok állásával próbálja majd igazolni önmaga előtt; ezzel felmenti magát a felelősség alól. Én nem akarom magam fölmenteni. Valószínűleg meg tudtam volna akadályozni ezt a szakítást, ha nagyon akarom. Az is valószínű, hogy nem lenne túl nehéz kibékíteni Nikit.

De hát – ezek után érdemes?

Már 3 nap telt el a szakítás óta, s Niki nem jelentkezik. Egyre biztosabb, hogy nem is fog. Vasárnap este van. Ilyenkor rég nála voltam, otthonos családi körben. Most pedig újra a magány, a naplóírás. Elhívhatnám ugyan Valit, nyilván szívesen jönne (ha épp nincs randevúja). De nincs kedvem hozzá. Évával is épp, hogy csak ment a szex tegnap; nem kívántam, nehezen jöttem bele és soká elégültem ki. Pedig mennyivel rutinosabb, mint Niki! (S mennyivel készségesebb!)

Visszatérve Nikire: nagyon hiányzik, de nem elviselhetetlenül. Valahogy egy kicsit amputáltnak érzem magam és várom a hívását. Ostobaságnak érzem ezt a szakítást, hiszen, ha voltak is problémák, szerettük egymást és jó volt együtt. Tévedés lett volna az egész? Látszat lett volna a harmóniánk, a megértésünk? Niki egyszer azt mondta, hogy 70–80%-ban illünk össze – hát ez sem elég egy stabil kapcsolathoz? Hogy tud ilyen konok lenni?

Próbálom megérteni a viselkedését. Lehet, hogy csak látszólag, taktikai okokból fogadta el a nyitottságot, s fokozatosan át akart velem evezni a hagyományos házasság vizeire? Amint aztán felismerte, hogy ez nem megy, egyre inkább elhidegült. De az is lehet, hogy eleinte komolyan elfogadta a nyitottságot, aztán fokozatosan belátta, hogy ez neki nem megy. S ha így van, ez a belátás vajon reális önismereten, vagy kisebbrendűségi érzésen alapul? Lehet, hogy irigyelte az én „külső” kapcsolataimat – ezt egyébként épp nemrég ismerte el, amikor születésnapom alkalmából Valival és Évával is ünnepeltem – és elhatározta, hogy ő is lefekszik valakivel (amihez érzelmileg el kellett kissé távolodnia tőlem). Igen, most, hogy visszagondolok legutóbbi levelére, nagyon valószínűnek érzem, hogy konkrét lefekvési szándék volt ama „reménye” mögött, hogy mással talán tovább tud fejlődni a szexben. Az elmúlt hetekben futólag említette, hogy egy (nős) kollégája, aki régóta tetszik neki, el akarta hívni vacsorázni, csak éppen megbetegedett. Azt is említette, hogy K., a nála fiatalabb, válófélben lévő szerelő, akivel a barátnője össze akarta hozni, újra jelentkezett és randevút kért (de persze ő „nem ért rá”).

Nem tudom, melyiket találta alkalmasabbnak a „továbbfejlődésre”, de nyilván erre vonatkozott az utolsó estén az a megjegyzése, hogy féltékeny vagyok. Pedig akkor eszembe sem jutott, hogy ilyesmire gondoljak; ezért érveltem úgy, hogy ez nem féltékenység, hiszen nincs vetélkedési szituáció. De ha így van, akkor elég valószínű, hogy nem a „továbbfejlődés” volt számára a lényeges, hanem a reváns. A bosszú, az elégtétel, a kárpótlás. Ezt azonban elhallgatta (vagy nem tudatosodott benne). Tehát visszaesett abba a hibába, amit még az elején bevallott, hogy éppen azokhoz nem tud igazán őszinte lenni, akiket szeret?

Tény, hogy nem került volna sor a szakításra, ha azon az estén meg tudom őrizni a nyugalmamat és türelmesebben vitatkozom vele. Ha nincs az az átok levél, s benne az a gondolat, hogy velem már aligha, de talán mással még sikerül, azt hiszem, nem borultam volna ki. Igaz, ő még jobban kiborult. De nem is ez a baj. Kiborultunk, veszekedtünk – hát istenem, minden házasságban van ilyen. Azért nem kellett volna örök haragot és „add vissza a babaruhámat” játszani. Addig rendben van, hogy lehülyézett és kivonult a másik szobába aludni. Reggelre kialudtuk volna a mérgünket. De Niki nagyon módszeresen fölégette maga után a hidat: minden holmiját gondosan összeszedte, a lakáskulcsot visszaadta stb.

Folytatom az előbbi gondolatsort. Niki nem telefonál, tehát azt várja, hogy én közeledjek, vagyis dominancia-helyzetbe kerülhessen. Ez megfelel a mai nőre jellemző, félig hagyományos nemi szerepnek, a hatalmi vetélkedésnek, ami mögött kisajátítási törekvés rejlik. Még mélyebbre ásva persze ott van mögötte a kisebbrendűségi érzés, amit Laura túlkompenzál. Innen ered sajátos ambivalenciája: önbizalomhiányban szenved, ezért nem bízik kapcsolatunk sikerében és bázisjellegében, de ugyanakkor mégiscsak szeretné, és kisajátítással igyekszik erősíteni helyzetét. Ezért nem bírja elviselni a kritikát, és azt, hogy ne legyen mindig igaza – vagy legalábbis felerészben. A túlzott biztonság‑ és fölényigény persze nem egyeztethető össze a nyitottsággal.

Hogyan lehet – és lehet‑e – ezen változtatni? Elég nyilvánvaló, hogy hiába állítom fel a követelményt: legyen ilyen vagy olyan, vagy hogy ne kérdőjelezze meg minden nézeteltérésnél a kapcsolatunkat. Valószínű, hogy hosszas ráhatásra, türelmes foglalkozásokra lenne szükség, kiindulva onnan, ahol ő tart, vagyis átmenetileg engedve az ő túlzott biztonság‑igényének. A probléma az, hogy nem tudok szerelmes lenni olyasvalakibe, akit nem érzek egyenrangú partnernek (mert nem áll hasonló színvonalon, s nem osztja alapvető értékeimet, törekvéseimet). Ha viszont nem vagyok szerelmes, akkor mi a csuda motiválna egy ilyen hosszadalmas, sziszifuszi munkára? Bár úgy tűnik, Nikibe mégis szerelmes tudtam lenni – vajon miért?

Most beszéltem telefonon egy barátommal, s mikor vázoltam neki a helyzetet, úgy vélte, választanom kell Niki, vagy a nyitottság között, mert szerinte nincs olyan nő, aki a nyitottságot elfogadná. A nők ugyanis biztonságra vágynak. Legfeljebb néhány fiatal, sikeres nő (pl. színésznő) képes átmenetileg nyitott kapcsolatban élni, akit más irányú érdeklődése miatt a partnerkapcsolat nem túlzottan érdekel. Hiába hivatkoztam arra, hogy döntő bizonyíték a nyitottság ellen csak az lenne, ha senki sem tudná megvalósítani – pedig vannak rá példák. Egyelőre persze igen kevesen képesek rá, s ezeket nehéz megtalálni; különösen olyat nehéz, akinek éppen szüksége van egy báziskapcsolatra, és egyéb szempontból is megfelel. Tehát: vagy további keresés (a szalmakazalban elveszett tű után), vagy meg kell próbálni kinevelni, kiképezni az arra potenciálisan alkalmas „kádert”.

Azt hittem, Niki ilyen, s vele viszonylag gyorsan célhoz érek. Tévedtem. S most el kell döntenem, hogy érdemes-e tovább vesződni vele, vagy redukáljam, esetleg végleg abbahagyjam ezt a kapcsolatot. Egy „közbülső megoldás” felé hajlok. Persze tudni kellene azt is, hogy ő mit akar.

Tegnap Niki postán visszaküldött néhány fényképet. Hozzá egyetlen sor szöveg sem volt; ez a gesztus a szakítás véglegességét erősítette meg. Ma reggel viszont, ahogy hazaértem, be volt dobva egy személyesen hozott levél, benne az összes elvitt fénykép és néhány sor. Ez már kétségkívül békülési gesztus, csak éppen felemás, ambivalens és megkésett. Szép példája a fölénymegőrzési törekvésnek. Szigorúan csak 50%-os felelősséget vállal a történtekért. Amit a mondat első felében ad, azt a mondat második felében visszaveszi. Így kezdi: „Szerelmem, drágám, mindenem!” – s így folytatja: „aki voltál és aki már nem vagy!”

Csak a fényképek elvitele miatt hibáztatja magát, de mindjárt hozzáteszi, hogy „emberi dolog” volt, és hogy „egyikünkhöz sem volt méltó az az este”. Ő a maga részét (vagyis a fénykép‑ügyet) igyekszik jóvá tenni; arról azonban egy szó sincs, lát‑e perspektívát a kapcsolatunkban és egyáltalán, szeretné‑e folytatni. A hogyan tovább?-ra „az időtől vár választ” és „sandán figyeli magát”. S miközben saját szándékairól diplomatikusan nem nyilatkozik, felteszi a kérdést, hogy én eldöntöttem‑e, mit akarok. Vagyis megint át akarja hárítani a felelősséget és kezdeményezést, hogy majd azt mondhassa: nem én akartam, te rángattál bele!

Az az érzésem, hogy Niki nem annyira önmagát, mint inkább engem figyel „sandán”, taktikusan. Kedvem lenne azt mondani: ha nem tőlem, hanem az „időtől” vár választ, akkor csak várjon. Meglátjuk, mire megy a „sanda figyeléssel”. Egyébként Éva tegnap megint beszélt vele, hogy akar‑e jönni hangversenyre, mert megvan a jegye. Nem akart. Viszont felvetette, hogy – saját és gyermekei tengerparti nyaralását megmentendő –Éva jöhetne velünk, s lakhatna velem egy szobában, míg ők a másikban. Mindez megint csak nem a békülési, kapcsolat helyreállítási szándékra utal. Inkább azt feltételezi, hogy addigra teljesen közömbössé válunk egymás számára; s könnyedén lemond rólam, Éva javára.

Különben meg Éva tegnap este duzzogott, hogy én őt lenézem, semmibe veszem, mert nem tekintem őt báziskapcsolatra (és összeköltözésre) alkalmasnak (bár összeköltözni csak évek múlva szeretne, amikor a gyerekei már a maguk lábára álltak). A szex elmaradt, mert hamar elálmosodtunk. Viszont ma reggel itt volt Vali, vele pótoltam az elmaradást. Valiban a káröröm és az együttérzés keveredik. Szerinte túlértékeltem Nikit. Egyetért a kollégámmal abban, hogy a nők általában nem fogadják el a nyitottságot; ő és Éva ebből a szempontból különleges eset, mert ők egymást is elfogadták. Vali legszívesebben csoportházasságban élne.

Vajon van-e értelme szerelem nélkül is folytatni a kapcsolatot Nikivel, aki Évának olyasmit is mondott, hogy ha én újra kezdem a keresést, akkor ő nem látja értelmét a kapcsolatnak. (Én esetleg látnám, hiszen a barátnőimmel sem szakítottam, miután elmúlt a szerelem.) Ha meggondolom, elég sértő, hogy félti tőlem a gyerekeit! Ám, ha félti, akkor miért akarja, hogy együtt nyaraljunk? Két dolog volt számomra a legvonzóbb Nikiben: a – látszólagos – nyitottsága és a gyerekei. Ha mindkettő elvész, mi marad?

Mivel felhívtam, hogy beszéljük meg a tengerparti nyaralást, eljött. Kb. 3 órát töltött itt. Először majdnem elküldtem, mert elkapott a keserűség attól, hogy úgy gondolta: elég lesz heti két találkozás, hiszen nem akarunk báziskapcsolatot, s így legalább lesz időm az utóbbit keresni. No meg persze neki is lesz ideje így; bár később tagadta, hogy szándékában áll új partnert keresni (legfeljebb, ha „úgy adódik”). A barátnője „tapsikolt”, amikor elmondta neki a szakításunkat.

Niki úgy látja, hogy szerelemről már nem lehet szó köztünk, bár nosztalgikusan megjegyezte, hogy sajnálja, mert nagyon szép volt, s boldog volt velem. De szerinte elhamarkodottan ugrottunk bele a báziskapcsolatba, alig ismertük egymást. Ő gyerekkorától pesszimista volt – kivéve, amíg belém szerelmes volt. Szerinte túlságosan hasonlítunk egymásra, amennyiben ő is túl kritikus és gyanakvó; ezért nem tudunk kijönni egymással. Már belátja, hogy elhamarkodta a szakítást, s kért, hogy ne küldjem el, próbáljuk folytatni. Mondtam, hogy megpróbálhatjuk, de ha ő nem hisz a fejlődésben, akkor sok értelme nincs. Kicsit sírt a vállamon; megsajnáltam és megvigasztaltam (ám a kb. negyedórás aktusban nem elégült ki, csak a szokásos módon, kb. 20 perc alatt).

…Újra eltelt egy hétvége. Pénteken és szombaton Niki elkísért az előadásaimra, vasárnap pedig – a „szakítás” óta először – nála aludtam. Jó volt, de valahogy már nem az igazi; a szex sem sikerült nekem tegnap. Pedig Niki láthatólag igyekszik elfelejtetni a történteket: tegnap a heti két találkozást háromra módosította. Méghozzá úgy, hogy én menjek hozzájuk kétszer, ő jön egyszer. Sajnos, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezt nem annyira érzelmi alapon, mint inkább bizonyos racionális meggondolásoktól vezérelve teszi: rájött, hogy számára mégiscsak a kapcsolatunk fenntartása a legkedvezőbb alternatíva – nem bízik ugyanis egy jobb lehetőségben. (Tegnap este kifejtette, hogy az ő korabeli nők már aligha találhatnak megfelelő, szabad partnert.)

Talán szerepe volt ebben annak is, hogy férfiismerőse, K. újra csalódást okozott neki: péntek éjjel fölvitte magához („mert nem volt hová mennie”, ugyanis a feleségének azt hazudta, hogy szolgálatban lesz). A kézzel ingerlés során K. hamar kielégült, amiért bocsánatot kért, de Nikit nem elégítette ki. Igaz, neki ez nem is nagyon hiányozhatott, hisz pár órával korábban velem kielégült. Ha viszont (mint állítja) nem kívánta, akkor nem világos, miért szeretkezett vele. Nem hiszem, hogy komolyabban érdekelné; anyagi vagy egyéb haszna sem volt belőle. Talán csak kíváncsiság? De hát már tavaly is lefeküdt vele egy párszor. Vigasztalódni akart? De hát épp kibékültünk! Marad az a két feltevés, hogy bosszúból feküdt le („ha te is, akkor én is” alapon), vagy újból ki akarta próbálni, hogyan reagálok arra, ha ő „nyit”. (Ennek hátsó gondolata az is lehetett, hogy hátha kicsit féltékennyé tud tenni, s akkor könnyebben eléri céljait.) Persze az sincs kizárva, hogy az ok egyszerűen a „miért ne, ha éppen úgy adódik”.

Mindenesetre érthetőbb lett volna, ha ezt szombaton teszi, amikor a kulcs-história miatt kicsit elkeseredett. Ugyanis, amikor kiderült, hogy szó nélkül elvitte az általa visszaadott kulcsot, visszakértem tőle, mondván, hogy várja meg, amíg én adom neki. Ha ugyanis köztünk már nincs báziskapcsolat, és ha ő csak heti egyszer jön hozzám, akkor semmi értelme, hogy lakáskulcsa legyen. Egyébként ő sem adott nekem lakáskulcsot, arra hivatkozva, hogy a nagyanyja biztosan lopással vádolna. Niki azzal védekezett, hogy úgyis visszaadta volna, ha másnak akarom adni.

Úgy tűnik, mintha túl jutottunk volna a krízisen. Már majdnem olyan a viszonyunk, mint az első időkben. Lehet, hogy valóban szerelmesek leszünk még? A legutóbbi két együttlétünk nagyon jó volt, különösen a tegnapelőtti, amikor (az úszás után) soron kívül feljött hozzám.

Ma reggel elkértem és elhoztam a naplóját, benne azzal a levéllel, amit a „szakításkor” írt. Mindaz, amit ezekben olvastam, alátámasztja helyzetértékelésem helyességét. Például, hogy az engem kiborító levél homályos célzásai mögött konkrét lefekvési szándék volt: közvetlenül az előtt írta a munkahelyén, mielőtt fölment Gy. szobájába, az ölébe ült és csókolóztak. Nem rajta múlott, hogy ennek nem lett folytatása (legalábbis eddig nem tudok róla). De a másik ügy is ezt mutatja. Niki tegnap azzal magyarázta, hogy némi lelkiismeret furdalása volt K. miatt, mert ősszel bizonyos reményekre jogosította őt fel. Továbbá sajnálja, mert kedveli, s úgy érezte, K. elvárhatja, hogy lefeküdjön vele, mivel a kedvéért ment el a buliba, táncolt vele stb. Az egésznek szerinte semmi jelentősége, mert K. neki „nem partner”.

Önmagában talán nincs is, de lehet abban az összefüggésben, hogy Niki a jelek szerint hajlamos a „fizetség gyanánt” való lefekvésre, ami kissé üzleties (hogy ne mondjam: prostitúció szaga van) – és mivel irigyli, hogy én mással is lefekszem, s ezt csak akkor nem tartaná „megalázónak”, ha neki is lenne más szexpartnere. Vagyis – ahogy gondoltam – főleg a revans szándéka motiválja. S ez azért súlyos dolog, mert megint csak a nyitottságra való képtelenséget tanúsítja. S a tények fontosabbak, mint a verbális megnyilatkozások, amelyek önmagukban is ellentmondásosak, ambivalensek. Például: ha csak őróla lenne szó, elfogadná, de a gyerekeit félti. Szerinte a nyitottság számomra presztizs kérdés, törik‑szakad, ragaszkodom hozzá.

Egy másik okfejtése szerint a nyitott házasság jó dolog, de... – s itt különböző feltételeket említ, amikből következik, hogy gyakorlatilag nem valósítható meg. Szerinte nálunk csak addig volt meg a (látszólagos) harmónia, amíg neki semmiféle elvárása nem volt velem szemben. De amikor kezdte magát beleélni a feleség-szerepbe, „jogot formált magának” erre-arra. Pontosabban egy domináns feleség szerepére, hiszen elvárta (hogy őt mindenek felett előnyben részesítsem); kifogásolta (az öltözködésemet, a viselkedésemet, lányainak megsimogatását); fejemre olvasta (a hibáimat, pl., hogy vele szemben sem voltam teljesen fair). Szóval megpróbált „nevelni” (a maga kispolgári elvei szerint), de nevelhetetlennek bizonyultam, akiről „mindenfajta kritika lepereg, s ez megadja neki a felsőbbrendűség érzését”. Ráadásul olyan, akinek „empátiás készsége minimális... nem tud a másik szemével látni” stb.

Hát ezt nehéz lesz megemészteni, akármi is történt az utóbbi napokban, s akárhogy is mondja Niki, hogy felejtsem el. Miért felejtsem el? Talán már nem ugyanígy látja a dolgokat? A változásról nem tanúskodik sem levél, sem naplójegyzet, sem szavak, sem tettek. Legfeljebb egy‑két utalás arra, hogy mégiscsak jó együtt. A szeretkezéskor persze úgy tűnik, hogy szeret, de a kapcsolat (legalábbis, amilyet keresek) nemcsak szeretkezésből áll. Értékrendünk alapvető különbségeit nem homályosítják el az ölelések. Átmenetileg talán beletörődött a „nevelhetetlenségembe”, de ha a szemlélete és dominancia‑törekvése változatlan marad, az újabb konfliktus csak idő kérdése – az pedig végzetes lehet a kapcsolatra.

Tegnap este a férjével kapcsolatban vázoltam neki ezt a dominancia-komplexust (ami a férj italba menekülésének egyik fő motívuma volt), s úgy tűnt, megérti, elfogadja. Azt kérdezte ugyanis, hogy a pszichológusa miért nem magyarázta ezt meg neki, hiszen akkor még lehetett volna segíteni. A pszichológus csak annyit közölt vele, hogy ő senkit sem tud igazán szeretni. Ezzel egybecseng a naplója egyik sora: „Szeretnék sírni, gyászolni, amit elvesztettem, de nem tudok.” Itt mutatkozik az ön-elengedési képtelenség, a páncél, amit rám projiciál, s ami azért itt-ott mégis fölenged már.

Azt hiszem, ha házépítésbe kezdenék, könnyebb feladatot vállalnék, mint amit Niki átnevelése jelent. De az is igaz, hogy az utóbbi feladat izgalmasabb. Tegnap Nikivel és Évával hármasban voltam kirándulni. A Prédikálószékre indultunk, de csak a Lajos-forrásig jutottunk, mert a délelőtt nagyjából ráment a lakásnézésre.

Szerettem volna, ha Niki ma itt alszik, de sürgős munkája van, amit holnap le kell adni. Az imént hívott fel és tanácsot kért, ugyanis K. „megijedt” a múltkori korai magömléstől és a segítségét kéri; holnap fölmenne hozzá. Niki ingadozik, mert, bár nem kívánja, de sajnálja K.‑t. Azt is mondta, pillanatnyilag senkit sem kíván (tehát engem sem), mert nagyon letörte, hogy reggel nem tudott aktusban kielégülni, pedig közel volt hozzá (és legalább 20 perces aktus volt). Tény, hogy sírt is egy kicsit reggel emiatt, s föl sem merült, hogy a szokásos módon kielégítsem, hiszen előző este ez megtörtént, s a megelőző két napon is. Csak vigasztalgattam, aztán fölkeltünk, mert már elég késő volt. Nem gondoltam, hogy még este is ez bántja, s hogy emiatt megint „reménytelennek látja a helyzetet”. Hiába igyekszem bíztatni, meggyőzni, borzasztó labilis az önbizalma. Valószínű, hogy ez motiválja további „kísérletezésre” – másokkal.

Kérdésére azt feleltem, hogy neki kell eldönteni, akar-e szeretkezni K.-val. A sajnálat önmagában nem indokolja ezt, hiszen ilyen alapon minden második férfinek „segíthetne”, annyi a szexuális zavar. Egyébként nem hiszem, hogy hajlandóságát csak a sajnálat motiválja. Pénteken, amikor nálam aludt, elolvasta (saját kérésére) a konfliktusunk óta írt jegyzeteimet, s elismerte, hogy a „kárpótlás” vágya motiválta a Gy.-hez és K.-hoz való szexuális közeledését („nem a bosszú”). Azt is elismerte, hogy általában jól értékeltem a történteket. Szombaton mégis kiábrándult hangnemben számolt be erről naplójában, s „üresnek” érezte magát tőle. Főleg az nem tetszett neki, hogy én nem hagyom magam általa megnevelni, ugyanakkor át akarom nevelni őt. (Ami mögött az van, hogy ő ugyanolyan joggal törekedhet az én – hagyományos irányú – „megnevelésemre”, mint én az ő modernizálására.)

A napló elolvasása után Niki kitért annak megválaszolása elől, hogy milyen következtetést vont le az olvasottakból, és abból, hogy helyesnek tartja az elemzésemet. (Vagyis akarja-e, hajlandó-e együttműködni velem.) Tegnap pedig azt mondta, jobb, ha ezután nem mutatjuk meg egymásnak a naplónkat, mert egyrészt rá rossz hatással van, másrészt nem hiszi, hogy teljesen őszintén tudna írni, ha számít rá, hogy elolvasom. „Vagyis: szeretlek, hát hazudjunk?” – kérdeztem vissza; de az eltitkolás szerinte még nem hazugság.

Mindez – akárhogy vesszük – negatívum, és nem sok jóval biztat, akármilyen jó is összebújni vele az ágyban. Többet és mást vártam a naplóm elolvasásától, megbeszélésétől. Ez újabb figyelmeztetés számomra, hogy adjam fel a báziskapcsolati ábrándjaimat vele kapcsolatban. Niki persze azt hiszi, általánosságban is föladhatom, mert – egyik barátnője véleményével egyetértve – ha szellemileg hasonló színvonalú nőt találok, annak más lesz a szemlélete és nem hagyja magát átnevelni. Aki viszont hagyja, az nem áll hasonló színvonalon.

Azt is megjósolta, hogy majd 3 év múlva lesz szerencsém a szerelemben – legalábbis az „asztrológiai mutatók szerint”. Nos, majd kiderül. A nehézségek persze vitathatatlanok, s lehet, hogy sohasem jutok célhoz. De – ahogy Madách írja – „az élet célja a küzdés maga”. Vagyis nem adom fel!

…Nikivel  a helyzet nem sokat változott. Tegnap fönt volt nála K., de megint percek alatt kielégült a lassú kézzel ingerlésre. Nikinek pedig nem volt kedve, hogy ő is megpróbálja. Nem is aludt ott K., mert 11 óra felé egy hangtalan telefonhívástól ideges lett. Mára virradóra viszont nálam ébredt Niki. Este az ágyban jó két órát beszélgettünk. Rossz hangulata volt, mert „hiányzik a szerelem”, sajnálja, hogy elmúlt, s szeretné tisztán látni, hogy ő maga mennyiben hibás. Érzi, hogy nem tudott hozzám alkalmazkodni, de szerinte én sem alkalmazkodtam hozzá, kivéve a szexben. Fél, hogy ő is olyan magányos lesz, mint az anyja vagy a nagyanyja. Most már szeretne megváltozni, s kéri ehhez a segítségemet. Voltak feszült szakaszai is a beszélgetésnek, de a feszültség végül is feloldódott, s fáradtsága ellenére ő is kielégült, a szokásos módon. Reggel fölolvasott nekem egy mondatot a Popper-könyvből, miszerint a lelki egészség alapja a világhoz való pozitív, elfogadó hozzáállás (vagyis az optimizmus, önbizalom és alkalmazkodás). Épp ezt az alapot kellene benne megteremteni, hiszen a szeretetképessége is ezen múlik. Tényleg jó lesz, ha terápiára jár, lehetőleg nemcsak egyéni, hanem csoportterápiára is. Ennek sürgősen utána kellene nézni.

…Tegnap Nikinél aludtam. Reggel ő korán felkelt, s egy idő múlva én is felöltöztem. Lánya megkérdezte, miért megyek már el. Mondtam: senki sem marasztal. (Lett volna még időnk, miután a gyerekek elmennek.) Niki erre elém állt és gúnyos‑cinikusan így invitált (miközben lánya épp kiment): „Maradj itt – és basszál meg!” Amitől persze elment a kedvem és rögtön eljöttem, eléggé felzaklatva.

Most derült ki, hogy azért viselkedett így, mert Gy.-t várta, s velem nem akart lefeküdni. Ezt ő maga is elismerte. S ez kiborít, mert ebben a viselkedésben a szeretet halvány jelét sem lehet felfedezni. Annál inkább a hagyományos sémát: ha mással akarunk közösülni, akkor a régi partnerrel undoknak kell lennünk, bele kell kötnünk, el kell fordulnunk tőle. Ez annál inkább csalódás, mert az utóbbi időben kezdtem újra „összemelegedni” vele. Ugyanis szeretkezéskor ő is majdnem úgy viselkedett, mint aki szerelmes. De csak szeretkezéskor! Máskor többnyire közömbös, vagy hideg-racionális volt.

Négy napja is voltam vele színházban (Popper: Színes pokol – amire ő kapott jegyet). Utána meghívatta magát vacsorázni, s közben elemezni próbáltam a darabbeli szituáció és a kapcsolatunk analógiáit (:a darabbeli pszichiáternek sem sikerült megváltoztatnia a hősnő önsorsrontó tendenciáit, karrierizmusát stb.). Niki akkor megint nagyon pesszimistán nyilatkozott a kapcsolatunk kilátásairól, ami kissé felbosszantott. Ő a „szakításunk” óta elkönyvelte, hogy ez nem fog menni.

De akkor miért csinálja? Csak jobb híján, amíg nem lesz más? Vagy csak a kilátásba helyezett, tengerparti nyaralás kedvéért? Ezek az újabb hideg zuhanyok bennem is megkérdőjelezik kapcsolatunk értelmét. Ám mindeddig semmilyen lépést nem tettem annak érdekében, hogy megfelelőbb, hozzám illőbb partnert találjak. De azt hiszem, most már ideje lesz. Őrültség lenne leragadnom egy olyan nőnél, aki nem tud szeretni (kivéve az ágyban), s képtelen a nyitottságra. Most olyan dühös vagyok rá, hogy legszívesebben az utazási tervünket is felborítanám. Tényleg, nem tudom, van-e értelme ezek után együtt utazni a tengerpartra! A gyerekeit is sikeresen elhidegítette tőlem (hiszen azok pontosan megérzik, hogy az anyjuknak már nem vagyok fontos); ők is érezhetően negligálnak.

Kapcsolatom Nikivel továbbra is zavaróan ambivalens: az ágyban csodálatosan jó vele, máskor meg épphogy barátságos. Tegnap este azt mondta, nem tudja pontosan kifejezni, mit érez irántam; jó velem, de nem szerelmes. Inkább Gy.-be szerelmes, holott belátja, hogy ez értelmetlen, nincs perspektívája Két lehetőségem van: 1. hozzá hasonlóan én is degradálom a kapcsolatot, 2. szakítok vele. Az elsővel már próbálkoztam, nem nagyon megy.

Az ördög tudja, mitől vagyok majdnem szerelmes egy ilyen kisstílű, megrögzött, még csak nem is szép, néha kellemetlenül rikácsoló perszónába, aki sem szexuálisan, sem érzelmileg, sem szellemileg nem egyenrangú Társ számomra. Képtelen vagyok változtatni a rossz beidegzésein. S mégis: kötődöm hozzá, talán jobban, mint eddig bárkihez.

Ebből a szempontból érdekes kísérlet lesz a közös nyaralás: Előfordulhat, hogy közelebb hoz, s mindkettőnknél erősíti a kötődést; de előfordulhat az ellenkezője is. E kísérlet elől most már nem akarok kitérni, bár nem várok tőle lényeges változást. Csak szeretném, ha a kapcsolatunknak ez a (talán) záró fejezete szép lenne. Ugyanakkor nem halasztom tovább a Társ keresését; a napokban már válaszoltam egy hirdetésre.

Ugyanis Éva, mint partner – bármennyire is sérelmezi ő ezt –, úgy érzem, nem jöhet számításba. Unom a folytonos nyavalygásait, szexuálisan nem kívánom (egyrészt ezért, másrészt a dohányzás miatt rossz, nejemre emlékeztető szájszaga miatt stb.).. Unom a naiv kérdéseit, nem tudok vele jókat beszélgetni. Unom, hogy már 2–3 éve nem képes elfogadni, hogy csak barátomnak érzem, s ki akarja erőszakolni azt, ami nincs.

S mindezt annak ellenére, hogy (kb. két hónapja) állítólag szerelmes egy nős mérnökbe, akivel heti egyszer lefekszik. Vali egy fokkal okosabb, érdekesebb, de partnerként ő sem érdekel. Kár, hogy Niki szerelme túl gyorsan múlt el (szerelem volt-e egyáltalán?). Ha legalább 2-3 évig kitart, és ő is akarta volna a báziskapcsolatot, el tudnám fogadni, hogy másba szerelmes. Ehhez persze egyetértés kellene a nyitottság kérdésében.

Niki tegnap este valahogy furcsa és idegen volt. Később kibökte, hogy válaszolt egy 48 éves mérnök hirdetésére, mivel egy új szerelemmel akar kigyógyulni Gy.-ből. Hogy miért nem velem akar? Úgy érzi, belém már nem tud szerelmes lenni. Ezt elég zavarosan indokolta: kiábrándult az összeköltözéssel kapcsolatos perspektívák miatt; ő már nem tud megváltozni (pedig – legalábbis szex téren – akart); túlságosan hasonlítunk egymáshoz bizonyos dolgokban, ugyanakkor túlságosan különbözünk egymástól (én „tigris” vagyok, ő „majom” – a Popper-darab értelmében). Túlságosan különbözöm az átlagtól; szakadék van köztem és az emberek között, csak a szakmám érdekel stb.

Persze elég nyilvánvaló, hogy Niki nemcsak belém nem tud szerelmes lenni, de úgy igazán és éretten senkibe sem. S mégis, fáj, hogy az utolsó reményem is szertefoszlott! Megmondtam neki, hogy én is válaszoltam egy hirdetésre; első reagálása: „Na végre!”

Az utóbbi időben egyébként rengeteg időm ment a lakáscserére, ami Nikitől  függetlenül is aktuális. Bár, ha megtalálnám, akit keresek, akkor úgyis módosítani kellene az ezzel kapcsolatos elképzeléseket és igényeket. Egyelőre tehát le is állhatok vele. (Bár most éppen akadt egy rokonszenvesnek tűnő ajánlat, ami végleges megoldás lehet számomra.)

…De vajon mikor lesz egy végleges (stabil és nyitott) báziskapcsolatom? Niki már nem jöhet számításba. Az orvosnő, akinek írtam, tegnapelőtt jelentkezett telefonon. Megbeszéltünk egy randevút, de előtte lemondta, „közbejött okok miatt”, s kérte, később keressem. Kézenfekvő lenne, hogy a szakmám-beli nők között keresgéljek (bár elég kevesen vannak ilyenek). Ezt meg is teszem, de valószínűleg nem sok eséllyel. Adhatnék fel újabb hirdetéseket is, de jobb lenne valahogy célzottabban keresni, pl. társkereső szolgálatoknál. Ezt annál inkább megtehetem, mert hamarosan hivatalosan is elvált leszek; nejem bejelentette, hogy beadja a válókeresetet, kéri a gyermekelhelyezést és a tartásdíjat (amit eddig a neki átengedett lakás fedezett).

…Ma érkeztem haza a tengerparti nyaralásból. Két és fél hetet töltöttem együtt Nikivel és gyerekeivel. Elég jól indult a dolog, főleg a szex szempontjából: az első héten mindennap szeretkeztünk. A második hét közepe táján (alighogy átmentünk a nudista kempingbe), valahogy elromlott a hangulat, persze nem teljesen váratlanul. A közvetlen kiváltó ok egy önmagában jelentéktelen esemény: bementünk a faluba vásárolni, s Niki vett magának egy tábla csokoládét, amit hazafelé elmajszolt anélkül, hogy egy falatot is adott, ill. kínált volna. Ez megdöbbentett, s szóvá is tettem („Eszedbe sem jutott, hogy adj belőle, vagy nagyon éhes voltál?”) Azzal védekezett, hogy azt várta, majd szólok, ha kell belőle.

Mégis, valahogy ez tette föl az i-re a pontot. Úgy éreztem, most végleg kiábrándultam belőle. Három napig szinte rá sem tudtam nézni, míg aztán egy éjjel újra „elcsábított” (nem tudott aludni és hozzám bújt). De az első heti melegebb viszony nem állt helyre; valahogy úgy éreztem, azt a pár napot, ami még hátra van, majdcsak kibírom valahogy. (Gondolom, ő is így volt velem.) Ennek érdekében egyre inkább külön programokat csináltunk: én sokat olvastam, ő meg a lányaival ment kagylókat gyűjteni stb. Egészében bevált az a várakozásom, hogy ettől a nyaralástól sem várható kedvező fordulat kapcsolatunkban (bár titokban talán egy kicsit reménykedtem benne). Valójában inkább megerősödött az a véleményem, hogy nem érdemes többet invesztálni Laurába. Ő állítólag azt várta, hogy közelebb kerülünk egymáshoz („mert jobban egymásra leszünk utalva”). De ennek érdekében a szex szorgalmazásán kívül alig tett valamit (igaz, én sem). Esténként többnyire kettesben sétálgattunk, közömbös témákról beszélgetve.

Lényegesebb beszélgetés talán csak egyszer volt a kapcsolatunkról. Megkérdeztem, ő hogyan képzeli a továbbiakat. Szerinte valószínű, hogy rendszertelenné válnak a találkozásaink – vagyis ez felel meg az ő várakozásának; bár megjegyezte, hogy a rendszeres (bizonyos napokra fixált) randevúknak és a mindennapi telefonoknak is van előnyük. Ő azonban – s ezt már én teszem hozzá – nem akar élni ezekkel az előnyökkel, nem igényli a stabil, rendszeres kapcsolatot, az egymáshoz tartozást, az elkötelezettséget. Kapcsolatunknak ez a perspektívátlansága nyomta rá a bélyegét erre az együttes nyaralásra. Kívülről talán intakt kis családnak látszottunk, szeretkezéseink számát tekintve pedig akár nászutasoknak. De mindez csak látszat volt, egy kiüresedett, széthullóban levő kapcsolat látszatvilága, hiába rendeztünk kirándulásokat, az elidegenedés mindig fölénk tornyosult. Utólag átgondolva elképzelhetőnek tartom, hogy Niki inkább csak azért szorgalmazta a szeretkezéseket, hogy tudjon aludni (ha ez nem is volt teljesen tudatos).

Egyébként nyilván ő is erősen ambivalens. Amikor pl. elismerte, hogy ő volt az, aki „föladta a harcot”, hozzáfűzte: „elég baj ez nekem!” – vagyis tulajdonképpen sajnálja, hogy így alakult. Kíváncsi vagyok, hogy most, hazatérésünk után mi lesz a sorsa kapcsolatunknak. Nincs más hátra, mint a végleges szakítás?     

       Hát elérkezett a finis: Niki megelőzött az „elbocsátó, szép üzenettel” – ma délután felhívott, hogy mégsem jön el este (ahogy megbeszéltük), s ezt egy kis levélben indokolta, amit bedobott a levélszekrényembe. Az egyoldalas „indoklás” elég semmitmondó és talányos. Azért nem jön, mert túl sok benne a keserűség, a csalódottság, s egyelőre megalázónak érezné, ha a teste mégis megkívánna. Elsősorban önmagában csalódott, amiért olyan vakon vetette bele magát a szerelembe – írja (holott már rég nem szerelmes belém). A lényeg persze az, hogy bennem csalódott: „félelmetesen és nevetségesen önhitt” vagyok, mert május végén, a Vigadó-beli vacsora során olyasmit mondtam neki, hogy rajtam kívül senki nem fog vele ennyit vesződni.

A dologban az az érdekes, hogy ez közel két hónapig nem zavarta őt – így erősen kilóg a lóláb, hogy ez csak ürügy. Egyébként tényleg mondhattam ilyesmit, talán úgy, hogy „kevés férfi tenné meg...” De egyszerűbb lett volna, ha arra hivatkozik, amit Porecsben mondtam neki, hogy ti. jelenleg én vagyok az egyetlen férfi, aki ki tudja (és akarja) őt elégíteni – s ezt a tényt jobban értékelhetné. Ő akkor azt bizonygatta, hogy értékeli; a tények azonban mást mutattak. Meglepő volt számomra, hogy a tőlem kapott kielégülések ellenére sem kötődik hozzám érzelmileg, pedig úgy tudtam, hogy ez majdnem törvényszerű, különösen a nőknél. Ha mégis van valami ebben a törvényszerűségben, akkor egy kis idő múlva hiányozni fogok neki, hacsak nem talál mást, aki kielégíti (de erre kevés az esély).

A sértettség és vádaskodás mellett van egy „jó tanács” is levelében; hogy ti. ne kezdjek többet olyan nővel, akinek gyereke van. Nem írja meg, hogy miért, így csak találgathatom. Talán arra gondol, hogy ne tegyem ki szegény, ártatlan gyerekeket a nyitottság (= züllés) veszélyének? Vagy hogy ne okozzak csalódást a gyerekeknek, akik apát remélnek bennem? (Szerinte ugyanis erre a szerepre nem vagyok alkalmas.) Esetleg az motiválta ezt a tanácsot, hogy most nehezen tudja megmagyarázni a gyerekeinek, miért is szakított velem? Egyébként nem hiszem, hogy hiányoznék a gyerekeinek. Egyrészt, mert a jól induló kapcsolatom velük hamar kifulladt, zsákutcába került, amikor az anyjuk elkezdett féltékenykedni rájuk. Másrészt, mert érzelmileg mindkét gyerek túlságosan kötött volt: az egyik az apjához kötődik szinte betegesen, a másik pedig az anyjához (a kisebb). Így új kötődéshez egyszerűen nem volt kapacitásuk, s különben is viszonylag kevés időt töltöttünk együtt. Mindkettőjüket inkább csak az érdekelte, hogy hoztam‑e valamit. Niki segítségével és sok közös programmal talán lehetett volna ezen változtatni, de ezek a feltételek nem voltak adottak, s fő szórakozásuk, a kártyajáték sem vonzott. Ebbe a merev családi struktúrába, életstílusba csak teljes hasonulással lehetett volna beépülni. Hogy ők változzanak, az szóba sem jöhetett.

Niki addig eljutott, hogy elismerte: elkényezteti a gyerekeket. Mégsem tudott és nem is akart ezen változtatni, mondván: egyszerűbb, ha kiszolgálja őket, mint ha átnevelésükkel, rendre és önkiszolgálásra szoktatásukkal próbálkozna. A kempingben volt is emiatt némi súrlódásunk; pl. egyik gyerek sem akart mosogatni stb. A gyerekekkel kapcsolatban számomra az a tanulság, hogy leendő partnerem gyerekei vagy kisebbek (és alakíthatóbbak) legyenek, vagy idősebbek és önállóbbak. De persze a lényeg a partnerrel való viszony. Egyszóval elbúcsúztam Nikitől, és sok szerencsét kívántam neki, amit némi habozás után ő is viszonzott. Leveléből az derül ki, hogy ő talán nem tekinti véglegesnek a búcsúzást. Én viszont most már egyre inkább annak tekintem. Lehet persze, hogy később egyszer-kétszer még lefekszem vele, de nem hiszem, hogy valaha is olyan barátnőm lesz, mint most Vali, vagy Évai, akinek a tengerpartról levelet is írtam.”

           Racionálisabb párválasztás kell?

„Szeretnék pár hónapon belül új partnert találni és stabilabb kapcsolatot kialakítani. Ehhez valószínűleg racionálisabb párválasztás kell, nagyobb óvatosság és fokozatosság. Az egy évi próbaidőhöz még a legnagyobb szerelem esetén is érdemes ragaszkodni – különösen most, hogy hamarosan elnyerem az „elvált” jogi státuszt.

…Ízlelgetem a magány ízeit. Vasárnap este van; azelőtt ilyenkor Niki ágyában voltam. Délután itt volt a két barátnőm, Vali szívesen maradt is volna, de emlékeztettem arra, amit legutóbbi együttlétünkkor mondott (hogy ti. régebben, amikor velem sűrűn volt együtt, K.-val volt jobb; mostanában azonban megfordult a helyzet, mert ritkán vagyunk együtt). Az igazság az, hogy nem is kívántam. Tegnap Évával is konfliktusom volt, mert megmondtam neki, hogy nem kívánom (ugyanis kicsit erőszakosan próbált közeledni). Ma reggel ugyan szeretkeztünk, de nem azért, mert őt kívántam.

Hanem kit? Talán Nikit? Kicsit nosztalgikusan gondolok vissza szerelmünk hónapjaira, de a mai Nikit nem kívánom. A kielégülést magát persze igen, de ez Évával (és Valival is) eléggé fiziológiás szinten marad. Hiányzik a szerelem. Újabb két hirdetésre válaszoltam (orvosnőknek), bár a hirdetésekben nem nagyon bízom; komolyabb lépésekre lenne szükség.

Pár napja randevúztam az egyik orvosnővel: kb. 40–45 éves filigrán, fekete nő, kicsit cigányos, cserebogárszerű. Még nem volt férjnél, de legalább 3 évig együtt élt egy elvált férfivel, aki nemrég ott hagyta, holott állítólag semmi komolyabb konfliktusuk nem volt. Ő üzemi felülvizsgáló orvos, túlórákkal napi 8-9 órát dolgozik. Munkáján kívül más komolyabban nem érdekli; házasságról, gyerekről már lemondott – és neurotikusnak tartja magát. Jelenleg anyjánál lakik, akinek (válása után) szintén sikertelen együttélési próbálkozásai voltak. Főleg én kérdezgettem, ő csak a vége felé tett föl pár kérdést a szakmai tevékenységemet illetően. A végén azt mondta, ha akarom, hívjam föl, amikor megjött a társasutazásáról. Ha más nem, talán barátok lehetünk. Ennél több szerintem sem várható – akkor meg minek?

…Megvolt a válóperi tárgyalásom is, kihallgattak bennünket. Nejem többek közt azt mondta: a házasságunk kb. öt évig viszonylag harmonikus volt; megromlásának közvetlen oka, hogy én nyitott házasságot akartam, amit ő nem tudott elfogadni. (?)

…Nemrég fölhívott Niki, azzal az ürüggyel, hogy azt mondták neki: kerestem. Biztosítottam, hogy ez tévedés – akár szándékos, akár véletlen. „Hát akkor elnézést!” – mondta, s én erre letettem a kagylót. Csak utólag tudatosodott bennem, hogy ez az átlátszó ürügy kísérleti léggömb volt, valamiféle közeledési kísérlet. Vagy csak kíváncsiság, hogy én nem próbálok-e közeledni, élve a lehetőséggel. Úgy látszik, foglalkoztatja őt a kapcsolatunk felújításának lehetősége; talán megint kezdi egyedül érezni magát. Jellemző rá, hogy ürügyekkel, taktikákkal próbálkozik, ahelyett, hogy megmondaná: hiányzol, szeretnék veled találkozni. Egy kicsit nekem is hiányzik, s engem is részben a büszkeség, részben a belátás tart vissza. De én burkoltan és taktikázva mégsem próbálok hozzá közeledni. Vagyis állhatatosabb, erősebb vagyok? Van bennem egy parányi kétség, hogy okos dolog‑e, ha csak az eszemre hallgatok. Hiszen, úgy tűnik, lehetne folytatni ezt az ügyet, elvileg akármeddig. Csak kérdés, hogy érdemes‑e, hiszen a szerelem, vagy a báziskapcsolat – ez majdnem biztos! – nem állítható helyre. Ostobaság lenne a rossz helyre való kötődésemet erősíteni. Laura – gyengesége folytán – hajlamos belemenni kilátástalan kapcsolatokba (ezt a Gy.-ügy eléggé bizonyította, a többiről nem is beszélve); nálam is gyengeségről tanúskodna, ha hagynám magam belerángatni ebbe a „lefutott” kapcsolatba.

Persze tudom: a gyengeség „emberi dolog” – egyesek szerint szinte erény. Ha a gyengeség + boldogság és keménység + bol­dogtalanság között kellene választanom, nyilván én is az előbbit választanám. Csakhogy nem lehetek boldog  Nikivel, ha nem szeret, csak éppen lefeküdni hajlandó velem. Egy tál lencséért nem adom az „elsőszülöttségemet”: kellemes ágyélményekért egy igazi szerelem lehetőségét. A kérdés csak az: nem lehetne-e legalább ideiglenesen elfogadni az ágyélményeket, közben keresve a szerelmet, az igazi Társat. Hiszen Évától és Valitól is elfogadom!

Úgy látszik, nem vagyok még egészen túl a szerelmi csalódáson, mert nem tudok úgy viszonyulni Nikihez, mint a másik két lányhoz. Vajon ő már túl van a „csalódottságon és sértettségen”? Persze neki könnyebb, hisz már rég nem szerelmes belém. Nyilván egyszerűen csak használni akar, bizonyos célra. Én vajon nem tudnám megtenni ugyanazt? Azt hiszem, ennek két feltétele van: az egyik, hogy érzelmileg túl legyek rajta; a másik, hogy nagyjából ugyanannyit kapjak, mint amennyit adok. A szex terén azonban Nikivel nem volt meg ez az egyensúly (ellentétben Évával vagy Valival). Igaz, végső soron mindketten kielégültünk, de én az ő kielégítésébe öt‑hatszor több időt és energiát invesztáltam, mint ő az enyémbe. Amíg szerelmes voltam – és legalább reménykedtem ennek viszonzásában – nem sajnáltam a fáradságot. De ha a „csere-üzletünk” leszűkül a szexre, akkor egyszerre fontossá válik, megvan-e e téren a kölcsönösség és egyenrangúság.

Nem az a lényeg, hogy ő is ki tudjon elégülni az aktusban (bár persze az lenne a legjobb), hanem hogy nagyjából ugyanolyan könnyen ki tudjon elégülni, és kb. ugyanannyit foglalkozzon velem, mint én ővele. Ez eddig sohasem volt meg és rövidebb távon remény sincs rá. Úgyhogy, ha csak szexről van szó, akkor jobb Évi, vagy Vali Igaz, őket meg már nemigen kívánom (hacsak nem vagyok kiéhezve). Nikit is csak a „testem” kívánja.

Apropó, Évi. Borzasztóan megsértődött, hogy nem kívánom, illetve nem tekintem szerelmi partnernek, báziskapcsolatnak. Tegnap szabályszerűen nekem esett és püfölt (igaz, csak párnával). Fenyeget is, de valójában képtelen lazítani a hozzám való kötődését. I.-ba állítólag szerelmes, már ki is elégül, vele mégsem tudja úgy elengedni magát, mint velem. Pedig tegnap megint elmaradt a szex; kb. heti egyszer tudom rászánni magam. Vajon mi lehet Riával, meg Ildivel (meg a többiekkel)? S ami a legfőbb, hogyan tudom megoldani a párválasztás problémáját?

Tegnap írtam egy elég keserű hangú levelet Nikinek, el is küldöm. Nem mintha azt várnám, hogy ettől majd „magába száll” és rájön, hogy mégiscsak én voltam számára az Igazi. Hanem inkább csak az önismeretét szeretném növelni, s talán egy kis lelkiismeret-furdalást ébreszteni benne. Vagyis azt szeretném, hogy ő is szenvedjen? Ha már valóban közömbös vagyok neki, akkor aligha fog ettől szenvedni. De épp ezt szeretném tudni. Hipotézisem szerint, ha közömbös vagyok, akkor egyszerűen nem reagál. Ha viszont reagál? Meglátom, hogyan. Nem zárkózom el eleve a kapcsolat valamilyen szintű újrafelvételétől, bár komoly kétségeim vannak, hogy érdemes-e. Egyelőre nem tudnék érzelmileg olyan „semlegesen” lefeküdni vele, mint a barátnőimmel. (Épp ezért lenne jobb – de veszélyesebb is!)

Az éjjel itt aludt Vali. Este sokat beszélgettünk, főleg a Niki-ügyről. Ő kezdettől látta, hogy nem hozzám való, nem őszinte, taktikázó stb. Jó előre megmondta azt is, hogy a nyaralás után rögtön szakítani fog velem, amit én akkor nem hittem, gondolván, hogy hiszen szüksége van rám. Vali szerint Niki sohasem volt igazán szerelmes belém. Engem viszont elvakított a szerelem, ezért erősen túlbecsültem, s nem vettem észre kisded játékait és sok mindenben hagytam, hogy uralkodjon fölöttem.

Ebben sajnos, sok igazság van. Valóban elég engedékeny voltam vele, bár alapvető kérdésekben nem. Valóban túlbecsültem a fejlődőképességét, kötődési képességét stb. Jobban föl kellett volna mérni, mit várhatok tőle. Ennek ellenére nem biztos, hogy igazam volt, amikor azt mondtam neki, hogy sokkal többet kapott tőlem, mint amennyit én tőle. Biztosan nagy élmény volt számára, hogy szerelmes voltam belé, fölerősítettem a libidóját és az orgazmus készségét, erősítettem az önbizalmát stb. De akárhogy vesszük, számomra is nagy élmény volt ez a szerelem – és nagy tanulság; bár nem azt kaptam, amit vártam.

Nem egészen az ő érdeme, hogy szerelmes tudtam lenni belé. De én azáltal is kaptam, hogy adhattam, többet, mint ő. Azonkívül jó lehetőséget nyújtott bizonyos kapcsolati problémák tanulmányozására, tapasztalati szinten. S ezt – remélem – sokféleképpen tudom hasznosítani.

Ma érkezett meg Niki válasza. Azt hittem, hosszú levél, mert vastag volt a boríték, de – mint kiderült – csak a fényképektől. A levél mindössze 3 mondat; lényege az, hogy szerinte nincs értelme a válaszadásnak, „mert elvesztettük a közös nyelvet, így csak újabb félreértések származnának...” Vagyis – jellemző módon – úgy reagál, hogy nem reagál, nem vállalja a dialógust, eleve elutasítja a kommunikáció, tehát a kapcsolat folytatását. Nem világos, hogy ezt az attitűdöt a reményvesztettség, a lemondás, vagy a teljes közömbösség motiválja inkább. (Esetleg az, hogy nem tud érdemleges magyarázatot adni a levelemben fölvetett kérdésekre.)

Akárhogy is van, ezzel lezárult a legutolsó lehetőség kapcsolatunk életben tartására. Niki meghalt számomra. A gyászt még nem hevertem ki, de a nehezén talán már túl vagyok. Néha még fojtogat a keserűség, de tudom, hogy így kellett történnie. Hiszen valóban sohasem beszéltünk közös nyelvet, csak reméltük, hogy megérthetjük egymást. Talán volt is erre bizonyos esély – s most ezt az esélyt siratom. Nem gyűlölöm, inkább sajnálom Nikit; megbocsátok neki, „mert nem tudja, mit cselekszik”: meggyőződésem, hogy élete nagy lehetőségét mulasztotta el. Szomorú látni, hogy ő sem tudott kitörni a kerékvágásból (akárcsak az emberek túlnyomó többsége).

De vajon én magam ki tudok törni? Saját kerékvágásom: az illúzióim, a rövid lejáratú szerelmek, mint Vali, Ria vagy Niki– hogy csak a legutóbbi 3 évet említsem. A téves, elhibázott párválasztás tipikus esetei. Úgy látszik, hajlamos vagyok az „érzelmi fejesugrásra”, az elhamarkodott választásra, az értelmi kontroll háttérbe szorítására – pont én, aki büszke vagyok a racionalizmusomra. Túl erős bennem a szerelem igénye? Vagy túl optimista vagyok, s ezért hajlok a kompromisszumokra, a nyilvánvaló meg-nem-felelések figyelmen kívül hagyására – ami aztán megbosszulja magát?

Vagy ellenkezőleg: túl maximalista vagyok, extra igényekkel túl sokat várok a partnertől, nem fogadom el olyannak, amilyen, nem tudok megalkudni a hibáival, korlátaival? Igaz, Niki esetében már csak egy feltétele volt az elfogadásnak; hogy viszontszeressen – bár ez kétségkívül nehéz feltétel. De eleinte úgy tűnt, hogy teljesíteni tudja. Istentelenül nehéz, komplikált feladat a helyes párválasztás! Olyan sokféle tényező játszik közre, hogy szinte lehetetlen valamennyit racionálisan áttekinteni, mérlegelni. Érthető, hogy legtöbben meg sem próbálják, hanem az „ösztöneikre” hagyatkoznak. Vagyis a félig tudatos vagy tudattalan benyomásaikra, megérzéseikre, vágyaikra. Szondinak lenne igaza: a látens, recesszív gének döntenek? Vajon érdemes‑e a tudatosság növelésére törekedni?

Nem tudok jobbat. S csak remélem, hogy a tapasztalatok, tanulságok növelik a sikeres választás esélyeit. Egyelőre megint Évával és Valival fekszem le, amolyan baráti alapon. Ez persze más, alacsonyabb élményminőség, mint a szerelmi alapú szeretkezés, de jobb az önkielégítésnél. (Néha csődöt is mond, mert nem kívánjuk egymást, mint pl. a múlt héten Valival.) Éva talán nem is lenne rossz kompromisszum. Bár szerelmes aligha tudnék lenni belé, de mintha kezdené kinőni a naivitását, s a jelek szerint ő a legstabilabb kapcsolatom. Persze a héten meg fog keresni a barátnője (hogy elcsábítson), aki sokkal okosabb, mint Éva, de erőszakosabb, önzőbb, s ezért veszélyesebb is. Holnap pedig egy új nővel randevúzom.

Hát megvolt a randevú. Kb. egy órát beszélgettem Andival. Szőkére festett, rövid hajú, barna szemű nő, külkereskedő egy nagyvállalatnál. Van egy 8 éves lánya. 4 éve vált el az alkoholista férjétől, azóta nincs partnere. Két éve halt meg az anyja, akit ő ápolt; ettől kiborult, s két hónapig feküdt idegosztályon. A nyitott házasságról hallott ugyan, de „el sem tudja képzelni” a megvalósítását, főleg a gyerek miatt. Rólam csak felszólításra kérdezett néhány dolgot, kissé passzív és depresszív volt. Ez az első hirdetése, s már elég rossz tapasztalatai vannak. Német és angol felsőfokú nyelvvizsgája van, egész Európát bejárta – mégsem keltette föl az érdeklődésemet.

…Elmúlt a kettős ünnep anélkül, hogy bármilyen ünnepinek nevezhető dolog történt volna. Alapvetően még mindig a Niki‑ügy nyomaszt. Holnap elküldöm neki azt a 8 diaképet, amit részben ő csinált (az én gépemmel); levelet nem mellékelek, csak egy rajzot (sírkereszt, rajta kapcsolatunk kezdő és befejező dátumával – elvetélt szerelmünk sírja!) , alatta 3 szó: „Emlékezem és gyászolok”.

Vali szerint ez morbid ötlet. Éva szerint túlságosan kiadom magam, pedig Niki csak nevetni fog rajtam. Én sem tartom ezt kizártnak, legalábbis, mint pillanatnyi és felszíni reagálást. Nem is várok tőle semmilyen fordulatot. Mégsem akarom eltitkolni, mit érzek; úgy vélem, ez kicsit rá is tartozik, hiszen ő idézte elő. Még mindig túl sokat gondolok rá, ma a fényképeit is elővettem. Pedig igyekszem elterelni a figyelmem, hiszen lezártam magamban, kielemeztem, nincs mit rágódni rajta.”

          Hiányzó szerelem

         „Ma fölhívott egy nő azok közül, akiknek válaszoltam: gyermekorvos – egyebet nem tudok róla, csak azt, hogy ismeri a nevemet. Ez jó előjel is lehet. Holnapután este fogunk találkozni. Már nem esem abba a hibába, hogy túlzó reményeket tápláljak. De ha a személyes találkozásnál vonzónak bizonyul, akkor ügyelnem kell a „fejesugrási” hajlamomra.

Találkoztam ezzel a gyermekorvossal. Az első benyomásom nem volt túl kedvező; egyrészt idősebbnek, másrészt teltebbnek láttam, mint amennyinek mondta magát. Amúgy helyes lenne; rövid, sötétszőke (vöröses) haja van, alakja viszonylag formás, csak a hasa ereszkedett meg kissé. Magasságban összeillünk.

Mit tudtam meg róla? Imádta az apját, aki nőgyógyász volt, akárcsak férje, akitől tíz éve vált el, 15 évi házasság után (melynek utolsó 4 évét a férj börtönben töltötte). A férj domináns volt, őt lekezelte, önző, anyagias és durva volt, s folyton megcsalta (bár azért szexuálisan nem hanyagolta el). Gyereke nincs, csak egy kutyája. Egyedül él (anyja 3 éve halt meg, de nem laktak együtt); az utóbbi években viszonya volt egy mérnökkel, aki feleségül akarta venni. Nem ment hozzá, mert a szexen kívül (ami jó volt) nem volt közös érdeklődési területük. Ez a férfi is domináns típus volt. Bár hamar belátta, hogy nincs értelme folytatni, mégsem tudott szakítani.

Kíváncsi a szakmámra. Aztán szeretné megtanulni pl. az autogén tréninget. Szabadidejében olvas, moziba, színházba jár, időnként társaságba is, szeret kirándulni. Erős a gyengédség és kötődésigénye.

Bár eleinte inkább én kérdeztem, később ő is érdeklődött. Látszólag jól fogadta beszámolómat szüleimről, házasságomról, a Niki‑ügyről és a barátnőimről. Eközben eléggé félre húzódva ült a padon. A beszélgetés vége felé próbáltam hozzá közeledni. Zavarba jött, megjegyezte, hogy még korai, és hogy őt mindenki „letámadja”. S nevetve hozzáfűzte, hogy azért nem muszáj abbahagyni. A végén ő kezdeményezte a búcsúcsókot. Megegyeztünk, hogy hívjuk egymást. Úgy látszik tehát, lesz valami folytatása a dolognak – egyelőre úgy saccolom, hogy legalábbis pár lefekvés erejéig. Aztán majd meglátjuk.

… Hát megvolt a sokadik érettségi találkozó; sem jobb, sem rosszabb nem volt az előzőnél. Végeredményben azonban egy kicsit lehangoló volt az egész. Egyrészt, mert a többieken lemérhettem, mennyire öregszem (bár szeretném hinni, hogy a fiatalosabbak közé tartozom). Másrészt a várost járva, az eltűnt házsorok nyomát kutatva belém döbbent: mennyire mulandó minden!

Itthon több kellemetlen meglepetés várt: 1. Nem jött az a „komoly vevő”, aki megígérte, 2. Niki visszahozta és bedobta a nála levő könyvem, egy levél kíséretében. Ez kicsit újra kiborított. Az elején kioktat, hogy ne merüljek el a fájdalomban, inkább gondolkozzam el, mi a hiba bennem. Ő is kereste magában a hibát, de ezúttal nem találta: „nem érzi magát vétkesnek, csak kicsit ostobának”.

A levél valójában nemcsak haragot tükröz, hanem hideg gyűlöletet, kiszámított kegyetlenséget. Ha valóban olyan ellenszenves voltam számára, akkor miért titkolta ezt el egészen a nyaralásunk végéig? S miért akart naponta szeretkezni velem? Nem inkább a sértettség, a gyűlölet értékelteti át vele a kapcsolatunkat? Tipikus reagálás: az én befeketítésemmel keres önigazolást, így próbál menekülni saját kételyei, lelkifurdalásai elől.

Kívánom, hogy sikerüljön neki, hiszen különben veszélybe kerül az önbecsülése!

Ma este feljött hozzám az új orvosnő-partner, s két órát beszélgettünk, vörösbor mellett. Eleinte mellettem ült a kanapén, de aztán átült a karosszékbe, „hogy szemben legyünk”. S később sem ült vissza, amikor kértem, mondván, hogy majd legközelebb, mert neki időre van szüksége a közeledéshez. Egy cseppet sem forszíroztam, egyrészt elvből, másrészt nem is éreztem nagy erotikus késztetést. Pedig nem lehet azt mondani, hogy csúnya, csak éppen nem nagyon van sex-appeal-je számomra, legalábbis egyelőre. Viszont kellemes, baráti beszélgetést folytattunk erről–arról: kutyákról, nyitott házasságról, terápiákról stb. Ez nyilván újabb lépés volt egymás megismerésében. Kölcsönkérte a házasság-könyvet, s a témáról folytatott beszélgetést úgy összegezte, hogy merész, de rokonszenves koncepció, csak hát a régi beidegzések... Mindenesetre szeretne kipróbálni egy őszinte, nyitott kapcsolatot. Neki is vannak férfi barátai (ahogyan nekem nők), köztük olyan is, akivel régebben viszonya volt. Bennem az tetszik neki, hogy derűs, könnyed és kiegyensúlyozott vagyok, nem komplikálom túl a dolgokat, mint a korábbi partnerei.

Érdekes módon egyáltalán nem bánom, hogy még csak nem is csókolóztunk; búcsúzásnál is csak futó puszi volt. Vagy kialakul majd az erotika a lelki élmények hatására, vagy nem – de így legalább nem esünk a szex csapdájába. Persze azért egy kicsit kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz vele. Eddig, ha lassan is, de jól alakul az ügy. Egyéb ügyeim sikeres intézését viszont nehezíti, hogy a magánéletem kissé rendezetlen, nincs igazi báziskapcsolatom (amit Éva csak részben pótol). Elég nehéz és nem valami sikeres napom volt.

Bár ez nem érvényes az orvosnővel kezdődő, új kapcsolatomra. Ő meglátogatott, s egy nagy beszélgetés után le is feküdtünk. Nagyon szenvedélyesen viselkedett, s úgy tűnt, hogy kétszer is kielégült, hagyományos pózban, elég rövid előjáték után. Amikor elment (mert itt nem tudott volna aludni), azt mondta, nagyon jól érezte magát. Tényleg, sokat nevetgélt (igaz, vörösbort ittunk). Alapjában véve nekem is jó volt, bár nem dobott fel úgy igazán. Valahogy még idegen a teste, a viselkedése, nem érzem elég közel magamhoz. Szexuálisan is messze van attól, hogy olyan vonzó legyen, mint pl. Niki volt. Egyrészt, mert közel tíz évvel öregebb, az arca sem valami szép. Másrészt... miért is? Talán egy kicsit megjátszottnak érzem a szenvedélyességét. Amikor pl. csókolózni kezdtünk, elkezdte magát riszálni, rángatni (mintegy öngerjesztésképpen).

Viccesen utalt rá, pedig valójában tényleg próbatételnek érezte a szeretkezést. Hát sikerült, mindketten meg lehetünk elégedve egymással. Valahogy mégsem érzem azt a nagy lelki kielégülést („belső Nap” stb.), ami egy kezdődő szerelemben jellemzője a szexuális beteljesülésnek. Ebben is öregszem? Vagy túl korán, nem kellő kapcsolati megalapozottsággal tértünk rá a lefekvésre? Vajon lesz ez még jobb is? A könyvet már kétharmadrészben elolvasta, s tetszik neki. Elárulta, hogy festi a haját, mert már nagyon ősz. Szereti a kényelmet; senkivel sem szeret egy ágyban aludni (sőt, lehetőleg egy szobában sem). Anyja elkényeztetett, késői gyerek volt, mindenért veszekedett apjával, végül ott is hagyta, amikor ő 14 éves volt. Ám – szerencsére? – inkább a béketűrő apával azonosult.

Ami engem illet, inkább egy laza barátságot nézek ki ebből a kapcsolatból, mint szerelmet. Legközelebb vasárnap délután randevúzunk.

…Ma voltam nála először. Van egy kétszobás lakása, stílbútorral eklektikusan berendezve, hagyományos, polgári ízlés szerint. Jól társul hozzá az öreg rádió, a táska-lemezjátszó, a fa-lambériás plafon. Szürkebarát mellett beszélgettünk, ő a fotelben ülve, én a heverőre dőlve. Elég érdektelen társalgás volt. Aztán (kérésére) megmasszíroztam a nyakát, mert az fájt; ő viszont-masszírozott, ami hamarosan szeretkezéssel folytatódott (először kézzel elégítettem ki, aztán aktusban). Ő is ingerelt egy kicsit kézzel, de nem túl ügyesen. Megint elég szenvedélyes volt, hangosan kacarászott, s az orgazmushoz közeledve többször mondogatta, hogy „jaj, de jó!” – vagy valami hasonlót. Amikor az utójáték végén kicsúsztam, rögtön hátat fordított, de vissza is fordult és megjegyezte, hogy ez csak a rossz beidegzés miatt volt, mivel régen így előzte meg, hogy a partner fordítson neki hátat. Ezzel kapcsolatos kérdéseimre nem válaszolt, mert nem szokott a régi szex-ügyeiről beszélni, – bár belátja, hogy tulajdonképpen miért ne lehetne...

Miután fölkeltünk, megvendégelt, de ő maga nem evett, mert fogyni akar. Aztán készült a kutyát levinni, s mondta, hogy várjam meg, de inkább eljöttem. Éva és Vali még fönt volt nálam, amikor hazaértem (itt szoktak angolozni). Ha Évával hasonlítom össze, elég nyilvánvaló, hogy globálisan nézve Éva sokkal jobb partner számomra. Nemcsak, mert tíz évvel fiatalabb és mert már sok évi közös múlt van mögöttünk, hanem mert időközben elvégezte az egyetemet, s elég sokat fejlődött egyébként is: már nem olyan naiv‑hiszékeny, nem nyavalygós. Úgy látszik, jót tett az önbizalmának egyrészt az egyetem sikeres befejezése, másrészt a párhuzamos kapcsolat – és nem olyan „bárányka”, mint volt: határozottan erősödött az asszertivitása, a bátorsága. Egy kicsit talán túl gátlástalan is lett (pl. tegnapelőtt lefeküdt egy barátnője partnerével, akit aznap látott először). Az önfegyelem és etikai tartás még gyenge oldala; eddig a dohányzást sem tudta abbahagyni, bár mindig fogadkozik.

Éva tényleg nem csinál ügyet a „lefekvésből”; szinte bárkivel meg tudja tenni. „Adakozó” lelkülete is hajlamossá teszi erre. Nem hiszem, hogy az én hatásomra lett ilyen, vagy hogy én erősítettem ezt benne (hisz régen is szinte mindenkivel lefeküdt, aki őt erre kérte). Azt hiszem, elsősorban a kritikátlansága, tartásnélkülisége hibáztatható ezért. Láttam, hogy túlzásba lendül, de nem próbáltam komolyabban visszatartani. Arra az álláspontra helyezkedtem, hogy ez az ő dolga, nekem úgyis elegendő, ha jó barátok maradunk. Most újra fog­lalkoztat, hogy vajon  egészséges kompromisszum lenne-e őt tekinteni bázis‑ kapcsolatnak. Gyakorlatilag eddig is betöltötte ezt a funkciót, amennyiben igazán csak rá számíthattam, ő volt a stabil pont az életemben. (Habár a szerelmeim idején ezt inkább tehernek éreztem és lazítani igyekeztem.)

Szerelmes persze aligha tudnék lenni belé; de az elmúlt évek tanúsága szerint nehéz lenne olyan partnert találni, aki nála jobban megfelelne a nyitott házasság kritériumainak. Főleg, ha még egy‑két vonatkozásban tovább fejlődne. Például, ha – az említetteken kívül – meg tudná valósítani azt a tervét, hogy szabadfoglalkozású lesz és ledoktorál. S ha lenne elég önkontrollja a dohányzás abbahagyásához és a testsúlyának szabályozásához stb. Ez utóbbiakat már többször kértem tőle, de az eredmény mindig csak átmenetinek bizonyult – előbb‑utóbb visszaesik, nincs kitartása. Ő persze azt mondja, hogy kitartását a velem való viszony alakulása befolyásolja: ha „frusztrálom”, akkor elkeseredésében, vagy bosszúból „elengedi magát”. Ami bizonyos fokig érthető ugyan, de megint csak gyenge belső tartásra mutat. Érdekes, hogy a másik partnere iránt érzett „szerelme” állítólag az irántam érzett (s kihúnyó félben levő) szerelmet is fellobbantotta benne. Amit ő annak tulajdonít, hogy (az eddigi látszattal ellentétben) nem monogám beállítottságú, ellentétben velem, mert én nem tudtam őt szeretni, amikor másba voltam szerelmes. Csak azt felejti el, hogy amikor nem voltam másba szerelmes, akkor sem tudtam úgy szeretni – az utóbbi években – ahogyan ő szerette volna. A dolog magyarázata inkább máshol keresendő.

Egyrészt az említett szerelme (ha ugyan annak lehet nevezni) akkoriban keletkezett, amikor az első nagy konfliktusom támadt Nikivel, ami fellobbantotta benne a reményt, hogy ez a kapcsolat sem lesz tartós, tehát nem kell félnie, hogy elveszít. Másrészt az új szerelem kielégítette azoknak az igényeinek egy jó részét, amit korábban tőlem várt, így könnyebben elfogadta a mi kapcsolatunk korlátozott, baráti jellegét; elégedetté vált azzal, ami miatt korábban elégedetlenkedett. Azonkívül ismert szabályszerűség, hogy egy új partnerkapcsolat élénkítőleg hathat a régire, ha az még életképes (és ha a kettő összeegyeztethető).

Éva engem báziskapcsolatának tart, így az új szerelem, mint külső kapcsolat, elégedettebbé tette velem (hiszen elfogadtam). Én viszont már nem tartottam őt báziskapcsolatomnak az utóbbi években, így rám egy új szerelem más hatással volt. (Mármint a saját szerelmem.)

Visszatérek az orvosnőre, aki ma újra itt volt, de csak beszélgettünk, no meg masszíroztuk egymást. Egyik sem váltott ki szex vágyat, a jelek szerint őbenne sem (bár lehet, hogy csak a kezdeményezésemre várt). Igaz, fáradtak voltunk (egyikünk sem „mai gyerek”), de azért... Éppen csak harmadszor feküdtünk volna le, s már nem kívánjuk? Nehéz megmondani, miért nem kívánom. Talán, mert Évával tegnap kielégültem? Nem hiszem. Ha aktívan kezdeményez, talán belejövök. De attól tartok, már nem is fogom kívánni. S nem egyszerűen azért, mert nem túl szép, vagy idősebb. Inkább, mert nem látok különösebb fantáziát, perspektívát a kapcsolatban. Ő gyerekorvos, a munkája erősen leköti (magánrendelése is van); a kevés szabadidejében kikapcsolódást keres: olvas, színházba jár, barátnőivel találkozik. Egy ebbe beilleszthető, laza kapcsolatra van szüksége: heti egy-két beszélgetés, szeretkezés – semmi több. Munkatársat semmilyen értelemben nem remélhetek benne; a szakmám is csak periférikusan érdekli. Összeköltözni senkivel sem akar, gyereke nincs – tehát családi életet sem remélhetek vele. S a jelek szerint különlegesen jó szex élményeket sem. A mentalitása erősen kispolgári, távol áll a „forradalmiságtól” és nem látszik túl rugalmasnak. A nyitottságot szép, de megvalósíthatatlan ideálnak tartja. Azt hiszem, értékrendjében első helyen a kényelem áll. (Úgy tűnik, nagy áldozatnak érzi, hogy ő is eljön hozzám.)

Nem tetszik neki, hogy „háremet tartok”; szerinte is Éva az én báziskapcsolatom (mintha csak Nikit hallanám). A párválasztás szerinte megmagyarázhatatlan – neki vagy kell valaki, vagy hozzá sem tud érni, középút nincs. Kb. egy éve szabadulni próbált a kapcsolatából (amely csak szexuálisan volt jó), s összejött egy vidéki irodalmárral. Minden jó lett volna, de a pasas csaknem impotens volt, s neki nem volt kedve vesződni vele. Így aztán visszatért a mérnök úrhoz. – Lehet, hogy most is így lesz?

Engem meg a kudarcaim tesznek túl óvatossá. Lehet, hogy már nehezen tudnék újra szerelmes lenni? Hiába tetszem neki (mert ez nyilvánvaló), a dolog nem kölcsönös. Csak ténfergek a lakásban nyugtalanul, nem tudom, mihez kezdjek. Éva régebben csaknem mindennap feljött, legalább fél órára. Mostanában szinte csak kedden és szombaton, amikor itt is alszik. Fölajánlotta ugyan, hogy feljön, de elhárítottam. A szexet egyébként sem kívánom.

Jöhetne most már valami jó fordulat, ennyi kudarc után. Ugyanis szinte minden bizonytalanná vált. Nincs igazi partnerkapcsolatom. (14 hirdetésre válaszoltam az utóbbi két hónapban, s csak ketten jelentkeztek.) Anyám betegsége is nagy teher... de nem folytatom. Ki kell jutnom ebből a hullámvölgyből.

Holnap lesz Niki születésnapja. Milyen szívesen felköszönteném! Sajnos, ez a történtek után esztelenség lenne. Gondolkoztam, hogyan szerezhetnék neki valami örömet, meglepetést inkognitóban. De ez megint csak buta ötlet, akár rájönne, akár másnak tulajdonítaná. Jó lenne egy kicsit bepillantani az életébe, a lelkébe: érik‑e már benne a megbánás gyümölcse? (Némi elégtétel lenne számomra, ha tudnám, hogy megbánta a szakítást; persze épp ezért nem

árulná el, ha tényleg megbánta volna.) Vajon tudnék‑e nemet mondani, ha megpróbálná visszakönyörögni magát? Nagy próbatétel lenne – de szerencsére ettől nem kell tartanom.

Az utóbbi években ritkán fordult elő, hogy a vasárnap délutánt, estét egyedül töltöttem volna. Most, úgy látszik, ehhez is hozzá kell szoknom. Nem tekintem persze tragédiának, de azért nosztalgikusan emlékezem a Nikivel töltött téli vasárnap estékre, a jóízű összebújásokra. S felötlenek bennem Rilke sorai:

„... Kinek most sincs még háza, sose lesz,

s ki most maga van, már marad magára.

éjszaka olvas, folyton levelez,

s a ligetben bolyg, valakit keres,

mikor a lombok őszi tánca járja.”

Én meg folyton naplót írok, akárcsak boldogult ifjúkoromban. Nem kéne inkább valami társkereső rendezvényre mennem? (Ahelyett, hogy időnként válaszolok egy‑egy hirdetésre.) Egyrészt azért nem megyek, mert nem hiszem, hogy ilyen helyen találhatnék egyenrangú partnert, másrészt ... nem olyan sürgős. Majd az ősz folyamán, a szakmai rendezvényeken körülnézek. Egyre fontosabbnak érzem ugyanis, hogy a partnerem egyben munkatársam legyen ‑ legalább bizonyos értelemben (ti., hogy érdekrlje a munkám és valahogy részt is vesz benne; minimum értelmesen tudjon hozzászólni).

Ennek a kritériumnak eddig Éva tudott leginkább megfelelni, csak sajnos, nem azon a szinten, hogy egyenrangú szövetségesnek érezhettem volna. De az újabban tanúsított fejlődése alapján nincs kizárva, hogy azzá váljon. A baj az, hogy az elmúlt évek eléggé megingatták az Évába, mint partnerbe vetett reményemet, bizalmamat (ami korábban sem állt túl szilárdan). Sosem voltam belé olyan szerelmes, mint pl. Nikibe, így kevés a valószínűsége, hogy épp most leszek.

A báziskapcsolatnak persze nem kritériuma a szerelem. De nekem mindkettő hiányzik – a szerelem talán kicsit jobban – s annak örülnék leginkább, ha a kettő egybeesne. Nehezen tudom elképzelni, hogy a szerelmemet ne érezzem báziskapcsolatnak. Fordítva már inkább, de azért úgy jó, ha a báziskapcsolat szerelemmel kezdődik.

Tegyük fel, elfogadom, hogy Éva az én szerelem nélküli báziskapcsolatom. Mi van, ha újra szerelmes leszek valaki másba? Hacsak nem bizonyul ez rövid lejáratú kapcsolatnak, a szerelmemet is báziskapcsolatomnak fogom érezni – esetleg sokkal inkább, mint Évát. Tehát két báziskapcsolatom lesz? Elvileg ez lehetséges, ha az érintettek is elfogadják, ha olyan viszony alakul ki köztük, mint Éva és Vali között. Ennek azonban sok akadálya lehet; hiszen köztük is csak akkor alakult ki igazán jó, elfogadó viszony, amikor én már nem voltam szerelmes egyikükbe sem.

Rendszerint mindkét nő vetélytársat lát egymásban; veszélyeztetve érzik a báziskapcsolati privilégiumaikat. Ha aztán mindebből feszültségek vagy konfliktusok támadnak, a férfi választásra kényszerül, már csak azért is, mert ez egyszerűbb, mint a két nő megbarátkoztatása egymással. De ebbe az irányba sodorja saját szerelme is, meg az, hogy általában elég egy báziskapcsolat. Abban viszont igaza van Évának, hogy nem lehet minden új szerelem esetén megkérdőjelezni, vagy épp felrúgni egy báziskapcsolatot. A bökkenő csak az, hogy én talán soha nem éreztem kapcsolatunkat teljes értékűnek (bár az első években reménykedtem, hogy az lesz Akkoriban voltak tervek arra, hogy egyszer majd össze is költözünk). Kb. 3 éve mindez le került a napirendről; elkönyveltem, hogy Éva egyszerűen jó barátom. Ő azonban ezt nem vette tudomásul, továbbra is báziskapcsolatának tartott. Ami nem is okozott különösebb problémát mindaddig, amíg szerelmes nem lettem valakibe (akiben aztán báziskapcsolatot is kerestem). Ez többször megismétlődött.

A helyzet alapjában mostanra sem változott, bár újra fölmerült bennem a vele való báziskapcsolat lehetősége. De elég nyilvánvaló, hogy inkább csak azért, mert újra kudarcot vallott egy szerelmi–báziskapcsolati próbálkozásom. Ilyenkor hajlamos az ember „egész­séges kompromisszumokra”. Csak azt kellene tisztázni, hogy valóban egészséges kompromisszum lenne‑e ez. Tegnap Éva kijelentette, hogy újra abbahagyja a dohányzást. Kérdés, hogy ezúttal mennyi időre. S persze nem ez a legfontosabb, csupán egy lépés a helyes irányban. S ha el is fogadnám báziskapcsolatomnak, a szerelemről nem mondanék le.

A dolgok tehát többféleképpen alakulhatnak.

…Késő este van, nemrég értem haza orvosnő partneremtől. Másodszor voltam nála, s ma sem volt szex. Nem kívántam, de a megfázásomra hivatkoztam, amit ő kissé csalódottan vett tudomásul. Kárpótlásul megint masszíroztatta magát. S persze beszélgettünk, többek közt a Niki‑ügyről, amit megpróbált „női szemmel értelmezni”. Aztán célzott rá, hogy szívesen menne velem színházba. Én viszont igyekeztem abba az irányba terelni, hogy kapcsolatunktól ne várjon sokat. Felvetettem pl., hogy vajon az lesz a fő tartalma kapcsolatunknak, hogy masszírozzuk egymást? Mondtam, hogy nem akarok lemondani a szerelemről (ellentétben vele, mert neki nem hiányzik), ami, ha nem is feltétlenül az első, de egynéhány találkozás során ki szokott alakulni. Gondolom, ezek után már nem éri váratlanul, ha megmondom, hogy részemről „almás” az ügy, legfeljebb laza baráti kapcsolatra tartok igényt.

Ma volt a második válóperi tárgyalásom: kimondták a válást, s megegyeztünk, hogy mennyi tartásdíjat fizetek. A dolog elég simán lezajlott. Most hát újra „elvált” vagyok, ami persze gyakorlatilag semmi újat nem jelent. Emocionálisan is alig érint az ügy, hiszen az elhidegülés rég befejezett tény. Inkább csak az szomorít el kicsit, hogy – nyilván anyja hatására – a fiam az utóbbi időben különböző ürügyekkel kitér a vasárnapi találkozások elől, hétszámra föl sem hív. De nagyjából ebbe is belenyugodtam már, hiszen mit is tehetnék? A bírónő figyelmeztette, hogy beszéljen a gyerekkel, ne térjen ki a „hivatalos láthatás” elől. De ez aligha változtat a helyzeten. Sőt, valószínű, hogy a gyerek kényszeredettebb és fanyalgóbb lesz, mint valaha. Én pedig nem fogok udvarolni a kegyeiért.

A dolgaim egyébként mennek, mendegélnek. Két nap múlva végleg átköltözöm a másik lakásba. A szex ugyan megritkult, s akkor is mini‑orgazmusaim vannak – talán, mert Évát valójában nem kívánom. Ettől szomorú leszek és nosztalgikus.”

VII.  Szerelem nélküli, nyitott  báziskapcsolat

„A költözésben egyedül Éva segített, s miután egy vidéki utamon súlyos autóbaleset ért, egyedül ő gondoskodott rólam. Ezzel hálára kötelezett. Kapcsolatunk egyébként is figyelmem központjába került, hiszen gondoskodása a szeretet, az erős érzelmi kötődés jele volt, s nálam is erősítette az érzelmi kötődést: báziskapcsolatomnak, szinte feleségemnek éreztem. S ez fellobbantotta a vele kapcsolatos eredeti, de már kihúnyó félben levő reményeimet. Igaz ugyan, hogy Vali is látogatott, de jóval ritkábban (nála az átmenetileg háttérbe szorult korábbi kapcsolata került újra előtérbe. Egyszer fölvetette, hogy talán Éva nélkül is kellene találkoznunk, de ez a balesetem folytán nem volt megoldható).

Évával az elmúlt évekhez hasonlóan, egész jól megvagyok, apró kis lazaságait már szinte föl sem veszem. A szex is javult. Fő probléma, hogy leszünk-e egyenrangú munkatársak. De egyenrangú élettársak mindenképpen lehetünk. Valival pedig inkább csak lazább, baráti kapcsolatot akarok tartani. Bár – ahogyan egy levelében írja – erről neki más elképzelései vannak:

Hogy a barátságról alkotott elképzelésünk különböző, az nem tegnap derült ki először. Barátodnak éreztem magam és szomorú vagyok, hogy te ezzel a barátsággal semmit sem tudsz kezdeni. Lehet, hogy én tényleg csak ideiglenes, azaz rövid távú kapcsolatokra vagyok alkalmas. Igaz, ami igaz, többnyire hagyom a dolgokat megtörténni, ahelyett, hogy csinálnám őket. De úgy vélem, hogy én jó párszor bebizonyítottam már barátságomat, bár nem áll szándékomban visszaállítani a „szerelmi kapcsolatot”.

Ami a szexet illeti: kinek jó az, hogy hármunk közül egyikünk sem érzi igazán jól magát? A lehetőséget neked kellett volna megteremtened. Miért nekem kelljen a legjobban alkalmazkodnom, miközben az én időbeosztásom a legkötöttebb? A szombat esti beszélgetésben két dolgot hiányoltam. Az egyik, hogy nem esett szó arról, mennyiben befolyásol téged a másik kapcsolatom, a hozzá való kötődésem. „Elhidegülésünk” ugyanis fizikailag is tapinthatóvá az után vált, miután részletesen beszámoltattál engem érzelmeimről. A másik furcsaság, hogy Éva egész idő alatt hallgatott; pedig jobb lett volna, ha ő is beleszól és nem hallgat semlegesen. Zavar, hogy nem a szavaiból tudom a véleményét.

Befejezésül csak azt tudom mondani: én ennyi időt tudok szánni erre a kapcsolatra. Ha megteremted a lehetőségét, ebbe a szex is magától értetődően beletartozik. Hogy aztán az együtt töltött időt mivel tesszük tartalmassá; csak beszélgetéssel, esetleg angol társalgással vagy más „hasznos” dologgal, azt én nem tudom kitalálni. Ami eddig volt, engem lényegében kielégített. Változtatásra persze mindig kész voltam és vagyok. Szomorúan veszem tudomásul, hogy ez neked kevés. Ugyanakkor kíváncsi vagyok, ki az, akitől többet kaphatsz.

Évának tegnap kifejtettem, hogy az ebédfőzésnél és hasonlóknál fontosabbnak tartanám például a szakirodalom-feldolgozási elmaradásának felszámolását, s hogy megbeszéljük: mi tetszett benne, mi nem – és miért. Meg, hogy jöjjön időnként szakmai tervekkel, ötletekkel (hiszen azért végzett hasonló szakot az egyetemen), s ne csak azzal, hogy hova menjünk moziba, vagy mi van a családjával. Ő ugyanis leginkább a gyerekeivel traktál, akikkel pozitíven elfogult (nálam viszont a fordítottját érzi). Mindez persze feszültségforrás köztünk. Éva kifogásolja, hogy nem érzem egyenrangú társnak; ugyanakkor azt várja, mindig mondjam meg, mit és hogyan csináljon. Mindig segítsek neki, s ugyanakkor fogadjam el olyannak, amilyen (például halogatósnak, engedékenynek stb.). Attól tartok, hogy ezt egyre inkább meg is teszem. De persze jobban szeretném, ha nem ragadna mindig bele a családi sémákba.

Nekem az lenne jó, ha szorosabban együttműködhetnénk – amit eléggé nehezít a tizenéves gyermekeivel kapcsolatos időbeli, anyagi és lelki lekötöttség. Éva azt mondja, várjak még pár évet, ám nem vagyok biztos abban, hogy ez indokolt. Hiszen lánya már nagykorú, s van egy komoly partnere. Fia is közel van a nagykorúsághoz, s önállóan intézi az ügyeit. Hátralevő életemet Évával szeretném leélni, továbbfejlesztve kapcsolatunkat. Erre reális esélyt látok, bár vannak kételyeim is. Tény, hogy próbálkozásaim ellenére nem találtam nála jobb partnert, s szemléletünk, beállítottságunk sok szempontból hasonló. Kár, hogy „család-komplexusa” időről időre feszültségeket kelt köztünk.

…Sajnos, nyomát sem látom e családkomplexus oldódásának, hiába telnek az évek. Hiába mondok bármit, Évát gúzsba kötik a családi kötöttségek, s a kispolgári mentalitás. Ezért kapcsolatunk bennem a lefokozódás irányában halad, mert most már nem bízom abban, hogy meg tud változni. Ambivalens vagyok vele, s komolyan megkérdőjeleződött bennem báziskapcsolatunk értelme. (Bár tudom, hogy sokat köszönhetek neki, hiszen kitartott mellettem a balesetem után, s igyekezett segíteni, ha nem is mindig a legügyesebben.)

Tegnap esti beszélgetésünk során tagadta ugyan, hogy valósággal szerelmes saját lányába, de azt elismerte, hogy bűntudata és lelkifurdalása van gyermekei miatt, s ez őt még szeretkezés közben is zavarja. Ezt a bűntudatot gyermekei (főleg lánya) ügyesen táplálják benne, amivel remekül alátámasztják anyagi igényeiket. Ezért jelentkezik ez Évánál úgy, hogy „nem tud eleget adni nekik”. Mintha bizony éheznének szegény gyerekek! A valóság az, hogy minden kívánságukat teljesíti. Ugyanakkor ők csak a kényelmük biztosítását várják tőle, egyébként nem veszik komolyan, s csak akkor keresik, ha pénz kell, vagy valamiért ugráltatni akarják. Éva nagyjából belátja mindezt, de nem tud a helyzeten változtatni. Arra hivatkozik, hogy őt és öccsét is elkényeztették anyagilag, s hogy más gyerekek még többet kapnak a szüleiktől.

Fölajánlottam ugyan neki, hogy töltsön több időt két nagy gyermekével, de nem akar, mert félti a kapcsolatunkat. Vagyis Éva a gyermekei és köztem őrlődik, senkinek sem tud igazán eleget tenni. Újabban igyekszik visszadobni a labdát, mondván, hogy nekem is vannak családi sémáim, szokásaim. Nyilván van ebben igazság, de nem mindegy, milyenek ezek a sémák és tudjuk-e rugalmasan kezelni azokat. (Aminek persze feltétele a sémák felismerése és szelektálása.) Ez azt jelenti, hogy időnként át kell értékelni a személyes értékeket. Nem kellene-e a gürizés helyett inkább szépen és minél kényelmesebben élni?

Igen ám, de mit jelent „szépen és boldogan élni”? Hiszen ez egyénileg annyira különböző! Mégis, nehéz elfogadni, hogy e sok különbözőség értéke teljesen viszonylagos, és mindegyik egyformán jogosult. (Ám, ha nyúlok valami után, önkénytelenül felötlik bennem: ez miért jobb, mint a másik?) Persze célok, törekvések nélkül unalmas lenne az élet. Tehát csináljunk valami értelmeset. (Jó, de mi lenne az? Mi adhat tartalmat és értelmet a hátra levő időnek? Nem akarok sem a munkába, sem betegségbe, sem az élvezetbe (narkó stb.) menekülni. Vezérlő alapelvem a pozitív önmegvalósítás: kihozni magamból a legtöbbet, nemcsak a másoknak adni tudás, hanem önmagam érdekében. Ehhez persze a kibontakozás, a személyiségfejlődés körülményeit kell minél kedvezőbbé alakítanom.

Tény, hogy barátságom Évával elég formálissá vált, úgyszólván az esti lefekvések utáni összebújásokra szorítkozik. Néha még szex is előfordul, bár ez már nem jellemző. Hogy mindez kicsit kevés? Hát igen. Ráadásul időnként konfliktusok is kialakulnak. Ezek mögött ízlésbeli, szemléletbeli differenciák vannak, amikhez Éva kevésbé alkalmazkodik, mint régen, s kevésbé tolerálja azokat. S követeli, hogy fogadjam el őt (a családkomplexusával együtt) olyannak, amilyen. Aggasztanak ezek a fejlemények, hiszen ő az egyetlen intimkapcsolatom (bár már inkább húgomnak érzem, mint partneremnek).”

           Új kapcsolatok keresése

         „Valami hiányzik, talán egy kaland, egy új, izgalmas nő. Kéne egy párhuzamos kapcsolat. Próbáltam végig gondolni a nőismerőseimet, hogy ki tudna érdekelni, de meglepő módon egyetlen ilyet sem találtam. Legalábbis olyat nem, aki komolyabban érdekelne, függetlenül attól, hogy van-e rá esély. Most nem tudom, hogy ez az öregedés, vagy a túlzott igényesség jele-e? Esetleg csak arról van szó, hogy véletlenül nincsenek körülöttem érdekesebb nők, mert kissé elszigetelten élek? Konkrét lépéseket sem tettem az ügy érdekében. Meddig várjak? S ha nem várok, hol keressem? Az eddigi módszerek nem voltak eredményesek. A véletlenre sem lehet számítani. Most vagy lépek valamit, vagy megint csak szublimálok, hisz’ mindig van mibe beleölni időt és energiát.

…Érdekes randevúm volt tegnap egy szakmabéli kolléganővel. Kb. két órát beszélgettünk egy presszóban. Ő hívott fel a válaszom után, hogy van egy kis ideje (ahogy a múltkori fogadáson ígérte). Megbeszéltük az általa készített mérőmódszert, meg egyebeket. Elég értelmes nő, de erősen konvencionális. Férje mérnök. Titkolt külső kapcsolata ellenére monogám, mert "hosszabb távon ez válik be", de elég kiábrándult. Levelében a következőket írta:

Válaszának nagyon örültem. Ami a tartalmat illeti, egy oldalon többet írt, mint én hétben. Nem emlékszem, hogy említette volna ezt a 8 éve tartó kapcsolatát (úgy fogalmazott, hogy „emlékeztetem”). Nagyon örültem annak a mondatnak, hogy „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám…” – persze kérdés: mit, illetve kit találnék? Ez sem riasztana el; megnyugtatnám magam azzal az előző tapasztalattal, hogy kardiológus partnerem is élénken küzdött a kisajátítás ellen. A csoportszexet is kedvelte (én nem vettem abban részt). A vége az lett, hogy felpofozott, amiért nem hagytam magam kisajátítani. Ő sem, de én sem hittem volna, hogy ilyen vége lesz kapcsolatunknak.

A közvetlen előzmény az volt, hogy osztályára került egy csinos, fiatal alorvos, aki jelenlétemben egyre zavarodottabb volt, összegubancolt mindent, mint ahogyan vígjátékban szokott lenni. Nemsokára a főorvos úrra nem néztem olyan érzelmes tekintettel, mint azelőtt, bár egyébként ugyanúgy megkapott tőlem mindent, amit akart (és csak ő). Az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy az alorvossal vidáman nevetgéltem (semmi egyéb!). Amikor főorvos úr szemrehányást tett, hogy „ni csak, milyen jól érzem magam”, négyszemközt mondtam neki: nem tudom, mi a baj; eredeti elképzeléséhez híven nem vagyok féltékeny, nem próbálom őt kisajátítani (4 gyerekkel egyébként is nehéz lett volna), igazán ideális nő vagyok számára. Erre szememre vetette, hogy nem vagyok elvált. A pofonokat nyilván a metakommunikációm váltotta ki; a szakítás oka nem ez volt, hanem inkább a 7 év alatt összegyűlt sérelem (a poligámiája miatt). Lehet, hogy azért vált ilyenné, mert sánta, így folytonos bizonyításra volt szüksége.

Férjemmel is hasonlóképpen végeztem. Megundorodtam tőle, mint szexuális partnertől; az évek során cseppenként hatott ugyanaz a méreg (12 éve nem fogadom el). Nem elsősorban szuperintelligencia kérdése ez, hanem érzelmi terület. Tegnapelőtt közölte velem a hírt: Tuniszba jelölik kiküldetésbe, alagút építésének vezetésére. Kérdezte: elmegyek-e vele? Csodálkozott, hogy nem fogadom lelkesedéssel az ajánlatot.

Remélem, egyszer végére jut annak a hosszú munkának. Ha családterápiás gyakorlatomban az egyik házasfél az előbbieket mondta volna el, azt igyekeztem volna kihozni belőle (indirekt módszerekkel): mi az oka, hogy kétszer is ugyanolyan típusú partnert választott? Gondolkozzon, miért van szüksége ilyen kapcsolatra, illetve mi a jó ebből, s mit kellene elvetni. Ehhez a játékhoz ugyanis két főszereplő kell.

Találkozásunk időpontját majd ő akarja kitűzni. Úgy tűnik, nem voltam egészen közömbös a számára. Úgyhogy felszínesebb barátságról éppen lehetne szó, de nem tudom, érdemes-e ebbe belemenni.

Persze miért ne? Hiszen Évával nem tudok mindenben azonosulni, s elvárnám, hogy jobban kötődjön hozzám, fontosabb legyek neki, mint a családja. Végül is attól bázisjellegű egy kapcsolat, hogy az a legfontosabb, s elsősorban a bázispartner elvárásainak igyekszünk megfelelni. Tény, hogy ennek csak akkor van értelme, ha kölcsönös. Ha Éva nem a mi kapcsolatunkat tartja legfontosabbnak, akkor én sem tudom annak tartani. Ha nem igyekszik elsősorban az én elvárásaimnak megfelelni, akkor tőlem sem várhatja ugyanezt. Egy bázis-kapcsolattól nem ebédet várok elsősorban. Sőt, a puszikkal való „letámadás” is csak akkor hatásos, ha egyébként rendben van köztünk minden. Halmozódik bennem az elégedetlenség…

Számomra a szeretet nem a rokonság függvénye. A szülőnek persze kötelessége gondoskodni gyermekéről mindaddig, amíg az a maga lábára nem áll (s felnőttként beilleszkedik a társadalomba). De ehhez elég, ha annyira szereti, mint egy jó pedagógus a rá bízott gyermekeket. Sőt, jobb is, ha csak annyira szereti, mert a túlzott kötődés és túlgondozás ártalmas. Egyébként azt vallom, hogy a saját gyermekem is csak annyiban szimpatikus, amennyiben vérségi kapcsolat nélkül is az lenne. Irreális követelésnek érzem, hogy valakit csak azért szeressek, mert rokonom (függetlenül a viselkedésétől).

…Nemrég jöttem haza egy randevúról: Ildikóval (egy költő feleségével) beszélgettem a Gerbeaud cukrászda teraszán. Végig csak róla és házassági válságáról volt szó, ami őt teljesen leköti. Új kapcsolatot nem akar, s én különben sem vagyok az esete. Ez többé-kevésbé várható volt. Annyiban intelligens nő, hogy elismeri saját korlátait, de lebontani meg sem próbálja azokat. Ragaszkodik a kizárólagossághoz. Megbízik ugyan bennem (mutatta pl. férje legutóbbi levelét), de nem mint jó barátban vagy lehetséges partnerben, hanem mint szakemberben. Így skatulyázott be. Kicsit merev; vagy–vagy alapon gondolkozik, és fixálódott az eredeti szerep-elvárásokhoz. Szerinte újjá kellene születnünk ahhoz, hogy legyen köztünk valami. Szóval egy újabb, realizálhatatlan lehetőség. Sajnálom, mert „amúgy” tetszik: 42 éves, jó alakú és értelmes. Van egy 14 éves fia, s néhány jó barátnője. Csak félő, hogy megint kiborul, ha válásra kerül sor (aminek fő akadálya a közös lakás és férje döntésképtelensége).

Ahogy múlik az idő, egyre nosztalgikusabb, de egyben kritikusabb leszek. Mintha madártávlatból látnám a különböző problémákat, egyszerre látszik kicsinyességük, jelentéktelenségük. Felülemelkedni, felülről nézni nem rossz (mert bölcs nyugalmat ad), de biztosan vannak hátrányai is. Például megnehezítheti az identifikálódást és az empátiát, önzőnek és ridegnek tűnhet. Az ember nem tud olyan könnyen beleélni, lelkesedni, túl józan és racionális. Persze fölmerül, hogy nem kellene-e időnként lejjebb engedni az igényszintet? Éva engedékenysége például ezzel is együtt jár, s ez kétségkívül megkönnyíti neki a jó kapcsolatot alacsonyabb szintű emberekkel. Persze az igényszintet lejjebb engedni könnyebb, mint emelni, pedig hát arra éppúgy szükség lehet. Ha valaki túl sokat enged, könnyen az alsóbb szinten ragad, elvész belőle az emelkedés lendülete. Évának ez okoz problémát, nekem a másik.

Persze valamennyire minden kapcsolat ambivalens – csak nem mindegy, hogy mennyire! Tehát változtatni kell! Éva meg is jegyezte: úgy látja, hogy mindenáron új kapcsolatot keresek. Nyilván félti a saját státusát; ebben is az önbizalomhiány jelentkezik. Pedig, ha mindenáron keresnék, akkor nem bíznám ennyire a véletlenre. Tény, hogy inkább csak „félgőzzel” keresgélek, mert hiányzik ez–az (végső soron talán a szerelem), de ez nem jelent törekvést a partnercserére. Talán valami olyasmit szeretnék, mint amikor még megvolt Vali, s mindhárman jóban voltunk.

Mi a bajom Évával? Nem az, hogy kissé elrontotta a gyermekeit, amiről végül is nem csak ő tehet. Az sem, hogy nevelési tanácsaimat túlnyomórészt figyelmen kívül hagyta, s még mindig túlzottan engedékeny velük. Hanem elsődlegesen talán a kispolgári középszerűség és a szellemi aktivitás, illetve kreativitás hiánya. Az élénkséget, mozgékonyságot, rugalmasságot keveslem benne – persze szellemi téren. Bár testileg sem ártana, hisz’ itt is kolonc számára a kb. 10 kg. túlsúly, amitől nem tud szabadulni. A megoldás egyszerű: amit tőle nem kaphatok meg, azt meg kell szereznem mástól. Persze nem mindenáron, és nem „ugrás a sötétbe” alapon, hanem az eddigi frusztrációim tanulságainak figyelembe vételével. Éva szerint nyugodtan kereshetek új, külső partnert. (Föl is adtam egy hirdetést.)

…Vagy 3 óra hosszat beszélgettem a társkereső irodát vezető, újonnan megismert, másik Évával, s ez már önmagában is mutat valamit. Értelmes nő, öröm vele beszélgetni – s közben gyönyörködni benne, merthogy külsőre is tetszik. Szívesen kerülnék vele közelebbi kapcsolatba, ami nem lehetetlen, de vannak akadályai. Nem az, hogy házasságban él, vagy monogám, mert hónapok óta nincs komoly partnere. Férje nem is volt, csak két férfivel élt együtt, pár hónapig: egy elvált fogorvossal, és azzal, akitől a vállalkozását átvette. Erotika azonban egyikkel sem volt (?), nem tudta megmagyarázni, miért. Akivel jó volt a szex, azzal csak rövid lejáratú kapcsolatai voltak. S általában mindegyik jóval fiatalabb volt; ez lehet a fő akadály. Éva ugyanis csak 35 éves.

Mondjam, hogy úgyis savanyú a szőlő? Hát igen, fura egy nő ez az Éva. Alacsony vérnyomása miatt sokat kávézik. Általában nem dohányzik, de ha társaságban füstölnek, ő is rágyújt. Először gyógyszerész-technikus volt, de egy rossz főnök miatt ott hagyta. Napközis lett és iskolai könyvtáros, de ezt is ott hagyta. 6–8 évenként jött egy fordulat, amikor fölszámolt mindent, pl. eladta vidéki házát, s vett egy pesti öröklakást. Autóversenyző is volt. Szóval kicsit izgágának és állhatatlannak tűnik, bár a jelek szerint 6-7 évig makacsul kitartott. A modora mindenesetre sima és kedves, de az érzelmeit, hangulatait nem mindig tartja kézben, sokszor nem is érti önmagát. Beszélgetésünk kizárólag körülötte (és munkája körül) forgott. Tőlem, illetve rólam nem kérdezett semmit – ez a legfeltűnőbb a dologban. Elképzelhető, hogy egy kicsit vizsgaszituációban érezte magát? Vagy eleve aszimmetrikusnak érezte kapcsolatunkat? Egy újabb beszélgetéssel sem jutottam közelebb hozzá. Úgy tűnik, munkába menekül; egész nap dolgozik, hétvégeken is. Tény, hogy eddig a saját társkeresési problémáját nem tudta megoldani, s végső soron hagyja magát sodortatni erre-arra. Összetegeződtünk, de rólam megint nem kérdezett semmit. Nem mindenkivel ilyen bizalmas, de nem tudja, hogy velem miért az. Nyilvánvaló, hogy ez az Éva nem egészen egyenrangú partner.

Pedig nekem szükségem lenne egy igazi, szerelmi kapcsolatra. Olyan emberre, akivel jobb intellektuális és szexuális kapcsolatom lehetne, persze nem feltétlenül helyette, hanem mellette. Akinek korlátai elfogadhatóbbak, mert tágíthatóbbak (és jobban hasonlítanak az enyémekhez). Túl sok esélyem nincsen rá, hogy találjak ilyet. Ugyan nem mondok le róla, sőt, igyekszem új utakat keresni, de már hozzáedződtem annyira a „maximalista” igényeim teljesületlenségéhez, hogy anélkül is megvagyok, s szublimálok. (A szellemi élmény egyedül is lehet csúcsélmény, tehát akkor is, ha nincs kivel megosztani.)

…Randevúztam például Ilonával, egy 55 éves vegyészdoktorral, akinek hirdetésére válaszoltam, s felhívott. Olyan, amilyennek telefonbeszélgetésünk alapján elképzeltem. Külsőre elég jól tartja magát, de belsőleg teljesen bemerevedett. Puritán református, fél minden változástól és kockázattól, ezért pedánsan „jó kislány”, aki a munkába menekült. Eddig csak két komolyabb kapcsolata volt, de egyiket sem merte egészen vállalni, ezért végül is ott hagyták (egyik egy svéd bankár!). Hétvégeken a nyaralójára jár ki, télen az Erkel színházba van bérlete – nagyjából ez a magánélete. A hirdetést is a barátnője adta föl. Vagy 20 levelet kapott, s ez az első, ismerkedő randevúja. Hangsúlyozottan konzervatívnak tartja magát, de azért viszonylag őszinte volt, néhány témát kivéve. (A klimaktérium-témát például leállította.) A szexet csak kizárólagossági alapon tudja elképzelni, hosszabb kihagyások nem számítanak. Valószínűleg frigid. Önmagát maximalistának tartja – ám ezzel csak félelmeit racionalizálja. Erős biztonság-igénye bizonytalanságot takar. Főleg ezért kell egy stabil partner, aki „nem jelent rizikót”, akire mindig lehet számítani, de összeköltözni nem kell vele.

Egyszeri bepillantás egy emberéletbe – s vége. Azóta volt egy újabb randevúm is, Terézzel, akinek válaszoltam. 51 éves, már jó 20 éve elvált, 20 éves lánya férjnél az NSZK-ban, fia 18 évesen meghalt. Legutóbbi partnerével, élettársával ez év elején szakított. Vallásos és hisz az asztrológiában is – úgyhogy nem aktuális a dolog. Kiderült, hogy már 12 levél jött a hirdetésemre, köztük 3-4 találkozásra érdemesnek tűnik.” 

             Próbálkozás egy tanárnővel

       „Délután már volt egy randevúm, Mártával, az 51 éves tanárnővel, aki már vagy 25 éve elvált, s komolyabb kapcsolata azóta sem volt. Van egy idősebb háziorvosa, aki nős és válni sem akar, ráadásul impotens, már többször hiába próbáltak közösülni. Van egy nem impotens vidéki partnere is, aki kéthavonta feljön szeretkezni, de ez sem jó, mert csak magával törődik, s nincs érzelmi kötődés. Nem világos, hogy akkor miért megy bele Márta (aki ezt maga is „kurválkodásnak” érzi).

Mindez akkor derült ki, amikor egy gellérthegyi séta után beültünk egy étterembe, teázni. Hozzám eljönni nem akart, mondván, hogy még korai. Éváról csak annyit tud, hogy a barátnőm, s ő szokott főzni nekem. Nem érdeklődött róla, gondolom, tapintatból kerüli a témát. Elvileg nem tartja kizártnak a párhuzamos kapcsolatot – „a körülményektől függ”. Aránylag értelmes nő, sok mindenben hasonló a felfogásunk. Állítja magáról, hogy nem folytat struccpolitikát, szembenéz a problémáival. Igaz, másokkal megbeszélni már kevésbé tudja azokat. Értelmileg Évához tudnám hasonlítani. Még nem merevedett be teljesen, de megelégszik a középszerűséggel. Írt ugyan egy tanulmányt az iskolája történetéről, de semmi egyebet. Saját lakása van egy földszintes, külvárosi házban.

Úgy tűnik, lehet ebből egy barátság, bár nem világos, tud-e nyújtani valami érdemlegeset (a változatosságon kívül). Valószínű, hogy a szex nem erős oldala, maszturbálni is csak ritkán szokott.

Tegnap meglátogattam. Beszélgetésünkből hamarosan áttértünk a szeretkezésre, ami egészen jó volt, úgyannyira, hogy második menetre is sor került. Mint mondta, többszörösen kielégült, bár ebben nem vagyok biztos, mert többször az volt az érzésem, hogy erőlteti a „vadulást” (sőt, talán megjátssza magát). Valami síkosítót is használt. Utólag mondta, hogy előfordul nála erőltetés. De azért biztosan jól érezte magát; utána teát főzött és sajtkrémes kenyeret kent. Sok mindenről mesélt, de azért még mindig nem teljesen őszinte. Van egypár dolog, amit „még nem mond el”. A párhuzamosságot pedig nehezen tudja megemészteni. Valahogy fél találkozni Évával, halogatja. Szabadidejében varrogat. Igyekszik diétázni, hogy pár kilós súlytöbbletétől megszabaduljon. Nem elég ambiciózus, nincsenek komolyabb tervei, s abba is rezignáltan belenyugodott, hogy ő már „kiöregedett a szexből”. Hosszú idő óta velem érezte először saját nőiségét, s ezt meg is köszönte.

A kapcsolat tehát beindult, bár jövője teljesen bizonytalan, hiszen ő sem az, akit keresek. Közben volt egy másik randevúm is, egy 45 éves, elvált asszonykával. Aránylag értelmes nő, jó két órát beszélgettünk, de végül is egyikünk sem kívánt folytatást. A kereskedelemben dolgozik, nagyon a pénzre megy rá. Szerinte „szerzési ösztönnel” születünk, s ez a párkapcsolatokban is érvényesül. Ő például ki akarja sajátítani partnerét, ugyanakkor fönntartva saját szabadságát. Házassága az első éveket leszámítva erotikusan rossz volt, de más téren az utóbbi évekig tűrhető. Ugyan még egy lakásban élnek, de szóba se állnak egymással. Szabadideje alig van. Napi 2 doboz drága cigarettát szív el, nem tud róla leszokni. Az utóbbi években csak futó kapcsolatai voltak, de sohasem maszturbált.

Mártával megállapodtam, hogy szombaton este fölkeresem és ott is alszom. Ez meg is történt. Egy órácskát beszélgettünk, közben vacsoráztunk, majd lefeküdtünk. A szeretkezés egész jó volt, Márta is nagyon élvezte, úgy tűnt, hogy többször kielégült. Kicsit még beszélgettünk, aztán én elaludtam. Reggel kiderült, hogy ő keveset aludt, zavarta a jelenlétem. Fáradtsága miatt nem volt újabb szex. Reggeli után egy hétre való fát aprítottam neki a fáskamrában. Aztán a Zeneakadémiára mentünk, ahol már várt bennünket Éva, s ők ketten minden zavar nélkül beszélgettek egymással. Hangverseny után beültünk ebédelni egy vendéglőbe, s jól elbeszélgettünk hármasban, közömbös dolgokról. Éva egészen elfogadhatónak találja Mártát, s ez valószínűleg kölcsönös. Tehát ismét két barátnőm van. Kár, hogy ez inkább csak a változatosság szempontjából jelent kiegészítést. Nem sok remény van arra, hogy ennél többet jelentsen. Érdeklődési körünk és beállítottságunk meglehetősen eltérő.

…Mártával öt napja találkoztam utoljára: nála aludtam. Jó volt a szex, ami reggel megismétlődött, bár orgazmus nélkül. De nem ezért nem kerültünk közelebb egymáshoz, hanem Márta olyan megjegyzései miatt, hogy „a nyitottság az hülyeség”, ő ezt csak úgy tudja elviselni, hogy érzelmileg közömbös marad stb. Elismerte, hogy elég konzervatív és nem rugalmas. Egyik védekező mechanizmusa a relativizálás: „mindenkinek igaza van a maga szempontjából” stb. Ígérte, hogy vasárnap meglátogat (bár nem hívtam). El is jött, s ebéd közben részletesen elmesélte családi körülményeit. A szeretkezést most nem szorgalmaztam. Tulajdonképpen nem kívánom Mártát, s mint ember sem érdekel túlságosan.”

          Új bonyodalom:  Zsuzsa

          „Nem társkeresési céllal ismertem meg a 44 éves Zsuzsát, akivel hosszasan beszélgettem (amibe a végén Éva is bekapcsolódott). Érdekes ember, talán barátnőm lesz. Össze is tegeződtünk. Megtudtam, hogy 18 éves korában – hogy otthonról szabaduljon –, férjhez ment egy zenészhez, akivel építkezésbe kezdett, s aztán szült neki (30 évesen) egy kislányt. Eközben azonban a házasságról kiderült, hogy rossz: a férj szélsőségesen introvertált és depresszív, szex ritkán volt és Zsuzsa sohasem elégült ki. A férj aztán öngyilkos lett; amibe Zsuzsa úgy belebetegedett, hogy a végén leszázalékolták.

Özvegységének első éveiben volt egy partnere, akivel a szex (először Zsuzsa életében) jó volt, de maga a kapcsolat gyenge, mert a férfi alkoholizált stb., Zsuzsa végül is kidobta. Aztán jött egy nős férfi (rossz házassággal), akivel sohasem lehetett együtt elmenni sehová – ezért ennek is vége lett. Mostanában van egy elvált szerelő, aki a szexhez nagyon ért, de semmi máshoz, így ennek sincs jövője. Zsuzsának jó 10 kg túlsúlya van, s a kelleténél jobban kötődik gyermekéhez. Nem sorolom tovább, van probléma bőven. A legfőbb talán az, hogy pszichaszténiásnak (?) tűnik; időnként nekigyürkőzik, de hamar letörik, leáll. Nyilván szüksége van egy stabil támaszra és noszogatóra, akibe erősen kapaszkodhat. Ez persze kisajátítási törekvéssel is együtt jár, bár állítólag elfogadja a nyitott házasságot. Talán érdemes lenne jobban megismerni (amit leginkább ő igényel).

…Furcsa dolog történt tegnap este. Fölhívott, szerelmet vallott és szinte követelte, hogy azonnal üljek taxiba és rohanjak hozzá. Különböző ürügyekkel kitértem, de órákig beszéltünk telefonon. Eleinte kellemes volt a beszélgetés, csak az tűnt fel, hogy bőven használ trágár kifejezéseket és teljesen az indulatok uralják. Később fokozódtak a hiszteroid jellegű megnyilvánulások. Az időnkénti apró csuklások emlékezet kihagyásokkal párosultak, s a szöveg egyre zavarosabb lett. Vontatottan, szüneteket tartva beszélt; egy ilyen szünetnél letettem a kagylót. A telefonálás első órájában megbeszéltük, hogy másnap meglátogatom, ám ehhez már nincs kedvem. Nagy a gyanúm ugyanis, hogy komoly személyiségzavara van. Persze lehet, hogy csak alkohol hatására „dilizett be” egy kicsit. Annyi bizonyos, hogy legalábbis súlyosan neurotikus.

Ez a tegnap esti „letámadás” egészen elijesztett. Megtudtam azt is, hogy tavaly nyáron hízott el, mert kb. 3 hónapig csak lustálkodott. Előző partnerébe volt legutóbb szerelmes, de mivel nem mehetett el vele ide-oda, bosszúból fűvel-fával megcsalta. (Ez volt a „promiszkus periódusa”.) Ma már persze szégyelli, de nem vagyok benne biztos, hogy hasonló szituációban nem csinálná még egyszer. Van aztán egy olyan barátnője, aki leszbikus és szadista; már többször végig harapdálta Zsuzsát, úgy hogy hónapokig kellett borogatnia.

Ennyi zűr után remélhető-e egyáltalán valami normálisabb fejlődés? Néhány dolgot ugyan belát, tehát van önkritikája és változni is akar. A kérdés csak az, hogy tud-e? Nagyon nyitottnak állítja be magát, ám lehet, hogy ez a káosz nyitottsága, a tartásnélküliségé, ami messze van az autonómiától. Kell nekem egy ilyen nő? Még ha egy kicsit normálisabb lenne!

…Másnap kiderült, hogy vermutot ivott előző este egy barátnőjével, s miután az elment, földobott hangulatban hívott. Nyilván regrediált, s önző gyerekként viselkedett – amíg el nem álmosodott. Utólag persze szégyelli magát emiatt. Állítólag ritkán szokott inni, s nem bírja az italt. Minthogy ő jött hozzám, igyekeztem megvigasztalni. Lassan simogatni kezdtem, aztán persze csókolózni kezdtünk. Hamarosan le is vetkőztünk, s vagy egy órát szeretkeztünk. Nekem jó volt (jobb, mint Mártával), de mivel a fogamzásgátlásról másként nem tudtunk gondoskodni, a végén megszakítottam az aktust. Zsuzsa nem elégült ki; azt tudtam, hogy közösülésben nem is szokott, de ezúttal sem a kézzel, sem a szájjal ingerlés nem volt elegendő. Persze nem is hiányolta a kielégülést, ami – első alkalomról lévén szó – érthető. De nem is ez a legfontosabb. A fő kérdés, hogy szellemi téren mit tud nyújtani. Elég aktívnak tűnik, s részben nyitott is, de nagyon ellentmondásos, ambivalens és tele van problémákkal.

…Másnap is eljött, s már sikeresebben (számára is orgazmussal) szeretkeztünk, nagy beszélgetésekkel körítve. Hozott egy fényképalbumot is, és sok mindent elmondott magáról. Meglepő, hogy férjét mennyire nem ismerte; ami összefügghet azzal is, hogy „apa-–kislánya” szerepet játszottak. No meg főleg azzal, hogy szülei illedelmes, jó kislánynak nevelték, ám szeretetet nemigen kapott. Férje után sorban meghaltak öten: apja, öccse, anyósa, apósa és egy atyai jó barátja. Nem csoda, hogy pszichoszomatikus tünetekbe, betegségekbe menekült. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy szellemi aktivitása önálló személyiségjegy, vagy gyógyszer okozta hipomán reagálás. S ha személyiségjegy, akkor szalmalángszerű, apró fellángolásokat jelent-e, vagy tartósabbat? Bizonyos jelekből ítélve az előbbi látszik valószínűbbnek. Jellemzően szimbolizálja ezt az a plakát, ami úgy megtetszett neki: egy fülét befogó nő, aki azt sikoltja: Nem! Ennek megfelelően kifejtette, hogy nála a motívumhiánnyal van baj: nincsenek céljai, nem törekszik semmire, mert „nem látja értelmét…” (Talán kivétel ez alól a partnerkapcsolat, mint a menekülés egyetlen, járható útja.)

Jól illeszkedik ehhez Zsuzsa „akkumulátor-igénye”. A legfontosabb számára, hogy fel tudja tölteni magát hajtóerővel, „árammal”, amiből aztán ő is tud adni, elsősorban a kislányának, aki „mindenek felett való”… Hát, ha csak áram kell neki, tőlem kaphat. Ha ettől szellemileg aktív lesz, én is megkaphatom, amire szükségem van. Hogy aztán mennyire tudunk együttműködni, az majd kiderül. Szombaton színházba megyünk. (Lánya is jön.)

…Nemrég jöttem haza Zsuzsától. Nála aludtam, most először. (Nem találgatom, hogy fogok-e még.) Ez az élmény olyan ellentmondásos, hogy nehéz a helyére tenni. Zsuzsa ugyanis nehéz eset. Alig hogy elkezdtünk beszélgetni, rágyújtott, holott tudta, hogy nem szeretem. Az első cigit még valahogy elviseltem, de a másodiknál szóvá tettem. Azzal védekezett, hogy ő nálam, mint vendég, nem gyújtott rá, de itthon joga van hozzá. Vagyis elvárta volna, hogy alkalmazkodjam ehhez. Miután tisztáztuk, hogy csak az egészséges igényeihez vagyok hajlandó alkalmazkodni, hosszasan mesélt régebbi dolgairól. Megismertem a lányát: tipikus „jó kislány”; anyjához gyerekesen kötődik (és viszont).

Elég későn vacsoráztunk. Ígérte, hogy utána majd rólam akar beszélni, de hiába emlékeztettem erre, halogatta. Kiderült, hogy nem nagyon tud kérdezni. Valójában nincs is mit kérdeznie, mert nem érdekli a másik ember, legfeljebb az, hogy mit tud neki nyújtani. Vagyis önző – ezt ő maga elismerte. Önzése kényelemszeretettel, sőt, lustasággal párosul. Volt úgy, hogy napokig aludt. Ha aztán a tennivalók fölhalmozódnak, kapkodva nekilát. Vagyis nála a szétesések és kapkodások periódusai váltakoznak. Gyógyszert szed a depresszió ellen; ugyanakkor várja a csodát, a „királyfit fehér lovon”, aki egyrészt kényezteti, másrészt egyértelműen közli vele, hogy mit csináljon. Ezért akar szerelmével lekötni.

Kérdés persze, hogy egyáltalán tud-e Zsuzsa szerelmes lenni? Felnőttes szinten nyilván nem. Hiába az illuzórikus hajlandósága, hogy „mindenem” legyen, ez nem több romantikus álmodozásnál. Vagyis csapda, amit jobb nagy ívben kikerülni? Lehet, hogy rögtön el kellett volna jönnöm, ő azonban addig marasztalt, amíg ott aludtam. Éjfél körül feküdtünk le, s a szex eleinte nem ment, de később volt egy 20 perces aktus (amiben Zsuzsa természetesen nem elégült ki). Reggel azzal a szándékkal jöttem el tőle, hogy „egyelőre függesszük fel kapcsolatunk intimebb vonatkozásait”. Úgy látom ugyanis, hogy két alapproblémája van, s ezek infantilizmusából adódnak. Az egyik az értékelési bizonytalanság, az értékrendszer kialakulatlansága és ambivalenciája, amiből a célok, távlatok hiánya és az önértékelés ingadozása fakad. A másik az ezekből következő affektív labilitás, amely fix pontok, fogódzók után kiált, de eddig csak egyet talált: saját gyermekét. Ez nagyjából megfelel a hagyományos elvárásoknak. Vele jár az anyaszerephez kötődő félelem, hogy a gyerek felnő és saját útjára lép, s akkor nem marad semmi kapaszkodó. Vagyis erősödik a zsákutca-érzés, amiből csak egy „tökéletes partner” jelenthetne számára kiutat.

Mindezt tulajdonképpen megbeszéltük, s úgy tűnt, Zsuzsa fölismeri (és elismeri) a körvonalazott helyzetet. Persze nem tudom, mennyire érti az összefüggéseket, és a belőlük adódó feladatokat. Zsuzsa tulajdonképpen a lelki felnőtté válás tizenéves kori útját járja, kissé megkésve. Sajnos, nem bízik önmagában, és fogalma sincs, hogyan kezdjen hozzá. Említett másik partnerével nem szakított. Sőt, elmondta, hogy tegnap jó két órát szeretkeztek, amiben ő többszörösen kielégült, könnyebben, mint máskor. Neki nem szólt rólam, mert nem érzi egyenrangú partnernek („úgysem értené”). Zsuzsának a jelek szerint megfelel ez a rejtett párhuzamosság. Ennek több oka lehet. Az egyik: ha engem nem birtokolhat teljesen, akkor kell még valaki, aki kevésbé fontos, ugyanakkor jobban alkalmazkodik hozzá. A másik, hogy én ezt elveim szerint nem kifogásolhatom; s ha mégis, akkor féltékeny vagyok…

…Legutóbb úgy tűnt, nem ragaszkodik az együtt alváshoz; azt hiszem, kényelmesebb neki külön. Kezdeti lobogása máris szűnőben van. S minthogy a középút számára nehezen járható, a „minden” akarása átcsaphat a „semmi”-be? A kritikához ambivalensen viszonyul: egyrészt igényli és racionálisan többnyire elfogadja, másrészt affektíve elutasítja és nem követi. Érdekes, hogy Éva részben „megérti” Zsuzsát (például védelmébe veszi a gyerekéhez való kötődését), részben veszélyesnek érzi, s – talán épp ezért – nem hisz a fejlődésében. Kicsit közös bennük, hogy azt akarják, fogadjam el őket olyannak, amilyenek – vagy tegyek csodát velük. Egyik sem igazán racionális alkat, bár Zsuzsának „jobb szövege” van. Viszont nem bírja megemészteni, hogy nem vagyok szerelmes belé. Naplót, illetve levelet a saját problémáiról kérésem ellenére nem ír. S egyre inkább úgy érzi: „süketek párbeszéde” folyik köztünk, vagyis annyira más nyelven beszélünk, hogy ő már nem próbálkozik tovább velem. Javasoltam: akkor jelentkezzen, ha úgy gondolja, érdemes a közös nyelv kialakításával próbálkozni.

Kapcsolatom Évával leszűkült a napi történések futólagos megbeszélésére (ami majdnem olyan, mintha különböző járművekben utazva integetnénk egymásnak). Az esti, szex nélküli összebújások tartják a lelket kapcsolatunkban. Kicsit kevés. De hát ennél többre alig van kilátás. , s már kezdek ehhez hozzáedződni…Nemrég kaptam hírt egy ifjúkori jó barátom haláláról és első feleségem, Ditte halálos betegségéről. Egymás után mennek el a régi barátok, partnerek, s előbb-utóbb csatlakozom hozzájuk. Hogy mikor? Szerencsére nem tudom, s talán jobb is, hisz’ mire mennék vele, ha tudnám? Min akarnék és tudnék változtatni? Nincsenek hosszabb távú terveim. A könyvírás sem fontos. Hiszen írtam már néhányat, s mit változtattak ezek a dolgok menetén? Semmit. S mit változtathatnék önmagam további „menetén”? Van egy tűrhető lakásom, viszonylagos anyagi biztonságom, szakmámban elég ismert nevem (és kétes jó hírem). S van egy tűrhető baráti-élettársi kapcsolatom. Nagy szerelmem nincs, hiába kerestem, s már nagyjából beletörődtem, hogy nem is lesz – legfeljebb változatosságot célzó kalandok.

Mire vágyom még? Elsősorban lelki, kulturális örömökre, amik persze sokfélék lehetnek: a fölismerés, az alkotás, az emberi találkozás, az esztétikum örömei stb. S hogy mindezekből adhassak is minél több embernek, vagy legalább annak a néhánynak, aki igényli és fogékony rá. Sok ez, vagy kevés? Nem tudom. De talán nem maximalizmus.”

           Egy sejtelmesen drámai jelenség: Ilona

         „Egy 35 éves, háromgyermekes, válófélben levő asszony jó kézírása, okos és őszinte válaszai egy kérdőívre, fölkeltették a figyelmemet. Levelemre azt válaszolta, szívesen segít és vannak problémái, amiket megbeszélne velem, adjak időpontot. Ez az időpont tegnap délelőtt volt. Arányos, karcsú, filigrán, rövid barna hajú, kék szemű nő állított be. Egyórás beszélgetésünk vége felé magam mellé ültettem, átkaroltam, s rövidesen csókolóztunk és összetegeződtünk. Újabb fél órán belül pedig az ágyban találtuk magunkat. Nem kellett különösebben rábeszélni, szinte magától levetkőzött. Elég hamar magamra húztam. Lehet, hogy szokatlan volt neki ez a póz, mert nem lovagló ülésben helyezkedett el, hanem nyújtott lábbal feküdt rám. S bár élvezte, nem elégült ki, nem mozgott elég felszabadultan.

Szerettem volna már ma újra találkozni vele, s a hét végére is szívesen csináltam volna programot, de kitért, s későbbre ígérte jöttét. Ez kicsit elgondolkoztat. Meg az a kijelentése is, hogy nem kell folyton az „igazit” keresni… Netán egyszerűen kalandnak tart, s nem sokat vár tőlem? Úgy tűnik, visszafogja magát (vagy valami visszatartja). Talán azért, mert jóval idősebb vagyok? Vagy mert úgy látja: házasságról (illetve kizárólagos kapcsolatról) aligha lehet szó velem? Ő ugyanis eddig a kizárólagos monogámiát tartotta elérendőnek, mert „ha megkapnak egymástól mindent, akkor nincs szükségük másra”. Ami egyébként igaz, csak kevés a realitása.

Érthetően egész sereg kérdés merül föl bennem. Egyáltalán milyen ember ez az Ilona? Mit várhatok tőle? Mennyiben tud többet, mást nyújtani, mint Évai? Hogyan lehet kettejüket összeegyeztetni, esetleg összebarátkoztatni? Sorolhatnám vég nélkül. Egyelőre úgy tűnik, nem veszi elég komolyan kapcsolatunkat (s úgy mellesleg: vajon mással is ilyen könnyen kikezd?). Minden azon múlik, mit tudunk adni egymásnak. A jelek szerint értelmes nő, s talán kreatív. De hogy tudna-e munkatársam lenni, az teljesen bizonytalan, hiszen nincs megfelelő szakképzettsége. (Valamilyen szakközépiskolát végzett, s nem tanult tovább, csak egy népművelő tanfolyamot végzett). Ahogy ő mondja, sokáig nem talált magára, ideges panaszai is voltak.

De úgy érzi, ezen már túl van. Férjével évek óta nincs szex, mert a nagy szerelem után kiderült, hogy nem illenek össze. Még együtt laknak ugyan, de a férj ritkán jár haza, gyakorlatilag máshol lakik, csak pénzt ad haza (főleg a gyerekek ellátására). Fölmennék hozzá én is, szeretném látni a gyerekeit, a lakását stb., de visszatart, hogy még nem akar a gyerekeinek bemutatni. Így hát marad a várakozás – ami a reményeket is, meg a kétségeket is táplálja.

…Találkozásunk óta 4 nap telt el, s Ilona nem jelentkezett. Vajon eltűnik, mint a szivárvány? Nem kíván, vagy nem remél folytatást? Jó lenne tudni, hogyan élte meg ő ezt a találkozást. Utólag visszagondolva furcsa volt búcsúzáskor az a „Köszönök mindent!”, aminek nagyon lezárás-jellege van. Mondhattam volna persze én is, hiszen szép élmény volt, de eszembe sem jutott, mert csak a folytatásra gondoltam. S úgy tűnt, hogy azonos hullámhosszon vagyunk. Tévedtem volna? Lehet, hogy csak a reményeimet, a partnerideálomat projiciáltam? Persze az is lehet, hogy ő „lassabban érő típus”. Tele lehet (irreális?) aggályokkal stb. Neurotikus személyiségzavar sem tekinthető kizártnak, vagy legalábbis egy hajlam a maximalizmusra és bemerevedésre, valamint az ebből adódó visszahúzódásra. Bárhogy izgat, próbálok mással törődni.

…Ma találkoztunk másodszor. Most közelebb kerültem Ilona megismeréséhez. A kép vegyes, bár benyomásaim alapjában pozitívak. (Remélem, hogy ezt nemcsak a szeretkezés új élményének öröme mondatja velem.) Tény, hogy nagyon jó vele összebújni, s a beszélgetés is eleven, gördülékeny. Persze véleménykülönbségek is fölmerültek, amikből az derül ki, hogy ő sokkal hagyományosabb szemléletű, jól működő elhárító mechanizmusokkal, amik egy kicsit elzárkózóvá teszik. Csak egy dologban „forradalmi”: a színházi rendezés kérdésében. A mai rendezőket mind, de a színészeket is szinte kivétel nélkül rossznak tartja. S itt jön a „Majd én megmutatom!” naiv optimizmusa, az önbizalomhiány túlkompenzálása. Közben viszont a színművészeti főiskolára való bejutás harmadik és egyben utolsó (korhatár!) próbálkozása is sikertelen maradt.

De nem ez a lényeg! Színészi hajlama exhibicionista tendenciákat mutat, ugyanakkor a felszínen az introverzió, a távolságtartás dominál. Nem tudja teljesen odaadni és föltárni magát, féltékenyen őriz egy belső zugot, ahová még egy intim partnernek sincs belépési engedélye. Nyilván fél a kiszolgáltatottságtól, vagyis bizalmatlan. Zavarba ejt a gondolat, hogy vannak dolgok, amiket még nekem sem mond el. Vagyis félig ki vagyok zárva az életéből: kijelölte a kört, amelynek határait nem léphetem túl. A helyzet nem mondható ideálisnak. Csak kénytelenségből és ideiglenesen fogadom el.

Egyelőre a szex sem problémamentes. Ilona a tartós aktust szereti, bár közösülésben nem elégül ki. Úgy látszik, ezt annyira megszokta, hogy nem is hiányzik neki az orgazmus. Maszturbációval is ritkán próbálkozik, „mással köti le magát” (vagyis idegenkedik tőle). Elég passzív a szexben, elfogadásra rendezkedett be. Tehát a szexuális attitűdje is módosításra szorul. Nagyjából körvonalazódnak tehát az irányok, amikben esetleg segíthetek neki. Csak az nem világos, hogy igényt tart-e erre, és mivel tudná viszonozni. Jelenleg talán nem sokkal (a szeretkezéseken túl); ám, ha sikerül őt alakítgatni, úgy egyre többel. Megint a szokásos remények – amik vagy beválnak, vagy nem.

…Tegnap dél felé váratlanul beállított Ilona. Persze rögtön szeretkeztünk, s bár most hosszabb volt az aktus (jó negyedóra), nem orgazált, s elég passzív volt most is. A pettingorgazmust meg kerüli, mert elege volt belőle férjével; aktusban viszont eddig ritkán sikerült. Ám ezúttal már elég közel járt hozzá, s talán belejön. Persze a petting leblokkolását föl kellene oldani, csak egyelőre nem tudom, hogyan. Még ha kicsit rendszeresebben találkoznánk! De úgy tűnik, változatlanul peremhelyzetben akar tartani. Most is csak egy órácskát volt itt, aztán bevitt kocsiján a városba, s közben elmondta – miheztartás végett –, hogy nem szerelmes belém, de azért örül „mélyebb barátságunknak”. Nem fejtette ki, hogy mit hiányol belőlem, miért nem hasonlítok eléggé a partnerideáljához. Ha jól sejtem, hiányzik a kizárólagosság, amire nem lát esélyt. Pedig szóba kerülvén a csoportházasság, úgy tűnt, szívesen kipróbálná. Ez önellentmondás, s nyilván van több is. Tény, hogy mindinkább előtűnnek a köztünk levő különbségek, s alig van remény ezek jelentős csökkenésére. Mélyebb barátság azért lehet, de a szerelem? Mindenesetre írtam neki egy levelet:

Drága kis „mélyebb barátnőm”! Szerda délelőtt van, ilyenkor szoktál jönni. Szoktál? Ez túlzás. Most sem jössz, mert ugye más dolgod van. S ki tudja, mikor látlak újra. Így hát írok neked, bár lehet, hogy nem sok értelme. Annyi mindent kellett volna már alaposabban megbeszélnünk, és nincs rá idő. S nem egyszerűen a kivédhetetlen elfoglaltságok miatt. Hanem? Mondjuk, hogy a „józanságba csomagolt óvatosság” miatt, ami mögött túlzott aggályok és bizalmatlanság is lehet. S erről eszembe jut, amit írtál: „Nem tudom igazán odaadni magam!..”

Épp most csörgött a telefon, te voltál. Igazán jól esett, hogy felhívtál; kár, hogy hamar elbúcsúztál, miután a pénteki randevút megbeszéltük. Hogy levélben se legyek túl hosszú, igyekszem a lényegre térni, mármint kettőnk viszonyát illetően. Kapcsolatunk részemről szerelemnek indult, de – lévén ennek egyik fő feltétele a kölcsönösség – nem tudott kibontakozni. Persze nem biztos, hogy végleg megrekedt, hiszen kedvező feltételek esetén lassúbb kibontakozásra még van lehetőség. A feltételek pedig elsősorban rajtad múlnak. Úgy tűnt, hogy eleve elhárítod ennek lehetőségét. Csak az nem világos, hogy miért? Talán alapvető kérdésekben nem felelek meg az elképzeléseidnek, a partnerideálodnak? No igen, a korkülönbség. De hát valóban olyan fontos az? Vagy a kizárólagosság hiánya, amire ugyanezt kérdezhetném. Azonkívül azt mondtad, nem akarsz újabb házasságot.

Biztosan van még több fenntartásod vagy ellenérved, hiszen feltételezhetően nem egyszerűen „ösztönös elhárításról” van szó. (Vagy ha igen, akkor nem ártana ezeket tudatosítani és felülvizsgálni.) Nyilván a korábbi rossz tapasztalataid késztetnek elhárításra, védekezésre, a 3 lépésnyi távolság tartására. Talán túlzottan félted önmagad belső függetlenségét?

Legutóbb emlékeztettelek a latin közmondásra: Fide, sed cui, vide. Hozzáteszem: senkiben sem bízni legalább olyan nagy hiba. Más kérdés, hogy kell-e bárkinek bizalmat előlegezni, és mekkorát. Nyilván fokozatosan kell növelni a bizalmat, ami megint kölcsönösséget feltételez. A kölcsönös bizalommal járó kölcsönös kiszolgáltatottság ugyanis nemcsak elviselhető, hanem nagyon is jó dolog.

Tudom, hogy a nem teljes bizalom és a nem teljesen intim kapcsolat is jobb, mint a semmilyen. De azért, ha egy mód van rá, én a teljességre törekszem. S veled kapcsolatban még nem mondtam le erről. Illúziókat kergetek? Várom véleményedet.

…Pénteken Ilona kb. két óra hosszat volt itt. Jót szeretkeztünk, de most sem elégült ki. (Bár ez talán megtörtént volna, ha tovább folytatom a szájjal ingerlést – legalábbis utólag ezt mondta. A levelet, amit írtam, olvasatlanul eltette: „legyőzi a kíváncsiságát”. Ez megint elemzést érdemelne. Elfojtás? Vagy sürgetőbb volt a szeretkezés? Ám abba is nehezen jött bele teljesen. Eleinte csak puszikat adott, kerülte az igazi csókolózást; csak amikor már jól felizgult (közösülés közben) csókolózott igazán, akkor is rövid ideig. Kérdeztem, nincs-e nála fénykép a gyerekeiről – nem volt. Kérdeztem: van-e már nyaralási programja, mert örülnék, ha lehetne közös programunk. Mondta: szép, hogy erre gondoltam, de ő szakszervezeti beutalóval megy, a gyerekeivel. Egyébként nem nagyon lesz ideje nyaralásra, mert hajtani kell a pénzt, vannak adósságai (az OTP-nek stb.).

Újra szerda van, s vártam Ilonát, de nem jött, csak telefonált, hogy a héten nem tud jönni, sok dolga van. S most itt állok, s van is szeretőm, meg nincs is. Pedig, ha akarná, találkozhatnánk, hisz’ én is szívesen mennék hozzá (akárhová). Nem tehetek mást, el kell fogadnom ezt a távolságtartást. Ez pedig azzal jár – hiába berzenkedem ellene –, hogy kissé visszaminősítem, lejjebb értékelem ezt a kapcsolatot. Ilona? No igen, jó kis csaj, de semmi egyéb! Különben is, mit várnék tőle? Hiszen kifejtette, hogy részéről szóba sem jöhet a szerelem! Barátok vagyunk – és kész! Tessék lejönni a felhőkből ! Egyáltalán, mi közünk lehet egymáshoz a szexen kívül? Van-e más kapcsolódási pont? Ha őt ennyire lekötik a gyerekei, a pénzkereset, a romba dőlt házasság felszámolása, és a karriertervei, amikbe nem tud és nem is akar bekapcsolni, akkor…

Közös élmények kellenének, ehhez pedig több idő és együttlét. Ha nem lesz e téren hamarosan jelentős változás, úgy kapcsolatunk aligha fejlődik tovább. Benne talán él a változás jámbor óhaja, de egyelőre hagyja sodortatni magát a megkezdett úton és irányban. Persze megpróbálom majd kimozdítani.

…Délelőtt itt volt Ilona, csak úgy, előzetes bejelentés nélkül. Egy jó órát beszélgettünk, illetve vitatkoztunk. Ami jó is volt, meg nem is, mert valahogy nem volt elég konstruktív. Ilona az „ösztönösség” híve: megérzései „mindig beváltak”, ezért túlságosan bízik azokban. Az értelmi kontrollt nem tartja megbízhatónak és lényegesnek. Épp ezért „felesleges a sok beszéd” a szexet illetően is; „azt érezni kell” stb. Ő 2-3 beszélgetés alapján „empátiásan tudja”, kitől mi várható, s inkább leépíti vagy visszaszorítja a kapcsolatot, mintsem belevesse magát – úgy, mint a házasságába (de abba is csak szülei nyomására ment bele). Úgy tűnik, most velem is ezt csinálja: kiszorít élete perifériájára.

Levelemre csak néhány szóban reagált, ugyanis „nem ért rá írni”. Egyébként sem a korkülönbség, sem a kizárólagosság hiánya nem zavarja. Elmondta, hogy kitűzték az első, válóperi tárgyalást. A szeretkezés ezúttal talán jobb volt neki; legalábbis úgy tűnt, hogy a szájjal ingerlés során kielégült. Viszont utána már nem nagyon élvezte a közösülést. Kicsit le is fogott, hogy ne mozogjak annyira, s a csókolózást is kerülte. Utána próbáltam ezt megbeszélni vele, de fölöslegesnek tartotta. Azt pedig határozottan állította, hogy ő boldog ember (legalábbis kb. fél éve), amióta megtalálta élethivatását…

…Amikor legközelebb jött, azon kezdtünk vitatkozni, hogy szerinte „minden véletlen szükségszerű, csak nem tudjuk az okát”. Egy óra elteltével lefeküdtünk ugyan, de tovább vitatkoztunk, s puszilgatásomra, simogatásomra nem reagált. Láthatóan nem kívánja különösebben a szexet. Kérdés: csak velem, vagy mással sem? Hamarosan abba kellett hagynunk a „szeretkezést” (mert jöttek hozzám), s Ilona angolosan távozott. Befejezésül megállapodtunk, hogy legközelebb nem fogunk vitatkozni. A dolog azért is érdekes, mert ő időnként kifejezetten dühös volt rám, hogy ellentmondok neki, miközben ő magabiztosan kinyilvánítja a véleményét. Úgy tűnt, ő „mindent jobban tud” – vagyis a felismert féligazságokhoz mereven ragaszkodik. Kicsit fatalista. Ám, ha ennyire rugalmatlan, akkor kár vele vitatkozni. Ha pedig a szexet nem kívánja velem, kár vele szeretkezni. S ha nem vagyok neki fontos, ő se legyen az. Kapcsolatunk tehát eléggé elbizonytalanodott, értelme és léte kétségessé vált.

Amikor megkérdeztem, van-e alternatívája nála a színházi rendezésnek, magabiztosan közölte: nincs szüksége alternatívára! Vagyis mindent egy lapra tett fel. S minthogy nem találja a megvalósítás reális lehetőségeit, légvárakat épít. Bár ne lenne igazam! Vagy bár meg tudnám mondani, mik azok az értékesebb lehetőségek! Konkrétumoktól eltekintve nyilvánvaló, hogy az önmegvalósítás alapja az egyéni szükségletek kielégítése és fejlesztése. Amihez mindenekelőtt jó partnerkapcsolat kell. Ő ezt hanyagolni látszik, nem tud kitörni a pénzhajszolás és karrierépítés taposómalmából. Persze kérdés, hogy csak ezért hanyagol, vagy van egy másik, többet ígérő kapcsolata. De az is lehet, hogy számára a partnerkapcsolat most harmadrendű kérdés (a válás, a gyerekek és a „hivatás” mellett).

…Közbevetőleg Éváeól néhány szót. Az Ilona-ügyről kissé gunyorosan nyilatkozott, mondván: „Még elég fiatal vagy, hogy az Igazit keresd!” Hogy őt miért nem érzem annak, az nem foglalkoztatja komolyan. Elve: ha ő elfogadja az én „másságomat”, akkor én is fogadjam el az övét. Ami kétségkívül jogos igény, bizonyos határokon belül. Egy intimkapcsolatban ugyanis a másság nem terjedhet ki alapvető dolgokra. Ilyen például a gyermekeihez való viszony, amire még mindig a kritikátlan, irreális anyagi kényeztetés jellemző.

…Miután egy hétig vidéki konferencián vettem részt, hazatérve várt Ilona rövid levele, miszerint többet nem jelentkezik, mert úgy érzi, „nem egy hullámhosszon lüktet életünk”, totális másság jellemez. Nem fejti ki, hogy ez miben áll, csak utal több ütközési felületre, s hangsúlyozza, hogy nem akar fájdalmat okozni. Vagyis tudott volna gorombaságokat is a fejemhez vágni. Nagyjából sejtem, miről van szó, hiszen beszélgetéseink során kiderültek látásmódunk különbözőségei. A fő baj valószínűleg az volt, hogy nem fogadtam el fenntartás nélkül a „tökéletes rendező” öncsaló illúzióját.”

            Újabb társkeresési periódus

          „Kicsit bosszant, hogy nem nagyon jelentkeznek, akiknek hirdetésére válaszoltam. Kíváncsi vagyok, hogy a saját hirdetésem szűrőjén hányan fognak fennakadni. Eddig csak Rózsa hívott, egy 3 éve elvált fogászati asszisztens, aki 21 éves lányával él főbérleti lakásában – és nem dohányzik. Első találkozásunkkor fél órát beszélgettünk a munkahelyén. Értelmes, helyes, szőke nő. Házassága eleve rossz volt, férje a gyengédséghez, a szexhez nem értett, így 5-6 évi házasság után az meg is szűnt. Ez után külön utakon jártak. Rózsának is volt külső partnere, de stabil kapcsolata nem volt. Maszturbálni nem szokott; vallásos nevelést kapott. Ma is istenhívő, de nem jár templomba. Tőlem ugyan semmit sem kérdezett, de a jelek szerint tetszettem neki.

Az ágyban valószínűleg jó lenne vele. Szellemi társ viszont nem lenne, így legfeljebb „másodhegedűs” szerepet tölthet be. Tehát? Nem szerelem, de barátság, változatosság? Meglátjuk.

Ezután ugyan több nővel randevúztam, de egyik sem tetszett igazán. Csak hetek mulva akadtam össze Líviával, a negyvenes előadóművésszel, aki szereti a verseket, tájékozott az irodalomban, s hozzám hasonlóan kultúrát terjeszt. 7 éves lányának apja Angliában maradt, s ő nem kér tőle tartásdíjat. Van egy partnere is, egy elvált férfi, akit valamiért már ún, de nehezen tud tőle szabadulni. Lívia külsőre nem éppen mutatós, azonkívül kissé neurotikus. Makacsul ragaszkodik bizonyos előítéleteihez; pl., hogy szakembertől nem várható segítség, vagy hogy a férfi a nő ellensége stb. De azért értelmes és művelt nő; meghívott otthonába egy teára. Most ő érdekel elsősorban (bár 9 újabb levelet kaptam). Meghívása nyomán meg is látogattam, s kellemesen elbeszélgettünk, jót játszottam a kislányával is. Ám intimebb közeledésre nem került sor, s közölte, hogy nem tud szakítani a partnerével – így (egyelőre) nem jöhetek szóba.

Másik, érdekesebb randevúm Klárával volt, az 52 éves csoportvezetővel, akinél tegnap másfél órát töltöttem, s jól éreztem magam. Életkorához képest fiatalos, jó alakja van, értelmes és kedves nő, kétszobás, lakótelepi lakással. 28 éves fia már leendő nejénél (vagyis élettársánál) lakik. Klári segíti és szombatonként vendégül látja őket, ezért „gyerekcentrikusnak” tarja magát. Szabadidejében varrogat és olvas, úszni megy vagy tévét néz stb. Időnként volt férjével is összejön, sőt, lefekszik (bár ettől ritkán elégül ki). Nem beszéltük meg, miért váltak el; a férj vidéken maradt és nem nősült újra. Klárinak válása óta (12 éve) két hosszabb kapcsolata volt. Engem kávéval kínált, majd hívásomra átült mellém, s hagyta, hogy simogassam, sőt, csókolgassam, bár ettől kicsit ideges lett és tegezési javaslatom elől kitért, korainak tartotta. Valamit ekkor el akart mondani, de aztán leállította magát.

Abban maradtunk, hogy majd fölhív, mert szimpatikus vagyok neki (csak előbb meg kell emésztenie első találkozásunkat). Valószínűleg jól érezném magam vele az ágyban. Beszélgetni is tudunk; lényegesebb szemléleti eltérések nem derültek ki. A szakmám ugyan nem érdekli különösebben, de ettől még jó barátok lehetünk. A nyelvek közül a franciát ismeri valamennyire, járt Párizsban is. Különösebb ambíciója nincs. S ahogy sejtem, a magányt is egész jól megszokta. (Ígérete ellenére nem is hívott vissza.).

…Még néhány más nővel is volt egyszeri, ismerkedő randevúm, de aztán meglátogattam a már említett Rózsát. Jó négy órát töltöttem nála, s a vége felé nagyot szeretkeztünk. Jó volt, bár nem volt zavartalan, mert Rózsa közben mindig attól tartott, hogy jön a 21 éves lánya. Aki később meg is jelent a partnerével (nős, felesége otthon ül, két kisgyerekkel), de rövidesen megint elment.

Hogy milyen ember Rózsa? Nem kiemelkedően jó, de egész normális. 41 éves, egész jó alakja, rövid, szőke haja és kék szeme van. Udvari lakása egyszerűen berendezett, virágok helyett kagylókkal, köcsögökkel és népies fali tálakkal. Viszonylag sok könyve is van. Legutóbbi partnere nős ember volt és két szeretőt tartott. Munkaköre folytán fél az AIDS-től. Szexuális ingerlésre jól reagál, többszörös orgazmusai vannak, ejakulációval (!) Maszturbálni nem tud, bár már próbálta. Fogamzásgátlása megoldatlan, inkább csak a naptármódszert kedveli. Különösebb ambíciói nincsenek, figyelmét a megélhetés gondjai és lánya sorsa köti le. Szellemi téren nem sokat várhatok tőle, sejtésem szerint hasonló szerepet fog betölteni, mint Éva mellett Vali (ha megkedvelik egymást).

…Szombat délután a megbeszéltek szerint beállított Rózsa. Hármasban beszélgettünk, aztán elmentünk Szentendrére, körülnézni. Hazajőve hármasban vacsoráztunk, majd hazakísértem Rózsát és nála aludtam (Lánya ugyanis a hétvégeket partnerével tölti.) Sokáig fent voltunk; beszélgettünk és szeretkeztünk. Rózsa hamar belejött és hosszan tud élvezni; többszörös orgazmusai vannak, amelyek során bőségesen ejakulál. Ilyet még nem tapasztaltam! A lepedőt le is kellett cserélni. (Úgy tűnik, legjobban a „G-pont” ingerlése elégíti ki.) Újabb lényeges dolgot nem tudtam meg róla. Reggel elismeréssel figyelte a jógagyakorlataimat, s azt mondta, neki bíztatásra lenne szüksége, hogy komolyabban törődjön magával. Megállapította, hogy jól kizökkentettem az addigi tespedésből. Bár a háztartási munkát tulajdonképpen szereti.

Fölmerült, hogy mikor találkozzunk. Ő abból indult ki, hogy most jönnek nála a veszélyes napok, így legjobb, ha csak jövő szombaton. Hogy közösülés nélkül, sőt, szex nélkül is találkozhatnánk, az föl sem merült benne. Mintha eleve természetes lenne, hogy találkozni csak akkor érdemes, ha közösülhetünk. Talán feltételezi, hogy én (mint általában a férfiak?) ehhez ragaszkodom? Időközben kiderült, hogy szombaton sem mehetek, mert lánya otthon marad. Így vasárnap megint hármasban csinálunk programot. A jelek szerint Évával jól megértik egymást, s Rózsa – ahogy mondta – megszokta, hogy harmadik legyen. Nagyon egykedvűen viselkedett; egyre inkább úgy látom, nincs jövője ennek a viszonynak. Ott alvásomat már második hete nem teszi lehetővé, tehát nem fontos neki ez a kapcsolat. De hát azt hiszem, nem sokat veszítek vele.

Pillanatnyilag nagyobb élmény egy angol nyelvű könyv a párkapcsolatokról. Mindjárt az első fejezet a párválasztásról szól. Javasolja egy „bevásárlási lista” összeállítását a partnerkereséshez, minthogy az első feladat annak eldöntése: milyen árut keresünk? Fölsorol vagy 10 testi és 20 lelki jellemzőt. Megkülönböztet alapvető (és nem változtatható), valamint nem alapvető (és változtatható) tulajdonságokat. Elég érdekesnek tűnik. Milyen tulajdonságokat keresek egy partnerben? S tudom-e cserébe adni, amit ő keres? Egyszerű csereüzlet lenne a párválasztás?

Elgondolkoztatónak találtam Liv Ullman: Választások c. könyve utolsó részének mottóját is: Elszomorít az a felismerés, hogy akkor vagyok szerencsés, ha nem találom azt, amit keresek, mert így nem hagyom abba soha a keresést. Vajon rám is érvényes ez? S egyáltalán, igaz ez? Az a szerencsés, aki örökké keres? S aki megtalálja, amit keres, az a pillanatnyi örömön túl csak unatkozik? Nem hiszem. Örökké persze a megtalálás sem boldogít. Egyrészt, mert nem pontosan azt találjuk, amit kerestünk, vagy időközben megváltozik, már nem olyan. Másrészt, aki valamit megtalált, az hamarosan elkezd keresni valami mást, mert változnak az igényei. Ha viszont sohasem egészen azt találjuk, amit keresünk, érdemes akkor egyáltalán keresni? Valamit akkor is talál az ember, ha nem keres. Hogy nem tökéletes? Na és? A másik sem lesz az. Legfeljebb egy-két fokkal közelebb lesz hozzá néhány szempontból; más szempontból viszont távolabb.

De a relativizálástól eltekintve: nem inkább mást, másmilyent, az eddigiektől így meg úgy eltérőt keresünk? S ha megtaláltuk, egy idő múlva kezdjük újra. Kérdés persze, hogy a megtalált helyett, vagy mellett? De épp ezért vonzó a többpartneres életforma: ami az egyikben nincs meg, az talán megvan a másikban – és viszont. Mert igény ugyan a stabilitás, de igény a variabilitás is! S talán megtanulható a kettő összeegyeztetése. Elvileg biztosan. A gyakorlatban viszont nem tanulják meg, mert nincs honnét, nincs minta, s mert túl nehéz: magas pszichológiai kultúrát feltételez és egészséges személyiséget. A sok bizonytalanság miatt a stabilitásra törekvés a domináns. Ami aztán magával hozza a birtoklást, a kapaszkodást és a kizárólagosságot. Vagyis a leragadást.

Lassan én leszek a „bölcs öreg”, aki egykedvűen figyeli az eseményeket, „hétezer lábnyira túl a jón és a rosszon” – vagy hogy is mondta Nietzsche. S ugyan hol találnék egy „bölcs öreglányt”, aki hasonló hullámhosszon él, vagy rám tud hangolódni? Netán olyat keresek, akinek én tudnék ráhangolódni a fiatalosabb hullámhosszára? Csak kérdés, hogy van-e olyan, akinek vonzó hullámai magukkal tudnának ragadni? (S nemcsak egy-két éjszakára!) Úgy tűnik, nem tolonganak. Csak járkálok a piacon, s látom: szegényes a választék, hidegen hagy a kirakott áru. Csekély vigasz, hogy „valahol lennie kell jobb árunak”. De hol? Nincs ember, aki nyomára vezetne. A Társkereső Szolgálatok primitívek és haszonlesők”.

         V. Éva  és / vagy Anna?

        „Fölhívott egy 33 éves „szabadfoglalkozású” nő, V. Éva, akinek „Művészet” jeligéjű hirdetésére válaszoltam. Válófélben, gyermeke nincs, s „kizárólag pszichésen egészséges partnert” keres. Telefonhangja elég gátlásosnak tűnt, úgyhogy valószínű: a pszichés egészség nála csak vágyálom. Másnap már randevúztunk. Ő elég sovány és félénk, kicsit gyerekes nő. Kért, hogy előbb én beszéljek magamról. Amibe aztán fokozatosan bekapcsolódott, s ennek során sok minden kiderült. Először is: még nem vált el, s nem is biztos, hogy akar. S ha igen, inkább csak azért, mert neki nem lehet gyereke, a férje viszont szeretne, így nem tud megfelelni neki. Vagyis csökkentértékűségi érzése van, s ezt úgy kompenzálja, hogy ő a domináns a kapcsolatban, ugyanakkor mártírszerepet is játszik. Szakközépiskolában érettségizett, egy ideig bolti eladó volt, de különböző betegségei miatt jó ideje csak otthon dolgozgat (bedolgozóként varrogat stb.).

Ehhez képest lelki állapota aránylag nem rossz. Nincsenek illúziói, elég erős a realitásérzéke. Gyakran látogatja háromszor elvált barátnőjét, aki „csupa élet”. Társas kirándulásokra jár, s foglalkozik a környezetében található gyerekekkel. A nyitott házasság gondolata tetszik neki, de férjét nem tartja rá alkalmasnak. Pedig nem bánná, ha férjének (is) lenne valakije. Érdekel, bár nem egyenrangú partner.

Nagyon tetszik viszont egy 45 éves, özvegy, vidéki tanárnő levele, akinek két gyermeke van, nem dohányzik, s elég sűrűn jár a fővárosba. Vonzó benne, hogy legjobban az „emberi személyiség” érdekli, s álma, hogy „az élet minden területén partnere lehessen valakinek”. Nagyon jó írása van. Jelentkezett ugyan másik három nő is, de ők kevésbé érdekesek. V.Éva pedig megígérte, hogy meglátogat. A látogatás kicsit másként alakult, mint gondoltam. Kedves volt és őszinte. Nyilvánvaló volt, hogy erősen rokonszenvezik velem. Így aztán kétórás beszélgetés után ágyba keveredtünk. Ő ugyan nem elégült ki, de nagyon élvezte, s csak rám figyelt, „nem akart terhemre lenni”. Csökkentértékűségi érzését jól kompenzálja. Bevallotta, hogy a hirdetést barátnője számára adta fel, neki akart partnert szerezni. A barátnő el is ment egy-két randevúra, de aztán leállította az egészet..

Közben megjött a tanárnő, Anna levele! Rögtön válaszoltam is neki. Egészében olyan a levél, amilyet vártam. Csak kicsit rövid, s nem tesz föl konkrét kérdéseket. Írja, hogy teljes őszinteséget vár és ígér, s már ő is alig várja, hogy találkozzunk. Némi aggódás is kicsendül a sorokból, hogy hátha nem felel meg nekem stb. A levél befejezése kicsit frázisszerűen hangsúlyozza a megbízhatóságot és emberi tartást, valamint a „testi összhangot”. Ígéri, hogy levelem vétele után fölhív a randevúnk ügyében. Egész földobott ez a levél! Ha ebből sem lesz szerelem, akkor nem tudom, miből lehetne!

…Azzal kezdtem a napot, hogy újra olvastam Anna levelét. A kíváncsiság mellett már engem is aggályok kerülgetnek. Először is nagyon introvertáltnak tűnik, amivel könnyen társul bizonyos merevség és csökkent alkalmazkodás. Félek, hogy itt-ott leragadt bizonyos hagyományos sablonokhoz. S hogy nem elég nagyvonalú. A nyitott kapcsolatról valószínűleg nem is hallott, s lehet, hogy a kizárólagosság híve. Másrészt a távolság erősen korlátot szab találkozásainknak. S persze fölmerül a kérdés, hogy milyen alapon várok sokat egy idegentől, akinek elég jó írása van, ám ez csak bizonyos műveltséget és viszonylagos kiegyensúlyozottságot jelent. Mi van, ha őt (majdnem) teljesen betölti, kielégíti a tanári és anyai hivatás, amihez csak egy kis szex, szórakozás, barátság kell? Hogyan tudna ő munkatárs lenni, ha ehhez jóformán az elemi fölkészültsége sincs meg?

Ilyen és hasonló kérdések hűtik lelkesedésemet. S az is eszembe jut, hogy levélváltás helyett már telefonálhatott volna, egy héttel előbb is följöhetett volna vagy meghívhatott volna, ha valóban „nagyon szeretne találkozni” velem. Ez megint csak a dinamizmus hiányára, a félénk tartózkodásra vall. Gondolataim visszatérően Anna körül kószálnak. Izgatottan várom hívását és a találkozást, miközben félek az esetleges „pofára eséstől”. Jó lenne végre helyére tenni ezt az ígéretes lehetőséget. Teljesen nyitottan fogadom Annát; mindent el tudok képzelni róla – s persze nemcsak a legszebbeket. Tudom, hogy ő is ember, s mint ilyen, gyarló. Lehet, hogy egészében nem több, nem értékesebb, mint Éva (vagy bárki más). A kérdés csak az: megvan-e benne az a kifejezhetetlen – talán nyitottság és kreativitás –, amire szükségem van.

…Estefelé végre hívott Anna. Hangja beleillik az eddig kialakult képbe. Azzal kezdte, hogy tetszett neki az újabb levelem, s hosszabban fog rá válaszolni, fényképet is küld magáról. Ám sajnos, vasárnap nem tud jönni, mert testvérét várja. Ezt sajnálattal vettem tudomásul. Akár precedensnek is vehető, hogy a testvére miatt lemond egy fontos találkozást – ez nyilván később is előfordulhat. Megint fölmerül a kérdés: mit kezdjek egy elfoglalt, vidéki pedagógussal, akinek nagy családja van? Az együttműködési kilátások mindenesetre nem túl bíztatóak. Munkatársat aligha fogok találni Annában. Ami persze még nem zárja ki, hogy szellemi társ és jó szerelmi partner legyen. De hát ilyet talán itt Pesten is találhatnék! Ja igen, még annyit megtudtam róla, hogy nem tanul és nem beszél angolul, csak németül „egy kicsit”. Nyelvtanulásra sem volt eddig ideje. (Ami – esetleg – tipikus képlete a középszerűségnek.)

…Hát megjött Anna levele! Fényképétől nem voltam elragadtatva, a levél kicsit semmitmondó. Egy szó sincs benne arról: miben egészíthetnénk ki egymást, illetve legalábbis ő miben vár kiegészítést. Kérdések sincsenek. A leírtak: szép általánosságok. Vajon kerülgeti a „forró kását”, a kudarctól való félelmében? Vagy kicsit alacsony a tudatossági szintje? Hamarosan kiderül. Sajnos, Évát egyre inkább nyugtalanítják az új kapcsolataim, no meg a szex elmaradása. Tegnap este nagyon kiborult, vádaskodott. Amikor szóba került, hogy kereshetne magának valakit, először azt mondta, nincs szüksége másra. Aztán fenyegetőleg hozzátette: ha ő szerelmes lenne valakibe, akkor itt hagyna engem. Nyilván ugyanezt feltételezi rólam is. Lefekvés után már félig aludtam, amikor felült és sírt. Próbáltam megnyugtatni, aztán összebújtunk, és egész jó szex lett belőle, ő is kielégült. Kapcsolatunk problémái persze ezzel még nem oldódtak meg.

…Nagyjából úgy történt, ahogyan vártam! Könnyedén, messziről fölismertük egymást a pályaudvaron, s mikor megkérdeztem, beüljünk-e valahová, vagy menjünk mindjárt hozzám, Anna az utóbbit választotta. Itthon teázás közben összetegeződtünk, s jót beszélgettünk. Ebéd után hamarosan az ágyban találtuk magunkat. Jó volt, bár Anna elmondta, hogy nem készült föl a védekezésre, s hogy nem ragaszkodik a közösülésben való kielégüléshez. Így aztán végül kézzel ingerléssel elégült ki. Ügyesen szeretkezik. Utána kikísértem az állomásra. Megbeszéltük, hogy szombaton itt alszik. Persze sok mindent megtudtam róla. Együtt lakik idős anyjával, aki még egész jól bírja magát. Lánya csak itt-ott segít be a háztartásba. Fia még úgy sem, sőt, igen rendetlen; csak hétvégeken van otthon (Szegeden negyedmagával albérletben lakik, hogy tanulmányait folytassa). Annának volt egy 3 évig tartó partnerkapcsolata, de ezt nem beszéltük meg. Kiderült viszont, hogy munkába menekül a magány elől.

Azzal búcsúzott, hogy megemészti a hallottakat. Ez, gondolom, elsősorban a nyitottságra vonatkozik, hiszen kicsit értetlenül vette tudomásul az Évával kapcsolatban közölteket. Kérdéseket nem nagyon tett föl. Érdekes volt a világnézeti álláspontja: református, de nem gyakorolja; istenben nem hisz, de megérti a vallásosakat – „nekik is igazuk van”. Különösebb ambíciói nincsenek; egy jó partnerkapcsolaton túl elsősorban gyermekei útnak indítása érdekli, pl. fiának szeretne lakást venni. Elutazása után először is neki írtam (egy igazi szerelmes levelet). Amelynek lényege, hogy már biztos vagyok benne: nem lesz nehéz az összecsiszolódás. Kapcsolatunk fejlődésének szinte egyetlen akadálya a távolság. Legszívesebben elmennék vele valahová pár napra, „annyi mindent meg kell még beszélnünk”…

…Annától válaszlevél helyett pár soros levelezőlap érkezett, miszerint keresni fog telefonon. Tehát nem volt számomra egy üres félórája! Kétségkívül baráti hang, de nem egy szerelmes nő hangja. Most aztán találgathatom, hogy mi ez: taktika? Vagy bizonytalanság? Egyszerűen még nem tudta átállítani magát, több idő kell neki az élmények feldolgozásához? Azt írja: „ma este már lenne”. Vajon fog írni? Úgy tűnik, zavarban van, nem tud mit kezdeni velem. S ez bizony egy kicsit csalódás. A fölmerült problémák elől megint a munkába menekül? Vagy már „kiégett”, s képtelen a szerelemre? Nagy lehetőséget mulaszt!

Utólag átgondolva úgy tűnik, hogy például a nemrég jelentkezett Erikának helyzeti előnye van Annával szemben: pesti lakos, nincs gyereke, egyedül lakik saját lakásában, s munkája révén is „tűzközelben” van. Azonkívül jól tud angolul és időben is sokkal kötetlenebb. Munkatársnak így sokkal inkább számításba jöhet. A kérdés mármost az: hogyan tud Anna ilyen előnyöket ellensúlyozni? Drukkolok neki, bár alakuló kötődésem kicsit megtorpant a levlaptól. Az elsőbbség egyelőre mindenképpen az övé. Vasárnap együtt töltöttünk egy éjszakát is, sok beszélgetéssel és szeretkezéssel. Szép volt – bár nem tökéletes…

Kezd kialakulni, hogy mit várhatok Annától. S tény, hogy ez nem tölt el túlzott lelkesedéssel. A szexszel kapcsolatos kérdéseimet például „túl intimnek” találta és sok mindenre nem is válaszolt. Kiderült, hogy a lelki alkatot öröklöttnek tartja, a szexuális viselkedést pedig „ösztönösnek”. Szexről senkivel sem szokott beszélgetni, nem is hiányzik neki. Legutóbbi partnerkapcsolatában sem volt téma a szex. Az önkielégítést is ritkán csinálja; inkább elfoglalja magát. A nyitott házasságot nem fogadja el, mert a félrelépések megrontják a viszonyt. Neki eddig összesen 3 szexpartnere volt, de közösüléssel csak elvétve szokott kielégülni. A hűség fogalmába ő a szexuális kizárólagosságot is beleérti; férjével kicsit féltékenyek voltak egymásra. A mi kapcsolatunkat baráti jellegűnek és nem szerelemnek tartja. Nagyon családcentrikus.

Az eseményekre visszatérve: éjfél felé lefeküdtünk, s egy jó fél órát szeretkeztünk. Ez volt a legjobb része együttlétünknek. Anna tud viselkedni az ágyban. Nemcsak, hogy jól csókolózik, de a szájjal ingerlést is olyan jól csinálta, mint eddig talán még senki. Ám, minthogy nem tette fel a pesszáriumot, megint csak pettingben elégültem ki. Utána én foglalkoztam vele, s kétszer is orgazmushoz segítettem. Nem ment túl könnyen, bár kérésemre végül is folyamatosan irányította az ujjamat. Kielégülése után még kicsit beszélgettünk. Többek közt megkérdeztem: tudna-e még úgy igazán szerelmes lenni? S ő azt mondta: tudna.

Reggel elmentünk úszni a közeli uszodába. Ott találkoztunk Évával, s együtt mentünk a Műcsarnokba. Aztán együtt ebédeltünk egy vendéglőben, majd hazajöttünk. Éva velünk maradt, igen udvarias volt Annával, s a család fontosságában nagyon egyetértettek. Utólagos kérdésekből is az derült ki, hogy tetszettek egymásnak. Sőt, Éva később olyat is mondott, hogy vigyázzak, mert összefognak egymással, ellenem! Annában viszont az a kérdés merült fel: nem kellene-e félreállnia, hogy tiszteletben tartsa Éva jogait? Észrevette ugyanis, hogy Éva félti a terrénumát, s ez őt elbizonytalanítja. Amikor legközelebbi találkozásunk kérdése fölmerült, azzal kezdte: nem tudja, mikor lesz ideje jönni, majd megírja. Csak, amikor megkérdeztem: meglátogathatom-e, mondta, hogy persze, legalább megismerem a családját, ami úgyis fontos a továbbiak szempontjából. (Hiszen, ha a gyermekei nem tudnak elfogadni, akkor ő sem.) Félig megegyeztünk, hogy jövő szombaton meglátogatom. Közben viszont én bizonytalanodtam el, hogy leutazzam-e, kiállni a „családi elfogadás” próbáját.

Dilemmám: érdemes-e egyáltalán mélyebben belemenni ebbe a kapcsolatba? Anna a jelek szerint nem olyan ember, akire szükségem van. Fejlődőképessége persze még kérdéses, de már többször ugrottam fejest kapcsolatokba, a fejlődésben bízva. Most már nem merek komolyan bízni ebben. A szerelem lehetősége már-már elmúlt. Maradna az általa is jelzett baráti kapcsolat, amiben a szex terén talán többet (mást) kapnék, mint Évától, s a két kapcsolat valamennyire kiegészítené egymást. Elvárásaim tehát reális szintre csökkentek, s ezzel együtt Anna már sokkal kevésbé fontos számomra. Most már inkább őt is „lebeszélném” a szerelemről, hisz’ évtizedes sémák szorításában nehéz megtanulni repülni. Veszélyes kihívás vagyok Anna számára!

…Írtam Annának, közölve, hogy nem tudok leutazni szombaton, viszont következő vasárnap várom. Megírtam: fölmerült bennem, nem okoz-e neki problémát, hogyan „vezessen be” családjába, mit szólnak, hogy mindjárt vele is alszom stb.

…Nemrég ment el V.Éva, aki délután meglátogatott. Csaknem végig ő beszélt, pedig – mint mondta –nem szokott magáról beszélni. Értelmesen és őszintén beszélt, jó volt hallgatni. Elmondta, hogy a belőlem áradó nyugalom és megértés ragadta meg. Férjével két fő problémája, hogy gyakran nyers, durva és naponta akar szexet, ami Évának sok, de azért kötelességszerűen kielégüléshez segíti. Ő maga ritkán orgazál, s egyre nehezebben, mert nem tudja magát elengedni. Nem ült mellém, mert ma nem akart szexet; azért jött, hogy tisztázzuk viszonyunkat. Ő tudja, hogy műveltségben messze alattam áll, így kérdés, hogy mit tudna nyújtani nekem. A tanulás mindig nehezen ment neki. De azért egész ügyesen elemezte önmagát. Ahogy ígérte, megpróbált nekem írni, össze is írt pár oldalt, de aztán összetépte és kidobta.

Közben megjött Anna levele. Ez már négy oldal, az ő ritkás írásával. Első része az együtt töltött nap értékelése, ami elég ambivalens. Jól érezte magát, de Évával kapcsolatban komoly problémát lát: úgy érzi, aligha tud versenyre kelni vele: Sokkal jobban össze van fonódva a ti életetek annál, hogy csak úgy odatelepedjek közétek – írja. Ez tulajdonképpen lemondás. Mert benne van az is, hogy a párhuzamos kapcsolat, a „másodhegedűs” szerepe nem kell. Hogy esetleg a távolság ellenére is többet nyújthatna Évánál, az föl sem merül. Amikor fölhívtam telefonon, tagadta, hogy lemondana rólam. Utaltam rá, hogy nem közénk, hanem mellém kellene állnia, s azt mondta: érti. Azzal is egyetértett, hogy előfordulhatott egy-két félreértés a levelében. Mindez persze nem szűnteti meg a dilemmáit – mint ahogy az enyémeket sem. A lángot már lejjebb csavartam; így talán tovább tart, ha nem is lesz „mindent betöltő”. Egy jó baráti kapcsolat, amely a szexet sem mellőzi.

Kb. ugyanúgy, ahogy tegnap V.Évával megegyeztünk. Érdekes, hogy ő már-már jobban tetszik nekem, mint Anna. Egyszerűbb lény ugyan, de épp ezért kevésbé problematikus, amellett budapesti és nincs gyereke. S olyan gyönyörű őszinteséggel beszél magáról, hogy élvezet volt figyelni (miközben persze csókolóztunk is). Az egésznek olyan friss szerelem-szaga volt. Nem egy szép nő, nem is túl okos – és mégis. A fene se érti! Talán a gyermekies bizalom, a teljes kitárulkozás fog meg benne?

…Expressz levelet kaptam Annától. Levelemre válaszolva írja, hogy melegebb hangot várt, s nem érti, miért kellett Évával lennünk egész vasárnap. Több ilyen kérdést tesz föl. A lényeg az: hogyan képzelem a jövőt? Láthatóan izgatja Éva, mint vetélytárs. Aztán arról ír: gyerekeinek már szólt rólam, ők kíváncsiak rám, s neki éppoly fontos gyermekeinek véleménye, mint nekem Éváé. Azt is megírja, hogy az első látogatásnál külön szobát kaptam volna (nyilván tekintettel a családra). Befejezés: „mindezek ellenére” igen rokonszenves vagyok neki, s csókol.

Ez a levél jól beleillik az Annáról kialakuló képbe: vidéki, kispolgári úriasszony, hagyományos és családcentrikus, akinek én teljesen idegen világ vagyok. Nem nagyon tud mit kezdeni velem, de a nyilvánvaló előnyök miatt szeretne megszerezni magának. Válaszomban megírtam, hogy tényleg jobb lett volna, ha vasárnap délután Éva elmegy valahová, de ezt előre meg kellett volna szervezni. Sokat persze az sem változtatott volna a helyzeten, a köztünk levő problémákon. A külön szobai elhelyezésről csak annyit írtam, hogy mosolyogtam rajta. Valójában a családfüggőség demonstrálásának, a provincializmus bizonyságának tartom. Jól mutatja, meddig mer elmenni Anna. Dilemmája: úgy általában megfelelnék neki, ha nem lenne Éva, s nem kellene megváltoztatnia eddig jól bevált tulajdonságait, szokásait. Ilyenkor hajlamos vagyok lezártnak tekinteni az ügyet, s másfelé fordulni. Mi értelme, hogy belemenjek egy ilyen problematikus kapcsolatba? Amikor vannak közelebbi, s érdekesebbnek tűnő lehetőségek! Például itt van V.Éva, ez a kis „mezei virág”, aki igazán jó játszópajtásnak tűnik. Szóval, kicsit összekuszálódtak megint a frontok.

…Nemrég ment el V.Éva. Délelőtt nagyon kellemeset szeretkeztünk, bár ő csak orgazmus-közelbe jutott – de már ennek is örül, mert ritkán fordul elő. Elhozta kis alakú, keményfedeles naplóját is, amibe egy hét alatt 3-4 oldalt írt, de csupa jelentéktelen eseményeket. Az elemzésekhez szerinte a kifejezőkészsége hiányzik (szerintem inkább a beállítottsága. Ugyanis rákérdezésre – tehát némi segítséggel – már egész jó meglátásai vannak). Sok feszültség van benne: ahogy becsukja a szemét, remeg a szempillája. A szexnél hajlamos az erőltetésre, épp ezért esik vissza az orgazmus küszöbén. Éváról kérdezgetett, de egyáltalán nem féltékeny rá. Sőt, szívesen megismerkedne, megbarátkozna vele.

…Miután levelemet megkapta, Anna fölhívott, s ígérte, hogy jön. Biztatott, ne fogjam vissza magam, mert már nála is „beindult” a szerelem. Ígérte, hogy majd ír nekem és magával hozza, bár nehezen megy neki a naplóírás, mert akkor őszintén szembe kell nézni a problémákkal – s ez neki szokatlan. Úgy tűnik, Anna egyik fő elhárító mechanizmusa a „szőnyeg alá söprés”, az elkenés, a halogatás. Mindenesetre kezdi ezt fölismerni. De az is lehet, hogy ez csak felszínes alkalmazkodás annak érdekében, hogy magához kössön.

Éva véleménye szerint túl hamar indult be nálam a szerelem Annával kapcsolatban, holott előbb alaposabban meg kellett volna őt ismernem. Igaz, hamar rájövök, hogy csak projiciáltam, de akkor meg túl hirtelen leállok, miközben a partner éppen belejönne. Szóval, egyrészt túl érzelmes vagyok, hamar föllobbanó (mert nagyon hiányolom a szerelmet), másrészt túl racionális. Ezért ő a közép utat és fokozatosságot ajánlaná. Ami alapjában nem rossz tanács, bár szerintem a szerelem az ideálishoz hasonló partner megtalálásának reménye, ami néhány bíztató jel alapján föllobbanhat, s aztán a közelebbi megismerés során kialszik, vagy fölerősödik. A remény föllobbanását nehéz hidegre tenni vagy elfojtani. Anna persze azt szeretné, hogy szerelmes legyek belé, s ezt a maga módján viszonozni is akarja. A kérdés csak az, hogy ez a „maga módján” mennyire felel meg az én elképzeléseimnek.

Hiszen a maga módján V.Éva is szerelmes lett belém, s ez egyelőre kellemes. De az is nyilvánvaló, hogy igazi szerelemmel nem tudom viszonozni, mert elég távol áll a partnerideálomtól. Annával vajon másként lesz? Valószínű ugyan, hogy ő közelebb áll a partnerideálomhoz, mint V.Éva, de ez a különbség nem túl nagy. Fellobbanó szerelmem mindenesetre traumatizálódott, nemcsak Anna lassú és bizonytalan fellobbanásától, hanem inkább a szemléletbeli különbségektől.

…Érdekes hétvége van mögöttem. Szombaton este megjött Anna, együtt vacsoráztunk és lefeküdtünk (Éva a saját lakásában aludt). Csak utólag, a szeretkezés után jutott eszünkbe, hogy Anna elfelejtette betenni a pesszáriumot, így fennáll a veszélye egy nem kívánt terhességnek. Ettől aztán ő megint nem tudott jól aludni. Reggel először elolvastam Anna elég rövid, naplószerű levelét, aztán én olvastam föl neki mindazt, amit addig róla írtam. Általában egyetértett a róla kialakított képpel, kivéve azt a feltételezést, hogy ő erőltetné az alkalmazkodást, vagy taktikázna. Egyre inkább érzi, mennyire fontos vagyok neki, s hogy csak úgy élhet velem „tartalmas, teljes életet”, ha lemond a konvenciókról (amikbe kicsit belecsontosodott). Ehhez persze az elhatározás önmagában nem elég. Az ellentmondások és dilemmák megoldása még a szerelem varázserejével sem könnyű. Ilyen ellentmondások a levelében is vannak. Például örül annak, hogy „puritán nevelésű”. Vagy az a megjegyzés, hogy érzelmi dolgok iránt érzéketlen vagyok, miközben „melegszívűnek” tart. Szeretnélek meg­tartani, s egy kettőnkre szabott világot kialakítani veled – írja.

Ezzel a programmal, illetve céllal tökéletesen egyetértek. Csak a konkretizálás és megvalósítás körül vannak aggályaim. Elsősorban a távolság és az időbeli korlátok miatt. S jó lenne tisztázni, milyennek képzeli ő a „kettőnkre szabott világot”? Fölmerült, hogy nekem fontos lenne egy munkatárs-partner. S úgy tűnik, Anna keresi a lehetőségeket, hogy azzá válhasson. (Egyelőre nem sok ilyen van.) Mielőtt Éva megjött, még egyet szeretkeztünk, most már a pesszárium föltételével. Eddig ez volt a legjobb szeretkezésünk; Anna is teljesen fölszabadult volt. Nem csoda, hogy úgy éreztem, mégiscsak szerelmes tudnék lenni belé. Ez kedvező fordulatnak tűnik. Legközelebbi találkozásunk időpontját viszont függőben hagytuk, mert Annának a következő hétvégén valószínűleg vendégei lesznek. Amikor Éva megjött, kellemesen és teljesen barátian beszélgettek. Aztán kikísértem a pályaudvarra.

…Két nappal később meglátogatott V.Éva, akivel szintén jót szeretkeztem. Neki – mint mondta – eddig ez volt a legjobb. Nagyjából ki is elégült. A fogamzásgátlással itt is problémák vannak, mert sehogy sem szokott védekezni. (De csak pár napja menstruált, úgyhogy nincs mitől félni.) Férje nem tud rólam, s nem bírná elviselni (“nem hinné el”), hogy Éva mással lefeküdt. Pedig neki is van egy külső partnere, egy kétgyerekes asszonyka, akivel időnként lefekszik, s természetesnek veszi, hogy V.Éva ezt nem kifogásolja.

V.Éva tudja, hogy férje nem egészen hozzá való, mert primitív, s a szexben is kulturálatlan. De azért elviseli, mert nem hiszi, hogy jobbat találhat. Azonkívül gyorsabb észjárásúnak tartja önmagánál; olyannak, aki társaságban könnyebben „feltalálja magát”: „jó szövege van”, „imádták a nők”. A kritikát azonban nem bírja elviselni. Ezért V.Éva nem is panaszkodik neki: nem mondja el, hogy nem elégül ki vele stb. Szeretné, ha velem kölcsönös lenne a szerelem, de nem ragaszkodik hozzá. Annáról szóló tájékoztatásomat szó nélkül tudomásul vette. Találkozásainkon kívül egyelőre nincsenek igényei.

…Anna múltkor fölvetette, hogy Éva segíthetne nekem munkáim megszervezésében. Csodálkozott, amikor mondtam, hogy neki erre sem ideje, sem kedve, őt lekötik a munkahelyi ügyei, meg a családja. Az én problémáimat nem érzi magáénak, illetve ezek nála csak kb. a 3. helyen szerepelnek, amikre vagy jut idő, vagy nem. Igaz, én sem érzem a magaménak az ő családi problémáit, s a munkahelyieket is csak részben. Éspedig azért, mert nem úgy kezeli őket, ahogy javaslom, s nem is óhajt érdemben bevonni a megoldásukba. S mindezt annak ellenére, hogy általában belátja: igazam van. Bár néha azt is mondja, hogy képtelen vagyok őt megérteni. S itt jön a „túlracionalizálás” vádja. Vajon Annával is így lesz majd? Ő is ragaszkodni fog – érzelmi alapon – a konvenciókhoz? Miért olyan nehéz kilépni a tradíciók, a családi sémák merev kereteiből?

…Nemrég ment el V.Éva, akivel ismét jót szeretkeztünk (most már kondommal). Előtte és utána persze sokat beszélgettünk. Hozott fényképeket barátnőjéről és saját családjáról, felolvasta 2–3 oldalnyi naplójegyzetét, ami enyhe fejlődést mutat. Beszélt rólam férjének, s sikerült megnyugtatnia.

…Annától érkezett expressz levél. Sajnálja, hogy a szombati tanítást elvállalta. Látja, hogy nekem rögtön kellene az aktív társ, ami ő egyelőre nem tud lenni. Ezért tépelődik, szabad-e engem magához kötnie. Hiszen – írja – józanul végiggondolva, neked olyan nő kellene, akinek nincs gyereke, viszont van esze és szíve. Ezért – bár belém szeretett – megértené, ha mást találnék, aki jobban illik hozzám. Megkönnyebbült, hogy ezt leírta; kéri, hogy hívjam fel egyik este. Ez már lényegében szerelmes levél, bár aggályokkal teletűzdelve. Vagyis a realitásérzékét nem vesztette el. Közös világunkat illetően a jó kompromisszumot hangsúlyozza. Amiből következik, hogy világunknak csak egy része lenne közös, de megmaradnának a külön világok is. Ettől persze még lehet jó kompromisszum – jobbra egyelőre nincs is kilátásom. Annának megírtam, hogy tetszett reális látásmódja, mert ez összefér az érett szerelemmel, ugyanúgy, mint a kompromisszumkészség. Idézek néhány gondolatot:

Másrészt, ha a szerelemmel új igények és új értékek, lehetőségek jelennek meg az ember életében, amelyek nehezen illeszthetők be a régi keretekbe, akkor ez komoly kihívás. Ami akár válságot is okozhat, hiszen választások elé állít. S magával hozza, hogy át kellene állítani az értékrendszert, az életstílust stb. Ha ez valamiért nem megy (azonnal, vagy egyáltalán), akkor kompromisszumokra van szükség.

Persze nem mindegy, milyen kompromisszumokról van szó, s mennyi időre szólnak. Leveledben két problematikus tényező merül föl: a szakmaszeretet (pontosabban a hivatás) és a családi-rokoni kapcsolatok. Ezek közül az utóbbi a problematikusabb, Ez is inkább csak számomra, hiszen senkit sem ismerek azok közül, akik neked fontosak. S azt sem tudom, miért fontosak és hogyan illeszthetők be egy kettőnkre szabott világba. Csak, hogy tudjad: én itt tudnék hagyni miattad mindent, s legszívesebben egy évre áttelepülnék egy lakatlan szigetre, ahol kiépíthetnénk közös világunkat. Álom, álom…

…Hajnal óta nem aludtam. Sok minden járt a fejemben. Annáról például eszembe jutott, hogy azt írta: fél élete az oktatás, amiről nem tud lemondani. Nem írta, de nyilvánvaló, hogy életének másik felét a család tölti ki. Mármost akkor hogyan férek én bele ebbe a teljesen kitöltött, betáblázott életbe? Hogyan lehet itt szó „kettőnkre szabott világról”? Vagy ezt a kifejezést csak azért használta, mert jól hangzik? S valójában az őrá szabott, általa berendezett, merev keretű életbe akar „belepasszítani”? Egy-két éves perspektívában mi marad nekem Annából? Kéthetenként néhány óra? A semminél ez is több, de messze nem elég. Ez nem „kettőnkre szabott világ”. Amiről – hiába kérdeztem – csak néhány semmit mondó általánosságot tudott írni.

Elképzeltem egy általam kívánt, közös világot. Ennek „maximalista” változata hasonlít a csak általunk lakott sziget vágyképéhez. Eszerint közvetlen munkatársak és élettársak lennénk, s együtt foglalkoznánk sok mindennel. Méghozzá nemcsak oktató, hanem alkotó jelleggel. Intenzív szellemi és szerelmi életet élnénk, közös vállalkozásokba kezdenénk a kultúra különböző területein. Vagyis egy új, valóban kettőnkre szabott életet teremtenénk, s gyakorlatilag minden időnket együtt töltenénk. Ez nem jelentene elszigeteltséget, mert lennének barátaink (nemcsak közös, hanem külön programokkal is). „Utópiám” realisztikusabb változata szerint egy sor engedményt tennénk az előbb vázoltakból, megtartva a törekvést a minél teljesebb összefonódásra. Közvetlen cél a gyakori találkozás, a sűrű levél- és telefonkapcsolat, s naponta egy-két óra biztosítása a távlati célok előkészítésére (továbbképzés, gyakorlatok stb.) Harmadik változat, hogy havonta egyszer-kétszer találkozunk, főleg a szeretkezés kedvéért, s közben külön éljük a magunk életét.

…Érdekes és szép vasárnap van mögöttem. Szombaton este megjött Anna. Csak itthon olvasta el a neki írt levelem. Tetszett neki, főleg a befejezés. Ő nem tudna értem itt hagyni mindent, neki a gyerekei a legfontosabbak; előbb „szárnyra kell bocsátania őket”. A család, a rokonság neki biztonságot nyújt: van, kire számíthat, van hová tartozik. Tehát jól sejtettem, hogy a család ütközőpont lesz. Ettől függetlenül a szeretkezéseink kiválóak voltak. Most franciáztunk először – isteni volt. Csak őt eléggé bántja, hogy „egyelőre” nem tudja egészen azt adni, amit várok. Ezért nem kifogásolná a további keresést.

Múltjáról sok mindent megtudtam. Kamaszkorában a szexről senkivel nem tudott beszélni, felvilágosítást nem kapott. Első orgazmusát 12 éves korában élte át, tornagyakorlat közben. Önkielégítést ritkán végez. Együttlétnél is leginkább a csikló közvetlen ingerlésével orgazál. Kielégüléséhez szükséges a biztonságérzés, s a hosszabb előjáték, a pihentség, a partner vágya és hűsége. Az orgazmus elmaradását általában eltitkolja partnere előtt, de azért örül az együttlétnek. A „nő felül” pozíciót kedveli, kézzel ingerléssel kombinálva. A nyitott házasság lehetőségében egyelőre nem hisz, de szeretné elolvasni az erről szóló könyvet. Közös világunk kialakítását csak lassan, évek alatt lehetne megvalósítani.

…Évát mégiscsak kerülgeti a féltékenység. Úgy látja, hogy Anna ki akarja őt ütni a nyeregből, s nehezen viseli el, hogy minden hét végét Annával szeretném eltölteni. Azzal az érveléssel, hogy ha neki nem én vagyok a legfontosabb (hanem a gyerekei), akkor miért várja el, hogy nekem ő legyen, nem tud mit kezdeni. (Egyébként ezzel – sajnos – valószínűleg Anna is ugyanígy lenne.)

…A délelőttöt V.Évával töltöttem. Elhozta naplófüzetét, amibe mindennap írt 10-20 sort, s egyre jobbakat. Már nemcsak eseményeket, hanem azokhoz kapcsolódó véleményeket is. Elég nagy társaséletet él férjével, szinte minden napra jut vendégség. Lemezeim közül az Úrhatnám szolgálót tétette föl. Ezt az ágyban hallgattuk, persze a szeretkezés miatt nem nagyon odafigyelve. Érdekes, hogy jól belejön és élvezi, az igazi orgazmusig mégsem jut el; ám utána nem érzi magát kielégületlennek. Utána ezt megbeszéltük, s említettem neki a vibromasszőr gépet (sőt, ki is próbáltuk – de így sem orgazált).

…Annának írt levelemre elég hamar megjött a válasz. Legjellemzőbb mondata: Te éppen azzal nyertél meg, hogy olyan vagy, amilyen, de én sem tudok más lenni, mint ami vagyok. Egyszerűen nem érti, mit akarok, hiszen megmondta, hogy még legalább másfél évig nem tud változtatni a helyzetén. Megint ajánlja, hogy keressek tovább, hozzátéve, hogy talán álomképet kergetek, s számon kérem tőle, hogy ő itt-ott más. Szabadságom és őszinteségem vonzó az ő számára. De az már nem, hogy mindent állandóan elemzek! Vagyis ő nem racionális típus, hanem érzelmek és szokások vezérlik. Családom ellen hadakozol, pedig semmi okod rá – írja. Vajon miből gondolja? Nyilván abból, hogy velem több időt csak családja rovására tölthetne. Tipikusan tradicionális gondolat: aki nem szereti a családját (függetlenül attól, hogy milyen emberek), az nem képes szeretni. Jómagam ezt megfordítom: aki nagyon kötődik a családhoz és a tradíciókhoz, az nem képes (vagy csak nagyon korlátozottan képes) szeretni; ugyanis kevés a szabad kapacitása az érzelmi kötődésre!

Érdekes megjegyzése, hogy nem tudja, mit szeretek benne „konkrétan”. Tényleg, mit is? Ha úgy összeszámolom, mi marad az ágybeli viselkedésen kívül? S azon kívül, hogy értelmesen tud hozzászólni dolgokhoz? Nem sok. Pedig biztosan van még néhány potenciális pozitívuma. De nem akarok megint az „állandó elemzés” hibájába esni. Szerezzünk egymásnak annyi örömet, amennyit lehet – s ezzel kész.

…Mégiscsak látogatást tettem Annáéknál. Ő várt az állomáson, otthon pedig a család. Rokonszenves emberek. Fiával egész jól elbeszélgettem, lányával kevésbé. Anyja kedves kis öregasszony. Mindkét nap sétáltunk egy nagyot, a múzeumban is voltunk. Aztán együtt jöttünk Pestre., s újabb két nap – a színház és moziláto­gatásokon kívül – főleg szeretkezésekkel telt. Nagyon igyekszik alkalmazkodni itt is, de túl sok feszültség van benne, nem tudni, mitől. Valószínűleg gyermekkori eredetű, s ettől merev a tartása, a kötelességtudata, a tradíciókhoz ragaszkodása. Ettől zárt személyiség. Tekintete legtöbbször olyan, mintha egy redőny lenne leeresztve; összeszorított ajakkal, szigorúan néz.

Mindezek folytán volt egy olyan érzésem, hogy „két malomban őrölünk”, s Anna legszívesebben befejezné ezt a kapcsolatot. Minthogy képtelen a változásra, az ilyen, túl nagy kihívások előtt, mint én, lehúzza a rolót. Pár nappal később felhívott, s közölte, hogy kitárgyaltak a barátnőjével, s érdekes megállapításokra jutottak. Kérdésemre kitérően reagált, s arra is, hogy jó lenne, ha levélben számolna be erről. Majd elmondja személyesen (de nem tudja, mikor. Látogatását ugyanis betegség címén halogatja).

Végül mégis írt egy levelet, amiben válaszút elé állít: ő nem akar csak „hézagpótló” lenni, több akar lenni szexuális partnernél. Évát „okosan taktikázónak” tartja, s nem érzi jól magát „hármasban”, kizárólagosságra törekszik. Erre megírtam neki: nem lep meg, hogy válaszút elé állít, hiszen az előzmények alapján ez várható volt. Kérdésére a válasz:

„Nem két különböző – egy kisebb és egy nagyobb – hézagról van szó, hanem igényeim egyetlen „hézagáról”, amit optimális esetben egyetlen partner is be tudna tölteni. (Más kérdés, hogy tartósan, vagy csak átmenetileg.) Ám ez az optimális lehetőség pillanatnyilag nem adott, s minden jel szerint nehezen elérhető. Így nem tehetünk mást, mint hogy kompromisszumokat keresünk – vagy lemondunk. Ezt teszem én is, te is, mindenki. A különbség köztünk főleg az, hogy a kompromisszumokat én nem kizárólagossági alapon (és tulajdonosi előjogok alapján) keresem, hanem a körülményektől függően esetleg több partnerrel is megkötöm, mert így a „hézag” jobban kitöltődik.

Lehet köztük olyan, amelyik nagyobb teret tölt be, mint a másik, de ez éppúgy nem egyszer s mindenkorra adott, mint maga a hézag – minden változik. Persze nem túl gyorsan. Ha létrejött egy alapjában jó kompromisszum, az hiányosságai ellenére is hosszú évekig stabilan megmaradhat. (Stabilan, de nem kizárólagosan.)

Visszatérve a konkrétumokra: tudod jól, hogy Évának helyzeti előnye van a „hézag” betöltése terén. S bár messze nem tölti be teljesen, egyelőre nincs olyan, aki teljesebben be tudná tölteni. Megvan viszont az az előnye, hogy nem ragaszkodik a kizárólagossághoz. Remélem, elég világos számodra ez a válasz. S ezzel most én is válaszút elé állítalak: vagy lemondasz a kizárólagossági (“tulajdonosi”) igényről – ami éppenséggel nem zárja ki, hogy egyre fontosabbá válj számomra –, vagy befejezettnek tekinted kapcsolatunkat. Sajnálnám, ha az utóbbi mellett döntenél”.

Tudom, hogy nehéz feladatot adtam Annának; de tulajdonképpen már felkészülhetett rá.

Úgy tűnik egyébként, hogy a többiekhez viszonyítva Éva hibáival együtt is tűrhető útitárs, s eddig jobb híján a báziskapcsolat szerepét is betöltötte. Legalábbis tény, hogy többször fölmerült bennem kapcsolatunk báziskénti elfogadásának lehetősége, s ilyenkor reménykedtem kedvező irányú változásában. Sajnos, ezek a remények sohasem realizálódtak teljesen, s maradt a fanyalogva elfogadott kompromisszum, ami nem tette feleslegessé a további keresést. Ez magyarázza, hogy kapcsolatunk második évétől kezdve voltak próbálkozásaim: elsőként egy orvosnővel, aztán egy kolléganővel és másokkal. Érdekes módon egyik sem vált be (s ez általában hónapok alatt kiderült), így maradt Éva, mint „megbízható barátnő”. Leghosszabb párhuzamos kapcsolatom Valival volt. Most pedig V.Éva és Anna…Vele („gyengélkedése miatt”) már inkább csak levelezek. Legutóbb nagyon kedvesen írt. Hangsúlyozta, hogy nagyra értékel, bár barátnője „moral insanity”-nek nevezett, de tudja, hogy nem pont őrá van szükségem. Egyetért azzal, hogy a szexben összeillünk, de fölteszi a kérdést, hogy mennyire és meddig tarthat ez együtt bennünket. „Vigasztalásul” még egyszer meglátogattam vidéki otthonában, s voltunk egynapos, autóbuszos kiránduláson is, de aztán abbamaradtak a találkozások. V.Évával viszont folytatódtak a kellemes, játékos együttlétek, a közös (gyakran hármasban közös) programok, s néhány hónap múlva egy közös külföldi útra is sor került. Ez azonban már tűrhetetlen volt férje számára, s elérte, hogy V. Éva szakítson velem (valamilyen átlátszó ürüggyel).

A szerelem? Már a nosztalgiát is kezdem félretenni. S intem magam, hogy „gyerekes ábránd, illúzió”. Be kell látnom, hogy szerelem nélkül is lehet élni. Hiszen az utóbbi hónapok szeretkezései közül is jó néhány majdnem csúcsélmény volt! Egyébként tőlem függ, hogy mit nevezek ki csúcsélménynek. Vagy mégsem egészen? Teljes azonosulás kell hozzá, vagy elég az empátia? (Érdemes lenne egy tanulmányt írni a csúcsélményekről, a különböző extázisokról.) Már egész jól berendezkedtem az egyedüllétre. Kommunikációs igényeimet kielégíti az írás, a képzeletbeli dialógus önmagammal és az olvasóval.

Hogyan szeretnék élni? Egy-két, elsődlegesen nekem elkötelezett, egyenrangú és hasonló szintű társsal, közös célokon dolgozva. Ebbe aztán belefér sok minden: társas élet, utazások, merész vállalkozások és csúcsélmények is!”

           Az Éva-kapcsolat „végelgyengülése”

          „Úgy tűnik, hiába van meg köztünk a nyitott báziskapcsolat, Éva feloldhatatlan családkomplexusa, gyermekeihez kötődése folytán érzelmileg egyre inkább eltávolodunk egymástól. Mindegyikünk a másiktól várja, hogy változzon meg, ám ez sehogy se megy. Így aztán az ember kénytelen egyre több elvárásáról, igényéről lemondani – ami együtt jár a kapcsolat jelentőségének csökkenésével. Útjaink már régen szétváltak volna, ha Éva nem ragaszkodna hozzám. A kérdés csak az, hogy miért ragaszkodik? Talán „jobb híján”? (Vagy ezzel is a gyerekeinek kedvez; hiszen hozzám költözésével rájuk hagyta a lakását – aminek rezsijét persze továbbra is ő fizeti.)

Kapcsolatfejlesztési próbálkozásaim eddig sikertelenek maradtak. „Javíthatatlan optimista” pedig egyre kevésbé vagyok. Inkább belenyugszom, hogy olyan, amilyen. S próbálnám másutt megtalálni, ami hiányzik. Ez a törekvésem sokáig az „Igazi” illúziójával társult, pedig tudtam, hogy a „minden szempontból tökéletes társ” nem létezik. Csak kisebb-nagyobb részeit lehet megtalálni, több partnerben. Ami azt jelenti, hogy több partnerre van szükségem. Más kérdés, hogy egyszerre, párhuzamosan, vagy egymás után? Persze szerencsésebb az előbbi, de nehezebb elérni, hogy súrlódásmentes legyen. Ez ugyanis feltételezi a nyitottság elfogadását minden érintett részéről (ha ugyan nem személyes rokonszenvet vagy barátságot). Ehhez ideális lenne egy csoportházasság-szerű együttélés – de hát hol vagyunk (még?, már?) attól! Volna persze más megoldás is: az igen intenzív szellemi élet, akár tudományos vagy művészi, akár keleti (meditáció stb.) értelemben. (Egyszerűbben szólva: a kreatív szellemi munkába menekülés.)

Talán érthető, hogy kicsit magányosnak érzem magam ebben a kapcsolatban. Csak töredékét kapom meg annak, amit várok. Az hagyján, hogy a barkácsolásban, a ház körüli munkákban nem segít eleget. De „szellemi együttműködésünk” is a napi ügyek vacsora körüli megbeszélésében merül ki. Részéről ennél többre nincs is komoly igény; a munkája, meg a családja jobban érdekli. Ezektől tele van feszültséggel, könnyen kiborul, s már a szex sem megy neki (pedig néha közel egy órát foglalkozom vele az elő- és utójátékban). Egyébként úgy tűnik, hogy gyermekeihez kötődése, anyagi kényeztetésük összefügg Éva alapproblémájával, a kisebbrendűségi komplexussal. Valahogy úgy, hogy az anyai szerep példamutató betöltése túlkompenzálja a csökkent önértékelést. Ezért vált ez a szerep létfontosságúvá számára, s ezért reagál túlérzékenyen mindenre, ami ezt kérdésessé teheti.

A futólag megismert nőkről, akikkel az utóbbi időben találkoztam, nem érdemes beszámolni. Többségük reménytelen eset (legalábbis számomra). Kérdés persze, hogy miért épp ilyen „defektes” nőkkel találkozom? Mert a normálisabbak már megtalálták a magukhoz illő társat?

A legújabb ilyen eset Kati: 40 éves, elég csinos, rég elvált asszonyka, aki együtt él egy elvált kollégájával – és teljesen kielégületlen. Szakítani nem mer, változtatni egyik sem tud. Introvertált, depresszióra hajlamos, átlag-értelmes. Gyereke nincs, már nem is akar. Beszállhatnék a buliba, de minek? Még ha sikerülne is jó szeretővé tennem, aligha lenne szellemi társ egy műszerész. Kicsit hasonló a helyzet Anival, a válófélben levő, vidéki fiatalasszonnyal, aki több élvezetes és hosszú levelet írt már, de a személyes találkozástól valahogy fél. Viszont ő az egyetlen, aki komoly (?) érdeklődést mutat irántam, lényeges kérdéseket tesz fel. Egy „népi tehetség”, akiből egész jó író vagy költő lehetne, de még hosszú út áll előtte, s különben is, túl fiatal hozzám.

Szóval a szerelem valahogy nem jön össze. Már nem is igen keresem. A szexről is kezdek leszokni. Évai elégedetlen velem, mert nem kezdeményezek, s az ő ritka kezdeményezéseire sem reagálok elég lelkesen. Az elégedetlenség persze kölcsönös. Kifogásaimat elengedi a füle mellett, vagy visszadobja a labdát. Van néhány dolog, amihez makacsul ragaszkodik, de minden másban teljesen liberális, engedékeny. Ami nem éppen logikus, mert mindkettőben lényeges és lényegtelen elemek keverednek. Hát istenem – mondhatnánk –, a körülmények őt így programozták. A kérdés persze az, hogy utólag nem lehet átprogramozni a dolgokat? Ha pedig nem, akkor hogyan lehet eltérő programokkal együtt élni?

Mindeddig valahogy alkalmazkodtunk egymás eltérő programjaihoz, persze nem feszültségek és súrlódások nélkül. De mi a trend? Lassanként majdcsak összecsiszolódunk? Vagy halmozódnak a feszültségek és konfliktusok? Némi távolságtartással talán elejét lehet venni az utóbbinak. Ezt persze megnehezíti az intimkapcsolati igény kielégületlensége. Amellett Éva szeret(ne) nagy lábon élni; képtelen takarékoskodni! Ezért hajtja a pénzt, ezért vállal el mindent, amiből pénz várható. S ezért nem ér el eredményeket a továbbképzésben, vagy más, egyéni tervekben (beleértve a jó 10–15 kg. túlsúlya megszűntetését). S persze a csökkentértékűségi komplexus állandóan előjön.

…Egyik nap Éva közölte, hogy lemondott a szexről velem, s nem próbál többet közeledni. Megvárja, amíg én közeledem, s akkor sem biztos, hogy hajlandó. Ha pedig már nagyon hiányzik neki, majd szerez valakit e célból. Nem mondhatom, hogy nagyon elkeserít a dolog. A szex már nem hiányzik úgy, mint régebben, főleg kapcsolatunk problematikussága miatt. S ha hiányzik is (mert azért hiányzik), nem pont Évával vágyom rá. Őt inkább húgomnak érzem, s nem a vágy köt hozzá, hanem a barátság.

Hogy akkor kire vágyom? Pillanatnyilag nincs neve. Csak bennem él, mint partnerideál, akit eddig hiába kerestem. Nem hiszem, hogy azért, mert ez teljesen irreális, inkább rosszul kerestem: egyrészt nem elég széles körben és nem elég céltudatosan. Másrészt túlságosan megalkuvóan belementem olyan kapcsolatokba, amelyekről eleve látható volt, hogy nem felelnek meg elvárásaimnak.

Arról persze már rég letettem, hogy megváltsam a világot. S majdnem ugyanúgy letettem önmagam megváltásáról is. Tehát minden marad a régiben? Kicsit hasonlóan érzem magam, mint jó 20 évvel ezelőtt. A különbség az, hogy akkor még mertem gyökeresen változtatni, s azt követően is, egészen a legutóbbi évekig. Ám így visszanézve, fölmerül a kérdés: érdemes volt fölrúgni egy házasságot, megváltoztatni az életformát, a foglalkozást, új partnereket keresni, s elkezdeni írni és publikálni? Talán igen – talán nem. Nehéz egyértelmű választ adni. Azóta egyes értékek is megkérdőjeleződtek, s ma már másként strukturálnám át az életem. Dilemmám, hogy elvárásaimhoz jobban ragaszkodva válaszút elé állítsam Évát, vagy hagyjam szabadon tovább haladni az eddigi pályán. Ha ő nem tud változtatni, akkor nekem kell lépnem, mert a halogatás nem old meg semmit. Kell legalább egy másik partner, akitől valamennyire megkaphatom, ami hiányzik. (Persze nem mindenáron helyette, hanem mellette.)

 Végül is mit várnék Évától?  Összefoglalom:

Személyiségfejlődést és szakmai fejlődést. Ne hagyja magát sodortatni az árral, ne vesszen bele a gyakorlati aprómunkába, hanem tűzzön ki célokat (nyelvtanulás stb.) és biztosítsa az ehhez szükséges időt. Ez feltételezi az eddigi értékrend és életstílus átalakítását. Számolja fel családkomplexusát, „ödipális” függőségét és gyermekeinek anyagi kényeztetését. Számolja fel súlytöbbletét, s maradjon tartósan az optimális körüli szinten. Mutasson nagyobb érdeklődést irántam szellemi vonatkozásban, s akarjon együttműködni.

Lehetne még folytatni, részletezni, de ez a lényeg. Ha ez túl sok neki, akkor minimális elvárásom, hogy barátságunk fenntartása mellett a nyitottság szellemében segítse elő újabb kapcsolati próbálkozásaimat. Éva ezt is „túl racionálisnak” érezte; neki az érzelmek fontosabbak, s kifogásolta, hogy önmagamat nem elemzem eléggé kritikailag. Persze egy jó baráttól épp a kritikai elemzés terén várnék segítséget, hiszen más szemmel, kívülről nézve ez sokkal könnyebb. (Ám eddig nem kaptam használható kritikai észrevételeket.) Éva lelkiállapota aggasztóan hullámzó, illetve ingatag. Változtatások helyett elégedetlenkedik, s időnként regrediál: nyafogni kezd egy kis simogatásért, vagy agresszívvé válik és fenyeget. Szeretné, ha jobban függnék tőle. Feltehetőleg így érezné magát nagyobb biztonságban.

Évával megint zűrök vannak. Elmondta, hogy az egyik ügyfele (aki alkoholista) kitartóan udvarol neki, s ő hajlik arra, hogy viszonyt kezdjen vele, mert kedves fiú (10 évvel fiatalabb!), s szeretne neki segíteni. Volt már egy hasonló próbálkozása egy másik ügyfelével, ami aztán teljes kudarccal abbamaradt. Minthogy tudta, mikor alszom Violánál, megkérdezte: mit szólnék, ha ez a fiú itt aludna vele. Kicsit csodálkoztam, mert eddig hangsúlyozta, hogy előbb kipróbálja, tényleg absztinens marad-e a fiú, abbahagyja-e a dohányzást stb. Elvileg semmi kifogásom a kapcsolata ellen, bár nem örülök, hogy alkoholistával kezd, s mindjárt ide hozna valakit, akit még nem is ismerek. Különben is, van neki egy albérleti lakása; igaz, a város másik végén, de Éva a saját lakásába is vihetné (ha nem is éjszakára, a gyerekei miatt). Az ellen viszont semmi kifogásom, hogy időnként nála aludjon.

Mindkét változat többször megtörtént. Úgy tűnik, Éva most élvezi a boldog, kölcsönös szerelmet, amihez – ahogy mondtam neki – csak gratulálni lehet. Ez persze azzal jár, hogy én még inkább periferikus helyre szorulok az ő életében, s ezzel kapcsolatunk értelme még inkább kérdésessé válik. Már jóformán csak a közös étkezések és masszírozások tartanak egybe; no meg a különböző apróbb, kölcsönös kisegítések. Most ez a fiú az ő „esete”. Nos, ha neki ez kell!...  Az a gyanúm, hogy fiúja (többek közt) azzal zsarolja, hogy leissza magát, ha nem kapja meg tőle, amit vár; vagyis hogy teljesen és végérvényesen birtokolhassa. S ő hagyja magát zsarolni.”

VIII.   Úton a jobb kompromisszumok felé

          „Minthogy Éva továbbra is csak a családjának (és munkájának) élt, ráadásul véletlenszerű és átgondolatlan kalandokba bocsátkozott, sok halogatás (és munkába menekülés) után újra a hirdetéses ismerkedéssel próbálkoztam. Jelentkeztek is a társtalan nők, egymás után. Tartósabb kapcsolat ugyan sokáig nem alakult ki, de tanulságos élményekben volt részem.

          Nóra és a „banya-tanya”

          Telefonon jelentkezett például az egyik hirdető, s megadta telefonszámát, hogy este hívjam fel. Ennek során kiderült, hogy Nórának hívják, hat éve elvált, van egy nagy fia, aki már külön él. Volt egy 3 évig tartó kapcsolata, de megszakadt, mert a férfi nem tudta elviselni, hogy ő az anyját ápolja (aki azóta meghalt). Nóra külkereskedelmi tisztviselő, saját, telefonos lakása van. Nagyon őszinte, becsületes embernek tartja magát, s nyilván „hűségesnek” is, hiszen kizárólagosságra törekszik.

Megbeszélt randevúnkon beültünk egy közeli presszóba egy órás beszélgetésre. Külsőre semmi különös: életkorának megfelelő, kicsit teltebb alkat, az arca tűrhetően szép, nyílt tekintetű. Olyan tipikus tisztviselőnő, könyvelőnő, akiben nem sok nőiesség van, az is infantilis, „jó kislányos”, konzervatív. Első benyomásom az volt: no, ebből semmi sem lesz. De azért – gondoltam –beszélgessünk; mindig jó bepillantani egy ember életébe. Megtudtam, hogy férje volt az első, s válásukig az egyetlen szexuális kapcsolata. Felnőtt fia, akinek külön lakást szerzett, már elvált; felesége és kislánya most fog vidékre költözni. S akkor Nóra még inkább egyedül marad, mert fiával laza a kapcsolata. Anyja gyári varrónő volt, szülei 18 éves korában elváltak; ezért nem tudott tovább tanulni (pedig tanár szeretett volna lenni). Van 2-3 barátnője, akikkel össze szokott jönni a „banya-tanyán”, vagyis saját lakásán.

Jó egy éve senkivel sem feküdt le, de nem is maszturbál, nem hiányzik neki különösebben a szex. Pedig, ha szeret valakit, akkor kívánja és ki is elégül. Férjéről kiderült, hogy szkizofrén; mégis csak húszegynéhány évi házasság után érezte tűrhetetlennek a rohamait (mint pl. amikor eltépte az összes novelláit). Így az is kiderült, hogy szokott írni, főleg pályázatokra, amelyeken többször díjat nyert, s néhány írása meg is jelent. Rövidesen nyugdíjas lesz, s akkor szándékában áll egy regényt írni. Ez persze fölkeltette az érdeklődésemet. Amihez hozzájárult, hogy ma fölhívott és közölte: tegnap este megírt egy 6 flekkes novellát, majd megmutatja.

Vasárnap délután meg is látogattam. Órákig beszélgettünk, s végül ágyba kerültünk. (Bár, mint mondta, vele még sosem fordult elő, hogy már a második randevún…) Szóval, nekem nagyon „megnyílt”, főleg lelkileg. Pedig egyébként meglepően gátlásos: a szexben nem tudta magát elengedni. Úgy csókolózott, mint egy szűzlány; ajka zárt, vagy alig nyitott volt, s hamar elkapta. Egész viselkedése merev, tartózkodó, s az aktust sem élvezte igazán; csak utána nyugodott meg egy kicsit. A szexuális izgalom épphogy megérintette, aztán átadta helyét az aggályoknak – afölött, hogy vajon megnyeri-e a tetszésemet stb. Persze az egész szeretkezés elég rövid volt. Nem nyújtottam tovább; talán, mert attól tartottam, hogy akkor nálam is visszaesik az izgalom. Egészében kicsit az első szerelmemre emlékeztet. Konzervatív-romantikus beállítottságú, „amúgy értelmes” nő. Az új novelláját először nem akarta megmutatni, mondván, hogy előbb le kell tisztázni. De aztán mégis elővette, s nagyon élvezte, ahogy fölolvastam.

A novella egy középkorú, magányos nőről szól, akit összehoznak egy ellenszenves férfivel, aki addig ostromolja, míg enged neki. Kiöltözve megy hozzá taxival, de közben rosszul lesz, s a taxisban megértő barátra talál. Tőle nem undorodik, s összeházasodnak. E mögött az a „megmagyarázhatatlan tény” rejlik, hogy egyesektől undorodunk, másokhoz vonzódunk. Legalábbis Nóra szerint ezt nem lehet megmagyarázni, el kell fogadni, mint sorsszerűséget, még akkor is, ha a józan észnek ellentmond.

Ez jól jellemzi Nóra gondolkozásmódját. Könnyen belenyugszik az értelmetlen dolgokba, rábízza magát a sorsra, vagyis fatalista. 25 évig kitartott egy elmebeteg férj mellett. Indok: szerette, „mert azért nem volt mindig rossz”; például, ha szedte a nyugtatóit, meg altatóit. Igaz, akkor meg a szexhez nem volt kedve (de az nem is baj, hisz’ Nóra többnyire úgysem elégült ki). Ebbe is belenyugodott, azt hitte, így kell lennie – nem volt összehasonlítási alapja. Csak házassága vége felé lépett félre, egy hivatalos kiküldetésen, kollégájával. Akkor tudta meg, mit vesztett. Férje újabb rohamát így már válási szándék követte: albérlőként odaköltözött egy 3 éve impotens portáshoz. De valójában háztartási alkalmazott lett, kiszolgálta főbérlőjét, aki segített férjének lakást szerezni. Sőt, az impotenciájából is kigyógyította ezt a férfit. Baj akkor támadt, amikor Nóra túl gyakran járt beteg anyjához, s kettejük lakását elcserélte egy nagyobbra, vagyis összeköltöztek. Odahívta partnerét is, de az csak két hétig bírta ki ott, aztán haza ment, szakítottak. Pedig Nóra anyja nemsokára meghalt. Ezt követően eladta a nagy lakást, s vett két kisebbet; egyiket a fiának.

A fia infantilisen kötődik a futballhoz, szórja a pénzt, s anyjától kér „kölcsön” (amit aztán csak kis részben ad vissza). Nóra elismeri, hogy elkényeztette a fiút. (Ebből is látszik, milyen sok hasonlóság van közte és Éva között. Mindketten képtelenek leválni a gyerekükről. S persze a partnerükről is nehezen.) Mindketten engedékenyek és belenyugvóak; sok mindent vállalnak fölöslegesen, hajtják a pénzt – és menekülnek a magánytól. Nóra pl. nehezen viselte el, hogy egyedül szilveszterezett, egész depressziós lett tőle. Mindketten kisebbrendűségi komplexustól szenvednek, félnek minden változástól, nincs elég önbizalmuk, sok bíztatásra van szükségük. S persze mindketten evéssel vigasztalódnak.) Természetesen vannak különbségek is: Éva jóval nyitottabb, felvilágosultabb, gátlástalanabb stb. Előnyösebb helyzete (képzettség stb.) is nyilvánvaló. Pótolni tehát aligha tudná őt. Kiegészíteni? Esetleg, bár nem igazán, s nem ott, ahol leginkább szükség lenne rá. Ezért nem is kerestem többet.”

          Egy jó szerető: Viola

        „Újabb randevúkon megismertem Erzsit, az özvegy, vidéki tanárnőt (akit egyszer meg is látogattam családi házában), aztán Katalint, a kedves, szimpatikus üzletasszonyt, akivel a Duna-parton beszélgettem vagy másfél órát; mindketten elmesélték az életüket. Ám komolyabban csak egy harmadik nő, Viola érdekelt. Ő negyvenes, csinos nő, két éve vált el, mert kiderült, hogy férje szerelmes lett egy külső partnerbe. Addig a férj volt az első és egyetlen partnere. A válás körül is csak egy rövid kapcsolata volt (bosszúból), s azóta sem. Számára a család „szent”, gyermekei (két lány) a legfontosabbak, s fél is egy újabb kapcsolattól. Foglalkozása: pénzügyi csoportvezető. Jól keres, s kisebbik lánya után tartásdíjat is kap. Szeret jól élni; háromszobás, lakótelepi lakása és kocsija van.

Külsőre kellemes, filigrán, nőies alkat; mint kiderült, ő is az „ösztönöket” és megérzéseket részesíti előnyben. Bizonytalansága folytán hajlamos a konvenciókba kapaszkodni. Minthogy „sok újat” mondtam neki, nyilván tőlem is fél, bár ugyanakkor vonzódik is, így nem tudta eldönteni, hogy meghívjon-e – ezt még át kell gondolnia. Kért, hogy majd hívjam fel. Kicsit én is gondban vagyok vele. Tetszik, mint nő, de túl konzervatív és bemerevedésre hajlamos, s egyáltalán nem biztos, hogy meg tudom változtatni. Nem akarta, hogy én menjek föl hozzá, mert közben hazajön kisebbik (középiskolás) lánya, aki még nem tud rólam. Inkább ő jött el hozzám, s órákig beszélgettünk. Nem feküdtünk le, csak csókolóztunk – de azt nagyon! Ő is belejött, nehezen fogta vissza magát, bár még fél tőlem egy kicsit, s idegenkedik a párhuzamos kapcsolatoktól. De ez mintha már oldódna benne. Viszont a gyerekeihez (főleg a kisebbhez) nagyon kötődik; meleg-korlátozó, vagyis elkényeztető nevelésben részesíti, nem engedi önállósodni stb. Úgy érzi, ezen nem tud változtatni, bár – visszagondolva – tudja, hogy elszúrta gyerekei nevelését.

Viola nem tartja magát gátlásosnak, s valószínűleg jó az orgazmuskészsége. (Bár, minthogy nem maszturbál, e téren több éves kiesés van nála.) Említette, hogy ő nehezen illeszkedik be egy új környezetbe. Szívesebben venné, ha új partnere hozzá költözne, segítene neki a háztartásban és a nevelésben. Akit eddig odavitt, azok nem tudtak jól kijönni a gyerekekkel. (Amiből következik, hogy már többször próbálkozott.)

Volt közben néhány újabb randevúm másokkal, de egyik sem volt sokat ígérő. Így aztán meglátogattam Violát, ami ettől kezdve rendszeressé vált. Első alkalommal a beszélgetésen kívül csak némi ölelkezés és csókolózás volt, mert Viola tartott tőle, hogy bejönnek a lányok (az ajtót pedig nem merte bezárni). A beszélgetés egyik témája a munkánkkal kapcsolatos körülmények és a gazdálkodás Viola épphogy kijön a pénzéből, mert szeret költekezni. A másik téma a partnerkapcsolat: Viola „már nem hisz a férfiaknak”. 2-3 éve, házassága fölbomlásakor volt egy zűrös korszaka, amikor szinte válogatás nélkül lefeküdt a véletlenül adódó férfiakkal. De aztán „észhez tért”, s utoljára tavaly volt egy kapcsolati próbálkozása, egy tanárral. A pasas megcsalta a feleségét, aki erre öngyilkos lett. Új partnere viszont, akivel házasságot kötött, egy idő múlva ott hagyta. Teljesen „kiborult” állapotba találkozott Violával, aki megsajnálta. Kb. hat hétig járt föl hozzá, ott is aludt, aztán egyszer csak elmaradt. Viola azóta nem hisz a férfiaknak. S nehezen tudta rászánni magát, hogy éjszakára befogadjon. (Pedig nagyobbik lányánál is gyakran ott alszik a fiúja.)

De aztán telefonált, hogy szívesen látna, ott is alhatok, mert beszélt a gyerekeivel, s nem ellenzik. Első alkalommal nagyon feszült volt, s nem biztos, hogy kielégült. Egyébként is csak egyszeres orgazmusokhoz szokott jutni, sohasem próbálta folytatni. A szájjal ingerlést engedte ugyan, de aligha élvezte, s nem is irányított. Ő csak kézzel nyúlt hozzám. Nyilván a vadabb férfiakhoz és a passzív női szerephez szokott.

Mindenesetre ettől kezdve hetenként egyszer-kétszer nála aludtam (úgy, hogy rendszerint reggel korán, a lányok ébredése előtt eljöttem tőle). Egyszer megkérdeztem: mi lenne, ha a férje visszajönne? Viola ezt el sem tudja képzelni, teljesen fölkészületlen erre. Pedig még most is jó véleménnyel van róla, hogy milyen csinos, jó modorú és ügyes férfi. Szívesen szolgálta ki őt éppúgy, mint a gyerekeit. Változni nem tud és nem is akar. Ez elég nagy akadálya szerelmemnek; de azért jól érzem magamat vele.

Viola kedves, nagyon jó vele szeretkezni, de mégsem komoly kapcsolat. Sok minden van, ami nem tetszik, s ezt nyíltan meg is mondtam neki. Tehát a lényeget illetően nem az esetem. Ő ugyan azzal állt elő, hogy semmit sem kell komolyan venni. Ám ez nála menekülési taktika, elhárító mechanizmus, amit válása és legutóbbi csalódása váltott ki. De azért a házasságot jó dolognak tartja; ő jól érezte magát a hagyományos asszonyszerepben

Violának nem tetszik, hogy más is érdekel. Nem érti, hogy ő miért ne felelhetne meg nekem. Biztonságra van szüksége, s azt hiszi, ezt csak a kizárólagosság adja meg. Azt mondja, ad egy hónapot, hogy döntsem el, kit választok. Próbáltam megmagyarázni, hogy egyelőre még nem nyújtja azt, amit várok, de később talán egyre kevésbé lesz szükségem másra. Kértem, gondolja át még egyszer, s hívjon fel. Ha nem hív, nem megyek holnap. Sajnálnám, ha abbamaradna ez a kapcsolat, mert a szeretkezés jó vele. Csak hát ez nem elegendő; ezért le tudom zárni, ha kell. Vajon a „splendid isolation” korszaka következik, vagy végre megtalálom, akire szükségem van? Esetleg tovább tart a keresgélések, rövid lejáratú próbálkozások ideje? Mindenesetre föladtam egy újabb hirdetést. Bár Viola velem kapcsolatos döntésének lényege, hogy amíg jó együtt, addig kár lenne abbahagyni. (S ebben igaza van.)

Most két, rövid mondata jut eszembe: Úgy örülök neked! És : Mindig ilyen szeretkezésre vágytam! Ez már szerelmi vallomás? Azt még ugyan sose mondta, hogy „szeretlek”, s nem becéz elég aktívan, de kitárulkozik és befogad, belém kapaszkodik, s egy-két puszi, meg simogatás is van.”

        Klári, a szeszélyes művész

        „Közben azért folytatom a tájékozódást. Például Klári, az iparművésznő majdnem olyan embernek látszik, amilyet keresek! Igazi entellektüel, tud lelkesedni – néha talán kicsit túlzottan is! –, van dinamizmusa, nyitott minden új dologra. Önkontrollja, kritikája ugyan kicsit gyenge, s nem racionális, hanem „intuitiv típus”, kitűnő metakommunikációs érzékkel. Jelenleg fiával és menyével lakik, ami nem mentes a feszültségektől. Napközben jórészt szabad, esténként viszont egy kollégium mindenese. 52 éves, de 5–6 -évet nyugodtan letagadhatna; jó alakja van, velem egymagasságú, s izmos a keze a gobelin-készítéstől. Szereti a szabadságot és a művészetet – ebben rokonlelkek vagyunk –, s nagyon szeret táncolni, ez az egyik hobbija. Shakespeare szonettjeinek kötetével jött a randevúra, s egyet föl is olvastatott velem.

Kapcsolatai: tízegynéhány éve vált el, mert férjével csak szakmai vonalon tudott együttműködni, de már a szexben sem volt összhang. Azóta 3-4 hosszabb kapcsolata volt, általában jóval fiatalabb férfiakkal. Ezeknek azért lett végük, mert házasságra törekedtek (amitől Klári szerint elromlottak volna). A legutóbbit nyáron számolta fel. Ő a partnereivel „ünnepelni” akar, vagyis lobogni, csúcsélményeket átélni, s nem állandóan együtt lenni, belekopva a hétköznapok taposómalmába. Szereti Bartókot és a még modernebbeket, s minden művészetet. Ugyanakkor ellentmondásos egyéniség, pl. tisztaságmániás, de rendetlenségre is hajlamos. Nincs kocsija, nem is bír órákig kocsiban ülni.

Hogyan lehetne ezt a hatalmas energiát közös célok szolgálatába állítani? Egyelőre csak közös úszásokról és tornáról van szó, ami persze kiszélesedhet, elsősorban a közös művészeti és szex-élmények vonalán. Ha viszont intenzívebbé válik ez a kapcsolat, mi legyen Violával, aki talán épp most szeretett belém? El tudom ugyan képzelni, hogy két partnerem lesz, de ez komplikációkkal jár. Legyek szerelmes Kláriba, de barátkozzam tovább Violával is, megosztva időmet és érzelmeimet?

…Most hívott Klári. Nem jött úszni, mert fél a hideg víztől. (Első csalódás.) Délután ráér; hívtam, ugorjon föl hozzám – nem jön. (Második csalódás.) Ő inkább sétálna. Megpróbálok fölmenni hozzá, de valószínűleg azt sem engedi, mert ahhoz neki nagyobb előkészületek kellenek. Tegezésre is csak félig váltott át. Tegnap este nyugtalan lett (a teliholdtól), s futott egy jó nagyot. Komplett ez a nő? Életeleme a bizonytalanság, az ötletszerűség és váratlanság. Ugyanakkor van, amiben túl óvatos. Szóval kiszámíthatatlan, szeszélyes hiszterika?

…Megint gazdagabb vagyok egy élménnyel. Tegnap nem sokat sétáltam Klárival, mert eljött hozzám, s először is megmutatta a műveiről készült diaképeket. Amelyek szépek, modernek és mégis ősiek, asszonyosak és kiforrott művészetet mutatnak. Mandalák. Bármelyiket szívesen kiraknám, nézegetném. Közben hagyta magát simogatni, s egy futó puszi is volt. A melle még mindig szép, a teste arányos, nincs túlsúlya. Kifejtette, hogy ő csak szerelemből tud lefeküdni valakivel, s csak addig, amíg a szerelem tart. Fő vitatémánk a szerelem kizárólagossága volt. Neki ez magától értetődő, bár elismeri, hogy nem lehet egy partnerben mindent megtalálni. (Ő is két különböző partnerben talált szellemi és szerelmi társra; ám a két férfi féltékeny volt egymásra.)

Hívásának eleget téve, másnap meglátogattam. Főleg versekről volt szó, többet föl is olvastunk, s ilyenkor ő gyakran könnyezett, mert nagyon meghatódott. Túlérzékeny és vibráló alkat. Lelkileg még nem nőtte ki a kamaszkort. Nagyon tud lelkesedni, de nagyon le is tud törni. S megállíthatatlanul sokat beszél – főleg magáról, meg a két partneréről. (Akik közül az egyikkel szakított ugyan, de azért szeret vele táncolni. Egyébként szeret játszani, meg viccelődni, „hülyéskedni”. Kellemetlen szokása, hogy gyakran szipog, nem bírja a hideget. Viszont szerencsére nem dohányzik. Abban maradtunk, hogy szombaton újra meglátogatom. De már kétségeim vannak: kell nekem egy ilyen túlérzékeny, szeszélyes és infantilis nő? Holnap mindenesetre Violához megyek, akiről beszéltem neki. Nem tiltakozott, átmenetileg elfogadja (akár 1-2 évig is). De inkább csak úgy, hogy köztünk akkor szex nélküli barátság lesz. Klári meg tud lenni szex nélkül. Az önkielégítést soha nem próbálta, idegenkedik tőle. Szeretkezni viszont biztosan szenvedélyesen tud.

Szombati látogatásom meglepte Klárit, mert alapjában nem várt. Ugyanis fölhívta őt az egyik partnere, s barátnőjével együtt meghívta táncolni, aminek nagyon megörült. Boldog izgalommal készülődött, mint egy elsőbálos fruska – nagyon szép és hódító akar lenni. Ezért jó mulatást kívánva eljöttem tőle.”

           Gitta, a neurotikus orvosnő

…  „Gittával, az orvosnővel egy órát a presszóban beszélgettünk, aztán – miután az bezárt – a kocsiban folytattuk. A végén összetegeződtünk, s puszival búcsúztunk. Holnap pedig eljön hozzám. Szóval elindult a kapcsolat, s nincsenek rossz kilátásai (ami persze semmire sem garancia). Milyen ember ez a Gitta? Külsőre teljesen átlagos, nem csúnya, de nem is szép, szőkésbarna, kékszemű, nincs túlsúlya. Anyja, akivel együtt él, rideg és domináns (szerinte). Örökbefogadott lánya csaknem 18 éves és erősen problematikus: nem tanul, nem dolgozik, csavarog, s ki akar menni olasz partneréhez (aki viszont nem óhajtja feleségül venni). Első házasságából származó fia az apjával él. Második házasságát egy alkoholista (és drogos) „szakemberrel” kötötte, aki aztán pár év alatt meg is halt. Ez nagyon megviselte Gittát; évekig analízisbe járt miatta, s ezt csak tavaly hagyta abba.

Hát itt van a fő probléma: férjhez ment egy pszichopatához, holott az eset súlyosságát fel kellett volna ismernie és kezeléséről gondoskodnia – amit nem tudott megtenni. Saját, hosszas kezelése azt mutatja, hogy ő maga is súlyosan neurotikus volt. S kérdés, hogy mennyire jött rendbe. Tény, hogy érdekli a velem való együttműködés. Ami nagyon is jól jönne nekem, csak egyelőre nem tudom, alkalmas-e rá.

…Délután jött Gitta. Már az első órában szóba került, hogy „svéd gyógytornát” csinál, kazettáról. Kértem, mutassa meg, s utána megmasszíroztam, ami hamar átment csókolózásba, az pedig lefekvésbe. Nem sokat kérette magát, egykettőre levetkőzött, s kicsit túl szenvedélyesen és alkalmazkodón, kicsit erőltetve szeretkezett. Persze nem elégült ki, ezért utána maszturbálni próbált, miközben csókolóztunk, s kezem a mellére vezette. Negyedóra múlva ezt is abbahagyta, nem tudta magát elengedni. (Mondta is, hogy egyedül jobban megy.) Elismerte, hogy túlérzékeny és szorongásra hajlamos. Anyjáról még mindig nem bírt leválni. Egyetértett egy öngyógyító-önfejlesztő program szükségességével. Kapcsolatomat Violával a nyitottság szellemében elfogadja (de megkérdezte, hogy akkor neki is lehet? Újabban csak futó kalandjai voltak).

Érdekes, hogy nagyon hamar intim viszonyba kerültünk. Mintha régi barátok lennénk. Gitta szerint kb. tíz éve egyszer le is feküdtünk egymással. Akkor se nagyon mehetett neki, mert utána megkérdeztem: Miért mentél bele, ha nem kívántad? Mire ő bizonygatta, hogy igenis, kívánta (csak nem testileg, hanem lelkileg, s nem a szexet, hanem a közel kerülést stb.).

…Gittára nem kellett sokáig várni tegnapelőtt. Jött, s már egész otthonosan jár-kel nálam. Jót beszélgettünk, s lefekvésre is sor került, bár nem kívántam különösebben, s ezért azt javasoltam neki, mutassa meg, hogyan szokott maszturbálni. Ezt meg is tette, de mindig visszaesett, s a végén megkért, hogy simogassam. A „G-pont” ingerlése volt nála a leghatásosabb, így orgazált. Amitől persze én is megkívántam. Utána sokáig ágyban maradtunk, beszélgettünk. Megkért, segítsek neki (a szobáját tapétázni). Kiderült, hogy – bár leszázalékolták – hajtja a pénzt, mert gyermekeire túl sokat költ, teljesíti igényeiket. Úgyhogy inkább csak egy laza, baráti kapcsolatot tartok vele elképzelhetőnek.

…Közben rendszeresen járok Violához, s a szeretkezés olyan jó vele, hogy majdnem szerelmesnek érzem magam. Lehet, hogy ő is így van velem, s ennyiben helyzetünk hasonló. Csak épp az okok különböznek. Nála a félelem a változtatástól, a szokatlantól és az elhagyástól; sőt, bizonyos fokú kiégettség, bizalmatlanság és csökkent­értékűségi érzés is szerepet játszhat. Furcsa, hogy mégis elég otthonos vele. A rejtély megoldása talán az, hogy a szeretkezéskor szinte lehullanak róla ezek a korlátok. Nagyon odaadóan tud szeretni, s ezt gyermekies örömmel élvezi. Az ágyában tehát otthon érzem magam. Szeretkezéskor teljesen összehangolódunk, de fölkelve közénk áll valami…

…Hosszas előkészületek után Éva végül is elköltözött tőlem. Tulajdonképpen örülök ennek. Nem lesz utána nagy üresség; pontosabban alig nagyobb, mint amekkora volt. Merthogy alapjában mellette is magányos voltam. A baj csak az, hogy a pillanatnyilag meglevő két kapcsolat – félmegoldás, együtt sem tesz ki egy egészet. Viola is csak külső partnernek lenne jó. Persze Éva még rendszeresen visszajár, használja a kocsimat, továbbra is segítjük egymást és barátok maradunk. De nem titkoltam, hogy őrültséget csinál, ha élettársa lesz egy nála jóval fiatalabb, alkoholista partneréhez. (Ezt azzal hárította, hogy féltékeny vagyok.)

Legfőbb ideje, hogy intenzívebb és hatékonyabb módszerekkel keressek élettársat. Nem mintha nem bírnám a magányt (főleg egy jó, külső partnerrel), de távlatilag mégsem erre akarok berendezkedni. A „szellemi társ” nekem fontosabb, mint az érzéki… A hirdetéses ismerkedés ilyen szempontból nem a legcélszerűbb – de egyelőre nem tudok jobbat, nincs társaságom. S ha a sok „futó, egyszeri randevú” során néha fölcsillan a remény, hogy hátha most megtalálom!, rendszerint  hamar kiderül, hogy mégsem.

         Mari, Eszti – és a többiek

       „Mint például Mari, az újságíró–dramaturg esetében. Ő filigrán, helyes, nekem való alkat, legalábbis külsőre. Biztos, hogy magas IQ-ja van, s erősen extravertáltnak látszik. Eredetileg pszichológusnak készült, de nem vették fel, így elvégezte az államigazgatási főiskolát, aztán a színházművészetit, és dramaturg lett. Jó néhány párkapcsolata volt, fiát is így szerezte be. Aztán 8 évig nagy szerelemben együtt élt egy nála 15 évvel fiatalabb férfivel, akit végül is azért küldött el, mert nem akart tőle gyereket. A szakítás nagyon megviselte, de azért már újra jóban vannak. (Általában mindenkivel jóban van, akivel egyszer lefeküdt.) Sokan járnak hozzá; feltehetőleg kissé bohém társaság. Mari tudja magáról, hogy kissé infantilis, s azt is, hogy lusta: kifelé linkóci, „könnyűvérű művészlélek”, aki szeszélyesen csapong. Nagy terve, hogy regényt írjon, de egyelőre csak cikkeket ír ide-oda. Még nem tegeződtünk össze, bár nyilván benne lett volna. Azzal váltunk el, hogy majd keressük egymást (bár nem vagyok benne biztos, hogy őt keresem).

…Egyik randevú-partneremtől megtudtam, hogy ismerkedési céllal csoportok is szerveződnek, s például egy cukrászdában találkoznak. Egyik este betársultam egy ilyen csoportba. Tízen voltunk: 3 férfi és 7 nő. A második órában javaslatomra „fókuszolást” játszottunk, vagyis sorban mindenki bemutatkozott néhány mondatban. Sajnos, egyik nő sem olyan, amilyet keresek, ezért valószínűleg nem is megyek többet. A programjavaslatok sem túl vonzóak: kártyázás, tánc, kirándulások és hasonló, szokványos időtöltések. A nők panaszkodtak, hogy kevés választ kapnak a hirdetésükre. Megemlítettek egy férfit, aki viszont száz levelet kapott, mert hirdetésében nagy öröklakás és márkás kocsi is szerepelt.

…Hirdetés útján találkoztam a 44 éves Esztivel. Beültem a kocsijába, kimentünk a Városligetbe, s jó 3 órát beszélgettünk. Okos, eleven szellemű nő. Aranyszőke haj, filigrán alkat, paralitikus jobb láb; szangvinikus temperamentumú, de fegyelmezett és kicsit már bemerevedett nő. Apja mérnök-vállalkozó volt, ezért 1950-ben kitelepítették őket. De hamarosan visszajöttek, s Kőbányán nyomorogtak. 7 éves korában gyermekparalízis folytán részben lebénult, pedig balettáncosnőnek készült és zongorázni tanult. Bicegő járása ellenére tizenévesen évekig szerelmes egy „szépfiúba”. 19 évesen viszont feleségül megy egy ágrólszakadt tahóhoz, aki 5 évig szerelmes belé, de sohasem szellemi társ. 27 éves, amikor szül egy fiút. Közben tanul, két egyetemet végez, megszerzi a doktori címet, aztán elválik férjétől. Ezután két rövidebb kapcsolat következik, majd egy 8 évig tartó szerelem, a vele egyidős fizikussal, aki rákos lett és tavaly meghalt. A gyászt csak mostanra heverte ki, s egy barátnője tanácsára hirdetett. (Velem találkozott először.)

A kölcsönös szimpátiában és a barátkozási szándékban egyetértettünk. Tetszik benne, hogy intelligens és művelt, reális gondolkozású, nem vallásos, és nagyon ambiciózus. Ugyanakkor teli van ellentmondásokkal és feszültségekkel, nem tud lazítani és önmagával szemben maximalista. A fiát pedig kényezteti. Mindenesetre ettől kezdve időnként találkozgattunk, de ezek érzelmileg nem nagyon hoztak közelebb egymáshoz. A szexre Eszti nehezen szánta rá magát, s akkor is erőltette, tehát nem ment. Kulturális társnak úgy-ahogy jó lett volna, bár az érdeklődése és munkája, no meg a szemlélete eléggé eltért az enyémtől. Így aztán folytattam a társkeresést (s közben Viola ágyában „vigasztalódtam”). Kicsit unom már ezt az ismerkedési hullámot, bár kétségkívül gazdagítja életismeretemet. Csak fárasztó és időrabló. Már legalább 50 nőnek írtam az utóbbi hónapokban, de alig 20 reagált. Saját hirdetéseim is keveset hoztak; mi az a 30–40 nő ahhoz képest, hogy sok ezer közül kellene választanom!

Életkoromnál fogva (közel a 60-hoz) legtöbbször elvált (félig elvált) vagy özvegy nőkkel találkoztam. Szinte mindegyiknek volt egy-két gyermeke, s ezekért éltek-haltak (még akkor is, ha azok már többé-kevésbé felnőttek, s nem szorultak volna az anyjukra. Azért persze akadtak másféle nők is:

…Este fölhívott a nemrég megismert Andrea, hogy látogassam meg azonnal. Hagytam magam rábeszélni, s kocsiba ültem. Még neglizsében volt, s teregetett az erkélyen. Azzal kezdte, hogy ugye elmegyünk valahová vacsorázni. Vagy ugye hoztam vörösbort, vagy más innivalót. Rosszkedvűen vette tudomásul, hogy egyiket sem kapja meg. Aztán az ágyra kuporodva nézni kezdte a tévét. Közben telefonált egy sosem látott férfiismerőse, akit szintén meghívott, kikötve, hogy hozzon bort. Mondtam, ha megérkezik, én megyek – de tiltakozott. Aztán átültünk a kisasztalhoz, beszélgetni. Fölszólított, beszéljek magamról, de nem tudott konkrét kérdéseket föltenni. A férfiak őt eddig elkényeztették, s ezt továbbra is elvárná tőlük. Közben jött egy újabb telefon, majd újra az előbbi férfi telefonált, hogy nem tud bejönni. Lekísértem Andreát, hogy beengedje, de nem volt sehol az illető. Hívott vissza, de elbúcsúztam tőle.

Andrea munkáslány, kissé lumpenizálódott, de elég ügyesen forgolódik. Hívtam, jöjjön ő, de csak otthon érzi magát biztonságban. Ugyanakkor hajlamos a kalandokra. Nyilván nem csinál nagy ügyet a lefekvésből, de igyekszik ajándékokkal megfizettetni magát. Foglalkozása, az üzletszerzés, közvetítés is kalandos; jórészt a rámenősségen, rábeszélésen múlik. S ebből eddig jól megélt, összehozott egy garzonlakást és egy irodát. Persze gyökértelen, nem kötődik senkihez, s hangulatai vezérlik. Elég intelligens, de kulturálatlan és szeszélyes. Bizonytalanságait rámenősséggel és viccelődéssel ellensúlyozza. „Minden érdekli” – vagyis semmi sem érdekli komolyan. Sikereinek titka, hogy magányos, gyermektelen nő, elég fiatal, tűrhető alakkal és önálló lakással. Persze, hogy környékezik a férfiak. Meg is szokta, hogy kedvére válogasson és kihasználja helyzeti előnyeit. Nyilvánvaló, hogy nem az én esetem.

…Tegnap, a városba menet rájöttem, hogy egész egyszerűen megfogalmazhatók az elvárásaim: 1. Legyen hasonló (szintű és értékrendű) egyéniség. 2. Számára én legyek a legfontosabb ember, a báziskapcsolat. Ebben a 2 pontban minden benne van, ami fontos. Mégis milyen nehéz mindkettőnek megfelelőt találni! Pedig mindenkiben vannak értékek – és részleges megfelelés. Fölmerült, hogy nem bennem van-e a hiba? Nekem talán senki sem felel meg? Aki entellektüel, azért, mert túl idős és mint nő, nem vonzó – és viszont. Régebben ilyenkor egy időre abba szoktam hagyni a keresgélést. Most inkább módszert kellene változtatni. De hogyan? Ilyenkor érzem hiányát az ismeretségi és baráti körnek. Nyugtalanul és kissé reménytelenül keresek valakit: a partnerideálomat, a feleségemet. Már sokszor úgy tűnt, megtalálom. De mindig kiderült, hogy nem ő az. Nem túl magasak az igényeim, az elvárásaim? (Persze mindig megjártam, amikor lejjebb adtam – lásd a két házasságom.) Hirtelenjében tíz nevet írtam össze „szóba jöhetőkként”. Van egy-kettő, aki jobban érdekel közülük – mint például Sarolta, a 41 éves, romantikus, elvált asszonyka, aki több művemet ismeri –, de mindegyikről hamar kiderül, hogy mégsem „Ő” az.

Néha az is előfordul, hogy én nem felelek meg annak, aki nekem tetszene. Ezeket a nőket nem tudom elcsábítani. A csábítás képessége nálam nem fejlődött ki. Persze elveimmel is ellentétes a csábítás, a taktikázás, az ígérgetés. De pszichológiai problémaként is felfoghatom: hogyan lehet fontossá és elfogadottá tenni magunkat valaki számára? Ez lehet a kapcsolatfejlesztés központi kérdése. Nyilván nem igaz, hogy ennek magától kellene jönnie. Ha a csereelméletből indulok ki, úgy a kedvező ajánlat-tétel tűnik a legfontosabbnak. Vagyis föl kell mérnem, hogy a partnernek mire van szüksége, s hogy tudom-e és akarom-e azt nyújtani számára – s milyen feltételekkel? Ehhez nagyon jó emberismerőnek kell lenni, hiszen az első randevú egy-két órájában kell „a lényegre tapintani”. (Nem csoda, hogy sok nő fél is ettől.)

Ebből a szempontból érdekes volt például Krisztina esete. Ő is a hirdetésemre jelentkezett, s pontosan érkezett a megbeszélt randevúra. Külsőre hozzám illő, szemüveges, negyvenes nő. Megtudtam, hogy mögötte is két házasság van. Az első rövid volt (a férfi italozása miatt). A második tíz évig tartott, egy tolmáccsal, aki túl domináns volt, s végül ott hagyta egy „harmadikért”. Azóta jó néhány férfivel összejött, de egyik sem tetszett. Gyermeke nincs, lakása viszont van. Szüleiről csak annyi szó esett, hogy alkoholizáltak, s rossz házasságban éltek. Krisztina nagyon ügyel a függetlenségére, nem akar együtt élni senkivel. De a nyitott intim-kapcsolatot igényli, s „föl akar nézni” partnerére - vagyis azt kívánja, hogy okosabb legyen nála – ami mégiscsak bizonytalanságot, támaszkodási igényt sejtet). Neki is van egy „kifutófélben levő” kapcsolata; ám nem tudta vázolni, miért járja a végét, mi hiányzik belőle.

Úgy tűnik, azt hiszi, hogy előbb-utóbb minden kapcsolat „kimerül”, elszürkül stb., s ezzel elveszti létjogosultságát. Amiből az következhet, hogy nem vesz túl komolyan egyetlen kapcsolatot sem, nem tudja ápolni, vagy nem tud igazán kötődni. Lehet persze, hogy ez csak óvatoskodás, védekezés, de az is lehet, hogy „feminista fertőzés”. Mindenesetre kitért a következő találkozásunk elől, mondván, hogy majd telefonon megbeszéljük. Neki meg kell emészteni találkozásunk élményét stb. Tartózkodása ambivalenssé tesz. Nem lenne baj, ha átmeneti jelenség, ha hamar és jól „emészt”, s nem hagyja magát befolyásolni a konvencióktól. Tény, hogy egyelőre kicsit fél tőlem, még nem bízik bennem. Ez most a fő aggályom, nem a korkülönbség, vagy az eltérő képzettség. Ő ugyan csak szakoktatóként diplomázott, de el tudnám fogadni Társnak. Értelmes nő, kicsit angolul és németül is tud, nem kötődik egy saját családhoz – mi kell még?

Hiszen jól kézben tartja önmagát, autonóm egyéniség. A kézírása alig ingadozik jobbra-balra; erős a realitáskontrollja. Esetleges dominancia-igénye például egy kisebbrendűségi komplexus túlkompenzálásaként is keletkezhetett. Lehet, hogy ő is a munkába menekül? Vagy csak taktikázik? Amikor másnap fölhívtam, elmondta, hogy beszélt rólam egyik barátnőjének, Valinak (aki valamikor nekem is partnerem volt). Ennek alapján úgy látja, túl nagy a szintkülönbség köztünk; másrészt meg túl idős is vagyok hozzá, ezért nem látja értelmét a folytatásnak. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy eltúlozza a különbségeket, nem tudtam hatni rá. Így ment veszendőbe egy érdekes lehetőség.

Időközben Viola, akihez egy évig többé-kevésbé rendszeresen jártam (bár egyre ambivalensebben, s inkább csak a jó szeretkezések miatt), egy alkalommal ünnepélyes „búcsúvacsorát” rendezett. Amelynek végeztével nagy nehezen elárulta, hogy kapcsolatunk befejezését „ünnepeltük”. Ám nem mondta, miért elégelte meg. Szerinte kár mindent elemezni, mert „a tett halála az okoskodás”. Valószínűleg megsejtette, hogy én is ezt akarom. Vagyis sejtette, hogy nem fogok tiltakozni (bár lehet, hogy titokban remélte).

Elmondta: sokat köszönhet nekem; viszonyunk jó egy éve alatt szemléletmódja egészen megváltozott, már nem akar a régi módon élni. Az új utat, a sajátját viszont még nem találja, nem tudja megfogalmazni, mit is akar tulajdonképpen. Az általam mutatott utat azonban nem tudja járni, mert ragaszkodik a számára bevált szokásokhoz. Nem világos ugyan, hogy ettől miért nem lehet folytatni a kapcsolatunkat, hiszen belenyugodtam, hogy semmilyen szokását nem adja fel. Megkérdeztem: akkor már szex sem lesz? Azt mondta: nem. S különben is, épp középidőben van, nem akar teherbe esni. Az összebújás ellen azonban nem tiltakozott – amiből persze szex lett, méghozzá legalább félórás (bár ő mégsem elégült ki, „pszichés okok miatt”). Reggel, amikor eljöttem, megegyeztünk abban, hogy „azért szép volt”, főleg az ágyban…

Egyelőre nyitott a kérdés: mikor találok legalább egy olyan ismerős testet, amilyen Violáé volt? Lehet, hogy kicsit elhamarkodtuk a befejezést? Viszont mintaszerűen kulturált volt a szakítás. Nem kellemes ugyan, de egyelőre bírom a magányt. Talán most kezdem megtalálni magam? Ki vagyok? „Makacs függetlenség csődtömege a hegyek között” – ahogy Sylvia Plath verséből hallom? Vagy egy jógi guru, aki bölcsen halad a nihil felé? Elértem, amit elértem, most már akár le is tehetem a lantot. Nincs mit hajszolni. Olvasgathatok, klasszikus zenében gyönyörködhetek – mi kell még? Mit számít a magány? Végül is az ember mindig maga van… Mi lenne, ha fölhagynék a társkereséssel, s vagy bezárkóznék az elefántcsont toronyba, vagy belevetném magam egy új vállalkozásba?

Egyelőre persze megvárom egyrészt a nemrég megismert (és sokat ígérő) Judit jelentkezését, másrészt a legutóbbi hirdetésem eredményeit.”

             Egy újabb „szellemi társ” feltűnése

           „Sajnos, Judit – ígérete ellenére – nem jelentkezett. Jelentkeztek viszont mások; többek közt egy „szabadfoglalkozású” nő, aki 20 éve elvált, s két felnőtt gyermeke van. Válása óta jó néhány tartós kapcsolata volt; a legutóbbi „nagy szerelem” két éve csalódással végződött. Gabi most „városfejlesztési szaktanácsadó” és értelmiségi társaságot szervez, amelybe meghívott, s felkeltette érdeklődésemet.

Első beszélgetésünk már az ő lakásán történt, s kedvező benyomásokkal jöttem el. Gabi kiegyensúlyozott és jóindulatú nő, aki takarót és ennivaló adott a lépcsőházba költözött hajléktalanoknak, s javaslatot tett a főpolgármesternek a hajléktalanság megoldására. Van egy kötetre való, nyomdakész verse; beleolvastam, egész jók. Állítólag jógázni is szokott. (Ami azért furcsa, mert közben többször rágyújtott.) Bővebb beszélgetésre egy társasági est keretében került sor, amit ő szervezett. Megtudtam, hogy sokáig újságíró volt, vidékről került a fővárosba, igen sok barátnője van, s erős családi kapcsolatai. Kicsit szélsőségekre hajló, érzelem-vezérelt, nem elég racionális ember. Olyanokat is elmondott, hogy ő „éjjeli bagoly”: gyakran hajnalig dolgozik, s néhány óra alvással is beéri. Szóval, régi típusú értelmiségi.

A következő, négyszemközti beszélgetésünk során már hagyta magát simogatni, s viszonozta az átkarolást. A csókolózás elől azzal tért ki, hogy „bagós a lehelete és cserepes a szája; szexre meg nincs idő, mert a szüleihez kell mennie. De napokon belül sor kerülhet rá”. Szeretne ő is szerelmes lenni, s benne is fölmerült, hogy talán egymást keressük. Búcsúzóul ideadta néhány kéziratát (verseket, hangjátékokat).

Gabi extremitása érdekes ellentmondásból adódik; mint mondja, a gyakorlati feladatok megoldásában makacsul realista, de ha költészetről van szó, akkor a fellegekben jár. Úgy tűnik, hajlamos hinni a bizonyítatlan hipotéziseknek, az intuitív megérzéseknek stb. Állítja, hogy már gyerekkorában egyszer csak véletlenül meglátta anyja auráját. Van egy „harmadik szeme”: egy fénylő gömb, homloka közepén, amit irányítani tud; bejárja vele egész testét, s felderíti a bajokat (sőt, gyógyítani is tudja azokat).

Viszont mindkét házassága tévedés volt. Ám a kettő között volt két hosszabb kapcsolata, az egyik egy költővel, a másik egy nős férfival (akinek frigid felesége végig tudott a dologról, s egyre többször közéjük tolakodott). Beszélgetésünk közben este 10 óra lett, s első szóra beleegyezett, hogy ott aludjak. Éjfél felé kerültünk ágyba. Először jó fél órát összebújva beszélgettünk; otthonos volt vele össze­bújni. Aztán a szeretkezés is egész jól összejött – s folytatódott a beszélgetés egész hajnalig.

…S most persze töprengek. Hogyan is állok hát Gabival? Megtaláltam-e benne, akit keresek? Kétségtelenül tudunk beszélgetni, vitatkozni, s értékrendszerünk is több ponton hasonló, bár különbségek is bőven vannak. Könnyen elragadja a fantáziája, aminek aztán a valóság rangját adja. Kicsit öreges, kicsit infantilis – nagyon ellentmondásos; egyszer nagyon makacs, máskor túl engedékeny (önmagával is). Ennek egyik bosszantó tünete, hogy a dohányzást nem bírja abbahagyni, bár már többször megígérte. Szóval „művészlélek”? Lehet, ám ez nem mentség. Furcsa az is, hogy úgyszólván „jótékonysági intézmény”. A jelek szerint nem zavarja, hogy túl sok időt tölt jótékonykodással, elsősorban persze a saját családjával: gyermekeivel és szüleivel, akik vetélkedve igyekeznek őt kisajátítani, illetve „hasznosítani”.

Tegnap látogatást tett nálam, s nem szerető, hanem jó barát (haver) módjára viselkedett. Ahogy leszállt a buszról, bőrdzsekiben, férfi kalapban és bő nadrágban, cowboynak vagy lumpen vagánynak látszott, semmiképpen sem volt nőies. Van a szemében valami furcsa, ahogy néha rám mered. Máskor (pl. az ágyban) van egy „ijedt kislány” nézése is. Van egy csomó férfias tulajdonsága; gyerekkorában egy fiú-banda tagja (sőt, főnöke?) volt. (Nemi identifikációs zavar?) Lehet, hogy a nőiségből inkább csak az anyaszerepet vállalta és tanulta meg? A szexben eddig nem volt igazán felszabadult és érzékien aktív. Eddigi kapcsolataiban – ahogy mondta – „félszárnyú madár” volt (ami feltehetőleg a szellemi társ hiányát jelenti).

De lehetünk-e szellemi társak egymás számára? Nem túl nagy-e a szemléletbeli különbség? Elvileg ugyan egyetértettünk az „anyag” filozófiai meghatározásában: minden, ami a tudatunktól függetlenül létezik. Tehát az anyag nemcsak tömeg, hanem energia is, sokféle mozgásformája van, köztük egész bonyolultak (élő szervezet, társadalom stb.), de mindegyiknek megvannak a maga törvényszerűségei. Ilyen értelemben a (Gabi által feltételezett) „negyedik dimenzió” is anyagi, akkor is, ha még nem ismerjük a törvényszerűségeit. A dolgot bonyolítja, hogy pl. hiába ismerem egy telefonközpont, vagy egy tömeg-kommunikációs rendszer szerkezetét és működését, ettől még nem tudom, mit közvetít és milyen hatással van. Elképzelhető, hogy a naprendszerek és tejútrendszerek csak atomjai és sejtjei valami nagy szervezetnek, amely magasabb, nem is sejtett törvényszerűségek szerint működik. Ezt azonban indokolatlan lenne antropomorfnak képzelni: éntudattal felruházni stb. Persze végső soron nem lehet kizárni, hogy az univerzumnak is van valamiféle „tudata” (s ez akár világszellemnek, összléleknek, vagy istennek is nevezhető). De ez is anyagi működés – éppúgy, ahogy a saját tudatunk –, s nem „mindenható”: nem tud önkényesen változtatni, vagy minden történést erkölcsi elvek szerint mérlegelni.

…Gabinál aludtam, de szex nem volt, mert arra kért: halasszuk el, ugyanis a legutóbbi kapcsolata következtében elfojtotta magában a szexet, s ezt a görcsöt még nem tudta föloldani. (Ez az első két együttlétünknél is csak félig sikerült.) Ugyanígy a dohányzásról sem tud még lemondani; két hónap haladékot kért. Megint sokáig beszélgettünk, de alapvető világnézeti kérdésekben sem kerültünk közelebb egymáshoz; ragaszkodik transzcendens rögeszméihez. Eddigi partnerei kivétel nélkül deviáns emberek voltak, s hosszú évekig nem tudta őket levakarni magáról. Mit lehet várni ezek után egy ilyen embertől? Meggyőződése például az is, hogy „eredeti mindentudással születünk”, amit épp a nevelés hatására felejtünk el… Továbbá hisz az asztrológiában, sőt, a reinkarnációban is. Ez a hiszékenység kicsit soknak tűnik. (Számomra ugyanis nem az a „szellemi társ”, aki hisz egy transzcendentális szellemvilágban.) Így aztán a barátság fenntartása mellett nem zárkóztam el egyéb ismerkedési lehetőségektől sem.

Találkoztam például Zsuzsával, egy vidéki, férjes asszonnyal, aki szerette volna megismerni és megtanulni a nyitott házasságot, s ezt a tudást tovább adni. Férjének másfél éve „külső kapcsolata” van egy másik férjes asszonnyal, aki állítólag nyitott házasságban él. Ez még nem lenne baj Zsuzsa szerint, de azóta a szex nem megy, férje kitér előle, s csak szex nélküli barátságot akar. Ettől Zsuzsa kiborult és pszichiáterekkel, agykontrollal, sőt, templomba járással is kísérletezett. Azonkívül megpróbált ő is partnert szerezni – férje bíztatta rá –, de a lefekvésre senkivel sem tudta rászánni magát. Túl erősen kötődik férjéhez, még mindig vágyik rá, szenved a hiányától – és a jelenlététől.

A férj partnere dobta be a nyitott házasság fogalmát. A férj persze ráharapott, bár fogalma sincs annak igazi lényegéről, s a párhuzamos kapcsolatot ő sem tudja elfogadni. Egyébként mindkettőjüknek ez a második házassága, s van egy 18 éves lányuk. Zsuzsa családcentrikus és gyerekcentrikus, s persze munkába menekül. Mostanában viszont kezd érdeklődni a transzcendentális dolgok iránt. S szeretne egy elfogadható partnert találni. Konkrét időpontot nem beszéltünk meg egy újabb találkozásra. Itt egy házasságot kellene megmenteni, tehát segítő akcióról lenne szó. A „segíteni, akin tudok” nekem is elvem (akárcsak Gabinak); de nem tévesztem szem elől, hogy elsősorban önmagamon kell segítenem!

         Gabi és/vagy Irén

        „Kicsit hasonló volt a helyzet egy elvált tanárnővel, akit az ex-férj külső kapcsolata és maga a válás nagyon megviselt; fogyott vagy 15 kg-ot, s mindenét ott hagyva menekült vidéki lakásából a fővárosba. Először próbálkozik hirdetéses ismerkedéssel, de nem bízik annak sikerében. Jártam nála néhányszor; vigasztaltam és segítettem, amiben tudtam; bizalmatlanságát azonban nem tudtam feloldani. Ezért,  bár a szexet is megpróbáltuk, abbamaradt a kapcsolat.

Gabi legalább őszinte, s igyekszik ápolni a kapcsolatunkat (különböző együttműködési lehetőségek és előnyök ígérgetésével), de életstílusunkat és értékrendünket nem sikerül közös nevezőre hozni. Ő is úgy látja, hogy „patthelyzetben” vagyunk, mert túlságosan különböző az életmódunk és felfogásunk. Pedig szüksége lenne rám, szeretne végre megállapodni egy lelki társ mellett. Ugyanakkor nem ellenzi, hogy másokkal is randevúzzak, attól még szoros barátságot tarthatunk (persze az erotika kikapcsolásával, amire neki különben sincs igénye).

Így hát meglátogattam Irént, egy másik elvált, történelem-filozófia szakos tanárnőt, aki most kollégiumi nevelő és óraadó (tehát szegről-végről kolléga). Külsőre jól mutat: arányos termetű, filigrán, barna hajú, szemüveges – olyan tanárnő kinézésű. Igen határozott és energikus nő, hobbija a komoly zene., s mindjárt egy koncertre hívott. A koncert után hazakísértem, s vendégül is látott; likőrrel kínált (ő maga konyakot ivott). Közben elbeszélgettün és, összetegeződtünk. Ott is maradhattam volna, de csak egy keskeny, egyszemélyes fekhelye van. (A nagyobb, habszivacs ágybetétet nem akarta kihozni a másik szobából, ahol bátyja aludt.) Szóval igényelné a szexet, s valószínűleg ért is hozzá. Jóval nőiesebb, mint Gabi, bár jó adag agresszív határozottság van benne. Ám világnézeti probléma nincs köztünk, s a nyitottságot is elfogadja, ha ő a báziskapcsolat! Neki azonban nincs szüksége külső kapcsolatra, mert „születetten monogám”. Összeköltözni viszont senkivel sem akar (ami alkalmazkodási nehézségekre utal).

Pár nap múlva ő látogatott hozzám. Beszélgetés közben lassanként közeledtem hozzá, amit ő alig várt. S bár kicsit szabódott (hogy „már késő van”, s „majd inkább legközelebb”), de azért hagyta magát levetkőztetni. A szeretkezésben pedig majdnem tökéletes volt; legalább négyszer kielégült (háromszor aktusban, egyszer pedig szájjal ingerlésre). Mondhatnám, jobb, mint Viola, mert jobban elengedi magát, hangokat is ad, beszélgetni is tud közben; aktívan simogat, puszilgat, s orgazmusai félreérthetetlenek.

Gyereke nincs. Csak bátyjával és nővérének családjával tartja a kapcsolatot. Tehát tud koncentrálni egy partnerre. Vagyis a körülmények és előfeltételek kedvezőek, kivéve a dohányzását (amit szeretne abbahagyni) és azt, hogy nincs igénye az együtt alvásra (mert eddig mindig egyedül aludt, még férjes asszony korában is). Anyagilag gond nélkül él, kicsit lustán, kényelmesen; nincsenek ambíciói vagy karrierigényei. Így már-már fontosabbnak látszik, mint Gabi. Szívesen ápolnám kapcsolatunkat, s nem értettem, miért csak négy nap múlva akar újra találkozni velem. (Jó lenne mindkettőjükkel tisztázni kapcsolatunk esélyeit.)

Gabinak folyton „pörög az agya”, s nem tudja (de nem is akarja) leállítani. Nem bánja, ha rövid lesz az élete, csak termékeny és izgalmas legyen. Ezért hajszolja (már „ösztönösen”) az élményeket, az alkotást. Vadászterülete a „negyedik dimenzió” (vagyis a tudattalan). Ami abból fölmerül az ihlet állapotában, az szent. A tudatos kontroll engedelmesen meghátrál az irracionális értékrend előtt. Sőt, hajbókol előtte, s igazolást keres – ahelyett, hogy szétválasztaná az igazgyöngyöt az iszaptól, moszattól és egyebektől. Olvasta J.- Silva könyveit, s érdekli az agykontroll, bár kicsit tart tőle, mert ő más technikát alakított ki magának az „alfába menésre”, s fél, hogy ez megzavarja. Ugyanakkor reméli, hogy nagyobb önkontrollt tesz lehetővé (amire bizony szüksége lenne).

Kezd tehát egymás mellett futni ez a két kapcsolat, s van rá esély, hogy jól kiegészítik egymást. Majd kiderül, melyik lesz erősebb, sok lesz-e, vagy kevés. Kérdés az is, hogy 2–3 barátnő pótol-e egy élettársat. Nem tudom, örüljek-e, vagy bánkódjak azon, hogy egyikükkel sem lehet együtt élni – holott nekem igényem lenne rá. Az együtt alvás alig nélkülözhető kelléke egy intim viszonynak; az összetartozás, a kötődés kifejezése. Hiánya „3 lépés távolságot” jelent és ideiglenességet; azt, hogy a kapcsolat bármikor abbahagyható, s nem igazán fontos.

Irénnél majdnem öt órát töltöttem. Elég hűvösen fogadott, velem szemben ült le és hosszan beszélgetett, érdektelen témákról. Kb. egy óra múlva jeleztem, hogy talán mást is csinálhatnánk. Erre gyorsan megágyazott, s bejelentette, hogy különleges fehérneműje van; következett a sztriptíz. A különlegesség mindössze egy piros kombiné és tenyérnyi bugyi volt. (Utólag sérelmezte, hogy nem segítettem a vetkőzésben.) A szeretkezés majdnem olyan jó volt, mint először. Nagyon élvezett mindent – de a franciázás eszébe sem jutott, s a csókolózás elől is többnyire kitért. Volt néhány megjegyzése, amiből kitűnt, hogy kicsit öregnek tart; pl. azért nem akart velem már másnap találkozni, mert feltételezte, hogy úgysem menne nekem. Problémája volt, hogyan szólítson. Volt egy kis vitánk az együtt alvásról, amire neki nincs igénye, s nem érti, én miért igénylem. A szexben túl készségesen igyekezett alkalmazkodni, de most nem tudtam eldönteni: kielégült-e, és mikor? A szájjal ingerlést persze elfogadta, s talán orgazált is tőle, de végül a misszionárius pózra tértünk át. Utána még egy ideig beszélgettünk az ágyban – egyoldalú simogatások közben –, például arról, hogy szerinte miért fontos a pénisz mérete stb. Aztán fölkelt valamiért, s én is kimentem a fürdőszobába. Mire visszajöttem, már beágyazott. Hozott be teát és néhány cukrászdai süteményt, s a beszélgetést szembe ülve folytattuk.

Témáink: Ö még nem tud dönteni a fontosság kérdésében; egyáltalán tisztázandó, mik a fontosság kritériumai. Amikor megtudta, hogy anyagilag egész jól állok, csodálkozott, miért nem költök többet magamra, s élek kényelmesebben. Ő maga eléggé sznob, kedveli a nagypolgári életstílust és az előkelő szertartásokat (például az étkezésnél: drága étkészlet, díszes teríték stb.) Ez nem hozott közelebb egymáshoz. Sőt, problematikussá vált számomra. Eléggé nyilvánvaló, hogy nem szerelmes belém, talán nem is tud már az lenni. Nem képes abbahagyni a dohányzást sem, csak várja, hogy valahogy szabadítsam meg tőle. Sok feszültség van benne, ami megmerevíti. S ez csak úgy oldódik, ha megiszik egy-két féldeci konyakot. (Együttlétünk előtt is ezt tette, hogy ráhangolja magát a szexre.) Tény, hogy elkényelmesedett, s szinte dzsentri életrendet követ.

…Az éjjel Gabinál aludtam. Nem terveztem, hogy ott maradok, hiszen, ha összebújás sincs, akkor miért maradjak ott. De Gabi kért rá. Épp egy üveg vörösbort hozott az üzletből. Iszogatás közben előadta, hogy ő nem bírja elviselni a szexuális nyitottságot, a párhuzamos kapcsolatokat. E téren konzervatív, ragaszkodik a kizárólagossághoz, „mert ez a szerelemmel együtt jár” stb. Tehát vagy lemondok az ilyen kapcsolatokról, vagy csak jó barátok lehetünk, szex nélkül. Nem nagyon vitatkoztam vele, mert láttam, hogy nincs értelme. Így megegyeztünk, hogy csak barátok leszünk. Fáradt lévén, aludni akartam, amikor váratlanul hozzám bújt, s érezhetően megkívánt. Ami persze viszonzásra talált, s következett egy egész jó szeretkezés. Ami után rá akart gyújtani, s kérte, kísérjem át a másik szobába (ahol a maradék bort is megittuk). 3 cigi után visszafeküdtünk, s egy újabb szeretkezésnél már igen szenvedélyes volt, erős mozdulatokkal dobálta magát.

Kérdeztem persze, hogy most akkor mihez tartsam magam, hiszen nem ebben egyeztünk meg; hogyan oldható fel ez az ellentmondás. Gabi nem adott magyarázatot. Állította, hogy benne harmónia van, s gúnyolódott a „dobozolási hajlamomon”. Az ügy tehát még tisztázásra vár. Mindenesetre úgy tűnik, kötődünk egymáshoz. (Pedig ő sem tudta még lezárni a kapcsolatát legutóbbi partnerével.)

…Irén, akit egyik nap meglátogattam, drazséval és kis pohár narancslével kínált. Panaszkodott az új főnökére, s fél a munkanélküliségtől. Aztán lefeküdtünk. Jó volt, bár ragaszkodott a misszionárius pózhoz. Mondhatni, baráti alapon élveztük egymás testét. Elég hamar fölkelt mosakodni, s meghívott szombat estére, egy Babits-estre. Minthogy együttalvásról nem lehet szó, utána aligha lesz szex. De nem is túl érdekes.

Ahogy gondoltam, a színház után nem hívott be magához, s egyébként is elég hűvös volt, inkább a szintén ott levő angol tanárnőjével beszélgetett, s volt néhány gúnyos megjegyzése is az öltözködésemről (pl. hiányolta a nyakkendőt stb.) Úgy tűnik, Irén nem akar (vagy nem tud) komolyan venni és igazán kötődni; neki csak bizonyos szerepekhez kellek, alkalmi partnernek. Tehát én sem veszem őt komolyan. Egyébként a dohányzásról ő sem tud leszokni. Próbálkozása csak két napig tartott.

Következő látogatásomkor szertartásosan teával és szépen darabolt almával, sajttal kínált, amit műanyag pálcikával kellett enni. Mivel kért, hogy beszéljek a gondjaimról, felvázoltam előtte a Gabival kapcsolatos dilemmámat, ám emiatt kicsit megsértődött. Nyilván egész mást várt. (Szívesen elkísérne pl. külföldre.) Nem érti, hogy jövök én ahhoz, hogy a „nőügyeimmel traktáljam”, pláne, ha nem őt tartom báziskapcsolatomnak. Ő elvárná az utóbbit. Az már nem érdekli, ha titokban mással is van viszonyom. De azért nem akar kisajátítani; neki elég, ha hetenként egyszer-kétszer összejövünk (vagy szexre, vagy egyéb programra). Zavarja őt az is, hogy nem fogadom el az ő sznobságát, szertartásosságát. Azzal búcsúztam, hogy majd hívjuk egymást. Ám az az érzésem, hogy ez a kapcsolat megfeneklett, zsákutcába került. Együtt élni eleve nem akar, a szerelem elől is elzárkózik – milyen alapon várja el, hogy ő legyen a „bázis”?

Gabi meg az elmúlt héten 4–5 szerelmes verset írt nekem, mert úgy érezte, szerelmes lett belém. Elgondolkoztat, hogy vajon belém szerelmes-e, vagy megint csak magába a szerelembe, ahogy előző partnere esetében. Mert, mint mondta, neki szüksége van a szerelemre. Pontosabban talán arra, hogy valamiért lobogjon, lelkesedjen, szenvedélyes lehessen. Ebből adódhat a költői küldetéstudat is, a feltörő érzelmek, hangulatok (“ősképek” stb.) tisztelete, az intuíció „imádata”. Azt mondja, leírja ugyan a tudattalan mélységeiből feltörő képeket, gondolat-töredékeket, de ezt nyersanyagnak tekinti, s később, józanabbul újra átnézi, szelektálja. (De az a gyanúm, hogy ez a szelekció megint csak „intuíció-vezérelt”.) Talán ezért van az, hogy számos versében patetikus, sőt, szentimentalizmusra hajlamos. Érzelem-vezéreltsége egész viselkedésére jellemző. Kamaszosan tud rajongani, főleg az olyan hagyományos értékekért, mint a család és a nemzet. Kiemelt érték számára a szülő–gyerek kapcsolat.

Másrészt úgy tűnik, fő motiválója a kreatív extázis igénye. Nagyot akar alkotni, s ehhez ihlet, különleges lelkiállapot kell. Számára legfőbb érték a lelki realitás, a fantázia és a transzcendencia világa.; ez túllép a racionálison, mert érzések, hangulatok uralják. Igy alakul ki egy öntörvényű, belső világrend, s hozzá egy ideológia, amely számos ponton hasonlít a tételes vallásokhoz, de el is tér tőlük: „modernebb” változata az istenhitnek. Gabi a kudarcok, frusztrációk és a magányosság elől a kreatív extázis „transzcendens” világába menekül. A magányosságot „kiválasztottsággá” transzformálja, így elviselhetőbbé teszi. Az extázis (vagy ihlet) lényege a tudattalanba merülés, egy hangulat eluralkodásával és az önkontroll kikapcsolásával. Igy válik fontossá mindaz, ami ezt elősegíti (nála épp a nikotin által stimulált „agypörgés”, fantáziálás). Fő eszköze mégis az önhipnózis és az autoszuggesztió. Ami jó is lehetne, de nála már rossz irányba tart. S kérdés, hogy akar-e és tudna-e változtatni ezen. Hiszen könnyen mondhatja, hogy „nem akarja megtagadni önmagát” stb.

Hát kell nekem egy „extázis-centrikus”, szenvedélybeteg nő? Hát lehetetlen találni egy normális, autonóm embert a nők között? Irén is végleg „elmerült”, nem kerestük egymást. Akad ugyan még 3-4 nő, akit ismerek és felszínes kapcsolatot tartok, de igazi intimkapcsolatra ők is alkalmatlanok. Végleg magányos maradok? Gabi szerint azért van ez, mert nem alkudtam meg. Ami egyszerűen nem igaz, mert sokszor megalkudtam (bár nem véglegesen és nem feltétel nélkül). A megalkuvási képtelenség: neurotikus merevség. A kompromisszumok hozzá tartoznak a normális élethez; tehát jó kompromisszumokra kell törekedni. (A baj csak az, hogy nehéz fölismerni: mikor és meddig jó egy kompromisszum.) Gabival is tisztázni kellene egy kölcsönösen elfogadható kompromisszum feltételeit. Hónapok óta egyoldalúan alkalmazkodom, tűröm a számomra elfogadhatatlan jelenségeket. Mindez most kritikus szakaszba érkezett.

Igy hát visszazökkentem a társkeresésbe (most egy Társkereső Szolgálat ismerős vezetője segítségével). Legújabb próbálkozásom azonban máris kudarccal járt. Mari, a filigrán asszisztensnő a második randevún is hangsúlyozottan hűvös maradt, s még az együtt látott filmet sem akarta velem megbeszélni; sürgősen hazament. A Társkereső adatlapjainak túlnyomó többsége tavalyi vagy tavalyelőtti, hiányosan kitöltött, fénykép nélküli volt. Persze épp most térnek át a számítógépes tárolásra, s akkor csak a gép fog címeket adni, a megadott igények alapján. A kiválasztottak közül fölhívtam néhányat, de többnyire csak „egyszeri randevúk” jöttek össze. Mindegyikükkel legalább egy órát (néha hármat-négyet is) beszélgettem, s érdekes emberi sorsokba nyertem bepillantást. Közben azért találkozgattam Gabival is, bár a meddő viták elől már kitértem, s nagyvonalú üzleti terveit is fenntartással fogadtam. (“Baráti kölcsön”-kéréseinek azonban többnyire nem tudtam ellenállni; eleinte vissza is fizette azokat.)

Egyszeri (vagy néhányszori) randevúimat nem érdemes részletezni. Jellemző volt, hogy túlnyomórészt én kérdezgettem, s a nők ugyan meglepő őszinteséggel válaszoltak, de rendszerint nem viszonozták az érdeklődést. Nőismerősöm tehát sok volt – de egyik sem az, akit kerestem. Magányos hétvégeken eltűnődtem, hogy fölhívhatnám ugyan bármelyiket, de minek? Például Marit, a hiú asszisztensnőt, Ildikót, a dagadt fogorvosnőt, Etát, a szívbajos nyuszit, Sárit, a paraszt logopédust, Jutkát, az agyonhajszolt tanítónőt, vagy Magdit, a konzervatív szakfordítót. Nem is beszélve Margóról, a romantikus, öreg bútordarabról, vagy Irénről és Gabiról. Ez közel egy tucat fölösleges lehetőség.

Érdekesebbnek látszott viszont nemsokára Ági, egy külföldön élő, de gyakran hazalátogató pszichológusnő, aki válaszolt nekem és felkeltette érdeklődésemet. A randevú egy cukrászdában történt. Ági velem egymagas, rövid hajú, karcsú, csinos nő, szellemileg igen aktív (s publikációi révén kreatívnak is mondható). Jókat vitatkoztunk; aminek során kiderült, hogy ő konzervativizmusra hajlamos. Nem hisz a fejlődésben, de hisz az asztrológiában. Van egy kisfia, akit kényeztet; talán, mert nehezen szerezte. Előtte volt több vetélése, s csak azért ment bele egy újabb házasságba – annak ellenére, hogy tudta, nem lesz jó –, mert gyereket akart. Aztán hamarosan egyedül maradt a gyerekkel, aki minden szabadidejét lefoglalja. Időnként azért válaszolgat hirdetésekre. Egy kapcsolat össze is jött neki külföldön, de aztán a férfi meggondolta magát.

Érthető, hogy nem akar újra „fejest ugrani” (bár a jelek szerint tetszem neki). Hazatelepülni sem akar – tehát esetleg nekem kellene oda költöznöm. Szóval elég reménytelennek látszik a dolog. Igy búcsúztam: „Csuda vigye ezt a távolságot! Pedig azt hiszem, szerelmes tudnék lenni beléd!” Ettől kicsit zavarba jött, de nem tiltakozott. S minthogy másnap elutazott, megírtam neki, hogy nagyon várom az újabb találkozást, „egy termékeny, s nemcsak baráti kapcsolat reményében”. Elég hamar válaszolt is rá. Azt írja, kissé megijesztette levelem. Nem szeretné, ha illúziókba ringatnám magam. Az „intuíciója” ugyanis azt súgja, hogy ő nem rám vár. Persze ettől még lehetünk jó barátok, szívesen beszélgetne velem máskor is, hiszen „biztosan színvonalasan tudnánk vitatkozni”. Nem lepett meg túlságosan ez a levél. De azért sajnáltam.

Egyébként akkoriban készültem egy külföldi kongresszusra, s szerettem volna egy társsal utazni. Tűnődtem, kit vihetnék magammal nőismerőseim közül. Ilyen szempontból a nemrég megismert Kati látszott a legesélyesebbnek, akivel már többször randevúztam, s a kölcsönös vonzódás jeleként csókolóztunk is, de szeretkezni csak azzal a feltétellel volt hajlandó, ha AIDS-tesztet csináltatok, s az negatív. Egyelőre csak azt tudtam róla, hogy elvált, tanári képesítése van, de adminisztratív munkakörben dolgozik, s van egy felnőtt fia, akihez még nagyon kötődik. Szemlélete elég konzervatív, de nem ragaszkodik mereven az előítéleteihez és segítségemmel szívesen megváltozna. Úgy tűnt, belőle inkább lehet szellemi társ, s van szabad érzelmi (és erotikus) kapacitása is. Sőt, a közös külföldi útra is vállalkozott.

Az AIDS-teszt eredményére egy hetet kellett várni; addig csak sétálgattunk, beszélgettünk – és csókolóztunk. Hiába mondtam, hogy szebb lenne kölcsönösen vállalni azt a minimális rizikót. Zavar, hogy nem látom tisztán, milyen játszmát folytat. Egyrészt hajlamos a szentimentális ellágyulásra, másrészt kegyetlenül racionális tud lenni, ha a vélt érdekei úgy kívánják. Zavar, hogy nem hagyja magát közelebbről megismerni. Többször sejtelmesen utalt arra, hogy majd meglátom, milyen tüzes és tapasztalt asszony – szóval, elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot. Ez ügyes taktika akar lenni? Ki akar éheztetni egy kicsit? Ha ez így folytatódik, egy idő múlva abbamaradnak a közeledéseim. Vagy talán épp a szorongásai miatt kapaszkodik a konvenciókba, mert azoktól remél nagyobb biztonságot? (Már megszoktam, hogy azt várják: mankó legyek – s ehelyett kő vagyok, ami állóvízbe csapódik.)

Kati azt mondta, nem érti, miért vonzódik hozzám, amikor olyan partnerei lehetnének, akik tejben-vajban fürösztenék. Persze leginkább én tudnék neki segíteni. De tart attól, hogy nagyon át akarom nevelni; talán még az istenhitétől is megfosztanám (!), pedig arra neki szüksége van. Fél minden változástól. Az egyszer említett „családi tragédia” mellett (amiről mélyen hallgat), fő komplexusa a fiával kapcsolatos bűntudat; ti. erősen magához kötötte, partnerpótlékként használta, s így az (28 éves kora ellenére) még ma sem tud máshoz kötődni. A jelek szerint Kati súlyosan neurotikus eset… Mindazonáltal van esély a kibontakozásra. Kati mögött két rossz házasság és hosszas keresgélés van; sok vegyes tapasztalat vár még feldolgozásra. Talán ki tudja nőni provinciális korlátait. (Persze fölmerül bennem: miért vonzódom egy ilyen provinciális nőhöz? Nem egyszerűen a nehezen elérhetőség hatása érvényesül? Vagy a „forró szex” ígérete?) Az összkép nem valami bíztató – miközben külföldi „nászútra” készülök vele. Lehet, hogy a jó szexen kívül alig valamit várhatok? Miben tudnánk együttműködni? Milyen közös céljaink lehetnek? Mindezt sűrű homály fedi. Mindent az AIDS-lelettől tesz függővé; engem meg lehangol ez a folytonos kitérés.

A negatív lelettől végül is „megtört a jég”: túl vagyunk az első szeretkezésen. Egészében jó volt, bár Kati kicsit nehezen hangolódott rá, halogatta volna. Aztán pedig túl hamar rá akart térni az aktusra, amit heves mozgással, görcsös szorítással erőltetett. Persze nem jutott el az orgazmushoz, így elég hamar folytatni akarta. Ami először kézzel ingerléssel történt, majd elég hosszú aktus következett, s ebben már kielégült. Azt hiszem, elégedett volt velem, megköszönte ezt a „csodálatos, emlékezetes délutánt”. De persze aggályai is fölmerültek, pl., hogy ilyen lesz-e a folytatás is stb. Megtudtam, hogy franciázni nem szeret, legfeljebb a kunnilingvációt fogadja el. A szextől extázist vár. Nem akarta, hogy ott aludjak, mert „sok dolga van”. Az utazásig már nem is akar találkozni. Szóval változatlanul van néhány dolog, ami nem tetszik, bár továbbra is látok esélyt az összehangolódásra, s egy jó kompromisszumra.

…Külföldi utunk harmadik napján megint feszültség támadt köztünk. Kati valahogy elkönyvelte magában, hogy köztünk vége mindennek, mert nem fogadom el őt az „elásott aknájával”, a családi tragédia titkával együtt, amiről nem tud és nem akar beszélni. Reméli, hogy azért kibírjuk egymást a hazautazásig. Este azonban áthívott a saját ágyára „vendégségbe”, amiből persze szeretkezés lett, kölcsönös orgazmussal. Utána elkezdett mesélni előző kapcsolatairól és nőgyógyászati bajairól. S az őt kezelő orvosról, aki „plátóian szerelmes volt” belé, de csak gyönyörködött benne. (Kati ezt erényként könyvelte el, föl sem tételezte, hogy esetleg impotens.) Második férjéről szörnyű részleteket mesélt, s azt is, hogyan csalta meg ő is, egy számára ellenszenves férfivel (undorát borral leküzdve), erős bűntudattól gyötrődve. Másnap este már korán ágyban voltunk, s az összebújásból megint szeretkezés lett, bár Kati a „fáradtságunkra” hivatkozva el akarta odázni. S utána is értetlenkedett; hogy a csudába bírom ennyiszer (reggel-este). Ő eddig úgy tudta, hogy 60 év körül már minden férfi impotens. Hamar átvonult a saját ágyára, mondván, valamivel elrontotta a gyomrát. Másnap aztán magától elmondta a „családi titkot”, ami elég banális ügy volt: hogyan szabadult meg alkoholista húgától, aki váratlanul hozzá költözött.

A továbbiakban Kati igyekezett alkalmazkodni, csak ezt többnyire ügyetlenül, mesterkélten csinálta. A szex is lanyhult, mert itt sem tudott lényegesen eltérni a „forró szex” szerepelőírásaitól (és ugyanakkor az úri illemtől). Egyszer megengedte ugyan a szájjal ingerlést, de a viszonzás eszébe sem jutott, s kézzel is csak futólag ingerelt. Görcsös szorításai és vonagló mozgásai alig enyhültek, s egy-egy halk hang is csak néha hagyta el az ajkát. Még mindig nem tudom, mikor jut el az orgazmushoz (s eljut-e egyáltalán). A legutóbbi három együttlétünkkor én sem jutottam el, de ő nem érdeklődött efelől, nyilván észre sem vette. S amikor az utolsó előtti reggel át akartam bújni hozzá, nem engedett, mondván: most nem fogad vendéget. Csak később derült ki, hogy azért, mert kicsit izzadt volt, s nem akarta, hogy kellemetlennek érezzem.

Ez az eset is jól mutatja, hogy messze vagyunk az összehangolódástól. Ehhez képest apróság, hogy a buszban se odafelé, se visszafelé jövet nem volt hajlandó csókolózni, mert „meglátják, s mit szólnak…” Ugyanakkor elvárta volna, hogy ostromoljam. Ambivalenciám tehát nem csökkent, s nem lettem szerelmes Katiba. Erősen kérdésesnek érzem kapcsolatunk jövőjét, s hazajövet ezt meg is beszéltem vele. Úgy tűnt, szeretné, ha segítenék neki a pozitív irányú változásban. Amit meg is ígértem, s tréfásan belé szuggeráltam, hogy fejlesztési terveket készít, megcsinálja az önismereti teszteket, s naponta tornázik és naplót vezet minderről. Persze csodálnám, ha meg is tenné. (Fia épp visszaköltözött hozzá.)

Tehát a jelek szerint Katival is úgy jártam, mint elődeivel, a többi partnerjelölttel. Következésképp akár szakíthatnék is vele; de a keresést mindenképpen folytatom. Éppen egyikükön, Jolin tűnődöm, akivel összejött néhány kellemes szeretkezés, s nem kellett volna hozzá sok, hogy komolyan vegyük egymást. Az intellektuális partnerségtől, azt hiszem, már el tudnék tekinteni egy jó kompromisszum érdekében. (Ahogyan ez például Éva esetében is történt.) Persze talán jobb, ha nem tekintek el – bár így ugyancsak megnehezítem a saját dolgomat. Hisz’ még olyat is nehéz találni, akiből esetleg lehet ilyen partnert nevelni. (Ez az, amit már jó néhányszor rosszul mértem fel.)

…Megint következtek tehát az „egyszeri randevúk”. Találkoztam például egy elvált orvosnővel, akivel három órát beszélgettem a Duna-parton. Kiderült, hogy már fél éve idegi alapon betegállományban van, s képtelen megemészteni az őt ért sérelmeket. Ezek lényege, hogy válása óta, vagyis kb. 20 éve összesen négy komolyabb kapcsolata volt. Az első hármat ő szüntette meg, az utolsó viszont úgy ért véget, hogy őt tették ki (egy nagy veszekedés-verekedés közepette). Erős nyugtatókat szed, rosszul alszik, szorong, nem bírja elviselni a magányt. (Felnőtt gyerekei is elhagyták, nem törődnek vele.) Ezért egy új partnertől várja a csodát. Ugyanakkor bizalmatlan is egy új partnerrel (ami érthető). Hát kell nekem egy ilyen gubanc? Ráadásul a szemlélete is alapvetően konzervatív, kispolgári; eléggé zárt, bemerevedett személyiség. Összehasonlítottam az eddigi partnereimmel, de első benyomásaim szerint semmivel sem jobb náluk.

Nagyjából ugyanez volt a helyzet a többi randevú-partnerrel is, persze más-más okokból kifolyólag. Aránylag legjobb volt köztük Zsuzsa, a 15 éve elvált, magyar-történelem szakos tanár, akivel két órát beszélgettem. Csinos nő: rövid, barna, göndör haj, élénk szemek, formás alak. Magasságunk és súlyunk egyforma, ami ideálisnak mondható. Van egy 21 éves, érettségizett fia, aki egészségügyi szakápoló. Zsuzsa sokat dolgozik, de anyagilag jól áll; két lakásán kívül van egy balatoni üdülője is, nagy kerttel, amelyben szőlőt és málnát termel. Szeretné átrendezni az életét, de nincsenek konkrét elképzelései. Rólam alig kérdezett valamit. Világnézetileg elég bizonytalan: református, de nem vallásos. Valószínű, hogy már sok kalandja volt (s kevés tartósabb kapcsolata). Az is valószínű, hogy domináns és sokat vár a férfiaktól (a szexben is). Valahogy túlságosan különböző világban élünk, más az életstílusunk. S nem biztos, hogy összehangolható.

Elég nagy reményekkel indultam Ilihez is, egy vidéki, elvált, logopédus tanárnőhöz, akinek a kézírása nagyon hasonlított az enyémhez. Első pillantásra ugyan nem volt túl rokonszenves; talán, mert nem elég nőies: kemény, „faragott” arca van, sovány alkata, apró mellei. Mindjárt egy autós kirándulást javasolt, egy ősi kolostor melletti kirakodóvásárba, ahol a fűre telepedve beszélgettünk. Hazatérve megmutatta néhány cikkét és versét. (Utóbbiak csiszolatlan, lírai naplójegyzetek a magányosságról és szerelmi csalódásról.) Szentimentalizmusát, túlérzékenységét, érzelmi és szexuális kielégületlenségét munkába meneküléssel ellensúlyozza. Legutóbbi partneréről hamar kiderült, hogy biszexuális (homoszexuális túlsúllyal, amin nem is akar változtatni). Ezért kezdett Ili hirdetésekre válaszolgatni. Így került kapcsolatba egy osztrák férfivel is, akivel jó volt a szex, s aki ígérte, hogy elviszi őt a Kanári szigetekre – de aztán eltűnt.

Verseinek olvasása közben engedte, hogy simogassam, ami csókolózással, majd szeretkezéssel folytatódott. Szeretkezés előtt Ili hangsúlyozta, hogy ez nem jelent semmilyen elkötelezettséget egyikünk részéről sem. Utána még beszélgettünk kicsit, de este hazaautóztam. A legközelebbi találkozás időpontját sem fixáltuk. Hét közben reggeltől este 7–8-ig dolgozik, tehát túl kevés az ideje. Viszont jól tud szervezni, s szívesen lenne titkárnőm. Ami rendben is lenne. Csakhogy a szakmám nem túlzottan érdekli; másrészt hívő református, s az asztrológiában is hisz. Harmadrészt kitérő és halogató taktikát folytat, várja a csodát és elhanyagolja önmagát. (Nem tornázik, néha rágyújt stb.) Kapcsolatunk az objektív akadályok, meg a nagy korkülönbség mellett is tele van nyitott kérdésekkel, s egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy megtaláltam, akit keresek. Sok szempontból Katira emlékeztet.

Jut eszembe: tényleg olyan nagy baj, hogy nincs élettársam? Hiszen így legalább sok nőt ismerhetek meg! (Igaz, ezt egy nyitott házasság sem zárná ki teljesen.) Régi kolléganőm, Lívia, akivel nemrég találkoztam, szívesen együttműködne velem. Ugyanis tetszett neki, hogy szerintem a nők tudatossági szintje alacsony, szexuális nyomorukon nem tudnak felülemelkedni, beletörődnek, elhanyagolják magukat, nem bírnak leválni gyermekeikről, s elkényeztetik őket.

Persze akadnak kivételek, de a többségre – eddigi tapasztalataim szerint – ez jellemző.

          Egy bevált, tartós  kompromisszum

          Fölhívott egy új nő, akinek írtam; elvált és pszichopedagógus. Az első randevún négy óra hosszat beszélgettünk, tegeződtünk, összemelegedtünk. Hívtam, jöjjön ki hozzám; lenne ugyan rövidesen egy másik randevúm, de inkább nem megyek el rá. Ő azonban azt javasolta, hogy menjek csak, ha megígértem; ő elkísér, s megvár valahol a közelben, aztán együtt mehetünk. El is kísért, de nem várt meg; talán, mert a randevú tovább tartott, mint terveztem. Igy aztán egyedül jöttem haza. Fölhívnám, de nem tudom a telefonszámát; kénytelen voltam megvárni, hogy ő hívjon. A következő találkozásnál már el is jött hozzám, s intim kapcsolatunk  gyorsan kibontakozott.

… Lehet, hogy ő az, akit kerestem? Persze hónapok alatt kiderült, hogy ő sem tökéletes megfelelője a partnerideálomnak, de egész jó kompromisszumnak látszott. Szemléletünk és beállítottságunk ugyan elég különböző, de az alap-igények kölcsönös kielégítése folytán kötődünk, vonzódunk egymáshoz és igyekszünk alkalmazkodni. Igy ellensúlyozhatónak tűnt a konvencionális, hagyományos magatartása, amin ő maga is változtatni szeretett volna. Munkatársra, szellemi társra már kevésbé volt szükségem, elég volt, hogy tud lelkesedni és szeretni (egyébként az orgazmus elérését is tőlem tanulta meg). Mindketten túl voltunk két házasságon, belefáradtunk a párkeresésbe és igényeinket reális szintre csökkentettük. Ezáltal a gyakran előforduló nézeteltérések is egyre megoldhatóbbnak bizonyultak.  

Tehát ez a kapcsolat sem volt problémamentes, de elfogadtuk egymás különbözőségét. Ő – az anyai szerep bűvöletében – továbbra is szorgalmasan gondoskodott máshol és egyedül élő, felnőtt, már dolgozó fiáról és vidéki, özvegy anyjáról. Viszont nem ragaszkodott ahhoz, hogy feleségül vegyem és családi kapcsolatait ápoljam. Jómagam elfogadtam, hogy nem tud lényegesen megváltozni, s hivatásbeli törekvéseimhez csak otthonos hátteret (bázist) tud nyújtani. Az elmúlt két és fél évtized tanúsítja, hogy ez elegendő egy autonóm ember számára.

          Tanulságok

Így visszagondolva, összegzésül épp azt tartom a legfőbb tanulságnak, hogy  beszélgetések során a partnerek mielőbb tisztázzák, nit várnak egymástól, és mit tudnak adni cserében a másiknak: mi az, amihez ragaszkodnak, s ezeket össze lehet-e egyeztetni. Tehát olyan, kölcsönös egyezményekre kell törekedni, amelyek nem akadályozzák (sőt, lehetőleg elősegítik) a partnerek lelki egyensúlyát és önmegvalósítását. A kapcsolat kezdetén ennek inkább csak a lehetősége mérhető fel (amihez persze megfelelő felkészültség, vagy szaksegítség szükséges), ezért a párkapcsolat folyamatos ápolásra szorul. Mindenképpen ajánlatos a végleges elköteleződés (és főleg a gyermekvállalás) előtt egy legalább fél éves, próbaházasságszerű együttéléshez ragaszkodni, s így a kölcsönös alkalmazkodást kipróbálni.

Ennek során az egymással kapcsolatos elvárásokat egyeztetni, konkretizálni lehet (például kölcsönösen elolvasott és megbeszélt naplójegyzetek, vagy „kapcsolati szerződés”-tervek formájában), rendszeresen kiegészítve vagy módosítva azokat. S nem esni kétségbe amiatt, hogy a szerelem az együttélés során csökken, sőt elmúlik, vagy átalakul testvéries, baráti szeretetté. S egyik sem indokolja a kapcsolat kizárólagosságát. A megosztott, párhuzamos szeretet-kapcsolat ugyanis erősítheti a szeretetképességet. A házastársam, élettársam nem a tulajdonom, hanem a legjobb barátom, akivel mindent megbeszélhetek, akire számíthatok. Számomra a legfontosabb, de nem feltétlenül kizárólagos. Persze csak akkor, ha ezt ő is ugyanúgy fogja fel.

 Ahogy naplójegyzeteim szemléltetik, előbb-utóbb párhuzamos kapcsolatokba kezdtem, s ezt nem is titkoltam a partnereim előtt. Igényem volt ugyanis nyílt kártyákkal játszani, egyúttal próbára téve a partner (igényeim szerinti) nyitottságát és megértő elfogadását. Akadt, aki elvileg elfogadta ezt, és igyekezett alkalmazkodni, a kapcsolat mégsem bizonyult hosszabb távon életképesnek. Ugyanis többnyire csak látszólag fogadták el a nyitottságot, miközben igyekeztek „átnevelni”, s meggyőzni kizáeólagos összeillőségünkről. Végül azonban kiderült, hogy ez nem megy, ezért folytattuk a keresést.

Mindenesetre rögtön leírtam és értelmezni próbáltam ezeket a kapcsolati problémákat. Később pedig többször újra átnéztem ezeket, hogy tisztább képet kapjak az egész folyamatról. Lassanként rájöttem; hogy csaknem lehetetlen egyetlen partnerben egyszer s mindenkorra megtalálni minden, fontosabb  kapcsolati igény kölcsönös kielégítésének lehetőségét! Tehát gyakorlatilag nem létezik „Igazi”, vagyis olyan „tökéletes” partner, aki egész életre szólóan kielégítené minden igényemet, megtestesítené partnerideálomat. De olyan sincs, akinek én is ugyanezt jelenthetném. Az igények ugyanis változnak, s igen nehéz e változásokat idejekorán felismerni és kielégíteni. A partner „átnevelése”, számunkra kedvező alakítása pedig még nehezebb. Hiába próbálkozunk sokféle partner-jelölttel, a felnőttkorig elsajátított szokások és szemléletek erősebbek (ritka kivételektől eltekintve).

Ebből következően 3 fő lehetőség közül választhatunk: Vagy belenyugszunk egy kedvezőtlen, hiányos„kényszerkompromisszumba”, vagy felbontjuk a kapcsolatot és folytatjuk a keresést. Vagy pedig igyekszünk az érintettek számára kedvezőbb egyezséget  kialakítani. Érdemes mindhárom lehetőséget mérlegelni.  A belenyugvás egy több szempontból nem kielégítő párkapcsolatba kudarcot, vereséget jelent és a gyengeség jele. Hagyományos társadalmakban főleg a nők szokták ezt választani (a férfiak erőfölénye, dominanciája miatt).  A kapcsolat felbontása és egy jobb kapcsolat keresése lehet sikeres, vagy sikertelen; ez a körülményektől és az egyéni felkészültségtől függ. Az elválás általában sok kellemetlenséggel és anyagi veszteségekkel jár, s többnyire lelkileg is megviseli a partnereket (és gyermekeiket). Ráadásul, ha az elváltak szokásai és szemlélete nem változik, akkor az új társ keresése is sikertelen lesz és ismétlődnek a kapcsolati konfliktusok. Ezért általában a harmadik lehetőség lehetne a legkedvezőbb megoldás; ez viszont más szemléletet és rugalmas viselkedést igényel. Amit sokaknak nem könnyű elsajátítani, mert sehol sem tanítják.

A tanácsadók javasolni szokták a túl magas kapcsolati igények csökkentését és a könnyebben megvalósítható, reálisabb elvárásokat a partnerrel szemben. Ezt érdemes figyelembe venni, bár eléggé viszonylagos, hogy kinek mi a túl magas, „extra” igény és mi a reális elvárás. Nem szokványos, újszerű igényekkel nyilván jóval nehezebb az ezeknek megfelelő partnert megtalálni, de azért nem lehetetlen. Ez is a körülményektől és az egyéni felkészültségtől függ, vagyis objektiv és szubjektiv tényezőktől. Legdöntőbb, hogy rendelkezzünk párválasztási érettséggel, ami a személyiségfejlődésnek egy olyan, a felnőttkornak megfelelő szintje, amely lehetővé teszi a reális, nem romantikus, és a patriarchális hagyományokon felülemelkedő, nemi egyenrangúságon alapuló párválasztást. Egy ilyen kapcsolatban a partnerek nem akarják egymást kisajátítani, hanem tiszteletben tartják szabadságát és az egyéni fejlődés kölcsönös segítésére szerződnek egymással. Ez mindkét részről egymásra figyelést, az igények rendszeres megbeszélését és alkalmazkodást igényel. Nem mindig könnyű, de megtanulható.

A szemléleti és értékrendi különbségeket közös munkával, megvitatással, egyeztetéssel csökkenteni lehet (ha még egyik fél sem merevedett be). Természetesen a baráti és élettársi kötődés sem megkérdőjelezhetetlen, ezért ez is rugalmasan kezelendő. A nyitott, kreatív és autonóm személyiség nemcsak kötődni tud érzelmileg, hanem indokolt esetben lazítani is tudja kötődését. A görcsös kötődés, a leválni nem tudás ugyanúgy komoly lelki zavar, mint az érzelmi kötődések teljes hiánya, vagy erős ingadozása. Egy autonóm személyiség az érzelmi kötődéseit is kontrollálni és alakítani tudja.  Vagyis érdemes az autonóm önmegvalósítás érdekében rugalmassá fejlődni, s így sikeresen alkalmazkodni a változó szerepekhez és elérendő célokhoz.