9. Szexuális egészségvédelem és terápia
Könnyű belátni, hogy a szexuális egészség védelméért és a szexuális zavarok megszűntetéséért a szexuálpszichológia tehet legtöbbet. Döntő szerepe lehet a prevenció, vagyis az átfogó és intézményes szexuális nevelés megalapozásában, a (pszicho)szexuális fejlődés zavarainak felismerésében és hatékony gyógykezelésében. Ezért indokolt, sőt, a társadalom számára nélkülözhetetlenül szükséges, hogy minden érintett, legfőképpen pedig a leendő és működő pedagógusok és egészségügyi szakemberek elsajátítsák és alkalmazni tudják a szexuálpszichológia korszerű ismereteit.
Aki elég jól ismeri az ember szexuális ontogenezisének az adott társadalmi viszonyok között egészségesnek tekinthető folyamatát, annak nem okoz különösebb nehézséget e fejlődés zavarainak felismerése (vagy legalábbis a zavar fennállásának valószínűsítése és szaksegítség igénybe vétele). A pontos diagnózis, de különösen a terápia természetesen már a szakemberek feladata. A prevenció viszont mindazoké, akik önmaguknál vagy a rájuk bízottaknál találkozhatnak szexuális zavarokkal és megelőzhetik vagy megfelelő kezeléshez segíthetik azokat.
A zavaroknak és azok esetleges veszélyeinek felismerése elég komplex feladat; egy tankönyv is csak a fontosabbakra hívhatja fel a figyelmet, a születéstől a felnőttkorig tartó fejlődésben. Az egyéni szexuális fejlődés szempontjából döntő hatású, legelső feladat a gyermek biológiai nemének pontos megállapítása, mert az esetleges tévedést később nehéz korrigálni. Nemcsak a pszichoszexuális, hanem az egész személyiségfejlődés alakulására nézve fontos, hogy az első életévekben van-e a gyermeknek állandó, szeretetteljes gondozója, aki testi és lelki szükségleteit időben kielégíti, majd teret enged önállósági törekvéseinek. A kisgyermekkorban megtörténik-e a nemi identitás megalapozása és a nemek különbségeinek tudatosítása. Az óvodáskorban kialakul-e és hogyan oldódik meg az „Ödipusz-konfliktus”, a gyermek identifikálódása azonos nemű szülőjével. Pozitiven reagálnak-e a gyermek nemiséggel kapcsolatos kérdéseire, esetleges maszturbációjára, vagy pajtása iránti „szerelmére”? Ez utóbbiak különösen fontosak, mert sokszor nem csak a szülő, hanem az óvónő is negatívan reagál, s ezzel kárt okoz a gyermeknek.
A kisiskolás korú gyermek milyen szexuális ismeretekkel rendelkezik,azok honnan származnak és reálisak-e? Tisztában van-e a gyermeknemzés, a szexuális izgalom és kielégülés fogalmaival, továbbá a szexuális visszaélések lehetőségével és az ellene való védekezés módjaival? Résztvett-e hasonló korúakkal különböző szexuális játékokban, s azok hogyan hatottak rá? Mit tud a serdülésrőL, annak testi változásairól és veszélyeiről? A serdülőkorba érve nem éri-e meglepetésként a pollució és a menarche; a nemzőképesség bekövetkezése és a szexuális fogékonyság hirtelen megnövekedése? Nem törekszik-e (nevelési hatások következtében) szexuális kíváncsiságának és igényeinek elfojtására; megkezdi-e (ill. folytatja-e) a maszturbációt, s nincs-e miatta bűntudata; ha fiú, nem sieti-e el az öningerlést, nem szokja-e meg a túl gyors kielégülést; ha lány, ki tudta-e alakítani saját orgazmuskészségét? Milyen fantáziái vannak a maszturbációk során: reális, heteroszexuális, esetleg homoszexuális vagy deviáns jellegűek? Milyen a szexuális beállítottsága, milyen szintű a szerelmi képessége? Hol tart az önállósodásban, a szülőkről való érzelmi leválásban; milyen a referencia-csoportja, kik a barátai? Van-e elegendő ismerete a fogamzásgátlásról és a nemi úton terjedő fertőzések elkerüléséről? Nem érték-e szexuális traumák?
Az ifjúkor a szerelmek és együttjárások időszaka; akinél ezek hiányoznak, annál felmerül valamilyen pszichoszexuális zavar megjelenése. A testi érés késése (pubertas tarda) pszichoszexuális retardációval is együtt járhat, ám ez az akcelerációhoz is társulhat, ha a szexuális igények kielégítése akadályokba (gátlások, partnerhiány stb.) ütközik. Fontos tisztázni, megtörtént-e a szülőkhöz való viszony baráti jellegűvé alakítása, kialakult-e a szerelem, a partnerkeresés igénye; milyen hatása van a pornográfiának és a prostitúció jelenségének? Hogyan értékeli eddigi szerelmeit, csalódásait, szexuális élményeit? A pszichoszexuális fejlettség fontosabb adatai az iskolában is begyüjthetők, pl. az alábbi kérdőívvel:
"A szexuális kultúra szükségességének felméréséhez kérem a segítségedet, az alábbi kérdések megválaszolásával. Névtelenül válaszolhatsz, több száz társaddal együtt, válaszaidat bizalmasan kezelem, csak a válaszok összesítése érdekel. Ahol válaszlehetőségek vannak, a kiválasztottat húzd alá.
1. Általában nehezedre esik-e a szexualitással kapcsolatos dolgokról beszélni?
Igen, mert erről nem illik beszélni
Attól függ, hogy kivel és milyen helyzetben
Nem, mert ez is fontos része az életemnek
2. Mennyire tartod magad tájékozottnak, felkészültnek a nemi élet terén?
Semennyire -- egy kicsit -- közepesen -- teljesen
3. Honnan szerezted ismereteidet a nemi életről?
Anyámtól/apámtól – barátomtól/barátnőmtől -- iskolai felvilágosító előadásból
Orvostól/pszichológustól -- könyvekből/cikkekből -- ill.: . . . . . . . . . . . . . . . .
4. A nemi élet milyen formáit ismered?
Hallomásból, olvasmányokból: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Tapasztalatból : . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
5. Milyen problémáid vannak (voltak) a szexualitással kapcsolatban? (Amit szívesen
megbeszélnél valakivel): . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
6. Kihez fordultál (vagy fordulnál) tanácsért ilyen problémák esetén?
7. Milyen fogamzásgátló (családtervezési) módszereket ismersz? (Sorold fel őket)
8. Honnan szereztél róluk tudomást?
9. Szerinted melyik a legjobb fogamzásgátló módszer?
10. Milyen, nemi úton terjedő betegségeket ismersz? (Sorold fel őket)
11. Ezek közül melyiket nem lehet biztonságosan gyógyítani?
12. Hogyan lehet megelőzni az ilyen betegségeket?
13. Szerinted van-e a szexualitásnak elsajátítható kultúrája? Kell--e tanulni a szexet?
14. Milyen intézkedéseket javasolnál a szexuális kultúra terjesztésére?
(Alap-adatok: életkor, nem, vallásosság, szülők iskolai végzettsége)
Iskolában a pszichoszexuális neveltségi szint vizsgálatának lényege a szexuális beállítottság és a fiúk—lányok egymás közti viselkedésének tervszerű megfigyelése. Ennek 3 fázisa: a megfigyelés előkészítése; a megfigyelés, az adatok rögzítésével és az adatok feldolgozása, értékelése. A viselkedés fontosabb mutatói: 1. A társas viselkedés általában, s főleg a másik nemmel kapcsolatban, 2. a nemiséggel kapcsolatos kifejezések és kérdések jellege, 3. részvétel és reagálás a szexuális témájú beszélgetésekben.
A felnőttkort elérteknél természetesen más szempontok is előtérbe kerülnek. Az egyik legfontosabb, hogy volt-e és van-e szerelmi és szexuális kapcsolata, s az milyen volt és mennyi ideig tartott, miért és hogyan szakadt meg, milyen tanulságai vannak? A meglevő kapcsolat milyen jellegű, mennyire kielégítő (kölcsönösen), milyen problémákkal jár és mi a szándéka vele? Tervez-e házasságot vagy együttélést, milyen elvárásai vannak, akar-e gyermeket vállalni (mikor és hányat) ; s érettnek tartja-e magát a párválasztásra, a házasságra és szülőségre? Természetesen sok más szempontból is meg lehet közelíteni a felnőttkori pszichoszexuális fejlettséget és annak esetleges problémáit, például az esetleges szexuális funkciózavarok, vagy a féltékenységi hajlam vonatkozásában stb.
Prevenció: átfogó és intézményes szexuális nevelés
A szexuálpszichológia egyik fő funkciója a pszichoszexuális fejlődés elősegítése, vagyis a tervszerű szexuális nevelés megalapozása. Átfogó és intézményes szinten hazánkban ez eddig hiányzott. Elsősorban a születésszám erős csökkenése, a művi abortuszok és a válások magas aránya hívta fel a figyelmet a szexuális nevelés hiányából adódó problémákra. 1973-ban született egy „népesedéspolitikai kormányhatározat”, amely előírta a „családi életre nevelés” bevezetését az állami oktatás minden szintjén. Ez jó célkitűzés lett volna, ám sajnos, elfelejtették felkészíteni a pedagógusokat erre a feladatra. Igy többnyire csak annyi maradt meg ebből az általános iskolák felső tagozatain, hogy időnként meghívtak egy orvost, vagy más egészségügyi szakembert, hogy tartson egy „felvilágosító órát” a tanulóknak..
Ezen kívül napjainkban a biológia-oktatás keretében már szó esik a nemi szervekről és azok higiéniájáról, de ennél tovább rendszerint nem mennek. Pedig a gyermekvállalási kedv megdöbbentő csökkenése, a népesség fogyása és egészségromlása, az alkohol és drogfogyasztás, valamint a szexuális funkciózavarok terjedése szükségessé tenné az egészségnevelés, s ezen belül a szexuális egészség védelmének intenzivebbé tételét. Ezt a célt szolgálná a szexuálpedagógia, a korszerű szexuális nevelés tudománya, amelynek saját elmélete, módszertana és gyakorlata van, s a legutóbbi évszázadban a szexuálpszichológiával és más szaktudományokkal szoros együttműködésben fejlődött.
A szexuális nevelés (vagy nemi nevelés) célja a nemi szerepviselkedés pozitiv irányú befolyásolása, segítése. A tervszerű nemi nevelés nem pusztán tájékoztatás, felvilágosítás, hanem egyben a szexuális attitűdök, készségek és szokások alakítása is. Nem csak a szexualitás biológiai, hanem szociokulturális és pszichológiai dimenzióira is irányul, kognitiv, affektiv és viselkedési vonatkozásban egyaránt. Feladata elsősorban a (pszicho)szexuális egészség biztosítása, a modern szexuális kultúra átadása, s ezzel a harmónikus párkapcsolatok elősegítése. A nemeket nemcsak egyenjogúnak, hanem egyenrangúnak ismeri el, s minden téren a nemek esélyegyenlőségére törekszik.
Értékrendjétől és módszereitől függően a nevelés igen különböző lehet. A nemi nevelés típusai a nemiséggel kapcsolatos, alapvető beállítottságot fejezik ki. Ez a beállítottság lényegében háromfajta: pozitiv, negativ, vagy semleges. Ennek megfelelően a szexuális nevelés három alaptíousát ismerjük: 1. A fejlesztő-segítő (progressziv), 2. a távoltartó-elnyomó (repressziv) éa 3. a magárahagyó-közömbös (passziv) nevelést. Ez utóbbinak gyakori változata csupán tárgyilagos információkat nyujt, de minden értékeléstől, befolyásolástól, meggyőzéstől tartózkodik, s ezzel a nevelői felelősség elhárítását szolgálja.
A szexuális nevelésre vállalkozónak mindenekelőtt a saját szexuális alapbeállítottságát kell tisztáznia és szükség esetén módosítania. A progressziv szexuális nevelés négy alapvető feladata:
1. Megbízható információk biztosítása a nemiségről, beleértve a növekedést és fejlődést, a fajfenntartási funkciót, a nemi szervek anatómiáját és fiziológiáját, a maszturbációt és szeretkezést, a házasságot és családi életet, a terhességet és szülést, a fogamzásgátlást és abortuszt, a szexuális visszaéléseket és a nemi úton terjedő fertőzéseket stb.
2. A szexuális értékrendek és attitűdök megismerésének biztosítása, hogy a fiatalok ennek ismeretében alakíthassák ki saját, humánus értékrendjüket, s megértsék felelősségüket önmagukkal és másokkal szemben.
3. Az intim kapcsolatlétesítés és fenntartás készségeinek kialakításában és fejlesztésében segíteni a fiatalokat, beleértve a kommunikáció, a döntéshozatal és önérvényesítés képességeit. Ezáltal előkészíteni a felnőttes nemi szerepek elsajátítását, s képessé tenni őket a kölcsönösen örömszerző kapcsolatokra.
4. A felelősségteljes szexuális viselkedés gyakorlatának elősegítése; beleértve a tartózkodást az éretlen, túl korai nemi kapcsolatoktól, s a szexuális egészség védelmét a megfelelő óvszerek haszálatával. (Nem kívánt terhességek, nemi úton terjedő fertőzések és szexuális visszaélések elkerülése.)
Az ilyen nevelésnek természetesen igen korán kell kezdődnie – tehát nem tizenéves, hanem óvodás és kisiskolás korban, ahogyan az Nyugateurópa legtöbb országában történik! --, s egyre magasabb szinten kell folytatódnia egészen a felnőttkorig. A felnőtté válás két alapfeladata a pályaválasztás és a párválasztás sikeres megoldása. Ezek közül az utóbbira készít fel a progressziv nemi nevelés, a párválasztási érettség kialakításával. Ez nem könnyű feladat, folyamatos és rendszeres nevelő munkát igényel, amire a nevelőket (elsősorban a pedagógusokat, de lehetőleg a szülőket is) ki kell képezni. Munkájuk csak akkor lehet eredményes, ha elsajátítanak egy szexuálpszichológiai és –pedagógiai minimumot, hogy szavaik és viselkedésük összhangja folytán magatartásuk kongruens legyen.
A főbb szexuálterápiás irányzatok pszichológiája
A szexuális zavarok sokfélesége bizonyos fokig érthetővé teszi a terápiás megközelítések sokféleségét. Azonban ugyanazt a zavart is többféleképpen értelmezik a különböző szemléletek, s ez a gyógykezelési próbálkozásokat is egészen különbözővé teszi. A hagyományos, dualista szemléletből adódik, hogy a zavarok és betegségek vagy testiek, vagy lelkiek, s ennek megfelelően kezelendők. Az orvosi kóroktan (medicinális etiológia) szerint a szexuális zavarok túlnyomórészt organikus jellegűek, tehát különböző szervi elváltozásokra (fejlődési rendellenességek, hormonális tzavarok, akut vagy krónikus betegségek stb.) vezethetők vissza. Ezzel szemben a szexuális viselkedés pszichológiai vizsgálata az utóbbi évtizedekben kimutatta, hogy a szexuális zavarok túlnyomórészt szociokulturális és interperszonális tényezőkből adódó, pszichoszexuális fejlődés-zavarok, amelyek hiányos vagy téves ismeretek és attitűdök, gátlások és fóbiás félelmek formájában nyilvánulnak meg.
E két, ellentétes megközelítést hivatott áthidalni a pszichoszomatikus szemlélet, amely egy sor betegségen kívül a legtöbb szexuális zavarnál is elsődlegesen pszichikus oki tényezőket talált, s kimutatta ezek döntő szerepét a később kialakuló, organikus elváltozásokban. Természetesen ez nem zárja ki az ún. szomatopszichikus összefüggéseket, amikor egy elsődlegesen organikus zavar, betegség vagy fogyatékosság hoz létre pszichikus zavart és szexuális problémákat (bár ez a gyakorlatban valószínűleg jóval ritkább). A történelmi áttekintésben láttuk, hogy a 19. században a szexuális zavarok kezelése jórészt orvosi, pszichiátriai módszerekkel történt. A 20. században először S. Freud és a pszichoanalizis próbált ezen változtatni, aztán a behaviorizmus és a tanuláselmélet, a különböző pszichológiai irányzatok kidolgozták a saját módszereiket. Ezek az irányzatok természetesen eltérő tényezőket tartottak legfontosabbnak, de sok mindenben egyetértettek. Például abban, hogy szexuális zavart kelthet a teljesítménykényszer, a félelem a kudarctól, a partnerek közötti bizalmatlanság vagy neheztelés, a túl sok belső feszültség, a túlzott elvárások stb.
Az 1970 körüli években döntő fordulatot hozott a szexuális funkciózavarok terápiájában W. Masters és V. Johnson (1970) laboratóriumi vizsgálatokon alapuló, viselkedésterápiás módszere, amelyet a modern szexuálterápia kezdetének tekinthetünk, s amelyet némileg továbbfejlesztve és a helyi viszonyokhoz alkalmazva ma is világszerte használnak. Ez a módszer egyértelműen párterápiát jelent, mivel a szexuális funkciózavarok párkapcsolatban jelentkeznek, tehát magát a kapcsolatot kell vizsgálni és kezelni. A párt egy terapeuta-team (férfi és nő) fogadja; mindegyikük az azonos nemű pácienst képviseli, s vele könnyebben szót ért (azonkívül így az indulatáttétel is elkerülhetőbb). Az anamnézis-felvétel két alkalommal, több órában történik, s ennek során a terapeuták külön is foglalkoznak a pár tagjaival. A megbeszélések eredményeként mintegy „tükröt tartanak” a párnak, vagyis feltárják a zavar okait és a megoldáshoz szükséges, újszerű viselkedés gyakorlásának lehetőségeit.
E módszer egyik legjelentősebb továbbfejlesztése H. S. Kaplan (1974) nevéhez fűződik, aki a pszichoanalizis szemléletét igyekezett összekapcsolni a Masters-Johnson-féle párterápiával, s terápiás stratégiáját a tudattalan komplexusok és motivumok figyelembe vételével dolgozta ki. A szexuálterápia eszerint a pszichoterápiás intervenció különböző formáit használja fel, s ezeket „erotikus fókusz” gyakorlatokkal párosítja,, amelyeket a pár otthon folytat és időről időre megbeszél a terapeutával. Az ilyen terápia nagyon individualizált és flexibilis; még „pótpartner” („betanító partner”) alkalmazását sem zárja ki.
A női szexuális zavarok megoldásában ugrásszerű javulást jelentettek az A.Kegel (1948) által javasolt hüvelyizom-gyakorlatok és a Heiman, J.R.& LoPiccolo, J. (1987) könyvében kifejtett „önsegítő programok”. Egy másik amerikai pszichológus, J. Annon (1976) pedig kidolgozta a szexuálterápia PLISSIT modelljét, amellyel szemléletesen kimutatta, hogy a legtöbb szexuális probléma esetén nincs szükség intenziv terápiára; gyakran elég a megnyugtatás, a célzott felvilágosítás is. Egy angol pszichiáter, K.Hawton (1990) a szexuálterápiáról írt könyvében a szexuálterápia élvonalába tartozó J. Bancroft (1987) és Ph. Sarrel (1979) módszereiből indul ki, bár hangsúlyozza, hogy nem egy irányzat elkötelezettje, hanem mindegyikből igyekszik kiemelni a hasznosíthatót (szemlélete azonban lényegében kognitiv-behaviorisztikus jellegű). Hawton a szexuális zavarok okait három csoportbe sorolja: 1. Hajlamosító tényezők ; pl. a repressziv, szex-ellenes nevelés, a hiányzó szexuális felvilágosítás, a korai traumák, nemi szerep-bizonytalanság stb. 2. Kiváltó tényezők; pl. partnerkapcsolati zavarok, irreális elvárások, hűtlenség, véletlen kudarcok, szülés, depresszió, nemi erőszak, krónikus betegségek. 3. Fenntartó tényezők: pl. félelem a kudarctól, bűntudat, elhidegülés, előítéletek, teljesítmény-kényszer stb.
A német B. Strauss (1998) az általa szerkesztett könyvben a szexuális zavarok kezelését illetően három új trendről számol be: Az első a szexuális zavarok medikalizálása, vagyis gyógyszeres kezelése, valamint a szomatikus és pszichikus megközelítések közötti szakadék. Szerinte ez elegendő ok arra, hogy a pszichoszomatikus szemléletű terápiák nagyobb teret nyerjenek. Ezt elősegíti, hogy a szexuálterápiák különböző irányzatai egyre inkább integrálódnak, ami egyébként is általában jellemző a pszichoterápia fejlődésére. A terapeuták egyre nyitottabbá válnak az alternativ értelmezési és kezelési módokra, s nem ragaszkodnak mereven egy választott irányzat szemléletéhez.
A változás másik jellemzője egy szemléletbeli áttérés a „deficit-modellről” a kihasználható erőforrások, előnyök számításba vételére. Ez azt jelenti, hogy a terapeuta nemcsak az adott funkciózavarral foglalkozik, hanem egyre inkább felhasználja a kliens meglevő képességeit és lehetőségeit. Például feltárja és kihasználja a kliens életének olyan tényeit, amelyek erősíthetik önbizalmát és elősegítik szexuális problémájának megoldását.
De új trendnek tekinthető az is, hogy a terapeuták jobban figyelembe veszik a változó társadalmi keretfeltételeket és azok kihatásait a szexuálterápiára. . Ez utóbbival egyébként a könyvben főleg G. Schmidt tanulmánya foglalkozik; szerinte a „posztmodern szexuális viszonyok” a nemek klapcsolatát kötöttségmentesebbé, egyenrangúbbá, kiszámíthatóbbá tették. Ezzel együtt azonban többféle szexuális életstílus szabadabban érvényesül, és a nemi szerepek is rugalmasabbá, sőt, felcserélhetőbbé váltak.
A B. Strauss által szerkesztett könyv 18 német szexuálterapeuta tanulmányait tartalmazza, így sokféle megközelítés és különböző szemléletek között válogathat az olvasó. A Strauss által írt egyik fejezet a szexuális zavarokkal kapcsolatos ellátási és továbbképzési problémákat, a másik pedig a funkciózavarok és szexuális devianciák kezelését tárgyalja, behaviorális és analitikus szempontok összekapcsolásával. G. Schmidt szerint ellentét alakult ki a „külső szexualizálódás” és a „belső deszexualizálódás” között ; egyrészt eláraszt bennünket a pornográfia, másrészt egyre több nőnek és férfinek nincs kedve a szexhez, terjed a „szexuális unalom”. Magáról a pszichoszexuális terápiáról, ennek irányzatairól és problémáiról öt fejezet közöl gyakorlatias áttekintést. A legtöbb szerző egyetért abban, hogy a szexuális funkciózavarokat nem egyénileg, hanem a kapcsolatban, tehát párterápia keretében kell kezelni.. Az eredményes kezelés előfeltétele a partnerkapcsolat stabilitása és a terapeuta által javasolt, viselkedésmódosító gyakorlatok komolyan vétele, rendszeres végzése. Sem külső kapcsolat, sem párhuzamos pszichoterápia nem folytatható. Az anamnesztikus interjúkat és terápiás üléseket célszerű magnószalagra rögzíteni (az utólagos értékelés és a szupervizió érdekében).
A korszerű szexuálterápiáról nagyon jó áttekintést ad J. P. Wincze és M.P. Carey (2001) könyve. Mindkét szerző pszichológus. Hangsúlyozzák, hogy sem a Viagra, sem más gyógyszerek nem gyógyítják a párkapcsolati problémákat, a negativ szexuális szkripteket és traumákat, s nem terjesztik a szexuális kultúrát sem. A kezelésnek tehát „biopszichoszociális” jellegűnek kell lennie, az újabb tudományos eredmények figyelembe vételével és felhasználásával. A szexuális zavarokat a DSM-IV.,vagyis az amerikai diagnosztikai kézikönyv legújabb változata alapján kategorizálják, s a pszichoszociális és a biomedikális módszerek integrációját javasolják. A könyv magyar kiadását, sajnos, nem sikerült elérni; helyette azonban megjelent „A szexuális egészségvédelem szakkönyvei” sorozatban E.J. Haeberle „Alapismeretek a szexuálterápiáról” (2004) c. könyve, amely minden lényeges ismeretet tartalmaz a témáról. Azonkívül megjelent Mórotz K. és Perczel D. szerkesztésében a „Kognitiv viselkedésterápia” (2005) c. könyv, amelynek 7. fejezete a szexuális zavarok kognitiv viselkedésterápiájáról szól. Vagy ott van R.J. Comer: „A lélek betegségei. Pszichopatológia” (2000 c. könyve, amely szintén bőségesen tárgyalja a szexuális zavarokat és azok kezelését. (Lásd 16. Dokumentum) A korszerű szexuálterápia elsajátításához tehát elegendő, magyar nyelvű szakirodalom áll rendelkezésre.