5. Tizenéves kori pszichoszexuális fejlődés – a párválasztási érettség felé
A 9-10 éves kor körüli prepubertás a nemi érésre, az pedig a felnőtté válásra késziti elő az egyént. Ilyenkor a fiataloknak meg kell tanulniuk alkalmazkodni a viszonylag gyorsan megváltozó biológiai és szociális létfeltételekhez, hogy beilleszkedésük a felnőtt társadalomba minden téren – többek közt a nemi szerepük és szexuális viselkedésük terén is – zavartalan és eredményes legyen. Márpedig, ahogyan azt A.C. Kinsey (1953) megállapította: „Az egyén szexuális viselkedése függ az inger jellegétől, amellyel kapcsolatba kerül; az egyén fizikai és fiziológiai kapacitásától, amellyel az ingerre reagálni tud; továbbá a hasonló ingerekkel kapcsolatos, megelőző tapasztalatainak jellegétől és terjedelmétől.” (101.old.)
A tizenéves korba lépő fiúk és lányok rendkívül sokféle belső és külső ingerrel kerülnek kapcsolatba, s ezek különbözőképpen, pozitivan vagy negativan befolyásolják fejlődésüket. A hormonrendszer működésének fokozódása egyre növekvő fiziológiás nyugtalanságot kelt, s mintegy „feszültség alá helyezi” a már kialakult pszichoszexuális struktúrát. Ez a neurohormonális feszültség (stressz, drive) hatalmas energiaforrás, amely kedvező körülmények esetén ugrásszerűen meggyorsíthatja nemcsak a pszichoszexuális fejlődést, hanem az egész személyiség kibontakozását is. Esetenként viszont zavarokat, válságokat idézhet elő.
A nemi érés azoknak a testi változásoknak az összessége, amelyek eredményeképpen a serdülő gyermek felnőtt jellegű nemi életre és utódok nemzésére alkalmassá válik. A twsti érési folyamat neurohormonális irányítás alatt áll. A külső hatások egyrészt az idegrendszeren keresztül, másrészt a táplálkozás révén befolyásolhatják az érési folyamatot. Az utóbbi évtizedek szexhullámai, a modern élet szexualizálódása következtében a mai fiatalokat sokkal több szexuális inger éri, mint korábban, ezáltal nemi érésük is felgyorsult; lelki fejlődésük azonban sokszor nem tud ezzel lépést tartani. Az előbbit akcelerációnak, az utóbbit relativ decelerációnak nevezhetjük. A kettő egymással dinamikus kölcsönhatásban áll.
A nemi érés legnyilvánvalóbb jelének fiúknál az első magömlést (pollutarche), lányoknál pedig az első havivérzést (menarche) tartják; ezek átlag 12-13 éves korban következnek be, de elég nagy (a 9. és 16. év közötti) egyéni szóródással. Némileg független ezektől a szexuális reagálókészség alakulása, amely a nemek között sajátos eltérést mutat. Míg ugyanis a fiúknál az orgazmuskészség serdülőkori megjelenése a spontán bekövetkező pollúciók (éjszakai magömlések) révén mintegy fiziológiailag biztosított, addig a lányoknál az orgazmuskészség szinte kizárólag csak tanulással sajátítható el. Ez a tanulás lehet véletlenszerű (trial and error jellegű) is, de többnyire külső segítséggel (barátnő, olvasmányok stb.) megy végbe. Különböző tényezők hatására – például a lányok fokozottabb féltése, repressziv nemi nevelés – a külső segítség sokáig késhet, s így a női orgazmuskészség későn, vagy sohasem alakul ki.
Ennek folytán a tizenéves lányok közül jóval kevesebben jutnak el az orgazmusig, mint az erotikus izgalomig. Kinsey (1953) adatai szerint a lányok serdülése átlag 12,4 éves korban kezdődik, s ekkor már kb. 30%-uk érzett erotikus izgalmat, de csak 16%-uk jutott el az orgazmusig. 15 éves korban kb. 53%-uk érzett szexuális izgalmat, de csak 23%-uk tapasztalt orgazmust; 20 éves korban mintegy 90%-uk élt át erotikus izgalmat, de csak kb. 50%-uk ismeri az orgazmust – és ez a különbség csak 26-28 éves korukra csökken számottevően. Másrészt különbség mutatkozik a szexuális aktivitás és kapacitás terén is. Kinsey és más kutatók adatai szerint a férfiak szexuális aktivitása és potenciája 16-20 éves korban a legerősebb, s aztán lassan ugyan, de mégis csökken. A nőknél ezzel szemben rendszerint csak 28-30 éves korra alakul ki a szexuális kapacitás maximuma, ám ez legalábbis a klimax koráig nem mutat csökkenő tendenciát.
Mindebből itt elsősorban a nemek szexuális reagálókészségének tinédzserkori különbsége jelentős, mert érthetőbbé teszi a szexuális viselkedés bizonyos különbségeit. Ez magyarázza ugyanis, hogy bár a lányok testileg kicsit korábban érnek, mint a fiúk, nemi élet iránti igényük és képességeik mégis később alakulnak ki, és nem spontán, hanem többnyire a partnerkapcsolatokban. Ezért jelent eleinte komoly problémát a tizenéves partnereknek szexuális igényeik összehangolása. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ez biológiailag meghatározott szükségszerűség, hiszen a körülményektől függően a lányok is képesek már serdülőkorukban ugyanolyan (vagy még élénkebb) szexuális reagálásokra, mint a fiúk.
A tizenéves kor tehát bizonyos „fejlődési feladatok” teljesítését teszi szükségessé. Kasten, H. (2004) könyvében R.J. Havighurst-re (1948) és másokra (Oerter & Dreher, 1995) hivatkozva ezeket a feladatokat a következő 10 pontban foglalja össze:
1. A saját test, a testi megjelenés elfogadása,
2. a nemi szerepek elsajátítása,
3. barátságok létrehozása... mindkét nembeli kortársakkal,
4. leválás a szülőkről (érzelmi függetlenedés, autonómia),
5. intim párkapcsolat (szerelmi kapcsolat) létesítése, s ezzel kapcsolatosan
6. a házasságról és családról alkotott elképzelések fejlődése,
7. a hivatásválasztási és pályaérettség kialakítása,
8. reális énkép, énidentitás (és szexuális identitás) kialakítása,
9. saját világkép és értékrendszer kialakítása,
10. a jövőre vonatkozó, egyéni elvárások, célok kialakítása.
A maszturbáció problémái
A szexuális reagálókészség annyiban pszichoszexuális, amennyiben a fiziológiai szexuális izgalomnak pszichikus oka vagy vetülete van; az emóciók, a fantázia és a gondolatok síkján. Az ember esetében mindíg van ilyen, s ez a maszturbációra is érvényes. Az önkielégítést ezért a serdülőkori pszichoszexuális fejlődés fontos tényezőjének tekinthetjük. Ezt alátámasztja a maszturbáció serdülőkori gyakorisága is. A különböző országokban és időszakokban végzett vizsgálatok egybehangzóan kimutatták, hogy a serdülés kezdete és a tartós szexuális kapcsolatok létrejötte közötti periódusban – tehát gyakorlatilag az egész tizenéves korban – a fiúk túlnyomó többsége, de a lányoknak is jelentős hányada gyakorolja időnként vagy rendszeresen. Tény, hogy a lányok később kezdik és ritkábban gyakorolják, ami a fentebb vázoltak alapján érthető, bár nem szerencsés, hiszen nekik tulajdonképpen nagyobb szükségük lenne rá, orgazmuskészségük kialakítása vagy erősítése érdekében, mint a fiúknak.
Már csak azért is, mert – s ezt ismét Kinsey (1953) állapította meg először – „a szexuális tevékenység valamennyi típusa közül a maszturbáció az, amelyben a nők leggyakrabban kielégülnek. Az átlagos nő még a házassági közösülések jelentős részében sem jut el az orgazmusig, s ugyanez a helyzet a házasság előtti pettingek legnagyobb részében; de maszturbációinak legalább 95%-ában eléri az orgazmust.” (132. old.) Ez annak köszönhető, hogy a maszturbáció technikája különlegesen alkalmas az orgazmus kiváltására: a csikló közvetlen ingerlést kap, nem kell a partnerhez alkalmazkodni, elegendő elképzelni, éspedig bármilyen szituációban, ami az egyén számára izgalmas és élvezetes. De éppen ezek a vele járó fantáziák teszik az önkielégítést pszichológiai szempontból jelentőssé. Buda Béla (1972) szerint a fantáziák „erősítik a szexuális izgalom és a specifikus nemi ingerek közötti reflexes kapcsolatot. A fantázia általában a valóság képeivel dolgozik. A másik nem testformái, jellegzetességei szerepelnek benne. Ezek az ingerkonstellációk az ismétlődő önkielégítési epizódokban mindig erősebbek és határozottabbak lesznek. A fantázia tehát az onánia kapcsán tanulási tevékenység, a jellegzetes nemi inger bevésője. A fantázián át történő tanulásban pozitiv visszacsatolásos folyamat zajlik le.” (143. old.)
A maszturbációs fantáziák tehát a szexuális kapcsolati viselkedés képzeletbeli kipróbálásai, vagyis próbacselekvések, amelyek elősegítik a később bekövetkező, valóságos kapcsolatok kedvező alakítását, s erősítik a már kialakult szexuális identitást és orientációt. (Az utóbbi persze kétféle lehet: hetero- vagy homoszexuális. Vagyis a homoszexuális fantáziákkal gyakorolt maszturbáció a homoszexuális beállítottságot erősíti.) A maszturbációnak ezt a jelentős funkciója viszont még ma is sokaknak okoz gondot; nemcsak a fiataloknak, hanem, a szülőknek és nevelőknek is. Sőt, maga Freud is úgy vélte, hogy a maszturbáció infantilis, éretlen tevékenység, főleg a lányok számára, felnőttek esetében pedig kifejezetten személyiséghibának tartotta. Szerencsére ma már szakmai szempontból nyilvánvaló, hogy semmilyen életkorban és egyik nem számára sem infantilis; felnőttkorban is csak akkor probléma, ha tartósan kizárólagossá válik.
A maszturbációs tapasztalatok fejlesztik a szexuális reagálókészséget, ami különösen a nők számára előnyös és fontos. A férfiaknál viszont lehetővé tehetik az orgazmus és az ejakuláció késleltetésének gyakorlását, de csak akkor, ha a serdülő erre tudatosan törekszik, öningerlésének lassításával. Nehézségeket okozhat azonban az önkielégítést esetleg kísérő bűntudat. A tilalmak és elrettentések nyomán ugyanis a serdülő minden önkielégítési aktusát bűnként, veszélyes dologként, akaratereje csődjeként élheti át, s ez különféle neurotikus és önértékelési zavarokat válthat ki. Gyakran ez az oka a serdülőkori kríziseknek, az iskolai teljesítmények romlásának, a serdülő elmagányosodásának: a bűntudat és önbizalomhiány folytán ugyanis közeledni sem mert a másik nemhez; vagy ha mégis megpróbálja, szorongásai miatt könnyen bekövetkezik az előre várt kudarc. Igy megint csak kénytelen az önkielégítésben keresni „vigasztalást”, s ez narkománia-szerű szenvedéllyé, kényszeres szokássá válhat.
Világos azonban, hogy a probléma alapvető oka nem az önkielégítés, hanem a bűntudatot előidéző nevelési tényezők. Egyesek attól félnek, hogy a serdülők hajlamosak „túlzásba vinni” az önkielégítéseket, ami aztán kimerültséget, dekoncentráltságot és egyéb bajokat eredményez. Valójában a túlzásba vitel állítólagos veszélyeinek hangoztatása teljesen indokolatlan és csak a szorongás felkeltésére alkalmas. Az önkielégítést ugyanis nem nagyon lehet egészségügyi szempontból túlzásba vinni, hiszen a szexuális ingerelhetőségnek fiziológiai határai vannak, amelyek elérésével az egyén átmenetileg képtelenné válik a szexuális reagálásra, s ha erőltetné, az inkább fájdalmat okozna, mint örömet. Tény viszont, hogy a fiziológiai kapacitás mértéke egyénenként igen eltérő lehet, s így adott esetben a naponta többszöri önkielégítés sem jelent egészségügyi szempontból túlzásba vitelt. (Más szempontból viszont esetleg valóban kedvezőtlen lehet.)
Lelki önállósodás, függetlenedés a szülőktől
A tizenéves pszichoszexuális fejlődésének, felnőtté válásának lelki előfeltételei között kiemelkedő helyet foglal el a gyermekkorra jellemző szülőhöz-kötődés erős szálainak meglazítása, a róluk való „érzelmi leválás” és a kapcsolat felnőttes jellegűvé alakítása. Az a serdülő, aki nem tudja vagy nem akarja gyermekkorára jellemző érzelmi kötődését lazítani, megreked a személyiségfejlődés alacsonyabb szintjén, így nem igényli vagy nem képes vállalni az érzelmi kötődést másokhoz (barátokhoz, partnerekhez stb.)
A lelki önállósodás folyamatának többféle típusát ismerjük. A fontosabbak a következők:
1. Természetes átnövés a felnőttes viszonyba.
2. Kikényszerített önállósodás.
3. Túl korai önállósodás.
4. Sikertelen önállósodás.
Az egyes típusok jellegzetességeit és kihatásait elsősorban Buda (1972) nyomán foglaljuk össze.
Nyilvánvaló, hogy a legszerencsésebb megoldás a fokozatos és viszonylag harmónikus átnövés a felnőttes kapcsolattípusba. Az ilyen kapcsolat jellemzője, hogy szimmetrikus, vagyis a szülő és gyermeke egyenrangúságán alapul; kölcsönös tiszteletben tartást és alkalmazkodást feltételez. Jó, ha a szülő kezdettől fogva tudatosan törekszik gyermekének pszichés önállósítására, éspedig olyan ütemben és mértékben, amilyet a gyermek fejlődése lehetővé tesz. Igy mind nagyobb beleszólási lehetőséget biztosít a gyermeknek, nem csak személyes dolgaiba, hanem a családi ügyekben is véleményét kéri. Nem akarja a serdülő minden percét ellenőrizni, minden lépését előírni, barátait helyette kiválasztani stb. Emellett persze segítséget és érzelmi támaszt nyújt neki bármikor, amikor erre szüksége van. A szülő—gyermek kapcsolat így fokozatosan átalakul egyfajta baráti kapcsolattá, amely akár a gyermek más kapcsolatainak is modellül szolgál, s viszonyítási pont marad.
Sajnos, gyakoribb az az eset, amikor a serdülő kénytelen valósággal kikényszeríteni önállósulását a szülők akaratával szemben. Ez nem történhet meg konfliktusok nélkül. A szülő érzelmi komplexusai folytán makacsul ragaszkodhat a gyermek függő helyzetéhez, feltétlen engedelmességéhez, saját szülői jogaihoz és tekintélyéhez. Az ilyen „tekintély” azonban a gyermek érzelmi kötődésének megszűnte után nehezen tartható tovább. A serdülő szülőképe drasztikusan megváltozhat. A csodálatot vagy félelmet felváltja a tiszteletlen vagy éppen gúnyos kritika, a „csakazértis” magatartás. Sajátos circulus vitiosus állhat elő: a szülő érzi tehetetlenségét, de épp ezért még makacsabbul hivatkozik szülői jogaira, még merevebben követel engedelmességet. Ez viszont a serdülőből vált ki hevesebb ellenállást és agressziót. Az elmérgesedő konfliktus szinte belehajszolja a fiatalt olyan szexuális (és egyéb) kapcsolatokba, amelyekre nincs valódi igénye, inkább csak a szülein akar bosszút állni (akár úgy is, hogy elszökik hazulról és kriminális útra terelődik).
A túl korai önállósulás többnyire a rideg családi légkör, a széthulló családi kapcsolatok esetén figyelhető meg. Ha a szülők nagyon elfoglaltak, vagy egyéb okból (alkoholizmus stb.) törődnek keveset gyermekükkel, legfeljebb időnként szigorúan megbüntetik, akkor a magára hagyott gyermek kénytelen korán önállósulni, s érzelmileg már serdülőkora előtt elszakad szüleitől, illetve negatívan viszonyul hozzájuk. Ennek folytán érzelmi elsivárosodás, a kapcsolatkészség csökkenése, vagy az intim kapcsolatokra való képtelenség következhet be. „Ezek a serdülők – írja Buda – a galerik igazi tagjai; a bűnöző csoport ezeknek szinte családot helyettesít. Ilyen gyermekkor és ilyenfajta serdülőkori önállósulás szokott a prostituáltak multjában lenni.” (186-187. old.)
A sikertelen önállósulás nem kevésbé veszélyes, mint a kikényszerített, vagy a túl korai. A szülőkről érzelmileg leválni nem tudó serdülőnek nincsenek barátai, nem képes partnerkapcsolatokat kialakítani. Emiatt a maszturbáció könnyen kizárólagossá válik nála. Infantilis magatartása a serdülőkor elmúltával mind feltűnőbbé és önmaga számára is mind kényelmetlenebbé válik. Ezért igyekszik legalább a külsőségekben felnőttesnek tűnni (pl. dohányzás, bajusz és szakállnövesztés stb.) A lánynak előbb-utóbb a szüzesség is kényelmetlenné válik, s igyekszik megszabadulni tőle komolyabb partnerkapcsolatok hiányában is. A futó kalandok azonban nem segítik elő a pszichoszexuális és a személyiségfejlődést.
A prepubertásban és a serdülés kezdetén átmeneti elkülönülés figyelhető meg: a fiúk és lányok külön csoportokat alkotnak, tűntetően semmibe veszik a másneműeket. Valójában azonban érdeklődésük, képzeletük mindinkább a másik nem felé irányul. Az elkülönülés ugyan nem szükségszerű, mindenesetre elősegíti az azonos neműek közti barátságok kialakulásának lehetőségét, amelyekről több szakértő véleménye, hogy a barátságok a partnerkapcsolatok, sőt, „a szerelem iskolái”. Egyrészt ugyanis lehetővé teszik a szexuális információk és tapasztalatok cseréjét, a bizalmas önfeltárást és nyilt kommunikációt, aminek az intimebb partnerkapcsolatokban igen jelentős szerepe lesz. Másrészt növeli a csoport tagjainak önbizalmát, s ezáltal megkönnyíti a közeledést a másik nemhez, ami eleinte többnyire csoportos formában történik.
A már korábban is jelentkező szexuális információigény a serdülőkor kezdetén ugrásszerűen erősödik. Ebből nyilvánvaló, hogy a téves információk és helytelen attitüdök megelőzése céljából a szexuális felvilágosítást és nevelést már az első osztálytól kezdve rendszeresen és tervszerűen kellene folytatni, s ez legalább annyira az iskola feladata, mint a szülőké. Ezzel szemben a vizsgálati adatok azt mutatják, hogy a szexuális felvilágosítás fő forrásai nem a szülők, vagy a hivatásos nevelők, hanem a csoporttársak, barátok és a média (magazinok, könyvek, filmek, tévé stb.).
A serdülni kezdő tizenévesek egyik jellemzője az álmodozás, a romantikus kaland, a szerelem szükséglete. A serdülőt élénken foglalkoztatja a jövő, megpróbálja elképzelni életének következő 5-10 esztendejét, s ehhez mintákat, ideálokat keres. A szülők, akiktől éppen elszakadóban van, erre már nem nagyon alkalmasak; sokkal inkább egy sikeres, ünnepelt sztár, egy idősebb jóbarát, vagy egy valamiért szimpatikus tanár/nő. Az ideálokért lelkesedéshez természetesen könnyen kapcsolódik érzelmi és szexuális vonzódás. Ilyenkor elképzelik, milyen nagyszerű lenne, ha sikerülne őt meghódítani, milyen boldogok lennének együtt... Nem minden serdülő tudja reálisan felmérni, hogy az életkori, társadalmi és egyéb különbségek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a tényleges és egyenrangú intim kapcsolatot. A mégis megkísérelt közeledési próbálkozások csaknem mindíg kudarccal végződnek; többnyire úgy, hogy visszautasításban részesülnek, vagy – ami még rosszabb! – visszaélésekre adnak alkalmat.
Az életkoruknak megfelelő fejlettségű serdülők viszont már tisztában vannak azzal, hogy álmodozásuk csak távoli, plátói rajongás, amit nem kell túl komolyan venni, mert az veszélyes lenne. A rajongásnak azonban haszna is lehet, mert azonosulást jelent a körülrajongott ideállal, s egyrészt a csodált tulajdonságainak utánzását, másrészt az ő elvárásainak elfogadását és megvalósítását jelentheti. Ez az előny akkor is érvényesül, ha a rajongás nem egy elérhetetlen ideálra, hanem egy elérhetőbb, potenciális szerelmi partnerre irányul. Ez már nem pusztán rajongás, inkább diákszerelemnek nevezhető. Többé-kevésbé ez is plátói jellegű lehet, amennyiben felnőttes jellegű nemi kapcsolatra 15-16 éves kor előtt ritkán kerül sor, de a vágyakozás és érzelmi kötődés valahogyan kifejeződik a szerelmi partner irányában, verbális vagy metakommunikáció formájában. A bátrabb serdülők – s nem csak a fiúk, hanem ma már a lányok is – erotikus közeledéssel próbálkoznak: flörtölnek, vagyis kötetlenül, tréfásan udvarolgatnak, könnyed erotikus játékokat játszanak. A flört tehát erotikus kísérletezés, annak kipuhatolása, hogy meddig lehet „leégés nélkül elmenni”, hogyan lehet az illemszabályok korlátait tágítani. A flörtölés tehát a szexuális közeledés gyakorló iskolája.
Bár a flört és a szerelem két különböző dolog, előfordulhat, hogy átalakulnak egymásba; tehát, hogy a flörtölésből szerelem lesz – vagy a szerelemként induló kapcsolat flörtölésnek bizonyul. A tizenéves kori diákszerelmek többnyire szalmaláng-jellegűek, ritkán lesz belőlük tartós kapcsolat, vagy éppen házasság. Egyrészt, mert többnyire illúziókon alapulnak, nem önmaguk és egymás reális ismeretén, és nem reális elvárásokon. Másrészt túl sokat kellene várniuk és túl sok feladatot megoldaniuk ahhoz, hogy szerelmük beteljesedjen, holott a személyiségük még kialakulatlan, sokat változhat. Érthető, hogy a lelki fejlődés adott fokának megfelelő szerelmet is ki lehet nőni, különösen, ha a partner nem fejlődik ugyanolyan ütemben és irányban. Csak néha fordul elő, hogy az első szerelem fokozatosan „megérik”, megszilárdul.
A szerelmi képesség ugyanis nem eleve adott, hanem tanult képesség, amely az egyéni körülményektől függően, különbözőképpen alakul (s egyeseknél „csökevényes” marad, vagy ki sem alakul). A szexuális reagálási készségnek még legmagasabb foka, az orgazmuskészség sem azonos a szerelmi képességgel, amely sokkal bonyolultabb, komplex képesség, bár gyakran összetévesztik a szexuális vágyakozással.
A koedukáció folytán a serdülő lányok és fiúk rendszeresen együtt lehetnek és barátkozhatnak. Az iskolatársi és sporttársi kapcsolat sokféle együttműködésre teremt alkalmakat, s így keretet teremt az egymáshoz való érzelmi és szexuális közeledésre is. A diszkók és a házibulik látogatása még több alkalmat teremt erre, s a futó kalandok mellett megkezdődnek az együttjárások , amelyekben a petting különböző formái mellett elég gyakran közösülésre is sor kerül. A szexuális kapcsolat létesítését a multban csaknem mindíg a fiúk kezdeményezték, szenvedélyes vonzódásuk, sőt, szerelmük hangsúlyozásával, amit a lány vagy elhitt, vagy nem, de ha tetszett neki a fiú és meg akarta hódítani, vagy egyszerűen kiváncsi volt, hogy mit tud neki nyújtani, akkor lefeküdt vele. (Az is lehet, hogy csak engedett az erőszakosságának.) Az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordul, hogy a lány kezdeményezi a szexuális kapcsolatot; ez esetben nagyobb az esélye valamilyen fogamzásgátló módszer alkalmazásának, a nem kívánt terhesség (vagy fertőzés) megelőzése érdekében.
Az első partnerkapcsolat az esetek mintegy 50%-ában nem tart egy évnél tovább; sőt, többnyire csak néhány hét, vagy hónap. A pszichoszexuális fejlődés szempontjából ez azért előnyös, mert lehetővé teszi több partner megismerését, s az így kialakult összehasonlítási alap később tudatosabb párválasztást tesz lehetővé. A felnőttes nemi szerep elsajátításának fő tényezői közé tartozik többek közt az adott közösségben a nemek viszonyára érvényes társadalmi szabályok, erkölcsi normák ismerete és értékelése. Ez utóbbiban nagy szerepe van a helyi (de egyre inkább globális) ifjúsági kultúrának, amely jó néhány vonatkozásban eltér a hagyományos szemlélettől, s nemcsak az öltözködést és hajviseletet, hanem az érdeklődési kört és viselkedést is erősen befolyásolja. A partnerkapcsolatok sikerességének és tartósságának másik fő tényezője a kölcsönösségen alapuló, egyenrangú, vagyis szimmetrikus kapcsolatokra való képesség. Az érzelmi beleélés (empátia) képessége a serdülőkorban már nem annyira szelektiv, mint a kisgyermekkorban, hanem többnyire véglegesen generalizálódik. Az azonos nemű baráti kapcsolatok ezt nagyon megkönnyítik, s ezáltal fejlesztik a partnerhez való alkalmazkodást is.
Partnerkapcsolatról akkor beszélhetünk, ha a fiú és lány már nem véletlenül, hanem szándékosan és többé-kevésbé rendszeresen találkozik, közös programok és együttes élmények céljából. Általában nem hiányzik a szexuális motiváció, de ezen kívül még sok más motivum is szerepet kaphat benne. Maga az ismerkedés a koedukáció folytán keveseknek okoz komoly problémát, nekik is inkább csak gátlásosságuk következtében.
A randevúzás pszichoszexuális jelentősége elsősorban abból adódik, hogy lehetőséget nyújt a nemi szerepviselkedés gyakorlására, a különböző viselkedési sémák kipróbálására és továbbfejlesztésére. Ezzel végső soron a párválasztási érettség kialakulását szolgálja. A randevúzási szokások egyébként országonként, sőt, társadalmi rétegenként is eltérőek, s presztizs-értéke is változó. A 13-14 évesek több mint fele már legalább egyszer randevúzott, s az első csókolózáson is túljutott. Néhány adat szerint a lányok előbb kezdik a randevúzást, mint a fiúk, de 16 éves korra ez a különbség kiegyenlítődik.
A randevúzás egyik legfőbb funkciója, hogy sikerélményeket biztosít a nemek közti kapcsolatteremtésben, a felnőttes nemi szerep elsajátításában. Ez megerősíti az egyén szexuális identitását és orientációját, növeli önbizalmát és fejleszti kapcsolatteremtő készségét. Mentálhigiéniai szempontból is lényeges, hiszen a sikeres partnerkapcsolatok hiánya hosszabb távon károsítja a személyiséget. Ugyanakkor növeli az egyén személyi presztizsét: mások előtt tekintélyt jelent a „férfiasság” illetve a „női vonzerő” bizonyítása a randevúk révén, különösen, ha a randevú-partner közkedveltnek és nehezen elérhetőnek számít, s ha a randevú szexuális kapcsolatlétesítést is jelent. De ide tartozik a randevúzásnak a már említett összehasonlítási alap létrehozásában játszott szerepe is (amit tapasztalatszerzésnek is nevezhetünk).
Ugyanakkor tény, hogy a randevúk nemcsak sikerélményeket, hanem kudarcélményeket is hozhatnak. Ezek feldolgozása a serdülő addigi pszichoszexuális és személyiségfejlődésétől függően akár kedvező hatással is lehet a további partnerkapcsolatokra, kiküszöbölhet bizonyos illúziókat, s így reálisabbá teheti a partnerideált. Fejlődési hiányosságok esetén viszont átmeneti, vagy tartós regresszióra is sor kerülhet és erősen gátolhatja, nehezítheti a további partnerkapcsolatokat.
A felnőttes erotikus viselkedés elsajátításának első és legfontosabb lépése nem a közösülés, hanem a különböző „szerelmi játékok”, vagyis a petting megtanulása, begyakorlása. Bizonyosra vehető, hogy sokkal kevesebb szexuális zavar fordulna elő, ha a fiatalok a hagyományos értelemben vett nemi élet, a közösülések megkezdése előtt megtanulnának pettingelni, beleértve egymásnak ilyen módon történő kielégítését is. Talán nem túlzás ezt a fajta tudást a szexuális kultúráltság egyik fokmérőjének tekinteni, nem is említve azt a külön előnyét, hogy kiküszöböli a fogamzásgátlásnak ebben az életkorban alapvető, de sokszor nehezen megoldható gondját, s nagyrészt még a nemi úton terjedő fertőzésektől is véd.
Az erotikus viselkedés fejlődése, mint láttuk, az önkielégítésekkel és a hozzájuk kapcsolódó, képzeletbeli próbacselekvésekkel indul. Ez teszi lehetővé a szexuális reagálókészség fejlődését mindkét nemnél, a lányoknál pedig az orgazmuskészség kialakulását is. A vizsgálati adatok szerint azonban még napjainkban is sok fiatal túl gyorsan áttér a közösülésekre (ami ahhoz hasonlítható, mintha az általános iskola valamilyen szintű elvégzése után rögtön érettségizni akarnának). Holott szexuálpszichológiai szempontból nyilvánvaló, hogy az erotikus viselkedés fejlődésének második szakaszaként a közösülés nélküli szeretkezést, vagyis a pettinget kellene megtanulniuk. A petting símogatást, gyengédséget, szeretgetést jelent, s igen sokféle formája van; a közösülés kivételével az erotikus örömszerzésnek szinte minden formáját felöleli, a csókolózástól kezdve a különböző erogén zónák kézzel vagy szájjal történő ingerléséig.
A petting „merészebb” formái természetesen csak lépésről lépésre jelennek meg a tizenévesek viselkedésében. Rendszerint ma is a fiúk kezdeményezik, s ők azok, akiknél a petting könnyebben és gyakrabban eredményez orgazmust (amit a szexuális reagálókészség nemenként eltérő serdülőkori fejlődése magyaráz). Ennek ellenére tizenéves korban a lányok számára nagyobb jelentőségű, mert sokan (Kinsey szerint 24%-uk) így ismerik meg az orgazmust. A petting jelentősége a pszichoszexuális fejlődés szempontjából abban áll, hogy elősegíti a partnerhez való alkalmazkodás elsajátítását, az intim viszony létrehozásának megtanulását és a különböző típusú partnerek mélyebb megismerését. A petting tehát szocializáló tényező; és egyben az individuális erotika kialakulásának előmozdítója. Kinsey (1953) adataiból kitűnik, hogy a nők 35%-a több mint tíz partnerrel pettingelt házassága előtt, és sokan a petting során alakították ki orgazmuskészségüket. Ez pedig megkönnyítette számukra, hogy a közösülésben is kielégüljenek.
Következésképpen szabálynak kellene tekinteni, hogy a nő csak akkor kezdje a közösüléseket, ha az orgazmuskészsége (a maszturbációk és/vagy pettingek során) már kialakult. De a petting, vagyis a változatos szerelmi játék a felnőttkori szexuális kapcsolatokban is fontos, vagy önmagában, vagy az ún előjáték formájában. Ez utóbbi teszi lehetővé, hogy a nő magas izgalmi szinten kezdhesse az aktust, s abban orgazmushoz jusson; a férfi pedig hozzászokjon saját kielégülésének (és magömlésének) késleltetéséhez. Ennek érdekében a partnereknek irányítaniuk kell egymást, amit leginkább a petting során folytatott (meta)kommunikáció tesz lehetővé. A petting fő formái: a csókolózás és az erogén zónák ingerlése kézzel vagy szájjal, bármilyen testhelyzetben. Az orgazmushoz általában a nemiszerv közvetlen ingerlése szükséges. Ennek hatékony módját és az élvezetére való ráhangolódást azonban a partnerrel együtt kell megtanulni.
A tizenévesek eleinte beérik az ölelkezéssel és csókolózással, majd fokozatosan előtérbe kerülnek a petting „merészebb”, már kielégülést is hozó formái. A mellek és a nemi szervek simogatása először ruhán keresztül történik, aztán a ruha alá nyúlva, később már félig-meddig meztelenül. Az első közösülésre (koitarche) nálunk ez idő szerint átlag 16-17 éves kor körül kerül sor, bár elég nagy szóródással. Az elmúlt évtizedekben sok vita volt akörül, hogy mikor „túl korai” a közösülések elkezdése, és milyen veszélyek származnak belőle. Egyesek a jogi felnőttkort (18 év), mások a házasságkötést tartották elengedhetetlen előfeltételnek. Tény, hogy a közösülések „túl korai” vagy „túl késői” elkezdése egyaránt veszélyeket rejt magában, bár az utóbbi lehetőségre igen kevesen gondolnak. Pedig minél tovább halogatja valaki a hagyományos értelemben vett nemi élet megkezdését, annál valószínűbb, hogy nehézségei lesznek később, amikor harmónikus párkapcsolatot szeretne. Ma már nyilvánvaló, hogy nem az életkor a fő kritériuma annak, hogy mikor nevezhetünk egy szexuális kapcsolatlétesítést túl korainak, vagy túl későinek, hanem az erre való felkészültség foka, az egyén pszichoszexuális fejlettségének szintje.
Pszichológiai szempontból az első közösülés motívumainak és hatásainak vizsgálata lehet jelentős. Újabb vizsgálatok szerint a megkérdezettek első helyen a szerelemmel, második helyen a kíváncsisággal indokolták az első közösülést. De sok egyéb motivum is előfordul; nők részéről például a partner sürgető igénye és félelem a partner elvesztésétől; férfiak részéről a szexuális és birtoklási vágy stb. Az első közösülés élménye jelentős lehet a további szexuális viselkedés szempontjából. Az átélés módja és hatása főként az egyén szexuális beállítottságának és felkészültségének, valamint az adott partnerkapcsolat jellegének függvénye. A felmérések szerint a többség pozitivan értékeli, tehát ennek az élménynek még viszonylag kedvezőtlen körülmények között is kedvező, fejlesztő hatása lehet. Még ma is problémát jelenthet viszont, hogy a védekezés, a fogamzásgátlás az első közösülések jelentős részében megoldatlan; ez a nemi nevelés hiányának következménye. Az önmegtartóztatók, a szexuálisan absztinensek legnagyobb része erkölcsi okokkal indokolta tartózkodását; emögött azonban gyakran egyéb okok (félelem, alkalomhiány stb.) húzódnak meg.
Minden egészséges serdülő képes a különböző szexuális ingerekre szexuális izgalommal reagálni. A reagálás alapsémája: lassú feszültségnövekedés, majd egy csúcspont után viszonylag gyors feszültségcsökkenés. Ez sokféle elváltozást hoz létre a szervezetben: a pulzus gyorsul, a vérnyomás emelkedik, a nemi szervekben vérbőség támad stb. A szexuális ingerek nemcsak kívülről, hanem belülről is érkezhetnek (például az agy emlékező vagy fantáziáló és álmodó működéséből is). Külső ingerek esetén az érzékszervek, főleg a szexuálisan legérzékenyebb, leginkább ingerelhető testfelületek, az erogén zónák közvetítik az ingereket az agyba. Ám a reagálás ilyenkor sem automatikus, hanem függ a körülményektől és az egyén korábbi tapasztalataitól.
Ilyen szempontból jellemző különbségek figyelhetők meg a serdülő fiúk és lányok között. A fiúk például vizuális ingerek hatására könnyebben felizgulnak, mint a lányok, akik inkább a hallási és tapintási ingerekre reagálnak. Azonkívül, mint láttuk, a szexuális reagálókészség kifejlett formája, az orgazmuskészség a serdülő fiúknál spontán módon (többnyire pollúciók, vagyis éjszakai magömlések formájában) megjelenik, a lányoknál viszont ez rendszerint csak tanulással, gyakorlással alakítható ki. A szexuális reagálás folyamata azonban mindkét nemnél legalább négy szakaszra osztható. Ezek W. Masters és V. Johnson (1966) szerint a következők:
1. Felizgulás, 2. „plato-fázis”, 3. orgazmus és 4. elernyedés. Az utóbbihoz egy refrakter, vagyis ingerelhetetlenségi illetve szexuális reagálásra képtelen periódus is kapcsolódhat, főleg a férfiaknál; ez fiatal korban alig néhány perc, az életkor növekedésével aztán egyre hosszabbá válik. Sok nő viszont gyors egymásutánban több orgazmust képes átélni, vagyis a plato- és orgazmusfázis többször ismétlődhet, s csak ezt követően történik az elernyedés. Egyes nők a húgycső körüli parauretrális mirigyeknek a hüvely G-pontján keresztül történő ingerlése folytán magömlésre is képesek. A nők szexuális reagálókészsége ugyan rendszerint később és lassabban alakul ki, de lassabban is csökken, mint a férfiaké. E. J. Haeberle (2004) szerint „azok a nők, akik egész életükben szexuálisan aktivak voltak, reagáló készségüket késő öregkorukig megőrizhetik.” (68. old.)
Ugyanez persze a férfiak vonatkozásában is igaz, bár szexuális reagálókészségük, amely ifjúkorukban a legerősebb, az életkorral párhuzamosan a szexuális aktivitás ellenére is csökkenő tendenciájú.
A szerelmi élmény igénye a serdülőkorban mindkét nemnél ugrásszerűen megnövekszik. Több kutató szerint a 14-15 évesek kb. kétharmada már ismeri ezt az érzelmi állapotot. A serdülőkori szerelmi élményre általában a nagy intenzitás és a rövid időtartam jellemző. Hevessége elsősorban a serdüléssel járó neurohormonális feszültségből származik, amely a fiatalt az erotikus ingerekre fokozottan érzékeny, „imprintingre alkalmas” állapotba helyezi. Ezt a hatást különböző motívációk is erősítik: maga a kíváncsiság, hogy milyen lehet a szerelem (amely számára a felnőttség egyik jellemzője), a serdülő szexuális, továbbá intimitási és önfeltárási szükséglete, a presztizs-érdekek és az érvényesülési törekvés stb. Ilyen és hasonló tényezők motíválják a szerelem-igényt, amely a serdülőt partnerkeresésre és választásra ösztönzi.
A partner kiválasztását mélyen befolyásolja az anticipáló jellegű szerelmi képzelődés, fantáziálás. A (gyakran maszturbációhoz kapcsolódó) nappali álmodozás lehetővé teszi a serdülőnek, hogy a filmélményekből és máshonnan merített szerelmi kapcsolatsémákat képzeletben önmaga bevonásával kipróbálja. A fantáziaképekben többnyire valamelyik ismerőse jelenik meg partnerként, s így az ő személyéhez tapadnak a félig tudattalan emóciók. Elsősorban az az ismerős válhat képzeletbeli partnerré, aki 1. hasonlít a serdülő partnerideáljához és 2. fontos szükségletek kielégítését ígéri illetve elképzelhető róla, hogy ezek kielégítésére alkalmas. Ettől kezdve a serdülő késztetést érez a szóban forgó partnerhez való közeledésre, az elképzelt helyzetek realizálására. E késztetés átélése a szerelmi élmény lényege.
A szerelmi anticipációk realizálása természetesen nem mindig sikeres, ugyanis gyakran projekción, félreértésen, véletlen asszociáción alapulhat. Közismert, hogy minél jobban vágyunk valamire, annál hajlamosabbak vagyunk felszínes hasonlóság és látszat alapján is elhinni, hogy megtaláltuk, Ugyanennek az összefüggésnek másik oldala, hogy minél jobban túlértékeljük, minél tökéletesebbnek látjuk a partnert, annál illuzórikusabbak a hozzá fűződő elvárásaink, vágyaink, reményeink. Vagyis annál nagyobb végül a csalódás, a frusztráció. A szerelem a projekciók révén vakítja el a fiatalokat. De rendszerint a csalódásban, kiábrándulásban is a projekció működik: akit eddig szépnek és tökéletesnek láttak, azt egyszerre túlságosan is rossznak, utálatosnak vélik, degradálják. A serdülő- és ifjúkor sajátossága, hogy ez a kétféle projekció, a túlértékelő és a degradáló ugyanarra a partnerre vonatkozólag is többször váltakozhat, sőt, bizonyos feltételekkel egyidejűleg is fennállhat. („Imádja” és „gyűlöli” egyszerre.)
Ez az érzelmi ambivalencia azonban csak az egyik lehetséges tünete a szerelmi élmény tizenéves kori éretlenségének. A szerelem éretlensége ugyanis a személyiség éretlenségéből ered.. Az éretlen szerelem főbb jellemzőit – elsősorban H.R. Lantz és E.C. Snyder (1969) koncepciója alapján – az alábbiakban vázolhatjuk:
1. Az éretlen szerelem aszimmetrikus, mert az érzelmileg még nem teljesen önállósult serdülő a szülőhöz való érzelmi viszonyát viszi át szerelmi partnerére. Ilyenkor mindkét fél mereven ragaszkodik a benne kialakult kapcsolatsémához. Vagy ha mégis enged, akkor konfliktusba kerül önmagával, aminek folytán a partner iránti érzelmei ambivalenssé válnak. Az ilyen ambivalencia frusztráló hatású mindkét partnerre. Akire irányul, abban gyakran ellenséges érzületet ébreszt.
2. Az éretlen szerelem a projekció révén erősen idealizál és „vakká tesz” a partner valódi tulajdonságai iránt. Nem a partner valódi egyéniségét szeretik, hanem a róla alkotott eszményi, de torz képet. Vagyis a serdülő tulajdonképpen a benne élő ideálba szerelmes; s minthogy ez egyfajta tükörképe az énideálnak, az éretlen szerelemnek gyakran kifejezetten narcisztikus, önmagára irányuló jellege van.
3. Az éretlen szerelem elsődlegesen a szexuális vonzalomban gyökerezik, bár ez gyakran nem tudatosodik. A serdülőnek egyik középponti problémája a szexualitás, akár törekszik a kielégülésre, akár kerüli azt. A szerelmi impulzus különböző komponensei (pl. érzéki vágy és barátkozási szükséglet) még nem integrálódnak, egymástól elszigetelődnek, vagy más-más partnerre irányulnak. Az éretlen szerelem váltakozva vaskosan érzéki és légiesen finom; esetleg egyszerre több partnerbe szerelmesek.
4. Az éretlen szerelemben a személyiség integrálatlansága, bizonytalansága és konfliktusai inkongruens magatartást eredményeznek. A viselkedés zavarttá, szögletessé válik; a serdülő gyakran ügyetlenül és sikertelenül próbálja elnyerni partnere tetszését és együttműködését. Az ilyen szerelmet többnyire féltékenység, bizalmatlanság jellemzi, és állandó félelem a kapcsolat megszakadásától.
5. Az éretlen szerelemben a partnerek nehezen tudják elfogadni a köztük meglevő, pszichés különbségeket. Ezért arra törekszenek, hogy a partnert saját partnerideáljuknak megfelelően átformálják, „megneveljék”, saját véleményüket és értékrendjüket a partnerre kényszerítsék. Végeredményben a szerelmet mindkét fél a maga céljaira igyekszik kihasználni; hiányzik egymás igazi megbecsülése és méltánylása. Mindketten sokat akarnak kapni, de lehetőleg semmit sem adni. Igyekeznek elkerülni az érzelmi elkötelezettséget; nem éreznek felelősséget egymásért.
6. Az éretlen szerelmesek inkongruenciájuk folytán nehezen tudnak spontánul és őszintén viselkedni egymás előtt; ehelyett különböző taktikákat alkalmaznak, amelyek a partner „meghódítását” és kihasználását célozzák. Mindkét nemnek megvannak a maga jellegzetes taktikái.
Tipikus férfi taktikák: 1. Mindent megígérni, amit a lány szeretne (főleg házasságot), vagyis látszólag alkalmazkodni. 2. Ajándékokkal lekötelezni a lányt, hálára spekulálni. 3. A szerelem „bizonyítékaként” testi odaadást követelni, megtagadás esetén otthagyással fenyegetni. 4. Részvétet ébreszteni, megsajnáltatni magát a lánnyal. 5. Bagatelizálni a szexuális odaadás jelentőségét. 6. Leitatni a lányt stb.
Tipikus női taktikák: 1. A „sex appeal” hangsúlyozása az erogén zónák sejtető kiemelésével (vagy pótlása, felerősítése divateszközökkel). 2. Kacérkodás, sokat ígérő, csábító viselkedés. 3. A fiú férfiasságának, bátorságának kétségbevonása. 4. A férfihiúság kihasználása (pl. a védelemszükséglet hangoztatásával). 5. Anyáskodással, kényeztetéssel nélkülözhetetlenné válni a partner számára -- stb.
A taktikázás többé-kevésbé tudatos szerepjátszás, a leghatásosabbnak vélt nemi szerep megjátszása a kapcsolat irányítása érdekében. A kívánt cél elérésével a taktikázás feleslegessé válik; a magatartás egy csapásra megváltozhat, ami nem kis csalódást jelent a partner számára. A”szerelmi cél” el nem érése viszont nagyobb erőbedobásra ösztönöz és rendkívüli teljesítményekre is képessé tehet. Egy elmélet (Hill és Waller „konfliktus—frusztráció” elmélete) szerint a szerelem izzása annál nagyobb, minél nagyobb akadályokat és ellenállást kell leküzdenie. Az ilyen nagy stressz veszélye, hogy ha mégsem sikerül a célt elérni, akkor súlyos depresszió, vagy cinizmus, a szerelem degradálása, a szerelmi képesség elvesztése lehet a következmény.
Az akadályok leküzdése árán beteljesült szerelem viszont nagy kielégülést és boldogságérzést hoz (legalábbis egy ideig), ami valósággal szárnyakat adhat a személyiség további fejlődéséhez, s magát a szerelmi képességet is érettebbé teszi. Az érett személyiség szerelme nem domináns és nem szubmissziv, nem illuzórikus, komponensei integráltak, nem akarja a partnert „átnevelni”, nemcsak kapni akar, hanem adni is. Joggal merülhet fel a kérdés: tulajdonképpen hány szerelemre, partnerkapcsolatra van szükség ahhoz, hogy az érett szerelem képessége kialakuljon? Valójában azonban nem a partnerek száma a döntő, hanem a kapcsolat jellege, tartalma és a résztvevők felkészültsége illetve fejlődőképessége. Előfordulhat, hogy már az első partnerkapcsolatban kialakul az érett szerelmi képesség, de az is lehet, hogy még a tizedikben sem. A szexuális kapcsolatok ugyanis önmagukban nem biztosítják ezt, bár a testi intimitás általában elősegíti az érzelmi intimitást. A kettő azonban függetlenedhet is egymástól. Aki túlságosan „sportszerűen” űzi a szexet, annak a szerelem könnyen devalválódik, értékét veszti, s nem is lesz képes rá.
Az érett szerelem pszichoszexuális érettséget feltételez, amely E.H. Erikson (1968) szerint magában foglalja az együttes orgazmus képességét egy szeretett partnerrel, akiben teljesen megbízunk, akivel meg tudjuk beszélni problémáinkat és közösen szabályozni tudjuk a munka, a pihenés és a fajfenntartás ciklusait, az utódok kedvező fejlődése érdekében. E meghatározás második fele azonban már a párválasztási érettségre utal, amely a pszichoszexuális érettségnek egy magasabb foka. Mindkettőben fontos szerepe van a partnerideálnak.
A szerelem jelensége, amellyel sokáig inkább csak az irodalmárok, művészek és filozófusok foglalkoztak, az utóbbi évszázadban egyre inkább a pszichológusok érdeklődésének előterébe került. Freuddal kezdődően kialakultak a szerelem szexuálpszichológiai elméletei. Az 1960-as években például egy amerikai pszichológus (P.M. Blau) a csereelmélet alapján a szerelem fő jellemzőjének a kölcsönös előnyök nyujtásával, a különböző igények kölcsönös kielégítésével elért biztonságot és ragaszkodást tekintette. C. & S. Hendrick (1989) a szerelem vizsgálatáról szóló tanulmányában már öt különböző módszert ismertet (Love Attitudes Scale, Passionate Love Scale stb.) . A tanulmányból kiderül, hogy a szeretetet és szerelmet többnyire együtt vizsgálták, s egy kutató (J.A. Lee, 1988) ezek hat típusát vagy stílusát különböztette meg: 1. Az „Erosz”a szenvedélyes, érzéki szerelem, 2. a „játékos”, nem kitartó szerelem, 3. a „baráti” szeretet, 4. a „számító”, érdekekre épülő szeretet, 5. a „birtoklásra” és kizárólagosságra, függőségre törő szeretet, 6. az „agape”-nak nevezett, önzetlen, áldozatkész szeretet illetve szerelem. Hendrick megállapítása szerint a szerelemben a nemi szerepek hagyományos különbségei is megnyilvánulnak: a férfiak liberálisabbak, játékosabbak, kevésbé veszik komolyan a szerelmet; a nők hajlamosabbak az áldozathozatalra szerelmükért, ugyanakkor igyekeznek kisajátítani partnerüket.
A partnerideál, vagyis az (egyén számára) ideális férfiről illetve nőről alkotott, félig tudatos elképzelés a nemi szerepek megismerése nyomán alakul ki az egyénben. Ősmintája rendszerint az ellenkező nemű szülő. Kialakulása a kisgyermekkorban kezdődik, fontos állomása az Ödipusz-konfliktus és minden heterogén barátság vagy szerelem (különösen az első szerelem) alakít rajta. A folyamat a serdülő- és ifjúkorig jórészt tudattalan, s azután is csak részben tudatosodik. Sokan még felnőtt korban sem tudják megmagyarázni, miért részesítenek előnyben bizonyos típusú partnereket. Néhány általánosság kivételével arról is keveset tudnak mondani, milyen típusú, tulajdonságú partnert szeretnének, vagy éreznének leginkább magukhoz illőnek. Ebben az is közrejátszik, hogy a reális egyéni partnerideál önismeretet feltételez, s ezzel még kevesen rendelkeznek. A reális önismeret ugyanis komoly lelki teljesítmény, amihez rendszerint sok élettapasztalat kell, bár a tizenévesek sokszor nagy erőfeszítéseket tesznek ebben az irányban.
A „Milyen ember vagyok?” és „Milyen szeretnék lenni?” kérdések sikeres megválaszolása után kerülhetne csak sor a „Milyen partner illik hozzám?” kérdésre. Nem könnyű azonban a többnyire mások segítségével nyert, hozzávetőleges önismeretet (énképet) elkülöníteni az énideáltól, a saját nemi szerepre vonatkozó eszményképtől. Igy az egyéni partnerideál is inkább az énideál kritériumainak lesz eszmei megfelelője, mint a valóságos egyéniségnek. A partnerideál tehát reális önismeret hiányában irreális, illuzórikus lehet. Ez az egyik fő oka sok tizenéves kori (vagy későbbi) szerelmi csalódásnak. A partnerideált ugyanis egy tudattalan lelki mechanizmus (a projekció) rávetíti egy potenciális, valamiért megtetsző partnerre, s így az egyén hajlamos azt hinni, hogy a számára ideális partnerrel találkozott; ez motíválja, hogy vonzódni és érzelmileg kötődni kezd hozzá, vagyis úgy érzi: szerelmes lesz. A vonzalom aztán a remélt kielégülés mértéke szerint növekszik.
A partnerideál többé-kevésbé szociálisan meghatározott értékeket hordoz, vagyis az adott társadalom közvéleménye által elfogadott szkriptek írják elő, milyen tulajdonságokkal rendelkezik az ideális nő és az ideális férfi. Az ideális nő tulajdonságait Kirkpatrick (1963) szerint Amerikában a következő tényezőkön mérték: 1. Sex appeal, vagyis a szépség, a szexuális vonzerő, 2. társadalmi státusz, vagyis a származás, képzettség, foglalkozás, 3. a különlegesség, ritkaság, presztizs, népszerűség, 4. a gazdasági helyzet, vagyon, 5. az érettség, kiegyensúlyozottság foka és 6. a jellem, a megbízhatóság. A férfiideál értéktényezői: 1. A fizikai ügyesség, bátorság, rámenősség, 2. a gazdasági helyzet, vagyon, 3. a társadalmi státusz, elismertség, tekintély, 4. az intelligencia, 5. a jó modor, 6. a megfelelő életkor és 7. a jellemesség. A kritériumok tehát csak részben ugyanazok és a sorrendjük is más. Hazánkban egy felmérés (Szilágyi, 1978) szerint a partnerideál értékkritériumai egy kicsit másfélék. A megkérdezettek a megbízhatóságot és őszinteséget tartották a legfontosabbnak, bár a fiatal nők lényegesen nagyobb arányban, mint a férfiak. A második legfontosabb tényező a közös érdeklődés és ízlés; a nőknél viszont a gyermekszeretet; amit a férfiak talán azért nem hangsúlyoznak, mert a nőknél ezt magától értetődőnek tartják. Ezzel szemben hangsúlyozzák az egészség, a vitalitás követelményét, aztán a vonzó külsőt, a szorgalmat és a kedvező anyagi helyzetet; a nők pedig a józanságot és szorgalmat, az intelligenciát és a hasonló társadalmi helyzetet.
A partnerideál tehát társadalmilag is változó, de függ az egyén aktuális fejlettségi szintjétől is. Az érett partnerideál tulajdonképpen házastárs-ideál, így érthetően szorosan összefügg a házassági elvárásokkal, vagyis azzal, hogy mit várunk a számunkra ideális partnerrel való együttéléstől. .
Egy intim kapcsolattól – s a szerelmi és házastársi kapcsolatok többé-kevésbé ilyenek -- elsősorban bizonyos, számunkra fontos szükségletek kielégítését várjuk. Ezek a szükségletek természetesen egyénileg (a körülményektől és a személyiségfejlődés pillanatnyi helyzetétől függően) igen különbözőek lehetnek, de általában nem testi, biológiai, hanem elsődlegesen olyan lelki szükségletek, mint például éppen az intimitás, vagyis a teljesen őszinte, bizalmas önfeltárás és a biztonság igénye, valamint az önmegvalósítás szükséglete. Ez utóbbi nem azonos a Freud-féle örömelvvel, vagyis az ösztönszerű élvezetkereséssel, hanem a szociálisan értékes egyéni képességek kibontakoztatására törekvést jelenti (aminek sikere persze örömet és kielégülést is hoz) Az egyéni igények szorosan kapcsolódnak az egyén értékrendjéhez, tehát ahhoz, hogy milyen emberi értékeket tart általában, és a maga számára is legfontosabbnak és elérendőnek.
A partnerideál ugyanakkor közvetlenül összefügg az énideállal és énképpel, vagyis az önértékeléssel és az önmagunkkal kapcsolatos elvárásokkal. A párválasztás terén szinte ősidők óta érvényesül a „similis simili gaudet”,vagyis a hasonló a hasonlónak örül, s ez nyilván nem annyira a külsőre, mint inkább a viselkedésre , az igényekre és a szemléletre vonatkozik. Szükség van persze bizonyos, egymást jól kiegészítő különbségekre is, de azért a hasonlóság az alapvető. Mindezek értékelése többnyire tudattalanul, spontánul („megérzések” alapján) történik, s a személyiség fejlettségi állapotát tükrözi. Ami ebből a tizenéves korban tudatossá válik, az jórészt csak néhány általánosan elfogadott, közhelyszerű szkript; ezek főleg a megjelenés (magasság, arányos termet, csinosság stb.), az iskolázottság és a gazdasági helyzet kritériumaira vonatkoznak. A hagyományosan „jó partinak” tekintett partnerkapcsolat azt jelentette, hogy anyagilag és/vagy a szociális helyzet szempontjából mindkét fél elégedett lehet a házassággal.
E nagyon realista és kispolgári szemlélet persze inkább a szülőket jellemzi, mint a fiatalokat, akik kapcsolatukat többnyire a szerelem-kultusz jegyében idealizálják és a szociális-gazdasági előnyöknél fontosabbnak tartják az érzelmi viszonyukat. A már említett felmérésben a preferált házassági elvárások a következőképpen alakultak: Az első helyre mindkét nem a szeretetet és megbecsülést helyezte, bár egy kicsit eltérő arányban. (A nők jó kétharmada, a férfiaknak is több mint fele.) Ha figyelembe vesszük, hogy a biztonságot is sokan – különösen a nők – a legfontosabbak közé sorolják, akkor nyilvánvaló az érzelmi igények dominanciája. A második helyen mindkét nemnél a gyermek szerepel, a nőknél valamivel nagyobb arányban. Harmadik helyre kerül a rendszeres nemi élet. Erre már a férfiak szavaznak nagyobb arányban, de a különbség több vizsgálat tanúsága szerint csökkenő tendenciát mutat.
Nagyobb a nemek közötti különbség a többi elvárás terén. A negyedik helyen szereplő lelki gazdagodást, élményeket a nők igénylik nagyobb arányban; a kényelmet és a segítséget az érvényesüléshez a férfiak. Legnagyobb a különbség a szülőktől való függetlenedés igénye terén, ami jóval fontosabb a férfiaknak, mint a nőknek (s arra utal, hogy a lányok nehezebben szakadnak el a szülői háztól). Érdekes az is, hogy a házasság sikerének feltételei közül mindkét nem a kölcsönös szerelmet tartotta legfontosabbnak, s ez után mindjárt a szexuális összhang következett.
Mindezek az elvárások lehetnek éretlenek vagy érettek. Alig van olyan elvárás, amely eleve és mindíg éretlen, legfeljebb néhánynál nagyobb az éretlenség valószínűsége. Ott is inkább csak akkor, ha túl nagy szerepet kap, mint például a szülőktől való függetlenedés esetén. Az érettség tehát az elvárások fontossági sorrendjétől, mennyiségétől és szociális értékétől is függ. Az éretlenség fő oka a kialakulatlan vagy irreális értékrendszer. A házassági elvárások akkor érettek, ha reálisak, önismereten és a partner illúzióktól mentes ismeretén alapulnak, beleértve a partner elvárásainak számításba vételét.
A reális házassági elvárások kialakulása nyilván nem jön magától, sem az életkor előrehaladása, sem a szexuális partnerek növekvő száma nem biztosítja ezeket. Sőt, még a kölcsönös szerelem sem, amely általában megnehezíti egy partnerkapcsolat reális esélyeinek megítélését. A szerelem kezdeti vagy leglángolóbb szakaszában a párválasztásra érett ember is hajlamos lehet bizonyos illúziókra a partnerével és a tervezett házassággal kapcsolatban, de azért nem veszti el józan ítélő képességét. Az érett személyiség a szerelmet is az értelem ellenőrzése alatt tudja tartani ! Ugyanis korábbi kapcsolatai alapján már rendelkezik egy számottevő „összehasonlítási alappal” vagy szinttel („comparison levels”, Thibaut & Kelley, 1959), amely mutatja azt az elvárható kielégülést, amit egy kapcsolatnak az egyén számára nyújtania kell ahhoz, hogy elfogadható legyen.
A párválasztás két fő típusa: a szerelmi és a házassági párválasztás. A kettő nem feltétlenül esik egybe, s az utóbbi magasabb fokú érettséget igényel. Meghatározásom szerint (Szilágyi, 1976) „ezen a személyiség olyan fejlettségi állapotát értjük, amelynek két fő jellemzője van. Az egyik az állandó, stabil szerelmi partner iránti aktiv igény, vagyis a párkereső törekvés. A másik az egyén képessége arra, hogy egy hozzá illő partnert megtaláljon (kiválasszon), s vele mindkét felet kielégítő, intim kapcsolatban, életközösségben éljen.” (76.old.) Lényege tehát a harmónikus és tartós szexuális és élettársi kapcsolatokra való lelki alkalmasság. Ez szerencsés esetben nagyjából a nemi éréssel párhuzamosan is kialakulhat, de általában csak az azt követő években, több-kevesebb késéssel (ha egyáltalán kialakul). A szerelmi és szexuális partner igénye ugyan rendszerint megjelenik a tizenéves korban, de az aktiv párkeresés és a tudatos választás képessége már nem.
A párválasztási érettség nemcsak az érett szerelmi képességet foglalja magában, hanem a tarós együttélésre, a házasságra való alkalmasságot is. Ez a többlet elsősorban a teljességre törekvésben és a véglegesség igényében jelentkezik. Sokan a kizárólagosságra törekvést is elengedhetetlennek tartják. Ez azonban csak annyiban igaz, hogy a törvényes monogámia nálunk mindenkinek csak egyetlen házastársat engedélyez. A házastársi kapcsolatok kizárólagosságából viszont nem következik, hogy a házasfeleknek kizárólag egymással lehet szorosabb kapcsolatuk. Tény, hogy a kizárólagosságra törekvés már a tizenéves korban sok gondot, sőt, konfliktust okozhat. Ennek okai közt megtalálhatjuk például az egyének bizonytalanságából eredő biztonság-szükségletet, a birtoklási vágyat és azt a romantikus illúziót,, hogy a szerelmi kapcsolat minden igényt kielégít. Történelmi okok magyarázzák, hogy a kizárólagosságot inkább csak a nők számára tartják elengedhetetlennek.
Természetesen maga a teljességre törekvés is viszonylagos attitűd. Lényege annak feltételezése, hogy a partnerek kölcsönösen ki tudják elégíteni egymás kapcsolati igényeinek többségét, éspedig a legfontosabb igényeket. Vagyis nem mindent, és nem véglegesen, hiszen az igények sokfélék és változóak. A teljesség és véglegesség igényének realizálása tehát kompromisszumkészséget feltételez, továbbá jó valóságérzéket, önismeretet és emberismeretet. A párválasztási érettség az élettárs-választás végleges jellegéből adódó felelősség felismerését és vállalását is jelenti. A szerelem lelkiállapota ezt bizonyos mértékben megnehezíti. Sokan ezért is indokoltnak tartják, hogy a kapcsolat véglegesítésére és legalizálására csak az együttélés próbaházasság-szerű kipróbálása és értékelése után kerüljön sor. Bizonyos idejű (legalább fél éves) együttélés ugyanis kimutathatja a kapcsolat teherbíró képességét, a kapcsolati normák (szkriptek) összehangolhatóságát.
A párválasztásra érett egyén nem ugrik be elhamarkodottan egy házasságba, hanem időt szán egymás alaposabb megismerésére és összeillésük kipróbálására. Kirkpatrick (1963) ezt alkudozási folyamatnak nevezi, amely folyhat tudattalan síkon is, sok önámítással. Eleinte mindkét fél a legjobb oldalát igyekszik mutatni, hogy jó benyomást keltsen és megkapja mindazt, amit vár a partnertől. Ahogyan aztán a kapcsolat stabilizálódik, úgy kerülnek előtérbe az egyéniségnek megfelelőbb, „valódibb” szerepek. „Az udvarlás tehát rejtőzködés és önmegmutatás, az egyén által játszott szerepek kibontakozó sorozata, s a szerepek mindegyike egy-egy megfelelő szerepet illetve szerepmódosulást vált ki a partnernél.” (319.old.)
A kapcsolat tartós beválását biztosító, kölcsönös alkalmazkodás, a partner-szerepek integrációja csak az őszinteség, a teljes önmegmutatás, de ugyanakkor az önkontroll talaján mehet végbe. E folyamatot erősítik az együttes élmények, a közös érdekek, érdeklődés és munka, a szokásrendszerek egybeszövődése, a „mi ketten” kultuszának kialakulása. Az individuálpszichológia „Wir-bildung” (mi-képződés) kifejezéssel jelöli ezt a pszichés egybefonódást; Erikson (1968) az „identitások fúziójáról” beszél. Valóban, olyan intenziv, teljes azonosulás mehet végbe a partnerek között a szerelem folytán, amelyhez hasonlót csak a korai anya—gyermek kapcsolatban találunk. A szerelem persze később elmúlik, de az általa létrehozott közös normák és kapcsolati programok továbbra is elősegítik a kapcsolat harmóniáját.
A párkereső törekvés azonban ma már nem feltétlenül jelent házasodási törekvést (lásd: szingli életstílus). Az utóbbinak sokféle motívuma és ellenmotívuma lehet. Motívuma például az a körülmény, hogy a szerelem és a szexuális kapcsolat a nyugati kultúrában napjainkig többé-kevésbé házassági elkötelezettséget jelentett, s a házasodással társadalmi státust, előnyöket lehetett szerezni (például a gyermekvállaláshoz stb.). Ellenmotívuma lehet például a karrierigény, a változatosságigény, az önbizalomhiány, a túl erős kötődés a szülőkhöz stb. A párválasztási érettség az ellenmotívumok hiányát, vagy legalábbis csekély mértékét illetve kompenzáltságát feltételezi. Lehetővé teszi, hogy a párválasztás és házasságkötés érett motívumok alapján történjen. Éretlen házasodási motívum például a szexuális megkívánás és kapcsolat önmagában. Schnabl, S. (1992) szerint a házasságra való felkészülés művészete annak a képességnek a kifejlesztéséből áll, hogy a szexuális viszonyt a partnerek mindenféle egyéb társas kapcsolatából adódó sajátosságokkal kössék össze.
A párválasztási érettség kialakulásának üteme és módja nemcsak egyénenként, hanem nemek szerint is eltérő sajátosságokat mutat. A házasodási törekvés a nőknél többnyire korábbi életkorban és intenzívebben jelentkezik, mint a férfiaknál (legalábbis eddig így volt), s őket a párválasztásban kevésbé befolyásolja a külső megjelenés. Másrészt viszont a nők szexuális reagálókészsége általában lassabban fejlődik, mint a férfiaké,, s később alakul ki a szexuális igényük és orgazmuskészségük. Az összehangolódás folyamata ezért nem mentes a feszültségektől és konfliktusoktól, amelyek konstruktiv kezelése szintén a párválasztási érettség jellemzője. Ez kölcsönös alkalmazkodást és a reális kapcsolati igények kölcsönös kielégítését feltételezi. Wienold, H. (1972) szerint minél inkább megerősíti az egyén pozitiv önértékelését valaki, annál inkább fog vonzódni hozzá. A kölcsönös vonzalom pedig a partnerek interperszonális észleléseinek kongruenciáját eredményezi.