5.     Tizenéves kori pszichoszexuális fejlődés – a párválasztási érettség felé

 

A  9-10 éves kor körüli  prepubertás a  nemi érésre, az pedig a felnőtté válásra késziti elő az egyént. Ilyenkor a fiataloknak meg kell tanulniuk alkalmazkodni a  viszonylag gyorsan megváltozó  biológiai és  szociális létfeltételekhez, hogy  beilleszkedésük a felnőtt társadalomba minden téren – többek közt  a  nemi szerepük és szexuális viselkedésük terén is – zavartalan és eredményes legyen.  Márpedig, ahogyan azt A.C. Kinsey (1953) megállapította: „Az egyén szexuális viselkedése függ az inger jellegétől,  amellyel kapcsolatba kerül;  az egyén  fizikai és fiziológiai kapacitásától, amellyel az ingerre reagálni tud;  továbbá a hasonló ingerekkel kapcsolatos, megelőző tapasztalatainak jellegétől és  terjedelmétől.” (101.old.)

A tizenéves korba lépő fiúk és lányok  rendkívül sokféle  belső és külső ingerrel kerülnek kapcsolatba, s ezek különbözőképpen, pozitivan vagy negativan  befolyásolják fejlődésüket.  A hormonrendszer működésének fokozódása egyre növekvő fiziológiás nyugtalanságot kelt, s mintegy „feszültség alá helyezi” a már kialakult pszichoszexuális  struktúrát.  Ez a neurohormonális  feszültség  (stressz, drive)  hatalmas energiaforrás, amely kedvező körülmények esetén ugrásszerűen meggyorsíthatja nemcsak a pszichoszexuális fejlődést, hanem az egész személyiség kibontakozását is. Esetenként viszont zavarokat, válságokat idézhet elő.

A nemi  érés  azoknak a testi változásoknak az összessége, amelyek eredményeképpen  a serdülő gyermek felnőtt jellegű nemi életre  és utódok nemzésére alkalmassá válik.  A twsti érési folyamat neurohormonális irányítás alatt áll. A külső hatások egyrészt az idegrendszeren keresztül, másrészt a táplálkozás révén befolyásolhatják az érési folyamatot. Az utóbbi évtizedek szexhullámai, a modern élet szexualizálódása következtében a mai fiatalokat sokkal több szexuális inger éri, mint korábban, ezáltal nemi érésük is felgyorsult;  lelki fejlődésük azonban sokszor nem tud ezzel lépést tartani.  Az előbbit  akcelerációnak,  az utóbbit  relativ  decelerációnak nevezhetjük. A kettő egymással dinamikus kölcsönhatásban áll.

A nemi érés legnyilvánvalóbb jelének fiúknál az első magömlést  (pollutarche), lányoknál pedig az első havivérzést  (menarche)  tartják; ezek átlag  12-13 éves korban következnek be, de elég nagy (a 9. és 16. év közötti)  egyéni  szóródással. Némileg független ezektől  a  szexuális reagálókészség  alakulása, amely a nemek között sajátos eltérést mutat. Míg ugyanis a fiúknál az orgazmuskészség serdülőkori megjelenése a spontán bekövetkező pollúciók  (éjszakai magömlések) révén mintegy fiziológiailag biztosított, addig  a  lányoknál az  orgazmuskészség szinte kizárólag csak  tanulással  sajátítható el.  Ez a tanulás lehet  véletlenszerű  (trial and error jellegű) is, de többnyire külső segítséggel  (barátnő, olvasmányok stb.)  megy végbe. Különböző tényezők hatására – például a lányok fokozottabb féltése, repressziv nemi nevelés – a külső segítség sokáig késhet, s így a női orgazmuskészség későn, vagy sohasem alakul ki.

Ennek folytán a tizenéves lányok közül jóval kevesebben jutnak el az orgazmusig, mint az erotikus izgalomig. Kinsey (1953) adatai szerint a lányok serdülése átlag 12,4 éves korban kezdődik, s ekkor már  kb. 30%-uk érzett erotikus izgalmat, de csak 16%-uk jutott el az orgazmusig.  15 éves korban kb. 53%-uk érzett szexuális izgalmat, de csak 23%-uk tapasztalt orgazmust;  20 éves korban mintegy  90%-uk élt át erotikus izgalmat, de csak  kb. 50%-uk ismeri az orgazmust – és ez a különbség csak 26-28 éves korukra csökken számottevően.  Másrészt különbség mutatkozik a  szexuális aktivitás és kapacitás  terén is. Kinsey és más kutatók adatai szerint a férfiak szexuális aktivitása és potenciája  16-20  éves korban a legerősebb, s aztán lassan ugyan, de mégis csökken. A nőknél ezzel szemben rendszerint csak 28-30 éves korra alakul ki a szexuális kapacitás maximuma, ám ez legalábbis a klimax koráig nem mutat csökkenő tendenciát.

Mindebből itt elsősorban a nemek szexuális reagálókészségének tinédzserkori különbsége jelentős, mert érthetőbbé teszi a szexuális viselkedés bizonyos különbségeit. Ez magyarázza ugyanis, hogy bár a lányok testileg kicsit korábban  érnek, mint a fiúk, nemi élet iránti igényük és képességeik mégis később alakulnak ki, és nem spontán, hanem többnyire a partnerkapcsolatokban. Ezért jelent eleinte komoly  problémát a tizenéves partnereknek  szexuális igényeik összehangolása. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ez biológiailag meghatározott szükségszerűség, hiszen a körülményektől függően a lányok is képesek már serdülőkorukban ugyanolyan (vagy még élénkebb)  szexuális reagálásokra, mint a fiúk. 

A tizenéves kor tehát bizonyos  „fejlődési feladatok” teljesítését teszi szükségessé. Kasten, H. (2004) könyvében R.J. Havighurst-re (1948)  és másokra  (Oerter & Dreher, 1995 hivatkozva  ezeket a feladatokat a következő  10  pontban  foglalja össze:

1.       A  saját test, a testi megjelenés elfogadása,

2.       a  nemi szerepek  elsajátítása,

3.       barátságok létrehozása... mindkét nembeli kortársakkal,

4.       leválás  a  szülőkről  (érzelmi függetlenedés, autonómia),

5.       intim párkapcsolat  (szerelmi kapcsolat)  létesítése, s ezzel kapcsolatosan

6.       a házasságról és  családról alkotott elképzelések fejlődése,

7.       a hivatásválasztási  és  pályaérettség  kialakítása,

8.       reális  énkép,  énidentitás  (és szexuális identitás)  kialakítása,

9.       saját világkép és értékrendszer  kialakítása,

10.   a jövőre vonatkozó, egyéni elvárások, célok kialakítása.

 

A maszturbáció problémái

A  szexuális reagálókészség annyiban  pszichoszexuális,  amennyiben  a  fiziológiai  szexuális izgalomnak pszichikus oka vagy vetülete van;  az emóciók, a fantázia és a gondolatok síkján.  Az ember esetében mindíg van ilyen, s ez a maszturbációra  is érvényes.  Az önkielégítést ezért a serdülőkori  pszichoszexuális fejlődés fontos tényezőjének tekinthetjük.  Ezt alátámasztja a maszturbáció  serdülőkori gyakorisága is. A különböző országokban és időszakokban végzett vizsgálatok egybehangzóan kimutatták, hogy  a  serdülés kezdete és a tartós szexuális kapcsolatok  létrejötte közötti periódusban – tehát gyakorlatilag az egész tizenéves korban – a fiúk túlnyomó többsége, de a lányoknak is jelentős hányada  gyakorolja  időnként vagy rendszeresen.  Tény, hogy a lányok később kezdik és ritkábban gyakorolják, ami a fentebb vázoltak alapján érthető, bár nem szerencsés, hiszen nekik tulajdonképpen nagyobb szükségük lenne rá, orgazmuskészségük kialakítása  vagy erősítése érdekében, mint a fiúknak.

Már csak azért is, mert – s ezt ismét  Kinsey (1953) állapította meg először – „a szexuális tevékenység valamennyi típusa közül  a maszturbáció az, amelyben a nők leggyakrabban  kielégülnek. Az átlagos nő még a házassági közösülések jelentős részében sem jut el az orgazmusig, s ugyanez a helyzet a házasság előtti pettingek legnagyobb részében;  de maszturbációinak legalább 95%-ában eléri az orgazmust.” (132. old.)  Ez annak köszönhető, hogy a maszturbáció technikája  különlegesen alkalmas az orgazmus kiváltására:  a  csikló közvetlen ingerlést kap, nem kell a partnerhez alkalmazkodni, elegendő elképzelni, éspedig bármilyen szituációban, ami az egyén számára izgalmas és élvezetes.  De  éppen ezek a vele járó fantáziák teszik az önkielégítést pszichológiai szempontból jelentőssé.  Buda Béla (1972)  szerint  a fantáziák  „erősítik a szexuális izgalom és a specifikus nemi ingerek közötti reflexes kapcsolatot. A fantázia általában a valóság képeivel dolgozik. A másik nem testformái, jellegzetességei szerepelnek benne. Ezek az ingerkonstellációk az ismétlődő önkielégítési epizódokban mindig erősebbek és határozottabbak lesznek. A fantázia tehát az onánia kapcsán  tanulási tevékenység, a jellegzetes nemi inger bevésője. A fantázián át történő tanulásban pozitiv visszacsatolásos folyamat zajlik le.” (143. old.)

A maszturbációs fantáziák tehát  a  szexuális kapcsolati viselkedés  képzeletbeli kipróbálásai,  vagyis  próbacselekvések, amelyek elősegítik a később bekövetkező, valóságos kapcsolatok kedvező alakítását, s erősítik a már kialakult szexuális identitást és orientációt.  (Az utóbbi persze kétféle lehet:  hetero- vagy homoszexuális. Vagyis a homoszexuális fantáziákkal  gyakorolt maszturbáció a homoszexuális beállítottságot erősíti.)  A maszturbációnak ezt a jelentős funkciója  viszont még ma is sokaknak okoz gondot; nemcsak a fiataloknak, hanem, a szülőknek és nevelőknek is. Sőt, maga Freud is úgy vélte, hogy a maszturbáció infantilis, éretlen tevékenység, főleg a lányok számára, felnőttek esetében pedig kifejezetten személyiséghibának tartotta. Szerencsére ma már szakmai szempontból nyilvánvaló, hogy semmilyen életkorban és egyik nem számára sem infantilis;  felnőttkorban is csak akkor probléma, ha tartósan kizárólagossá válik.

A maszturbációs tapasztalatok  fejlesztik a szexuális reagálókészséget, ami különösen a nők számára előnyös és fontos. A férfiaknál viszont lehetővé tehetik az orgazmus és az ejakuláció késleltetésének gyakorlását, de csak akkor, ha a serdülő erre tudatosan törekszik, öningerlésének lassításával.  Nehézségeket okozhat azonban  az önkielégítést esetleg kísérő  bűntudat.  A tilalmak és elrettentések nyomán ugyanis a serdülő minden önkielégítési aktusát  bűnként, veszélyes dologként, akaratereje csődjeként élheti  át, s ez különféle neurotikus és önértékelési zavarokat válthat ki.  Gyakran ez az oka a serdülőkori kríziseknek, az iskolai teljesítmények romlásának, a serdülő elmagányosodásának:  a bűntudat és önbizalomhiány folytán ugyanis közeledni sem mert a másik nemhez;  vagy ha mégis megpróbálja, szorongásai miatt könnyen bekövetkezik az előre várt kudarc. Igy megint csak kénytelen az önkielégítésben keresni „vigasztalást”, s ez narkománia-szerű szenvedéllyé, kényszeres szokássá válhat.

Világos azonban, hogy a probléma alapvető oka nem az önkielégítés, hanem a bűntudatot előidéző nevelési tényezők.  Egyesek attól félnek, hogy a serdülők hajlamosak  „túlzásba vinni”  az önkielégítéseket, ami aztán kimerültséget, dekoncentráltságot és egyéb bajokat eredményez.  Valójában  a túlzásba vitel állítólagos veszélyeinek hangoztatása teljesen indokolatlan  és csak a szorongás felkeltésére alkalmas. Az  önkielégítést ugyanis nem nagyon lehet egészségügyi szempontból túlzásba vinni, hiszen a szexuális ingerelhetőségnek fiziológiai határai vannak, amelyek elérésével az egyén átmenetileg képtelenné válik a szexuális reagálásra, s ha erőltetné, az inkább fájdalmat okozna, mint örömet.  Tény viszont, hogy a fiziológiai kapacitás mértéke egyénenként igen eltérő lehet, s így adott esetben a naponta többszöri önkielégítés sem jelent egészségügyi szempontból túlzásba vitelt.  (Más szempontból viszont esetleg valóban kedvezőtlen lehet.)

 

 

Lelki önállósodás, függetlenedés a szülőktől

 

A  tizenéves  pszichoszexuális fejlődésének, felnőtté válásának lelki előfeltételei között kiemelkedő helyet foglal el a gyermekkorra jellemző  szülőhöz-kötődés  erős  szálainak meglazítása, a róluk való „érzelmi leválás” és a kapcsolat  felnőttes jellegűvé  alakítása.  Az a serdülő, aki  nem tudja vagy nem akarja gyermekkorára jellemző érzelmi kötődését  lazítani, megreked a személyiségfejlődés alacsonyabb szintjén, így nem igényli vagy nem képes vállalni az érzelmi kötődést másokhoz  (barátokhoz, partnerekhez stb.)

A lelki önállósodás folyamatának többféle típusát ismerjük. A fontosabbak a következők:

1.       Természetes átnövés a  felnőttes viszonyba.

2.       Kikényszerített önállósodás.

3.       Túl korai önállósodás.

4.       Sikertelen  önállósodás.

Az egyes típusok jellegzetességeit és kihatásait  elsősorban  Buda  (1972)  nyomán  foglaljuk össze.

Nyilvánvaló, hogy a legszerencsésebb megoldás a fokozatos és viszonylag harmónikus  átnövés a felnőttes kapcsolattípusba. Az ilyen kapcsolat jellemzője, hogy  szimmetrikus, vagyis a szülő és gyermeke egyenrangúságán alapul;  kölcsönös  tiszteletben tartást és  alkalmazkodást feltételez.  Jó, ha a szülő kezdettől fogva tudatosan törekszik  gyermekének pszichés önállósítására, éspedig olyan ütemben és mértékben,  amilyet a gyermek fejlődése lehetővé tesz.  Igy mind nagyobb beleszólási lehetőséget biztosít a gyermeknek, nem csak személyes dolgaiba, hanem a családi ügyekben is véleményét kéri. Nem akarja a serdülő minden percét ellenőrizni, minden lépését előírni, barátait helyette kiválasztani  stb.  Emellett persze segítséget és érzelmi támaszt nyújt neki bármikor, amikor erre szüksége van.  A  szülő—gyermek kapcsolat így fokozatosan átalakul egyfajta baráti kapcsolattá, amely akár a gyermek  más kapcsolatainak is modellül szolgál, s viszonyítási pont marad.

Sajnos, gyakoribb az az eset, amikor a serdülő kénytelen valósággal  kikényszeríteni  önállósulását  a szülők akaratával  szemben.  Ez nem történhet meg konfliktusok nélkül.  A szülő érzelmi komplexusai folytán makacsul ragaszkodhat a gyermek függő helyzetéhez, feltétlen engedelmességéhez, saját szülői  jogaihoz és tekintélyéhez. Az ilyen „tekintély” azonban a gyermek érzelmi kötődésének megszűnte után nehezen tartható tovább.  A serdülő  szülőképe  drasztikusan megváltozhat. A csodálatot vagy félelmet felváltja a tiszteletlen vagy éppen gúnyos kritika, a „csakazértis”  magatartás.  Sajátos  circulus  vitiosus  állhat elő:  a szülő érzi tehetetlenségét, de épp ezért még makacsabbul hivatkozik szülői jogaira, még merevebben követel engedelmességet.  Ez viszont a serdülőből vált ki hevesebb ellenállást és agressziót. Az elmérgesedő konfliktus szinte belehajszolja a fiatalt olyan szexuális (és egyéb) kapcsolatokba, amelyekre nincs valódi igénye, inkább csak a szülein akar bosszút állni  (akár úgy is, hogy elszökik hazulról és kriminális útra terelődik).

A túl korai önállósulás  többnyire a rideg családi légkör, a széthulló családi kapcsolatok esetén figyelhető meg. Ha a szülők nagyon elfoglaltak, vagy egyéb okból  (alkoholizmus  stb.)  törődnek keveset gyermekükkel,  legfeljebb időnként szigorúan megbüntetik, akkor a magára hagyott gyermek kénytelen  korán önállósulni, s érzelmileg már serdülőkora előtt elszakad szüleitől, illetve negatívan viszonyul hozzájuk. Ennek folytán érzelmi elsivárosodás,  a kapcsolatkészség csökkenése, vagy az intim kapcsolatokra való képtelenség  következhet be. „Ezek a serdülők – írja Buda – a galerik igazi tagjai;  a bűnöző csoport ezeknek szinte családot helyettesít. Ilyen gyermekkor és ilyenfajta serdülőkori önállósulás  szokott a prostituáltak multjában lenni.”  (186-187. old.)

sikertelen  önállósulás  nem kevésbé veszélyes, mint a kikényszerített, vagy a túl korai.  A szülőkről érzelmileg leválni nem tudó serdülőnek nincsenek barátai, nem képes partnerkapcsolatokat kialakítani.  Emiatt a maszturbáció könnyen kizárólagossá válik nála.  Infantilis magatartása  a  serdülőkor elmúltával mind feltűnőbbé és önmaga számára is mind kényelmetlenebbé válik. Ezért igyekszik legalább  a  külsőségekben felnőttesnek  tűnni  (pl. dohányzás, bajusz és szakállnövesztés  stb.)  A lánynak előbb-utóbb a szüzesség is kényelmetlenné válik, s igyekszik megszabadulni tőle  komolyabb partnerkapcsolatok hiányában is. A futó kalandok azonban nem segítik elő a pszichoszexuális  és a személyiségfejlődést.

 

A  barátságoktól a  partnerkapcsolatokig

 

A  prepubertásban és a serdülés kezdetén  átmeneti  elkülönülés  figyelhető meg:  a  fiúk és lányok külön csoportokat alkotnak, tűntetően semmibe veszik a másneműeket. Valójában azonban érdeklődésük, képzeletük mindinkább a másik nem felé irányul.  Az elkülönülés ugyan nem szükségszerű, mindenesetre elősegíti az azonos neműek közti barátságok kialakulásának lehetőségét, amelyekről  több szakértő véleménye, hogy a barátságok a partnerkapcsolatok, sőt, „a szerelem  iskolái”. Egyrészt ugyanis lehetővé teszik a szexuális információk és tapasztalatok cseréjét, a bizalmas  önfeltárást és nyilt kommunikációt, aminek az intimebb partnerkapcsolatokban  igen jelentős szerepe lesz. Másrészt  növeli a csoport tagjainak önbizalmát, s ezáltal megkönnyíti a közeledést a másik nemhez, ami eleinte többnyire csoportos formában történik.

A már korábban is jelentkező  szexuális információigény a serdülőkor kezdetén ugrásszerűen erősödik. Ebből nyilvánvaló, hogy a téves információk és helytelen attitüdök megelőzése céljából a szexuális felvilágosítást és nevelést már az első osztálytól kezdve rendszeresen és tervszerűen kellene folytatni, s ez legalább annyira az iskola feladata, mint a szülőké.  Ezzel szemben a vizsgálati adatok azt mutatják, hogy a szexuális felvilágosítás fő forrásai nem a szülők, vagy a hivatásos nevelők,  hanem  a csoporttársak, barátok és  a média  (magazinok, könyvek, filmek, tévé stb.).    

A serdülni kezdő tizenévesek egyik jellemzője az álmodozás,  a romantikus kaland, a szerelem  szükséglete. A serdülőt élénken foglalkoztatja a jövő, megpróbálja elképzelni életének következő  5-10  esztendejét, s ehhez mintákat, ideálokat keres.  A szülők, akiktől éppen elszakadóban van, erre már nem nagyon alkalmasak; sokkal inkább egy sikeres, ünnepelt sztár, egy idősebb jóbarát, vagy egy valamiért szimpatikus tanár/nő. Az ideálokért lelkesedéshez természetesen könnyen kapcsolódik érzelmi és szexuális vonzódás. Ilyenkor elképzelik, milyen nagyszerű lenne, ha sikerülne őt meghódítani, milyen boldogok lennének együtt... Nem minden serdülő tudja reálisan felmérni, hogy  az életkori, társadalmi és egyéb különbségek  gyakorlatilag lehetetlenné teszik a tényleges és  egyenrangú  intim kapcsolatot.  A mégis megkísérelt közeledési próbálkozások csaknem mindíg kudarccal végződnek;  többnyire úgy, hogy visszautasításban  részesülnek, vagy – ami még rosszabb! – visszaélésekre adnak alkalmat.

Az életkoruknak megfelelő  fejlettségű  serdülők viszont már tisztában vannak azzal, hogy álmodozásuk csak távoli, plátói  rajongás, amit nem kell túl komolyan venni, mert az veszélyes lenne. A rajongásnak azonban haszna is lehet, mert  azonosulást jelent a körülrajongott ideállal, s egyrészt a csodált tulajdonságainak utánzását, másrészt az ő elvárásainak elfogadását és megvalósítását jelentheti.  Ez az előny akkor is érvényesül, ha a rajongás nem egy elérhetetlen ideálra, hanem egy elérhetőbb, potenciális szerelmi partnerre irányul.  Ez már nem pusztán rajongás,  inkább  diákszerelemnek  nevezhető.  Többé-kevésbé ez is plátói jellegű lehet, amennyiben felnőttes jellegű nemi kapcsolatra  15-16  éves kor előtt ritkán kerül sor, de a vágyakozás és érzelmi kötődés  valahogyan  kifejeződik a szerelmi partner irányában, verbális vagy metakommunikáció formájában. A bátrabb serdülők – s nem csak a  fiúk, hanem ma már a lányok is – erotikus közeledéssel próbálkoznak: flörtölnek, vagyis kötetlenül, tréfásan udvarolgatnak, könnyed erotikus játékokat játszanak.  A flört  tehát erotikus kísérletezés, annak kipuhatolása, hogy meddig lehet  „leégés nélkül elmenni”, hogyan lehet az illemszabályok korlátait tágítani. A flörtölés tehát  a   szexuális közeledés gyakorló iskolája.

Bár a flört és a szerelem két különböző dolog, előfordulhat, hogy átalakulnak egymásba;  tehát, hogy a flörtölésből szerelem lesz – vagy a szerelemként induló kapcsolat flörtölésnek bizonyul.  A tizenéves kori diákszerelmek többnyire  szalmaláng-jellegűek, ritkán lesz belőlük tartós kapcsolat, vagy éppen házasság.  Egyrészt, mert többnyire  illúziókon alapulnak, nem önmaguk és egymás reális  ismeretén, és nem reális elvárásokon. Másrészt túl sokat kellene várniuk és túl sok feladatot megoldaniuk ahhoz, hogy szerelmük beteljesedjen, holott a személyiségük még kialakulatlan, sokat változhat.  Érthető, hogy a lelki fejlődés adott fokának megfelelő szerelmet is  ki lehet  nőni, különösen, ha a partner nem fejlődik ugyanolyan ütemben és  irányban.  Csak néha fordul elő, hogy az első szerelem  fokozatosan  „megérik”, megszilárdul.

A szerelmi képesség  ugyanis nem eleve adott, hanem  tanult képesség, amely az egyéni körülményektől függően, különbözőképpen alakul  (s egyeseknél „csökevényes” marad, vagy ki sem alakul).  A szexuális reagálási készségnek még legmagasabb foka, az orgazmuskészség sem azonos a szerelmi képességgel, amely sokkal bonyolultabb, komplex képesség, bár gyakran összetévesztik a szexuális vágyakozással.

A koedukáció folytán a serdülő lányok és fiúk rendszeresen együtt lehetnek és barátkozhatnak.  Az iskolatársi és sporttársi kapcsolat  sokféle együttműködésre teremt alkalmakat, s így keretet teremt az egymáshoz való érzelmi és szexuális közeledésre is. A  diszkók és a házibulik látogatása  még több alkalmat teremt erre, s a futó kalandok mellett megkezdődnek az együttjárások , amelyekben a  petting  különböző formái mellett  elég gyakran  közösülésre is sor kerül.  A szexuális kapcsolat létesítését a multban csaknem mindíg a fiúk kezdeményezték, szenvedélyes vonzódásuk, sőt, szerelmük hangsúlyozásával, amit a lány vagy elhitt, vagy nem, de ha tetszett neki a fiú és meg akarta hódítani, vagy egyszerűen kiváncsi volt, hogy mit tud neki nyújtani, akkor lefeküdt vele. (Az is lehet, hogy csak engedett az erőszakosságának.)  Az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordul, hogy a lány kezdeményezi a szexuális kapcsolatot;  ez esetben nagyobb az esélye valamilyen fogamzásgátló módszer alkalmazásának, a nem kívánt terhesség  (vagy fertőzés) megelőzése érdekében.

Az első partnerkapcsolat az esetek mintegy  50%-ában nem tart egy évnél tovább;  sőt, többnyire csak néhány hét, vagy hónap. A pszichoszexuális fejlődés szempontjából ez azért előnyös, mert lehetővé teszi több partner megismerését, s az így kialakult  összehasonlítási  alap  később tudatosabb  párválasztást tesz lehetővé. A felnőttes nemi szerep  elsajátításának fő tényezői közé tartozik többek közt az adott közösségben  a nemek viszonyára érvényes társadalmi szabályok, erkölcsi normák ismerete és értékelése.  Ez utóbbiban nagy szerepe van a helyi  (de egyre inkább globális)  ifjúsági  kultúrának, amely  jó néhány vonatkozásban eltér a hagyományos szemlélettől, s nemcsak az öltözködést és hajviseletet, hanem az érdeklődési kört és viselkedést is erősen befolyásolja.  A partnerkapcsolatok sikerességének és tartósságának másik fő tényezője  a kölcsönösségen alapuló, egyenrangú, vagyis  szimmetrikus kapcsolatokra való képesség. Az érzelmi beleélés (empátia) képessége  a serdülőkorban már nem annyira szelektiv, mint a kisgyermekkorban, hanem többnyire véglegesen generalizálódik. Az azonos nemű baráti kapcsolatok ezt nagyon megkönnyítik, s ezáltal fejlesztik a partnerhez való alkalmazkodást is.

 

A  randevúzás  funkciói

 

Partnerkapcsolatról akkor beszélhetünk, ha  a  fiú és lány már nem véletlenül, hanem szándékosan és többé-kevésbé rendszeresen találkozik, közös programok és együttes élmények céljából.  Általában nem hiányzik a szexuális motiváció, de ezen kívül még sok más motivum is szerepet kaphat benne.  Maga az ismerkedés a koedukáció folytán  keveseknek okoz komoly problémát, nekik is inkább csak gátlásosságuk következtében.

A randevúzás pszichoszexuális jelentősége elsősorban abból adódik, hogy lehetőséget nyújt a nemi szerepviselkedés gyakorlására,  a  különböző viselkedési sémák kipróbálására és továbbfejlesztésére. Ezzel végső soron a  párválasztási érettség  kialakulását szolgálja. A randevúzási szokások  egyébként országonként, sőt, társadalmi rétegenként is eltérőek, s presztizs-értéke is változó.  A 13-14 évesek több mint fele már legalább egyszer randevúzott, s az első csókolózáson is túljutott. Néhány adat szerint a lányok előbb kezdik a randevúzást, mint a fiúk, de 16 éves korra ez a különbség kiegyenlítődik.

A randevúzás egyik legfőbb funkciója, hogy  sikerélményeket biztosít  a nemek közti kapcsolatteremtésben, a felnőttes nemi szerep elsajátításában. Ez megerősíti az egyén szexuális identitását és orientációját, növeli önbizalmát és fejleszti kapcsolatteremtő készségét.  Mentálhigiéniai szempontból is lényeges, hiszen  a sikeres  partnerkapcsolatok hiánya  hosszabb távon károsítja a személyiséget. Ugyanakkor növeli az egyén  személyi  presztizsét: mások előtt tekintélyt jelent a „férfiasság” illetve a „női vonzerő” bizonyítása a randevúk révén, különösen, ha a randevú-partner  közkedveltnek és nehezen elérhetőnek számít, s ha a randevú szexuális kapcsolatlétesítést is jelent.  De ide tartozik a randevúzásnak  a már említett  összehasonlítási alap létrehozásában játszott szerepe is  (amit tapasztalatszerzésnek is nevezhetünk).

Ugyanakkor tény, hogy a randevúk nemcsak sikerélményeket, hanem  kudarcélményeket is  hozhatnak. Ezek feldolgozása a serdülő addigi pszichoszexuális és személyiségfejlődésétől függően  akár kedvező hatással is lehet a további partnerkapcsolatokra, kiküszöbölhet bizonyos illúziókat, s így reálisabbá teheti a partnerideált. Fejlődési hiányosságok esetén viszont átmeneti, vagy tartós regresszióra is sor kerülhet és erősen gátolhatja, nehezítheti a további partnerkapcsolatokat.

 

Az  erotikus  viselkedés  fejlődése. A pettingtől  a  közösülésig

 

A felnőttes erotikus  viselkedés elsajátításának első és legfontosabb lépése nem a közösülés, hanem a különböző „szerelmi játékok”,  vagyis a  petting  megtanulása, begyakorlása.  Bizonyosra vehető, hogy sokkal kevesebb szexuális zavar fordulna elő, ha a fiatalok a hagyományos értelemben vett nemi élet, a közösülések megkezdése előtt  megtanulnának  pettingelni, beleértve egymásnak ilyen módon történő  kielégítését  is. Talán nem túlzás ezt a fajta tudást  a  szexuális  kultúráltság  egyik  fokmérőjének tekinteni, nem is említve azt a külön előnyét, hogy kiküszöböli a fogamzásgátlásnak ebben az életkorban alapvető, de sokszor nehezen megoldható gondját, s nagyrészt még a nemi úton terjedő fertőzésektől is véd.

Az erotikus viselkedés fejlődése, mint láttuk, az önkielégítésekkel és a hozzájuk kapcsolódó, képzeletbeli próbacselekvésekkel  indul. Ez teszi lehetővé a szexuális reagálókészség  fejlődését mindkét nemnél, a lányoknál pedig az orgazmuskészség kialakulását is.  A vizsgálati adatok szerint azonban még napjainkban is sok fiatal túl gyorsan áttér a közösülésekre  (ami ahhoz hasonlítható, mintha az általános iskola valamilyen szintű elvégzése után  rögtön érettségizni akarnának).  Holott szexuálpszichológiai szempontból nyilvánvaló, hogy az erotikus viselkedés  fejlődésének második szakaszaként  a közösülés nélküli szeretkezést, vagyis a pettinget kellene megtanulniuk.  A petting  símogatást, gyengédséget, szeretgetést jelent, s igen sokféle formája van;  a közösülés kivételével  az erotikus örömszerzésnek  szinte minden formáját  felöleli, a csókolózástól kezdve a különböző  erogén zónák  kézzel vagy szájjal történő  ingerléséig.

A  petting „merészebb” formái természetesen csak lépésről lépésre jelennek meg a tizenévesek viselkedésében.  Rendszerint ma is a fiúk kezdeményezik, s ők azok, akiknél a petting könnyebben és gyakrabban eredményez orgazmust  (amit a szexuális reagálókészség nemenként eltérő serdülőkori fejlődése magyaráz).  Ennek ellenére tizenéves korban a lányok számára  nagyobb jelentőségű, mert sokan  (Kinsey szerint  24%-uk)  így ismerik meg az orgazmust.  A petting jelentősége a pszichoszexuális fejlődés szempontjából abban áll, hogy elősegíti a partnerhez való alkalmazkodás elsajátítását, az intim viszony létrehozásának megtanulását és a különböző típusú partnerek mélyebb megismerését. A petting tehát  szocializáló tényező; és egyben az individuális erotika kialakulásának előmozdítója. Kinsey (1953)  adataiból kitűnik, hogy a nők  35%-a több mint tíz partnerrel pettingelt házassága előtt, és sokan a petting során alakították ki orgazmuskészségüket. Ez pedig megkönnyítette számukra, hogy a közösülésben is kielégüljenek.

Következésképpen  szabálynak kellene tekinteni, hogy a nő csak akkor kezdje a közösüléseket, ha az orgazmuskészsége (a maszturbációk és/vagy pettingek során)  már  kialakult.  De a petting, vagyis a változatos szerelmi játék a felnőttkori szexuális kapcsolatokban is fontos, vagy önmagában, vagy az ún  előjáték  formájában. Ez utóbbi teszi lehetővé, hogy a nő magas izgalmi szinten kezdhesse az aktust, s abban orgazmushoz jusson;  a  férfi pedig hozzászokjon  saját kielégülésének (és magömlésének)  késleltetéséhez. Ennek érdekében a partnereknek  irányítaniuk kell egymást, amit leginkább a petting során folytatott (meta)kommunikáció tesz lehetővé. A  petting fő formái: a  csókolózás és az erogén zónák ingerlése kézzel vagy szájjal, bármilyen testhelyzetben.  Az orgazmushoz általában a nemiszerv közvetlen ingerlése szükséges. Ennek hatékony módját és az élvezetére való ráhangolódást azonban a partnerrel együtt kell megtanulni.

A  tizenévesek  eleinte beérik az ölelkezéssel és csókolózással, majd fokozatosan előtérbe kerülnek a petting „merészebb”, már kielégülést is hozó  formái.  A mellek és a nemi szervek simogatása először ruhán keresztül történik, aztán a ruha alá nyúlva, később már félig-meddig meztelenül.  Az első közösülésre (koitarche) nálunk ez idő szerint átlag  16-17 éves kor körül kerül sor, bár elég nagy szóródással.  Az elmúlt évtizedekben sok vita volt akörül, hogy mikor „túl  korai” a közösülések elkezdése, és milyen veszélyek származnak belőle. Egyesek a jogi felnőttkort (18 év), mások a házasságkötést  tartották  elengedhetetlen előfeltételnek. Tény, hogy a közösülések „túl korai” vagy „túl késői”  elkezdése egyaránt veszélyeket rejt magában, bár az utóbbi lehetőségre igen kevesen gondolnak. Pedig minél tovább halogatja valaki a hagyományos értelemben vett nemi élet megkezdését, annál valószínűbb, hogy nehézségei lesznek később, amikor harmónikus párkapcsolatot szeretne. Ma már nyilvánvaló, hogy nem az életkor a fő kritériuma annak, hogy mikor nevezhetünk egy szexuális kapcsolatlétesítést  túl korainak, vagy túl későinek, hanem az erre való felkészültség  foka, az egyén pszichoszexuális fejlettségének szintje.

Pszichológiai szempontból  az első közösülés motívumainak  és  hatásainak vizsgálata lehet jelentős. Újabb vizsgálatok szerint a megkérdezettek  első helyen a szerelemmel, második helyen a kíváncsisággal indokolták az első közösülést. De sok egyéb motivum is előfordul;  nők részéről például a partner sürgető igénye és félelem a partner elvesztésétől;  férfiak részéről a szexuális és birtoklási vágy stb.  Az első közösülés élménye jelentős lehet  a további szexuális viselkedés szempontjából.  Az átélés módja és hatása főként az egyén  szexuális beállítottságának és  felkészültségének, valamint az adott partnerkapcsolat jellegének függvénye. A felmérések szerint a többség pozitivan értékeli, tehát ennek az élménynek még viszonylag kedvezőtlen körülmények között is kedvező, fejlesztő hatása lehet. Még ma is problémát jelenthet viszont, hogy a védekezés, a fogamzásgátlás az első közösülések jelentős részében megoldatlan; ez a nemi nevelés hiányának következménye. Az önmegtartóztatók, a szexuálisan absztinensek legnagyobb része erkölcsi okokkal indokolta tartózkodását;  emögött azonban gyakran egyéb okok (félelem, alkalomhiány stb.)  húzódnak meg.

  

 

A szexuális  reagálás és a  szerelmi képesség  fejlődése

 

Minden egészséges  serdülő képes  a  különböző  szexuális  ingerekre  szexuális  izgalommal  reagálni. A  reagálás alapsémája:  lassú  feszültségnövekedés, majd egy csúcspont után viszonylag gyors feszültségcsökkenés.  Ez sokféle elváltozást hoz létre a szervezetben: a pulzus  gyorsul, a vérnyomás  emelkedik, a nemi szervekben vérbőség támad stb. A szexuális ingerek nemcsak kívülről, hanem belülről is érkezhetnek  (például az agy  emlékező vagy fantáziáló és álmodó  működéséből is).  Külső ingerek esetén az érzékszervek, főleg a szexuálisan legérzékenyebb, leginkább ingerelhető testfelületek, az  erogén zónák  közvetítik az ingereket az agyba. Ám a reagálás ilyenkor sem  automatikus, hanem függ a körülményektől és az egyén  korábbi tapasztalataitól.

Ilyen szempontból jellemző különbségek figyelhetők meg a serdülő fiúk és lányok között.  A fiúk például vizuális ingerek hatására könnyebben felizgulnak, mint a lányok, akik inkább a hallási és tapintási ingerekre reagálnak. Azonkívül, mint láttuk, a szexuális reagálókészség kifejlett formája, az  orgazmuskészség  a serdülő fiúknál  spontán módon  (többnyire pollúciók, vagyis éjszakai magömlések formájában)  megjelenik,  a lányoknál viszont ez rendszerint csak tanulással, gyakorlással  alakítható ki.  A  szexuális reagálás  folyamata azonban mindkét nemnél  legalább  négy  szakaszra  osztható. Ezek  W. Masters és V. Johnson (1966) szerint a következők:

1.    Felizgulás,  2.  „plato-fázis”,  3.  orgazmus  és  4.  elernyedés.  Az utóbbihoz  egy  refrakter, vagyis  ingerelhetetlenségi  illetve  szexuális reagálásra képtelen  periódus is kapcsolódhat,  főleg a férfiaknál;  ez fiatal korban  alig néhány perc, az életkor növekedésével aztán  egyre hosszabbá  válik.  Sok nő viszont gyors egymásutánban több orgazmust képes átélni, vagyis a plato- és orgazmusfázis  többször ismétlődhet, s csak ezt követően  történik az elernyedés.  Egyes nők a húgycső körüli  parauretrális  mirigyeknek  a hüvely  G-pontján keresztül történő ingerlése  folytán magömlésre is képesek.  A nők szexuális reagálókészsége  ugyan rendszerint később és lassabban alakul ki, de lassabban is csökken, mint a férfiaké.  E. J. Haeberle (2004)  szerint  „azok a nők, akik egész életükben szexuálisan aktivak voltak,  reagáló készségüket késő öregkorukig megőrizhetik.” (68. old.)

 Ugyanez  persze a férfiak vonatkozásában  is igaz,  bár szexuális reagálókészségük, amely ifjúkorukban a legerősebb,  az életkorral párhuzamosan a szexuális aktivitás ellenére is  csökkenő tendenciájú.

A  szerelmi élmény igénye a serdülőkorban mindkét nemnél ugrásszerűen megnövekszik.  Több kutató szerint a  14-15 évesek kb. kétharmada már ismeri ezt az érzelmi állapotot.  A  serdülőkori szerelmi élményre általában a nagy intenzitás és a rövid időtartam jellemző.  Hevessége elsősorban a serdüléssel járó neurohormonális feszültségből származik, amely a fiatalt az erotikus ingerekre fokozottan érzékeny, „imprintingre alkalmas” állapotba helyezi.  Ezt a hatást különböző motívációk is erősítik:  maga a kíváncsiság, hogy milyen lehet a szerelem (amely számára a felnőttség egyik jellemzője),  a serdülő  szexuális, továbbá intimitási és önfeltárási szükséglete, a presztizs-érdekek és az érvényesülési törekvés  stb. Ilyen és hasonló tényezők motíválják a szerelem-igényt, amely a serdülőt  partnerkeresésre és választásra ösztönzi.

A partner kiválasztását mélyen befolyásolja  az  anticipáló jellegű  szerelmi  képzelődés,  fantáziálás. A (gyakran maszturbációhoz kapcsolódó)  nappali álmodozás lehetővé teszi a serdülőnek, hogy  a  filmélményekből és máshonnan merített szerelmi kapcsolatsémákat képzeletben önmaga bevonásával kipróbálja. A fantáziaképekben többnyire valamelyik ismerőse jelenik meg partnerként, s így az ő személyéhez tapadnak a félig tudattalan emóciók. Elsősorban az az ismerős válhat képzeletbeli partnerré, aki  1.  hasonlít a serdülő  partnerideáljához és  2. fontos  szükségletek kielégítését ígéri  illetve elképzelhető róla, hogy ezek kielégítésére alkalmas. Ettől kezdve a serdülő késztetést érez  a szóban forgó partnerhez való közeledésre, az elképzelt helyzetek realizálására. E késztetés átélése a szerelmi élmény  lényege.

szerelmi anticipációk  realizálása  természetesen  nem mindig sikeres,  ugyanis  gyakran  projekción, félreértésen, véletlen asszociáción  alapulhat.  Közismert, hogy minél jobban vágyunk valamire, annál hajlamosabbak vagyunk felszínes hasonlóság és látszat alapján is elhinni, hogy megtaláltuk, Ugyanennek az összefüggésnek másik oldala, hogy minél jobban túlértékeljük, minél tökéletesebbnek látjuk a partnert, annál illuzórikusabbak a hozzá fűződő  elvárásaink, vágyaink, reményeink.  Vagyis annál nagyobb végül a csalódás, a frusztráció. A  szerelem a projekciók révén vakítja el a fiatalokat. De  rendszerint a csalódásban, kiábrándulásban is a projekció működik:  akit eddig szépnek és tökéletesnek láttak,  azt egyszerre túlságosan is rossznak, utálatosnak vélik, degradálják.  A serdülő- és ifjúkor sajátossága, hogy  ez a  kétféle  projekció, a túlértékelő és a degradáló  ugyanarra a partnerre vonatkozólag is többször  váltakozhat, sőt, bizonyos feltételekkel egyidejűleg is fennállhat. („Imádja” és „gyűlöli” egyszerre.)

Ez az érzelmi ambivalencia  azonban csak az egyik lehetséges tünete a szerelmi élmény tizenéves kori éretlenségének. A szerelem éretlensége  ugyanis a személyiség  éretlenségéből ered.. Az  éretlen  szerelem  főbb jellemzőit – elsősorban  H.R. Lantz és E.C. Snyder (1969)  koncepciója alapján – az alábbiakban vázolhatjuk:

1.         Az éretlen  szerelem  aszimmetrikusmert az érzelmileg még nem teljesen önállósult  serdülő a szülőhöz való érzelmi viszonyát viszi át szerelmi partnerére. Ilyenkor mindkét fél mereven ragaszkodik a benne kialakult kapcsolatsémához. Vagy ha mégis enged, akkor  konfliktusba kerül önmagával, aminek folytán a partner iránti érzelmei  ambivalenssé válnak. Az ilyen ambivalencia  frusztráló hatású mindkét partnerre. Akire irányul, abban gyakran ellenséges érzületet ébreszt.

2.       Az éretlen szerelem  a projekció  révén erősen idealizál  és „vakká tesz”  a partner valódi tulajdonságai iránt. Nem a partner valódi egyéniségét szeretik, hanem  a róla alkotott eszményi, de torz képet. Vagyis a serdülő tulajdonképpen a benne élő ideálba szerelmes;  s minthogy ez  egyfajta tükörképe az  énideálnak, az éretlen szerelemnek gyakran  kifejezetten  narcisztikus, önmagára irányuló jellege van.

3.           Az  éretlen szerelem elsődlegesen a szexuális vonzalomban gyökerezik, bár ez gyakran nem tudatosodik. A serdülőnek egyik középponti problémája a szexualitás, akár törekszik a kielégülésre, akár kerüli azt. A  szerelmi impulzus különböző  komponensei  (pl. érzéki vágy és  barátkozási szükséglet) még  nem integrálódnak, egymástól elszigetelődnek, vagy más-más partnerre irányulnak.  Az éretlen szerelem  váltakozva vaskosan érzéki és légiesen finom;  esetleg egyszerre több partnerbe szerelmesek.

4.       Az éretlen szerelemben  a  személyiség integrálatlansága, bizonytalansága és konfliktusai  inkongruens magatartást  eredményeznek. A viselkedés zavarttá, szögletessé válik; a serdülő gyakran ügyetlenül és sikertelenül próbálja  elnyerni partnere tetszését és együttműködését.  Az ilyen szerelmet többnyire  féltékenység,  bizalmatlanság  jellemzi, és állandó félelem a kapcsolat megszakadásától.

5.         Az  éretlen  szerelemben a partnerek  nehezen tudják elfogadni a köztük meglevő, pszichés  különbségeket. Ezért arra törekszenek, hogy a partnert saját partnerideáljuknak megfelelően átformálják, „megneveljék”, saját véleményüket és értékrendjüket a partnerre kényszerítsék.  Végeredményben a szerelmet  mindkét fél  a  maga céljaira igyekszik kihasználni;  hiányzik egymás igazi megbecsülése és méltánylása. Mindketten sokat akarnak kapni, de lehetőleg semmit sem adni.  Igyekeznek elkerülni az érzelmi elkötelezettséget;  nem éreznek felelősséget egymásért.

6.     Az  éretlen szerelmesek inkongruenciájuk folytán nehezen tudnak spontánul és őszintén viselkedni egymás előtt;  ehelyett  különböző  taktikákat  alkalmaznak, amelyek a partner „meghódítását” és kihasználását célozzák. Mindkét nemnek megvannak a maga jellegzetes taktikái.

 

Tipikus  férfi  taktikák:  1.  Mindent megígérni, amit a lány  szeretne (főleg házasságot),  vagyis  látszólag alkalmazkodni.  2.  Ajándékokkal lekötelezni a lányt,  hálára  spekulálni.  3.  A  szerelem „bizonyítékaként” testi odaadást követelni, megtagadás esetén otthagyással fenyegetni.  4.  Részvétet ébreszteni, megsajnáltatni magát a lánnyal.  5.  Bagatelizálni a szexuális odaadás  jelentőségét. 6.  Leitatni a lányt  stb.

Tipikus  női  taktikák:  1.  A  „sex appeal”  hangsúlyozása  az  erogén zónák sejtető kiemelésével  (vagy pótlása, felerősítése divateszközökkel).  2.  Kacérkodás, sokat ígérő, csábító viselkedés.  3.  A  fiú  férfiasságának, bátorságának kétségbevonása.  4.  A  férfihiúság  kihasználása  (pl. a védelemszükséglet  hangoztatásával).  5.  Anyáskodással, kényeztetéssel  nélkülözhetetlenné válni a partner számára  -- stb.

A  taktikázás többé-kevésbé tudatos  szerepjátszás, a leghatásosabbnak vélt nemi szerep megjátszása a kapcsolat irányítása  érdekében. A kívánt cél elérésével a taktikázás  feleslegessé válik;  a  magatartás egy csapásra megváltozhat, ami nem kis csalódást jelent a partner számára.  A”szerelmi  cél” el nem érése viszont nagyobb erőbedobásra ösztönöz  és  rendkívüli teljesítményekre is képessé tehet.  Egy elmélet  (Hill és Waller „konfliktus—frusztráció” elmélete)  szerint  a  szerelem izzása annál nagyobb, minél nagyobb akadályokat és ellenállást kell leküzdenie.  Az ilyen nagy  stressz veszélye, hogy ha mégsem sikerül a célt elérni, akkor súlyos depresszió, vagy cinizmus, a szerelem degradálása, a szerelmi képesség  elvesztése lehet a következmény.

Az akadályok leküzdése árán beteljesült szerelem viszont nagy kielégülést és boldogságérzést hoz  (legalábbis egy ideig), ami  valósággal szárnyakat adhat a személyiség további fejlődéséhez, s magát a szerelmi képességet is  érettebbé teszi. Az érett személyiség szerelme nem domináns és nem szubmissziv, nem illuzórikus, komponensei integráltak, nem akarja a partnert „átnevelni”, nemcsak kapni akar, hanem adni is.  Joggal merülhet fel a kérdés: tulajdonképpen hány szerelemre, partnerkapcsolatra van szükség ahhoz, hogy az érett szerelem képessége kialakuljon?  Valójában azonban nem a partnerek száma a döntő, hanem a kapcsolat jellege, tartalma és a résztvevők felkészültsége illetve fejlődőképessége. Előfordulhat, hogy már az első partnerkapcsolatban kialakul az érett szerelmi képesség, de az is lehet, hogy még a tizedikben sem. A szexuális kapcsolatok ugyanis önmagukban nem biztosítják ezt, bár a testi intimitás általában elősegíti az érzelmi intimitást. A kettő azonban függetlenedhet is egymástól. Aki túlságosan „sportszerűen” űzi a szexet, annak a szerelem könnyen devalválódik, értékét veszti, s nem is lesz képes rá.

Az érett szerelem pszichoszexuális érettséget feltételez, amely  E.H. Erikson (1968)  szerint  magában foglalja az együttes orgazmus képességét egy szeretett partnerrel, akiben teljesen megbízunk, akivel meg tudjuk beszélni problémáinkat és közösen szabályozni tudjuk a munka, a pihenés és a fajfenntartás ciklusait, az utódok kedvező fejlődése érdekében. E meghatározás második fele azonban már a párválasztási érettségre utal, amely a pszichoszexuális érettségnek egy magasabb foka. Mindkettőben fontos szerepe van a partnerideálnak.

A szerelem jelensége, amellyel sokáig inkább csak az irodalmárok, művészek és filozófusok foglalkoztak, az utóbbi évszázadban egyre inkább a pszichológusok érdeklődésének előterébe került. Freuddal kezdődően kialakultak a szerelem szexuálpszichológiai elméletei. Az 1960-as években például  egy amerikai pszichológus (P.M. Blau) a csereelmélet alapján a szerelem fő jellemzőjének  a kölcsönös előnyök nyujtásával, a különböző igények kölcsönös kielégítésével elért  biztonságot és ragaszkodást  tekintette. C. & S. Hendrick (1989)  a szerelem vizsgálatáról szóló tanulmányában már öt különböző módszert ismertet  (Love Attitudes Scale, Passionate Love Scale stb.) . A tanulmányból kiderül, hogy a szeretetet és szerelmet  többnyire együtt vizsgálták, s egy kutató  (J.A. Lee, 1988)  ezek hat típusát vagy stílusát különböztette meg: 1. Az „Erosz”a szenvedélyes, érzéki szerelem, 2. a „játékos”, nem kitartó szerelem, 3. a „baráti” szeretet,  4. a  „számító”, érdekekre épülő szeretet, 5. a „birtoklásra” és kizárólagosságra, függőségre törő  szeretet, 6.  az „agape”-nak nevezett, önzetlen, áldozatkész  szeretet illetve  szerelem.  Hendrick megállapítása szerint a szerelemben a nemi szerepek hagyományos különbségei is megnyilvánulnak: a férfiak liberálisabbak, játékosabbak, kevésbé veszik komolyan a szerelmet;  a nők hajlamosabbak az áldozathozatalra szerelmükért, ugyanakkor igyekeznek kisajátítani partnerüket.

 

A  férfi-  és  nőideál  alakulása

 

A partnerideál, vagyis  az (egyén számára)  ideális  férfiről illetve nőről alkotott, félig tudatos elképzelés a nemi szerepek megismerése nyomán alakul ki az egyénben.  Ősmintája  rendszerint az ellenkező nemű  szülő. Kialakulása a kisgyermekkorban kezdődik, fontos állomása az Ödipusz-konfliktus és minden heterogén barátság vagy szerelem  (különösen az első szerelem)  alakít rajta. A folyamat a serdülő- és ifjúkorig jórészt  tudattalan, s azután is csak részben tudatosodik. Sokan még felnőtt korban sem tudják megmagyarázni, miért részesítenek előnyben bizonyos típusú partnereket. Néhány általánosság kivételével arról is keveset tudnak mondani, milyen típusú, tulajdonságú partnert szeretnének, vagy éreznének leginkább magukhoz illőnek. Ebben az is közrejátszik, hogy a reális egyéni partnerideál  önismeretet feltételez, s ezzel még kevesen rendelkeznek. A reális önismeret ugyanis komoly lelki teljesítmény, amihez rendszerint sok élettapasztalat kell, bár a tizenévesek sokszor nagy erőfeszítéseket tesznek ebben az irányban.

A „Milyen ember vagyok?” és  „Milyen  szeretnék lenni?” kérdések  sikeres megválaszolása után kerülhetne csak sor a „Milyen partner illik hozzám?”  kérdésre. Nem könnyű azonban a többnyire mások segítségével nyert, hozzávetőleges önismeretet (énképet) elkülöníteni  az  énideáltól,  a saját nemi szerepre vonatkozó eszményképtől. Igy az egyéni partnerideál  is inkább az énideál  kritériumainak lesz eszmei megfelelője, mint a valóságos egyéniségnek.  A  partnerideál tehát  reális önismeret  hiányában  irreális,  illuzórikus  lehet. Ez az egyik fő oka sok tizenéves kori  (vagy későbbi)  szerelmi csalódásnak.  A partnerideált ugyanis egy tudattalan lelki mechanizmus (a  projekció)  rávetíti egy potenciális, valamiért megtetsző partnerre, s így az egyén hajlamos azt hinni, hogy a számára ideális partnerrel találkozott;  ez motíválja, hogy vonzódni és érzelmileg kötődni kezd hozzá, vagyis úgy érzi:  szerelmes lesz. A  vonzalom aztán a remélt kielégülés mértéke szerint növekszik.

A  partnerideál többé-kevésbé  szociálisan meghatározott értékeket  hordoz,  vagyis az adott társadalom közvéleménye által elfogadott  szkriptek írják elő, milyen tulajdonságokkal rendelkezik az ideális nő és az ideális férfi.  Az ideális nő tulajdonságait  Kirkpatrick (1963)  szerint  Amerikában a következő tényezőkön mérték: 1. Sex appeal, vagyis a szépség, a szexuális vonzerő, 2.  társadalmi státusz, vagyis a származás, képzettség, foglalkozás,  3.  a különlegesség, ritkaság, presztizs, népszerűség,  4. a gazdasági  helyzet, vagyon,  5.  az  érettség, kiegyensúlyozottság foka  és  6. a  jellem, a megbízhatóság.  A  férfiideál  értéktényezői:  1.  A fizikai ügyesség, bátorság, rámenősség,  2.  a  gazdasági helyzet, vagyon,  3.  a  társadalmi státusz, elismertség, tekintély, 4.  az intelligencia,  5. a jó modor,  6.  a  megfelelő  életkor  és  7.  a  jellemesség.  A kritériumok tehát csak részben ugyanazok és a sorrendjük is más.  Hazánkban egy felmérés  (Szilágyi, 1978)  szerint  a partnerideál értékkritériumai  egy kicsit másfélék. A megkérdezettek  a  megbízhatóságot  és őszinteséget  tartották a legfontosabbnak, bár a fiatal nők lényegesen nagyobb arányban, mint a férfiak.  A második legfontosabb tényező a  közös érdeklődés és ízlés; a  nőknél viszont  a  gyermekszeretet; amit a férfiak talán azért nem hangsúlyoznak, mert a nőknél ezt magától értetődőnek tartják. Ezzel szemben hangsúlyozzák az  egészség, a vitalitás követelményét, aztán a vonzó külsőt, a szorgalmat és a kedvező anyagi helyzetet;  a nők pedig a józanságot és szorgalmat, az intelligenciát és a hasonló társadalmi helyzetet.

A  partnerideál tehát társadalmilag is változó, de függ az egyén aktuális fejlettségi szintjétől is. Az érett partnerideál  tulajdonképpen  házastárs-ideál, így érthetően szorosan összefügg a  házassági  elvárásokkal, vagyis azzal, hogy mit várunk a számunkra ideális partnerrel való együttéléstől. .  

 

Házastárs-ideál, házassági  elvárások

 

Egy  intim kapcsolattól – s a szerelmi és házastársi kapcsolatok többé-kevésbé ilyenek --  elsősorban bizonyos, számunkra fontos  szükségletek kielégítését várjuk.  Ezek a szükségletek természetesen egyénileg (a körülményektől és a személyiségfejlődés pillanatnyi helyzetétől függően)  igen különbözőek lehetnek, de általában nem testi, biológiai, hanem  elsődlegesen olyan lelki szükségletek, mint például  éppen az intimitás, vagyis a teljesen őszinte, bizalmas önfeltárás és a biztonság  igénye, valamint az  önmegvalósítás szükséglete. Ez utóbbi nem azonos a Freud-féle  örömelvvel, vagyis az ösztönszerű élvezetkereséssel, hanem a szociálisan értékes egyéni képességek kibontakoztatására törekvést jelenti (aminek sikere persze örömet és kielégülést is hoz)  Az egyéni igények szorosan kapcsolódnak az egyén  értékrendjéhez, tehát ahhoz, hogy milyen emberi értékeket tart általában, és a maga számára is  legfontosabbnak  és  elérendőnek. 

A partnerideál  ugyanakkor közvetlenül összefügg az énideállal és énképpel, vagyis az önértékeléssel és az önmagunkkal kapcsolatos elvárásokkal. A párválasztás  terén szinte ősidők óta érvényesül a „similis  simili  gaudet”,vagyis a hasonló a hasonlónak örül, s ez nyilván nem annyira a külsőre, mint inkább a viselkedésre , az igényekre és a szemléletre vonatkozik. Szükség van persze bizonyos, egymást jól kiegészítő különbségekre is, de azért a hasonlóság az alapvető. Mindezek értékelése  többnyire tudattalanul, spontánul  („megérzések” alapján) történik, s a személyiség fejlettségi állapotát tükrözi. Ami ebből a tizenéves korban tudatossá válik,  az jórészt csak néhány általánosan elfogadott, közhelyszerű szkript;  ezek főleg a megjelenés  (magasság, arányos termet, csinosság stb.), az iskolázottság és a gazdasági helyzet kritériumaira vonatkoznak. A hagyományosan „jó partinak” tekintett partnerkapcsolat azt jelentette, hogy  anyagilag és/vagy a szociális helyzet szempontjából mindkét fél elégedett lehet a házassággal.

E nagyon realista és kispolgári szemlélet persze inkább a szülőket jellemzi, mint a fiatalokat, akik kapcsolatukat többnyire a szerelem-kultusz jegyében  idealizálják és a  szociális-gazdasági előnyöknél fontosabbnak tartják az érzelmi viszonyukat. A már említett felmérésben  a preferált házassági elvárások a következőképpen alakultak: Az első helyre mindkét nem a  szeretetet és megbecsülést  helyezte, bár egy kicsit eltérő arányban. (A nők jó kétharmada, a férfiaknak is több mint fele.)  Ha figyelembe vesszük, hogy a biztonságot is  sokan – különösen a nők – a legfontosabbak közé  sorolják, akkor nyilvánvaló  az  érzelmi igények dominanciája. A második helyen mindkét nemnél a gyermek szerepel, a nőknél valamivel nagyobb arányban. Harmadik helyre kerül a rendszeres nemi élet. Erre már a férfiak szavaznak nagyobb arányban, de a különbség több vizsgálat tanúsága szerint csökkenő tendenciát mutat. 

Nagyobb a nemek közötti különbség a többi elvárás terén.  A negyedik helyen szereplő  lelki gazdagodást, élményeket  a nők  igénylik nagyobb arányban;  a  kényelmet  és a  segítséget az érvényesüléshez  a  férfiak. Legnagyobb a különbség a  szülőktől való függetlenedés  igénye terén, ami jóval fontosabb a férfiaknak, mint a nőknek  (s arra utal, hogy a lányok nehezebben szakadnak el a szülői háztól).  Érdekes az is, hogy a házasság sikerének feltételei közül mindkét nem a  kölcsönös szerelmet  tartotta legfontosabbnak, s ez után mindjárt a szexuális  összhang  következett.

Mindezek az elvárások lehetnek éretlenek vagy érettek. Alig van olyan elvárás, amely eleve és mindíg éretlen, legfeljebb néhánynál nagyobb az éretlenség valószínűsége. Ott is inkább csak akkor, ha  túl nagy  szerepet kap, mint például a szülőktől való függetlenedés esetén.  Az érettség tehát az elvárások fontossági sorrendjétől, mennyiségétől  és  szociális értékétől is függ. Az éretlenség fő oka a kialakulatlan vagy irreális értékrendszer.  A  házassági elvárások akkor érettek, ha reálisak, önismereten és a partner illúzióktól mentes  ismeretén alapulnak,  beleértve a partner elvárásainak  számításba vételét.

A  reális házassági elvárások kialakulása nyilván nem jön magától, sem az életkor előrehaladása, sem a szexuális partnerek növekvő száma  nem biztosítja ezeket. Sőt, még a kölcsönös szerelem sem, amely általában megnehezíti egy partnerkapcsolat reális esélyeinek megítélését. A szerelem kezdeti vagy leglángolóbb szakaszában a párválasztásra érett ember is hajlamos lehet bizonyos illúziókra a partnerével és a tervezett házassággal kapcsolatban, de azért  nem veszti el józan ítélő képességét.  Az érett személyiség  a  szerelmet is az értelem  ellenőrzése  alatt tudja  tartani !  Ugyanis korábbi kapcsolatai alapján már rendelkezik egy számottevő „összehasonlítási  alappal” vagy szinttel  („comparison levels”, Thibaut & Kelley, 1959), amely mutatja azt az elvárható kielégülést, amit egy kapcsolatnak az egyén számára nyújtania kell ahhoz, hogy elfogadható legyen.

 

   A  párválasztási  érettség  kialakulása

 

A párválasztás  két  fő típusa:  a szerelmi és a házassági párválasztás. A kettő nem feltétlenül esik egybe, s az utóbbi magasabb fokú érettséget igényel.  Meghatározásom szerint (Szilágyi, 1976)  „ezen a személyiség olyan fejlettségi állapotát értjük, amelynek két fő jellemzője van. Az egyik az állandó, stabil szerelmi partner iránti aktiv igény, vagyis a  párkereső  törekvés. A  másik az egyén  képessége  arra, hogy egy hozzá illő partnert megtaláljon (kiválasszon), s vele mindkét felet kielégítő, intim kapcsolatban, életközösségben  éljen.” (76.old.)  Lényege tehát  a  harmónikus és tartós szexuális és élettársi kapcsolatokra való  lelki  alkalmasság.  Ez  szerencsés esetben nagyjából a nemi éréssel párhuzamosan is kialakulhat, de általában csak az azt követő években, több-kevesebb késéssel  (ha egyáltalán kialakul).  A  szerelmi és szexuális partner igénye ugyan rendszerint megjelenik a tizenéves korban, de az aktiv párkeresés és a tudatos  választás  képessége  már nem.

A párválasztási érettség nemcsak az érett szerelmi képességet foglalja magában, hanem a tarós  együttélésre, a házasságra való  alkalmasságot is. Ez a többlet  elsősorban a  teljességre törekvésben és a véglegesség igényében jelentkezik.  Sokan a  kizárólagosságra törekvést  is elengedhetetlennek tartják. Ez azonban csak annyiban igaz, hogy a törvényes monogámia nálunk mindenkinek csak egyetlen házastársat engedélyez. A házastársi kapcsolatok kizárólagosságából  viszont nem következik,  hogy a házasfeleknek kizárólag egymással lehet szorosabb kapcsolatuk.  Tény, hogy a kizárólagosságra törekvés már a tizenéves korban sok gondot, sőt, konfliktust okozhat. Ennek okai közt megtalálhatjuk például  az egyének bizonytalanságából eredő biztonság-szükségletet, a birtoklási vágyat és azt a romantikus illúziót,, hogy a szerelmi kapcsolat  minden igényt kielégít. Történelmi okok magyarázzák, hogy a kizárólagosságot inkább csak a nők számára tartják elengedhetetlennek.

Természetesen maga a teljességre törekvés is viszonylagos attitűd. Lényege annak feltételezése, hogy a partnerek kölcsönösen ki tudják elégíteni egymás  kapcsolati igényeinek többségét, éspedig a legfontosabb igényeket. Vagyis nem mindent, és nem véglegesen, hiszen az igények sokfélék és változóak.  A teljesség és véglegesség igényének realizálása tehát  kompromisszumkészséget  feltételez, továbbá jó valóságérzéket, önismeretet és emberismeretet.  A párválasztási érettség  az élettárs-választás végleges jellegéből adódó felelősség felismerését és vállalását is jelenti.  A  szerelem lelkiállapota ezt bizonyos mértékben megnehezíti. Sokan ezért is indokoltnak tartják, hogy a kapcsolat véglegesítésére és legalizálására csak az együttélés  próbaházasság-szerű  kipróbálása és értékelése után kerüljön sor. Bizonyos idejű  (legalább fél éves)  együttélés ugyanis kimutathatja a kapcsolat teherbíró képességét, a kapcsolati normák  (szkriptek) összehangolhatóságát.

A  párválasztásra érett egyén nem ugrik be elhamarkodottan egy házasságba, hanem időt szán egymás  alaposabb megismerésére és összeillésük  kipróbálására.  Kirkpatrick (1963)  ezt  alkudozási folyamatnak nevezi, amely folyhat tudattalan síkon is, sok önámítással.  Eleinte mindkét fél a legjobb oldalát igyekszik mutatni, hogy jó benyomást keltsen és megkapja mindazt, amit vár a partnertől.  Ahogyan aztán a kapcsolat stabilizálódik, úgy kerülnek előtérbe az egyéniségnek megfelelőbb, „valódibb”  szerepek.  „Az udvarlás tehát rejtőzködés és önmegmutatás, az egyén által játszott szerepek kibontakozó sorozata, s a szerepek mindegyike egy-egy megfelelő szerepet illetve szerepmódosulást vált ki a partnernél.” (319.old.) 

A kapcsolat tartós beválását biztosító, kölcsönös alkalmazkodás, a  partner-szerepek  integrációja  csak az őszinteség, a teljes önmegmutatás, de ugyanakkor az önkontroll talaján mehet végbe. E folyamatot erősítik az együttes élmények, a közös érdekek, érdeklődés és munka, a szokásrendszerek egybeszövődése, a „mi ketten” kultuszának kialakulása. Az individuálpszichológia  „Wir-bildung” (mi-képződés) kifejezéssel jelöli ezt a pszichés egybefonódást;  Erikson (1968) az „identitások fúziójáról”  beszél.  Valóban, olyan intenziv, teljes azonosulás mehet végbe a partnerek között  a  szerelem folytán, amelyhez hasonlót csak a korai anya—gyermek kapcsolatban találunk.  A szerelem persze  később elmúlik, de az általa létrehozott közös normák és kapcsolati programok továbbra is elősegítik a kapcsolat harmóniáját.

A  párkereső  törekvés azonban ma már nem feltétlenül jelent házasodási törekvést  (lásd:  szingli életstílus). Az utóbbinak sokféle motívuma és ellenmotívuma lehet.  Motívuma például az a körülmény, hogy a szerelem és a szexuális kapcsolat a nyugati kultúrában  napjainkig többé-kevésbé házassági elkötelezettséget jelentett, s a házasodással  társadalmi státust, előnyöket lehetett szerezni  (például a gyermekvállaláshoz  stb.). Ellenmotívuma lehet például a karrierigény, a változatosságigény, az önbizalomhiány, a túl erős kötődés a szülőkhöz  stb. A párválasztási érettség az ellenmotívumok hiányát, vagy legalábbis csekély mértékét illetve kompenzáltságát feltételezi. Lehetővé teszi, hogy a párválasztás és házasságkötés érett motívumok alapján történjen.  Éretlen házasodási motívum például a szexuális megkívánás és kapcsolat önmagában. Schnabl, S.  (1992)  szerint  a  házasságra való felkészülés művészete annak a képességnek a kifejlesztéséből áll, hogy a szexuális viszonyt a partnerek mindenféle egyéb társas kapcsolatából adódó sajátosságokkal kössék össze.

A párválasztási érettség kialakulásának üteme és módja  nemcsak egyénenként, hanem nemek szerint is eltérő sajátosságokat mutat.  A házasodási törekvés a nőknél többnyire korábbi életkorban  és intenzívebben jelentkezik, mint a  férfiaknál  (legalábbis eddig így volt),  s őket a párválasztásban kevésbé befolyásolja a külső megjelenés. Másrészt viszont a nők szexuális reagálókészsége  általában lassabban  fejlődik, mint a férfiaké,, s később alakul ki a szexuális igényük és orgazmuskészségük. Az összehangolódás folyamata ezért nem mentes a feszültségektől és konfliktusoktól, amelyek konstruktiv kezelése  szintén a párválasztási érettség jellemzője. Ez kölcsönös alkalmazkodást és a reális kapcsolati igények  kölcsönös kielégítését feltételezi. Wienold, H. (1972) szerint minél inkább megerősíti az egyén pozitiv önértékelését valaki, annál inkább fog vonzódni hozzá. A kölcsönös vonzalom pedig a partnerek interperszonális észleléseinek  kongruenciáját  eredményezi.