A 2004-es kiadás (Animula) módosítása 2011-ben

www.szexualpszichologia.hu

Minden jog fenntartva!

Tartalom

Bevezetés

Magánélet – és nemi élet

Érvek és ellenérvek

1. Lelki önállósULás – nemzedéki konfliktus

Gyakorlási lehetőséget a fiataloknak!

Sem beletörődés, sem lázadás

A lelki autonómia megteremtése

2. Serdülőkori testi problémák

„Túl kicsi” – „túl nagy”

Egyéb „testi hibák”

Pirulás, izzadás

Magömlési és menstruációs problémák

3. Az önkielégítés

Bűntudat és idegesség

Túlzásba vihető-e?

Aggályok és tévedések

4. Meztelenség, szemérmesség, álszemérem

Szaunázás, nudizmus

5. Pornográfia – káros vagy hasznos?

Pornográfia és nevelés

Pornó az interneten

Utcalányok mint „betanítók”

6. Álmodozás, rajongás, diákszerelem

A tanár, mint első ideál

Az első szerelemtől az „Igaziig”

7. Ismerkedés, közeledés, kezdeményezés

Halogatás helyett gyakorlás

A közeledés kulturált formái

Rámenősség, vagy fokozatosság

8. Gátlásosság, magányosság

Nevelési hibák, csalódások

„Szexundor” és túlkompenzálás

A beszédgátlás

9. A homoszexuális hajlam

A fantáziálás szerepe

10. Csókolózás, petting

Jelentősége és formái

A csókolózás „szabályai”

Petting és kielégülés

11. A „túl korai” és a „túl késői” szex –
avagy közösüljünk-e – és mikor?

A felkészültség szerepe

Tévedések és előítéletek

Szerelem és kölcsönösség

Elég a barátság is

A halogatás veszélyei

12. A szüzesség – és elvesztése

Erény-e a szüzesség?

A szexellenesség okai

Félelem a deflorálástól

13. Korai házasság – vagy próbaházasság?

Házasság a gyakori szex kedvéért?

A próbaházasság története és előnyei

14. Párválasztási dilemmák

Az elhamarkodott választás veszélyei

Igazi és áldilemmák

Ésszerűtlen választások

Szerelmi vagy érdekházasság?

15. Az életkor, a magasság és a rokoni fok szerepe

A korkülönbség veszélyei

Min múlik a boldogság?

16. Párkapcsolati problémák – és megoldásuk

Hogyan hódítsunk?

Taktikázás vagy őszinteség?

Tisztázatlan érzelmek

Lehet-e kettőt szeretni?

Kitartani, vagy szakítani?

17 A féltékenységi hajlam

A birtoklási vágy szerepe

Az önbizalomhiány szerepe

A féltékenység : betegség

18. Mennyi szabadságunk lehet a szerelemben –

és a házasságban?

Szabadság vagy kizárólagosság?

A félrelépés értékelése

Illúziók a házasságról

19. Egyoldalú kötődés – reménytelen szerelem

Mitől reménytelen?

Szakítsunk-e – és hogyan?

A szakítás leggyakoribb okai

„Visszahódítás”

Felejteni – de hogyan?

20. Nem kívánt terhesség, fogamzásgátlás,
művi abortusz

Életveszélyes tájékozatlanság

A fogamzásgátlás lehetőségei

Meglepő kérdések

A terhesség megszakítása

21. Nők szexuális problémái

Fejletlen reagálókészség, gátlásosság

Az élvezetképtelenség okai

Elsődleges orgazmushiány

Fájdalmas közösülés

Másodlagos orgazmushiány

Rövid kérdések és válaszok

22. Férfiak szexuális zavarai

Félelem a közösüléstől

Elsődleges merevedési zavar

A „korai magömlés”

Másodlagos merevedési zavar

Rövid kérdések és válaszok

Bevezetés

E könyv első kiadását az tette szükségessé, hogy egy ifjúsági magazinban vezetett, „A pszichológus válaszol” rovathoz rengeteg kérdés érkezett, s ez azt mutatta: nagy igény van a bárki által hozzáférhető, korszerű magánéleti – főleg szexuális-párkapcsolati vonatkozású – ismeretekre. A több ezres levélanyagból sikerült kiválogatni a leggyakoribb és legtipikusabb kérdéseket, s a levélrészleteket – a válaszokkal együtt – könyv alakban közzétenni. (Ebből akkor közel százezer példány hónapok alatt elfogyott.)

Azóta azonban „sok víz folyt le a Dunán” – ahogy mondani szokták –, s a fiatalok újabb nemzedékei változatlanul hiányolják az említett, nehezen megszerezhető ismereteket, amelyek a sikeres párkapcsolathoz, magánélethez szükségesek. Ezért most – némileg aktualizált, kibővített és két részre bontott formában – újra kézbe vehetik a könyvet, s benne utána nézhetnek a saját problémáik (vagy az ahhoz hasonló problémák) megoldási lehetőségeinek.

Ami azért is jól jön, mert pszichológiai szaksegítséget még ma is jóval nehezebb szerezni, mint a szokásos, orvosi segítséget – különösen, ha szexuális-párkapcsolati problémákról van szó. Pedig erre legalább olyan nagy szükség lenne, hiszen aki az ilyen problémáit nem tudja megoldani, az nemcsak a lelki egyensúlyát, hanem az egészségét is veszélyezteti. A lelki zavarok ugyanis könnyen áttevődnek testi tünetekbe, például valamely szerv működészavaraként jelentkeznek, s ezáltal megnehezítik az eredeti okok felismerését.

Az ifjúkorban előforduló lelki problémák leggyakoribb típusai: kapcsolatlétesítési és párkapcsolati (szerelmi, szexuális) problémák, a szülőkkel és nevelőkkel kapcsolatos konfliktusok, a felnőtt társadalomba való beilleszkedés nehézségei.

A pszichológiai kultúra egyik fontos mutatója, hogy valaki mennyire tudja felismerni, megfogalmazni és esetleg elemezni saját lelki problémáit. Ez azért fontos, mert a helyes kérdésfeltevés már fél megoldás. Sajnos, a fiatalok kérdéseiből gyakran nehéz kihámozni, hogy tulajdonképpen mi a problémája a levélírónak, mire szeretne leginkább választ kapni. Gyakran tűnik úgy, hogy ő maga sem tudja pontosan. A pszichológus persze igyekszik „a sorok között is olvasni”, de konkrétabb és használhatóbb tanácsot tud adni, ha a levélíró világosan fogalmaz. Ez azt jelenti, hogy őszintén és elég részletesen kell ismertetnie a probléma megértéséhez szükséges tényeket és körülményeket.

Például nem elég, ha valaki csak annyit közöl: „Fél éve együtt járok a partneremmel, tessék megírni, hogy lefekhetek-e vele."– s a tanácsadó még azt sem tudja, hány évesek, nem is beszélve egyéb, fontos adatokról, körülményekről, amelyek a megítéléshez kellenének.

A pszichológiai kultúra tartalmát illetően elmondható, hogy főleg az önismeret és emberismeret, önmagunk és mások megértésének képessége tartozik bele, aminek különböző fokai, szintjei vannak. Ez alapvetően befolyásolja az ember életét, sorsát, elsősorban magánéletének, emberi kapcsolatainak alakulását. S minthogy az embernél a szexualitás is elsősorban lelki jelenség, a szexuális kultúra tulajdonképpen része a pszichológiai kultúrának!

Erre azonban érdemes egy kicsit kitérni, mert sokan nem így képzelik, s a szexet teljesen „testi és ösztönös” dolognak tartják. Ráadásul a szexualitás nálunk sokáig agyonhallgatott, vagy épphogy megtűrt, szégyellni való dolognak számított; állatiasnak és eleve kultúraellenesnek tartották. Ilyen körülmények között a szexuális kultúra csak lassan és nehezen fejlődhetett. Pedig szexuális műveltségre éppolyan nagy szükség van, mint a kultúra bármely más ágára – vagy talán még nagyobb! Ennek hiányában ugyanis az ember szexuális viselkedése valóban közel áll az állati szinthez.

Már abból is bajok származhatnak, ha valaki nem a legkorszerűbb szexuális kultúrát sajátítja el, hanem egy korábbi, túlhaladott szint kultúráját. Az a „Becsület” jeligéjű, 18 éves lány például, aki a házasság előtti, feltétlen szüzesség, mint kulturális érték mellett kardoskodott levelében, megrekedt a szexuális kultúrának (és erkölcsnek) egy ma már túlhaladott szintjén. De ugyanezt mondhatjuk arról a 19 éves fiúról is, aki azért hagyta ott partnerét, mert észrevette, hogy az nem tud kielégülni a közösülésben.

Magánélet – és nemi élet

Az ember magánéletének alakulásában tehát döntő szerepe van a pszichológiai, s ezen belül a szexuális kultúrának. Egyik sem alakul ki magától, hanem csupán bizonyos környezeti hatásokra, amelyek persze nem feltétlenül tudatosak. (Sőt, legnagyobbrészt egyáltalán nem tudatosak, hanem véletlenszerűek, tervszerűtlenek, hiányosak és következetlenek.)

Sajnálatos módon az iskolák még ma sem tekintik egyik alapvető feladatuknak a magánéletre való felkészítést. Még jó, ha az osztályfőnöki órák keretében kap némi helyet – sok egyéb feladat mellett – ez a fajta nevelés, elsősorban az ún. családi életre nevelés címén, ill. keretében. Bár kétségtelen, hogy a különböző tantárgyak oktatásának is lehet pozitív hatása a magánélet alakítására, mégis szükség lenne a korszerű magánélet, vagyis az életvezetés képességének közvetlen és tervszerű fejlesztésére, ahogyan azt már több, nyugati országban bevezették. Ennek igényét számos levél is tanúsítja.

Egy 22 éves levélíró például így fogalmazta meg ezt a problémát:

„A főiskolát is beleértve 16 éven keresztül jártam különféle iskolákba. Sok okos, és sok teljesen fölösleges dolgot tanultam. De sehol sem tanítottak meg arra, hogy mit kezdjek az életemmel, a becsületes munkavégzésen túl mire és hogyan törekedjek, miként érhetem el, hogy elégedettnek, vagy éppen boldognak érezzem magam…”

Hogyan is állunk hát a magánéletre neveléssel? Kezdjük a magánélet fogalmával, hiszen ezt nagyon különböző módon lehet értelmezni. Egyesek pl. a családi élettel azonosítják, amiben persze sok igazság van, de a családon kívül is lehet magánéletet élni. Éppen a serdülő- és ifjúkorban keresik sokan a családon kívüli magánélet lehetőségeit. A baráti és partnerkapcsolatok, a különféle hobbik, a szabadidő eltöltésének változatos módjai mind a magánélet fogalomkörébe tartoznak.

Azt is mondhatjuk, hogy a magánélet a közélet fogalmi ellentéte, párja, tehát ide tartozik minden nem hivatalos, nem kötelező, nem közszolgálati vagy kenyérkereső tevékenység. Mereven elhatárolni mégsem lehet egymástól, hiszen előfordulhat, hogy valaki a magánéletében is közügyekkel foglalkozik, vagy munka közben a magánügyein gondolkozik. A mai ember általában több időt fordít a magánéletére, mint a munkára és egyéb, közéleti tevékenységre, bár a kettő aránya egyénenként igen változó.

Mindenesetre azoktól a kevesektől eltekintve, akik jóformán csak a munkájuknak, hivatásuknak élnek, a magánélet a legtöbb ember számára sorsdöntő tényező, s gyakran magánéletét tekinti fontosnak, a munkáját unja, a közösség ügyei nem érdeklik. Ez persze nem kívánatos jelenség, ami jórészt abból adódik, hogy az illető nem képes megoldani a magánéleti problémáit. Ami szintén azt mutatja, hogy a magánéletre való felkészülés legalább olyan fontos, mint a szakmai, vagy közéleti felkészülés.

Mikor mondhatjuk, hogy valaki jól felkészült a felnőtt szintű magánéletre? Akkor, ha önállóan és sikeresen megoldja a pályaválasztás és a párválasztás nagy feladatát, ha mindkét fél számára kielégítő élettársi kapcsolatot tud fenntartani, ha szabadidejét úgy tudja eltölteni, hogy az elősegítse önmaga jobb megismerését és értékes tulajdonságainak kibontakoztatását (s lehetőleg azokét is, akiknek elkötelezte magát). Ezek talán a legfontosabb feltételek. A döntő kérdés azonban az, hogy milyen képességek szükségesek a sikeres és harmonikus magánélethez, s hogyan lehet azokat kialakítani?

A párválasztás jó megoldásához az kell, hogy az egyén ne csak testileg, hanem lelkileg is éretté váljon a felnőttes jellegű intim párkapcsolatra. A párválasztási érettség lényege: a tartós intimkapcsolatra (pl. házasságra) való törekvés, valamint az egyén képessége arra, hogy egy hozzá illő partnert keressen és találjon, s vele kölcsönösen kielégítő, sokrétű – szexuális, érzelmi, intellektuális stb. – kapcsolatot tartson fenn. Az utóbbi a lényegesebb, de önmagában egyik sem jelent teljes érettséget pl. a házasságra. Valójában nem egyetlen képességről van szó, hanem a képességek egész soráról, a személyiség fejlettségének felnőttes szintjéről, ami az indítékok (motívumok) érettségét is feltételezi.

Motívumaitól függően ugyanis a párválasztási, vagy éppen házasodási törekvés lehet éretlen, vagy érett. Éretlen motívum például a szexuális megkívánás önmagában, vagy ha valaki csak azért akar mielőbb házasságot kötni, hogy otthonról szabaduljon, s megszűnjön a szüleitől való függősége. Vagy azok a fiatalok, akik lelkileg nem tudnak önállósulni, gyakran a házastársukban is szülőpótlékot keresnek, vagy csak azért házasodnak, mert a szülő így kívánja. Mindezek tipikus esetei a párválasztási éretlenségnek Ezzel szemben minél sokoldalúbbak, gazdagabbak a párválasztás motívumai, annál érettebb a házasodási törekvés.

A hozzánk illő partner kiválasztásához elsősorban megfelelő önismeret és emberismeret kell. Persze nem arról van szó, hogy hosszú évekig pszichológiai tanulmányokat kell folytatni, mielőtt partnerkapcsolatot létesítünk, vagy meg kell várnunk az egyéniség teljes kialakulását. Ugyanis éppen a partnerkapcsolat fejlesztheti leginkább az önismeretet és az egyéniséget. Csak a véglegesnek szánt párválasztást (vagyis a házasságot) nem ajánlatos elhamarkodni. Előbb tapasztalatokat kell gyűjteni, hogy legyen összehasonlítási alapunk annak megalapozott elbírálásához, hogy összeillünk-e egy adott partnerrel.

A sikeres párválasztás azon is múlik, hogy a valóságnak megfelelő, reális elképzeléseink vannak-e a házasságról, s össze tudjuk-e egyeztetni elképzeléseinket a partnerével, valamint a társadalmi követelményekkel. Ma már csak a korszerű házasságnak lehet esélye a sikerre, a tartós beválásra. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok ne másolják le szüleik hagyományos, patriarchális (férfiuralmon alapuló) házasságát, hanem a női egyenrangúságot tiszteletben tartó, s egymás kisajátítására nem törekvő, szabadabb kapcsolatot alakítsanak ki egymással. Ami csak akkor sikerülhet, ha már a házasság előtti párkapcsolatokban begyakorolják a nemek új típusú együttélését.

A korszerű magánélet egyik fő mozzanata a nemek egyenrangúságán alapuló intim kapcsolat, mert ez teszi lehetővé egész sor fontos szükséglet kielégítését, ezáltal pedig a lelki egyensúlyt és fejlődést. Vannak azonban olyan igények is, amelyek kielégítéséhez másféle – pl. baráti – kapcsolat, vagy a napi munkától eltérő tevékenység szükséges. A korszerű magánélet másik fő mozzanata ezért a kapcsolati szabadság és a szabadidő tudatos felhasználása az ún. önmegvalósításra, például a kulturális igények kielégítésére vagy bizonyos alkotó képességek fejlesztésére. Ehhez megint csak önismeret kell, és lehetőség arra, hogy kikísérletezhessük: milyen adottságainkat érdemes fejleszteni. Csak az válik képessé a harmonikus magánéletre, aki tudatosan törekszik arra, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából minden téren, vagyis föltárja, kifejlessze szunnyadó, értékes képességeit. Ez nem megy tervek, célok nélkül. A nagy tervek, az életcélok jelentik az emberi élet struktúráját, szilárd vázát; ezek adnak neki tartalmat – és kijelölik az életpálya távlatait. Meg kell tehát tanulni reális terveket szőni, az egyéni igényekkel és lehetőségekkel összhangban álló célokat kitűzni.

A magánéletre nevelés, mint látjuk, igen sokrétű feladatokat jelent. A világnézeti és erkölcsi nevelésnek éppúgy része van benne, mint a szexuális nevelésnek, a családi életre nevelésnek vagy az egészséges életmódra nevelésnek. S mivel a harmonikus magánélet nemcsak egyéni, hanem közérdek is, az erre irányuló nevelés színhelye nemcsak a család lehet, hanem éppúgy az iskola, a tömegszervezetek és a média is (rádió, tévé, könyv- és lapkiadás stb.).

Érvek és ellenérvek

Az utóbbit azonban – különösen a szexuális nevelés vonatkozásában – ma még sokan vitatják, helytelenítik. Igaz, nem a fiatalok, hanem inkább egyes szülők, az idősebb nemzedék tagjai. Szerintük például vannak fiatalok, akiket még nem érdekel ez a téma közelebbről, s őket esetleg felzaklatja, ha erről olvasnak, vagy hallanak, míg mások meg „drasztikusan elcsemegéznek rajta”. Így mindenképpen elvonja figyelmüket a tanulástól.

Nos, kétségtelen, hogy nem minden fiatalt érdekel ez a téma, s ez úgyszólván független az életkortól. Ennek sokféle oka lehet, de általában a gátlásossággal, a szexellenes neveléssel, vagy az önbizalomhiánnyal (esetleg csalódásokkal) függ össze, tehát éppenséggel nem megnyugtató tünet. Az a szülő vagy nevelő, aki maga is túlzottan gátlásos, fél a szexuális kérdések felvetésétől és igyekszik halogatni a felvilágosítást, sőt, örül a szexuális érdeklődés (látszólagos vagy tényleges) hiányának – pedig inkább aggódnia kellene.

Ugyanis az a természetes és egészséges, ha a gyermek aktívan érdeklődik a nemiséggel összefüggő kérdések iránt. Ennek hiánya esetén joggal gyanakodhatunk a személyiségfejlődés valamilyen zavarára, különösen az ún. pszicho-szexuális fejlődés megrekedésére, vagy arra, hogy a serdülő eltitkolja természetes érdeklődését. Ha valaki úgy jut el a serdülőkorba, hogy addig görcsösen távol tartották érdeklődését a szextől, akkor egy ilyen témáról szóló, őszinte hangú felvilágosítás átmenetileg valóban felzaklathatja, felrázhatja, mert szembesíti a valóságnak azzal az oldalával, amiről addig nem vett tudomást. Ez azonban olyan „megrázkódtatás”, amire további fejlődése érdekében nagyon is szüksége van, s amely kimozdíthatja őt a zsákutcából és ugrásszerűen érettebbé teheti.

A korszerű, tárgyilagos, tudományosan megalapozott tájékoztatás semmiképpen sem lehet káros. A tanulástól is sokkal kevésbé vonja el a figyelmet, mint a bizonytalanság, a találgatás, vagy a jogos kérdések aggályos kerülésére fordított erőfeszítés.

Az a bizonyos „drasztikus csemegézés” kétségkívül előfordulhat az iskolában, de éppen a szexuális nevelés hiányossága folytán. Ez ugyanis szintén a gátlásosság, vagy a helytelen, a szexualitást lebecsülő, alantas dolognak tartó beállítottság tünete. Tehát nem a tárgyilagos felvilágosítás váltja ki, sőt, ez inkább korrigáló hatású. Az egymás előtti, megjátszott fölényeskedés, „vagánykodás” után többnyire elgondolkoznak a hallottakon, ill. olvasottakon, s ez hozzásegíthet az érettebb szemlélethez.

Tévedés azonban azt hinni, hogy az érdeklődéshiány, vagy a „drasztikus elcsemegézés” jellemzi a mai fiatalokat. Ennek ellenkezőjét bizonyítják az e könyvben olvasható levelek is.

1. LELKI ÖNÁLLÓSULÁS – NEMZEDÉKI

KONFLIKTUS

A tizenéves kor egyik alapvető feladata a szülőkről való, bizonyos fokú „érzelmi leválás”, függetlenedés, önállósulás, mert ez teszi lehetővé a másokhoz – pl. jóbaráthoz, partnerhez – fűződő, mélyebb, érzelmi kapcsolódást, kötődést. Rengeteg levél mutatja azonban, hogy e feladat megoldása nem könnyű. Sokszor éppen azok nehezítik, akiknek elő kellene segíteni: a szülők, a nevelők. Így nem csoda, hogy olyan gyakori a konfliktus, vagy legalábbis a többé-kevésbé rejtett feszültség, ingerültség a fiatalok és idősebbek között.

Ez pedig rossz közérzetet teremt mindkét félben, és erősen gátolja a fiatalok egészséges lelki fejlődését. Ezért ajánlatos komolyan oda figyelni a fiatalok lelki önállósulására és a nemzedéki konfliktusok elkerülésére vagy megoldására.

A probléma lényegét egy meglehetősen tipikus helyzet keretében világítja meg az alábbi levélrészlet, melyet egy 17 éves fiú írt:

Kiskorom óta egy olyan környezetben élek, amitől egyre inkább undorodom. Nem olyasmiről van szó, hogy a lakásunk piszkos, ápolatlan vagy hasonlók, hanem valahogy a légkör gennyes. Apám gyakran részeg és durva… állandó a megalázás, és mindezekre válaszképpen a bólogatás, a nyelés, a hazudozás. Nem bírom… szeretnék elmenni albérletbe. Anyámat szeretem, de bizonyos fokig elítélem. Gyenge ahhoz, hogy megszabaduljon attól az embertől, aki kihasználja őt.

És ami a legrettenetesebb: megértem az apámat… éli a maga életét, úgy, ahogy neki tetszik, s tudja, hogy nem tudnak belekötni. Sokszor úgy érzem, igaza van, amikor azt mondja, hogy hülye vagyok. Tény, hogy gátlásos vagyok, kisebbrendűségi érzésem van és mindezt azzal palástolom, hogy nagyhangúan lódítok, cinikus, nemtörődöm vagyok… Keresek egy embert, akivel őszinte lehetnék, de nem hiszek benne, hogy megtalálom.

Csak néhány mondatot idéztem a hosszabb levélből, pedig talán érdemes lett volna az egészet ide írni. Hiszen az eset nagyon tanulságos. Sokan járnak hasonló cipőben, s érzik elviselhetetlennek az otthoni légkört.

Egy levélből persze nehéz lenne megállapítani, hogy az ilyen helyzetek kialakulásáért ki és mennyiben felelős, vagy mi lehet az adott esetben a legjobb megoldás. Valószínű, hogy a levélíró szülei sok mindent elhibáztak, s emberi gyengeségeik megnehezítik a változtatást, az egészséges légkör kialakítását. Ám 17 éves korban már nem lehet minden felelősséget a szülőkre hárítani, hiszen – ahogy mondani szokás – mindig „kettőn áll a vásár”. Bizonyára a levélíró is tehetne egyet-mást a légkör megváltoztatása érdekében.

A serdülő- és ifjúkor a fokozatos függetlenedés időszaka. Ahol jó a viszony a szülő és gyermek között, ott az „érzelmi leválás” is viszonylag könnyen megy, mert a fiatalnak nincsenek otthoni problémái, amelyek megnehezítenék a barátkozást vagy a partnerkapcsolatot. A levélíró esetében ez nem így történt; érdeklődését túlságosan lekötik az otthoni problémák. Apjához való viszonya is ellentmondásos: fél tőle és gyűlöli, de ugyanakkor csodálja és azonosul vele, nem tud tőle lelkileg elszakadni. Úgy is mondhatnám, hogy „apakomplexusa” van (ami elég gyakori ebben az életkorban). Sokan úgy próbálnak e nyomasztó lelki tehertől megszabadulni, hogy még inkább azonosulnak apjukkal, öntudatlanul is utánozzák, átveszik beállítottságát, értékítéleteit. Ennek veszélye a levélírónál nyilvánvaló.

De van egy másik lehetőség is: minthogy apja negatív, rossz példát mutat, elemezze kritikusan az ő magatartását, s igyekezzen tudatosan más lenni, mint ő. Ezzel egyben erősítheti saját lelki önállóságát. Mindezt megkönnyítheti, ha van egy bizalmas jó barátja, akivel őszintén beszélhet problémáiról. Azonos nemű jóbarátra gondolok, már csak azért is, mert az ilyen barátkozás a legjobb előkészület a partnerkapcsolatokra. Nem kell feltétlenül és mielőbb elmenekülni hazulról (főleg nem 18 éves kor előtt). Jobb, ha szembenéz a problémával és kiharcolja önállóságát. Az adott helyzetben egyébként édesanyjával is összefoghatna, kölcsönös támogatásuk mindkettőjüket erősítené.

„Őszintén akarunk élni” jeligével három 14 éves falusi lány más oldalról közelítette meg ugyanezt a problémát:

Mi szívesen élnénk falun – írják –, ha meglennének azok a lehetőségek, hogy szórakozzunk, és ha megértenének bennünket a felnőttek! Tanulni szeretnénk tovább, amíg csak bírjuk, de szeretjük a szabadságot is. Az idősebbek megvetnek minket, mivel mi másként képzeljük el az életünket, mint ahogyan ők élnek. Szüleink és tanáraink az otthon ülő kislányok pártján állnak. Hogyan értessük meg velük, hogy mi nem akarunk zülleni, de kellene irántunk egy kis megértés, és ne üljenek a szoknyánkon, hiszen akarunk és tudunk is magunkra vigyázni…

Ahogy a leírtakból kiderül, itt már a falu és város eltérő lehetőségeiből adódó feszültség is felmerül, de maradjunk egyelőre az alapvetőbb nemzedéki ellentéteknél. Régi, sőt, mondhatni örök panasza a fiataloknak, hogy nem értik meg őket az idősebbek. Ez konkréten azt jelenti, hogy eltérően ítélik meg a fiatalok érdekeit és szükségleteit.

A szülők nemzedéke úgy látja, hogy a fiatalok elsőrendű érdeke a tanulás, a megélhetés biztosítása, a komoly munkára való felkészülés. S ebben tulajdonképpen igazuk is van. A baj csak az, hogy sok felnőtt kizárólag ezt az alapvető célt vagy érdeket tartja szem előtt, s megfeledkezik más, ugyancsak fontos célokról, pl. a magánéletre való felkészülésről. Pedig ez legalább annyira fontos az egyéni boldogulás, a közérzet és életkedv szempontjából, mint a munkában elért eredmények, az anyagiak, vagy a karrier.

Gyakorlási lehetőséget a fiataloknak!

Ezért, amíg az iskola nem gondoskodik erről megfelelően, addig az iskolán kívül kellene elősegíteni a magánéletre való felkészülést. Ennek legfőbb feltétele a gyakorlási lehetőség biztosítása. Ha a fiataloknak jóformán nincs szabadidejük, vagy nem dönthetnek önállóan annak felhasználásáról, ha erősen korlátozzák őket a baráti és partnerkapcsolatok létesítésében, akkor a sikeres magánélethez szükséges képességek nem bontakozhatnak ki. Ez pedig erősen zavarja a munkában és közéletben való érvényesülést is.

A szülők és nevelők tehát nem azzal szolgálják a fiatalok érdekeit, hogy egyoldalúan csak az iskolai tanulást szorgalmazzák, hanem ha emellett gondoskodnak a felnőttes és kultúrált magánélet készségeinek elsajátításáról, gyakorlásáról is. Ahol ez nem történik meg, ott előbb-utóbb feszültségek és konfliktusok keletkeznek, s a fiatalok joggal érzik úgy, hogy nem értik meg őket, s ez megingatja a felnőttek iránti bizalmukat.

A hagyományos, tekintélyelvű nevelésnek szinte törvényszerű következménye a nemzedéki ellentét kialakulása, vagyis a fiatalok és idősebbek viszonyának megromlása. Pedig ez az ellentét valójában nem szükségszerű. Vannak családok, ahol a tizenéves gyermekek és a szülők között nincs semmilyen ellentét, sőt, kölcsönös barátság és megértés uralkodik. Nem azokra az esetekre gondolok, amikor a serdülők lemondanak önállósodási törekvéseikről és mindenben engedelmesen alá rendelik magukat a szülői kívánságoknak, mert ez nem barátság, hanem gyerekes, függő viszony. Lehet, hogy a szülők ilyenkor elégedettek, holott valójában súlyos kárt okoznak gyermeküknek: megakadályozzák önálló emberré érését, felnőtté válását. Az ilyen fiatalok később sem képesek az önálló életvitelre, az egyenrangú partnerkapcsolat kialakítására.

De az a család sem mentes a rejtett nemzedéki ellentétektől, ahol a szülők és gyermekek egymással mit sem törődve, pusztán lakótársakként élnek, vagy ahol a szülő (rendszerint az egyedülálló anya) veti alá magát tizenéves gyermeke minden kívánságának. Ez ma már elég gyakori, bár ma is a szülők tekintélyelvű, túlzott ellenőrzésre törekvő magatartása a jellemzőbb. Emögött általában nem kell rosszindulatot, vagy tudatos leigázási, kihasználási szándékot feltételezni. Az ok egyszerűen az, hogy az idősebbeket is a tekintélyelv alapján nevelték, így ezt érzik természetesnek. „Engem is szigorúan fogtak, mégis ember lett belőlem” – mondják.

Figyelmen kívül hagyják, hogy ma már nem tekintélyelvű, hanem demokratikus társadalomban élünk, ahol a fiataloktól sem vak engedelmességet, hanem önálló mérlegelést és felelősségvállalást várnak. Ehhez pedig szabadság, döntési lehetőség kell.

Az idősebbek sokszor azt hiszik, hogy a teenagerek még eleve alkalmatlanok az önállóságra, hogy szigorú korlátozás nélkül nem tanulnának és elzüllenének. Holott túlzott szigorukkal ők maguk akadályozzák meg a felnőttes életvitel képességének kifejlődését.

Mi lehet a megoldás?

Természetesen nem az, hogy a serdülőknek máról holnapra korlátlan szabadságot adjanak. Hanem pár év alatt, fokozatosan kell hozzászoktatni őket a nagyobb szabadsághoz és nagyobb felelősséghez. Mindenkire érvényes receptet nem lehet adni ehhez, hiszen az egyéni fejlődés üteme igen különböző. Előfordulhat, hogy már 15–16 éves korban éretté válik valaki a felnőttes szabadságjogokra (és kötelességekre!), de az is, hogy csak 18–20 éves korára – vagy még később. Megfelelő neveléssel és önneveléssel azonban elő lehet segíteni ezt a folyamatot.

Fontos tudni, hogy nemcsak a felnőttek nevelhetik, befolyásolhatják a fiatalokat, hanem ők is alakíthatják, fejleszthetik az idősebbek szemléletét. Hogyan? Úgy, hogy igyekeznek egymást türelmesen, udvariasan meghallgatni és megérteni, egymás tévedéseit úgy tisztázni, hogy azt a másik ne érezze megbélyegzésnek.

Jellemző, hogy a legtöbb konfliktust a fiatalok magánélethez való jogának el nem ismerése okozza. A „Szomorú szerelem” jeligéjű 16 éves lány pl. ezt írja:

Címet nem adhatok, mert anyám rettentő konzervatív és mindig felbontja a leveleimet. Ha a választ elolvasná, abból következtetni tudna kérdésemre, s akkor egy jó ideig nem mehetnék sehová.

A kérdés, amiről a mamának nem szabad tudnia, természetesen a levélíró partnerkapcsolatával függ össze: az ti., hogy engedjen-e partnere szexuális igényeinek, s ha igen, hogyan védekezzen a nem kívánt terhesség ellen. A szülőkkel való viszony megromlásának egyik leggyakoribb oka a szülők helytelen, elavult szemlélete, különösen a szexuális nevelés terén.

Én a hibát elsősorban abban látom – írja az előbb idézett lány –, hogy a szülők tiltják lányukat a fiúktól és csak a barátnőjéhez, vagy a suliba engedik el. Így kénytelen a lány hazudozáshoz folyamodni. A való helyzetet (viszonyt) elmondani? A kedves anyukát úgy kéne felmosni a szőnyegről. Pedig egy 16 évesnek is lehet magánélete.

Vajon miért nem látja be sok szülő, hogy a merev tiltás és korlátozás hatástalan, sőt káros? Miért csak a szomorú végeredmény döbbenti rá őket, hogy valamit nagyon elhibáztak. Egy „21 éves, szomorú” jeligéjű lány írta: Nem merek nemi életet kezdeni, de nem rajtam múlik. A szüleim olyan szigorúan ellenőrzik minden lépésemet, hogy kénytelen vagyok mindig nemet mondani. Azt hiszem, túl maradiak. Arról sem akarnak tudni, hogy bármilyen fogamzásgátlót használjak, szigorúan megtiltották. Orvoshoz sem fordulhatok tanácsért, mert itt mindenki mindenkit ismer, s úgyis megtudnák… Egy éve járok egy fiúval. A szüleim minél előbb hozzá akarnak adni. Mióta bevonult katonának, azóta úgy kezelnek, mintha rab lennék… sehova sem engednek el őmiatta.

Már úgy érzem, nem is kell nekem ez a fiú. Szinte odáig jutottam, hogy gyűlölöm. De ők hallani sem akarnak róla, hogy szakítsak vele. Egyszerűen semmivel sem értenek egyet, amit én akarok. Mindennek úgy kell lennie, ahogy ők mondják.: ha szakítok vele, akkor elzavarnak otthonról. Édesanyám minden levelemet elolvassa, már a barátnőmmel sem enged levelezni…

Az ilyen szülői magatartásnak kétféle hatása lehet: vagy megtöri a fiatal akaratát és közömbössé, passzívan beletörődővé teszi – vagy fellázítja és olyan tettekbe hajszolja, amit később maga is megbán.

Sem beletörődés, sem lázadás

Ezek a veszélyek azonban elkerülhetők, ha a fiatal tudatosan arra törekszik, hogy legalább belsőleg függetlenítse, önállósítsa magát, és egyenrangú felnőtt emberként viselkedjen. Ha megvan ez a belső alap, akkor a külső önállóságot is fokozatosan ki tudja harcolni. A passzív beletörődés és a hisztérikus lázadozás szélsőségei között megtalálja a helyes középutat: a nyugodt, határozott és következetes (de nem merev) ragaszkodást a saját, reális elképzeléseihez. (Kérdés persze, hogy valóban reálisak-e az elképzelései.)

Néha elkerülhetetlen a fiatal és szülei közötti nyílt konfliktus. A veszekedések persze általában nem vezetnek eredményre, csak súlyosbítják a helyzetet. Ha a szülőkkel való „szót értés" teljesen reménytelen, akkor jobb, ha a fiatal kerüli a vitákat, minél kevesebb időt tölt szüleivel, vagy -– ha már nagykorú és megteheti – el is költözik tőlük. Az idézett levél írója például 21 éves lévén, valószínűleg megteheti, hogy máshová költözik és önálló életet kezd. Így -–bár nyilván le kell mondania az otthoni kényelemről – a saját életét élheti.

Ez azonban nem mindig járható út. Példa rá egy 17 éves, vidéki lány esete. Szülei idős és maradi gondolkozású emberek, hagyományos módon nevelték. Apja nagyon szigorú volt hozzá, sokszor megverte, ezért félt tőle és hazudott neki. De anyjával sem volt bizalmas viszonyban. Szexuális felvilágosítást senkitől sem kapott. Tájékozatlansága folytán 14 éves korában elcsábították, de ezt sem merte megmondani a szüleinek. A szakmunkásképzőbe kerülve – ahogy írja – szélesedett a látóköre, s egyre nehezebben viselte el az otthoni helyzetet. Még 16 éves sem volt, amikor ott hagyta az iskolát és munkába állt, hogy önállóbb legyen.

Ez még talán nem is lett volna baj. De elkövette azt a hibát, hogy egy este nem ment haza, fiúismerősénél aludt. Másnap érte mentek, haza vitték, megfenyítették és nem engedték munkába járni. Egy hét múlva megszökött otthonról, albérletet keresett és ismét munkába állt, de rövidesen rendőrök vitték haza. Apja nagyon megverte, s azóta szinte rabként kezeli, nem engedi el sehova, otthon kell dolgoznia. Elkeseredésében arról fantáziál, hogy újra megszökik és prostituált lesz, hiszen apja úgyis ilyen jövőt jósol neki. Sűrűn érez szexuális vágyat, s nem tudja, hogyan lehetne ezt leküzdeni, s egyáltalán mit tegyen, hogy helyzete javuljon.

Mindenekelőtt azt javasoltam a levélírónak (és a hasonló helyzetben levőknek), hogy ne cselekedjen újra meggondolatlanul. Amíg nem éri el a nagykorúságot (18 éves kort), jogilag szülei gyámsága alatt áll. Ha úgy érzi, hogy ők visszaélnek ezzel a jogukkal, segítségért fordulhat például a gyámhatósághoz – de lehet, hogy okosabb kivárni azt az 1–2 évet. Próbálja levonni a tanulságot a történtekből. Az átgondolatlan lázadás után ne essen át a passzív beletörődés szélsőségébe, ne merüljön el az irreális álmodozásokba. Prostituáltnak lenni egyáltalán nem kellemes dolog, sőt, ez lenne talán a legrosszabb, amit tehetne.

Ehelyett készüljön tudatosan és tervszerűen az önálló életvitelre, s egyelőre lelkileg próbáljon önállósulni, anélkül, hogy nyíltan szembe fordulna apjával és kiélezné az otthoni helyzetet. Szülei a maguk módján bizonyára szeretik a levélírót és jót akarnak neki. Próbálja újra és újra megmagyarázni nekik – de türelmesen! –, hogy mennyiben indokolatlanok az aggályaik. Szexuális feszültségeitől egyelőre önkielégítéssel is megszabadulhat, partnert keresni ráér akkor is, ha majd önálló lesz,

Egyébként érdekes – és nem véletlen –, hogy a szülői szigor a lányokat sújtja leginkább. Az „Unatkozó Mariann” és az „Ismeretlen vágyakozás” jeligéjű, 16 éves lányok amiatt panaszkodtak, hogy szüleik igyekeznek lehetetlenné tenni a fiúkkal való ismerkedést, barátkozást; azzal érvelve, hogy „ráérsz még fiúzni, csak tanulj, a fiúknak úgyis minden lány csak arra kell!” S az eredmény? „Biztos vagyok benne, hogy mivel ennyire tiltanak a társaságtól, épp azért motoszkál bennem a gondolat, hogy lefeküdjek valakivel” – írja egyikük.

Ezek a szülők minden jóakaratuk ellenére rossz irányba terelik gyermeküket, mert a felgyülemlő feszültség „rövidzárlati cselekvésekhez” vezethet: „Félek, hogy el fogok követni még végül valami hülyeséget…” – olvasom az egyik levélben. Tanácsolom: ne hagyják idáig fajulni a helyzetet, győzzék meg szüleiket – ha másként nem megy, pedagógusok vagy más, komoly felnőttek segítségével –, s fokozatosan harcoljanak ki egy kis önállóságot.

Jellegzetes nemzedéki konfliktust tükröz annak a 17 éves szakközépiskolás lánynak a levele, aki megírta, hogy közel három éve jár egy főiskolás fiúval, s komoly terveik vannak:

…édesanyám kezdi ellenezni kettőnk kapcsolatát. Attól fél, hogy a fiú miatt ott fogom hagyni az iskolát. Hiába mondom, hogy eszem ágában sincs ott hagyni, és csak akkor zavarná a tanulásom, ha nem engednék, hogy együtt járjunk. Józsi, a partnerem is azt mondta, nem hajlandó rólam lemondani csak azért, mert a mamámnak más a véleménye… Tele vagyunk szorongással, félelemmel a szülők miatt. Józsi elhatározta, hogy beszélni fog a szüleimmel erről a témáról. De félek, hiába, mert amit az anyám egyszer a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Azt mondta, ha nem szakítok vele, mehetek a háztól, ő leveszi rólam a kezét.

Tudom, hogy a szülőnek köze van a gyerek magánügyeihez. Jó, mondja el a véleményét, de szerintem egy 17 éves lánynak már joga van bizonyos személyi szabadsághoz, a saját életének alakításához. Mit tegyek ebben a helyzetben, hogy Józsit se veszítsem el, de a szüleimmel is megőrizzem a jó viszonyt?

Azt hiszem, jó ötlet a levélíró partnerétől, hogy személyesen próbálja tisztázni a félreértést a szülőkkel, illetve megszerezni jóváhagyásukat a kapcsolathoz. Ha ő ügyesen és udvariasan tud tárgyalni velük erről (is), akkor nyert ügye van. Nem világos, hogy a szülők miért kifogásolják tulajdonképpen ezt a kapcsolatot. Talán romlott a levélíró tanulmányi eredménye? Vagy attól félnek, hogy teherbe esik? Mindenképpen meg kellene nyugtatni őket, s ezt ketten könnyebben elérhetik, mint egyedül. Persze valóban nagyon ügyelni kell a tanulmányi eredményekre éppúgy, mint a nem kívánt terhesség elkerülésére. Legbiztosabb, ha egyelőre nem mennek tovább a pettingnél, vagyis a közösülés nélküli játékoknál.

Érdekesen világítja meg a nemzedéki ellentétek mélyebb okait egy másik, 17 éves lány:

Apám iszik, anyám féltékenykedik, állandóan veszekszenek. Apa azt mondja, azért iszik, mert anyám mindig macerálja. Ebben van valami, de nem teljesen igaz. Szerintem tönkrement a házasságuk, mert abszolúte nem tudnak egymáshoz alkalmazkodni és már nem is szeretik egymást. Persze akik vagyonra kötnek házasságot, kölcsönös megismerés híján, azok ne várjanak mást. És szerintem anya frigid, talán sohasem elégült ki, ezért tartja erkölcstelennek, züllöttnek a mai világot. S mondanom sem kell, hogy engem félt a fiúktól. Természetesen felvilágosítást sem kaptam tőle, annak ellenére, hogy a gyermeknevelés a családban az ő dolga… Különben a szemléletükkel más baj is van, hiszen állandóan csak a pénzre hajtanak, nem járnak sehová. Nekik az a szórakozás, ha ötszobás lakásukat mutogathatják, s engem is az otthon-ülésre akarnak nevelni… Már nem sokáig bírom elviselni az egészet.

Vagyis, mint látjuk, a nemzedéki ellentétek elsősorban szemléleti okokra vezethetők vissza. Az idősebb nemzedék szemléletére gyakran a gazdasági, vagyoni szempontok előtérbe helyezése jellemző (még a párválasztásnál is!), s ezért tulajdonosként viszonyulnak egymáshoz, sőt, gyermekeikhez is. A fiatalok számára viszont fontosabbak az érzelmek, a szerelem, a szex. Ők általában nem akarnak felül kerekedni másokon, vagy magukat alárendelni, hanem szabad és egyenrangú partnerek akarnak lenni. Ez a törekvés felel meg korunk követelményeinek.

A lelki autonómia megteremtése

A fiatal önállósulását gyakran az nehezíti, hogy az egyik – rendszerint az ellenkező nemű, vagy egyedülálló – szülő érzelmileg túlságosan kötődik hozzá, ki akarja sajátítani magának és féltékeny minden lehetséges vetélytársra. Egy 15 éves lány írja:

Apámmal eddig nagyon jóban voltam, de most mégis összetűzésbe keveredtünk. Megmondtam ugyanis, hogy – most először – járok egy fiúval. Anyu egyből beleegyezett, de apu elkezdett kiabálni, hogy ha meglát egy fiúval, még 20 éves koromban is felpofoz. Ő ugyanis nagyon félt engem és szinte bálványoz, eddig minden kívánságomat teljesítette. Ezután titokban találkoztam a fiúval, de csakhamar kiderült és apu megint óriási botrányt csapott. Most nem tudom, mit csináljak.

Nyilvánvaló, hogy itt az apa részéről különlegesen erős (már nem egészen egészséges) érzelmi kötődés áll fenn, s emiatt nem bírja elviselni, hogy ne ő legyen az egyetlen férfi, akit a levélíró szeret. Mindez kétségtelenül megnehezíti, hogy a lány lelkileg önállósuljon, felnőtté váljon, s ennek megfelelő kapcsolatokat alakítson ki. Ám ebbe nem kell belenyugodni! Csak azt javasolhatom a levélírónak (és a hasonló helyzetben levőknek): ne hagyja, hogy apja „kisajátítsa” magának és gyermekies, függő viszonyban tartsa. Magyarázza meg neki – esetleg a másik szülő, vagy egy pedagógus segítségével –, hogy túlzott féltésével valójában árt annak, akit szeret.

A nemzedéki konfliktust gyakran a szülők válása, és egy nevelőszülő megjelenése váltja ki. Mint annál a 15. évében levő lánynál is, akinek szülei 8 éves korában elváltak, aztán az anyja néhány év leforgása alatt férjhez ment és újra elvált, most pedig már harmadik éve együtt él az albérlőjével.

Őszintén megmondom, egy csöppet sem szeretem a Pista bácsit és ő sem engem. De anyunak csak ő a valaki. Egy idő óta se látnak, se hallanak egymástól, engem meg semmibe vesznek, nem is szólnak hozzám. Igaz, nemrég kaptam két egyest matekból, mindig ezen lovagolnak, pedig különben jó közepes tanuló vagyok. De most már a tanuláshoz sincs kedvem, legszívesebben megszöknék valahová.

Megértem, hogy a levélíró több törődést igényelne, főleg az édesanyja részéről. De azért a helyzet talán mégsem olyan rossz, hogy szökésre gondoljon. Hiszen nem bántja otthon senki, s megadják a legszükségesebbeket, hogy tanulhasson. Az a benyomásom, hogy kicsit féltékeny a Pista bácsira, irigyli, hogy az édesanyja vele többet foglalkozik. Pedig tulajdonképpen akár örülhetne is, hogy ők milyen jól megvannak egymással. Ha majd a levélírónak is lesz egy igazi partnere, bizonyára fontosabbnak fogja őt érezni, mint bármely családtagot, így van ez rendjén.

Egy 15 éves lány már elég nagy és érett lehet ahhoz, hogy nélkülözni tudja az állandó szülői törődést; a problémáit pl. egy barátnőjével vagy rokonával is megbeszélheti. Persze igyekezzen jó viszonyban lenni édesanyjával is, tegyen eleget a jogos kívánságainak (tanulás stb.), akkor nem lesz semmi baj.

16–17 éves kortól egyre inkább a partnerkapcsolatok körül sűrűsödnek a nemzedéki ellentétek. Ennek van egy reális oka: a partnerkapcsolat valóban veszélyeket rejthet magában (különösen egy lány számára). De nagyon sok szülő ott is veszélyt lát, ahol nincs – vagy időbeni felvilágosításokkal könnyen megelőzhető –, s elavult módon, vallási vagy faji előítéletekkel közelíti meg ezt a kérdést. Egy 19 éves lány pl. megírta, hogy szülei eleinte nem kifogásolták együttjárását egy 22 éves fiúval, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a fiú anyai nagyszülei cigányok.

Ettől kezdve nem volt nyugtom – írja. – Megparancsolták, hogy szakítsak vele, mert egy cigány nem való a mi családunkba. Most nem mehetek sehová, még dolgozni is szülői kísérettel járok, mert attól félnek, hogy a fiú megszöktet… Közben borzalmasan szenvedek, mert szeretem őt is, meg a szüleimet is, s egyiküket sem akarom boldogtalanná tenni.

Itt most nem az az érdekes, hogy a szóban forgó fiú csak anyai ágon cigány származású, mert ha teljesen cigány lenne, az sem lenne ok a szakításra; éppúgy nem, mintha arab, néger vagy kínai lenne. Bevallom, számomra megdöbbentő, hogy ilyesmi még ma is előfordulhat: faji előítéletek miatt elszakítani egymástól két, egymást szerető fiatalt!

Ráadásul a levélíró már nagykorú, felnőtt nő, így a szülőknek egyszerűen joguk sincs arra, hogy megtiltsák ezt a kapcsolatot. Meg kellene érteniük, hogy helytelenül és értelmetlenül viselkednek ebben az ügyben. De a levélíró se akkor jár el okosan, ha engedelmes, jó kislányként viselkedik, és feláldozza kettejük jó kapcsolatát a faji előítéletek oltárán.

Hasonló a helyzet a vallási előítéletekkel. Erre jó példa egy 20 éves lány levele, akit főorvos apja szigorú valláserkölcsi elvek szerint nevelt: megkövetelte a templomba járást stb. A lány harmadik éve jár egy fiúval, nemsokára eljegyzik egymást, de már másfél éve – a szülők tudta nélkül – nemi életet élnek. Az apa kioktatta a lányt, hogy csókolózni csak az eljegyzés után szabad, szexuális kapcsolatot pedig csak a templomi esküvő után szabad kezdeni. Az „udvarlónak” viszont négyszemközt azt mondta, hogy nyugodtan vezesse le a nemi vágyait, csak ne a lányával, hanem más nőkkel. A férfi szerinte úgysem bírja ki, fő, hogy „érzelmileg ne csalja meg”, akit szeret. (Vagyis érzelem nélküli kapcsolatokat létesítsen, nyilván prostituáltakkal.) Az ilyen örömökért ugyanis „kár volna feláldozni lánya vallásosságát”.

A levélíró természetesen fölháborodott – s joggal! –, amikor ezt megtudta és teljesen kiábrándult apjából. A vallásból már korábban kiábrándult, mert – ahogy írja:

…nem tudtam egyeztetni a nemi élettel. S egyáltalán nem bántam meg, mert nekem a nemi kapcsolat érzelmileg sokkal többet nyújt, mint a vallás, amit 6 éves korom óta rendszeresen gyakoroltam. Amikor kezdtem hanyagolni, elég nehéz volt lelkileg. Otthagyni valamit, amit belém neveltek, és felcserélni egy újjal, amit akkor még alig ismertem. Sokat gondolkoztam akkor ezen, volt egy-két álmatlan éjszakám, de végül sikerült, és ma úgy érzem, megérte.

Ehhez, azt hiszem, nem kell kommentár. Helyette még egy esetet ismertetnék, amely azt mutatja, milyen súlyos veszélyt jelent a szülők „meleg-korlátozó”, vagyis kényeztető és túlságosan féltő nevelési módszere a lelki önállósulás és egészséges személyiségfejlődés szempontjából. A levélíró egy 20 éves lány. Fél éve van Pesten, ahol a nagyanyjánál lakik és munka mellett felvételi vizsgára készül. Azelőtt vidéken élt, a szüleinél. Mindennel elhalmozták, de ugyanakkor az apja nagyon szigorú volt, mindenért megverte, sehová sem engedték el.

Először a büntetés elkerülése végett kezdett nekik hazudozni. Később rájött, hogy más téren sem érdemes őszintének lenni, mert a szülők visszaéltek a bizalmával, kinevették, vagy rögtön megtiltottak valamit. Fiúkkal is titokban kezdett járni. Egyszer aztán kiderült egy kapcsolata, s „oltári botrány” lett belőle, megtiltották neki a találkozást. Ettől sírógörcsöt kapott és elájult; azóta magas vérnyomással kezelik. Mióta Pesten van, szabadabb, nagyanyja nem korlátozza, csak kiszolgálja. Nemrég szerelem nélkül, kíváncsiságból lefeküdt egy fiúval, aztán ejtette, mert semmi jót sem talált a szexben.

Tudom, hogy tetszem a srácoknak, és ez beképzeltté, gőgössé tett. Csak hülyítem őket és senkivel sem vagyok őszinte. Gyakran feltűnési mániából kitalálok valamit, hogy felfigyeljenek rám. Rettenetesen befolyásolható hangulatember vagyok. Nincs egyetlen igazi barátom sem. Hogyan szerezzek ilyeneket? Honnét vegyek annyi erőt, hogy képes legyek megállni a saját lábamon? Nagyon szeretnék megváltozni, de képtelen vagyok eligazodni az érzéseim dzsungelében!

Ez a példa világosan mutatja, hogy az önállósulási törekvések serdülőkori elnyomása hová vezethet. De azért ne gondoljuk, hogy 20 éves korban már nem lehet ezen változtatni. Az őszinte vallomás azt mutatja, hogy a levélíró képes őszintén és kritikusan szembenézni önmagával, s ezzel már meg is tette az első lépést életvezetési problémáinak megoldása felé: Törekszik eligazodni önmaga lelki világában, igényli az őszinte kapcsolatot, s megvan a lehetősége arra, hogy elérje a belső önállóságot. Tapasztalhatta, hogy gondolatainak leírása is segít a problémák tisztázásában és megoldásában (ezért érdemes naplót is vezetni!).

Legjobb, ha keres valakit, akihez élőszóban is őszinte lehet. Bizalmas barátot ismerősei vagy rokonai közül választhat. De persze a magatartásán változtatni kell. Ne akarjon többnek látszani, mint ami, és próbáljon őszinte érdeklődést mutatni mások iránt – ezzel fejlesztheti emberismeretét. Szüleivel ne élezze ki a viszonyt, de fokozatosan vegye saját kezébe életének irányítását. Ehhez először is tisztáznia kell, mit akar elérni – és hogyan. (Ha ez egyedül nem megy, keressen pszichológiai szaksegítséget.)

Nemzedéki konfliktusok természetesen nem csak a gyermekek és szülők, hanem a diákok és tanárok között is előfordulnak. Ezek azonban jóval ritkábbak (?), s nagyjából ugyanolyan okokra vezethetők vissza. Ezért itt nem foglalkozom velük.

2. SERDÜLŐKORI TESTI PROBLÉMÁK

A serdülés olyan nagy, testi változásokkal jár, hogy nem csoda, ha sokaknak okoz gondot testük változó mérete vagy működése. Az erről érkező kérdések jelentős hányada pszichológiai szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt, mert gyakran olyasmiből is problémát csinálnak, amiből nem kellene, vagyis teljesen indokolatlanul keseregnek. Másrészt, mert tényleges, de jelentéktelen testi hibákat mértéktelenül fölnagyítanak, helytelenül értelmeznek, ezekben vélik felfedezni gátlásaik, kudarcaik vagy magányosságuk okait. Ami aztán „csökkentértékűség érzését” eredményezi. Nézzünk néhány példát mindenekelőtt az előbbiekre.

„Túl kicsi” – „túl nagy”

A többiek megfigyelése alapján legtöbb serdülő a változások „normális” vagy elvárható mértékéről is kialakít valamilyen elképzeléseket. Épp ebből származik gyakran a baj! A szervezet ugyanis nem veszi figyelembe ezeket az elképzeléseket, hanem az átöröklés folytán kialakult genetikai programoknak engedelmeskedik, így többé-kevésbé eltér az átlagtól: hol kisebb formákat hoz létre, hol nagyobbakat. Ez nemcsak egyes testrészekre, hanem az egész testre érvényes. Egy 16 éves fiú írja:

13 éves koromtól kell rendszeresen borotválkoznom, teljesen kifejlődtem, magasságom azóta is állandó. De éppen ez a baj. Ugyanis nagyon alacsony vagyok, 160 cm. Ezért, ha pl. egy lánnyal komolyabban kezdenék foglalkozni és ezt közlöm vele, kinevet, mondván, hogy nagyon kicsi vagy. Hallottam, hogy van olyan orvos, aki ezt a problémámat talán meg tudná oldani.

Rosszul hallotta! Nincs olyan orvos, aki el tudná érni, hogy valaki a testi fejlődésének, növési korszakának befejeződése után még jelentősen nőjön – kivéve, ha hormonzavar miatt rekedt meg a fejlődése. Márpedig a levélírónál a jelekből ítélve a növési korszak lényegében befejeződött. Esetleg 1-2 cm-t még nőhet, többet nemigen. Ahogy mondani szokták: ez van, ehhez kell tartania magát. A 160 cm különben egyáltalán nem nagyon alacsony, bőségesen akadnak alacsonyabb férfiak is, nem beszélve a nőkről, akik között még több az alacsony termetű. Már csak ezért sem jelent komolyabb akadályt a partnerkeresésben az említett magasság. Másrészt nem minden lány akad fenn azon, ha a fiú néhány centivel alacsonyabb.

Persze legjobb, ha a levélíró nem is kezd komolyabb kapcsolatot nála lényegesen magasabb lányokkal. Csakis a szokások, a meggyökeresedett előítéletek magyarázzák, hogy míg a fiúknak kizárólag az alacsonyság okoz gondot, addig sok lány a „túl magas” termetet érzi elviselhetetlennek. Mint az a 15 éves lány, aki így panaszkodik:

A baj az, hogy nagyon magas vagyok, ezért nem való énhozzám senki. A tánc sem áll jól nekem, meg aztán olyan ciki, hogy legtöbbször alacsonyabb fiúk kérnek fel táncolni, s kénytelen vagyok őket elutasítani. Lenne ugyan megoldás: a lapos sarkú szandál, de ehhez nem jó a szoknya, mert nem csinos benne a láb, s különben is, nem lehetek mindig lapos sarkúban. A másik baj, hogy a homlokom is nagyon magas. Hiába hordok frufrut, amikor a szél szétfújja, csak úgy virít kifelé…

Tipikus tinédzserproblémák, nemde? Bár nem tudni pontosan, milyen magas is a levélíró (mert azt elfelejtette közölni), nyilván nem kirívóan magas, ha már a magas sarkú cipő levetése is megoldaná a problémáját. Ő azonban ehelyett a termetét szeretné megrövidíteni, valamilyen csoda segítségével. (Talán az ógörög mondabeli Prokrusztész-ágyat lehetne neki javasolni, amely egyszerűen levágta a láb egy részét, ha valaki hosszabb volt a kelleténél.) Pedig a lábnak is egészségesebb az alacsony sarok. Másrészt magas termethez magas homlok illik, tehát az, amit a levélíró bajnak érez, valójában egyáltalán nem baj.

A párválasztás témájának tárgyalásakor még visszatérünk a testmagasság kérdésére. Most nézzünk néhány más, tipikus ifjúkori problémát. Hamarjában egy tucat olyan levelet számoltam össze, amelyben tizenéves lányok arról panaszkodnak, hogy kicsi a mellük. Például egy 17 éves lány írja:

Úgy érzem, hogy a koromhoz képest nem vagyok elég fejlett. Túlságosan kicsik a melleim. Emiatt kisebbrendűségi érzésem van. Ezt még fokozza ismerőseim lenéző viselkedése velem szemben: a közismert „elől deszka, hátul léc” szólással ruháztak fel. Hogy a kellemetlen pillanatokat elkerüljem, csak nagyon ritkán járok szórakozni. Így egyedül vagyok, unatkozom és egyre többet gondolok a problémámra.

Ez a pár mondat nemcsak a probléma lényegére világít rá, hanem a hatására is. A mell nagysága jórészt örökletes tényezőkön múlik, bár hormonhatások, a kövérség vagy soványság, az egészségi állapot és más tényezők is befolyásolják. De akár kisebb egy mell az átlagnál, akár nagyobb, ez önmagában még nem vált ki „csökkentértékűségi” érzést. Annál inkább az, hogy milyennek tartják, hogyan értékelik. Ez pedig már beállítottság, szemlélet kérdése! Ha valaki nem tudja elfogadni a természetes különbségeket, vagy ha túlságosan a mások véleményéhez igazodik, akkor zavarni fogja, hogy eltér a vélt átlagtól.

Még nagyobb baj, hogy az így keletkezett probléma megoldását legtöbben rossz úton keresik. Szem elől tévesztve, hogy a zavart nem a mell mérete, hanem annak értékelése váltotta ki, nem az értékelésen akarnak változtatni, hanem a mell méretén – ami legtöbbször lehetetlen. Persze az értékelésen sem mindig könnyű változtatni, mégis ez a járhatóbb út. Gondolhat pl. arra, hogy a kis mell is lehet igen szép; hogy a férfiak jelentős része jobban szereti a kis mellet, mint a nagyot; hogy a kis mellet kevésbé fenyegeti a megnyúlás veszélye stb. A mell megítélése divat kérdése, s mint ilyen, nagyon is változó.

Vagyis legokosabb, ha elfogadjuk természetes adottságként a mell méretét, s nem törődünk azzal, hogy nem mindenkinek tetszik. Ha ugyanis nem ezt tesszük, akkor nem találunk kiutat, s – mint a levélíró is – hajlamossá válunk a visszahúzódásra, a tehetetlen rágódásra, önemésztő búslakodásra, emberkerülésre, ami magányossá tehet és egész életünket megronthatja. A javasolt megoldást, sajnos, sokan éppúgy elutasítják, mint az a 16 éves lány, aki a következőket írta:

Arról van szó, hogy meglehetősen pici a mellem. Mit lehet ilyenkor csinálni? De nagyon kérem, doktor úr, ne tessék engem pszichikai alapon megnyugtatni. Én is tudom, hogy divat lehet a kis mell, azt is tudom, hogy egy nőben nem ez az igazi érték, de engem idegesít, feszélyez… szóval nagyon zavar.

A levélíró azt is megírta, hogy ő valamilyen gyógytornára vagy masszírozásra gondolt, esetleg gyógyszeres kezelésre. Így valószínűleg hiába közölném vele, hogy a mell méretén és alakján egyik sem változtat lényegesen. Viszont nem árt tudni, hogy a fogyás valamelyest csökkentheti, a hízás pedig kissé növelheti a mell méretét. Azonkívül a gyermekvárás és szülés is növeli a mellet (átmenetileg). Egyébként mindig ajánlatos ezt a kérdést egy nőgyógyásszal megbeszélni.

Még egy levélre kell kitérnem ezzel kapcsolatban, mert közkeletű és veszélyes előítéletet tükröz. Egy 18 éves lány írta:

Sajnos, kicsi mellem van. Egyébként csinosnak tartanak, de azt mindig a fejemhez vágják, hogy lapos vagyok. Tudom, Ön erre azt válaszolná, hogy nem szeret engem igazán az, aki ilyet mond. Nekem erről az a véleményem, hogy ez döntő dolog egy fiú szemében, mert ha arra kerül a sor, hogy lefekszem vele, akkor lehet, hogy ezért nem fogja jól érezni magát velem. Akkor pedig hiába szeret, ezért megutálhat…

A levélíró aggályoskodása tipikus példája a szervi csökkentértékűségi érzésnek. Aminek következtében egy esetleges szexuális kapcsolatnál az elvárható élvezet helyett majd gátlásosan arra fog figyelni, hogy partnere nem utálja-e meg a kis melle miatt. Ha valakiben kialakul egy „kismell-komplexus”, akkor az hajlamos arra, hogy minden kapcsolati zavart erre vezessen vissza. Az idézett előítélet tehát önmagát megvalósító jóslatként működik, vagyis a lány előre fél, hogy a fiú „megutálja”, ezért aztán nem is tud természetesen, felszabadultan viselkedni a szeretkezések során – így bekövetkezik, amitől fél. Ez pedig megerősíti az előítéletét, amitől még gátlásosabb lesz, s egyre jobban belebonyolódik az ördögi körbe.

Nagyjából ugyanez a lelki mechanizmus működik más „testi hibák” esetében is. Pl. ha van kismell-komplexus, miért ne lehetne nagymell-komplexus is. Ilyet mutat az alábbi levél:

Elkeserít, hogy nagy melleim vannak, pedig még csak 17 éves vagyok. Abba kellett hagynom az atlétikát, mert a futásban akadályoztak a melleim. Jelentkeztem fotómodellnek, mert jó alakom van, de a melleim miatt elutasítottak. Nyilvános helyen nem mehetek úgy végig, hogy ne tennének rám megjegyzéseket, amik sértik az önérzetemet – és még folytathatnám a hátrányokat, amik a nagy melleim miatt érnek.

Kétségkívül érhetik hátrányok, de azért az előnyökről sem kellene megfeledkezni. A férfiak többsége számára kifejezetten vonzó a nagy női mell. A szemtelen megjegyzések mögött könnyen felfedezhetné a vágyakozást vagy az elismerést, a bókot. Műtétileg ugyan kisebbé lehet tenni egy nagy mellet – a plasztikai sebészek foglalkoznak ilyesmivel –, de nem hiszem, hogy érdemes lenne műtétre vállalkozni, főleg tizenéves korban.

Problémát okozhatnak a nemi szerveknek egy elképzelt átlagtól való eltérései is, éspedig mindkét nemnél egyaránt. Nézzük először egy 18 éves lány ilyen panaszát:

14 éves koromban vettem észre, hogy nemi szervemnél a kisajkak megnyúltak, úgyhogy a nagyajkak már nem takarják el azokat. Ez nekem komoly gátlásokat okoz, pl. közös zuhanyozáskor és a szexuális együttlét során is. A vőlegényem egyszer megkérdezte, hogy mi az a hosszú, de nem mertem neki megmondani, azt mondtam, nem tudom. Lehet, hogy csak azért ilyen, mert az önkielégítésnél gyakran dörzsöltem? Mindenesetre szeretném plasztikai műtéttel eltávolíttatni.

Minthogy a nagyobból mindig könnyebb kisebbet csinálni, mint fordítva, a plasztikai műtét lehetősége adott, de éppolyan feleslegesnek tűnik, mint a nagy mell esetében. A serdülés természetes velejárója ugyanis, hogy a hüvelybejáratot védő kisajkak többé-kevésbé megnövekednek, megnyúlnak (az egyik többnyire kicsit jobban, mint a másik). A növekedés aránya persze egyénileg változó, de ez alkati adottság és független az önkielégítéstől. (Bár, ha ennek során valaki húzogatja, akkor jobban megnyúlhat.) Nincs jelentősége ugyan, de nem árt egy nőgyógyásztól kérni szakvéleményt.

S most lássuk a fiúk „méretbeli” panaszait. Talán említenem sem kell, hogy csak elvétve akad köztük olyan, aki nemi szervének túl nagy méretei miatt panaszkodik, hiszen a nagy hímvessző ősidők óta a férfierő szimbóluma. S napjainkig erősen tartja magát az a hiedelem, hogy minél nagyobb a hímvessző, annál erősebb a potencia, a szexuális teljesítőképesség. (Holott ez nem igaz.) Annál többen szenvednek attól a gondolattól, hogy hímvesszejük kisebb az átlagnál, s ennek mindenféle káros következménye lehet. Példa erre az alábbi levél:

Az átlagosnál magasabb (182 cm) és erősebb testalkatú vagyok, viszont a férfias adottságom jóval az átlag alatt van. Hímvesszőm alig 11 cm, ami nem tekinthető arányosnak. A szexuális kapcsolatot egy ilyen kicsi nemiszerv nagyon gyengén tartja. Ráadásul a kicsi adottsághoz az átlagosnál nagyobb nő is párosul, ami valahogy nem egyeztethető össze… Lehet, e szervem csökevényességében szerepe volt az elég fiatalon kezdett, és gyakran előforduló önkielégítésnek. Most katona vagyok és módomban áll sokkal nagyobb nemiszerveket látni, amitől kisebbrendűségi érzésem támadt. Hogyan lehetne megnövelni?

Ebből a levélből – mint sok más, hasonlóból – nem derül ki, hogy a megadott méret a hímvessző ernyedt vagy merev állapotában értendő (pedig hát ugye nem mindegy). A méretbeli összehasonlításoknak csak merev állapotban van értelmük. Az ugyanis nem mérvadó, hogy ernyedten mekkora. Hiszen amelyik ernyedten is elég nagy, az alig nő valamit merevedéskor; a kicsire összehúzódni képes viszont merevedéskor három-négyszeresére bővül. Vagyis merev állapotban nincs olyan nagy különbség a hímvesszők között.

Másrészt a merev állapotban történő mérés adatai is ritkán megbízhatóak. Először is, mert gyakran csak becslésen alapulnak, s ezt az illető lelkiállapota és a segítségkérés indoklásának szándéka negatívan befolyásolja (vagyis kisebbnek láttatja, mint amekkora). Azonkívül nem ismerik a mérés technikáját – pl., hogy mettől meddig kell mérni –, s ez több cm-es különbséget eredményez a pontos méréshez képest. S ami a legfontosabb: igen kevesen ismerik a tudományosan kimutatott statisztikai átlagméreteket, s csak egy-két, véletlenül meglátott, nagyobb hímvesszőhöz viszonyítanak.

Ráadásul nem elég az átlagos, merev hímvessző-hosszúságot ismerni – ami 14–16 cm –, hanem azt is tudni kellene, milyen gyakoriak az ettől való eltérések; pl. hogy a férfiak kb. egyharmadának van 14 cm-esnél kisebb hímvesszője (mereven).

Logikusnak látszó, de valójában alaptalan feltételezés, hogy a hímvessző méretének arányban kell állnia a testalkattal. Persze ilyen is előfordul, de ezen a téren éppoly gyakoriak az eltérések, mint ahogy mondjuk az orr vagy a fül nagysága is független a testmagasságtól. S mint ahogy az utóbbiak méretét nem lehet befolyásolni, ha már kifejlődtek, ugyanúgy a hímvessző nagyságának befolyásolására sincs mód a serdülés után. (Más a helyzet, ha a serdülés elmaradt vagy késik; ilyenkor hormonkezeléssel többnyire elő lehet segíteni a növekedést.) A kifejlett hímvessző mérete genetikailag, örökletes tényezők által meghatározott; a funkciójának megfelelő használat sem befolyásolja lényegesen.

De nem is csökkenti vagy „csökevényesíti”! Sőt, a használat inkább fejlesztően hat bármely szervre. Ezért nevetséges az a feltételezés, hogy az önkielégítés miatt a hímvessző kicsiny maradhat vagy elcsökevényesedhet. Az ilyen feltételezés tudatlanságról, illetve szexellenes nevelésből eredő bűntudatról árulkodik.

Nézzük végül az utolsó aggályt, hogy ti. az átlagosnál kisebb nemiszerv „nagyon gyengén” működik, vagy nem alkalmas egy nagyobb testalkatú nő kielégítésére. Ez az aggály is többszörösen alaptalan. Először is, a nemiszerv működőképessége, vagyis a férfi potenciája nem a méretektől függ. Nagy hímvesszővel is lehet valaki impotens – és viszont. Másodszor, a vizsgálatok nyomán bebizonyosodott, hogy a női hüvely a hüvelyizmok összehúzódása vagy ellazulása révén alkalmazkodni tud a hímvessző méretéhez, tehát szükség szerint leszűkül vagy kitágul. Ez a szexuális izgalom hatására automatikusan bekövetkezik! Harmadszor, a nő kielégülése testalkatától függetlenül, döntően a csikló ingerlésén múlik, ez pedig akár hímvessző nélkül is biztosítható!

A „túl kicsiny” hímvesszővel kapcsolatos aggályok tehát szinte mindig alaptalanok, téves szemléletre, tudatlanságra vezethetők vissza. Ezért nevezik ezt szaknyelven kispénisz komplexusnak. Kezelése nem gyógyszerrel, nem műtéttel történik (bár sokan igényelnének ilyet), hanem felvilágosítással és az önbizalom növelésével.

Egyéb „testi hibák”

A serdülőkor körüli testi problémák másik jelentős része nem a túl kicsinek vagy túl nagynak tartott méretek miatt, hanem más jellegű – vélt vagy valós – testi hiányosságok miatt keletkezik. Alig van ember, akinek ne lenne valami testi hibája, de ezek értékelése viszonylagos és egyénenként igen különböző. Egyesek még a súlyosabb testi fogyatékosságot sem fogják fel tragikusan, mások viszont még néhány szőrszál vagy apró bőrhiba miatt is halálosan elkeserednek.

Nyilvánvaló, hogy nem önmagában a testi hiba okoz boldogtalanságot vagy csökkentértékűségi érzést, hanem a vele kapcsolatos, helytelen beállítottság, a hiba túlértékelése, jelentőségének eltúlzása. Sok fiatal azt hiszi pl., hogy testi hibája miatt semmi esélye sincs a sikeres párkapcsolatra. Ezért aztán meg sem próbálja (vagy eleve kudarcra számít), s így valóban magányosságra kárhoztatja önmagát.

Pedig a kapcsolatok sikere nem a kisebb-nagyobb testi hibákon, hanem elsősorban a viselkedésen, vagyis lelki tényezőkön múlik: a kapcsolatteremtő és alkalmazkodó készségen, az életszemlélete és erkölcsi felfogás hasonlóságán, a közös érdeklődésen stb. Az sem ritka, hogy amit valaki testi hibának vél, az a partnere szemében éppenséggel vonzó (főleg, ha megvan az említett lelki megfelelés).

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell törekedni a testi hiba megszüntetésére. Az legyen az első lépés, hogy tanácsot kérünk (mégpedig személyesen!) a megfelelő szakorvostól. De ha a szakértő szerint a hiba jelentéktelen, nem érdemes vagy nem lehet kezelni, akkor fogadjuk el és tegyük túl magunkat rajta. Ha nehéz, akkor ehhez igénybe vehetjük a pszichológusok segítségét is.

Érdekes, hogy testi hiba miatt csaknem kizárólag lányok kérnek tanácsot. S náluk is a nem kívánt helyen előforduló vagy túlzott szőrösödés okozza a legtöbb problémát. Egy 16 éves, középiskolás lány írja:

Még hetedikes koromban egy fiú osztálytársam azzal kezdett csúfolni, hogy nő a bajszom. Emiatt nagyon szégyelltem magam és csipesszel próbáltam kitépni az erősebb szőrszálakat, amitől persze csak erősödtek. Később szőrzet nőtt a hasamon és a mellemen is. Strandra már csak egyrészes fürdőruhában merek elmenni. Orvosnak még nem mertem megmutatni, mert előtte is szégyellném magam. Több fiú akart már velem járni, de a félelemtől, hogy egyszer megtudják, mindegyiket visszautasítottam. Biztos vagyok benne, ha ezen nem lehet segíteni, sohasem lesz komolyabb partnerkapcsolatom.

Elég nyilvánvaló, hogy a levélíró több szempontból is helytelenül járt el. Nemcsak azért, mert csipesszel tépkedte a szőrszálakat, ami nagyon ideiglenes megoldás. Hanem elsősorban azért, mert olyasmi miatt szégyellte magát, amiről nem tehet, s ugyanakkor meg sem próbált orvosi segítséget igénybe venni. Sőt, ő maga csinál igazi bajt az apró testi szépséghibából azzal, hogy emiatt elutasítja a lehetséges partnereket és eleve lemond a komolyabb kapcsolatról. Itt megint egy „önmagát megvalósító jóslat”-ról van szó; a téves beállítottság folytán saját sorsát készül öntudatlanul elrontani a levélíró.

Pedig a nő fokozottabb szőrössége gyakran egyenesen ingerli a férfiakat, és erősíti a nő szexuális vonzóerejét (sex appeal-jét). Amellett nemegyszer nagyobb szexuális fogékonysággal, jobb reagáló készséggel is együtt jár, ami megkönnyíti a szexuális összehangolódást.

A bajuszszerű és a mellbimbó körüli szőrszálak mellett a legtöbb lánynak az alsó lábszárak és a comb szőrösödése okoz gondot. Jó néhányan panaszkodnak amiatt is, hogy a dús nemi szőrzet kilóg a fürdőruha alól, vagy hogy nem göndör, hanem „szög-egyenes”. Holott egyiken sincs mit szégyellni, hiszen természetes adottságok. (No meg a felesleget könnyen le is lehet vágni.) De nem kell mindig, mindenben az átlagra hasonlítani, meg kell tanulni vállalni az egyéni adottságokat! Ez érvényes a szeplőkre, anyajegyekre, szemölcsökre és egyéb bőrhibákra is, legalábbis azokra, amelyeket nem lehet vagy nem tanácsos eltávolítani.

A csökkentértékűségi érzés gyakori forrása – főleg a lányoknál – a szemüvegviselés. Mintha bizony egy szemüveges lány csakis csúnya lehetne. Holott helyesen megválasztott keretben a szemüveg – ahogy mondani szokták – öltöztet, elegánsabbá, érdekesebbé teheti az arcot, s főleg komolyabbá és érettebbé, ami tizenéves korban nagyon is jól jön.

Pirulás, izzadás

A bőr az ember egyik legfontosabb érzékszerve, amelynek az anyagcserében és a hőmérséklet-szabályozásban is nagy szerepe van. Ha fizikai munka vagy nagy hőség következtében kimelegszünk, bőrünk kipirul, s hamarosan az izzadságmirigyek is dolgozni kezdenek. De a pirulás, izzadás pusztán lelki hatásokra is könnyen bekövetkezik. A zavarba jövésnek, szégyenkezésnek pl. gyakori velejárója a pirulás, a félelemnek vagy szorongásnak pedig az izzadás. Persze mint minden téren, itt is nagy egyéni különbségek vannak. Különösen a serdülő- és ifjúkor táján gyakori a túlzott pirulási vagy izzadási hajlam.

Problémám – írja egy 18 éves lány – a folytonos elpirulás, ami kb. öt éve kezdődött nálam. Ha csak erősen rám néz valaki, már elpirulok. Emiatt teljesen visszahúzódó lettem. Próbálkoztam már kozmetikusnál, voltam bőrgyógyásznál is, nem sok eredménnyel. Tudom, hogy ez idegrendszeri eredetű probléma, de nem tudom elfogadni, hogy éppen az én bajomon ne lehetne segíteni. Biztos van valami mód rá, érkiégetés, besugárzás, vagy az erek kihúzgálása… Hol és mikor lehetne elkezdeni a gyógyítást?

Ez a levél jellemző példája a közkeletű, biologizáló szemléletnek, amely pusztán testi elváltozásokat vesz figyelembe ott is, ahol valójában lelki problémákról, viselkedésbeli zavarokról, helytelen szokásokról van szó. A levélíróban föl sem merül, hogy esetleg a beállítottságán, a viselkedésén kellene változtatni. Inkább hagyná, hogy mindenféle orvosi beavatkozásokkal elcsúfítsák, tönkretegyék az arcát.

Pedig a „gyógyítást” ott helyben és azonnal elkezdhetné! A pirulási hajlam részben a vegetatív idegrendszer túlzott ingerlékenységével függ össze, részben feltételes reflexeken alapul, vagyis környezeti hatásokra kialakult beidegzés. A serdülőkori gyors testi változások következtében az idegrendszeri egyensúly könnyen megbillen, s a túlzott reagálás könnyen beidegződhet. A rossz beidegződést, a pirulási hajlamot azonban le lehet küzdeni, vissza lehet szorítani. De nem „kiégetéssel, besugárzással” és hasonlókkal, hanem rendszeres gyakorlással, mondhatnám edzéssel. Vagyis hozzá kell edződni a pirulást kiváltó helyzetekhez!

Ehhez a levélírónak le kell győznie azt az „ösztönös” reagálást, hogy meneküljön az ilyen helyzetek elől. Válogatni persze lehet: előbb a könynyebben megszokható helyzetekben gyakorolja, hogy „azért sem” jön zavarba, majd fokozatosan következhetnek a „cikisebb” helyzetek. Eleinte enyhe nyugtatókat is szedhet, de a lényeg a gyakorlás. Határozza el, hogy nem törődik a pirulással, ügyet sem vet rá, úgy viselkedik, mintha nem pirulna. Ha valaki netán gúnyos megjegyzést tenne, intézze el egy kis visszaszúrással: „Azt hiszed, te mindenben tökéletes vagy?” Ha nem csinálunk ügyet a pirulásból, hamar megszűnik. Így ugyanis „kifogjuk a szelet a vitorlából”.

Az izzadás vagy a piruláshoz társul, vagy attól függetlenül jelentkezik. De az oka rendszerint hasonló: idegrendszeri, lelki labilitás, csökkentértékűségi érzés, szorongás, belső feszültségek. (Természetesen nem arról az izzadásról van szó, amit egy lázas állapot vált ki.) A lelki eredetű izzadás rendszerint bizonyos testrészekre (főleg a hónaljra és a tenyérre) összpontosul. Ennek keletkezéséről és kihatásairól egész tanulmányt lehetne írni egy 18 éves gimnazista lány levele alapján. Az állandó izzadást kiváltó szorongás nála is a serdülőkorban, a pattanások megjelenésével kezdődött.

Rájöttem, hiába mosakodom, használok bármit, izzadságszagú vagyok. Mindenki félrehúzódott, undorodott tőlem, bár nem szóltak egy szót sem. Még a szüleim is elfordultak tőlem. Anyám ugyan folyton kérdezgette, miért vagyok olyan zárkózott, de nem mondtam meg. A tanárok is utálnak. Rettenetesen félek minden reggel, amikor iskolába megyek, hogy ma mi lesz. Már úgy érzem, az utcán is fintorognak, a villamoson, mindenhol. Ennek persze csak a fele igaz, de már mániámmá lett… Egyszer aztán elmentem a bőrgyógyászatra, kaptam hintőport, meg mindent. Azóta talán nem is izzadok annyira, legalábbis biztosan nem érződik, mégsem változott semmi. Ugyanúgy sóhajtoznak a közelemben a képzelt szagtól, mert elkönyvelték, hogy büdös vagyok, és velem ki lehet szúrni, én úgyis meghúzom magam. Pedig tisztábban járok és többször fürdök, mint akárki az osztályban. Komolyan úgy érzem, hogy több vagyok náluk, mert látom alakoskodásukat, nagyképűsködésüket. Lenézem őket és már nem is vágyom emberek közé. Csak legalább férjem, meg gyermekem lehetne, mert ha nem, akkor megölöm magam!

Mint látjuk, a levélíró belekerült egy ördögi körbe, amiből nem tud kitörni. Talán ha rögtön, a pattanások jelentkezésekor (erről is írt) elment volna a bőrgyógyászatra, elkerülheti mindezt. Így azonban a pattanások csökkentértékűségi érzést, szorongást váltottak ki, ez állandó verejtékezésre vezetett, ami aztán tovább növelte a szorongást és zárkózottságot. Zárkózottságának köszönhetően az osztálytársai elfordultak tőle, s ez azért nem változott az izzadságszag kiküszöbölése után, mert a levélíró viselkedése sem változott lényegesen: az évek során kialakult rossz beidegzéseit nem tudta megváltoztatni. A rossz viszonyt csak mérgesíti, ha a levélíró – csökkentértékűségi érzéseit ellensúlyozandó – gőgösen lenézi, megveti a többieket. Ezzel a viselkedéssel aligha fog barátot vagy szerelmi partnert találni.

Nyilván tévedés lenne azt hinni, hogy e viselkedési és személyiségzavar kialakulásának egyszerűen az izzadás az oka. Így a megoldást sem pusztán annak megszüntetésében kell keresni, hanem az azt kiváltó lelki feszültséget, szorongást kell kiküszöbölni. Gyógyszerrel, hintőporral stb. legfeljebb a tüneteket lehet csökkenteni. Az alapprobléma megoldásához lelki segítség kell. Sajnálatos, hogy sem a szülők, sem a tanárok nem tudtak segíteni, még annyira sem, hogy pszichoterápiás szakrendelésre irányítsák a levélírót.

Magömlési és menstruációs problémák

Köztudott, hogy a serdülés következtében a fiúknál magömlések, a lányoknál pedig havi vérzések jelentkeznek. Ma már nagyon ritkán fordul elő, hogy ez az esemény teljesen váratlanul éri a serdülőt. De azt már korántsem mondhatjuk, hogy minden fiatal jól tájékozottan, felkészülten fogadná testi serdülésének eme legfontosabb eseményeit. A szexuális felvilágosítás hiányosságaira vall, hogy sok mindennel nincsenek tisztában. Egy 12 éves fiú például a következőket írta:

Azt szeretném tudni, hogy mikor várható az első magömlésem, kb. hány éves korban? Ugyanis nem akarom, hogy váratlanul érjen. Milyen érzéssel jár, és mit kell tennem? Szeretném, ha leírná az egész folyamatot, hogy mégis tudjak róla.

Ha egyesek azt hinnék, hogy a levélíró túl korán érdeklődik, meg kell mondanom, hogy tévednek. Inkább már-már elkésett, hiszen a 12 éves fiúk közül sokan már túl vannak az első magömlésen. A felkészítésnek tehát már 9–11 éves korban meg kellene történnie. Tény, hogy elég erős az életkori szóródás (amelynek átlaga a 12–13 éves kor).

Az első magömlésre kétféleképpen kerülhet sor: vagy az alvás alatt történik meg, szexuális álom kíséretében, vagy pedig az önkielégítés során. (Előfordulhat ugyan szexuális együttlét során is, de ez ebben az életkorban szerencsére ritkaság.) Az alvás során bekövetkező magömléseket szakkifejezéssel pollúciónak, éjszakai magömlésnek nevezik. Előfordul, hogy közben, vagy közvetlenül utána felébred a fiú, s ilyenkor nagyon kellemes kielégülési érzése, gyönyörérzete van; ezt hívják orgazmusnak.

De ugyanezt érzi akkor is, ha a magömlés éber állapotban, az önkielégítés következtében jön létre. Ezt mindkét esetben szexuális izgalom és merevedés előzi meg. Különösebb teendő egyik esetben sincs. Teljesen felesleges pl. eltűntetni a magömlés nyomait a lepedőről vagy fehérneműről, „nehogy a szülők észrevegyék”. A magömlés – akárhogy jön létre – természetes jelenség (főleg a serdülőkorban), azért nincs mit szégyellni rajta.

Pár évvel később a magömlés problémája már másként merül fel. Egy 15 éves fiú írja:

Azért írok, mert még nem volt magömlésem. Már többször próbáltam önkielégítést végezni, de nem jutottam eredményre. Mit tegyek? Esetleg milyen orvoshoz kell fordulnom, és hogyan mondjam meg neki?

A levélíró nem áll egyedül ezzel a gonddal, de aggodalma alaptalannak látszik. Mint említettem, az első magömlés időpontja egyénileg igen különböző: kb. 11 és 16 év között szóródik. Így azt ajánlom, hogy nyugodtan várjon még egy évet, s csak akkor forduljon orvoshoz. Hogyan mondja meg neki? Egyszerűen és közvetlenül, úgy, ahogy megírta. Az öningerlést pedig addig is nyugodtan folytathatja, ha tudja élvezni a játékot a merev hímvesszővel.

Annak is lehetnek azonban gondjai, akinek már vannak magömlései. Pl. ezt írja valaki:

Már 16 éves elmúltam, de még mindig nem rendszeres a magömlésem. Inkább azt mondhatnám, hogy nagyon rendszertelen. Van, amikor havonta, máskor meg hetente jelentkezik. Arra szeretnék választ kapni, milyen módon lehetne ezt rendszeressé tenni – vagy egyáltalán lehet-e?

Nem tudom, honnan veszi a levélíró, hogy a magömlésnek rendszeresnek kell lennie. Talán hallott a havi vérzések rendszerességéről, s ennek mintájára képzelte el a magömléseket? Mindenképpen tévedésben van, mert a magömlések – pontosabban a pollúciók – általában rendszertelen időközökben jelentkeznek. Ennek sokféle oka lehet, nem érdemes itt részletezni. Gyakoriságuk természetesen összefügg az éber állapotban történő magömlések, önkielégítések gyakoriságával: ha valaki ébren gyakran kielégül, ritkábbak az éjszakai magömlések. (Fordítva már kevésbé igaz: a szándékos kielégülések abbahagyása nem feltétlenül teszi rendszeresebbé a pollúciókat.) A magömlések rendszeressé tételének egyetlen módja azok szándékos előidézése, pl. önkielégítések révén.

Tizenéves korban azonban ennek az ellenkezője, a túl gyakori pollúció is problémát okozhat. „Nyugtalan fiú” jeligével egy 17 éves középiskolás kérdi:

Szeretném tudni, nem betegség-e az, hogy nekem 2–3 naponként éjszakai magömlésem van. Hogyan lehetne megszüntetni ezt? Megszűnne-e, ha pl. lefeküdnék azzal a lánnyal, akivel járok? Nagyon kérem, nyugtasson meg őszinte válaszával, mert már a tanulásom is romlik emiatt.

Csakugyan megnyugtathatom a levélírót – és mindenkit, akit ez érint –, hogy a 2–3 naponkénti pollúciók 16–18 éves kor körül teljesen természetesek. Különösen, ha valaki jár egy lánnyal, s ezáltal rendszeresen szexuális izgalomba kerül vele, kielégülésig viszont nem jut. A szexológiai kutatásokból tudjuk, hogy a férfiak nemi potenciája a serdülő- és ifjúkorban a legerősebb; a nemi mirigyek ilyenkor sok ondót termelnek, s ezt a szervezet rendszeresen kiüríti magából (ha nem történik meg akaratlagosan). Ez nem jelent „veszteséget” vagy ártalmat. Sőt, inkább ez teszi lehetővé a nemi mirigyek folyamatos működését, miáltal a potencia erősödik. Minden szervünkre és képességünkre érvényes alapelv, hogy csakis a működtetés, gyakorlás által fejlődik, erősödik.

A gyakori magömlések tehát azt mutatják, hogy a fiatalember nemi berendezései jól működnek. Ezért a levélírónak semmit sem kell tennie annak érdekében, hogy ritkítsa azokat. Ám a gyakori pollúció még nem indokolja a partnerrel folytatandó nemi élet megkezdését, aminek indokoltságát sok egyéb tényező is befolyásolja, pl. a felkészültség foka, a kedvező feltételek biztosíthatósága stb. Annak viszont semmi akadálya sincs, hogy a magömléseket tudatosan idézze elő, vagyis önkielégítést folytasson (ügyelve a hosszabb merevedésekre):

Sok egyéb, a nemi szerv működésével kapcsolatos probléma is akad természetesen a fiúknál, de ezekre (pl. fitymaszűkület és -gyulladás, rejtettheréjűség stb.) itt nem térek ki, mert kifejezetten orvosi, nem pszichológusra tartozó problémák. Ugyanezért a lányok menstruációs és egyéb, nemiszervi működészavarait is csak röviden érintem.

A serdülő lányok legtöbb ilyen problémája az első menstruáció időpontjával és a havi vérzések rendszertelenségével kapcsolatos. Egy falusi lány írja:

A nyáron töltöm be a 16. évemet, de még nem menstruálok. Ez engem nagyon bánt és elkeserít. Anyukám azt mondta, ne nyugtalankodjak, hiszen a nagyanyámnak is csak 17 éves kora után jött meg a havi vérzése, mégis négy gyermeket szült. Sajnos, ez engem nem tud igazán megnyugtatni, mert a barátnőim már mind menstruálnak, az egy-két évvel fiatalabbak is. Így hát biztosan valami rendellenesség van nálam.

Pedig a levélíró édesanyjának igaza van! Manapság ugyan jóval ritkább az ilyen késői első menstruáció, mint az idősebb nemzedékek életében volt, de azért előfordul. Tény, hogy ez az esemény – az első magömléshez hasonlóan – a 11 és 17 éves kor között szóródik, bár az átlagéletkor itt is kb. 13 év. Abból, hogy másoknak korábban megjött, még nem következik a későbbi érkezés rendellenessége. Hiszen nem veszít semmit, nem szenved semmilyen hátrányt az, akinek később jön meg. Sőt, inkább egy csomó kellemetlenségtől szabadul meg, hiszen a havi vérzés igazán nem élvezet.

A szexuális reagálóképességet pedig ez a körülmény nem befolyásolja. Az egyetlen, amit megakadályoz: a megtermékenyülés, a „teherbe esés”, a gyermeknemzés – de hát ez 17 éves kor előtt még úgyis túl korai lenne. Ha viszont egy éven belül nem jönne meg a levélíró menstruációja, akkor forduljon nőgyógyászhoz.

A másik leggyakoribb probléma, mint említettem, a havi vérzések rendszertelensége: kimaradása vagy túlzott gyakorisága, túl rövid vagy túl hosszú időtartama, fájdalmassága stb. Sokan kerestek meg ilyen kérdésekkel, annak ellenére, hogy ezek nyilvánvalóan nem pszichológiai, hanem nőgyógyászati problémák. Alig egy-két levélben merültek fel pszichológiai szempontok, pl. amikor egy 16 éves lány azt írta:

Gondoltam arra is, bár lehet, hogy butaság, de nem befolyásolhatják-e a menstruációt lelki zavarok vagy érzelmi állapotok, mondjuk izgatottság, szorongás meg ilyesmik?

Ez egyáltalán nem butaság, sőt, meglepően okos gondolat! A lelkiállapot ugyanis valóban befolyásolhatja a menstruációt, legkivált serdülő- és ifjúkorban, amikor a szervezet – s ezen belül az idegi és hormonális rendszer – egyensúlyi állapota még labilis, ingadozó. A menstruációs zavarok jelentős része lelki okokra vezethető vissza. Az első havi vérzést követő néhány évben a menstruáció gyakran még rendszertelen, nem jön meg pontosan, időre. Mivel ilyenkor a peteérés is bizonytalan, teljesen váratlanul is előfordulhat, éppen lelki hatások következtében. Ezért az ún. naptármódszer (fogamzásgátlási célból) még kevésbé megbízható, mint felnőttkorban. (A fogamzásgátlás kérdéseivel később foglalkozom.)

Mindenesetre, ha 17–18 éves korra sem válnak rendszeressé és viszonylag szabályossá (25–30 napos ciklusok, 3–6 napos vérzésekkel) a menstruációk, akkor fel kell keresni a nőgyógyászt. Kevesen tudják, hogy a menstruációs görcsöket igen jól oldja a szexuális kielégülés, amit önkielégítés révén bármikor lehet biztosítani.

Ehhez a témakörhöz kapcsolható az ún. fehér folyás problémája is. Gyakran már az első menstruáció előtti hónapokban, s persze az azt követő években is tapasztalják a lányok, hogy átmenetileg megszaporodik a hüvelyváladék mennyisége. Jellemző példa az alábbi levél:

14 éves vagyok és már egy fél éve járok egy 19 éves fiúval. Nagyon szeretjük egymást. Nem sokszor, de szoktunk pettingelni. Ha ezt csináljuk, akkor a bugyimban olyan kocsonyás, fehér és síkos anyag keletkezik. Nem tudom, hogy mitől van, de elég kínos érzés olyankor. De ugyanez történik akkor is, ha csak elképzelem magamban a pettingünket. Nem valami rendellenesség ez?

A levélíró aggodalma szerencsére alaptalan. Az említett anyag a hüvelyváladék, amely a szexuális izgalom következtében olyan bőségesen termelődik, hogy kicsordul a hüvelyből. Biológiai funkciója az, hogy síkossá tegye a hüvelyt, s így megkönnyítse a hímvessző behatolását. (Ennek megfelelője a fiúknál az ún. előváladék, aminek ugyanaz a szerepe.) S minthogy szexuális izgalom nemcsak tényleges, fizikai ingerlés, hanem lelki ingerek, pl. képzeleti képek hatására is keletkezhet, ezért, aki sokat fantáziál a szexről, az gyakran tapasztalhat „fehér folyást”.

Amellett egyeseknél nemcsak a szexuális, hanem másfajta izgalom, izgatottság is ilyen folyást eredményezhet. De az első menstruáció körüli fehér folyásnak egyszerűen fiziológiai oka is lehet: minthogy a felnőttkorra jellemző hormonális egyensúly még nem következett be, egyes női hormonok túlzott bőségben termelődhetnek, s ez okozza a bővebb hüvelyváladékozást.

Ha a fehér folyás a szexuális izgalom következménye, akkor megszüntetéséhez nyilván a szexuális izgalmat kell megszüntetni. Ami legbiztosabban (és legegészségesebben) a kielégülés révén történhet. Viszont, ha így nem szüntethető meg, ha túlságosan bőséges, vagy ha kicsit sárgás és túl erős szagú, akkor legjobb haladéktalanul igénybe venni a nőgyógyászati szaksegítséget. Végül egy szót a szűz lányok tamponhasználatáról. Mivel szűk nyílás esetén a szűzhártya megsérülhet a tampontól, jobb, ha előbb a tiszta és bekrémezett ujjukat próbálják bevezetni. A szűzhártyán ugyanis mindig van egy kisebb-nagyobb nyílás, ami tágítható, s ha az ujj már könnyen befér, akkor egy vékonyabb tampon is felhelyezhető.

3. AZ ÖNKIELÉGÍTÉS

Tudvalevő, hogy a serdülő- és ifjúkori pszichoszexuális fejlődés egyik legfontosabb tényezője az önkielégítések gyakorlása (amit maszturbációnak, vagy – régiesen – onániának is neveznek). Ennek ismeretében meglepő, hogy viszonylag kevés levélben szerepelnek közvetlenül az önkielégítéssel kapcsolatos kérdések. Inkább olyan tendencia érezhető – főleg a lányok leveleiben –, hogy kerülik a témát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ma már jóformán senkinek sem okoz gondot az önkielégítés, bár kétségtelennek látszik, hogy kevesebb bajt okoz, mint régebben. Sajnos, nehéz megítélni, hogy valójában mennyi problémát okoz az önkielégítés téves, elavult megítélése. De lássunk inkább néhány példát:

Azt olvastam valahol – írja egy gimnazista lány –, hogy az önkielégítés károsan befolyásolja a férfi házasságra való alkalmasságát. Nemrég viszont egy másik lapban épp az ellenkezőjét írták. Nagyon szeretném, ha a legilletékesebb szakember válaszolna, hogy akkor most szabad az önkielégítés (fiúknak), vagy nem? Én ugyan lány vagyok, de nagyon féltem a fiút, akivel járok. Mert érettségi előtt nem akarok lefeküdni vele…

Ebben a levélben főleg két dolog jellemző. Az egyik az ellentmondó vélemények miatti bizonytalanság. A másik, hogy az önkielégítés megengedhetősége csak a fiúkra vonatkozólag merül fel; mintha a lányoknak ez nem okozna problémát, ill. szóba sem jöhetne. Pedig nagyon is okoz, mint ez az alábbi levélből is kiderül:

16 éves diáklány vagyok. Régebben gyakran önkielégítést végeztem, de mostanában már egyre ritkábban. Ennek többféle oka van. Az egyik, hogy vallásos vagyok, s azt hiszem, a parancsolatoknál a „Ne paráználkodj!” címszó alatt keresendő az én bajom. Másodszor, nagyon félek attól, hogy az önkielégítés miatt valami elváltozás lép fel a szervezetemben, gondolok itt a meddőségre… ugyanis a menzeszem nem szabályos, előfordult, hogy fél évig nem jött meg. Nőgyógyászhoz nem merek fordulni, az egészet csak az önkielégítésnek tulajdonítom.

Harmadszor, olvastam valahol, hogy csak a magányosok önkielégítik magukat. De hát hogyan lennék én magányos? Jónéhány fiúval jártam már, igaz, nem azért, hogy kielégítsenek, hanem, mert mindegyikben a nagy Őt kerestem… Legfeljebb lelki magányosságról lehet szó, de ahhoz mi köze van az önkielégítésnek? Kérem, válaszoljon problémámra, melyet, sajnos, szüleimmel nem beszélhetek meg, barátaim előtt pedig szégyellem.

Vajon hányan vannak még ma is, akik szégyellik és igyekeznek abbahagyni, vagy el sem kezdik az önkielégítést, s mélyen elhallgatják ezzel kapcsolatos gondjaikat szüleik és barátaik előtt? Csak szakemberek tudják, hogy a szexuális zavarok igen jelentős része az önkielégítéssel kapcsolatos előítéletekre vezethető vissza!

Az előítéletek legfőbb forrása a hagyományos, valláserkölcsi szemlélet, amely az önkielégítést súlyos bűnnek, „paráználkodásnak” tartja, mert bármilyen szexuális élvezetet csak gyermeknemzési céllal, a házasság „megszentelt” keretei között tart elfogadhatónak. A legutóbbi 2-300 évben akadtak orvosok, akik az önkielégítés vallási tilalmát áltudományos érvekkel igyekeztek alátámasztani, minden bizonyíték nélkül kijelentve, hogy az önkielégítés pusztító hatással van az emberi szervezetre, a legkülönfélébb testi és lelki bajokat idézi elő, a hátgerincsorvadástól a teljes elbutulásig.

Bűntudat és idegesség

Ezek az állítólagos veszélyek természetesen félelmet és bűntudatot ébresztettek az érintettekben, ami aztán különböző ideges tünetek formájában nyilvánult meg, és látszólag igazolta az előítéleteket. Hiszen, ha valaki – a téves információk nyomán – úgy ítéli meg, hogy az önkielégítés veszélyes, káros, bűnös stb., és mégsem tud „ellenállni a kísértésnek”, akkor azt kudarcként, akaratereje csődjeként éli meg, félni kezd a következményektől, s ez valósággal lelki beteggé teheti.

Ma már azonban tudjuk, hogy az ilyen beteges tüneteket, kedélybetegséget nem maga az önkielégítés, hanem a hozzá kapcsolódó téves szemlélet, indokolatlan bűntudat idézi elő. Ez azonban nem szükségszerű. Napjainkban szerencsére egyre több példa bizonyítja, hogy a normálisnak elfogadott önkielégítés semmiféle ideges tünettel, vagy egyéb hátránnyal nem jár Sőt, helyes szemlélet és gyakorlat esetén egyértelműen előnyösnek tekinthető. Éspedig nemcsak azért, mert – mint a nemi élet egyik egyszerű változata – kielégülést, feszültség levezetést biztosít. Hanem azért is, mert „karbantartja” és fejleszti a szexuális reagálókészséget – ami különösen a lányok szempontjából előny! Fiúk esetében ezen túlmenően elősegítheti a magömlés késleltetésének megtanulását és így a korai magömlés elkerülését (persze csak akkor, ha a késleltetést tudatosan gyakorolják).

Talán nem árt mindehhez némi magyarázatot fűzni. A szexuális reagálókészség fejlesztése az önkielégítések révén azért fontos főként a lányoknak, mert náluk az orgazmuskészség nem alakul ki csak úgy magától, mint a fiúknál. Ha egy lány előítéletei folytán elfojtja magában az eleinte könnyen elfojtható szexuális késztetéseit, és nem gyakorolja az önkielégítést sem, akkor szexuális igényei és képességei fejletlenek maradnak. Így nagyon valószínű, hogy később a partnerrel való szexuális együttlétet sem tudja igazán élvezni. Ha viszont az önkielégítés gyakorlása révén kialakítja orgazmuskészségét, akkor rendszerint partnerével is könnyebben kielégül, hamarabb belejön a mindkettőjük számára örömszerző nemi életbe.

Az önkielégítés tehát nemcsak, hogy nem akadályozza, hanem egyenesen elősegítheti a szexuális összhang kialakítását a partnerkapcsolatban. Így egyszersmind az is elérhető, hogy ne legyen nagy különbség a saját és a partner szexuális igényei, képességei között, amiből oly sok probléma és csalódás adódhat.

A fiúk szempontjából nézve az önkielégítés a pillanatnyi örömszerzésen és a nemi potencia erősítésén túl főleg azáltal lehet hasznos, hogy lehetővé teszi a magömlés késleltetésének gyakorlását, beidegzését. Természetesen csak akkor, ha nem sietik el az önkielégítést, hanem az ingerlés meglassításával, kis szünetek beiktatásával tudatosan törekszenek az izgalmi állapot, a merevedés meghosszabbítására (kb. 10–15 percig). Ez a rendszeres gyakorlás révén könnyen elérhető. Ha pedig ezt már megszokták, akkor a partnerrel való szexuális együttlét során is könnyebben el tudják kerülni a túl gyors magömlést, kielégülést, ami általában zavarólag hat a kapcsolatban. (Erről bővebben: lásd a férfiak szexuális zavarairól szóló fejezetet!) Visszatérve a levélírók által feltett kérdésekre:

1. Az önkielégítés fiúknak és lányoknak egyaránt kedvező lehet, tehát szabad!

2. Az önkielégítés során ugyanazok a fiziológiai változások történnek a szervezetben, mint a közösülés során; mindkettő természetes izgalmi folyamat. Nem kell tehát tartani semmilyen szervi elváltozástól, károsodástól!

3. Nemcsak a magányosok folytatnak önkielégítést! Ha valaki átmenetileg nem jut másként kielégüléshez, akkor érthető és természetes, hogy él ezzel a lehetőséggel.

Nyilvánvaló egyébként, hogy aki magányos, az inkább rászorul az önkielégítésre, de sohasem azért magányos valaki, mert önkielégítést folytat, hanem mert körülményeinél vagy gátlásosságánál fogva nem képes partnert szerezni. Persze, ha valaki azt hiszi, hogy az önkielégítés káros következményekkel jár, akkor ez a téves felfogás az egyik fő oka lehet a gátlásosságának és/vagy kapcsolati kudarcainak.

Túlzásba vihető-e?

Ám válaszra várnak további kérdések is az önkielégítéssel kapcsolatban.

Kérem, válaszoljon – írja egy 19 éves fiú –, hogy a túlzott önkielégítés folytán nem léphet-e fel bizonyos stresszhatás, pontosabban a nemi szerv elhasználódásának tünetei. Ugyanis a partnerkapcsolatban merevedési problémáim vannak, s most arra tippelek, hogy a szerv elhasználódásának hatása jelentkezik.

Itt a „túlzásba vitel” problémája merül fel, ami másoknak is gondot okozhat. Nagyon eltérőek viszont a vélemények arról, hogy milyen mértékű, ill. gyakoriságú önkielégítés jelent „túlzásba vitelt”. A „Janka” jeligéjű, 17 éves fiú pl. heti egy-két önkielégítést is túl soknak érez, s attól fél, hogy megárt neki. Egy másik, 16 éves fiú pedig arról számol be, hogy neki nem elég a napi egyszeri önkielégítés sem; ha viszont négyszer csinálja, akkor fáradt és kedvetlen lesz. Lányoknál pedig talán még szélsőségesebb határok között ingadozik az önkielégítés gyakorisága. Előfordul, hogy ami az egyiknek sok, az a másiknak kevés. S ez így van rendjén, hiszen a szexuális igények éppúgy különböznek egyénenként, mint az étvágy.

Ahogyan nem lehet előírni, hogy ki mennyit egyen és mitől lakjon jól, úgy az önkielégítés terén is teljesen alaptalan és tudománytalan bármiféle előírás, „norma-megállapítás”. Ugyanilyen indokolatlan a félelem a túlzásba viteltől. Az önkielégítést ugyanis sokkal kevésbé lehet túlzásba vinni, mint az evést vagy ivást, mert az egyénileg különböző fiziológiai határok elértével az egyén egyszerűen képtelenné válik a szexuális reagálásra. Ha ilyenkor mégis folytatná, erőltetné a szexuális ingerlést, az inkább kellemetlen lenne, mint élvezetes. Erőltetni tehát nem nagyon lehet, de nem is érdemes.

Úgyszólván se szeri, se száma az önkielégítéssel kapcsolatban feltételezett veszélyeknek. Egyes lányok, mint láttuk, attól félnek, hogy meddőséget okoz, vagy megzavarja a menstruációs ciklust. Elfelejtik, hogy sok tizenéves lánynál rendszertelen a havi vérzés az első időkben, amíg a nemi érés teljesen be nem fejeződik, s ennek semmi köze sincs az önkielégítéshez (azoknál is így van, akik nem végzik!). A tájékozatlanság sokszor egész meglepő aggályokat eredményez. Egy 13 éves lány (aki nőgyógyász szeretne lenni) írja:

…kipróbáltam az önkielégítést, méghozzá úgy, hogy feldugtam a mutatóujjamat. Nem tudom, hogy ilyen esetben feljuthatott-e ondó a hüvelyembe? Azóta ugyanis (1 hónapja) a menstruáció nem jelentkezik. Nem tudom, mit tegyek. Forduljak orvoshoz?

A levélíró tehát feltételezte, hogy az önkielégítéstől teherbe eshetett. Ez a megmosolyogtatóan naiv feltételezés nemcsak a szexuális ismeretek hiányosságáról árulkodik, hanem a bűntudatnak a józan gondolkodást megzavaró hatásáról is. Hiszen alig hihető, hogy ez a lány ne tudta volna: az ondó nem a nők mutatóujjában, hanem a férfi nemi szervében termelődik. Valószínű, hogy csak az önkielégítési próbálkozás miatti bűntudat folytán értelmezte tévesen a menstruáció kimaradását vagy késését. (Nem beszélve arról, hogy az önkielégítéshez nem kell az ujjat a hüvelybe dugni, hiszen a csikló nem ott van!)

A férfiakra másféle félelmek és téves feltételezések jellemzőek. Az egyik legelterjedtebb előítélet, hogy az önkielégítés megszokása valahogy alkalmatlanná teszi a férfit a partnerrel folytatott nemi életre. Egy 22 éves fiatalember írta:

Kérdésem az lenne Önhöz, reális-e a feltevésem, hogy a kézmozdulatok durvasága miatt (összehasonlítva a női hüvely finomabb szerepével) nemiszervem reagálóképessége idővel csökken a valódi helyzetekben?

A levélből az is kiderült, hogy a levélíró már 8 nővel létesített nemi kapcsolatot, de eddig még nem tapasztalta reagálóképességének csökkenését, pedig elég gyakran, szinte naponta maszturbált. Jómagam még egyetlen olyan férfival sem találkoztam, akinek azért csökkent volna a szexuális reagálókészsége, potenciája, mert önkielégítést folytatott. Mint terapeuta, annál több olyan esetet láttam, ahol a potenciacsökkenés összefüggött a maszturbációs bűntudattal és a nemi igények tudatos elfojtásával.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az öningerlés módja teljesen közömbös. A durva, erős ingerlés megszokása valóban csökkentheti a fogékonyságot a finomabb, gyengébb ingerlésekre. Jobb tehát az utóbbi megszokására törekedni az önkielégítések során. Ez akkor hasonlít legjobban a közösüléshez, ha a hímvessző ingerlése síkos (pl. babaolajos) kézzel történik. Ugyancsak a hasonlóságot segíti elő, ha az önkielégítéshez olyan fantáziálás kapcsolódik, amely a szeretkezési helyzetek elképzelését tartalmazza.

Akárhogy is törekszünk azonban az önkielégítés „hasonítására” a közösüléshez, ez teljesen aligha sikerülhet. Vannak ugyan olyan közösülések, amelyek nem érnek többet az önkielégítésnél. De ahol a partnerek között jó érzelmi kapcsolat (szerelem, vagy legalább barátság) van, ott megnő a szerepe bizonyos lelki tényezőknek, s ezek sokkal fontosabbak, mint a testi ingerlés jellege. Az ilyen partnerkapcsolatban elért szexuális kielégülés mindenképpen nagyobb élményt jelent, mint az önkielégítés. Vannak fontos lelki szükségletek, amelyek csak egy jó partnerkapcsolatban elégíthetők ki. Ezért hosszabb távon nem ajánlatos beérni az önkielégítéssel.

Sokan azt hiszik, hogy ha nem gyakorolják az önkielégítést, akkor majd jobban kívánják a partnerkapcsolatot, és a kielégületlenség partnerszerzésre ösztönzi őket. Valójában azonban a szexuális igények inkább csökkennek, ha valaki hosszabb időn át sehogy sem elégíti ki azokat! Az önkielégítés tehát nem akadályozza a kapcsolatteremtést. Viszont megkönnyítheti a szexuális összhang kialakítását a partnerrel.

Aggályok és tévedések

A fiúk általában konkrétabban fogalmazzák meg aggályaikat, bár többnyire ezek is éppoly indokolatlanok, mint a lányokéi. Egy 21 éves fiú írja:

12 éves koromban kezdtem az önkielégítést. Véletlenül jöttem rá, hogyan kell csinálni, először nem is tudtam, hogy tulajdonképpen mi történt. Meg is ijedtem, hogy valami bajom lesz. Később megtudtam, mi az, de nem tudtam abbahagyni. Pedig szerettem volna… Azt szeretném kérdezni, nem káros-e ez az egészségemre, s milyen következményekkel kell majd számolnom? Mennyiben befolyásolja az öregedést általában, és főleg a szex terén?

Gyakori téves feltételezés, hogy a rendszeres önkielégítés „kimeríti a szervezet energiáit”, „gyors elhasználódáshoz vezet” stb. Sokan valahogy úgy képzelik, ahogyan S. Freud képzelte annak idején, hogy ti. az ember szexuális energiakészlete (libidója) eleve adott, s a gyakori használat folytán hamar kimerülhet (akárcsak valami tintatartó, amibe sokszor mártogatják a tollat). Ez azonban nem megalapozott elképzelés. Az emberi energiák – a „libidót” is beleértve – nem egyszer s mindenkorra adottak, hanem állandóan változnak az egyén körülményeitől, testi és lelki állapotától függően.

A gyakorlás, a tréning az egészség és „erőnlét” egyik legfontosabb tényezője; ez a szexuális erőnlétre a potenciára is vonatkozik. Sokszorosan igazolt megfigyelés, hogy aki viszonylag korán kezdi és rendszeresen folytatja a nemi életet, az sokkal tovább bírja, vagyis jóval lassabban öregszik szexuális szempontból, mint az, aki későn kezdi és ritkán gyakorolja. A nemi potencia karbantartása pedig kedvezően hat az egész szervezetre, lassítja az általános öregedést is. Az önkielégítés pedig, mint láttuk, a nemi élet egyik természetes formája, melynek gyakorlása éppúgy erősíti a potenciát, mint a partnerrel folytatott nemi élet.

De miért kell mindezt egy fiatalnak a tőle távol élő szakembertől megtudnia? Miért nem a szüleiktől, nevelőiktől kérnek tanácsot? Ennek okairól szól az alábbi levélidézet:

Hogy miért nem a szüleimhez fordulok? Mert nem merek! – írja egy 17 éves lány. – Pedig szüleimmel legfőképpen édesanyámmal nagyon szoros, őszinte kapcsolatban vagyok. Az önkielégítésről mégsem merek vele beszélni, aminek nyomós oka van. Ugyanis tavaly egyszer elmesélte anyám, hogy óvodás koromban az óvónő behivatta őt és kérte, vigyázzon rám jobban, mert néha a nemiszervemmel játszom. Ezek után anyukám mindig figyelt engem, gyakran ráütött a kezemre és azt mondta, ha nem hagyom abba, akkor „a doktor bácsi levágja a kezemet”. Ez mély nyomokat hagyott bennem.

Ezek után persze nem mertem őszinte lenni, pedig továbbra is csináltam, méghozzá elég gyakran, mert azt sem engedi meg, hogy a fiúmmal, akivel nemsokára eljegyezzük egymást, zavartalanul együtt legyek. A fiúm 20 éves, már évek óta együtt járunk, de a szüleim nem értik meg, hogy nekünk is szükségünk van a nemi életre. Így aztán maradtunk mindketten az önkielégítésnél. Én nagyon gátlásos vagyok, sokszor van kisebbrendűségi érzésem. Lehet, hogy emiatt? Káros szenvedély ez?

Azt hiszem, valóban érthető ezeknek a fiataloknak a nemi élettel kapcsolatos igénye. Az önkielégítés ebben az esetben már nem a legjobb megoldás (jobb lenne, ha legalább pettingelnének), de még mindig jobb a semminél. A levélíró gátlásosságában nem az önkielégítésnek, hanem inkább az ezzel kapcsolatos bűntudatának lehet szerepe. Anyja jó szándékát nem vonom kétségbe, ám tény, hogy elavult felfogása folytán veszélyeztette lánya lelki egyensúlyát, s elvesztette bizalmának jelentős részét. (A gyermek és szülő közötti kapcsolat megromlásának gyakran ilyen okai vannak.)

De térjünk át egy más jellegű problémára, amely már inkább a fiatal felnőttkorban szokott előfordulni. Egy 21 éves fiatalasszony írja:

Férjem a katonaidő alatt rákényszerült az önkielégítésre. Ezt még megértem. Csakhogy azóta sem mondott le róla. Számomra már sok problémát okozott ez, amit annak ellenére végez, hogy szexuális kapcsolatunk tökéletesen kielégítő. Véleményem szerint visszataszító a viselkedése; nem leplezi ugyan, de beszélni sem hajlandó róla. Szeretném tudni az Ön véleményét erről. Bele kell-e nyugodnom ebbe az önkielégítésbe, vagy tehetek valamit okosan ellene?

A katonai szolgálat alatt sokan „rákényszerülnek” az önkielégítésre, ami érthető. Az már kevésbé, hogy egy ifjú férj miért végzi, hiszen ott van a felesége, akivel – állítólag – „tökéletesen kielégítő” nemi életet él. Csakhogy épp ezt teszi kétségessé a férj rendszeres önkielégítésének ténye. Látatlanban persze csak valószínűsíteni lehet, hogy valami nem stimmel ebben a házastársi kapcsolatban, ha a férj gyakran folytat önkielégítést. Mert ha csak hébe-hóba végezné, akkor feltételezhető lenne, hogy csak a változatosság kedvéért teszi, vagy olyankor, amikor valamiért nem lehet együtt a feleségével.

Attól, hogy a feleség teljesen kielégítőnek érzi a nemi kapcsolatukat, még nem biztos, hogy a férj számára is az. Lehet, hogy csak mennyiségileg kevés a férjnek a feleségétől kapott szexuális kielégülés, de az is lehet, hogy unalmasnak találja a szeretkezéseket (vagy magát a házasságot). Az asszony viszont mindenképpen rosszul közelíti meg a problémát, ha „visszataszítónak” minősíti férje viselkedését. Ez csak kölcsönös érzelmi elhidegüléshez vezethet. Inkább azt kellene kérdeznie: vajon miért van szüksége rá? Talán túl egyhangú, nem elég változatos és gyakori a házastársi szex, vagy más hiba van.

De talán már az is megoldást hozhat, ha az asszony méltatlankodás helyett inkább besegít, bekapcsolódik a játékba, amikor látja, hogy férje maszturbál. Egyébként egyáltalán nem ritkaság, hogy a feleség is önkielégítést folytat a házasélet mellett; többnyire azért, mert az együttlétek során a férj inkább csak a saját kielégülésével törődik, vagy nem tudja, hogyan elégíthetné ki a feleségét (ha annak nem elég a pár perces közösülés). S még szerencse, ha egy nő legalább az önkielégítés révén ki tud elégülni. Ugyanis, mint jeleztem, a nőknél ez sokszor nem megy olyan könnyen, mint a férfiaknál. Egy 22 éves ápolónő írta:

Több mint két évig viszonyom volt egy elvált férfival, ő volt az első, s mindeddig egyetlen szexuális partnerem. Sajnos, sohasem elégültem ki vele, de erről nem szóltam neki, mert nagyon szerettem és nem akartam elveszíteni. Végül mégiscsak elhagyott. Nem szeretném, ha egy másik partnerrel is így járnék, ezért feltétlenül meg akarom tanulni a kielégülést. Olvastam, hogy az önkielégítés alkalmas erre, ezért egyszer megpróbáltam, de csak fölizgultam, a kielégülés elmaradt. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy nekem még ez sem sikerül… Kérem, írja meg, hogyan lehet megtanulni az önkielégítést.

Egyesek bizonyára könnyen kimondanák, hogy ez a lány frigid. Pedig aki föl tud izgulni, az már nem nevezhető frigidnek. Egyszerűen arról van szó, hogy még nem alakult ki az orgazmuskészsége, 22 éves kora ellenére. Természetesen rosszul tette, hogy ezt elhallgatta partnere előtt. S az is kár, hogy csak most próbálkozott először az önkielégítéssel. Tévesen feltételezte, hogy rögtön az első próbálkozásnak sikerülnie kell (s valószínű, hogy emiatt erőltette is). Ráadásul azzal, hogy „megjátszotta magát” a partnerével, komoly szexuális gátlásokat alakított ki önmagában, s ezért sem sikerülhetett rögtön az önkielégítés. Tehát nem egy, hanem jó néhány próbálkozásra van szükség, s persze nem mindegy, hogyan.

A siker legfontosabb előfeltétele a helyes beállítottság és a ráhangolódás. Ha valaki „undorítónak” vagy „megalázónak” érzi az önkielégítést, akkor nem csoda, hogy nem tudja élvezni, s alig vagy egyáltalán nem jön szexuális izgalomba. A helyes beállítottság lényege az önkielégítésnek, mint a nemi élet egyik természetes formájának elfogadása. A ráhangolódás a szexuális élvezetre legbiztosabban szexuális fantáziálással érhető el. A szexuális izgalom ugyanis főleg lelki tényezők hatására, és elsősorban az agyban keletkezik.

Ha valaki ráhangolódás nélkül, pusztán gépies, mechanikus ingerléssel próbál önkielégítést végezni, akkor rendszerint nem sikerül (kivéve, ha már erősen fejlett szexuális reagálókészsége van).

Emellett természetesen az ingerlés jellege és módja sem közömbös. Nem célszerű rögtön a nemiszerv ingerlésére rátérni és erős ingerlést alkalmazni. Jobb más testrészek, erogén zónák (pl. mellek, has, combok) simogatásával kezdeni, és csak fokozatosan térni rá a nemiszerv ingerlésére, akkor is eleinte igen finoman és lassú mozdulatokkal. A gyengéd, változatos ingerléssel fokozatosan kialakítható az a helyi vérbőség, ami a megfelelő szexuális reagálás fiziológiai alapfeltétele.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak a lányoknak okoz gondot az önkielégítés megtanulása. Ezt az alábbi levél is tanúsítja:

20 éves vagyok, lassan már vőlegény, de az önkielégítésemmel bajok vannak. Rendkívül ritkán, főleg éjjel fordul elő és ilyenkor ébredek fel. Sajnos, még mindig nem jöttem rá, hogyan ingerelhetném magam kézzel. Lehet, hogy szervi problémával állok szemben? Vagy vannak valami módszerek arra, hogy ki tudjam elégíteni magam? Számomra roppant fontos, hogy megoldódjon, mert egyre többet idegeskedem ezen.

Bármilyen „felvilágosult” korban élünk, intézményes szexuális nevelés híján még ma is előfordulhatnak ehhez hasonló problémák. Ez a fiatalember összekeveri az önkielégítést és az éjszakai magömlést, holott az előbbiről csak szándékosan létrehozott szexuális izgalom esetén beszélhetünk. „Szervi problémák” már az éjszakai merevedések és magömlések révén is kizárhatóak; itt inkább tájékozatlanságról van szó. Ma már vannak olyan, képekkel illusztrált felvilágosító könyvek, amelyekből a szexuális ingerlés technikája elsajátítható.

Mindenesetre az önkielégítés megtanulásának döntő tényezője mindkét nem esetében a szexuális fantáziálással kísért, változatos ingerlés (és rendszeres gyakorlás).

4. MEZTELENSÉG, SZEMÉRMESSÉG --

ÁLSZEMÉREM

Nyíltabb, őszintébb korban élünk, mint bármely eddigi. Mégis meglepően sokaknak, köztük sok fiatalnak okoz gondot a meztelenség és a (túlzott) szemérmesség. S itt nemcsak azokra gondolok, akik valamilyen vélt vagy valódi testi hibájukat szégyellik feltárni mások előtt, pl. közös zuhanyozóban. Hanem a hibátlan testűek partnerkapcsolati szégyenlősségére, a családon belüli meztelenségre vagy a saját meztelenséghez való viszonyra is. Egy 19 éves fiú írta „Meztelenség” jeligével a következőket:

14 éves koromtól nagyon szeretek meztelenül aludni. Akkor fedeztem fel, milyen jó érzés az esti fürdés után meztelenül befeküdni a tiszta, friss ágyneműbe. Azóta meztelenül alszom. Pedig egyesek szerint ez nem okos dolog, mert szinte csábít az érzékiségre. Tény, hogy körülbelül ugyanabban az időben szoktam rá az önkielégítésre. Szeretném tudni, hogy a kettőnek mennyiben lehet köze egymáshoz, s helyesebb lenne-e nem meztelenül aludni?

Nos, nyugodtan aludjon tovább meztelenül. Ebben nincs semmi rossz, sőt, nagyon egészséges és valóban jó érzés. Talán azért, mert az őseredeti állapotára emlékezteti az embert. A levetkőzés, a meztelenség mindig egyfajta „visszatérés a természethez”, a természetes állapothoz. Ezért éreznek sokan valami sajátos felszabadultságot ilyenkor. Persze nem mindenki – erre még visszatérek.

Az önkielégítés általában nem a meztelenség következménye, hanem leginkább a serdülésé, amely a szexuális fogékonyságot a fiúkban ugrásszerűen fejleszti. Összefüggés legfeljebb annyiban van köztük, hogy a meztelenségre rendszerint olyan helyzetben kerül sor, ami az önkielégítés szempontjából is kedvező. Ha aztán valaki megszokja, hogy az önkielégítést meztelenül végzi, akkor a meztelenség feltételes reflexszerűen kiválthatja az önkielégítésre való törekvést. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az illető ne tudna ellenállni ennek a késztetésnek, ha akar. A levélíró is írta, hogy a meztelenül alvás ellenére jelentősen csökkentette az önkielégítések gyakoriságát.)

Ha jobban meggondoljuk, talán nem is olyan nagy baj, ha a meztelenség és a szexualitás igénye összekapcsolódik egymással. Nagyobb baj az, ha a meztelenség szexuális gátlásokat ébreszt az emberben. Gyakran kerestek meg olyan fiatal férfiak vagy nők, akik arról panaszkodnak, hogy a meztelenség gátlásokat vált ki bennük az intim együttlét során. Amíg ruhástól ölelkeznek, csókolóznak, addig nincs semmi baj, létrejön a szexuális izgalom. De mihelyt levetkőznek, megszűnik a merevedés, ill. visszaesik a lány izgalma. Ennek fő oka rendszerint az, hogy a nevelés túlzott szégyenérzetet táplált beléjük. A meztelenséggel kapcsolatos beállítottság már kisgyermekkorban kialakul, főleg a szülők példája és közlései nyomán. A kisgyermek eredetileg szereti a meztelenséget. A szégyenlősség tehát nem valami velünk született, ösztönös dolog, ahogy egyesek állítják, hanem a nevelés következménye. Az ezzel kapcsolatos szemlélet koronként, társadalmanként, sőt, családonként is változó. Nem akarok az ősemberig, vagy a primitív bennszülöttekig visszamenni; anélkül is nyilvánvaló, hogy a szemérmesség, a test bizonyos részeinek takarása nem „általános emberi” vonás, hanem a társadalmi fejlődés során alakult ki. Méghozzá sokféle és igen eltérő módon.

A kínai nőknek pl. főleg a lábukat kellett gondosan becsomagolniuk; az araboknál fontosabb volt az arc (és az egész test) takarása; a női mell és a nemi szervek elfedése pedig a különböző kultúrákban egészen eltérő. A nyugati kultúrkörben, tehát hazánkban is csak a legutóbbi kétszáz évben (főleg az ún. viktoriánus korban) terjedt el a túlzott szemérmesség, a test minden részének (a fej és a kéz kivételével) gondos eltakarása. Száz éve a nők még a strandokon is csak „állig felöltözve” mertek megjelenni. S az sem tartozott a ritkaságok közé, hogy a házaspárok évtizedeken át sohasem látták egymást meztelenül. (Még akkor sem, ha éppen szexre került sor, mert a hálóinget, pizsamát ilyenkor sem vetették le teljesen, s gondoskodtak a teljes sötétségről is.)

A mai fiatalok számára egyenesen nevetségesnek tűnik a régi idők és egyes idősebb emberek túlzott szemérmessége. Ám a hagyományos szemlélet még a családon belül sem tűrte el a teljes meztelenséget, gyakran az azonos nemű családtagok között sem. Akibe pedig már kisgyermekkorától kezdve beléivódott, hogy a meztelen test „szégyellni való”, az később már nehezen tud megszabadulni a meztelenséggel kapcsolatos gátlásaitól. Számos szexuális zavar eredetét éppen a túlzott szemérmességre nevelésben találjuk meg.

Szaunázás, nudizmus

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy abban a családban, ahol megszokott dolog a meztelenség, feltétlenül korszerű szexuális nevelésben részesítik a gyermekeket, de azért az ilyen családban jóval nagyobb ennek a valószínűsége. Nem véletlen, hogy a skandináv országokban, amelyek a modern szexuális nevelés élharcosai, a családon belüli meztelenség és a nudizmus, vagyis a meztelen fürdőzés egyaránt igen elterjedt. Kár, hogy nálunk eddig kevés fiatalnak lehetett olyan élménye, mint annak a 18 éves fiúnak, aki nemrég egy finn családnál vendégeskedett. Érdemes idézni leveléből:

A szauna külön kis házban volt, közel a vízhez. Már sokat hallottam róla, tudtam, hogy teljesen le kell vetkőzni. Amikor beléptünk barátommal a szaunába, már ott voltak a szülei, szintén meztelenül. Kicsit szégyelltem magam barátom édesanyja előtt, de ez nem tartott soká, mert megláttam barátom húgát is. 14 éves, nagyon aranyos kislány, szőke, kék szemű. Akkor láttam először élőben meztelen lányt. Nagyon bámulhattam, mert a szülők gyorsan elkezdték magyarázni, hogyan ütögessem magam a nyírfavesszővel. Azután kiszaladtunk a stégre és onnan ugrottunk a tó vízébe. Nem kellett utána sem azonnal felöltözni, kifeküdtünk a stégre, napoztunk. Barátom húga egyáltalán nem szégyellte magát előttem, s én nagyon megszerettem. Képes lettem volna azonnal feleségül venni. Sajnos, hamar lejárt az üdülés ideje, haza kellett jönnöm.

Szaunák (forró légfürdők) természetesen már nálunk is vannak, ha nem is annyi, mint Finnországban, ahol szinte minden második családnak van, de a nyilvános szaunákat nálunk a másneműek csak fürdőruhában látogathatják. Bizonyára hasznos lenne, ha divatba jönnének a családi szaunák. De addig is jó lenne megszabadulni a prüdériától és az álszenteskedéstől, hogy a meztelenség bizonyos természetes helyzetekben ne váltson ki gátlásokat. Persze sokszor nem könnyű megítélni, mi tekinthető természetes helyzetnek. Egy példa:

16 éves fiú vagyok. A szüleim tíz napig üdültek, én addig a barátomnál laktam. Első reggel a barátom apja jött kelteni minket. Nagyon csodálkoztam, mert a barátom nemcsak, hogy merev hímvesszővel ugrott ki az ágyból, de még a pizsamát is levetette, hogy felöltözzön előttem és apja előtt. Én is úgy ébredtem, de nem keltem fel azonnal, pedig ki akartak húzni az ágyból. Pali bácsi később rájött az okra és mentegette magát. Ez nekem kellemetlen volt. Másnap megint úgy ébredtem, s még mielőtt kiment volna a bácsi a szobából, gyorsan felkeltem és öltözéshez láttam, hogy oldódjon mindkettőnk zavara. Tessék megírni, hogy először vagy másodszor jártam el helyesen. Ősztől kollégista leszek, máskor is kerülhetek ilyen helyzetbe.

A levélíró barátja, mint látjuk, természetes helyzetnek tekintette az apja és a barátja előtti meztelenséget, még akkor is, amikor épp merevedése volt. Számára ez természetesebb volt, mint a levélírónak, hiszen saját apja előtt nyilván megszokta már. A levélírónak viszont Pali bácsi mégiscsak egy majdnem idegen férfi, s a meztelenség idegenek előtt joggal okoz problémát – kivéve megint csak bizonyos természetes helyzeteket, pl. közös zuhanyozást, vagy nudista strandolást.

Akkor hát nem felesleges és idejétmúlt dolog a szemérem? Egyáltalán nem. Csak a túlzásba vitele veszélyes és káros. Szemérmességre – vagyis bizonyos szexuális gátlásokra – szükség van a kulturált emberi együttélésben; ez azonban inkább a viselkedés sajátossága, mint a felöltözöttség fokáé. Felöltözve is lehet valaki szemérmetlen – és viszont. A szemérmetlenség lényege ugyanis az olyan viselkedés, amely mások megbotránkoztatására irányul (vagy legalábbis azt váltja ki). A levélben leírt esetben nyilván egyikről sem volt szó. De azért az ilyen viselkedés félreérthető, s épp ezért idegenek előtt kerülendő. Éspedig akkor is, ha azonos neműek, hiszen tudjuk, hogy a homoszexuális hajlamúakra izgató hatású lehet az ilyen látvány.

Előfordulhat azonban az is, hogy épp az idegenek jelenléte, a nyilvánosság az a természetes helyzet, amelyben a meztelenség elfogadható. Például egy nudista (naturista) strandon, ahol mindenki meztelen. Nálunk azonban egyelőre még elég kevés a legális, azaz hivatalosan elismert és ellenőrzött, nudista strand és camping. A nudizmus ellenzői a közerkölcsökre gyakorolt romboló hatásától félnek. Pedig tévedés azt hinni, hogy az ilyen strandok, ahol mindenki meztelen, a bujaság melegágyai. A mezítelenséget éppúgy meg lehet szokni, mint bármilyen más „divatot”. Sőt, sokak szerint ez kevésbé izgató, mint a test sokat sejtető, részleges elfedése.

Nagyszüleink korában még megbotránkoztak volna a miniszoknyán vagy a „forró nadrágon”, nem is beszélve a „bikini típusú” fürdőruhákról vagy az átlátszó blúzokról – ma pedig egyik sem kelt feltűnést. A nudizmus egyébként nem valami vadonatúj dolog, hiszen az ókorban vagy középkorban magától értetődő volt a meztelen fürdőzés a közfürdőkben, nemre és korra való tekintet nélkül. Ezt a hagyományt folytatják ma a nudisták vagy naturisták, az ún. „Freikörperkultur” (szabad testkultúra) hívei. A meztelenségnek szerintük felszabadító, a nyíltságot, őszinteséget elősegítő hatása van.

Tegyük hozzá: csak akkor, ha valaki pszichoszexuálisan egészséges.

5. PORNOGRÁFIA – KÁROS VAGY HASZNOS?

A pornográfia körül ma is nagy viták folynak. Főleg azon vitatkoznak, hogy mindenképpen ártalmas-e, vagy csak bizonyos esetekben. Az egyik levélíró így fogalmazta ezt meg:

Nem tudom, kinek higgyek, mert a barátaim egy része hasznosnak, egy másik része viszont károsnak tartja a pornográfiát. Képesek veszekedni ezen, s közben még abban sem értenek egyet, hogy tulajdonképpen mit nevezhetünk pornográfiának.

Ez a levél jól jellemzi a helyzetet. Mutatja a kérdés tisztázatlanságát a közvéleményben; de azt is, hogy a közfelfogás ma már nem egyértelműen elutasító. Az ún. szexhullám következtében ma már sok minden nem tűnik pornográfiának, amit régebben annak minősítettek volna. Kiderült, hogy teljesen viszonylagos, mit tekintünk „illetlen ábrázolásnak”, mert ez koronként, társadalmanként, sőt egyénenként is igen különböző lehet.

Bigottan vallásos, puritán, konzervatív szemléletű emberek ma is pornográfnak tekintenek pl. egy meztelen férfit vagy nőt ábrázoló, klasszikus szépségű, ógörög szobrot vagy reneszánsz festményt. Mások viszont még a szeretkezési jelenetek ábrázolását sem tekintik pornográfiának, ha az művészi színvonalú – és nem öncélú.

Még nehezebb annak eldöntése, hogy káros-e a meztelenség, illetve a szexuális izgalom és tevékenység ábrázolása, akár álló- vagy mozgókép, akár szöveg formájában. Ha igen, akkor milyen jellegű a károsodás, amit okozhat? Bármilyen tartalmú pornográfia káros-e, vagy csak bizonyos tartalom esetén? Mindenkire nézve káros-e, vagy csak a fiatalkorúakra, illetve gyermekekre? Ha viszont nem káros, illetve csak bizonyos feltételek eseténaz, akkor miért tiltanák sokan teljes egészében, minden feltételtől függetlenül? (S egyáltalán, lehet-e eredményesen tiltani?)

Egy régebbi felvilágosító könyv a pornográfiát úgy határozta meg, mint „az érzékek felkorbácsolására alkalmas, rafináltan felizgató fényképek, írások, filmek gyűjtőfogalmát”. Ezzel nagyjából egyet is tudok érteni, mert a pornó lényege valóban az, hogy szexuális izgalmat gerjeszt, s ezáltal elősegíti a kielégülést. Ami alapjában véve természetes folyamat. Az említett könyv azonban azt is írja, hogy „felesleges nemi izgalmakat okoznak, ezért kerülendők”.

Ez már elgondolkoztat. Számomra nem világos, miért feleslegesek a nemi izgalmak? Talán károsak? A pornográfia ellenfelei szerint a szexualitás nyílt ábrázolása „felkorbácsolja az ember alantas ösztöneit” és erkölcstelen cselekedetek vagy éppen bűncselekmények elkövetésére ösztönzi. Tényleg így lenne? Mit mutatnak a tények?

Az elsők között Dániában szüntettek meg szinte minden korlátozást a pornográf termékek forgalmazásában. A szexuális bűnözés azóta nemhogy nőtt volna, hanem jelentősen csökkent. A hamburgi egyetem Szexológiai Intézetében sok fiatal és felnőtt bevonásával vizsgálták a pornográf filmek és szövegek hatását. A vizsgálati eredmények azt mutatták, hogy a pornográfiának nem voltak káros hatásai a vizsgáltaknál. Az egyéneket általában szexuálisan ingerli, erősíti a reagálókészséget és a meglevő hajlamokat, de más hatása nincs. S ezek a hatások is elég különbözőek, az egyéntől és a körülményektől függően.

Ugyanaz a pornográf kép vagy szöveg az egyik embert szexuálisan felizgatja, egy másik viszont undorodva elfordul tőle, s van, akire szinte semmilyen hatást nem gyakorol. Ez a közömbösség persze többnyire csak látszólagos, ill. annak a következménye, hogy az egyén „erkölcsi okokból”, a belé nevelt gátlások hatására elfojtja magában a pornográfia által keltett szexuális izgalmat. De tény az is, hogy a megszokás gyorsan csökkentheti a pornográfia hatását. Ami attól is függ, hogy mikor, milyen helyzetben és kivel együtt érik ezek a hatások. Egy 20 éves egyetemista lány írta:

Eleinte nagyon idegenkedtem mindenfajta pornográfiától, mert veszélyesnek és erkölcstelennek tartottam. Sokat vitatkoztam erről barátnőimmel és partneremmel. Ma már elfogadom, hogy egy kialakult jellemű, felnőtt ember számára nem jelent veszélyt. De változatlanul azt hiszem, hogy a gyermekek és serdülők lelkivilágában károkat okozhat.

Valóban megfigyelhető, hogy serdűlőkre, gyermekekre a pornográf képek és szövegek erősebben hatnak, mint a felnőttekre, ami természetes. De épp ezért nem mindegy, hogy mi hat rájuk. Hiszen nemcsak egészséges és kulturált szexuális viselkedést lehet ábrázolni, hanem az abnormálist és kulturálatlant is. Ha a fiatalnak még nem alakult ki az egészséges szexuális ízlése és józan értékítélete, akkor fennáll a veszély, hogy vonzónak találja a szexualitás nem kívánatos formáit is. Márpedig, sajnos, a pornográf sajtótermékek vagy filmek közül nagyon sok ilyet ábrázol.

Pornográfia és nevelés

Ez azonban egyáltalán nem szükségszerű! Van – és lehetne sokkal több – jó pornográfia is, amely a szexualitást gyengéd és kulturált játékként mutatja be, s ezáltal elősegíti a helyes szexuális beállítottságot, fejleszti a szexuális kultúrát. Ezért hasznos lehet, ha a serdülők maszturbációs fantáziáik erősítésére a másik nemet vagy a pettinget, illetve a közösülést ábrázoló képeket nézegetnek, és képzeletben gyakorolják természetes nemi szerepüket. Még inkább pozitív hatása lehet egy szexuálpedagógiai szempontokat figyelembe vevő, erotikus filmnek, amely a kulturált szeretkezés lehetőségeit művészi színvonalon mutatja be. Egy 18 éves fiú leveléből idézem:

13 éves koromban találkoztam először pornográf képekkel, amikor apám íróasztalfiókjában kerestem valamit. Később eldugott pornográf képeslapokat is találtam. Az egyiket bevittem az iskolába, hogy megmutassam egy-két barátomnak. Kiderült, hogy már mind láttak ilyet, s ettől kezdve csereberéltük a pornó lapokat. Próbáltuk egy-két lánynak is megmutatni, de azok csak pfújoztak rá. Végül az egyik kép egy tanár kezébe került, s akkor kitört a balhé, de szerencsére nem sikerült kinyomozni, hogy kié volt. Kíváncsi lennék, hogy másutt is ennyire el van-e terjedve a pornográfia?

A történet nagyon jellemző, és biztosan sokan éltek át hasonlót. A kérdésre igenlő válasz adható. Egy német szexológus vizsgálatai szerint már az általános iskola első osztályától kezdve növekvő szerepe van a gyermekek egymás közötti beszélgetésében. Eleinte primitív rajzocskák és pár soros, rímelő mondókák terjednek, később pornográf anekdoták, fényképek, képeslapok, kártyák stb. A fiúk kb. 30%-a ártalmatlannak, 14%-a szórakoztatónak tartja a „disznó vicceket”, míg a lányok sokkal nagyobb arányban elutasítják azokat, s inkább a finom erotika (szerelmi történetek stb.) iránt fogékonyak.

A szexvicc és a pornó elfogadásának aránya az életkorral párhuzamosan emelkedik. A szexviccek népszerűségét főleg az magyarázza, hogy a nevetés oldja a szexszel kapcsolatos szorongást és gátlásokat. Hátrányuk, hogy többnyire hagyományos-konzervatív szemléleten alapulnak, és ilyet terjesztenek. Egy 20 év körüli fiatalember érdekes javaslattal állt elő:

Nem lehetne felvilágosító jellegű pornóképeket, filmeket készíteni? Nagyon sok fiatal azt sem tudja pl., hogy mi az a petting, milyen előnyei vannak, s milyen sokféle fajtája van. Az üzleti pornográfia perverz jelenetei helyett a perverzitást mellőző szexképek a partnerrel együtt nézegetve fokoznák a szeretkezés örömszerző hatását, elősegítenék a kielégülést. Sőt, a hozzá kapcsolt szövegekből megértenék, hogyan kell hatékonyan ingerelni egymást.

Habár nem éppen új dolog, amit a levélíró javasol, hiszen a szexológusok már régóta sürgetik, ám kétségtelenül fontos és változatlanul aktuális. A pornográf jellegű ábrázolások vagy történetek hatékonyságát jórészt szemléletességük, cselekményességük és az a körülmény magyarázza, hogy a szexnek éppen azokat az intim részleteit ismertetik meg a fiatalokkal, amelyeket az iskolai (vagy más, intézményes) szexuális felvilágosítás eddig gondosan elkerült. A hatásosság nem is lenne baj, ha csakis a fentebb említett „jó pornográfia” kerülne a fiatalok kezébe. De ma alig lehet szó válogatási lehetőségről: a véletlenül kezükbe kerülő – többnyire alacsony színvonalú, kulturálatlan – pornográfiát a fiatalok kritikátlanul habzsolják, s ezáltal sok téves, rossz beállítottságra tesznek szert.

Pornó az interneten

Az utóbbi 20-30 évben a pornográfia terjedésének új lehetőségeit nyitotta meg az Internet, az elektronikus világháló, amelyhez a fiatalok is egyre inkább hozzájutnak a személyi számítógépek révén. A „pornófájlok”, s különösen az „interaktív chat”, vagyis az interneten történő ismerkedés, bizalmas beszélgetések (különösen, ha web-kamerák segítségével láthatják is egymást), a korábbi évekhez képest új lendületet adtak a – most már elektronikus – „szexuális forradalomnak” (legalábbis a szexhullámnak). Tehát nemcsak a pornográfia vált elérhetőbbé, gazdag választékot kínálva a különböző szexuális igényűek és beállítottságúak számára, hanem „virtuális” erotikus kapcsolatokat is lehetővé tett az ismeretlen, de létező (vagy csak „technikailag elővarázsolt”) partnerekkel.

Ez napjainkban nálunk is új helyzetet teremt, félresöpri a hagyományos korlátokat, megnyitja az érdeklődők előtt a szexuális élmények virtuális tárházát. Ez részben jó, hiszen sok új ismeretet közvetít, részben azonban eddig ismeretlen veszélyekkel jár, amelyek éppen a tájékozatlan fiatalokat fenyegetik leginkább. Egy 17 éves fiú írta a következőket:

Amióta sikerült hozzájutnom apám számítógépével az Internethez, és felfedeztem a szex-oldalakat, azóta megváltozott az életem. Délutánonként, amikor szüleim nincsenek otthon, a világhálón szörfölve és pornográf képeket, sőt, jeleneteket nézegetve nemcsak önkielégítést folytatok, hanem chat-elek, vagyis üzenetváltással beszélgetek is a szexuális élvezkedés különböző, olyan lehetőségeiről, mint a csoportszex, a szado-mazo és hasonlók. Ezek egyre jobban érdekelnek, csak kicsit túl sok időmet veszik el, például a tanulástól, meg a baráti kapcsolatoktól. Egyesek szerint ez már szenvedélybetegség nálam, de nem tudom, hogyan szabadulhatnék tőle.

Eddig ugyan csak egy-két ilyen levél érkezett, mert a probléma magyar viszonylatban még új keletű. Nem úgy, mint Nyugaton, főleg Amerikában, ahol a „cybersex” már százezrek életében okozott problémát. Az USA-ban felfigyeltek rá az orvosok és pszichológusok, könyvek jelentek meg az Internet-szex veszélyeiről, s már több gyógyközpont is működik, amelyek segítséget kínálnak az érintetteknek. Mi csak most kezdjük észrevenni, hogy az Internet a maga óriási információs lehetőségeivel nemcsak áldás lehet, hanem átok is, mert a pornóipar visszaél ezekkel a lehetőségekkel, s elárasztja termékeivel a világot

A megoldás pusztán rendeletektől éppúgy nem várható, mint a prostitúció esetében. De ha jobban megszerveznék és korszerűsítenék az intézményes (iskolai) szexuális nevelést, akkor a fiataloknak nem lenne szükségük a pornográfiára, mint információforrásra, s mindenképpen igényesebbek, kritikusabbak lennének.

Utcalányok, mint „betanítók”?

A pornográf képek és szövegek keresésétől és habzsolásától rövid út vezet utcalányok, prostituáltak „szexuális szolgáltatásainak” igénybe vételéig. Legalábbis azoknál a 17–20 év körüli fiúknál, akik úgy érzik, hogy egyhamar nincs más lehetőségük szexuális kapcsolat keretében történő kielégülésre. Önkielégítéssel persze bármikor elérhetnék a kielégülést (ami ráadásul pénzbe sem kerül és veszélyekkel sem jár), mégis hiányát érzik az „igazi” – sokszor megálmodott és esetleg már sikertelenül megpróbált – szexuális kapcsolatnak. Úgy gondolják, egy utcalánynál kevésbé kell a kudarctól félni, hiszen ismeretlenek maradnak egymás számára, s a pénzükért némi gyakorlatot is szerezhetnek pl. a közösülési technikát illetően.

Csábító elképzelésnek tűnik. De mi a valóság? Egy 19 éves fiú írta:

Amikor végre össze tudtam szedni azt a néhány ezer forintot, amit fizetni kell egy prostinak, elmentem a már rég kinézett helyre és „szobára mentem” a kiválasztott nővel. Ő pillanatok alatt ledobta magát meztelenül az ágyra és sürgetett, hogy menjek már. Ez a gyorsaság kicsit megzavart, nem is volt még rendes merevedésem, de ő néhány mozdulattal besegített a krémezett kezével, s egy percen belül megtörtént a magömlésem. Azt azonban nem mondhatom, hogy igazán kielégültem volna. Sőt, ez még annyit sem ért, mint egy jó önkielégítés, kár volt érte annyi ezrest kiadni. Semmivel sem lettem okosabb a nemi életet illetően, s utólag csak csodálkozom, hogyan követhettem el ilyen butaságot. Egyszerűen nem is értem, miért van annyi férfinak szüksége az utcalányokra?

Nos, a válasz egyszerű: a szexuális kulturálatlanság okán! Amihez persze sok minden hozzájárulhat: például „nincs idejük” egy normális partnerkapcsolatot keresni, vagy a meglevő kapcsolat szexuálisan kevés vagy nem kielégítő. Aztán meg igénylik a változatosságot, és azt, hogy tetszésük szerint rendelkezhessenek egy megvásárolt, s így időlegesen hatalmukban levő partnerrel. (A hatalomvágy kiélése néha nagyobb kielégülést jelent számukra, mint maga a szex.)

A „szexuális szolgáltatások” igénybe vételének épp az az egyik veszélye, hogy a partnert megvehetőnek, a kapcsolatot üzleti viszonynak tekintik, s az így megerősített, hagyományos (patriarchális) szemléletet akaratlanul is átviszik egy szerelmi vagy házastársi kapcsolatba. Ami aztán a kapcsolatot könnyen tönkre teheti.

A másik veszély a nemi úton terjedő fertőzésekkel kapcsolatos. Ami ugyan kondommal, gumióvszerrel kivédhető, de ez sem jelent ellene garanciát, hiszen elszakadhat (s egyébként sem véd például a tetű vagy a különböző bőrbetegségek ellen).

Úgyhogy akinek van egy csöpp esze, az kerüli az utcalányokat.

6. ÁLMODOZÁS, RAJONGÁS, DIÁKSZERELEM

A serdülés és az ifjúkor éveiben az ember hajlamosabb az álmodozásra, mint az érett felnőttkorban – és ez jól is van így! Az álmodozásból szerencsés esetben megvalósítható gondolatok, ötletek, tervek születnek, s így megvan az esélye annak, hogy az álmok többé-kevésbé valóra váljanak. De ez csak akkor lehetséges, ha az álmodozó nem szakad el túlságosan a valóságtól, az élet realitásaitól.

Sajnos, nem mindig ez a helyzet. A valóságtól való elrugaszkodás leginkább a serdülőkori partnerválasztásban, szerelemben fordul elő. Egyáltalán nem volt ritka, hogy olyan leveleket kaptam, mint amilyet egy 14–15 éves lány írt:

Kedves Doktor úr, a „Help” című film megnézése után nagyon szerelmes lettem Paul McCartneyba. Úgy érzem, nem tudok nélküle élni. Éjjel is mindig vele álmodom. Osztálytársaim ezért lenéznek. Mindig azt mondják: Túl régimódi vagy! Hülyeség hinni az álmokban! – Lehet, hogy igazuk van? Én szeretnék hinni az álmaimban. Tanulok angolul és ha 18 éves elmúltam, el szeretnék menni Londonba. Lehetséges ez? Egyáltalán elérhetnék valamit? Én úgy tudom, hogy Paul és Linda elválnak. Igaz ez? Kérem, segítsen nekem!

Sok olvasó számára ez alighanem nevetségesnek tűnik, s joggal. Képzeljük csak el: a világhírű, dúsgazdag zenész, az öregedő, nős férfiú csak arra vár, hogy végre 18 éves legyen egy vidéki, magyar kamaszlány, s megpillantsa őt rajongóinak milliós táborában… Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy ötös találatnak a lottón jóval nagyobb esélye van, mint annak, hogy ez az álom megvalósuljon. Ám azért mégsem intézhetjük el a dolgot azzal a jó tanáccsal, hogy a „szerelmes szív” inkább lottózzon. Viccelődéssel nem lehet valós problémákat megoldani.

Már csak azért is érdemes komolyan venni ezt a jelenséget, mert valamilyen formában sokakat érint, s komoly társadalmi és egyéni kihatásai vannak! Nem feladatom itt elemezni, hogy milyen okai és következményei vannak egyes sztárok hihetetlen népszerűségének a fiatalok körében. Mindenesetre az egyik fő ok bizonyára a tudatosan szervezett és a tömegközlési eszközök (újságok, rádió, tévé) révén mindenhová eljuttatott reklám és propaganda, a „jól tálalt” műsorok, a sztárcsinálás egész gépezete.

De bármilyen reklám hatástalan lenne, ha nem támaszkodna valamilyen tényleges szükségletre. Ilyen pl. a fiatalok esetében az álmodozás, a tervezgetés, a kaland, a romantika szükséglete. De említhetném a ki- és feltűnni vágyást, s még más szükségleteket is. Persze nem mindegyik alakul ki egyformán mindenkiben, de azért a serdülőkorra ezek elég jellemzőek, mondhatni életkori sajátosságok. Akárcsak a szerelemigény, amely ebben az életkorban jelentkezik erőteljesebben, s összefonódhat az említett szükségletekkel.

A serdülőt élénken foglalkoztatja a jövő, megpróbálja elképzelni saját felnőtt életét, s ehhez mintákat, ideálokat keres. Szerencsés esetben ezeket a közvetlen környezetében találja meg. A szülők ugyan legtöbbször csak észrevétlenül ható mintát nyújtanak, ritkán jelentenek tudatosan választott ideált, hiszen a lelkileg önállósuló fiatal nem akar túlságosan a szüleire támaszkodni. Sőt, gyakran éppen a szüleinek bírálatával igyekszik erősíteni saját egyéniségét (amiből gyakran komoly összeütközések támadnak).

A tanár, mint első ideál

Sokkal gyakoribb, hogy az egyik, viszonylag fiatal tanárt vagy tanárnőt választják ideáljuknak, eszményképüknek. Főleg lányok számolnak be egy férfi tanár iránt érzett, titkos rajongásukról, szerelmükről. Többnyire az a gondjuk, hogy ezt elárulják-e az illetőnek, s ha igen, hogyan. Vagyis általában fel tudják mérni, hogy az életkori, társadalmi és egyéb különbségek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a tényleges és egyenrangú intim kapcsolatot. Így inkább csak játszanak azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ……

Ez a képzeleti játék, ez az álmodozás akkor is hasznos lehet, ha semmi sem valósul meg belőle, ha mindvégig távoli, plátói rajongás marad. Hiszen egyrészt lehetővé teszi a szerelemnek, ennek a felnőtté válást jelző és elősegítő érzelemnek az átélését, gyakorlását. Másrészt megszeretteti azt a tantárgyat, amit az illető tanár tanít, s arra ösztönzi, hogy jó tanulmányi eredményeket érjen el. Nem is lenne jó – mert veszélyes lenne –, ha ez az érzelem túllépné a plátói rajongás kereteit.

A tényleges partnerkapcsolat egy jóval idősebb, érettebb, s ezért eltérő igényű partnerrel nagy lelki megterhelést jelentene a serdülőnek, hiszen erre ő még felkészületlen. Nem is szólva arról, hogy a felnőtt esetleg visszaélhet a serdülő naiv, hiszékeny rajongásával, pl. felnőttes szexuális kapcsolatot kezdeményezhet, ami aztán nem kívánt terhességet és sok egyéb problémát eredményezhet.

Akkor tehát csak álmodozzon a tizenéves – ahelyett, hogy megpróbálna tényleges kapcsolatokat létesíteni? Nem, erről szó sincs. Az álmodozásnak fontos, előkészítő szerepe van, de csak bizonyos feltételek esetén lehet hasznos. Elsősorban akkor, ha az álmodozó serdülőkorú, rajongásának tárgya pedig jóval idősebb. Másrészt fontos, hogy az álmodozások minél több valóságelemet tartalmazzanak: ha egészükben nem is, de egyes részleteikben megvalósíthatók legyenek. Alapfeltétel, hogy az álmodozás ne uralkodjon el az emberen, ne helyettesítse a reális tervezést, a tényleges kapcsolatokat. Vagyis meg tudjuk különböztetni a lehetségest a lehetetlentől. (A pszichológiában ezt „realitáskontrollnak” nevezik.)

A serdülőkorban, főleg annak kezdeti szakaszaiban még érthető, ha a realitáskontroll gyenge. De ha pl. az idézett levélíró már 16–17 éves lenne, s még mindig ilyen gyenge lenne a valóságérzéke, az baj lenne, mert azt jelentené, hogy gyerekesebben viselkedik az ő életkorában elvárhatónál. Ez a lelki fejlődés valamilyen megrekedésére, elmaradására utalna. Irreális rajongásának lehet ugyan olyan haszna, hogy a nagy Ideál kedvéért megtanul angolul, de egészében inkább káros, mert visszatartja őt az elérhető partnerekkel létesített, tényleges kapcsolatoktól. Nem is beszélve arról, hogy lehetetlen törekvésével kudarcra kárhoztatja önmagát, ami könnyen visszahúzódást, önmagába zárkózást eredményezhet.

Mi ebből a tanulság? Álmokra, álmodozásra éppúgy szükség van, mint a játékokra, játékosságra. Csak tudni kell, hogy nem álomvilágban élünk, s egy életet csak a megvalósítható álmokra, tervekre szabad építeni. S ez az ún. diákszerelemre is érvényes.

De mi is az a diákszerelem?

Legegyszerűbb megfogalmazásban: diákkori szerelem. Ám ez nem sokat mond, hiszen a diákkor, a tanulóidő ma többnyire elég hosszú, s ezalatt sokféle szerelem lehetséges. A kisdiákkori szerelmet – mert olyan is van! – inkább gyerekszerelemnek nevezhetjük. Az igazi diákszerelmek a tizenéves korban, pontosabban a serdülőkorban kezdődnek. Első formájuk többnyire a rajongás egy elérhetetlen ideálért. Egy 14 éves lány írta:

Szeptemberben, amikor a 8. osztályba kerültem, jött egy fiatal rajztanár, tíz évvel idősebb nálam. Hamarosan észrevettem, hogy nagyobb érdeklődést tanúsít irántam, mint a többiek iránt. Hiába tiltakoztam érzéseim ellen, megszerettem. Egyszer az utcán is találkoztunk, beszélgettünk, bár jelentéktelen dolgokról. Most, hogy befejeztem az általános iskolát, már nem találkozom vele, pedig nagyon szeretném tudni, hogy mit érez irántam: csak úgy szeret-e, mint egy diákot, vagy úgy, mint én őt? Nagyon kérem, ne írja azt, hogy ez csak diákszerelem…

Nos, nem írom azt, hogy csak diákszerelem, mert ebben a „csak”-ban lekicsinylés van, pedig szerintem a diákszerelem egyáltalán nem lekicsinylendő dolog. Hanem fontos állomás az érett szerelem kialakításához vezető úton. Azt sem írom, hogy felejtse el a tanár urat, hiszen idővel úgyis elfelejti, legalábbis abban az értelemben, hogy az iránta érzett szerelme elmúlik. A szerelmek ugyanis mulandók, és ez így van rendjén. Persze azért még ábrándozhat róla, hogy milyen szép lett volna, ha… De ne feledje: alig van esély arra, hogy ez a szerelem a valóságban is beteljesüljön. Túl nagy a kor- és státuskülönbség! Még ha mindketten tíz évvel idősebbek lennének, akkor talán igen. De hol lesz ez a – különben is nyilván egyoldalú – szerelem tíz év múlva!

Alig tart előbbre a helyzetet és annak megítélését illetően az a 16 éves, középiskolás lány, aki beleszeretett „kedvenc tantárgyának” 34 éves tanárába:

Hogy ő is kedvel, abban biztos vagyok, de hogy mennyire, azt nem tudom. Meg azt sem tudom, hogy ha ő is úgy állna velem, mint én vele, akkor mi lenne. Mert azért kissé cikis helyzet lenne. Mit szólnának hozzá a munkatársai, az én és az ő szülei, a barátaim? Bár engem az előítéletek nem érdekelnek. De hogyan bizonyosodjak meg az ő érzelmeiről?

A tanárok általában kedvelik azt a diákot, aki az ő tantárgyukat választja kedvenc tantárgyának. De semmi sem utal arra, hogy a jó diáknak és esetleg a csinos lánynak kijáró kedvtelésnél többet érezne a levélíró iránt. A tanár úrnak feltehetőleg jó a realitáskontrollja. Egyébként a levélíró is helyesen látja, hogy egy tényleges szerelmi kapcsolat mindkettőjüket kellemetlen helyzetbe hozhatná. S ezen az sem változtat, hogy nem érdeklik az előítéletek. Ami pedig a tanár úr érzelmeiről való megbizonyosodást illeti: ha ő azt akarta volna, hogy legyen valami ebből a kapcsolatból, akkor már lépett is volna ennek érdekében.

A levélíró megtehetné ugyan, hogy négyszemközt föltárja érzelmeit tanárának, de ezzel bizonyos értelemben kiszolgáltatná magát neki, mintegy fölkínálkozna, aminek kimenetelét nehéz előre látni. Legjobb esetben magyarázatot kapna tőle, hogy miért nem lehet szó tényleges kapcsolatról – ám történhet ennél rosszabb is. (Visszaélések, sajnos, előfordulnak.)

A diákszerelem azonban nemcsak elérhetetlen partnerek iránti rajongás lehet, hanem hasonló korú partnerrel való tényleges kapcsolat is. Ez már az érettebb változata. Problémák persze ekörül is bőven akadnak. Egy 17 éves lány pl. ezt kérdi:

Valóban nem lehet hinni az első szerelemnek? Olvastam, és anyu is folyton ezt hajtogatja. Most mit csináljak? Nem tudok csak úgy kiábrándulni a fiúmból. Mondjam azt, hogy „Ne haragudj, de vesszünk össze, mert te vagy az első, és kár a szép tervekért”? Honnan tudhatom meg, vagy hogyan bizonyíthatom be, hogy tényleg, igazán szeretem? Gyengédség, önzetlenség, őszinteség mindkettőnk részéről megvan. Érezzük, hogy szükségünk van egymásra, s akármit tesz, nem tudok rá haragudni.

A szerelem valódiságának, megalapozottságának, vagy „szalmaláng” jellegének helyes elbírálása sorsdöntő lehet, nemcsak az ifjúkorban, hanem később is. Az e téren elkövetett tévedések gyakran tragikusak és jóvátehetetlenek – ezért kellene a fiatalokat alaposan felkészíteni a szerelemmel való találkozásra.

Az első szerelemtől az „Igaziig”

A kérdés különben elég bonyolult. A felnőttek, akik nem hisznek az első szerelem megbízhatóságában, többnyire saját csalódásaikból indulnak ki. Meg abból a közismert tényből, hogy az első szerelmekből ritkán lesz házasság. Ennek több oka is van.

Először is, az első szerelem többnyire olyan fiatal korban következik be, amikor még szó sem lehet a házasságról. Persze az ifjú szerelmesek rendszerint elhatározzák, hogy kivárják az időt, amíg egybekelhetnek, s örök hűséget ígérnek egymásnak. Mégis, legtöbbször elég hamar vége szakad a kapcsolatnak. Hogy miért? Gondoljuk meg: 5–10 évet várniuk kellene, s ez ebben a korban nagyon sok! Nem mintha nem lenne komoly az elhatározás, s a szerelmet is mindketten „igazinak” érezhetik. Csakhogy a serdülő- és ifjúkor, a tizenéves életszakasz a nagy változások, a gyors testi és lelki fejlődés időszaka.

Ebben az életkorban nemcsak a ruhánkat nőjük ki évről évre, hanem a régebbi, gyerekes gondolkozásunkat, életfelfogásunkat, érdeklődésünket stb., egyszóval a régebbi énünket is. Gyakran csak csodálkozunk, vagy mosolygunk azon, hogy egy-két évvel ezelőtt mennyire „odavoltunk” valamiért vagy valakiért. Így érthető, hogy a lelki fejlődés adott fokának megfelelő szerelmet is ki lehet nőni, különösen, ha a partner nem fejlődik ugyanolyan ütemben és ugyanolyan irányban. Ilyesmi persze a felnőttkorban is előfordulhat, hiszen a fejlődés ott sem áll meg, de a tizenéveseknél sokkal nagyobb a valószínűsége.

Az igazság kedvéért azt is hozzá kell tennem, hogy elég sok példa van az első szerelem fokozatos „megérésére”, megszilárdulására is. Azonkívül a „szerelmi érettség” a körülményektől, az addigi fejlődéstől függően elég eltérő életkorban – egyeseknél korábban, másoknál későbben – következhet be. S mellesleg a lányok általában korábban válnak éretté a tartós partnerkapcsolatra, mint a fiúk.

Ezért azt javaslom a levélírónak – és mindenkinek, akinek hasonló problémái vannak –, hogy higgyen nyugodtan az első szerelemben, de közben igyekezzen minél jobban megismerni partnerét (és önmagát), mert ezáltal elkerülheti a csalódásokat. Fontos tudni, hogy az érett szerelem nem zárja ki a józanságot, egymás hibáinak és erényeinek reális értékelését. Azt szeretjük igazán, akit hibáival együtt is szeretünk.

Hasonló, de mégis más problémát tükröz egy 13 éves lány levele:

Nagyon szerelmes vagyok egy évfolyamtársamba. Nagyon kedves srác, úgy érzem, viszonozza érzéseimet, bár nem mutatja. Félénk fiú és én is tanácstalan vagyok. Anyám arra tanított, ne áruljam el a fiúnak, ha szeretem, mert akkor elbízza magát, s ebben a korban különben sem számíthatok komoly kapcsolatra. De én szeretem őt és járni szeretnék vele. Szerintem létezik sokáig tartó, jó kapcsolat 13 éves korban is. Szükségem van erre a fiúra, de ha beszélek vele, elszégyelli magát, lesüti a szemét. Mit tegyek?

A levélben felvetett probléma meglehetősen tipikus helyzetet jelez. A levélíró érettebbnek tűnik a fiúnál, nincs kizárva hogy tényleg képes lenne tartósabb kapcsolatra. Csakhogy mindig kettőn áll a vásár, s kevés az esély arra, hogy a fiú is alkalmas már erre. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy meg se próbálja! Hiszen éppen a tartósnak szánt kapcsolat próbálgatása teszi lehetővé az ehhez szükséges képességek fejlesztését!

Nem értek egyet a levélíró anyjával abban, hogy nem szabad elárulnia érzelmeit: ha tényleg úgy érzi, hogy a fiú viszonozza azokat, akkor nyugodtan megteheti. Nem szükségszerű, hogy a fiú ettől elbízza magát. Sőt, lehet, hogy éppen erre – egy kis bátorításra, szeretet–kimutatásra – van szüksége ahhoz, hogy le tudja küzdeni gátlásosságát. (A gátlásosság kérdését külön tárgyaljuk bővebben.)

Mint már említettem, sokféle diákszerelem van, pl. aszerint is, hogy a szexnek milyen szerep jut benne. A serdülőkori diákszerelmek többnyire „plátóiak”, vagyis igyekeznek mellőzni a szexuális törekvéseket (főleg a lányok). De mind gyakrabban előfordul, s főleg a fiúk hajlamosak arra, hogy a „szerelmet” a szexre korlátozzák. Egy 16 éves lány arról írt, hogyan ismerkedett meg egy 17 éves fiúval, bátyja osztálytársával:

Hamarosan észrevettem, hogy másként közeledik hozzám, mint a többi lányhoz. Ez a dolog számomra a szerelem előjelének tűnt, de később rájöttem, hogy csak testi vonzódás. Történt ugyanis, hogy egyszer átmentem hozzá egy könyvért. Amikor el akartam jönni, hirtelen rám vetette magát és erőszakoskodni kezdett. Természetesen tiltakoztam, kapálóztam. Végül sikerült kiszabadulni és kirohanni az ajtón…

Másnap találkoztam vele az utcán, s ő kigúnyolt, mondván, hogy elmaradott vagyok, mert ha nem tudnám, a szex körül forog a világ, s manapság a korombeli lányok mind voltak már fiúval. Én válaszul csak annyit mondtam: Hát akkor csak menj azokhoz a lányokhoz! Én nem vagyok olyan! Ezzel otthagytam, s most Öntől szeretném megtudni: tényleg elmaradott vagyok-e? Ez a kamaszszerelem? Vagy aminek én hiszem: egy gyönyörű, boldog érzés, amikor a fiú és a lány között gyengéd, érzelmes kapcsolat jön létre?

A kérdés jogos, és nemcsak a levélírónak okoz gondot. Sőt, azt is mondhatnám, hogy világjelenség, legalábbis az iparilag fejlett országokban, ahol a fiatalok szexuális érése felgyorsult (ez az ún. akceleráció jelensége). A mai fiatalok 2–3 évvel korábban serdülnek, mint a száz évvel korábbi fiatalok, s ennek megfelelően a nemi életet is korábban igénylik és többnyire korábban is kezdik. Főleg azt a legegyszerűbb és mindenki által könnyen hozzáférhető formáját, amit önkielégítésnek nevezünk.

De ezen a téren jelentős különbség van a fiúk és a lányok között. Bár a lányok testileg valamivel előbb serdülnek, a fiúk szexuális reagálókészségének és igényeinek fejlődése megelőzi a lányokét. Amikor a serdülő fiú átéli az első kielégülést (akár éjszakai magömlés, akár önkielégítés formájában), szexuális reagálókészsége ugrásszerűen felnőttes szintre jut, kialakul az orgazmuskészsége.

A serdülő lány viszont nem jut ilyen könnyen az orgazmuskészség birtokába; nála ezt fokozatosan ki kell alakítani, pl. önkielégítéssel, vagy petting során. Nevelés és szemlélet kérdése, hogy ez megtörténik-e vagy elmarad. A hagyományos nevelés igyekezett visszatartani a lányokat minden szexuális élménytől egészen a házasságkötésig. Ma ez már ritkán sikerül (szerencsére), de azért a 16 év körüli lányok között még igen sok akad, akinek szexuális fogékonysága és igénye fejletlen.

Sajnos, a lányok fejletlen szexuális reagálókészség esetén is el tudják kezdeni a hagyományos értelemben vett nemi életet (vagyis a közösülést), mert náluk ehhez nem kell látható szexuális izgalom (bár így persze nem is élvezik az egészet). Az azonban nem igaz, hogy manapság a 16 év körüli lányok mind lefeküdtek már fiúval. A levélíró tehát nem maradt el lényegesen az átlagtól, efelől nyugodt lehet. S jobb is, hogy nem engedett a fiú erőszakoskodásának, mert a kierőszakolt, nem saját, belső igényekből fakadó szexuális élmények nem fejlesztik, sőt, esetleg károsítják a szexuális reagálókészséget.

A kérdés másik oldala, hogy mi köze van mindennek a szerelemhez? Nos, annak, hogy egy fiú erőszakoskodik egy lánnyal, gyakorlatilag semmi köze a szerelemhez, ez valóban csak a nemi vágy féktelen megnyilvánulása. Aki szerelmes, attól távol áll az erőszakoskodás, a szeretett partner igényeinek, érdekeinek figyelmen kívül hagyása. Épp ellenkezőleg: az igazi szerelem a partner maximális tiszteletben tartására ösztönöz, hisz fontosabb a partnere, mint önmaga! A szerelem és a szex két különböző dolog! Tehát vagy összekapcsolódnak, vagy nem. Ennek ellenére sokan nem tudják megkülönböztetni őket egymástól.

A közelmúltra jellemző volt az a közfelfogás, hogy szexuális kapcsolatra csak kölcsönös szerelem esetén kerülhet sor. Ezért aztán a fiatalok hajlamosak voltak a szexuális megkívánást szerelemként feltűntetni (gyakran nemcsak mások, hanem önmaguk előtt is). Ezzel ugyanis mintegy erkölcsileg igazolták a szexuális kapcsolatlétesítést. Holott valójában a szexuális vonzalom még nem szerelem; ahhoz sok egyéb is kell, pl. érzelmi kötődés, közös célok stb. De a romantikus szerelmi érzés meg nem mindig jár együtt szexuális megkívánással (pl. a fejletlen reagáló készségű, tizenéves lányok esetében).

Az „éretlen szerelemben” még nincs kapcsolat, vagy éppen összhang a romantikus érzelem és a szexuális vonzalom között; ez csak később, a szerelmi képesség érettebbé válásával alakul ki. Tizenéves korban a fiúknál a szexuális vonzalom, a lányoknál a romantikus érzelem játszik döntő szerepet. Régebben általános volt az a szemlélet, hogy vannak megközelíthetetlen „úrilányok”, és vannak „könnyen kapható nőcskék”. Úgy tűnik, mintha a levélben említett fiú minden lányt ebbe az utóbbi csoportba sorolna. Ez nyilván kudarcokhoz, csalódásokhoz vezet, ami remélhetőleg észhez fogja őt téríteni

Mindenesetre jobb lenne, ha a lányok sem „megközelíthetetlenek”, sem „túl könnyen kaphatók” nem lennének, hanem felkészülten és átgondoltan választanának szerelmi partnert. A szerelmi képesség fejlesztésének döntő időszaka a serdülő- és ifjúkor. A diákszerelmek fontos, sőt, szinte nélkülözhetetlen elemei a lelki felnőtté válásnak. Éspedig nemcsak a lányoknál, hanem a fiúknál is.

7. ISMERKEDÉS, KÖZELEDÉS, KEZDEMÉNYEZÉS

Az ember azt hinné, hogy napjainkban már alig akad olyan fiatal, akinek gondot jelent az ismerkedés, a lehetséges partnerekhez való közeledés. Hiszen a fiúk és lányok együtt járnak iskolába (ezt hívják koedukációnak), együtt vesznek részt az ifjúsági és sportszervezetekben, bőven van alkalmuk ismerkedni, barátkozni.

S mégis: nem sok olyan téma van, amivel kapcsolatban lényegesen több levélíró kért volna segítséget, tanácsot, mint éppen ez. Tény, hogy az erről írók többsége lány, de azért sok fiú is akad köztük. Egy 18 éves fiú pl. ezt a kérdést tette fel:

Hogyan ismerkedjek úgy lányokkal, hogy a közeledésemet elfogadják? Ugyanis egy-két lány, akit megszólítottam az utcán, mert tetszett nekem, gyorsan leléptetett. Azt mondták: Hagyjál békén, jó? Pedig nem gorombaságokat mondtam nekik, csak ismerkedni akartam.

Egy 16 éves, középiskolás lány pedig ezt írta:

Még tavaly megtetszett nekem egy nálam két évvel idősebb fiú. Ő is észrevett, de azóta is csak nézzük egymást. Ezt nem tudom minek tulajdonítani. Hiszen, ha tetszem neki, akkor miért nem csinál már valamit? Ha pedig nem tetszem, akkor miért néz? Én még sohasem láttam lánnyal. Szórakozni is egyedül jár, vagy a barátaival. Kérdéseim: 1. Kezdeményezhet-e egy lány partnerkapcsolatot? 2. Ha igen, akkor az ismeretség bizonyos fokán, vagy bármikor? 3. Ön hogyan fogna hozzá?

Biztosan sok 15–20 éves fiú és lány tenne fel hasonló kérdéseket. Vajon miért van ez így? Miért megy az egyiknek könnyen az ismerkedés, a másiknak meg nehezen, vagy épp sehogy? Talán az ismerkedést is tanulni kell?

A nehézségekkel küzdők szívesen hivatkoznak „objektív” feltételekre: arra, hogy nincs lehetőségük az ismerkedésre. Van is ebben valami, hiszen a lehetőségek kétségkívül nem egyformák, s ez egyeseket előnyös, másokat hátrányos helyzetbe hoz. Az elsőként idézett fiú pl. autószerelő, vagyis olyan szakmában dolgozik, ahol kevés a nő. Az ismerkedés szempontjából kedvezőtlen, ha valaki a munkahelyén (vagy az iskolában) csupa azonos neművel van körülvéve. Bár szerencsére vannak más lehetőségek is, pl. a diszkók és más, táncos rendezvények, a sportesemények, a népszerű együttesek koncertjei, nyáron a táborok, kempingek stb. Aki egy kicsit utánajár, talál elég lehetőséget.

Végső soron lehet ismerkedni az utcán, a villamoson vagy autóbuszon és más, hasonló helyeken is, de ez már nehezebb. Nemcsak azért, mert sokakban még előítéletek élnek az utcai ismerkedéssel kapcsolatban, hanem mert nehezebb a megfelelő hangot kapásból eltalálni, illetve azt megítélni, hogy a megszólítandó hogyan fog reagálni a megszólításra. Ehhez nem elég a bátorság, a vállalkozó szellem.

A kulturált utcai vagy egyéb, rögtönzött ismerkedés valósággal művészet, amely mindenekelőtt nagy emberismeretet és intelligenciát igényel. A kudarc elkerüléséhez nem elég, ha nekünk tetszik a kiválasztott ismeretlen; lehetőleg előre meg kell győződnünk, hogy a tetszés kölcsönös-e. Pl. úgy, hogy „szemezni” kezdünk vele, rámosolygunk, finom arcjátékkal kifejezzük tetszésünket. Ha erre elutasítóan reagál, pl. tartósan elfordítja a fejét, megvetően lebiggyeszti az ajkát vagy átnéz fölöttünk, akkor nem érdemes megszólítani. Persze meg kell tudnunk különböztetni az illető elutasító viselkedését a pillanatnyi zavarba jövéstől.

Mindez mutatja, hogy az ismerkedési lehetőségek kihasználása és az ismerkedés sikere jórészt személyes tényezőktől (emberismeret, beleélőkészség, bátorság stb.) függ. Az idézett levélíróknál is itt van a probléma. Az autószerelő fiú leveléből kiderült, hogy erős kisebbrendűségi érzése van, testileg-lelkileg fogyatékosnak érzi magát (egyébként indokolatlanul!), nem bízik abban, hogy neki sikerülhet valami. A középiskolás lány megírta, hogy még sohasem tudott „feloldódni” fiútársaságban. Elég valószínű, hogy a fiú, akinek közeledésére vár, szintén gátlásos, nem mer kezdeményezni (pedig ez hagyományosan a férfi feladata). Persze ma már nem szükséges a hagyományokhoz ragaszkodni: a női egyenjogúság korában a lány is kezdeményezhet. A „hogyan” mindig a körülményektől függ.

Tény viszont, hogy nem könnyű megszabadulni a hagyományok, a nevelés hatásától. A represszív, vagyis elnyomó, távoltartó szexuális nevelés még sok családban megtalálható. Ez a nevelés, ahelyett, hogy elősegítené a fiúk és lányok ismerkedését, igyekszik őket távol tartani egymástól egészen a felnőttkorig. Nem gondoskodik számukra szexuális felvilágosításról és arra törekszik, hogy elfojtsa bennük a szexuális késztetéseket.

Jórészt ez magyarázza, hogy a serdülőkor közeledtével a lányok és fiúk szinte maguktól is elkülönülnek, s csak lassan, nehezen indul meg a közeledés. E téren azonban nagy egyéni különbségeket tapasztalhatunk. Vannak, akik már 13–14 éves korukban randevúznak, mások viszont 17–18 éves korukban is nehezen leküzdhető gátlásokat éreznek, különösen egy nekik tetsző másnemű jelenlétében.

Halogatás helyett gyakorlás

Az utóbbiak hajlamosak a legkényelmesebb „megoldást”, a halogatást választani. Elhalasztják, elmulasztják az ismerkedés kínálkozó alkalmait valamilyen ürüggyel – valójában azért, mert nem képesek leküzdeni szorongásukat. A sorozatos halogatások aztán beidegződnek, szokássá válnak, s egyre jobban megnehezítik az ismerkedést. Kialakul egy „ördögi kör”, amit egyre nehezebb áttörni; néha csak szaksegítséggel sikerül.

Azt javaslom ezért az érintett tizenéveseknek: ne várják meg, amíg gátlásaik elhatalmasodnak felettük, ne halogassák, hanem gyakorolják az ismerkedést. Ám nem célszerű a legnehezebb feladattal, egy nagyon tetsző partnerjelölt megszólításával kezdeni. Inkább szólítsanak meg gyakorlásképpen közömbösebb idegeneket, másneműeket, szerezzenek némi rutint az ismerkedésben, a másneműekkel való beszélgetésben. Föltétlenül legyen legalább egy bizalmas jó barátjuk, de lehetőleg kapcsolódjanak be egy tágabb, fiúkból és lányokból álló csoport társas életébe is. Így leküzdhetik félszegségüket, erősíthetik kapcsolatteremtő készségüket.

Főleg serdülők figyelmébe ajánlom, hogy a csoportos ismerkedés könnyebb, mint az egyéni; tehát pl. 2–3 fiú könnyebben megismerkedhet 2–3 lánnyal, mint külön-külön. Hasznos lehet, ha jó előre átgondoljuk az ismerkedés egész menetét: milyen ürüggyel szólítjuk meg a másikat, milyen reagálásokat várhatunk, hogyan próbáljuk kivédeni az esetleges elutasítást stb. A kölcsönös bemutatásra fölkérhetjük bármelyik közös ismerőst. Nem ajánlom viszont, hogy közvetítővel üzenjük meg, mennyire rokonszenvezünk valakivel.

Az ismerkedés persze a kamaszkoron túl is gondokat okozhat. Egy 20 éves vidéki fiatalember a következőket írta:

Addig világos, hogy rámosolygok, szemezek vele, csak a megszólítás!? Mit is mondjak neki? Mert pl. megkérdezni, mennyi idő van, szerintem ez hülyeség. Úgy érzem, valami mást kéne, amivel egyszerre az ismerkedésre lehet célozni. Tudom, buliban már könnyebb lenne, mert legfeljebb felkérem táncolni, ez már egy sokkal járhatóbb út…

A pontos idő, vagy a busz, ill. vonat indulása felőli kérdések az ismerkedés legegyszerűbb ürügyei, hiszen a tudakozódás elfogadott dolog, nem sérti a hagyományos illemszabályokat. Hasonló a helyzet a táncos összejövetelen történő ismerkedéssel, aminek megvan a maga évszázados etikettje. Ám a hagyományos illemszabályok csak a fiú kezdeményezését teszik lehetővé (kivéve az ún. „hölgyválasz” ritka alkalmait). Kissé merev és feltételekhez kötött a közös ismerős által történő bemutatás is. A fiatalok természetesen inkább az újszerű és kötetlenebb ismerkedési lehetőségek iránt érdeklődnek.

Erre jó alkalom a hasonló munkakör, az azonos irányú tanulási és szórakozási igények, mert bőséges beszédtémát adnak, s azt valószínűsítik, hogy a partnerek érdeklődése és igényszintje hasonló. Ezáltal pedig könnyebben megértik egymást. Az utcán viszont „vadidegenek” találkoznak, akik csak annyit tudnak egymásról, amennyit a külső megjelenés vagy a viselkedés elárul. Egy tizenéves lány írta:

Szeptember óta tetszik nekem egy fiú. Pár hete rájöttem, hogy szeretem. Érzésem szerint én is tetszem neki, mert ahányszor találkozunk, egyfolytában néz és mosolyog rám, de ennél több még nem történt. Közös barátunk nincs, legalábbis nem tudok róla. Többször „pisszegett” utánam, de elvből nem néztem hátra. Vagy talán nem jól tettem? Néha úgy érzem, beleőrülök. Ha tetszem neki, miért nem kezdeményez?

A pisszegés, fütyülés, sziszegés, csettintés és hasonlók nem éppen kultúrált formái a közeledésnek – de azért mégiscsak közeledések. Lehet figyelmen kívül hagyni, nem reagálni rá. Ám, ha olyasvalaki csinálja, akivel szívesen megismerkednénk, akkor el is fogadhatjuk, esetleg enyhe rendre utasítás formájában. A lány gondoljon ilyenkor arra, hogy a fiú azért pisszeg stb., mert még nem tanult meg kulturáltabban, szavakkal közeledni, vagy gátlásai vannak, fél az elutasítástól. Pl. azt hiheti: ha a lány a pisszegésre nem reagál, akkor nyilván nem akar ismerkedni. S ez többnyire tényleg így is van. Tehát azzal, hogy „elvből” (milyen elvből?) nem néz hátra, tulajdonképpen megtéveszti a fiút, s elriasztja őt a közeledéstől.

A közeledés kulturált formái

A közeledés fejlettebb, kulturáltabb formája a megszólítás. Persze ezt is igen sokféleképpen lehet csinálni, s aligha lehet rá receptet adni. Általában ajánlatos valami ésszerű ürügyet keresni a megszólításra, pl. szívességkérést vagy szívesség-felajánlást. Ha hirtelenjében nem találunk ilyen ürügyet, akkor még mindig legalább kétféle közeledési lehetőség közül választhatunk:

1. Véleményt nyilvánítunk valami pillanatnyilag látott, tapasztalt dologról, s egyben kikérjük a partnerjelölt véleményét. (Pl. „Hú, de hideg van ma, ugye?” vagy „Mit szól ahhoz a részeg pasashoz, hát nem undorító?” stb.)

2. Udvariasan engedélyt kérünk a bemutatkozásra, a csatlakozásra. (Pl. „Megengedi, hogy bemutatkozzam?”, „Elkísérhetem egy darabig? Szeretnék beszélgetni magával.”)

A magázás persze nem feltétlenül kötelező, különösen a tizenéveseknél, az azonos életkorúaknál vagy szakmabelieknél elfogadott dolog a tegeződés már a bemutatkozásnál. De ha eleinte magázódnak is, később, ha már kicsit összemelegedtek, bármelyik fél javasolhatja a tegeződésre való áttérést. Ehhez nem kell feltétlenül „pertut inni”.

A beszélgetés irányítása elsősorban annak a feladata, aki az ismerkedést kezdeményezte. De azért a másiknak sem kell a válaszolgatásra szorítkoznia. A kezdeményező abból induljon ki, hogy mi érdekelheti a másikat; ezt próbálja kitalálni különböző olyan témák felvetésével, amik általában érdeklik a megszólítotthoz hasonló korú lányokat, ill. fiúkat. Közben persze azt is megemlítheti, ami őt érdekli. Általában beválik, ha eleinte a másik munkája és szabadidő-programjai iránt érdeklődünk, s csak később, fokozatosan teszünk fel személyesebb jellegű kérdéseket (pl. otthoni körülmények, problémák, tervek stb.). A kapcsolatteremtés és –fejlesztés szinte külön tudomány, aminek ismertetéséhez külön könyv kellene. Jó példa erre annak a lánynak az esete, aki „Őrülten szerelmes” egy osztálytársába:

Eddig még nem vallottam be neki, pedig talán már ezerszer is elhatároztam magamban. Nem merem, félek, hogy kinevet… Edzésekről hazamenet voltam már vele kettesben. Sokszor közeledett úgy hozzám, ahogyan ilyen korban a fiúk általában szoktak, de nemcsak hozzám. Az iskolában és otthon is vele cukkolnak, néha egész elmegy tőle a kedvem. Tessék nekem segíteni, hiszen ha így folytatom, sohase leszek szerencsés a szerelemben.

Ha jól sejtem, a levélíró arra céloz, hogy a szeretett fiú eddig csak „hülyéskedett” vele, vagyis viccelődött, ugratta, nem vette komolyan. Lehetséges azonban, hogy ezzel csak igazi érzelmeit akarta palástolni, mivel talán ő is fél, hogy kinevetik. Serdülőkorban igen gyakori, hogy – főleg a fiúk – szégyellik kimutatni érzelmeiket, amihez az a bizonyos „cukkolás” is nagyban hozzájárul. Ez a cukkolás – vagyis az ifjú szerelmesek ugratása, gúnyolása – nagyon ostoba szokás, egyáltalán nem „haladó hagyomány”. Sok zavart okoz a tizenéves kori partnerkapcsolatokban, megnehezíti az érzelmek tisztázását, az egymásra találást. (Eredetileg talán azt a célt szolgálta, hogy megelőzze a „túl korai” szexuális kapcsolat kialakulását, de alaposan túllőtt a célon.)

Azt javaslom ezért a levélírónak, hogy próbálja magát kivonni a cukkolás hatása alól, s a kinevetéstől való félelmet leküzdve mutassa ki egy kicsit az igazi érzelmeit, amikor kettesben vannak. Nem az a lényeg, hogy szerelmi vallomást tegyen a fiúnak, hiszen nemcsak szavakkal lehet kifejezni a szeretetet, hanem pl. egy meleg kézszorítással, simogatással, puszival, kis ajándékkal stb. Fontos viszont, hogy más ne legyen jelen, s ne kelljen tartani attól, hogy valaki megláthatja magukat. Még így is előfordulhat, hogy a fiú zavarában kissé nyeglén viselkedik, amit azonban nem szabad összetéveszteni az elutasító magatartással.

„Szeretném megismerni” jeligével egy már nem tizenéves fiú arra kért, írjam meg, milyen szavakkal adja tudtára a lánynak, akivel még sohasem beszélgetett, hogy tetszik neki. Kérését nem teljesítettem, mert aligha lenne célravezető: erősen „kilógna a lóláb”, hiszen a lány rögtön észrevenné, hogy ez betanult szöveg és nem szívből jövő, spontán megnyilatkozás.

Különben sem lehet egy ismeretséget azzal kezdeni, hogy mindjárt szerelmi (vagy hasonló) vallomást tesz a lánynak. Előbb valamilyen ürüggyel szólítsa meg, kezdjen beszélgetést közömbösebb dolgokról, pl. munkahelyi témákról. Ha aztán ennek során úgy látja, hogy a lány szívesen beszélget vele, akkor kérjen tőle randevút, pl. hívja meg moziba. A randevú létrejötte önmagában is a kölcsönös rokonszenv jele, de nem feltétlenül kell ezt rögtön az első alkalommal szavakban is kifejezni. Jobb, ha az első érzelemnyilvánítás szavak nélkül (simogatással, puszival stb.) történik.

Ilyen érzelemnyilvánításra persze már a tulajdonképpeni megismerkedés előtt sor kerülhet. Egy 14 éves lány írta, hogy nagyon megtetszett neki egy fiú:

Már többször küldött nekem puszit, de más nem történt. Talán nem mer megszólítani? A barátnőim azt tanácsolják, hogy szólítsam meg én, köszönjek neki. De mit csináljak, ha én sem merek? Sose lehet tudni, hátha nem is tetszem neki…

Nos, azt hiszem, az aggodalom ez esetben alaptalan, hiszen a puszilkodás = szavak nélküli érzelemnyilvánítás. Azt jelenti: tetszel nekem! De hasonló értelme van az ún. szemezésnek, amikor mosolyogva és hosszasan egymás szemébe néznek, esetleg kacsintanak; a rajongást tükröző pillantásoknak, a vágyakozást kifejező sóhajoknak, az elpirulásnak és szemlesütésnek, az integetés bizonyos formáinak stb.

Serdülőkorban mindenkinek meg kellene tanulnia az „érzelmek jelbeszédét” (vagyis az ún. metakommunikációt), hogy szavak nélkül is ki tudjon fejezni és le tudjon olvasni bármely érzelmet. Ma már szinte mindenki tudja, hogy bármelyik fél kezdeményezhet, közeledhet. Annál bizonytalanabbak sokan annak megítélésében, hogy mi a közeledés legcélravezetőbb módja az adott esetben. Tanulságos lehet esete:

A középiskolában megtetszett nekem egy fiú, s úgy vettem észre, hogy én is tetszem neki. Ezt a barátnőim is mondták, mivel állandóan nézett, mindig ott volt, ahol én. Olvastam, hogy lány is nyugodtan kezdeményezhet, akár szóban, akár levélben. Én az utóbbi módot választottam és megírtam neki, hogy észrevettem, mennyire néz, s ezt mire véljem? A levélről csak a legjobb barátnőm tudott, ő adta át neki. A választ elég sokára kaptam meg. Azt írta, hogy hagyjuk őt békén. Ráadásul a levélről elég sokan tudomást szereztek. Nem tudom mire vélni a viselkedését, hisz azóta is ugyanúgy néz. A barátja viszont nem köszön, sőt, grimaszokat vág, ha elmegy mellettem.

P.I. valószínűleg nem jól emlékezett arra, amit a kezdeményezésről írtam. Ugyanis hangsúlyoztam, hogy lehetőleg személyesen és ne levélbeli üzenettel kezdődjön a közeledés. Ennek több oka van. A levél dokumentum, amely illetéktelen kezekbe is juthat. Mindenképpen könnyebben kelthet feltűnést, mint az említett „érzelmi jelbeszéd” vagy a beszélgetés. Ezáltal kínossá válhat a címzett számára és elveheti kedvét a kapcsolattól. A levél fogadását erősen befolyásolják a pillanatnyi körülmények: a címzett hangulata, a levél átadójának viselkedése, megjegyzései stb.

Emellett a gyakorlatlan levélíró fogalmazása sokszor félreérthető, kezdetleges vagy éppen nevetséges; semmiképpen sem hat úgy, mint a személyes közeledés. Így kapcsolatkezdésre csak végső esetben ajánlható, ha nincs mód a személyes találkozásra. Ilyenkor is jobb, ha szűkszavú és csak a találkozás megszervezésére korlátozódik. Érzelmeinket egy első levélben föltárni nagy rizikó, mert ezzel az ember kiszolgáltatja magát (lásd pl. Tatjána levelét Anyeginhez Puskin művében).

Rámenősség vagy fokozatosság

Az eddigiekből is láthattuk, hogy ismerkedni, közeledni sokféleképpen lehet. Legtöbb fiatalnak a gátlásosság és rutinhiány okoz problémát, ami rendszerint kölcsönös. De az is előfordul, hogy a rámenősség, vagy annak igénye okoz nehézségeket. Egy 16 éves fiú írta:

A haverom nőjének a barátnője nagyon tetszik. 15 éves, de azt mondta, ő csak a rámenős srácokat kedveli. Én nem vagyok rámenős, sőt, megmondom őszintén, eddig még egy lánnyal sem mertem lefeküdni. Emiatt a haverok kinevetnek, hiszen mindegyikük már többször is átesett a „tűzkeresztségen”. A lány azt mondta, ha rámenős lennék, esetleg foglalkozna velem. Nem tudom, mit tegyek. Nagyon szeretem őt, de így mit tudok elérni?

Úgy tűnik ebből, mintha a rámenős fiú lenne a 15 éves lányok ideálja – amit nem hiszek. De vajon csakugyan úgy gondolta ez a lány a rámenősséget, hogy mindjárt le is feküdjenek egymással? Ez ugyan nem zárható ki teljesen, ám bizonyos jelek alapján mégsem tartom valószínűnek. Hiszen akkor maga is rámenős lenne, s nem a fiútól várná a kezdeményezést. Inkább arról van szó, hogy a lány is átvette a rámenősségnek az ő körében divatos jelszavát, mert ő sem akar lemaradni a többiektől. De annyira már nem modern, hogy ezt ne a fiútól várná el. Lehet, hogy a rámenősségen csak azt érti, hogy a fiú ne legyen tutyi-mutyi (népiesen: málészájú), hanem merjen az illendőség határán belül kezdeményezni. Valószínűleg megelégedne annyi rámenősséggel, amennyi mondjuk a dédelgetés, csókolózás kezdeményezéséhez szükséges, s talán meg is ijedne, ha valaki ennél tovább akarna menni.

Mit javasolhatok hát a fiúnak? Először is: ne tegyen semmi olyat, amit csak azért tenne, hogy a szex terén se maradjon le a haveroktól. Felnőttségét, érettségét épp azzal bizonyíthatja, ha függetleníteni tudja magát mások véleményétől, befolyásától. Téves elképzelés, hogy csak a szexuális kapcsolat elkezdése avat valakit igazán felnőtté. Ha valaki e tévhit alapján, könnyelműen és felkészületlenül vág neki a szexuális „tűzkeresztségnek”, azzal csak éretlenségét tanúsítja, s fájdalmas (lelki) sebeket szerezhet.

Másodszor: ne ijedjen meg a rámenősség igényétől, inkább próbálja tisztázni, mi van emögött. Ha pontosan tudja, már nem is fog félni tőle. Hiszen határozottságra, jó fellépésre valóban szükség van, erre érdemes törekedni, s nem is olyan nehéz. De csak annyira legyen rámenős, hogy ne veszélyeztesse önmaga és partnere biztonságérzetét. A túlzott rámenősség ugyanis csaknem mindig bizonytalanságot, sőt, szorongást vált ki, vagy éppen ezt próbálja leplezni, ellensúlyozni. Bizonyos fokozatosságra mindig szükség van egy új partnerhez való közeledésben.

Tény, hogy inkább a lányoknak okoz gondot a fiúk rámenőssége. Egy 17 éves lány írta:

Ha elmegyek szórakozni és táncolni kezdek egy fiúval, két szót sem beszélgetünk, máris meg akar csókolni. Én valahogy nem így képzelem el az ismerkedést. Barátnőim mindig azt mondják: Hogyan akarsz megismerkedni valakivel, ha azt sem engeded, hogy megcsókoljon? Kérdem Önt, kedves doktor, csak így lehet? Azt mondják, így aztán évekig várhatok a fehér lovon érkező királyfira. Ez az én nagy problémám.

A levélírónak teljesen igaza van abban, hogy nagyon sok fiú idétlenül rámenősen viselkedik, mert egyrészt azt hiszi, hogy így lesz sikeres, így férfias. Másrészt sokszor zavarában is, mert nem tudja, hogyan viselkedjen, s ezt titkolni igyekszik. A lány helyesen teszi, ha nem enged nekik, de azért megsértődni sem kell, általában elég a határozott rendreutasítás és a rövid magyarázat, hogy mihez tartsa magát. Nem igaz, hogy a fiúk csak a nagyon engedékeny lányokat szeretik. Sőt, jobban megbecsülik azokat, akiknek van tartásuk. De azért a tartózkodást sem kell túlzásba vinni.

A túlzott tartózkodás, gátlásosság az ismerkedés, a kapcsolatteremtés legfőbb akadálya. Idézet egy másik lány leveléből:

Elég tartózkodó természetű vagyok, talán éppen ez az oka, hogy még nem jártam senkivel. Az egyik srác a suliban már régen tetszik nekem, járni szeretnék vele, de félek a kudarctól. Sajnos, nem vagyok elég szép, különben már biztosan találtam volna valakit…

A levélíró téved abban, hogy a kapcsolatlétesítés sikere a szépségen múlik. A szép nők között legalább annyi a magányos, mint a nem szépek között. Inkább az lehet az igazság, hogy gátlásossága, kisebbrendűségi érzése, önbizalomhiánya miatt nem sikerül kapcsolatot teremtenie. Ezen nem könynyű változtatni – néha pszichológiai szaksegítség kell hozzá –, de azért nem is lehetetlen: önneveléssel, apró célok kitűzésével, a kívánt tulajdonság mindennapos gyakorlásával. (A gátlásosság és magányosság problémáiról jelentőségük miatt külön lesz szó.)

8. GÁTLÁSOSSÁG -- MAGÁNYOSSÁG

Az ismerkedési, kapcsolatteremtési nehézségekről szólva már említettem, hogy ezek legfőbb, közvetlen oka a gátlásosság. A gátlások azonban nemcsak megnehezítik a közeledést a kiválasztott partnerjelölthöz, hanem gyakran olyan erősek, hogy teljesen lehetetlenné teszik a kapcsolatlétesítést, s ezáltal az egyént magányosságra kárhoztatják.

Az erről panaszkodó leveleket számba véve meglepő, hogy milyen sok az erősen gátlásos, magányos fiatal, éspedig a fiúk és lányok között egyaránt. Több tucat levélből idézhetnék nagyon tanulságos részleteket. Erre azonban nincs lehetőség. Kiválasztásukban az a szempont vezetett, hogy minél jobban kiderüljenek a gátlások, illetve a magányosság okai és leküzdésük lehetőségei. Nézzünk először egy könnyebb esetet. 21 éves, főiskolás lány írta:

Az a problémám, hogy eddig még nem jártam senkivel. Voltam már szerelmes, de akihez közeledni akartam, csak barátjának tekintett. Ez kétszer is így történt. Velem senki sem akart szerelmi kapcsolatot létesíteni. Az igaz, hogy nem sok embert ismerek, és nincs is gyakorlatom a kapcsolatteremtésben. Viszont vannak barátaim, lányok és fiúk is, akik között otthonosan érzem magam. Új környezetben eleinte szótlan vagyok, de később beszédessé válok. Mintha megvárnám, hogy megismerjem az új környezet normáit (elvárásait, témáit), s egy idő után ezekben is jártasnak bizonyulok. A kezem, sajnos, erősen izzad. Tudom, hogy nem vagyok szép, de túlságosan csúnya sem. Talán túlságosan igényes vagyok magammal szemben és nem tudok megfelelni saját elvárásaimnak?

Miért írtam, hogy ez könnyebb eset? Mindenekelőtt azért, mert a levélíró még nem szigetelődött el, nem vált teljesen magányossá. Vannak barátai, sőt, új társaságban is hamarosan „feltalálja magát”. Önértékelése elég reálisnak tűnik, nincs túl erős csökkentértékűségi érzése. Pszichoszexuális fejlettsége sem mutat nagy elmaradást: már kétszer volt szerelmes, közeledni is próbált a partnerjelölthöz, s ha szerelmet nem is, de barátságot el tudott érni nála.

Akkor hát mi a baj? Amennyire ez a levélből megállapítható, a baj gyökere főleg a gátlásokat előidéző bizonytalanság, szorongás, a kudarctól való félelem. (A szorongás jele pl. a kéz izzadása.) Másrészt az, hogy nincs gyakorlata a kapcsolatteremtésben és érzelmi közeledésben, nem mer csábítóan viselkedni azzal, aki tetszik neki. Pedig éppen ez az, amire szüksége lenne, hiszen csak így jöhet bele, ennek nyomán alakulhat ki a kapcsolatteremtési készség, a szerelemre és házasságra való lelki érettség. Ahogy úszni is csak akkor tanul meg az ember, ha belemegy a vízbe és gyakorolja, éppígy van ez a partnerkapcsolatokkal is.

Vannak levelek, amelyekből még egyértelműbben kiderül a gátlásosság oka. Egy 17 éves, gimnazista fiú, aki a lányokkal szemben „nem tud helyesen viselkedni” és már több próbálkozása vallott kudarcot, megírta, hogy alkoholista apja terrorizálta az egész családot.

Tudom, bennem is van sok hiba, de mellette nem tudtam kibontakozni. Nem lehetett egy önálló gondolatom, mert minden csak úgy volt jó, ahogyan ő elgondolta. Szeretnék függetlenedni tőle, egy kicsit feloldódni, beszédesebb lenni…

Ezt a változást az segítené elő legjobban, ha meg lehetne szüntetni az apa alkoholizmusát és terrorizáló viselkedési stílusát. Lehet, hogy erre kevés a remény. Bőven van viszont lehetőség az önnevelésre, ami már meg is kezdődött azzal, hogy a levélíró kritikailag elemezte saját helyzetét és célokat tűzött ki maga elé. Az önállóság, bátorság, beszédesség stb. nem velünk született tulajdonságok; kialakításuk a körülmények mellett jórészt rajtunk múlik. A kívánt tulajdonságot először „kicsiben”, könnyebb helyzetekben kell gyakorolni, aztán fokozatosan nehezebb próbáknak alávetni.

Nyilvánvaló, hogy egy családon belül kialakult szokást könnyebb a családon kívül megváltoztatni, még ha nehéz is eleinte elszakadni az otthoni légkör hatásától. Ezért azt javaslom, hogy először másutt – iskolában, társaságban – gyakorolja a határozott fellépést és vélemény-nyilvánítást. Egy év múlva nagykorú lesz, befejezi a középiskolát, s akkor – akár továbbtanul, akár munkába áll – több lehetősége lesz függetlenedni, megszabadulni az apai terror nyomasztó hatásától.

Nevelési hibák, csalódások

Sajnos, nemcsak az apai szigor, az ún. hideg, korlátozó nevelési stílus okozhat gátlásosságot, hanem az anyai kényeztetés, „túlgondozás”, vagyis a meleg, korlátozó nevelés is. Jól tükrözi ezt egy 21 éves lány levele:

Gátlásos vagyok, nem tudok ismerkedni. Ha nagyritkán bekerülök egy társaságba, teljesen megkukulok, pedig nem vagyok butább, mint a többiek (érettségiztem). Még soha nem jártam senkivel. Semmiféle szexuális tapasztalatom, gyakorlatom nincs. Nagyon félek a kudarctól, attól, hogy kinevetnek… Anyut nagyon szeretem, bár talán az ő hibája, hogy én ilyen lettem. Mindig óvott a fiúktól, megkövetelte, hogy korán hazamenjek stb. Talán az volt a baj, hogy túl komolyan vettem anyu intelmeit. Amikor egy fiú próbált közeledni, már menekültem…

Ez már nehezebb eset, s nem biztos, hogy szaksegítség nélkül is megoldható. Csak akkor sikerülhet, ha a levélíró felismeri a további halogatás veszélyeit, s elég elszánt ahhoz, hogy szorongásait leküzdve keresse az ismerkedés lehetőségeit (ha másként nem megy, akár újsághirdetés, vagy az internet útján is). Jó lenne, ha rendszeresen járna társaságba, szórakozóhelyekre, lehetőleg nem egyedül, hanem egy barátnőjével. Másrészt a szexuális fogékonyságát és igényeit kellene fejlesztenie (például önkielégítések révén).

Vannak esetek, amikor a gátlásokat csak bizonyos helyzetek, például a partner szexuális közeledése váltja ki. Az „Októberi válasz” jeligéjű, 15 éves lány írta, hogy az elmúlt nyáron járt először fiúval, s minden jól ment, mígnem egyszer csókolózásra került sor, s ettől félni kezdett:

Amikor hozzám ért, hirtelen valami gyomoridegesség fogott el. Mi fog történni? S mi lesz, ha majd a férjemmel nem merek lefeküdni a nászéjszakán? Hogyan küzdhetném le ezeket a gátlásokat?

Hát először is hadd nyugtassam meg: mire a nászéjszakára kerül sor, addig még bőven lesz ideje leküzdeni a gátlásait. Ennek mikéntjére azonban nincs egységes recept. Először is pontosabban kellene tudni, mi váltotta ki a gátlásait, félelmét. Valószínűleg az is hozzájárult ehhez, hogy hiányosak a nemi élettel kapcsolatos ismeretei. Próbálja pontosabban megfogalmazni aggályait, aztán keressen rájuk választ, pl. egy jó szexuális felvilágosító könyvben. De lehetőleg partnerével is beszélje meg félelmeit, mert ez is elősegíti gátlásainak leküzdését.

A gátlások igen gyakori oka a szerelmi csalódás, bár rendszerint nem önmagában, hanem a csalódást okozó partnerhez való, túl erős érzelmi kötődéssel együtt. Ilyesmiről olvashatunk pl. a „Karesz” jeligéjű, 15 éves lány levelében:

13 éves koromban nagyon szerelmes voltam. Az a fiú volt az első az életemben. Fél év múlva ott hagyott, kiderült, hogy csak játszott velem… Azt hittem, nálam is csak egy diákszerelem, ami gyorsan elmúlik. De nem így történt: azóta is mindig csak rá gondolok. Volt ugyan egy új fiúm, de szakítottam vele, nem tudom a régit elfeledni. Félek, hogy emiatt nem fogok tudni már senki mást szeretni…

Jellemző, hogy ez a levélíró is – az előzőhöz hasonlóan – milyen távoli kihatásokat feltételez, nehezen tudja elképzelni, hogy pillanatnyi problémái megoldódhatnak. Kétségtelen, hogy az első szerelem nagyon mélyen belevésődhet az emberbe, hatása annál lassabban halványul, minél erősebb érzelmeket mozgatott meg. De aki lelkileg egészséges, az megérti az első szerelem elmúlásának szükségszerűségét, s még az egyoldalú szakítás fájdalmas élményét is fel tudja dolgozni magában, maximum egy-két év alatt. Viszont, akik nem tudnak megbirkózni ezzel a feladattal, azoknak segítségre van szükségük.

Ez vonatkozik többek közt az „Egyedül nem lehet” jeligéjű, 16 éves lányra is, aki gátlásossága miatt még az első szerelemig sem tudott eljutni. Azt írja:

Sokáig szinte bemeséltem magamnak, hogy csúnya vagyok és úgysem kellek majd egy fiúnak sem. Így jóformán szóba sem merek állni velük, ami nagyon elkeserít. Érzem, hogy erről egyedül nem tudok leszokni. Mit tegyek, hogyan szabaduljak meg gátlásaimtól?

Egyedül valóban nehéz leenne. De ha pl. rendszeresen összejár barátnőivel, osztálytársaival, vagy más társasággal, az ilyen csoportos összejövetelek lehetővé teszik gátlásainak fokozatos leküzdését. Csoporthelyzetben könnyebb a másik nemmel való barátkozás is! Persze vannak esetek, amikor pszichológiai szaksegítség igénybe vétele lenne indokolt. Mint pl. annál a 21 éves fiúnál, aki megírta, hogy még semmilyen szexuális kapcsolata nem volt; nem meri megszólítani a lányokat. Ha pedig mégis elkezdődik egy beszélgetés, hamar zavarba jön, főleg a szexuális közeledés gondolatától. Az okokat illetően nagyon tanulságos dolgok derülnek ki a levélből:

A családomba sohasem tudtam beilleszkedni. Most is idegesít a tanyán élő szüleim állandó veszekedése, gondolkodásbeli elmaradottsága. Enyhén mozgássérült vagyok, hat évig intézetben nevelkedtem, ahol nagyon zárkózott voltam, inkább csak a tanulással törődtem. A középiskolában sem tudtam beilleszkedni a közösségbe, rendkívül gátlásossá váltam, ott is hagytam az iskolát. 17 éves korom óta vándorolok munkahelyről munkahelyre, sehol nem találom a helyem, érzelmileg elfásultam, céltalanná váltam. Egy beteljesült szerelem nekem a megváltást jelenthetné, csakhogy a gátlásaim akadályozzák a kapcsolatteremtést. Gondoltam már házassági hirdetésre is, de sokkal több érzelmi töltést várok egy kapcsolattól, minthogy ezt így meg lehessen oldani.

Nem könnyű helyzet! Csodavárás helyett a levélírónak magának kellene lépéseket tennie gátlásainak leküzdésére. Ennek első lépéseként pszichológiai szaksegítséget kellene keresnie, ami ugyan Budapesten könnyebb, de azért vidéken is lehetséges (főleg a nagyobb városokban). Azután gyakorolnia kellene a kapcsolatteremtést, a beszélgetést – eleinte szinte válogatás nélkül, mindenkivel, aki az útjába kerül.

Ami pedig a lányokat illeti, legokosabb lenne, ha egyelőre a szexuális kapcsolatteremtés szándéka nélkül próbálna hozzájuk közeledni, udvariasan, barátilag érdeklődve irántuk. Idegenkedése az újsághirdetés útján történő ismerkedéstől indokolatlan, hiszen az ilyen módon kötött ismeretségekből is kialakulhat egy jó és tartós kapcsolat; aminek „érzelmi töltése” sohasem az ismerkedés módjától függ!

Gyakran azt hiszik – és a látszat tényleg ezt mutatja –, hogy az ifjúkori elmagányosodás fő, vagy egyetlen kiváltó oka egy serdülőkori szerelem kudarca. Pedig ez inkább csak egy láncszem az elmagányosodási folyamatban, amelynek gyökerei messzire nyúlnak vissza. Persze néha fontos láncszem, hiszen a tizenéves kor a kapcsolatteremtési készség szempontjából sorsdöntő időszak. Egy 21 éves, főiskolás fiú írta:

Általános iskolás koromban volt egy diákszerelmem. Bár ő mást szeretett, én képes voltam egyetlen intéséért az ablaka alatt állni 2–3 óra hosszat is télen. Ez a sikertelenség, úgy érzem, kicsit már determinálta későbbi kapcsolatteremtési kísérleteimet. A középiskola első éveiben inkább csak a tanulással foglalkoztam, a klubdélutánokon feszélyezett voltam. Ha nekem tetsző lánnyal beszélgettem, könnyen zavarba jöttem. Máig sem jártam egyetlen lánnyal sem. Egyszerűen nincs önbizalmam.

Elég valószínű, hogy a levélírónak már serdülőkorában sem volt kellő önbizalma, s ez ítélte kudarcra már az első közeledési próbálkozásait. A kudarc aztán tovább csökkentette önbizalmát. Leveléből nem derül ki az önbizalomhiány eredeti oka. Családi körülményeit rendezettnek tartja. Ez a (látszólagos) rendezettség azonban nem jelenti azt, hogy problémája nem lehet családi eredetű. Egy pszichológus nyilván föl tudná tárni a levélíró számára rejtett, tudattalan összefüggéseket.

„Szexundor” és „túlkompenzálás”

A gátlásosság, magányosság egyik fő oka igen sokszor a szextől való félelem. Egy 20 éves gépírónő írta, hogy eddig mindössze két rövid kapcsolata volt, amelyek azért szakadtak meg, mert nem, vagy csak nehezen bírta elviseli partnere testi közelségét és óvatos, szexuális közeledését. A szextől való félelem néha kifejezett „szexundor” (averzió) formájában jelentkezik. Egy 15 éves lány írta, hogy nem érti, miért nem tud szerelmes lenni és tartósan együtt járni valakivel. Ugyanis, ha megsejti, hogy tetszik egy fiúnak, azt egyszerűen megutálja. Egy másik, 17 éves lány is hasonló gondokkal küzd:

Pillanatok alatt meg tudok kedvelni egy fiút, de a lángoló érzelmekből igen gyorsan csak a hamu marad. Barátkozom, játszom, mint macska az egérrel, de ha látom, hogy az „egér” rokonszenvez velem, egyből ott hagyom. Küzdök, hogy megszeressen, de ha szeret, megutálom. Miért van ez?

A megkívánásnak és elutasításnak ilyen könnyű átfordulása bizonyos fokig életkori sajátosság a serdülőkorban. Emögött sok minden lehet. Leginkább olyasmi, hogy a serdülő még csak ismerkedik a felnőttes nemi szereppel, még bizonytalan; vágyik, de könnyen megijed, visszariad vágyának teljesülésétől, mert még nem elég érett arra, hogy a tényleges nemi kapcsolatot vállalni tudja. Ez számára úgy jelentkezik, hogy „megutálom”, de valójában félelem és gátlások vannak mögötte.

A pszichológusok jól ismerik azt a jelenséget, amelynek lényege, hogy az ember igyekszik ellensúlyozni gyengeségeit, s ennek során gyakran „átesik a ló túlsó oldalára”. Vagyis épp az ellenkezőjét mutatja annak, amit valójában érez, vagy tenni akar. Ezt hívják „túlkompenzálásnak”. Nem a legszerencsésebb módja ez a kellemetlen érzések elhárításának, mert megtévesztő, s így újabb bonyodalmakat okoz. Jól látható ez az alábbi levélben, amit egy 18 éves lány írt:

Ott kezdem, hogy roppant gátlásos vagyok. De mégis megjátszom a gátlástalant. Még soha nem volt szexuális kapcsolatom, de azt hazudom, hogy már rég túl vagyok mindenen. Szégyenlős vagyok, könnyen zavarba jövök, s olyankor csak dadogok, izzadok. Van, amikor bedobom az unalmast, nem érdekel semmi és senki. De ez sem igaz. Nagyon is odafigyelek mindenre, amit mondanak, és még rosszabbul esik. Szeretnék olyan lenni, mint a többiek, mégsem érzem jól magamat velük, félek, hogy kinevetnek…

Ez a lány „túlkompenzálta” a gátlásosságát, de viselkedése így görcsössé, mesterkéltté vált, amit a többiek nyilván észrevettek, s ha nem is tudták pontosan az okát, érezték, hogy valami nem stimmel. Így végül is nem érheti el, amit akar. Valójában tehát nem érdemes az embernek „megjátszania magát”, eltitkolni azt, amit érez, s az ellenkezőjét mutatni. Persze nincs olyan varázsige, amitől a levélíró máról holnapra megváltozhatna. Lelki tulajdonságokon, jellemvonásokon csak türelmes, szívós önnevelő munkával lehet változtatni. Az idézett levél azt mutatja, hogy ennek a lánynak van önkritikája, képes tárgyilagosan elemezni saját magát, tehát már meg is tette az első lépést az önnevelés útján.

Mi lehet a következő lépés? Tűzzön ki konkrét célokat: min akar változtatni, milyen tulajdonságokat akar kialakítani magában; s aztán bontsa le napi feladatokra e tulajdonságok gyakorlását. Esetleg vezessen naplót és rendszeresen értékelje, mit sikerült, vagy nem sikerült elérnie, s min kell változtatni.

Az alábbi levél – egy 15 éves lány írta – szemléletesen mutatja, hogy a kapcsolatteremtés szempontjából nem a szép külső, hanem az önbizalom a legfontosabb:

Nagyon sovány vagyok és ez annyira bánt, hogy nem is járok sehová. Félek, hogy a fiúk kicsúfolnak és megjegyzéseket tesznek rám. Ha a barátnőmmel lent tollasozunk és odajönnek a fiúk, én mindjárt elmegyek onnan, nem merek leállni velük beszélgetni. Mert, ha mondok valamit, úgy lekezelnek, mintha ott sem lennék. Csak a barátnőm érdekli őket. Nem értem, miért tesznek különbséget köztünk, hiszen ugyanolyan sovány, mint én. Sőt, szerintem én csinosabb vagyok nála. Csak abban különbözik tőlem, hogy nem törődik a külsejével, fel sem veszi, hogy nem csinos és kicsit görbe a lába. Akárhányszor hazajön az iskolából, mindig újságolja, hogy hányan kezdtek ki vele. Nem tudom, nekem miért nincs szerencsém a fiúknál, miért mindig csak neki van. Persze ő tud beszélgetni a fiúkkal – én miért nem tudok? Lehet, hogy nincs önbizalmam? Legalábbis anyu ezt mondja. De az is baj, hogy nem tudok jól táncolni.

A levél önmagáért beszél, aligha kell kommentár. Ha két hasonló korú lány közül a csúnyábbiknak van sikere a fiúknál, akkor ezt főleg a nagyobb önbizalom magyarázhatja. Ez az alapja ugyanis a kapcsolatteremtési készségnek, amibe persze egyebek közt a beszélgetési készség is bele tartozik és a táncolni tudás is. Leglényegesebb eleme talán mégis az ún. beleélő készség (empátia), aminek lényege, hogy rá tudunk hangolódni a beszélgető partnerre, bele tudjuk élni magunkat az ő helyzetébe, képesek vagyunk az ő szempontjából is látni a dolgokat. Ez biztosítja a partner jobb megértését és a szavaira, ill. viselkedésére való megfelelőbb reagálást.

Az említett készségek egyáltalán nem születnek velünk, hanem az egyéni fejlődés során, külső hatásokra alakulnak ki, tehát fejleszthetők és alakíthatók! Tizenéves korban a partnerkapcsolati gátlások viszonylag könnyen orvosolhatók. De ha ez nem történik meg, később idültté, krónikussá válnak ezek a gátlások és személyiségtorzító komplikációkat eredményezhetnek. Például „nőgyűlölő”, illetve „férfigyűlölő” beállítottság alakulhat ki. Egy 26 éves férfi írta:

Nem akarom a részletekkel untatni – azokról akár könyvet lehetne írni –, röviden: undorodom a nőktől és nem kívánok, sőt, azt hiszem, már nem is tudnék (de nem biológiai okokból) közelebbi kapcsolatba kerülni velük. Nagyon sok jó és rossz kapcsolatnak voltam a tanúja. Sajnos, nekem mindig a rossz jutott, a nemes helyett. Nem tudtam befolyásolni a kapcsolataimat, és a kezdés után röviddel mindig azzal küldtek el, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Rengeteg könyvet olvastam, de a lányok, akikhez szerencsém volt, alig tudtak valamit. Mégis ők küldtek el. Szexuális kapcsolatba még senkivel sem kerültem. Több csalódást már nem bírnék elviselni. A szexuális kapcsolat olyan elképzelhetetlen a számomra, mintha pl. egy kecskével kellene összefeküdnöm…

Az idézett levélrészlet elég egyértelműen elárulja a levélíró nőgyűlöletének okát: a kapcsolatteremtési kudarcokat. E kudarcok oka azonban már nem világos, bár az nyilvánvaló, hogy a levélíró alkalmazkodási és beleérző (empátiás) készsége fejletlen; amit talán azzal próbál ellensúlyozni (kompenzálni), hogy az olvasottságát fitogtatta. Nem mintha a lányok nem kedvelnék a művelt férfiakat, de ha valaki pl. érzelmi és erotikus közeledés helyett folyton tudálékoskodik, akkor csak azt éri el, hogy úgy gondolnak rá, mint Petőfi a „zordon Kárpátokra: … tán csodállak, ámde nem szeretlek.”

A partnerkapcsolatoktól való tudatos tartózkodás – akármilyen ürüggyel történik is – rendszerint a „savanyú a szőlő” típusú védekező mechanizmusra vezethető vissza. (Itt emlékeztetnék Aesopus meséjére: a róka nagyon szeretett volna megkóstolni egy szép fürt szőlőt, de hiába ágaskodott, sehogy sem érte el. Végül elkullogott, gondolván: Nem baj, úgyis savanyú még!. Lényegében ugyanezt teszik, akik arra hivatkoznak, hogy „úgysem lett volna jó a kapcsolat”, vagy „úgyis túl fiatal vagyok még” stb.)

A beszédgátlás

A kapcsolatteremtési gátlások leggyakoribb formája a beszédgátlás. Ennek több fokozata van. Igen gyakori az a változata, amely csak egy szeretett, vagy nagyon tetsző partner(jelölt) jelenlétében lép fel. Ezt viszonylag könnyű leküzdeni, ha biztosítható a partnerrel való gyakori együttlét, lehetőleg nemcsak szórakozási helyzetben, hanem más, közös tevékenységek (munka, tanulás, kirándulás stb.) keretében is. Rendszerint jól oldja az ilyen fajta beszédgátlást az erotikus kapcsolatlétesítés (átkarolás, ölelkezés, simogatás). Bár persze a beszédgátlás mögött többnyire szexuális gátlásosság rejlik, s ez az alapvetőbb. Egy 18 éves lány írta:

Amint kettesben maradok egy fiúval, úgy érzem, megfagy körülöttem a levegő, vacog a fogam és reszket a térdem, alig tudok megszólalni. Ez, sajnos, még akkor is így van, ha a fiú számomra szimpatikus, vagy ha nem kell szexuális közeledéstől tartanom (pl. a szüleim a másik szobában vannak). Attól félek, így nevetségessé válok a fiúk szemében.

Elég nyilvánvaló, hogy a levélíró iszonyatosan fél a szextől, emiatt kerül szinte sokkos állapotba, amikor kettesben marad egy fiúval. Ez a pszichoszexuális fejlődés komoly zavarára (ismerethiányok, téves beállítottság stb.) utal. Tehát ezt a fejlődési zavart kellene megszüntetni ahhoz, hogy a levélíró (beszéd)gátlása feloldódjon. Részben szexuális felvilágosító könyvek olvasására van szükség ilyenkor, részben pedig a másik nem közelségének megszokására, pl. tánc közben, meg más, „félig négyszemközti” helyzetben.

Az idézett levél a beszédgátlásnak már egy súlyosabb fokozatáról árulkodik, amely nemcsak egy nagyon tetsző, hanem bármely partnerjelölt jelenlétében kiváltódik. S van egy harmadik változat is, amikor a beszédgátlás mindenkivel, tehát azonos neműekkel szemben is fennáll. Egy 16 éves lány írta, hogy szülei a legutóbbi időkig szinte még a fiúk közelébe sem engedték. Most már engednék, de nem sikerül neki komolyabb kapcsolatot kialakítani:

Megismerkedtem egy közelben lakó sráccal, aki nekem már régen tetszik. Délutánonként találkozunk – és nagyokat hallgatunk. Eleinte még akadt valami téma, de most már csak sóhajtozunk és járkálunk, érzem, hogy unatkozik. Én meg égek, s csak töprengek, mit kellene mondani. Sajnos, nemcsak a fiúkkal vagyok így, hanem a barátnőimmel, sőt, a szüleimmel is. Nem értem, hogy miért, hiszen sokat olvasok és a magyar dolgozataim is mindig jól sikerülnek, tehát van szókincsem és írásban ki tudom fejezni magam. Már anyutól is kértem tanácsot, de szerinte majdcsak kialakul, és elkezdte mesélni, hogy őneki milyen jó „beszélőkéje” volt és mennyire körülrajongták a fiúk. Annál zárkózottabb most, nem érdekli már semmi, 44 évesen. Talán a környezetem is befolyásol, mert se velük, se egyedül nem járok társaságba.

Ez a komoly beszédgátlás nem talán, hanem biztosan környezeti ártalom következménye. A levélíró olyan családban nőtt fel, ahol a szülő zárkózott, s ezzel akaratlanul rossz példát mutat lányának. A társaságkerülés folytán a levélíró beszédkészsége rejtett (látens) maradt, illetve a személyes társalgás esetén gátlódott. Hiába javasolnám, hogy keresse a beszélgetési, barátkozási alkalmakat, és nyugodtan mondjon ki mindent, ami eszébe jut. Hiszen épp az a baj, hogy olyankor nem jut eszébe semmi „elfogadható”.

Sajnos, nem egyszerűen elhatározás kérdése, hogy valaki a gátlásosságától megszabaduljon. Legalábbis ilyen erős gátlásoktól általában csak segítséggel (baráti, vagy szaksegítséggel) tudnak megszabadulni az érintettek. A leggyorsabb megoldást az hozná, ha a levélíró (és a hasonló helyzetben levők) egy szakembert, pszichológust keresne és megfelelő pszichoterápiában részesülne. De sokat segíthetne az is, ha lenne egy barátnője, aki rendszeresen beszélget vele, elviszi magával szórakozni, bevonja a társas életbe.

9. A HOMOSZEXUÁLIS HAJLAM

Ezzel kapcsolatban kevesen tettek föl direkt kérdéseket. Valamilyen formában azonban sokkal több fiatalt érint, csak nem nagyon merik szóba hozni. Bár sokakban felmerül, hogy nem vonzódik-e túlságosan egy azonos neműhöz. De akiben egyáltalán nincs ilyen hajlam, az is találkozhat „melegekkel” vagy „leszbikusokkal”, olvas, vagy hall ilyen esetekről, s gyakran nem tudja, hogy mit gondoljon róluk.

Pedig a kizárólag homoszexuális beállítottságúak kevesen vannak (alig néhány százaléka a felnőtteknek), s ők ritkán írnak az újságoknak, mert nem látnak problémát abban, hogy ilyenek. Inkább az érdekli őket: hogyan juthatnának nagyobb szabadsághoz és több ismerkedési lehetőséghez, hogyan találhatnának hasonló beállítottságú partnereket. Akinek tehát a homoszexuális érdeklődés problémát okoz, az még nem teljesen homoszexuális. Csak fél tőle, vagy megdöbbenti az ilyen hajlam lehetősége. Ahogyan egy tizenéves lány írta:

Kollégista lány vagyok. Az iskolaév kezdete óta az egyik osztálytársnőmön furcsa változást vettem észre. Ha szobatársai hazautaznak, valamilyen ürüggyel behív magához, s minden leplezés nélkül közeledik hozzám. Először nem vettem komolyan, hiszen dicséretet, bókot másoktól is kaptam már, de amikor komolyabban próbált közeledni (részletezni, azt hiszem, felesleges), azóta már beszélgetni is félek vele. Az eset annál is furcsább, hiszen a lány értelmes, szép, jó tanuló, és egészséges fiúkapcsolatai is voltak már.

A levél utolsó mondatában az a téves feltételezés rejlik, hogy aki értelmes, szép és jól tanul, az nem lehet homoszexuális. Pedig a szexuális beállítottságnak nincs köze a szépség, vagy az értelmesség fokához, ez egész más tényezőkön múlik. Ha igaz, hogy a szóban forgó lánynak már voltak „fiúkapcsolatai” (mármint szexuális kapcsolatai), akkor nem is nevezhető homoszexuálisnak. Inkább biszexuális beállítottságú, vagyis nagyjából hasonlóan képes szexuálisan reagálni azonos nemű, vagy más nemű partnerre. Tudományos vizsgálatok szerint ennek lehetősége eredetileg mindenkiben megvan, csak a körülmények és a nevelés következtében válnak egyesek homo-, mások (a túlnyomó többség) heteroszexuálissá.

Az is lehet azonban, hogy a szóban forgó lánynak csak látszólag voltak „egészséges fiúkapcsolatai”. Vagyis próbálkozott ugyan fiúkkal, de sikertelenül, amennyiben nem tudott velük kielégítő szexuális kapcsolatot létesíteni. Ennek sokféle oka lehet. A lényeg az, hogy a lány esetleg csalódott a másik nemben, így inkább azonos nemű társtól várt megértést, vigasztalást és kielégülést. A homoszexuális hajlam kialakulásának előfeltétele, hogy a másik nem, a heteroszexuális partnerkapcsolat felé vezető út valamilyen oknál fogva megnehezül, vagy teljesen elzáródik. Egy 19 éves lány írta:

Lehet-e egy másik lánnyal időnként petting-viszonyt kialakítani, vagy idővel ez homoszexualitáshoz vezet, amit én nem akarnék. A fiúismerőseimmel nem akarok pettingelni, mivel még egyik sem volt az „igazi”, s különben is, levetkőzve szégyellném magam előttük. Vagy maradjak meg inkább az önkielégítésnél?

Ha a levélíró nem akar homoszexuális lenni, akkor jobban teszi, ha tartózkodik az azonos neművel folytatott pettingtől, különösen a kielégüléssel járó pettingtől. Nem mintha egy-két ilyen élménytől feltétlenül homoszexuálissá válna valaki, de egy partnerrel szerzett, első szexuális élmények erősebben bevésődnek, maradandóbb hatásúak, mint a későbbiek. Ezért fontos lehet számára, hogy az első szexuális kielégülések másnemű partnerhez kapcsolódjanak, s ezáltal megerősödjön a heteroszexuális beállítottság. Később ugyanis már egyre nehezebb a beállítottságot megváltoztatni.

Azt is kérdi: maradjon-e inkább az önkielégítéseknél. Nos, ha heteroszexuális akar maradni, akkor igen. Persze tartsa szem előtt, hogy az önkielégítés is csak akkor erősíti a heteroszexuális beállítottságot, ha közben másnemű partnert képzel maga mellé! Még jobb lenne azonban, ha ténylegesen is közeledne a másik nemhez. Érdemes lenne felülvizsgálnia önmagában, hogy miért is akar ez elől kitérni, miért csak egy „igazi” (és miféle „Igazi”?) előtt nem szégyellné magát? Más levelekből kiderül, hogy sok lány valamilyen valódi, vagy vélt testi hibáját (pl. „túl kicsi” vagy „túl nagy” mellek, szőrösödés alkalmatlan helyen stb.) szégyellné leendő partnere előtt, ezért nem mer közeledni, illetve elfogadni annak közeledését. Ilyesmi természetesen fiúknál is előfordulhat, ahogyan azt az alábbi levélrészlet mutatja:

Már elmúltam 18 éves, de eddig csak a nemiszervem körüli szőrzetem nőtt ki úgy-ahogy, a hónaljam és a szakállam alig pelyhedzik. Már többen tettek rám sértő megjegyzéseket. Főleg a lányok előtt szégyellem, hogy nem vagyok elég férfias. Ráadásul minden férfit, akinek nagy a szőrzete, csodálattal és irigyen nézek, s néha annyira beleélem magam, hogy a hímvesszőm is megmerevedik. Nagyon félek, hogy ez homoszexualitáshoz vezet, pedig egyszerűen csak olyan szeretnék lenni, mint a többiek.

A levélíró aggályai szerencsére teljesen alaptalanok. Sem a hiányos, fejletlen szőrzetnek, sem a szőrzet látványa által néha kiváltott merevedésnek nincs sok köze a homoszexualitáshoz. Veszélyesebb az, ha nem mer közeledni a másik nemhez, vagy ha önkielégítés közben is szőrös férfiakról fantáziál. A saját nemre jellemző testi tulajdonságok túlzott csodálata, vagy az ilyen személlyel előforduló testi érintkezés (pl. ölelkezés, birkózás) kellemes élménye is felébresztheti a homoszexuális hajlamot. Egy 16 éves fiú írta:

Míg apám élt, szüleim rossz viszonyban voltak egymással, s jóformán anyám mellett nőttem fel. Már 8–9 éves koromban csodálattal bámultam az idősebb fiúkat, boldog voltam, ha valamelyik foglalkozott velem. Esténként, elalvás előtt különféle történeteket találtam ki idősebb fiúkkal kapcsolatban. Kb. 10 éves voltam, amikor egy fiú osztálytársammal nagyon bensőséges viszonyba kerültem. Félreeső helyeken levetkőztünk, simogattuk egymást és egymásra feküdtünk. Két évvel később egyik együttlétünk alkalmával – először életemben – kielégültem… Ez a kapcsolat a 8. osztály végéig tartott. Meg kell említenem, hogy társamnak közben lányokkal is voltak kapcsolatai. Én 13 éves koromban elhatároztam, hogy pap leszek, ezért egyházi gimnáziumba mentem. Két évig jártam oda. Közben sokat képzelődtem homoszexuális jelenetekről, önkielégítést folytattam és bámultam a fiúkat. De rájöttem, hogy ez nem vezet jóra, ezért eljöttem az egyházi iskolából. Azóta felszabadultabb vagyok, de lányokkal még nem merek járni, pedig már bennük látom a szexuális partnert…

Ebből a leírásból sok mindent megtudhatunk a homoszexuális beállítottság (orientáció) keletkezéséről (legalábbis fiúk esetében). Jellemző körülmény az apa teljes, vagy részleges hiánya és a szoros kapcsolat az anyával, ami nagyon kedvez az ún. Ödipusz-komplexus kialakulásának. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor könnyen keletkezik a fiúban szexuális vonzalom (szerelem) az anya iránt, amit többnyire kénytelen elfojtani, de ezzel esetleg a másik nem, a nők iránt érzett szexuális vonzalmát is elfojtja. S minthogy a hiányzó apa-ideál szerepét a kicsit idősebb fiúk töltik be, könnyen szexuális vonzalom is társul az irántuk érzett csodálat mellé.

A fantáziálás szerepe

Mint említettem, a homoszexuális érdeklődés kialakulásában és erősödésében nagy szerepe van az azonos neműekre irányuló szexuális fantáziálásnak. De szerepe lehet akár a vallásosságnak is, s általában a hagyományos felfogásnak, amely tiltja a házasság előtti szexuális kapcsolatokat. Amit sokan úgy értelmeznek, hogy lányokkal ugyan nem szabad, de fiúkkal… A legutóbb idézett levélíró szerencsére már el tudja képzelni, hogy heteroszexuális kapcsolata legyen. Fontos lenne viszont, hogy az önkielégítéskor is nőkről fantáziáljon, s gátlásait leküzdve közeledjen is hozzájuk.

Egy 24 éves fiatalember megírta, hogy még nem volt komoly kapcsolata lányokkal, mert valahogy fél tőlük. Az elmúlt nyáron összebarátkozott unokaöccsével, együtt horgásztak és meztelenül fürödtek, birkóztak a folyóparton. Egy ilyen birkózás során támadt a levélíróban először homoszexuális vágy. Ez először megdöbbentette, de aztán gondolatban sokat foglalkozott azzal, hogy mi lenne, ha… Azt írja:

Lehet, hogy ha már megtörtént volna, rég nem érdekelne a dolog. De a „nem szabad!” érdekessége csábít. Azóta háromszor álmodtam vele, s álmomban kétszer megtörtént az, amit akkor gondoltam, s közben pollúcióm volt. Lehet, hogy homoszexuális vagyok?

A válasz: még nem, de előfordulhat, hogy az lesz. Minden jel arra mutat, hogy a levélíró heteroszexuális érdeklődése fejletlen maradt, vagy gátlás alá került, ami kedvező feltételeket teremt a homoszexuális hajlam kibontakozására, különösen néhány, kielégüléssel járó homoerotikus élmény után. Való igaz, hogy a „nem szabad!” tilalma is csábíthat a kipróbálásra, aminek kielégülést hozó sikere megerősíti a felbukkanó hajlamot. Kiutat jelenthet viszont a kevésbé szigorú „nem szabad!”, a heteroszexuális partnerkapcsolat kipróbálása és sikere (no meg a heteroszexuális fantáziálás).

De nézzünk bele más levelekbe is. Egy 16 éves lány írta, hogy hasonló korú barátja (nem partnere!) a minap bevallotta neki, hogy furcsa dolgot észlel magán: ha az utcán meglát egy csinos férfit, elgondolja, milyen jó lenne vele pl. smárolni. Ettől megdöbbent, fél, hogy „homokos” lesz. Pedig lányokkal is jár, nem közösült ugyan, de pettinggel kielégült. A levélíró szeretne neki barátilag segíteni.

A legjobb segítség ilyenkor a megnyugtatás, hogy ti. néhány ilyen fantáziától még senki sem lesz ténylegesen homoszexuális. Sőt, még egy-egy véletlenszerű kipróbálástól sem. – bár sokan azt hiszik. Egy 18 éves fiú pl. ezt írta:

Nemrég megtetszett egy lány a munkahelyemen, úgy érzem, beleszerettem. Mégis szomorú vagyok, mert 14 éves koromban egyszer homoszexuális kapcsolatom volt. Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogyan tehettem ilyen hülyeséget. Nagyon szeretnék megjavulni, ha lehetséges.

A levélíró a jelek szerint nagyon eltúlozza annak a 14 éves kori élménynek a jelentőségét, s ez veszélyes. Ha ugyanis valaki azt hiszi, hogy megbocsáthatatlan hibát követett el, amivel végleg kizárta önmagát a „normálisok” társadalmából, akkor hajlamos arra, hogy föladja a harcot és elfogadja, hogy ő már olyan, amilyen. Pedig máról holnapra senki sem válik homoszexuálissá, ez hosszabb folyamat, ami kezdetben még könnyen megállítható. Ami a levélírót illeti, pusztán az a tény, hogy beleszeretett egy lányba (akit megkívánt), önmagában is bizonyítja: nem lett homoszexuálissá. Tegye tehát félre a lelkifurdalást, s nyugodtan közeledjen hozzá.

Régóta megfigyelt tény, hogy a homoszexuális viselkedés leginkább azonos neműek zárt közösségeiben (pl. internátusban, katonaságnál, börtönben stb.) jelentkezik, ám ez még nem jelent berögzült homoszexuális beállítottságot. Egy katonaidejét töltő, 21 éves fiú megírta, hogy mivel nincs lehetősége az ismerkedésre, egy katona-barátját kérte meg, hogy „pótolja számára a nőt”. Barátja azonban kereken elutasította, mondván, hogy találjon más megoldást – de hogy mit, azt ő már nem tudta. Pedig a megoldás kézenfekvő: gyakorolja a levélíró az önkielégítést (lehetőleg heteroszexuális fantáziálással).

Két kollégista lány azért kért tanácsot, mert barátságuk túlságosan szorossá, már-már homoszexuális jellegűvé vált. Emiatt egyikük „nem tud közeledni ahhoz a fiúhoz, aki tetszik neki”. A levélből nem derül ki, hogy miért nem tud közeledni, ha tetszik neki a fiú. Hiszen éppen ez bizonyítja, hogy valójában nem homoszexuális (legfeljebb egy kicsit biszexuális) és a túl szoros barátság talán csak pótléka a hiányzó partnerkapcsolatnak Most még eldönthető, hogy melyik beállítottságot választja, s akarja erősíteni.

Egy szülő kétségbeesetten panaszolta levelében, hogy 17 éves fiát homoszexuális játékon kapta – mit tegyen? Először is nyugodjon meg, hiszen semmilyen tragédia nem történt, s egy-két játék (persze nem tudom, milyen játék) különben sem jelenti azt, hogy fia máris homoszexuális beállítottságú. De ha az lenne, sem lenne tragédia, hiszen attól még értékes és boldog ember lehet. Meg kellene beszélni a fiúval, hogy ő mit szeretne; persze lehetőleg egy szakember segítségével. Erről a szaksegítségről azonban – s egyáltalán a homoszexuális hajlam „kezeléséről” – sokaknak téves elképzelésük van. Egy 16 éves lány írta:

A problémám az, hogy homoszexuális vagyok. Persze erre már évekkel ezelőtt rájöttem, csak sosem mertem magamnak bevallani. Ám most már olyannyira elviselhetetlen a dolog, hogy szinte minden éjjel sírok miatta. Már tízéves koromban szerelmes lettem egy lány osztálytársamba. Most egészségügyi szakiskolába járok, és itt is beleestem az egyik osztálytársnőmbe. Emiatt már hetek óta az öngyilkosság jár az eszemben. Az igazgatónőnk egyszer azt mondta, hogy hormoninjekciókkal gyógyítani lehet a homoszexualitást, de ezt nem hiszem. Azt szeretném, bármily különösen hangzik, hogy operáljanak át fiúvá.

Különös, hogy az igazgatónőnek éppoly téves elképzelései vannak, mint a levélírónak. Ugyanis sem hormoninjekciókkal, sem átoperálással nem lehet gyógyítani a homoszexuális beállítottságot, mivel az nem testi, biológiai elváltozás, hanem lelki tényezőkön alapul. Befolyásolni, esetleg megváltoztatni is csak lelki kezeléssel, pszichoterápiával lehetne, ha erre elég korán kerülne sor, és az érintett is kívánná. De számíthat az is,, hogy akad-e olyan másnemű jó barát, aki hajlandó segíteni a heteroszexuális beállítottság erősítésében. Az idézett lány is jobban tette volna, ha olyan vonalon tanul tovább, ahol sok másneművel is együtt lehet, s találhatott volna egy olyan fiút, akinek megtetszik. Hasonló esetről ír egy lány:

Lassan fél éve tetszik egy fiú, akiről tudom, hogy a saját neméhez is vonzódik. Szerintem ez valami lelki sérülés következménye. Szeretnék neki segíteni. Vajon, ha nagyon tapintatosan rávenném, hogy próbáljon megváltozni, s ő beleegyezik, és teljes akaraterejével támogatja a kezelést, meggyógyulhat-e? S szükség van-e ehhez orvosra, vagy csak egy lányra, aki nem veti meg ezért, s végigcsinálja vele, bármilyen hosszú és idegölő ez a kezelés?

A segítő szándék nagyon tiszteletre méltó, s eredményes is lehet, legalábbis annyiban, hogy a szóban forgó, biszexuális fiú heteroszexuális érdeklődését erősítheti, ha sikerül a levélírónak harmonikus szexuális, vagy éppen szerelmi kapcsolatot kialakítani vele. Szakmai (nem orvosi, hanem pszichológiai) segítségre csak akkor lenne szükség, ha ez nem sikerülne, s a fiú mégis kívánná a változást, vagyis biszexualitása heteroszexuális oldalának erősítését. (Bár a biszexualitás minden fokozata teljesen normálisnak tekinthető.) Egyébként maga a teljesen homoszexuális beállítottság és viselkedés sem okoz különösebb gondot annak, aki elfogadja, hiszen nem betegség, nem csökkenti az egyén értékét, s ma már a közvélemény is egyre inkább kibékül vele.

10. CSÓKOLÓZÁS, PETTING

Olyan témához érkeztünk, ami a levelek tanúsága szerint igen nagy érdeklődést vált ki a tizenéves fiatalokban. Nem csoda, hiszen a hazai szexuális felvilágosító irodalom korábban eléggé „mostohagyerekként” kezelte ezt a témát. Csak nagy vonalakban érintette, közhelyekkel intézte el. Holott a felnőttes nemi szerep elsajátításának egyik első és fontos lépése a csókolózás és általában a petting megtanulása.

A szexuális tanácsadással és terápiával kapcsolatos tapasztalataim is mindinkább megerősítették azt a (sok más szakemberrel megegyező) meggyőződésemet, hogy sokkal kevesebb szexuális zavar fordulna elő, ha a fiatalok a hagyományos értelemben vett nemi élet, vagyis a közösülések megkezdése előtt megtanulnának pettingelni, beleértve egymás ilyen módon történő kielégítését is. Talán nem túlzás ezt a fajta tudást a szexuális kulturáltság egyik fokmérőjének tekinteni, nem is beszélve arról a külön előnyről, hogy kiküszöböli a fogamzásgátlásnak ebben az életkorban alapvető, de sokszor nehezen megoldható gondját.

A pettinggel kapcsolatos tájékozatlanságot jól mutatja pl. az alábbi levélrészlet:

S.O.S.! 15 éves, erősen fejlett gimnazista lány vagyok. Egy éve járok egy fiúval. Nagyon szeretjük egymást. Már többször csókolóztunk is. Most, utólag jöttem rá, hogy nagy hibát követtem el. A nyáron a strandon, a kabinban megengedtem, hogy levegye a fürdőruhám felső részét és úgy csókoljon. Akkor éreztem először ott lent olyan furcsa bizsergést, és elöntött a nedvesség. Azóta csak így akar csókolózni, és folyton unszol, hogy feküdjek le vele. Én ezt nem akarom megtenni, mert félek a következményektől. Tovább szeretnék tanulni. Olvastam, hogy a petting-módszerrel ki lehet elégíteni egymást. Csak az a baj, hogy ilyen dolgokban nagyon járatlan vagyok; nem tudom, mit és hogyan kell csinálni. Tessék szíves lenni engem felvilágosítani! Nagyon szeretném a fiút megtartani…

Milyen egyszerű lenne, ha ilyen gondok esetén a fiatalok a szüleiktől, nevelőiktől kaphatnának megfelelő felvilágosítást! Sajnos, a szülők nemzedékét általában nem úgy nevelték, hogy erre képesek lennének. Még jó, ha csak azzal intézik el a kérdést, hogy „ne ilyesmin járjon az eszed!”, s nem adnak válasz helyett egy pofont. Valószínűleg ezért nem fordult a levélíró sem a szüleihez. De nem nagyon áll rendelkezésére olyan felvilágosító könyv sem, amelyből világos, érthető választ kaphatna kérdéseire. (A pornográfia sem ad ilyet.) Pedig joga van ilyen válaszra. Sőt, személyes fejlődésének érdeke meg is követeli, hogy ne maradjon bizonytalanságban, s ne kelljen elfojtania jogos igényeit. Hiszen nem az a veszélyes, hogy nemi kielégüléshez jut, amikor ennek igénye már felmerült, hanem inkább az, ha elhamarkodottan, felkészületlenül kezdi el a közösüléseket! Válaszom tehát ez: Helyesen tette, hogy nem feküdt még le a fiúval. Ez ebben az esetben még túl korai lenne, több okból is. Egyrészt úgy tűnik leveléből, hogy nem ismeri a fogamzásgátló módszereket, például a gumióvszert. Másrészt túlságosan tapasztalatlan még a szexuális ingerlés és kielégülés lehetőségeit illetően; talán még az önkielégítést sem tanulta meg. Pedig ezzel és a pettinggel fejlesztheti legjobban saját szexuális képességeit, s biztosíthatja, hogy majd a közösülést is élvezni tudja.

De mi tulajdonképpen a petting? Sokan tévesen úgy értelmezik, mintha a közösülésnek valamilyen utánzásáról lenne szó; például, hogy a hímvesszőt csak a hüvelybejárathoz teszik, vagy az ujjukat dugják be a hüvelybe. Téves elképzelései vannak az alábbi levélírónak is:

15 éves vagyok. Hat hónapja járok egy fiúval. Nagyon szeretjük egymást. A hat hónap alatt nagyon engedékeny lettem, pedig először még azt sem engedtem meg, hogy hozzám érjen. Most meg minden találkozásnál felnyúl, és azt akarja, hogy oda tehesse… Mindig mondja, hogy szeretne velem lefeküdni. Nem tudom, jó lenne-e, ha ilyen fiatal korban elveszteném a szüzességemet? Úgy érzem, nagyon közel állok a lefekvéshez, de szeretném ezt valahogy megakadályozni. Csak kezd nagyon nehezemre esni, hogy visszautasítsam. Én is nagyon kívánom őt, de ha felnyúl, az nem elégít ki igazán. Mit tehetnénk? Ha a pettingelés jó lehet, akkor írja meg részletesen, hogyan kell csinálni, hogy mindkettőnknek jó legyen.

A kívánság jogos. Nem annyira azért, hogy a petting révén a szüzesség megőrizhető legyen (ezt egyébként azzal a bizonyos „felnyúlással” talán már el is veszítette), hanem egyrészt a nem kívánt terhesség elkerülése érdekében, másrészt, hogy ne csak felizgassák egymást, hanem ki is elégüljenek. Hiszen a szexuális izgalom legjobb, természetes feloldása a kielégülés, s nem lenne jó, ha megszoknák ennek elmaradását, mert az szexuális zavarokhoz vezethetne. A petting bizonyos formái nemcsak a szexuális izgalom és élvezet fokozására alkalmasak, hanem a kielégülés (orgazmus) is elérhető általuk. Az elterjedt tévhittel ellentétben az így elért orgazmus épp olyan jó és természetes, mint a közösüléssel elérhető!

Jelentősége és formái

Érdemes tehát a nemi életet – az önkielégítés után – a petting megtanulásával kezdeni. Ez a szó simogatást, becézést, szerelmi játékot jelent. Szexológiai jelentése: mindazok az ingerlési, örömszerzési módok, amelyek a közösülésen kívül előfordulhatnak a szexuális együttlét során. Vagyis nem egy bizonyos szeretkezési módot jelent, hanem sokfélét. A kulturált szexuális együttlét jelentős részben pettingből áll, még akkor is, ha a közösülésnek semmilyen akadálya sincs. Ennek kiemelkedő jelentősége van a partnerek szexuális összehangolódása szempontjából (ugyanis minden új partnert meg kell tanulni!)

A petting különösen a nemi életet most kezdő fiatalok számára fontos. Nemcsak a fogamzásgátlás miatt, hanem amiatt a különbség miatt is, amely ez idő tájt a fiúk és lányok szexuális reagálókészsége között fennáll. A fiúknál a serdülőkorban bekövetkező (éjszakai) magömlések már orgazmuskészséget jelentenek. A lányoknál viszont ez nem alakul ki magától, hanem csak a szexuális ingerekre való ráhangolódás fokozatos gyakorlása teszi ezt lehetővé. Ha például egy fejletlen szexuális reagálókészségű lány enged a fiú sürgetésének és „lefekszik”, vagyis közösül vele, nagyon valószínű, hogy nem képes élvezni, vagy éppen kielégülni általa. Sőt, inkább kellemetlennek, esetleg fájdalmasnak fogja érezni (akkor is, ha már nem szűz).

Ezért újra és újra hangsúlyozom: szabálynak kellene tekinteni, hogy a nő csak akkor veszítse el szüzességét, ha az orgazmuskészsége már kialakult. Ezt pedig az önkielégítésen kívül a petting gyakorlása segítheti elő leginkább! Úgy is írhatnám, hogy a nemi élet megtanulásának első szakasza az önkielégítés, a második a petting és csak a harmadik a közösülés! Nem célszerű mindjárt a harmadikkal kezdeni, vagy a másodikat kihagyni. (Az iskolát sem az érettségivel kezdjük!)

De a petting, vagyis a változatos szerelmi játék később is fontos, a felnőttkori szexuális kapcsolatokban. Elhanyagolásának gyakori következménye a korai orgazmus és magömlés, továbbá a nő kielégülésének elmaradása. A közösülést megelőző, hosszabb-rövidebb petting (ez esetben: előjáték) teszi lehetővé, hogy a nő elég magas izgalmi szinten kezdhesse az aktust, a férfi pedig hozzászokjon saját kielégülésének (és a magömlésnek) késleltetéséhez. Ennek érdekében persze a partnereknek irányítaniuk kell egymást. (Erre később visszatérünk.)

Tévedés lenne azt hinni, hogy a petting, a közösüléstől eltérő szexuális viselkedés valami új jelenség, hiszen különböző elnevezésekkel már a legrégibb időkben ismerték. Ami új, az legfeljebb a petting gyakorisága és elterjedtsége. Tudományos vizsgálatok mutatják, hogy 15–20 éves korban a petting a szexuális izgalom és kielégülés egyik fő forrása. A lányok 25–30%-a petting során éli át először az orgazmus élményét.

A pettingnek sokféle formája van. Közös bennük, hogy az ingerlés és gyönyörszerzés főleg kézzel, vagy szájjal történik. Egyénenként különböző lehet viszont, hogy ki milyen ingerlési módot részesít előnyben. Tulajdonképpen a test bármely része ingerelhető szexuálisan, de még az ún. fő erogén zónák, tehát a nemi szervek és környékük, továbbá a száj és a női mellek ingerlése sem hat mindenkire egyformán. Egyesek a simogatást, mások a szájjal ingerlést részesítik előnyben; egyesek a finomabb, mások az erősebb ingerlést szeretik stb. A petting fő formái: a csókolózás, a mellek ingerlése (kézzel, vagy szájjal), és a nemi szervek ingerlése (kézzel, vagy szájjal).

Tizenéves korban a csókolózás megtanulása az első és legfontosabb. Számos levél tanúsítja, hogy a serdülőknek – lányoknak és fiúknak egyaránt – gyakran okoz ez gondot. Sőt, nem ritkán a másik nemhez való közeledéstől is visszatartja őket, hogy szinte fogalmuk sincs a csókolózás hogyanjáról. Igaz ugyan, hogy a filmeken, a tévében, vagy akár az utcán sokszor lehet látni csókolózó párokat, de tőlük inkább csak a testtartásokat lehet megtanulni, a csók finomabb „mechanizmusa”, technikája rejtett marad. A „Csók” jeligéjű lány írta:

15 éves vagyok és nem tudok csókolózni. Ez a probléma, azt hiszem, sok hasonló korú lányt gátol a partnerszerzésben. Nem merek hozzákezdeni a csókolózáshoz egyik sráccal sem, mert félek, hogy belesülök. Ezért kérem, írja le a csókolózás folyamatát.

A csókolózás „szabályai”

Bár tény, hogy a gyakorlatban lehet legjobban rájönni a csókolózás „fortélyaira”, az elméleti felkészülés ezen a téren is csak hasznos lehet. Megkönnyíti ugyanis a csókolózás pontosabb és reálisabb elképzelését, s ez a képzeletbeli „elővételezés”, már próbacselekvésnek számít, csökkenti az ismeretlentől való félelmet, elősegíti a tényleges csókolózás sikerét. Ugyanis nem ösztönös, hanem megtanulható cselekvésről van szó.

Sokan azt hiszik, hogy a csókolózás valami egészen más, mint a puszilkodás, amit mindenki ismer már kisgyermek korától. Pedig több a hasonlóság köztük, mint a különbség. Mindkét esetben ajakkal érintjük egymás arcát, vagy ajkát, az egymás iránt érzett pozitív érzelmek (rokonszenv, szeretet) megnyilvánulásaként. A fő különbség, hogy míg a puszilkodás általában „szexmentes”, addig a csókolózás kifejezetten a szexuális izgalomkeltés és örömszerzés céljából történik.

Ezt az teszi lehetővé, hogy a száj az egyik fő erogén zóna, vagyis szexuális ingerek felvételére és izgalomkeltésre nagyon alkalmas. Feltéve természetesen, hogy már kialakult az egyénben a megfelelő szexuális fogékonyság, reagálókészség, s nincsenek túl erős gátlásai, amelyek a reagálást akadályoznák. Tény, hogy ezen a téren nagy egyéni különbségek vannak, még a hasonló korúak között is. A serdülőkorban általában ugrásszerűen növekszik a szexuális fogékonyság, bár a fiúknál többnyire gyorsabban és erősebben, mint a lányoknál.

A legtöbb probléma azonban a gátlásosságból adódik: Sok serdülő nemcsak a közösüléstől, hanem már a csókolózástól is annyira fél, hogy szinte görcsösen megfeszül, nem tudja magát elengedni, amikor csókolózásra kerülne sor. Ez a feszült állapot pedig lehetetlenné teszi a szexuális reagálást, vagyis a csókolózás élvezetét. Valójában tehát nem az a baj, hogy a fiatal nem ismeri a csókolózás „technikáját”, hanem a gátlásossága. Ami ugyan a hiányos ismeretekkel is összefügg, de elsősorban a hibás beállítottság, s végső soron az idejétmúlt, szexellenes nevelés következménye.

Az erős gátlásoktól azonban fokozatosan, tudatos önneveléssel, gyakorlással, szükség esetén pszichológiai szaksegítséggel meg lehet szabadulni. A fokozatosság a csókolózás megtanulása terén különösen a gátlásos serdülők számára ajánlatos. Aki fél a csókolózástól, az nem menjen bele rögtön, mert így úgysem tudná élvezni. Tehát ne engedjen partnere sürgetésének, s kérje őt, hogy egyelőre elégedjen meg a simogatással és a (pl. arcra, vagy kézre adott) puszival. A csókolózás tanulásakor legcélszerűbb a pusziból kiindulni!. Hiszen, ha valaki élvezni tudja, hogy puszikat ad és kap, az hamar belejön majd a csókolózásba is. Ugyanis a következő lépés a csókolózás tanulásában a szájra adott puszi, ami erotikus töltés esetén valójában már a csókolózás legegyszerűbb, legáltalánosabb formája. Jellemzője, hogy rövid : az ajkak csak egy-egy pillanatra találkoznak. Ha aztán ez sűrűn ismétlődik, az már igazi csókolózás!

Csókolózni persze sokféleképpen lehet, s minthogy nincsenek szabályok, mindenki szabadon kísérletezhet. Nem is árt, ha tudatosan törekszünk arra, hogy saját csókolózási szokásokat, „technikát” alakítsunk ki, tehát egyéniségünket bele vigyük a csókolózásba is.

Igen népszerű változat az ún. nyelves csók, amikor a partnerek nemcsak az ajkukat érintik össze, hanem a nyelvüket is, vagy például nyelvükkel váltakozva behatolnak egymás szájába. A Káma-Szútra, a közel kétezer éves indiai „szeretkezési tankönyv” a csókolózás 14 fajtáját sorolja fel. (Lényeges különbség nincs köztük.) Úgy látszik azonban, hogy a csókolózásra vonatkozó ismeretek, „szabályok” összegyűjtése és továbbadása élő hagyomány, mert egy fiatal olvasó valahonnan kimásolta és beküldte a csókolózás állítólagos „szabályait”, 90 pontban összefoglalva. Ilyeneket tartalmaz:

Ha a fiú vagy lány remeg a csók közben, szívből adja. A csóknál a lány a fiú nyakát, a fiú a lány derekát karolja át

Ilyen és hasonló „szabályokat” olvashatunk ebben a gyűjteményben, amelyben persze babonás butaságok is vannak, pl. „Sötétben tíz csóknál többet ne adj!” és hasonlók. Annak a 16 éves fiúnak, aki azt kérdezte: Van-e a csókolózásnak törvénye? – csak azt válaszolhatom, hogy nincs. Az örömszerző és örömet nyújtó csókolózás nem valamiféle szabályok ismeretén múlik. Akiben nem alakult ki a megfelelő szexuális reagálókészség, az hiába tudna sokat a csókolózás technikájáról, mégsem tudná élvezni. Ehhez kapcsolódik az a kérdés, amit egy 16 éves lány tett fel: Milyen tünetekkel jár az első csókolózás?

Nem tudom, mire gondolt a levélíró; lehet, hogy valamilyen betegségnek tartja a csókolózást, aminek tünetei vannak? Mindenesetre meg kell nyugtatnom, hogy semmilyen kellemetlen tünettől nem kell tartania. Az esetleges „tünetek”, vagyis a csókolózás hatásai, kísérő jelenségei igen különbözőek lehetnek, attól függően, hogy mennyire tudja valaki élvezni. Megfelelő lelki felkészültség és szeretett partner esetén az első csókolózás nagy élmény. Nem ritkán olyan izgalomba hozza a résztvevőket, hogy napokig másra sem tudnak gondolni. De úgy is járhat, mint az a 14 éves lány, aki ezt írta:

Az első csókolózás nekem nagy csalódást okozott. Valahogy sokkal többet vártam, és csodálkoztam, hogy csak ennyi az egész? Egyszerűen nem értem, hogy miért vannak annyira oda érte legtöbben. Lehet, hogy nem jól csináltuk?

Hát bizony, valószínűleg nem jól csinálták, bár nem annyira a tudás, mint inkább a jó szexuális reagálókészség hiányzott. A csókolózás akkor hatékony, ha szexuális izgalmat és élvezetet kelt, ami testi tünetekben is megnyilvánul: a fiúnál pl. merevedés, a lánynál a hüvely nedvesedése jelzi a szexuális izgalmat. A gátlásos, kezdő csókolózók rendszerint túl erősen egymásra szorítják az ajkukat, s úgy tartják, összezártan, vagy kissé nyitva, de mozdulatlanul. Az igazi, örömszerző csókolózás viszont az ajkak laza, érintésszerű találkozásával kezdődik, s később sem görcsös szorítás, ha nem finom, mozgékony összefonódás jellemzi.

Egy lány azt kérdezte levelében: Mit kell tenni azt követően, hogy a nyelvek összeértek? A válasz: nem kell tenni semmit, egyszerűen csak élvezni kell az érintkezést. Nincs jelentősége annak, hogy a nyelvek csak érintkeznek, vagy simogatják egymást, esetleg váltakozva behatolnak egymás szájába. Röviden lehet válaszolni arra a kérdésre is, hogy mi a különbség csókolózás és smárolás között? Semmi. Az utóbbi csak egy a sokféle „népies” kifejezés közül, amit a csókolózásra (és hasonlókra) mondanak.

Meglepően sokan félnek a csókolózástól, s persze épp ezért nem is tudják élvezni. Egy 17 éves lány „Múlnak az évek” jeligével azon aggódott, hátha frigid lesz, ugyanis eddig még senkivel sem tudta élvezni a csókolózást. Igaz, hogy szerelmes sem volt még soha; csak azért próbálkozott fiúkkal, mert hallotta, hogy a csókolózás, simogatás fejleszti a szexuális képességeket. Ez utóbbi egyébként igaz, de csak akkor, ha érzelmi alapon, aktívan és gátlások nélkül vesz benne részt, nem pedig önmaga aggályos figyelésével. A szerelem teszi leginkább alkalmassá az embert a szexuális reagálásra. (és viszont: a szexuális reagálókészség elősegíti a szerelem kialakulását. A szexuális fogékonyságot pedig, mint láttuk, az önkielégítés is fejleszti.)

Hányadik találkozásnál illik elkezdeni a csókolózást? – teszi fel a kérdést egy fiú. Erre sincs semmilyen, általánosan érvényes szabály. De ha figyelembe vesszük, hogy a csókolózás majdnem ugyanolyan intim testi kapcsolat, mint a közösülés, akkor nyilvánvaló, hogy a csókolózás is nagyon bensőséges viszonyt feltételez, ami ritkán teremthető meg az első találkozásnál. Előre nem is lehet megmondani, hogy hányadiknál; ez már a körülményeken és a partnereken múlik. Mindenesetre nem okos dolog elsietni a csókolózást (ahogyan az manapság divat), mert az egymás alaposabb ismeretét feltételező, bensőséges viszony hiányában sokkal valószínűbb, hogy a csókolózás nem jelent igazi, kölcsönös örömszerzést.

Petting és kielégülés

A fiatalok leveleiből az derül ki, hogy – különösen a fiúk – nem sokáig elégednek meg a csókolózással, hanem ennél jóval többet akarnak: „lefekvésre”, közösülésre törekszenek. Feltehetőleg azért, mert ha a csókolózástól felizgultak, akkor hiányzik nekik a kielégülés, s azt hiszik, hogy ezt csak a közösülés révén érhetik el. Inkább a lányokban merül fel az a kérdés, amit egyikük így fogalmaz:

A fiút csak úgy lehet kielégíteni, ha lefekszem vele, vagy másként is?

Ennek lehetősége az utóbbi években egyre több fiatalt érdekel, különösen azokat, akik már hallottak a pettingről. Érdekes, hogy ugyanakkor a petting másodikként említett fő formája (a női mellek ingerlése) iránt alig mutatkozik érdeklődés. Úgy tűnik, a tizenévesek még nem nagyon ismerték fel a „mellerotika” jelentőségét. A lányokat is inkább csak abból a szempontból érdekli a saját mellük, hogy elég szép-e, nem túl kicsi, vagy nem túl nagy-e. Holott ennél sokkal fontosabb, hogyan reagál a mell a kézzel vagy szájjal ingerlésre. Persze a mellerotika nemcsak a lány, hanem a fiú szempontjából is jelentős, mert érintése vagy csókolgatása a legtöbb férfi számára is nagyon izgató.

A kérdésre visszatérve : vannak fiúk, akiket a csókolózás, ölelkezés és a mellek ingerlése már annyira felizgat, hogy nemcsak merevedésük támad tőle, hanem az orgazmus (és a magömlés) is bekövetkezik. Különösen azoknál van ez így, akik az önkielégítés során megszokták a gyors kielégülést. A legtöbb férfi azonban csak akkor elégül ki, ha a merev hímvesszőt közvetlen ingerlés éri. Ez főleg kétféleképpen következhet be: vagy úgy, hogy – ölelkezés közben – hozzádörzsöli magát a lány testéhez (akár ruhán keresztül is), vagy pedig azáltal, hogy a lány kézzel simogatja a merev hímvesszőt.

Az orgazmusig folytatott petting továbblépést jelent az önkielégítéshez képest, a nemi élet fejlettebb, bonyolultabb módja. Fő előnye, hogy elősegíti a partnerek alkalmazkodását egymáshoz, s ugyanakkor feleslegessé teszi a fogamzásgátlást, kikapcsolja a nem kívánt terhességtől való félelmet.

A petting természetesen nem feltétlenül és nem minden esetben jár kielégüléssel, sem a fiúk, sem a lányok esetében. Vagy nem is törekszenek erre, vagy nem tudják, hogyan juthatnának el a közösülés nélküli orgazmusig. Egy lány írta:

Nekem elég a pettingelés, de nem hiszem, hogy a srácomnak is elég. Arra szeretnék választ kapni, hogy meddig lehet a pettinget csinálni. Mi 9 hónapja járunk együtt, és még fél év, amíg leérettségizem. Nem káros-e hosszú távon a pettingelés? Vagy egy bizonyos idő után már elengedhetetlen a közösülés?

A levélíró problémája valószínűleg abból ered, hogy még nem ismeri a kielégüléssel járó petting módszereit. Neki talán nem is hiányzik még (vagy úgy gondolja: neki elég kell legyen), de a fiúnak annál inkább. S ez jogossá teszi a feltett kérdést. Ugyanis, ha csak felizgulnak a petting következtében, s élvezik ugyan, de a kielégülés elmarad, akkor nem ajánlatos, hogy ez gyakran és hosszú időn keresztül ismétlődjön, mert később zavarokhoz vezethet. Megoldást azonban nemcsak a közösülésre való áttérés jelenthet, hanem inkább a kielégüléssel járó petting megtanulása; ez ugyanis hoszszabb távon sem lehet káros.

A csak felizgulással járó petting következményeit szemlélteti egy 18 éves lány levele:

Több, mint egy éve járok egy fiúval. Nagyon szeretjük egymást. Egy hónapja történt, hogy hosszú unszolás után beleegyeztem a szexuális közeledésbe. Petting-módszerrel próbáltuk kielégíteni egymást, de sikertelenül. Azt hiszem, mindennek én voltam az oka. Már az önkielégítés megpróbálásakor észrevettem, hogy nem jutok el az örömérzésig, ezért abba is hagytam. Ez eddig nem bántott túlzottan, mert arra gondoltam, hogy partnerrel egész más lesz. De sajnos, nem így történt. Érzésem szerint ennek oka nagy fokú gátlásosságom és tapasztalatlanságom. Az együttlét alatt alig mertem túllépni a csókolózáson és ölelkezésen. Nagyjából tudtam, mit kellene tennem, de nem mertem. Láttam, hogy a fiú mennyire kínlódik, szinte könyörgött, hogy segítsek már, de nem ment. Másnap alhasi fájdalmakra panaszkodott. Vajon ennek van valami köze az előző napi sikertelen együttléthez? Kérem, segítsen, mit tegyek?

Hát bizony, a sikertelen együttlét és az alhasi fájdalom szorosan összefügg. De nemcsak a férfiaknál, hanem nőknél is előfordul, hogy ha csak felizgulnak, de a kielégülés elmarad, megfájdul az alhasuk, férfiaknál esetleg a herék is, és feszültek, idegesek lesznek a nem oldódó vérbőségtől és izomfeszüléstől. Ez kétféleképpen előzhető meg: vagy el kell kerülni a felizgulást, egymás ingerlését, vagy pedig gondoskodni kell a kielégülésről. Az utóbbi az egészségesebb, ám megfelelő ismereteket, jó reagálókészséget és a gátlások leküzdését feltételezi. A levélíró esetében nem voltak meg ezek a szükséges előfeltételek.

Tévesen gondolta például, hogy az önkielégítés megtanulása nem olyan fontos, mert a partnerrel úgyis „egész más lesz”. Aki nem tanult meg önkielégítéssel kielégülni, az a pettinggel is nehezebben jut el az orgazmushoz. A gátlások leküzdéséhez pedig főleg az kellett volna, hogy partnerével már előzőleg részletesen megbeszélje (esetleg külön-külön ki is próbálja) a petting egyes mozzanatait, az ingerlés legjobbnak látszó módjait és egymás irányítását. A fiú jobban tette volna, ha számol partnere gátlásosságával, s az együttlét előtt egy-két órával önkielégítést végez, hogy ezáltal elkerülje az ún. vőlegénybetegséget. (Így nevezték régen a kielégülés elmaradása következtében létrejött alhasi és herefájdalmakat.)

Szerencsére az ilyen alhasi fájdalmak ritkán szoktak egy napnál tovább tartani (ám, ha mégis, úgy indokolt orvoshoz fordulni). Még jobb megelőzni a „vőlegénybetegséget” – s persze a „menyasszonybetegséget” is – megfelelő ingerléssel, amely kielégülést eredményez. De milyen ez az ingerlés? Négy gimnazista lány írta:

Nekünk mit kell csinálni, hogy a fiúnak is jó legyen? Mert azt kevésnek érezzük, ha csak ő csinál valamit, mi pedig csak engedjük és tűrjük. Szóval azt szeretnénk tudni, hogy mi a lány feladata, szerepe a petting során?

Nos, a lány feladata a pettingnél lényegében ugyanaz, mint a fiúé. Vagyis minél kellemesebb ingerléssel gondoskodjon partnere élvezetéről és kielégüléséről. Ez történhet kézzel, vagy szájjal, vagyis simogatással és csókokkal, amelyek minden testrészre kiterjedhetnek, tehát a nemi szervekre is. Általánosságban csak azt tanácsolnám, hogy az ingerlés ne a nemi szervnél kezdődjön, legyen minél változatosabb és csak fokozatosan erősödjön. Fontos, hogy csak olyasmi történjen, ami a partnernek (is) jó, tehát rákényszeríteni semmit sem szabad. S folyamatosan meg kell győződni arról, hogy élvezi-e az ingerlést. Ez csak úgy lehetséges, ha a partner valahogy kifejezi, jelzi, hogy mit érez. Ha ezt nem teszi magától, akkor meg kell kérni rá. Az érzéseket kifejezni szerencsére nemcsak szavakkal lehet (bár ez lenne a legjobb), hanem arckifejezésekkel, hangokkal, gesztusokkal, mozdulatokkal is.

Simogatáskor az irányítás legegyszerűbb módja, ha megfogjuk és vezetjük a partner kezét. Tehát az, aki simogat, kérje meg a másikat, hogy vezesse a kezét, különösen akkor, amikor a fő erogén zónák (pl. a nemi szerv) simogatására kerül sor. Ez a simogatás annál biztosabban eredményez kielégülést, minél jobban hasonlít arra az ingerlésre, amilyet a partner az önkielégítés során szokott alkalmazni. Mindez természetesen a fiúkra is érvényes. Alig egy-két kérdés futott be erre vonatkozólag. Egy 16 éves fiú pl. azt kérdezte:

Mit jelent az, hogy „megujjazni a lányt”?

Nem tudom, ma mennyire általánosan használatos ez a kifejezés (bár nem lenne baj, ha elterjedne, mert elég szemléletes). Azt jelenti, hogy a fiú kézzel (az ujjaival) simogatja a lány nemi szervét, lehetőleg úgy, hogy az ki is elégüljön tőle. Ezzel kapcsolatban fontos tudni, hogy a nő kielégülése nem a hüvely, hanem a csikló ingerlésétől függ elsősorban. A csikló pedig a hüvelynyílás felett, az ún. kisajkak felső találkozásánál található. A hüvelybe tehát nem kell benyúlni, különösen nem egy szűz lány esetében, hiszen a szűzhártya az ujj behatolása következtében is felszakadhat. A kéz tisztaságáról természetesen akkor is gondoskodni kell, ha az ingerlés csak a csikló és a hüvelybejárat környékére terjed ki; a piszkos kéz ugyanis fertőzést okozhat. De az is fontos, hogy a „megujjazást” végző ujjak ne legyenek szárazak, mert így a csikló könnyen kidörzsölődhet, ami a simogatást kellemetlenné, vagy éppen fájdalmassá teheti. Az ujjakat tehát síkosítani kell, vagy hüvelyváladékkal, vagy valamilyen testápoló krémmel, babaolajjal stb.

Az ingerlés módját illetően eleinte általában a lassú, érintésszerű simogatás a kellemes. Később, ahogy a szexuális izgalom növekszik, a simogatás fokozatosan gyorsulhat és erősödhet. Ügyelni kell azonban arra, hogy ne legyen túl erős, mert akkor az izgalom visszaesik, megszűnik. Legjobb, ha az ingerlés egész folyamatát az irányítja, akit éppen ingerelnek. Főleg kezdőknél az is ajánlatos, hogy ne egyszerre, egyidejűleg, hanem inkább felváltva ingereljék egymást. Az egyidejű, kölcsönös ingerlés ugyanis megosztott figyelmet igényel, ami nem könnyű és számos hiba forrása. Semmiképp sem indokolt azt várni, hogy rögtön az első próbálkozásnál bekövetkezik ilyen módon a kielégülés; rendszerint több próbálkozásra van szükség, amíg belejönnek.

A „Nyári kaland” jeligéjű lány azt kérdezte levelében: Pettingeléskor elveszti-e a lány a szüzességét? Ha nem, akkor biztosan nem, vagy adódnak olyan helyzetek, amikor igen?

A válaszra tulajdonképpen már utaltam, amikor azt írtam, hogy a szűzhártya az ujjak behatolása következtében megsérülhet, beszakadhat, s épp ezért nem ajánlatos ujjal a hüvelybe nyúlni. (Persze sok múlik azon is, hogy mekkora a szűzhártya nyílása, milyen rugalmas, és hogy az ujjak milyen óvatosan hatolnak át rajta.) Egy 17 éves fiú más iránt érdeklődött::

Úgy érzem, elég tájékozott vagyok, s számomra érthető a petting folyamata. Egy apró, de lényeges részletkérdés azonban még homályos előttem. Nevezetesen, hogy a férfi partner ondója hová ürül a petting révén létrejött orgazmusnál?

Nos, a petting révén elért orgazmus több szempontból hasonló az önkielégítéshez: az ondó egyik esetben sem kerül a hüvelybe, hanem az ingerlés módjától függően a kézre, vagy más testrészre, a fehérneműre vagy ágyneműre stb. A különbség az, hogy a pettingnél a magömlést a partner ingerlése váltja ki, így az élmény is sokkal gazdagabb.

Utoljára hagytam egy ún. kényes kérdést – ami persze csak a hagyományos, konzervatív szemléletűeknek kényes. „Párizs” jeligével írták a következő levelet:

16 éves kollégista lányok vagyunk, sokat vitatkozunk szabad időnkben. Gyakran beszélgetünk olyan témákról is, amelyek nem érintenek minket közvetlenül, mégis foglalkoztatnak. Ilyen az úgynevezett franciázás kérdése. Különböző véleményen vagyunk, egyikünk helyesli, elfogadja, a másikunk nem. Szeretnénk megkérdezni, mi tulajdonképpen a franciázás, és elítélendő, vagy sem? Hozzátartozik-e a nemi élethez, vagy egyéni felfogástól függ? Hallottuk, hogy ez válóok is lehet, ha az egyik fél akarja, a másik pedig nem. Egyáltalán szükség van-e rá? Ha igen, miért? Szeretnénk végre tisztán látni ez ügyben.

A „franciázás” lényege a nemi szervek kölcsönös és egyidejű ingerlése szájjal. Ehhez általában fordított testhelyzetben szoktak a partnerek egymással szemben elhelyezkedni (többnyire a férfi van alul). Ha az érintett szerveket – tehát a szájat is! – előzetesen gondosan megmossák, s nincs nemi úton terjedő betegségük, akkororvosi szempontból nem kifogásolható. Arra sincs okunk, hogy erkölcsi szempontból elítéljük, feltéve, hogy mindketten önként és szívesen teszik. Csak az jogsértő, ha az egyik fél rákényszeríti a másikra – de ebben az esetben a szokásos közösülés kényszerítése is jogsértőnek tekinthető. Hogy szükség van-e rá, az egyéni megítélés, ízlés kérdése. Nincs előírva sehol. Van, aki igényli, van, aki nem, de ez alkalmanként és partnerenként is változhat. Mindenesetre egyik lehetősége a szexuális együttlét változatossá tételének.

A franciázás tehát nem feltétlenül káros és nem „abnormális” dolog; de erre is ugyanaz érvényes, ami általában a kölcsönös és egyidejű ingerlésre, hogy ti. kezdőknek (s főleg gátlásosaknak) nem ajánlott! Előbb tanulják meg egymást kézzel kielégíteni, s a szájjal ingerlést se mindjárt egyidejűleg, hanem inkább külön-külön, felváltva próbálják.

Mindezzel kapcsolatban még nagyon sok kérdés merülhet fel; de egyrészt válaszolni csak arra lehet, amit tényleg kérdeznek, másrészt a petting aprólékos részletezése már a pornográfia határát súrolta volna, s ezt igyekeztem elkerülni.

11. A „TUL KORAI” ÉS „TÚL KÉSŐI” SZEX,

avagy közösüljünk-e – és mikor?

Az ifjúkor egyik legfontosabb kérdése – vagy megoldandó feladata –, hogy mikor lehet egy partnerrel elkezdeni a nemi életet. Rengeteg levélíró (főleg 15 és 20 év közötti lányok) tette fel a kérdést: „Lefeküdjek-e a partneremmel?” (A „lefekvésen” persze közösülést értenek.)

A probléma egyik oldala a házasság előtti nemi élet és a szüzesség elvesztése – ezzel külön foglalkozunk. Itt most a másik oldal érdekel, ami persze szorosan összefügg az előzővel, hogy ti., mikor és milyen feltételekkel indokolt a nemi élet elkezdése partnerrel? Ez utóbbit azért kell hangsúlyozni, mert a nemi élet nem jelent eleve közösülést. Egyrészt partner nélkül is lehet nemi életet élni; másrésat partnerrel sem csak a közösülés jelent nemi életet (hanem, mint láttuk, a petting különböző formái is).

A tizenévesek jelentős része meglehetősen tanácstalan ebben a kérdésben, nem tud eligazodni a sokféle nézet, vélemény és szabály között. Hiszen vannak, akik szerint a nemi érés bekövetkezte már önmagában is indokolja a közösülések elkezdését, míg mások óva intenek a „túl korai” kezdéstől, s javasolják azt minél későbbre halasztani. Sok szülő és nevelő véleményét fejezi ki az alábbi levélrészlet:

Sajnos, szinte belelovalják a 15–16 éves lányokat a szexuális kapcsolatokba, olyannyira, hogy az iskolában a többiek gúny tárgyává teszik azokat a lányokat, akik 16 évesen még érintetlenek. Az én lányom is sírva panaszkodik, hogy a legundorítóbb gúnyolódások céltáblájává vált amiatt, hogy nem feküdt le még senkivel. Sok szülő életét keseríti meg az ifjúságnak ez a mesterségesen felfokozott, szexuális életre való irányítása. Sok szomorú, sőt, elrettentő példát tudnék felhozni a túl korai nemi élet következményeiről.

A levél további részében azonban a levélíró egyetlen példát sem hoz fel. Sőt, azt sem konkretizálja, hogy mit ért „túl korai” nemi életen. Pedig ez fontos kérdés, mert valóban számos tapasztalat szól amellett, hogy a közösülések túl korai, vagy túl késői elkezdése egyaránt veszélyeket rejt magában (bár az utóbbi lehetőségre igen kevesen gondolnak). A hagyományos álláspont szerint a „nemi életet” csak a házasságkötés után kell elkezdeni – vagyis úgy 20–30 éves korban.

Ez az álláspont azért elavult, mert sok, fontos tényezőt figyelmen kívül hagy. Az egyik legfontosabb ezek közül az ún. akceleráció, vagyis a testi fejlődés, a nemi érés felgyorsulása: a mai fiatalok 2–3 évvel korábban serdülnek, mint annak idején az elődeik. Ezzel pedig a gyermeknemzés, s vele a közösülés képessége is megjelenik, sőt, a fiúknál a szexuális kielégülés képessége is általánossá válik, s ez fölerősíti a képesség alkalmazásának vágyát. Igaz ugyan, hogy a lányoknál ez a képesség nem jelenik meg magától, hanem meg kell tanulni. De a harmonikus párkapcsolat képességének kialakítása mindkét nemnél gyakorlást feltételez, s nem mindegy, hogy erre mikor kerül sor.

Minél tovább halogatja valaki a nemi élet megkezdését, annál valószínűbb, hogy nehézségei lesznek később, amikor harmonikus párkapcsolatot szeretne.

A szexuális kapcsolat halogatásának szószólói arra hivatkoznak, hogy a tizenévesek lelkileg még nem elég érettek a szexuális kapcsolatra és felelősségtudatuk is fejletlen. A kérdés csak az, hogy mitől válnának lelkileg éretté, ha nem kapják meg a szükséges fejlesztő hatásokat és a gyakorlás lehetőségét? Ez éppen olyan, mint ha azt mondanánk: csak az menjen a vízbe, aki már tud úszni – de ugyanakkor sem elméleti, sem gyakorlati úszásoktatást nem biztosítanánk, csak a mély víz veszélyességét hangoztatnánk.

A felkészültség szerepe

Pszichológiai vizsgálatokból tudjuk, hogy már a serdülőkor folyamán kialakulnak a felnőttkorra jellemző, értelmi képességek. Vagyis a 14–16 évesek már képesek lehetnek az érett gondolkozásra a szex vonatkozásában is – de ez a lehetőség csak megfelelő oktatással és neveléssel valósítható meg. Enélkül viszont még 20–30 éves korban sem válik valaki a szexuális kapcsolatra, vagy éppen a házasságra lelkileg éretté. Indokolatlan tehát azt várni, hogy egy bizonyos életkorban (mondjuk 18 vagy 20 évesen) majd automatikusan éretté válik a fiatal a nemi kapcsolatra. Nem az életkor a fő kritériuma annak, hogy mikor nevezhetünk egy nemi kapcsolatlétesítést túl korainak, vagy túl későinek, hanem inkább az erre való felkészültség foka, az egyén pszichoszexuális fejlettségének szintje.

Minthogy pedig ez döntően a körülményektől és a nevelési hatásoktól függ, érthető, hogy egyesek előbb, mások meg később válnak éretté a szexuális kapcsolatokra. Ennek lélektani szempontból legkedvezőbb időpontja akkor következik be, amikor az egyén képessé válik az élmény megfelelő előkészítésére és feldolgozására, a veszélyek elhárítására. Vagyis a szexuális kapcsolatlétesítés akkor nem túl korai, ha az egyén már eléggé felkészült arra, hogy önmagát és partnerét veszélyektől mentes, jó élményhez juttassa.

A „jó élmény” pozitív, fejlesztő hatást jelent, például örömet, megnyugvást, életkedvet. Ám a lehetséges előnyök mellett számos veszély megelőzésével is törődni kell. Nemcsak a nem-kívánt terhességről és a nemi úton terjedő fertőzések nyilvánvaló veszélyéről van szó, hanem a lelki károsodások veszélyeiről is. Ha például a szexuális kapcsolatra nem tudatos, szabad megfontolásból, pozitív érzelmi viszony keretében, hanem pillanatnyi, érzéki fellobbanás, vagy alkohol, egyéb drog, vagy kényszer hatása alatt kerül sor, akkor éretlen, felelőtlen, vagyis túl korai, veszélyes kalandról van szó.

Lányok esetében a felnőttes szexuális kapcsolatok túl korai megkezdésének tipikus példája a fejletlen szexuális reagálókészséggel, saját belső igények nélkül, csak a partner kedvéért vállalt „lefekvés”. Amikor 14–18 éves lányok levelükben fölteszik a kérdést, hogy lefeküdjenek-e a fiúval, s ha igen, hogyan védekezzenek a nem kívánt terhesség ellen, akkor ebből az derül ki, hogy fogalmuk sincs az egyéb, lehetséges veszélyekről. Például a súlyos fertőzésekről. Vagy arról, hogy a fejletlen reagálókészséggel elkezdett közösülések szexuális funkciózavarokat, sőt, akár frigiditást is eredményezhetnek. Egy 16 éves lány írta:

Azon a bizonyos napon, fél évvel megismerkedésünk után elmentünk hozzánk. Mind a ketten tudtuk, hogy senki sincs otthon, s reggelig nem is jönnek haza. Azért mentünk, hogy zavartalanul együtt lehessünk, de mégsem gondoltam, hogy ez fog történni. Azelőtt még nem feküdtem le senkivel, bár már több fiúval jártam együtt. Most se ezt akartuk, legalábbis én nem. Mégis ez lett belőle. Tudom, hogy a felelősséget nem lehet teljesen rá hárítani, de mégis őt okolom, hiszen a szüzességem elveszett. Nekem ebben az együttlétben semmi örömöm nem volt, csak éppen nagyon fájt, ami azt hiszem, ennek velejárója, bár nem tudom, mindenkinek ennyire fáj-e. Féltem attól is, hogy teherbe esem, hiszen nem védekeztünk. Attól is féltem, hogy valaki mégis hazajön… Éjfélkor elment, és megint csak úgy, hogy nem mondta, mikor találkozunk. Ennek ellenére még mindig szeretem ezt a fiút. De ő valószínűleg nem szeret, mert azóta sem jött, csak mindig köszön. Két hónapja újabb fiúval járok, akiről tudom, hogy igazán szeret. Mégis, sokszor úgy érzem, hogy szakítanom kell vele, mert ha eljön az ideje, hogy nemi kapcsolatot akar, nem tudnék neki igent mondani. Úgy érzem, ezt az egészet megutáltam. Már a csókolózásban sem találok semmi örömet…

Ez a lány a jelek szerint lelki sérülést szenvedett a túl korai lefekvés következtében, s ezzel elég nehéz helyzetbe hozta nemcsak önmagát, hanem új partnerét, sőt, esetleg a későbbi partnereit is. Nem azért volt túl korai ez a „lefekvés”, mert még csak 16 éves, hanem, mert lelkileg éretlen volt rá, nem tudta úgy alakítani, hogy értékes, fejlesztő élmény legyen.

Milyen hibákat követett el? Az egyik, hogy az első közösülést nem előzte meg legalább néhány alkalommal az ún. petting-orgazmus, vagyis például egymásnak kézzel történő, kölcsönös kielégítése. Ez azért is fontos lett volna, mivel valószínűleg önkielégítéssel sem jutott még soha kielégüléshez, tehát orgazmuskészsége még kialakulatlan. Pedig (mint már említettem) az első közösülésre lehetőleg az orgazmuskészség kialakulása után kerüljön sor!

A másik hiba, hogy maga a kapcsolat is éretlen volt még erre a lépésre, hiszen a lány nem tudta, „hányadán állnak”, szereti-e őt a fiú, és számíthat-e rá a továbbiakban. Persze abból, hogy a fiú korábban sem akart rendszeresen és előre megbeszélt időpontokban találkozni vele, sejthette volna, hogy csak kalandot keres, felelősségvállalás nélkül. A harmadik hiba, hogy nem gondoskodtak a fogamzásgátlásról, nem beszélték meg előre, hogy melyikük és hogyan fog védekezni. Mindez természetesen nemcsak a lány hibája.

Az eddigiekből azonban csak az derül ki, hogy mit kellett volna tennie, de az nem, hogy mit tehet ezek után. A legfontosabb a kellemetlen élmény lelki feldolgozása, tanulságainak levonása. De nem úgy, ahogy levelében jelzi („az egészet megutáltam”) Hanem például úgy, hogy az új partnerével, akiről tudja, hogy szereti, tehát számíthat megértő segítségére, megbeszélné mindezt. Ezzel nemcsak lelki megkönnyebbüléshez juthatna, hanem közelebb is kerülnének egymáshoz, s így a szexuális közeledését is könnyebben élvezni tudná.

Tévedések és előítéletek

Érdemes más oldalról is megközelíteni a korai szexuális kapcsolatok problémáját. Rengeteg a téves elképzelés például azzal kapcsolatban, hogy mikor válik valaki éretté a nemi életre egy partnerrel, vagy hogy milyen veszélyekkel jár a túl korai kezdés. Egy 15 éves fiú írta:

Valakitől azt hallottam, hogy a fiú akkor érett meg a közösülésre, ha volt már éjszakai magömlése. Nem tudom, igaz-e ez? Sürgős választ várok, ugyanis nekem még nem volt éjszakai magömlésem, de önkielégítést rendszeresen végzek. Járok egy lánnyal, s azt hiszem, ő beleegyezne a lefekvésbe.”

A levélíró tévedésben van. A közösülésre való érettség sokkal bonyolultabb dolog. Nemcsak testi előfeltételei vannak, hanem lelkiek is, például a fogamzásgátlás ismerete és alkalmazni tudása, a partner alaposabb ismerete, a kölcsönös bizalom és felelősség. A magömlés, pontosabban az orgazmus képessége csupán egyik feltétel. Egyébként, ha önkielégítést végez rendszeresen, akkor ezek során bizonyára vannak magömlései (s épp ennek rendszeressége miatt nem történik meg ugyanez alvás közben). Tehát testileg bizonyára képes lenne a közösülésre, de lelkileg még aligha.

Ám, ha az önkielégítésre képes, akkor képes lehet arra is, hogy megtanulja és gyakorolja partnerével a petting bizonyos módjait, például egymásnak kézzel történő kielégítését. Sajnos, sok tizenéves nincs tisztában ezzel, s a kielégülést csak a közösülés révén tartja elérhetőnek, vagy „normálisnak”. Éretlen elképzeléseket tükröz az alábbi levél is:

Én 15 éves lány vagyok. Lassan egy éve járok egy fiúval, akivel jól megértjük egymást. A szüleim tudnak a kapcsolatunkról, s mikor anyámtól tanácsot kértem, hogy lefeküdjek-e vele, nemet mondott. Én mégis szeretnék vele lefeküdni. Majdnem minden nap találkozunk és sokat beszélünk erről. Ő 18 éves, igényli a szexuális kapcsolatot. Eddig kétszer lett volna rá alkalom, de én nem akartam, mert félek a következményektől. Ő nem erőszakoskodott, tudomásul vette. De most már mindketten nagyon szeretnénk… Csak azt is mondják, ha valaki megkezdi a nemi életet, megáll a fejlődése. Érdekelne az is, hogy szedhetnék-e fogamzásgátló tablettát?

A levél írója meglehetős tájékozatlanságról árulkodik. Nemcsak azért, mert hitelt adna a nemi élet „fejlődésgátló” hatásáról szóló babonának stb. Hanem azért is, mert teljesen figyelmen kívül hagyja a petting lehetőségeit, és föl sem merül benne, hogy alkalmas lenne-e már a közösülés élvezetére és a szexuális kielégülésre. Feltehetőleg még egyetlen szexuális felvilágosító könyvet sem olvasott (ez persze a partnerére is vonatkozik). Ebből adódik éretlenségük. De kiderül az otthoni szexuális nevelés hiányossága is: az anya egyszerűen megtiltotta a „lefekvést”, ahelyett, hogy részletesen megbeszélte volna lányával a lehetőségeket és a veszélyek elhárítását.

Van egy tipikus előítélet a közösülések megkezdését illetően, éspedig az, hogy a fiúknak sokkal inkább és sokkal hamarabb van szükségük a „lefekvésre”, mint a lányoknak Például:

Négy hónapja járok egy 16 éves fiúval. Egyik nap felmentem hozzá és az ágyban találtam egy másik lánnyal. Persze egyből eljöttem onnan. Másnap megvárt az iskola előtt és elkezdett magyarázkodni. Azt mondta, neki szüksége van néha egy ilyen lányra, aki lefekszik vele, mert én úgysem tenném meg, pedig csak engem szeret. Kérem, írja meg, tényleg szüksége van-e egy 16 éves fiúnak időnként a közösülésre? Nem túl fiatal még, hogy erre rendszeresen szüksége legyen? Neki az sem elég, ha csak kézzel elégítjük ki egymást, őneki „teljesen kell” egy lány…

A levélíró joggal kételkedik a fiú szavaiban. Nyilvánvaló, hogy a fiú csak ürügyet keresett „félrelépésének” igazolására, amikor azt ellenállhatatlan biológiai szükséglettel igyekezett magyarázni. Ez kétszeresen is hamis: egyrészt a szex semmilyen életkorban nem ellenállhatatlan biológiai szükséglet bármelyik nemnél, másrészt nem igaz, hogy csak közösüléssel elégíthető ki. Az előfordulhat, hogy egy 16 éves fiú szexuális igényei erősebbek, mint egy hasonló korú lányé, de ezek petting révén éppúgy kielégíthetők, mint közösüléssel, s a levélíró szeriont ezt meg is tudják tenni. A fiú tettét inkább az magyarázza, hogy a hagyományos felfogásnak megfelelően a közösülést „teljesebb”, vagy „igazibb” kielégülési módnak érzi. (Ez összefügghet a petting terén mutatkozó gyakorlatlansággal, ügyetlenséggel is.)

A „fiúknak szükséges, lányoknak nem” elmélet a régi, patriarchális kettős erkölcs szerves része és következménye. Régen ebben a szellemben nevelték a fiatalokat, gondosan ügyelve, hogy a lányokkal is elfogadtassák (legalábbis az ún. úrilányokkal). Az elmélet belső ellentmondását – hogy ti. a fiúk kivel gyakorolják a nemi életet, ha a lányoknak nem szabad – csak úgy lehetett feloldani, hogy a lányokat két csoportra osztották: az „úrilányokra” és a „könnyen kapható” nőkre. Az utóbbiaktól nem vették zokon a nemi kapcsolatok létesítését, de ugyanakkor erkölcsileg elítélték őket. Bármilyen furcsa is, ez a szemlélet még napjainkban is megtalálható; például annak a 16 éves lánynak a levelében, aki egy 19 éves fiúval jár:

Sokat mesélt a múltjáról, ezért tudom, hogy eléggé korán beavatták a nemi életbe. Nagyon rámenős. Már az első héten le akart velem feküdni. Nem engedtem, azzal az indokolással, hogy még alig ismerjük egymást, Az igazság az: ha megtudnák a szüleim, hogy már nem vagyok szűz, elevenen megnyúznának. Nem tudom, mit tegyek. Már azt is felajánlottam neki, hogy erre a célra valami kis könnyű nőt használjon, nem haragszom érte. De azt mondta, neki nem mindegy, hogy kivel fekszik le.

Ez a lány nyilván átvette szüleinek masszívan konzervatív felfogását a szüzességüket szigorúan őrző úrilányokról és az olcsó, könnyűvérű nőkről. A hagyományos felfogás gyakran jár együtt a „mindent, vagy semmit” beállítottsággal. Hiszen, ha a nemi élet egyenlő a közösüléssel, akkor vagy közösülésre kerül sor, vagy semmi sem történhet. Ez a felfogás lehetetlenné teszi a fokozatosságot, a közbülső megoldásokat. Emellett a levélíró önmagának is árt, amikor partnerét arra bíztatja, hogy olyan nővel éljen nemi életet, akit nem szeret, vagy nem becsül, hiszen a fiú így könnyen megszokhatja az érzelem nélküli, váltakozó nemi kapcsolatokat (de könnyen szerezhet veszélyes fertőzést is).

Szerelem és kölcsönösség

Itt egy fontos kérdéshez érkeztünk: az érzelem, a rokonszenv, vagy éppen a szerelem jelentősége a nemi kapcsolat létesítésében. A hagyományos nézet ebben a kérdésben, hogy a nőnek fontos az érzelem, a férfinak nem. Az ebben a szellemben nevelt férfiak aztán valóban könnyen létesítettek nemi kapcsolatokat rokonszenv nélkül (akár prostituáltakkal is). Napjainkban a lányok között is szaporodik azoknak a száma, akik minden különösebb érzelem nélkül „lefekszenek”, pusztán kíváncsiságból, vagy érdekből stb. De megfigyelhető egy ezzel ellentétes tendencia is: a szerelem népszerűségének növekedése mindkét nem körében. Ez a kettősség korunk egyik jellemző társadalmi jelensége.

A szexuális kapcsolatok elkezdése szempontjából nem elengedhetetlen ugyan, de igen előnyös a szerelem. A partnerek egymáshoz való, pozitiv érzelmi viszonya ugyanis erősen befolyásolja az első szexuális közeledések sikerét; a jó érzelmi viszony elősegíti a jó reagálást. Sőt, a felnőttes szexuális kapcsolatra csak az tekinthető érettnek, akiben már kialakult az érett szerelem képessége. Ez egyebek közt kölcsönösséget és egyenrangúságot feltételez.

Van egy 25 éves férfiismerősöm – írta egy 15 éves lány. – Egy sportklub tagjai vagyunk, ott ismertem meg. Nekem nagyon megtetszett, s hamar szerelmes lettem bele, de erről csak egy barátnőm tudott. Ő viszont elmondta a srácnak, aki ekkor elkezdett velem szórakozni, hülyéskedni, s mindennap többször lesmárolt. A klubban hamar észrevették a dolgot, s mindig szekáltak bennünket. Emiatt hamarosan összevesztünk, bár én még mindig szeretem. Ő csak annyit mond, hogy ha lefekszem vele, újra a régi jó barátok lehetünk, bár együtt akkor sem járunk. Mit tegyek?

A levélből elég nyilvánvaló, hogy itt sem kölcsönösségről, sem egyenrangúságról nem lehet szó. A jóval idősebb fiú egyszerűen visszaél a 15 éves lány érzelmeivel, amikor a „lefekvést” szabja meg a kapcsolat elfogadásának feltételeként. Nyilván így is csak titokban lenne hajlandó találkozgatni vele (egy ideig). Ebben a kapcsolatban csak kiszolgáltatottság és csalódás várna a levélíróra. Az eset így tipikus példája lenne a túl korai szexuális kapcsolatlétesítésnek. Nem is beszélve arról, hogy a levélíró szexuális reagálókészsége és igényszintje valószínűleg messze elmarad leendő partnerétől, aki aligha törődne azzal, hogy azt türelmesen, fokozatosan kibontakoztassa. Ebből a szempontból érdekes a következő levél:

Én 16 éves vagyok és járok egy 17 éves fiúval. Egyik nap engedtem a kérésének, hogy pettingeljünk. De legközelebb már közösülni akart. Megmondtam neki, hogy ezt nem teszem meg, mert félek, hogy utána elhagy, és akkor az egésznek nem volt értelme. Ő erre megkérdezte, honnan tudom, hogy elhagy. Mondtam neki, mikor két évvel ezelőtt jártunk, akkor is ezt hajtogattad, és mert nem feküdtem le veled, otthagytál. Mi a biztosíték, hogy most másképp fog történni? Ő erre azt felelte, hogy akkor miért csináltam a pettinget? Nem válaszoltam neki, mert nem tudtam. A fő baj az, hogy nem szerelmes belém. Én pedig a szüzességem annak akarom adni, aki viszontszeret. Lehet, hogy nagyon romantikus vagyok, de szerintem a kielégülés csak akkor az igazi, ha a partnerek szeretik egymást. A beszélgetés óta nem találkoztunk. Félek, hogy vége köztünk mindennek… Ön szerint mit tegyek?

Elég nyilvánvaló, hogy a kölcsönösség ebben az esetben sincs meg. A levélírónak az az igénye, hogy olyannak adja szüzességét, aki viszontszereti, érthető és elfogadható. Külön figyelmet érdemel azonban az elhagyástól való félelem, ami sajátos, kettős szerepet játszik a kezdődő szexuális kapcsolatokban. Egyrészt a „lefekvés” ellen motivál (mint az idézett levélíró esetében is), másrészt sokszor éppen hogy igazolni próbálják vele a közösülést („ha nem fekszem le vele, elhagy!”). Kétségtelen, hogy ez is, meg az is előfordulhat, de épp ez mutatja, hogy egy kapcsolat sorsát sohasem csak a közösülés megtörténte, vagy elmaradása dönti el, hanem sok egyéb tényező is. Nem érdemes tehát csak azért lefeküdni, vagy csak azért megtagadni a közösülést, hogy a partner ne hagyjon el. De az is hibás gondolkozásra vall, ha valaki csak úgy hajlandó „lefeküdni”, ha biztosítékot kap, hogy partnere sohasem fogja elhagyni. Ilyen biztosíték ugyanis nem létezik! Még a nagy szerelem, vagy a házasságkötés sem jelent biztosítékot.

Akkor hát mit kellene tennie a levélírónak?

Semmi esetre se siesse el a „lefekvést”, de ne is zárja ki annak lehetőségét! Kérdezze meg partnerét, hogy miért olyan sürgős neki a közösülés, miért nem elég neki a petting? Kiderülhet, hogy partnere nem elégült ki a petting során (mert ügyetlenül csinálták), sőt, esetleg azt hiszi, hogy csak közösülésben lehet kielégülni. A félreértések tisztázása nyomán begyakorolhatják a kölcsönös petting-orgazmust, ami elősegítheti, hogy a fiúnál is érzelmi kötődés alakuljon ki. Így néhány hónap alatt akár a közösülésre is éretté válhat a kapcsolat. Egy bizonyos: aki tele van félelmekkel, az még nem érett a felnőttes nemi életre. Erre példa az a 17 éves lány, aki másfél éve jár egy 18 éves fiúval, s azt írja:

A fiú szeretne velem lefeküdni, de én nagyon félek a terhességtől, meg mástól is. Anyám azt mondja, hogy az első közösülés után mindig csak veszekednénk. Azért is félek, mert keveset tudok a nemi életről, nem tudom, mit, hogyan csináljak, de nem szeretném, ha ezt észrevenné. Viszont, ha nem fekszem le vele, félek, hogy elhagy. Sokan azt mondják, a szüzesség elvesztése igen fájdalmas. Gimnáziumba járok, volt nálunk egy orvosi előadás. Azt mondták, egy középiskolás lánynak nem kell még lefeküdnie senkivel, mert még túl fiatal. Ez mennyiben igaz?

Ez a lány valószínűleg aligha tudná élvezni a közösülést, ha ennyi félelemmel egyezne bele a „lefekvésbe”. Az ő esetében tehát ez még valóban korai lenne (bár nem azért, mert még csak középiskolás). Félelmei nyilván szorosan összefüggnek a tájékozatlanságával és a helytelen, ijesztgető neveléssel. Megfelelő felvilágosítás és nevelés esetén viszont miért lenne egy ilyen idős lány éretlen erre? Gondoljuk meg: egy 16 éves lány adott esetben már házasságot is köthet (bár ez többnyire elhamarkodott házasság szokott lenni).

A levélíró tisztában van vele, hogy ismeretei hiányosak, mégsem tett még semmit a komolyabb tájékozódás érdekében. Ha sem a szülő, sem az iskola nem segít ebben, akkor olvasson el egy-két (ilyen) felvilágosító könyvet. A tájékozódás – amihez joga van! – csökkentené félelmeit, s akkor nem hinné azt sem, hogy a nemi életet a „lefekvéssel” kell kezdeni.

Elég a barátság is

Gondokat okozhat azonban a szexuális kapcsolatlétesítés 20 éves kor körül és megfelelő elméleti felkészültség esetén is. Például akkor, ha a leendő partner nem felel meg az eredeti elképzeléseknek – mint az alábbi esetben:

Lassan már 20 éves lány vagyok. Néhány hosszabb-rövidebb kapcsolatom volt már, de egyik fiúval sem feküdtem le Ez részben az otthon belém nevelt gátlásokból adódott, de főleg abból, hogy reálisan gondolkoztam. Kb. 18 éves koromig nem tartottam magam érettnek erre, s addig nem láttam értelmét, amíg bármilyen kis mértékben is, de viszolygok, illetve félek tőle. Meg a korom miatt is ráértem. Az utóbbin az idő segített, az előbbin én, azzal, hogy elolvastam néhány felvilágosító könyvet. Azt hiszem, elértem már a kellő érettséget. Lehetőségeim, ajánlataim azóta is lettek volna, de egyik fiú sem volt rám annyira hatással, hogy – csak a „tűzkeresztség” kedvéért – engedtem volna.

Jelenleg dolgozom, s a munkahelyemen van egy rokonszenves férfi kollégám, 26 éves, nős. Szerelmes nem vagyok bele, de ő az, akivel szerelem nélkül is el tudnám képzelni az első szexuális kapcsolatomat. Többet nem akarok én se tőle, ő se tőlem, nem akarunk együtt járni. A baj csak ott van, hogy ennek ellenére még nem tudtam eldönteni, van-e jogom megtenni. Eddig úgy tartottam, hogy csak igazi szerelmi kapcsolatokban kerülhet sor szexre. Én viszont nem akarom még lekötni magam, minél több embert szeretnék megismerni, nehogy később támadjon hiányérzetem. Másrészt nem szeretném megzavarni a kollégám házasságát sem. Abban természetesen megegyeztünk, hogy valamilyen módon védekezni fogunk. De van-e rá jogom?

Nem könnyű kérdés! Bár valószínű, hogy a levélíró nagyjából lelkileg is érett a „lefekvésre”, megfelelő ismeretekkel és felelősségtudattal rendelkezik, mégis, bizonyos körülmények bonyolulttá teszik a helyzetet. Nem annyira az, hogy szerelem helyett csak rokonszenvről, barátságról van szó, hiszen ez utóbbi is elegendő alapja lehet egy jó szexuális kapcsolatnak Egyetértő felnőttek szabad elhatározásból létesített szexuális kapcsolatát szerelem hiányában sem ítélhetjük el, ha az nem megy senkinek a rovására. De éppen ez az, amit az adott esetben gondosan mérlegelni kell, mivel a partnerek egyike házasságban él (s talán már gyermeke is van). Ebből a szempontból tulajdonképpen egyedül az lenne megnyugtató, ha az érintett házastárs hozzájárulna a tervezett kapcsolatlétesítéshez. Ehhez azonban újszerű szemléletre lenne szükség. (Lásd: nyitott házasság.)

A túl korai, vagy túl késői szex kérdése nemcsak abban az értelemben merülhet fel, hogy mikor kezdi valaki egyáltalán a felnőttes szexuális kapcsolatokat, hanem egy már elkezdődött kapcsolatban is. Vannak, akik az ismerkedéstől, vagy az együttjárás kezdetétől számítva túl gyorsan „lefeküsznek” partnerükkel, míg mások túl sokáig halogatják azt. Mindkettő hátrányos lehet egyénileg, de kedvezőtlenül befolyásolhatja a kapcsolat sorsát is. Főiskolás lány írta:

Még kialakulatlan egyéniségű vagyok. Partnerkapcsolataim csak az érettségi óta voltak, s általában kudarccal, szakítással végződtek. Talán, mert többet vártam a fiúktól. Eddigi leghosszabb ismeretségem két és fél éves. Ennyi ideje levelezek egy fiúval, aki elég messze lakik, de már többször találkoztunk is. Legutóbb megkérdezte, hogy lefeküdnék-e vele. Azt válaszoltam, hogy kívánom őt, de végül is nem tettem meg. Tanácstalan voltam, s a jövőt illetően most is az vagyok. Távol él tőlem, és ott bizonyára vannak kapcsolatai, de ezekről nem szívesen beszél. Megnősülni nem kíván egyelőre, hiszen munka mellett még ő is tanul. Félek odaadni magamat, bár igazán tetszik, mert attól tartok, hogy nem lesz hűséges, és engem csak alkalmankénti partnernek fog tekinteni. Lehet egyáltalán hinni egy férfinek? Már aludni sem tudok ezek miatt…

Úgy tűnik, a levélíró megalapozatlanul általánosítja néhány kedvezőtlen tapasztalatát, éspedig hagyományos előítéletek, irreális elvárások alapján. Tény, hogy minden mélyebb kapcsolatban van rizikó, hiszen nincs és nem is lehet semmilyen biztosíték arra, hogy örökké tart és mindig jó lesz. Vannak, akik minden megfontolás nélkül belevetik magukat; mások – mint a levélíró is – túlságosan be akarják biztosítani magukat, s emiatt halogatják a kapcsolat intimmé, bensőségessé tételét, amihez a szex is hozzá tartozik. Ezzel nemcsak önmaguk hangulatát, lelki egyensúlyát, hanem magát a kapcsolatot is veszélyeztetik. A vonakodás és kitérés ugyanis a partnert arra ösztönözheti, hogy valóban máshol keressen kielégülést.

Az ilyen fokú aggályosság már beteges, neurotikus tünet, aminek megszüntetéséhez orvosi-pszichológiai szaksegítségre lenne szükség. Sokkal érthetőbb, természetesebb, bár szintén indokolatlan az az aggály, amiről egy 18 éves lány levelében olvastam:

Nekem is lett volna alkalmam szexuális kapcsolatra – hiszen melyik nőnek nincs –, s habár nem tartogatom magam a leendő férjemnek, lassan 19 éves leszek, és még szűz vagyok. Több fiútól is hallottam már, hogy nem szeretik s szűz lányokat, mert azok buták. Hát az igaz, hogy a tapasztalatot nem pótolja semmilyen szakirodalom. Valóban ennyire elkéstem volna? Őszinte véleményére vagyok kíváncsi.

Véleményem a következő: Szó sincs róla, hogy elkésett volna bármiről, hiszen még alig 19 éves. Rosszul tenné, ha csak azért, hogy túl legyen rajta, odaadná magát valakinek. Persze törekedjen arra, hogy legyen egy jó szexuális párkapcsolata, de ne mindenáron, és ne akárkivel. Szexuális tapasztalatokat egyébként szűzen is lehet szerezni, a többször említett petting révén. De nem árt, ha önkielégítéssel is fejleszti szexuális reagálókészségét.

A halogatás veszélyei

Még ma is akadnak olyanok, akik kissé elkéstek a szexuális kapcsolatlétesítéssel. Tanulságos, amit egy 20 éves fiatalember írt erről:

Nagyon elkeseredetten határoztam úgy, hogy Önhöz fordulok. Problémám az, hogy eddig még nem sikerült kapcsolatot teremtenem egyetlen lánnyal sem. Valószínűleg valamilyen kisebbrendűségi érzésem van. Pedig sokak szerint elég jóképű vagyok és szeretek társaságban lenni. De valami hiányzik belőlem. Ahhoz még van bátorságom, hogy felkérjek egy lányt táncolni, de aztán megakadok. Még sohasem csókolóztam. Mindig attól félek, hogy ügyetlenül csinálom, és a lány kinevet. Ahogy idősebb leszek, ez a félelem egyre erősödik bennem. Már lassan oda jutok, hogy inkább otthon maradok és olvasok…

Jól látható ebből a levélből, hogy milyen veszélyei lehetnek az érzelmi és szexuális kapcsolatok halogatásának, hanyagolásának. Minél később kezdi valaki, rendszerint annál nagyobb nehézségekkel kell megküzdenie. Az optimális időpont elmulasztása egyúttal a fejlesztő hatás csökkenését, vagy elmaradását is jelenti, ami a személyiség egész fejlődését hátráltatja. A jól működő szexuális viselkedést legkönnyebb a serdülő- és ifjúkorban megtanulni; később már egyre nehezebb, mert a késztetések elfojtása, kerülő útra terelése rögzülhet, a gátlások egyre erősödnek. A kapcsolatteremtési próbálkozások ennek folytán többnyire sikertelenek. A kudarcok, csalódások aztán hosszú időre elvehetik a fiatal kedvét, bátorságát az újabb próbálkozásoktól. Így könnyen válhatnak megkeseredett vénkisasszonyokká, vagy agglegényekké.

A kudarcok, csalódások másik, gyakori következménye a szerelemből való kiábrándulás, a futó kalandok hajszolása, vagy üzleties érdekkapcsolatok folytatása. Ez is mutatja, milyen sorsdöntő jelentőségű a nemi életre való felkészülés, a partnerkapcsolatok kellő időben – nem túl korán, de nem is túl későn! – történő elkezdése.

Visszatérve az idézett levélre; az ilyen problémákat rendszerint nem lehet írásos jó tanácsokkal megoldani, hanem személyesen kellene igénybe venni egy szakpszichológus segítségét. A legfontosabb az, hogy ne gubózzon be önmagába, inkább barátkozzon a másik nemmel. Előbb-utóbb biztosan akad olyan partnerre, aki átsegíti a szexuális közeledés nehézségein. A halogatás, a késői kezdés hátrányait jól mutatja egy vidéki lány levele:

Még soha nem volt szexuális kapcsolatom, pedig már 24 éves vagyok. Nem a külsőmnek köszönhetem ezt, hiszen a munkám mellett még manöken is vagyok. De mindig úgy gondoltam, hogy majd olyan férfié leszek, akivel igazán én is akarom. Lett volna rá lehetőségem többször is, de én nem futó kalandot akartam. Egyébként is túlságosan megfontolok mindent, túl komoly és lelkiző típus vagyok. Kb. másfél éve megismerkedtem egy férfivel, akit nagyon komolynak és intelligensnek tartottam. Ez a kapcsolat nagy szerelmet és megnyugvást jelentett számomra. Velem ennyire egyező érdeklődésű emberrel még nem találkoztam. Kapcsolatunk szépen alakult,

De aztán olyan dolog történt, amit a mai napig nem tudok megérteni. Egyik szombaton felmentem hozzá. Hamar rátért a lényegre, s végül is engedtem, én is akartam. Elérkezettnek láttam a pillanatot bejelenteni, hogy én még nem voltam senkivel. Ekkor ő föltápászkodott a heverőről és azt mondta, hogy akkor nem kellesz! Abban a pillanatban ezt nem is tudtam felfogni. Csak napok múlva, amikor hiába vártam, hogy telefonáljon, döbbentem rá, hogy tényleg nem kellek neki. Ez a tartalmasnak ígérkező kapcsolat elbukott az én gyakorlatlanságom miatt! Olyan értéktelennek, olyan semminek éreztem magam, hogy ezt az érzést senkinek sem kívánom. A megrázkódtatás miatt egy évig senkivel sem jártam. Legszívesebben elsírtam volna magamat, amikor a férfiak utánam forgolódtak az utcán. Hiába vagyok csinos, ha 24 éves koromig annyit sem tudtam elérni, mint manapság egy 16 éves lány!

Nemrég újra kialakult egy kapcsolatom, egy 12 évvel idősebb, elvált férfival. Elhatároztam, hogy most nem mondom meg, mi a helyzet velem. De ő néhány aprócska csókolózás stb. után azt mondta: esküszik, hogy énhozzám még nem nyúlt férfi… Hát ez olyan volt, mint egy lidérces álom! Továbbra is kedves volt ugyan, de többé nem közeledett hozzám. Megint elvesztettem valakit, akit szerettem, és ezért csak magamat okolom. Most már mindig így lesz? Miért jelent ez ekkora hátrányt?

Ezt a levelet figyelmébe ajánlom mindazoknak, akik igyekeznek minél későbbre halasztani a nemi kapcsolatok megkezdését, akármilyen indokolással is teszik ezt. Mert jól hangzik ugyan, hogy „minél érettebben kezdi valaki a nemi életet, annál jobb!” – csak éppen nem egészen igaz. Kérdés ugyanis, hogy mit értünk „érettségen”? Persze az éretlenség sem előny! A legkedvezőbb időpont pedig az egyéni fejlődéstől és a körülményektől függően különböző életkorban – de általában a tizenéves korban! – következik be.

Ami mármost a levélíró kérdéseit illeti, nem tudom megjósolni, hogy a továbbiakban is úgy jár-e, ahogy eddig járt. Tény, hogy az életkorban hozzá illő (25–30 év körüli) férfiak általában nem szívesen bajlódnak egy szűz lány „betanításával”, sőt, sokan frigiditást sejtenek ama tény mögött, hogy egy lány 24 éves korában is szűz. Bár ez az aggály nem feltétlenül indokolt, hiszen a szüzesség nem mindig jelent tapasztalatlanságot, vagy a szexuális reagálókészség hiányát. Másrészt a gátlásokat némi türelemmel és gyakorlással föl lehet oldani, s ha egy férfi valóban szeret egy nőt, akkor vállalja az átmeneti nehézségeket. Javaslatom tehát az, hogy a levélíró keressen megértőbb férfit, vagy esetleg olyat, aki hasonlóképpen tapasztalatlan (mert azért ma is akadnak ilyenek), s aztán keressenek együtt szexuálpszichológiai szaksegítséget.

12. A SZÜZESSÉG -- ÉS ELVESZTÉSE

A szüzességnek és a szüzesség elvesztésének megítélése a szexuális kultúra és erkölcs egyik alapvető kérdése, amely nagy vitákat vált ki még ma is. A szüzesség elvesztése emellett nemcsak elvi, szemléleti, hanem gyakorlati problémákat is felvet. A témával kapcsolatban az egyik legérdekesebb levelet a „Hibás vagyok-e?” jeligéjű, 18 éves lánytól kaptam. Ez a levél annyira jellemző sok fiatal szemléleti problémáira, hogy érdemes csaknem teljesen közölni:

Lehet, hogy maradi nézet, de azt akartam, ha eljön az idő, majd szűzen menjek férjhez… Aztán végre megismerkedtem egy fiúval és beleszerettem. Együtt jártunk stb. Egyszer szülei nem voltak otthon, akkor rávett, hogy legyek az övé. De amikor megtudta, hogy szűz vagyok még, valósággal eltaszított magától és hozzám sem nyúlt. Csodálkozva mondta: Katika, te még szűz vagy? Láthatod – mondtam –, nem is örülsz neki? Hiszen ez azt jelenti, hogy rendes lány vagyok!

De hiába mondtam, azóta meg sem csókol, pedig tudom, hogy szeret. Barátnőim nem tudják mire vélni a viselkedését. Azt kérdik tőlem: Kati, talán impotens a fiúd? Én erre nem szólok semmit, csak hallgatok. De aggaszt, hogy mi lesz később, ha menyasszonya, vagy felesége leszek. Lehet, hogy nem is akar tőlem gyereket? Mondtam már neki, hogy szeretnék az övé lenni. Igaz, még szűz vagyok, de ő majd mondja meg, mit, hogyan csináljak, hiszen ő a férfi. De ő azt mondta, olvasta egy felvilágosító könyvben, hogy az első közösülésnél a lányoknak vérzésük van, és fájdalmas, amikor a hímvessző a szűzhártyát átszakítja. Ő pedig nem akar nekem fájdalmat okozni. Én mondtam, hogy az biztosan csak kicsit fáj, hiszen a hüvely tágulékony. Azt válaszolta, hogy akkor sem tudná megtenni. Én azonban nem akarom, hogy más vegye el a szüzességemet, bár gondoltam arra, hogy orvossal eltávolíttatom a szűzhártyát. De attól meg félek. Vagy várjak a nászéjszakáig?

Hibás vagyok-e azért, mert eddig még nem volt szexuális kapcsolatom? Talán az a rendes lány, akinek férjhez menetele előtt már volt több szexuális kapcsolata? Aki pedig szűz, azt le kell nézni?

Nagyon megértem a levélíró aggályait, zavarát, elbizonytalanodását a szüzesség értékelését illetően. A serdülőkorban, vagy nem sokkal később a legtöbb lányban felmerülnek hasonló gondok, amikor rájönnek, hogy a régi, hagyományos értékrend ma már nem mérvadó, sőt, különböző nehézségekhez vezet. De hasonló zavar és bizonytalanság mutatkozik a partnerénél is. Vegyük szemügyre először ez utóbbit. Miért csodálkozott annyira a fiú, hogy a 18 éves Kati még szűz, és miért „ijedt meg” annyira a szüzességétől? Feltételezhetően ő is bedőlt annak a manapság elég általános véleménynek, hogy 16–17 éves korára minden lány elveszti a szüzességét. Sok fiú ezt el is várja, mert azt hiszi: a nem szűz lány „okos, belevaló”, vagyis a szüzesség elvesztése megkönnyíti a szexuális kapcsolatot. Kevesen vannak, akik szerint feleségnek csak az a lány jó, aki megőrzi szüzességét a házasságig. (Kati is ezért érezte magát „rendes lánynak”.)

A fiú tehát egyrészt csalódhatott, amikor Kati szüzessége kiderült. Másrészt Kati értéke, tiszteletreméltósága ugrásszerűen emelkedhetett a fiú szemében, valósággal szentnek érezhette, akihez nem szabad „bűnös gondolatokkal” közeledni. Vagyis Kati szüzessége, s az ezzel kapcsolatos nehézségek leblokkolták, megzavarták a fiú szexuális vágyait. Ami viszont Katinak okozott csalódást (érthetően). Így vezet zsákutcába egy jól induló szerelmi kapcsolatot az elavult szemlélet. Kati ugyanis félreérti a helyzetet, amikor úgy veti fel a kérdést, hogy hibásnak tekinthető-e azért, mert nem sietett elveszíteni a szüzességét. Az egyik szélsőségből (a szüzesség hagyományos, eltúlzott értékeléséből) hajlamos átesni a másik szélsőségbe: a szüzesség degradálásába, negatívumként, hibaként való elkönyvelésébe.

Erény-e a szüzesség?

A korszerű, tárgyilagos értékelés szerint a szüzesség önmagában sem nem erény, sem nem hiba. Elvesztését illetően is a körülményeket kell figyelembe venni. Katit aligha lehet elítélni azért, mert még szűz. De azért sem, mert a házasságkötés előtt akarta elveszíteni a szüzességét azzal, akit szeret. Hiba viszont, hogy az elavult, illetve szélsőséges szemlélettől egyikük sem tudott megszabadulni. (Igaz, ez nem annyira az ő, mint inkább a nevelésük hibája.)

Mármost mit tehet Kati? Elsősorban az említett szemléleti, erkölcsi kérdéseket kellene felülvizsgálni, tisztázni önmagával és partnerével. Így azt is elérheti, hogy partnerének a szüzesség miatti szexuális gátlásai oldódjanak, s fokozatosan mindketten belejöjjenek a pettingbe (tehát ne mindjárt a közösüléssel próbálkozzanak). Meg kell beszélni, miért fél jobban a fiú a „deflorálástól” (vagyis a szűzhártya átszakításától), mint a lány. Elég valószínű, hogy a fiú sincs tisztában sok mindennel. Például nem tudja, hogy korántsem jár mindig vérzéssel és fájdalommal a deflorálás; egyrészt, mert a szűzhártya nyílása elég nagy és vékony, rugalmas is lehet. Másrészt, ha a lány már eléggé felizgult szexuálisan (az előjátéktól), mire közösülésre kerül sor, akkor jóformán észre sem veszi azt a jelentéktelen kis fájdalmat, ami a vékony szűzhártya berepedésével jár.

Egészen másként okoz gondot a szüzesség annak a 17 éves lánynak, akiről az általa visszautasított fiúk azt pletykálják, hogy már rég nem szűz, sőt, minden héten lefekszik valakivel (csak épp velük nem akar). Azt kérdi:

Hogyan bizonyítsam be, hogy még szűz vagyok, és nem amolyan rossz lány?

A szüzesség megléte, vagy hiánya ugyan nőgyógyászati vizsgálattal általában könnyen megállapítható, mégsem javaslom, hogy orvosi igazolást lobogtasson a rágalmazók előtt. Ezzel csak még több pletykára adna okot. Inkább az legyen a gondja, hogy partnere bizalmát elnyerje, a pletykázókkal ne törődjön: az irigység beszél belőlük, nem árthatnak komolyan. De persze azt se gondolja, hogy aki nem szűz ebben az életkorban, az már „rossz lány”! Ez a vélemény egyébként makacsul tovább él, főleg az idősebb nemzedékhez tartozókban. Egy nyugdíjas pedagógus írta:

Mi régiek azt vallottuk és valljuk most is, hogy nincs szebb, fenségesebb, mint amikor a lány, s a fiú tisztán, hófehéren térdel le az oltár lépcsőjére, vagy áll oda az anyakönyvvezető elé… Nem tetszik gondolni, hogy az érintetlenül, szűzen férjhez ment lányból hűségesebb asszony válik, mint abból, aki már szexuális életet élt? Sokkal megbízhatóbbak azok, akik nem fecsérelték el fiatalon életerejüket.

Az első mondatban még a fiú szüzességét is szükségesnek tartja a levélíró, de később csak a lány esetében érzi ezt fontosnak. Vajon miért nem azt hangsúlyozta, hogy egy szűz fiúból hűségesebb férj lesz? (Ha a szüzességet úgy fogjuk fel, mint szexuális tapasztalatlanságot, akkor a fiúknál is beszélhetünk szüzességről.) Jellemző, hogy még a hagyományos gondolkozásúak sem ragaszkodnak ahhoz, hogy a férfi is őrizze meg szüzességét a házasságkötésig. A férfinek szabad tapasztalatokat szerezni; a nőnek nem!? Egy „Más véleményű” levélíró szintén csak a lány számára tartja fontosnak a szüzesség megőrzését a házasságig. Azt írta:

Elég baj az, hogy kezdenek elszaporodni a már deflorált lányok. Pedig jobb tisztán találkozni, hogy ne legyen min később szégyenkezni. A szüzesség az én szememben mindenképpen érték, és némi garancia, hogy a nő a házasélet folyamán is meg tudja őrizni a hűséget. Aki nem őrzi meg a szüzességét, kiteszi magát annak a veszélynek, hogy férje állandóan szemrehányást tesz majd neki és nem bízik meg benne. Aki viszont megőrizte a szüzességét, annak lehet önérzete és másoktól is elvárhatja, hogy megbecsüljék. Minden fiú jobban örül, ha szűz lányt kap feleségül.

Nem tudom, hol él ez a levélíró is, hogy nem veszi észre a helyzet és az értékrend változását! Mindkét levél a hagyományos, valláserkölcsi felfogást tükrözi, s feltételezi, hogy a mai fiatalok is ezt a felfogást vallják. Pedig ma már igen kevesen fogadják el a házasság előtti szüzesség valláserkölcsi parancsát. (Ezt egyébként saját, főiskolások körében folytatott vizsgálataim is tanúsítják. Az első vizsgálatban a megkérdezett fiúk 82%-a, a lányok 71%-a helyeselte és indokoltnak tartotta a házasság előtti nemi kapcsolatot. Az öt évvel később végzett, újabb vizsgálat adatai szerint ez az arány mindkét nemnél 90% fölé emelkedett. Azóta pedig minden jel szerint a 18–20 évnél idősebbek közt csak nagyon elvétve fordulnak elő a szüzességhez ragaszkodók.)

Persze a férfiak házasság előtti szüzességét régebben sem vették komolyan. Sőt, természetesnek tartották, hogy a férfinak szabad, mert… – és itt következett valami tetszetős magyarázat, például, hogy „ilyen a természete” stb. A lényeg az, hogy kettős erkölcsi mércét alkalmaztak: egy szigorúbbat (a nőkre) és egy elnézőbbet (a férfiakra). Ez a kettősség a társadalmi rendszer patriarchális (férfiuralmi) jellegéből fakadt. Ma azonban a nemek egyenjogúak és egyenrangúak, így az erkölcsi megítélésnek is egységesnek kell lennie. Tehát vagy mindkét nemtől megkövetelik a házasság előtti szüzességet, vagy egyiktől sem. (Hiszen amit szabad a férfinak, azt szabad a nőnek is!)

De mi indokolná ma a szüzesség megkövetelését? Hiszen a fiatalok napjainkban évekkel korábban válnak nemileg érettekké, ugyanakkor az általánossá váló továbbtanulás folytán többnyire csak a húszas életéveikben tudják a házasság anyagi feltételeit (úgy-ahogy) megteremteni. Így akár 10–15 évig is el kellene fojtaniuk természetes szexuális késztetéseiket, ami biztosan megnövelné a szexuális zavarok valószínűségét. A partnerrel folytatott nemi élet megkezdésének lélektanilag kedvező időpontja ritkán esik egybe a házasságkötés lehetőségének bekövetkeztével. A személyiség egészséges fejlődésének biztosítása addig is megköveteli a szexuális képességek gyakorlásának lehetőségét.

Régebben főleg a teherbe esés veszélyével indokolták a nő szüzességének megőrzését. Ma már azonban megbízható fogamzásgátló eljárások állnak rendelkezésre, amelyek kiküszöbölik ezt a veszélyt – a régi indokolás tehát alaptalan (feltéve, hogy megtanítjuk a fiatalokat e biztonságos módszerek alkalmazására).

A szüzességnek az „erkölcsi tisztasággal” való azonosítása is teljesen indokolatlan. Egyrészt attól, hogy egy lány vigyáz a szűzhártyájára, még sokféleképpen és sokakkal élhet nemi életet – miért lenne ez „erkölcsösebb”, mint ha egy-két szerelmi partnerrel közösül is? Másrészt önmagában a szűzhártyája elvesztésétől még senki nem válik erkölcstelenné, vagy kevésbé értékessé. Sőt, ez gyakran pozitív, fejlesztő élmény! Ugyanakkor a szüzesség őrizgetése sem feltétlenül erény, hanem esetleg a tudatlanság, a gyávaság, vagy a számító taktikázás jele. Az a nő, aki azért őrzi szüzességét, mert azt hiszi, hogy ez majd megnöveli „értékét a házasságpiacon”, az egyszerűen árucikknek tekinti a szüzességét, amit majd a legtöbbet (a házasságot és „jó partit”) ígérőnek fog eladni.

Továbbá a házasság előtti szüzesség egyáltalán nem garantálja a nő szexuális hűségét (nem is beszélve az emberi, baráti hűségről). Sőt, az ilyen feleségekben gyakran erősebb a kíváncsiság, hogy milyen lehet mással. Ilyenkor könnyen feltámad a vágy, hogy legalább utólag pótolja, amit a házasság előtt elmulasztott. A szüzesség nem biztosítja a nő számára a férj bizalmát és megbecsülését, mint ahogy a szüzesség hiánya sem vált ki állandó szemrehányásokat (kivéve, ha a férj eleve féltékeny típus). Mindez a szemlélettől függ, s mint láttuk, ma már alig vannak elavult, maradi felfogású férj-jelöltek. Mindenesetre ajánlatos a párválasztás során tisztázni, hogyan értékeli a partner a szüzességet és/vagy annak hiányát.

Tévedés volna azt hinni, hogy a hagyományos szemlélet csak az idősebbek sajátja. Egyrészt köztük is vannak korszerűen gondolkodók, másrészt a fiatalok (főleg a lányok) közt is előfordulnak régimódi szemléletűek. Egy 18 éves lány pl. ezeket írta:

A szüzesség kérdésében nem értek egyet Önnel. Tény, hogy egy nő akkor is feleségül megy egy férfihez, ha tudja, hogy annak már más nőkkel is volt dolga. De nem egy esetről lehet hallani, hogy a jegyességet felbontották, mert a lányról kiderült, hogy már nem szűz. Az egyenjogúságot ezen a téren nem lehet megvalósítani. A lánynak tehát vigyáznia kell szüzességére. Mi értelme lenne a házasságnak, ha anélkül is lehetne nemi életet élni? Sok fiúismerősöm van, akiknek már jónéhány nővel volt kapcsolatuk. Természetesnek vették, hogy a nők odaadták magukat, de mellesleg mindegyik szűz lányt akar feleségül venni.

Csodálkozva olvastam ezt a levelet. Ha egy 18 éves lány ilyen könnyen lemond az egyenjogúságról és behódol a patriarchális szemléletnek (átveszi ezt az idősebbektől), akkor mai törvényeink hiába biztosítják számára az egyenjogúságot, nem tud élni vele. Egyébként nem hallottam olyan esetről, amikor a jegyességet csak azért bontották fel, mert a lány nem volt szűz. Ez ugyanis már a jegyesség előtt ki szokott derülni. Ha pedig a lány „megjátszotta”, hogy ő még szűz, akkor később a hazugsága miatt bomolhatott fel a kapcsolat.

Ha a férfiak valóban ragaszkodnának a szűzlány feleséghez, akkor minimum 90%-uk hoppon maradna, mert nem találna ilyet (legalábbis a 18 év felettiek között). Mellesleg maga az a tény, hogy a férfiak könnyen találnak házasságon kívül is szexuális kapcsolatot, s mégis házasságra (vagy együttélésre) törekszenek, azt mutatja, hogy a házasság értelme nem a szexuális kapcsolat lehetővé tételében van.

A szexellenesség okai

Nagyon tanulságos megismerni, hogyan és miért válik valaki a házasság előtti szüzesség, a szexuális önmegtartóztatás elszánt hívévé. Egyes levelekből erre is következtetni lehet. Hosszabb levelet kaptam pl. egy 25 éves lánytól, aki ezekez írta:

Egy olyan viszony, mint a szex, akármilyen ártalmatlanul is kezdődik, szégyennel, kétségbeeséssel és gyűlölettel, esetleg öngyilkossággal végződik. Nagyon sok ember veszíti el a becsületét teljesen értéktelen tapasztalatokért. A szexuális kapcsolat soha nem elégít ki igazán senkit, sőt, életét tartalmatlanná, mostohává teszi. Nagyon szomorú az, hogy a tisztaságot ma megvetik. Az erkölcsi szenny szinte folyammá dagadva hömpölyög… Én, mint egészségügyi dolgozó, nem tudom elképzelni, hogy ez az idegrendszerre ne lenne kihatással.

Furcsa, hogy éppen egy egészségügyi dolgozó (ápolónő?) állít olyan képtelenséget, hogy a nemi élet, a szexuális kapcsolat minden szempontból tönkreteszi az embert. Persze, ha valaki nem sajátítja el a szexuális partnerkapcsolati kultúrát, ha nem tanulja meg, hogyan lehet a szexet önmaga és partnere boldogságának egyik fő forrásává tenni, akkor előfordulhat. A levélírónak ez nem sikerült, s ezért keserűségében a szex ellensége lett. Levele megvilágítja ennek hátterét. Mint írja, anyja eldobta magától, intézetben nevelkedett, szeretetet senkitől sem kapott. Felfokozott szeretetéhsége magyarázza, hogy már 14–15 éves korában odaadta magát egy fiúnak, akiről azt hitte, szereti. Amikor a fiú ott hagyta, úgy elkeseredett, hogy öngyilkosságot kísérelt meg. Ez később többször megismétlődött, mígnem 21 éves korában „megtért Krisztushoz”. Azóta nincs partnere, szex nélküli életre rendezkedett be. (Vagyis apáca-szerű „kedves nővér” lett.)

Érthető ugyan, de mégiscsak sajnálatos, hogy saját szexuális kapcsolati kudarcát általános szükségszerűségnek tűnteti fel, s mindenkinek a lemondást, az aszkézist ajánlja – ahelyett, hogy tisztázná kudarcának okait, s megtanulna sikeres kapcsolatokat kialakítani. Ez olyan, mintha valaki egyszer s mindenkorra lemondana a tűz használatáról, mert egyszer, tudatlanságból megégette magát. (Inkább azt kérdezné: miért égette meg magát?)

Elég nyilvánvaló, hogy túl korán, felkészületlenül, pszichoszexuálisan éretlenül kezdte a szexuális kapcsolatot. Naiv hiszékenységével és mohóságával kiszolgáltatta magát partnerének, nem tudta felmérni, mit várhat tőle stb. Csaknem biztos, hogy szexuális fogékonysága, reagálókészsége is fejletlen volt, a szexet se élvezni, se a veszélyek ellen védekezni nem tudott. S nagyon valószínű, hogy partnere is hasonlóképpen éretlen volt. Hasznos lett volna tehát, ha a levélíró az elhamarkodott „lefekvés” helyett szentelt volna egy-két évet annak, hogy a petting-módszerrel megtanulja a közösülés nélküli kielégülést és kialakítja orgazmuskészségét. Egészségügyi dolgozóként tudhatná, hogy a szexuális kielégülés sohasem káros az idegrendszerre; annak elmaradása viszont valóban káros lehet. Az erkölcsi tisztaság, a becsület nem azonos a szex nélküli élettel, a szüzesség őrizgetésével (ami esetleg csak félreértésből, vagy kényszerűségből történik).

Fejlődéslélektani szempontból is érdekes, hogy a serdülőkorú (13-15 éves) lányokban a legerősebb a szüzesség megőrzésére irányuló törekvés. Ezt követően azonban egyre többen kezdenek kételkedni ennek szükségességében. Egy 16 éves lány így ír erről:

Édesanyámmal sokat beszélgettünk arról, hogy helyes-e a házasság előtti nemi élet, vagy job megtartani a szüzességet a házasságig. Ő azt állítja: nagyon fontos, hogy a nő szűzen menjen férjhez. – Ha a legtisztább szerelemmel párosul a házasság előtti nemi élet, akkor sem elfogadható? – kérdeztem. A válasz: Akkor sem, mert ha össze is házasodnak, később majd a szemébe vágja: ha velem lefeküdtél, akkor biztos mással is! Édesanyám szerint még az sem biztos, hogy a fiú elveszi feleségül az ilyen lányt. Vajon igaza van?

Először is, nagyon jó dolog, hogy a levélíró ilyen nyíltan tud vitatkozni édesanyjával ezekről a „kényes” kérdésekről. Az sem baj, ha nem mindenben értenek egyet. Gyakori, hogy a fiatalabb és idősebb nemzedékek eltérően vélekednek sok mindenről. A 16–18 éves lányok túlnyomó többsége már elfogadja a házasság előtti nemi kapcsolatokat. Csak a feltételek, határok és korlátok kérdésében van bennük sok bizonytalanság. Egy 18 éves írja:

Hány alkalommal lehet Ön szerint nemi kapcsolat a házasság előtt? Meddig marad az a lány erkölcsös? Talán lefekhet, ahányszor jólesik neki? És hány férfival? Az egyiket megunom, megyek egy másikhoz? Hol van Ön szerint a határ?

Természetesen van határ. De a házasság előtti nemi kapcsolat erkölcsi kritériuma nem az, hogy hányszor létesít valaki ilyen kapcsolatot, hanem kapcsolatainak tartalma, minősége és hatásai. Ha egy lány szinte mindenkivel, jóformán válogatás nélkül lefekszik, vagy érdekből létesít szexuális kapcsolatot, azt joggal elítélhetjük. De ha szerelemből, vagy barátság keretében létesít egy-két férfivel szexuális kapcsolatot, azt miért ítélnénk el? (Főleg, ha ebből senkinek semmilyen kára nem származik.)

Félelem a deflorálástól

Eddig főleg elvi, erkölcsi szempontból vizsgáltuk a szüzességet és annak elvesztését. Többségben vannak azonban azok a levélírók, akiknek ez csak gyakorlati problémát jelent. Ezek közül a leggyakoribb a félelem a deflorálástól, vagyis az első közösüléstől.

Ennek a félelemnek sokféle oka lehet; itt csak a legtipikusabbakat említem. Sokan félnek például attól, hogy a fiú otthagyja őket, mihelyt túl vannak az első közösülésen. Ez jellegzetesen hagyományos eredetű félelem. Régebben általános volt az a nézet, hogy kielégülni csak közösülésben lehet (vagy jó), s így mindazok a férfiak, akik csak kielégülésre törekedtek, a közösülést sürgették. Céljuk elérése után viszont előtérbe került náluk az elkötelezettségtől való félelem, ami menekülésre késztette őket. De nyilván elriasztó hatása volt annak is, hogy az olyannyira áhított közösülést az addig szűz és/vagy tapasztalatlan lány egyáltalán nem élvezte. Inkább végigkínlódta, s ezzel a férfi számára is kissé kínossá tette. Végül figyelembe kell vennünk, hogy a régi közfelfogás szerint a férfi számára dicsőséget jelentett, minél több lányt tudott „lefektetni”.

Szerencsére az ilyen félelmek ma már többnyire alaptalanok. De még biztosabban kiküszöbölhetők, ha a lány nem hamarkodja el a lefekvést, igyekszik előbb alaposan megismerni a fiút. Győződjön meg arról, hogy valóban szereti-e, s eléggé korszerű szemléletű-e. Tisztázza vele előzetesen, hogy a „lefekvés” önmagában még nem jelent elkötelezettséget a házasságra. Fokozatosan próbálja ki vele a petting különböző fokozatait, amíg mindketten könnyen ki nem elégülnek. Ha ilyen előzmények után kerül sor az első közösülésre, akkor sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy a fiú „lelép”, elmenekül, cserbenhagyja a lányt (különösen, ha a fogamzásgátlást is biztosították).

A közösüléstől való félelem másik, igen gyakori oka ugyanis a teherbe eséstől és/vagy a fertőzéstől való félelem. Ennek egyetlen, biztos „gyógymódja” a hatékony fogamzásgátlás és védekezés megbeszélése és alkalmazása.

A félelem harmadik leggyakoribb forrása vagy formája a fájdalomtól való félelem. Ez rendszerint annál erősebb, minél tovább halogatja valaki a deflorálást. Egy 24 éves lány írta:

Igazán szégyellem, de valahogy úgy alakult a helyzetem, hogy még nem volt szexuális kapcsolatom. Most végre sikerült valakit találnom, aki nagyon megértő, de sürgeti, hogy feküdjek le vele. Én azonban halogatom a dolgot, mindig kitalálok valamit, hogy miért nem lehet. Bevallom, nagyon félek tőle, mert nekem olyan elképzeléseim vannak, hogy ez egy szükséges valami, de különösen az első nagyon fájdalmas.

A levélírónak nyilvánvalóan téves elképzelései vannak. A közösülés nem valami „szükséges rossz”, ami éppen csak elviselhető. Az esetek kb. 20–25%-ában a szüzesség elvesztése jóformán sem vérzéssel, sem fájdalommal nem jár. Komolyabb fájdalom rendszerint éppen azoknál jelentkezik, akik félnek tőle. A félelem ugyanis egyrészt könnyen hüvelygörcsöt okoz és megnehezíti a behatolást, másrészt felerősíti a fájdalomérzést. Ez a félelem azonban kiküszöbölhető!

Ehhez elsősorban azt javaslom, hogy csak fokozatosan engedje közeledni partnerét, s előbb tanuljon meg kézzel ingerlés (vagyis a csikló simogatása) révén kielégülni. Ezzel párhuzamosan szűzhártyanyílás-tágító gyakorlatokat is végezhetne: fürdés után próbálja ujját bevezetni a hüvelybe, s az ujj körkörös mozgatásával tágítsa a nyílást. (Az első közösülés előtt pedig több ízben játssza el a partnerével, hogy csak odateszik a hímvesszőt a hüvelynyíláshoz anélkül, hogy be akarnák vezetni. Ha aztán a bevezetés olyankor történik, amikor a lány is szexuális izgalomban van, aligha fog fájdalmat érezni.

Ugyanezt javaslom azoknak is, akik nemcsak félnek a fájdalomtól, hanem valóban erős fájdalmat éreznek a behatolási próbálkozások során, ami a közösülést lehetetlenné teszi. Ilyenkor rendszerint nem a szűzhártya jelent akadályt, mint inkább a hüvelyizmok görcsös összehúzódása (az ún. vaginizmus). Ez esetben szükség lehet hüvelyizom lazító gyakorlatokra: megmosott és valamivel síkosított ujjukat a hüvelybe vezetve próbálják a hüvelyizmokat többször (5–10-szer) egymás után összehúzni, majd elernyeszteni. Ha így sem sikerül, akkor szexuálterápiás szaksegítségre van szükség.

Előfordul, hogy maga a lány sem tudja, mitől fél, vagy miért nem sikerül a közösülés. Ahogy egy 17 éves lány írta:

Több, mint egy éve járok egy nálam két évvel idősebb fiúval. Biztosan állíthatom, hogy kölcsönös a szerelmünk. Ez a szerelem azonban nem teljesülhetett be, mert én eddig képtelen voltam lefeküdni vele. Még szűz vagyok. Mikor odáig eljutunk, nem tudom, mi történik velem, de szinte megbénulok. Pedig én is kívánom az együttlétet, és a fogamzás-gátlásról is gondoskodtunk. A hiábavaló próbálkozások már bizonytalanná tettek afelől, hogy én is örömet szerezhetek a társamnak.

Elég valószínű, hogy a levélíró „megbénulása” a szorongás következménye, ami mögött nem tudatos félelmek húzódnak meg. Az is valószínű, hogy még a pettinggel való kielégülést és kielégítést sem tanulta meg, mert akkor nem lenne bizonytalan abban, hogy tud-e örömet szerezni a társának. Pedig épp a petting révén fokozatosan hozzászokhat a különböző szexuális ingerekhez és helyzetekhez, ami aztán jól előkészíti a „lefekvést”.

Az eddigiekből úgy tűnhet, mintha a szüzesség elvesztése, az első közösülés csak a lányoknak okoznak problémát. Pedig a fiúknak éppolyan sok gondot okoz. Ennek okai részben hasonlóak, részben eltérőek. A nem kívánt terhességtől például a fiúk is éppúgy félnek, mint a lányok. Attól viszont általában nem félnek, hogy a partnerük utána ott hagyja őket. Inkább az ellenkezőjétől tartanak (hogy ti. nem tudnak szabadulni tőle). A fájdalomtól sem félnek, mert a fiúknak igen ritkán – szinte kizárólag fitymaszűkület esetén – szokott fájdalmat okozni a közösülés. De annál inkább félnek a kudarctól: például attól, hogy nem lesz megfelelő merevedésük, vagy túl gyorsan fog bekövetkezni a magömlés. Ezek a félelmek néha a fiút is „leblokkolják”, gátlás alá helyezik, s a folytonos halogatás során gátlásaik könnyen rögzülnek, egyre nehezebben leküzdhetők lesznek.

Tény az is, hogy a nő szüzessége megnehezíti a férfi dolgát, hiszen a hüvelybe való behatolás több-kevesebb akadályba ütközik, ami csökkentheti, vagy fokozhatja a férfi szexuális izgalmát. Az előbbi a merevedés megszűnéséhez, az utóbbi korai orgazmushoz és magömléshez vezethet. Ezért a férfi számára is fontos, hogy az első közösülés előtt megtanuljon pettinggel kielégülni és kialakítsa az orgazmus és a magömlés késleltetésének készségét. De másféle gyakorlati problémák is felmerülhetnek a szüzesség elvesztésével kapcsolatban. Egy 20 éves fiatalember írta:

Egy régebbi felvilágosító könyvben olvastam, hogy a szűzhártya átszakadásának pillanatában meg kell szakítani a közösülést, és csak pár nap (esetleg hét) eltelte után szabad újból közösülni. Állítólag azért, hogy ne okozzunk további fájdalmat a lánynak, és a seb zavartalanul begyógyulhasson, Igaz ez?

Előfordulhatnak olyan esetek, amikor indokolt lehet a közösülés abbahagyása (például erős fájdalom, vagy vérzés esetén), de ez szerencsére ritkaság. Így általában felesleges megszakítani a közösülést a szűzhártya átszakításakor; legfeljebb nem kell nagyon mozogni. Sok felesleges gond elkerülhető lenne, ha mindenki tudná, hogy a deflorálás nem jár feltétlenül vérzéssel és/vagy fájdalommal. Ma még sok indokolatlan gyanúsítgatás születik ennek az ismeretnek a hiányától. Példa rá egy 22 éves fiatalember alábbi levele:

Lehet-e az, hogy egy mai, 20 éves, főiskolás lány nem tudja, hogy megvan-e a szűzhártyája? Az történt ugyanis, hogy első közösülésünk alkalmával nem tapasztaltam semmi olyat, ami a szűzhártya meglétére utalt volna (pl. vérzés). Ő viszont tagadja, hogy lett volna nemi viszonya más fiúval. De arra sem emlékszik, hogy más, külső hatástól szakadt volna át a szűzhártya. Lehet, hogy hazudott?

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a levélírónak semmi oka sincs hazugságot feltételezni a lány részéről. Természetesen az is előfordulhatott, hogy a lány például tamponnal átszakította a szűzhártyát, csak éppen nem emlékszik rá. Ezzel egyébként válaszoltam arra a gyakran felmerülő kérdésre is, hogy elveszítheti-e a lány szüzességét a tamponhasználat következtében. Bár az ún. mini tampon általában átfér a szűzhártya nyílásán, a gyakorlatlanok és a saját nemi berendezésüket kevéssé ismerők nem mindig találják meg könnyen ezt a nyílást. Előfordulhat, hogy a fájdalom ellenére beerőltetik a tampont, s észre sem veszik, hogy a szűzhártya átszakadt, hiszen a menstruáció folytán amúgy is véreznek. Az sem ritka, hogy a megduzzadt tampont kihúzásakor sérül a szűzhártya. De sok más okból is előfordulhat sérülés.

Akadnak olyan lányok is, akik szeretnék bebizonyítani partnerüknek, hogy nem más vette el a szüzességüket. Egy 19 éves lány kérdezte:

Hogyan bizonyítsam be a fiúmnak, hogy szűz voltam a találkozásunk előtt? Igaz-e, amit állít, miszerint a nő be tudja csapni a férfit, hogy az azt érezze, mintha a nő szűz lenne?

Az első kérdésre a válaszom: sehogy. Nemcsak azért, mert ezt utólag bizonyítani úgysem lehet, hanem inkább elvből; hiszen elavult gondolkozásra vall a szüzesség számonkérése, amit egy öntudatos nő visszautasít. A második kérdésre nem ilyen egyszerű a válasz. Ma már ugyan ritkaság, hogy egy nő „meg akarja játszani” a szüzességet. Hajdanában azonban mindenféle praktikákat kitaláltak ennek érdekében. Ezek közül a legegyszerűbb és leghatásosabb, hogy a nő tudatosan összehúzza a hüvelyizmokat, így nehezítve a hímvessző behatolását, s ugyanakkor jajgatva fájdalmat színlel. Ezzel sok férfit meg lehetett téveszteni – bár az igazság rendszerint előbb-utóbb kiderült. Amellett mindkét félre megalázó ez a színjáték.

Több lánynak okoz gondot, hogy egyáltalán megvan-e még a szűzhártyája. Erről legbiztosabban nőgyógyászati vizsgálattal lehet meggyőződni. De ha valaki két (megmosott, bekrémezett) ujját könnyedén be tudja vezetni a hüvelybe, valószínűleg már nincs ép szűzhártyája. (De legalább nem fog fájni a közösülésnél.)

13. KORAI HÁZASSÁG -- VAGY PRÓBAHÁZASSÁG?

Az elmúlt évtizedekben világszerte megfigyelhető