A 2004-es kiadás (Animula) módosítása
Minden jog fenntartva!
Tartalom
Bevezetés
Magánélet
– és nemi élet
Érvek
és ellenérvek
1. Lelki önállósULás – nemzedéki konfliktus
Gyakorlási
lehetőséget a fiataloknak!
Sem beletörődés, sem lázadás
A
lelki autonómia megteremtése
2. Serdülőkori testi problémák
„Túl
kicsi” – „túl nagy”
Egyéb
„testi hibák”
Pirulás,
izzadás
Magömlési
és menstruációs problémák
Bűntudat
és idegesség
Túlzásba
vihető-e?
Aggályok
és tévedések
4. Meztelenség, szemérmesség, álszemérem
Szaunázás,
nudizmus
5. Pornográfia – káros vagy hasznos?
Pornográfia
és nevelés
Pornó
az interneten
Utcalányok mint „betanítók”
6. Álmodozás, rajongás, diákszerelem
A
tanár, mint első ideál
Az
első szerelemtől az „Igaziig”
7. Ismerkedés, közeledés, kezdeményezés
Halogatás
helyett gyakorlás
A
közeledés kulturált formái
Rámenősség,
vagy fokozatosság
Nevelési
hibák, csalódások
„Szexundor” és túlkompenzálás
A
beszédgátlás
A
fantáziálás szerepe
Jelentősége
és formái
A
csókolózás „szabályai”
Petting és kielégülés
11. A
„túl korai” és a „túl késői” szex –
avagy közösüljünk-e – és mikor?
A
felkészültség szerepe
Tévedések
és előítéletek
Szerelem
és kölcsönösség
Elég
a barátság is
A
halogatás veszélyei
12. A szüzesség – és elvesztése
Erény-e
a szüzesség?
A
szexellenesség okai
Félelem
a deflorálástól
13. Korai házasság – vagy
próbaházasság?
Házasság
a gyakori szex kedvéért?
A
próbaházasság története és előnyei
Az
elhamarkodott választás veszélyei
Igazi
és áldilemmák
Ésszerűtlen
választások
Szerelmi
vagy érdekházasság?
15. Az életkor, a
magasság és a rokoni fok szerepe
A korkülönbség veszélyei
Min
múlik a boldogság?
16. Párkapcsolati problémák – és megoldásuk
Hogyan
hódítsunk?
Taktikázás
vagy őszinteség?
Tisztázatlan
érzelmek
Lehet-e
kettőt szeretni?
Kitartani, vagy szakítani?
A
birtoklási vágy szerepe
Az
önbizalomhiány szerepe
A
féltékenység : betegség
18.
Mennyi szabadságunk lehet a szerelemben –
és a házasságban?
Szabadság
vagy kizárólagosság?
A
félrelépés értékelése
Illúziók
a házasságról
19. Egyoldalú kötődés – reménytelen szerelem
Mitől
reménytelen?
Szakítsunk-e
– és hogyan?
A
szakítás leggyakoribb okai
„Visszahódítás”
Felejteni
– de hogyan?
20. Nem
kívánt terhesség,
fogamzásgátlás,
művi
abortusz
Életveszélyes
tájékozatlanság
A
fogamzásgátlás lehetőségei
Meglepő
kérdések
A
terhesség megszakítása
Fejletlen
reagálókészség, gátlásosság
Az
élvezetképtelenség okai
Elsődleges
orgazmushiány
Fájdalmas
közösülés
Másodlagos
orgazmushiány
Rövid
kérdések és válaszok
Félelem
a közösüléstől
Elsődleges merevedési zavar
A
„korai magömlés”
Másodlagos
merevedési zavar
Rövid
kérdések és válaszok
Bevezetés
E könyv első kiadását az tette szükségessé, hogy egy ifjúsági magazinban vezetett,
„A pszichológus válaszol” rovathoz rengeteg kérdés érkezett, s ez azt
mutatta: nagy igény van a bárki által hozzáférhető, korszerű magánéleti – főleg
szexuális-párkapcsolati vonatkozású – ismeretekre. A több ezres levélanyagból
sikerült kiválogatni a leggyakoribb és legtipikusabb kérdéseket, s a
levélrészleteket – a válaszokkal együtt – könyv alakban közzétenni. (Ebből
akkor közel százezer példány hónapok alatt elfogyott.)
Azóta azonban „sok víz
folyt le a Dunán” – ahogy mondani szokták –, s a fiatalok újabb nemzedékei
változatlanul hiányolják az említett, nehezen megszerezhető ismereteket,
amelyek a sikeres párkapcsolathoz, magánélethez szükségesek. Ezért most –
némileg aktualizált, kibővített és két részre bontott formában – újra kézbe
vehetik a könyvet, s benne utána nézhetnek a saját problémáik (vagy az ahhoz
hasonló problémák) megoldási lehetőségeinek.
Ami azért is jól jön,
mert pszichológiai szaksegítséget még ma is jóval nehezebb szerezni, mint a
szokásos, orvosi segítséget – különösen, ha szexuális-párkapcsolati
problémákról van szó. Pedig erre legalább olyan nagy szükség lenne, hiszen aki
az ilyen problémáit nem tudja megoldani, az nemcsak a lelki egyensúlyát, hanem
az egészségét is veszélyezteti. A lelki zavarok ugyanis könnyen áttevődnek
testi tünetekbe, például valamely szerv működészavaraként
jelentkeznek, s ezáltal megnehezítik az eredeti okok felismerését.
Az ifjúkorban előforduló
lelki problémák leggyakoribb típusai: kapcsolatlétesítési és párkapcsolati
(szerelmi, szexuális) problémák, a szülőkkel és nevelőkkel kapcsolatos
konfliktusok, a felnőtt társadalomba való beilleszkedés nehézségei.
A pszichológiai kultúra
egyik fontos mutatója, hogy valaki mennyire tudja felismerni, megfogalmazni és
esetleg elemezni saját lelki problémáit. Ez azért fontos, mert a helyes
kérdésfeltevés már fél megoldás. Sajnos, a fiatalok kérdéseiből gyakran
nehéz kihámozni, hogy tulajdonképpen mi a problémája a levélírónak, mire
szeretne leginkább választ kapni. Gyakran tűnik úgy, hogy ő maga sem tudja
pontosan. A pszichológus persze igyekszik „a sorok között is olvasni”, de
konkrétabb és használhatóbb tanácsot tud adni, ha a levélíró világosan
fogalmaz. Ez azt jelenti, hogy őszintén és elég részletesen kell
ismertetnie a probléma megértéséhez szükséges tényeket és körülményeket.
Például nem elég, ha
valaki csak annyit közöl: „Fél éve együtt járok a partneremmel, tessék megírni,
hogy lefekhetek-e vele."– s a tanácsadó még azt sem tudja, hány évesek,
nem is beszélve egyéb, fontos adatokról, körülményekről, amelyek a megítéléshez
kellenének.
A pszichológiai kultúra
tartalmát illetően elmondható, hogy főleg az önismeret és emberismeret, önmagunk
és mások megértésének képessége tartozik bele, aminek különböző fokai, szintjei
vannak. Ez alapvetően befolyásolja az ember életét, sorsát, elsősorban
magánéletének, emberi kapcsolatainak alakulását. S minthogy az embernél a
szexualitás is elsősorban lelki jelenség, a szexuális kultúra tulajdonképpen
része a pszichológiai kultúrának!
Erre azonban érdemes egy
kicsit kitérni, mert sokan nem így képzelik, s a szexet teljesen „testi és
ösztönös” dolognak tartják. Ráadásul a szexualitás nálunk sokáig
agyonhallgatott, vagy épphogy megtűrt, szégyellni való dolognak számított;
állatiasnak és eleve kultúraellenesnek tartották. Ilyen körülmények között a
szexuális kultúra csak lassan és nehezen fejlődhetett. Pedig szexuális
műveltségre éppolyan nagy szükség van, mint a kultúra bármely más ágára – vagy
talán még nagyobb! Ennek hiányában ugyanis az ember szexuális viselkedése
valóban közel áll az állati szinthez.
Már abból is bajok
származhatnak, ha valaki nem a legkorszerűbb szexuális kultúrát sajátítja el,
hanem egy korábbi, túlhaladott szint kultúráját. Az a „Becsület” jeligéjű, 18
éves lány például, aki a házasság előtti, feltétlen szüzesség, mint kulturális
érték mellett kardoskodott levelében, megrekedt a szexuális kultúrának (és
erkölcsnek) egy ma már túlhaladott szintjén. De ugyanezt mondhatjuk arról a 19
éves fiúról is, aki azért hagyta ott partnerét, mert észrevette, hogy az nem
tud kielégülni a közösülésben.
Magánélet – és nemi élet
Az ember magánéletének alakulásában
tehát döntő szerepe van a pszichológiai, s ezen belül a szexuális kultúrának.
Egyik sem alakul ki magától, hanem csupán bizonyos környezeti hatásokra,
amelyek persze nem feltétlenül tudatosak. (Sőt, legnagyobbrészt egyáltalán nem
tudatosak, hanem véletlenszerűek, tervszerűtlenek, hiányosak és
következetlenek.)
Sajnálatos módon az
iskolák még ma sem tekintik egyik alapvető feladatuknak a magánéletre való
felkészítést. Még jó, ha az osztályfőnöki órák keretében kap némi helyet – sok
egyéb feladat mellett – ez a fajta nevelés, elsősorban
az ún. családi életre nevelés címén,
ill. keretében. Bár kétségtelen, hogy a különböző tantárgyak oktatásának is
lehet pozitív hatása a magánélet alakítására, mégis szükség lenne a korszerű
magánélet, vagyis az életvezetés képességének közvetlen és tervszerű
fejlesztésére, ahogyan azt már több, nyugati országban bevezették. Ennek
igényét számos levél is tanúsítja.
Egy 22 éves levélíró például így fogalmazta meg ezt a problémát:
„A főiskolát
is beleértve 16 éven keresztül jártam különféle iskolákba. Sok okos, és sok
teljesen fölösleges dolgot tanultam. De sehol sem tanítottak meg arra, hogy mit
kezdjek az életemmel, a becsületes munkavégzésen túl mire és hogyan törekedjek,
miként érhetem el, hogy elégedettnek, vagy éppen boldognak érezzem magam…”
Hogyan is állunk hát a
magánéletre neveléssel? Kezdjük a magánélet
fogalmával, hiszen ezt nagyon különböző módon lehet értelmezni. Egyesek pl.
a családi élettel
azonosítják, amiben persze sok igazság van, de a családon kívül is lehet
magánéletet élni. Éppen a serdülő- és ifjúkorban keresik sokan a családon
kívüli magánélet lehetőségeit. A baráti és partnerkapcsolatok, a különféle
hobbik, a szabadidő eltöltésének változatos módjai mind a magánélet
fogalomkörébe tartoznak.
Azt is mondhatjuk, hogy
a magánélet a közélet fogalmi
ellentéte, párja, tehát ide tartozik minden nem hivatalos, nem kötelező,
nem közszolgálati vagy kenyérkereső tevékenység. Mereven elhatárolni mégsem
lehet egymástól, hiszen előfordulhat, hogy valaki a magánéletében is
közügyekkel foglalkozik, vagy munka közben a magánügyein gondolkozik. A mai
ember általában több időt fordít a magánéletére, mint a munkára és egyéb,
közéleti tevékenységre, bár a kettő aránya egyénenként igen változó.
Mindenesetre azoktól a
kevesektől eltekintve, akik jóformán csak a munkájuknak, hivatásuknak élnek, a magánélet
a legtöbb ember számára sorsdöntő tényező, s gyakran magánéletét tekinti
fontosnak, a munkáját unja, a közösség ügyei nem érdeklik. Ez persze nem
kívánatos jelenség, ami jórészt abból adódik, hogy az illető nem képes
megoldani a magánéleti problémáit. Ami szintén azt mutatja, hogy a magánéletre
való felkészülés legalább olyan fontos, mint a szakmai, vagy közéleti
felkészülés.
Mikor mondhatjuk, hogy
valaki jól felkészült a felnőtt szintű magánéletre? Akkor, ha önállóan és
sikeresen megoldja a pályaválasztás és a párválasztás nagy
feladatát, ha mindkét fél számára kielégítő élettársi kapcsolatot tud
fenntartani, ha szabadidejét úgy tudja eltölteni, hogy az elősegítse
önmaga jobb megismerését és értékes tulajdonságainak kibontakoztatását (s
lehetőleg azokét is, akiknek elkötelezte magát). Ezek talán a legfontosabb
feltételek. A döntő kérdés azonban az, hogy milyen képességek szükségesek a
sikeres és harmonikus magánélethez, s hogyan lehet azokat kialakítani?
A párválasztás jó
megoldásához az kell, hogy az egyén ne csak testileg, hanem lelkileg is éretté
váljon a felnőttes jellegű intim párkapcsolatra. A párválasztási érettség
lényege: a tartós intimkapcsolatra (pl. házasságra) való törekvés, valamint
az egyén képessége arra, hogy egy hozzá illő partnert keressen és találjon, s
vele kölcsönösen kielégítő, sokrétű – szexuális, érzelmi, intellektuális
stb. – kapcsolatot tartson fenn. Az utóbbi a lényegesebb, de önmagában
egyik sem jelent teljes érettséget pl. a házasságra. Valójában nem egyetlen
képességről van szó, hanem a képességek egész soráról, a személyiség
fejlettségének felnőttes szintjéről, ami az indítékok (motívumok) érettségét is
feltételezi.
Motívumaitól függően
ugyanis a párválasztási, vagy éppen házasodási törekvés lehet éretlen, vagy
érett. Éretlen motívum például a szexuális megkívánás önmagában, vagy ha
valaki csak azért akar mielőbb házasságot kötni, hogy otthonról szabaduljon, s
megszűnjön a szüleitől való függősége. Vagy azok a fiatalok, akik lelkileg nem
tudnak önállósulni, gyakran a házastársukban is szülőpótlékot keresnek, vagy
csak azért házasodnak, mert a szülő így kívánja. Mindezek tipikus esetei a párválasztási
éretlenségnek Ezzel szemben minél sokoldalúbbak, gazdagabbak a párválasztás
motívumai, annál érettebb a házasodási törekvés.
A hozzánk illő partner
kiválasztásához elsősorban megfelelő önismeret és emberismeret kell.
Persze nem arról van szó, hogy hosszú évekig pszichológiai tanulmányokat kell folytatni, mielőtt
partnerkapcsolatot létesítünk, vagy meg kell várnunk az egyéniség teljes
kialakulását. Ugyanis éppen a partnerkapcsolat fejlesztheti leginkább az
önismeretet és az egyéniséget. Csak a véglegesnek szánt párválasztást
(vagyis a házasságot) nem ajánlatos elhamarkodni. Előbb tapasztalatokat kell
gyűjteni, hogy legyen összehasonlítási alapunk annak
megalapozott elbírálásához, hogy összeillünk-e egy adott partnerrel.
A sikeres párválasztás azon is múlik, hogy a valóságnak
megfelelő, reális elképzeléseink vannak-e a házasságról, s
össze tudjuk-e egyeztetni elképzeléseinket a partnerével, valamint a társadalmi
követelményekkel. Ma már csak a korszerű házasságnak lehet esélye a sikerre, a
tartós beválásra. Ez azt jelenti, hogy a fiatalok ne másolják le szüleik
hagyományos, patriarchális (férfiuralmon alapuló) házasságát, hanem a
női egyenrangúságot tiszteletben tartó, s egymás kisajátítására nem
törekvő, szabadabb kapcsolatot alakítsanak ki egymással. Ami csak akkor
sikerülhet, ha már a házasság előtti párkapcsolatokban begyakorolják a nemek új
típusú együttélését.
A korszerű magánélet egyik fő mozzanata a nemek
egyenrangúságán alapuló intim kapcsolat, mert ez
teszi lehetővé egész sor fontos szükséglet kielégítését, ezáltal pedig a lelki
egyensúlyt és fejlődést. Vannak azonban olyan igények is, amelyek
kielégítéséhez másféle – pl. baráti – kapcsolat, vagy a napi munkától eltérő
tevékenység szükséges. A korszerű magánélet másik fő mozzanata ezért a kapcsolati
szabadság és a szabadidő tudatos felhasználása az ún. önmegvalósításra, például
a kulturális igények kielégítésére vagy bizonyos alkotó képességek
fejlesztésére. Ehhez megint csak önismeret kell, és lehetőség arra, hogy
kikísérletezhessük: milyen adottságainkat érdemes fejleszteni. Csak az válik
képessé a harmonikus magánéletre, aki tudatosan törekszik arra, hogy a lehető
legtöbbet hozza ki magából minden téren, vagyis föltárja, kifejlessze
szunnyadó, értékes képességeit. Ez nem megy tervek, célok nélkül. A nagy
tervek, az életcélok jelentik az emberi élet struktúráját, szilárd vázát; ezek
adnak neki tartalmat – és kijelölik az életpálya távlatait. Meg
kell tehát tanulni reális terveket szőni, az egyéni igényekkel és
lehetőségekkel összhangban álló célokat kitűzni.
A magánéletre nevelés,
mint látjuk, igen sokrétű feladatokat jelent. A világnézeti és erkölcsi
nevelésnek éppúgy része van benne, mint a szexuális nevelésnek, a családi életre
nevelésnek vagy az egészséges életmódra nevelésnek. S mivel a harmonikus
magánélet nemcsak egyéni, hanem közérdek is, az erre irányuló nevelés színhelye
nemcsak a család lehet, hanem éppúgy az iskola, a tömegszervezetek és a média
is (rádió, tévé, könyv- és lapkiadás stb.).
Érvek és ellenérvek
Az utóbbit azonban – különösen a
szexuális nevelés vonatkozásában – ma még sokan vitatják, helytelenítik. Igaz,
nem a fiatalok, hanem inkább egyes szülők, az idősebb nemzedék tagjai.
Szerintük például vannak fiatalok, akiket még nem
érdekel ez a téma közelebbről, s őket esetleg felzaklatja, ha erről olvasnak,
vagy hallanak, míg mások meg „drasztikusan elcsemegéznek rajta”. Így
mindenképpen elvonja figyelmüket a tanulástól.
Nos, kétségtelen, hogy
nem minden fiatalt érdekel ez a téma, s ez úgyszólván független az életkortól.
Ennek sokféle oka lehet, de általában a gátlásossággal, a szexellenes neveléssel, vagy az önbizalomhiánnyal (esetleg
csalódásokkal) függ össze, tehát éppenséggel nem megnyugtató tünet. Az a
szülő vagy nevelő, aki maga is túlzottan gátlásos, fél a szexuális kérdések
felvetésétől és igyekszik halogatni a felvilágosítást, sőt, örül a szexuális
érdeklődés (látszólagos vagy tényleges) hiányának – pedig inkább aggódnia
kellene.
Ugyanis az a természetes
és egészséges, ha a gyermek aktívan érdeklődik a nemiséggel összefüggő kérdések
iránt. Ennek hiánya esetén joggal gyanakodhatunk a személyiségfejlődés
valamilyen zavarára, különösen az ún. pszicho-szexuális fejlődés
megrekedésére, vagy arra, hogy a serdülő eltitkolja természetes
érdeklődését. Ha valaki úgy jut el a serdülőkorba, hogy addig görcsösen távol
tartották érdeklődését a szextől, akkor egy ilyen témáról szóló, őszinte hangú
felvilágosítás átmenetileg valóban felzaklathatja, felrázhatja, mert szembesíti
a valóságnak azzal az oldalával, amiről addig nem vett tudomást. Ez azonban
olyan „megrázkódtatás”, amire további fejlődése érdekében nagyon is szüksége
van, s amely kimozdíthatja őt a zsákutcából és
ugrásszerűen érettebbé teheti.
A korszerű,
tárgyilagos, tudományosan megalapozott tájékoztatás semmiképpen sem lehet káros. A tanulástól is sokkal kevésbé vonja
el a figyelmet, mint a bizonytalanság, a találgatás, vagy a jogos kérdések
aggályos kerülésére fordított erőfeszítés.
Az a bizonyos
„drasztikus csemegézés” kétségkívül előfordulhat az iskolában, de éppen a
szexuális nevelés hiányossága folytán. Ez ugyanis szintén a gátlásosság, vagy a
helytelen, a szexualitást lebecsülő, alantas dolognak tartó beállítottság
tünete. Tehát nem a tárgyilagos felvilágosítás váltja ki, sőt, ez inkább
korrigáló hatású. Az egymás előtti, megjátszott fölényeskedés, „vagánykodás”
után többnyire elgondolkoznak a hallottakon, ill. olvasottakon, s ez
hozzásegíthet az érettebb szemlélethez.
Tévedés azonban azt
hinni, hogy az érdeklődéshiány, vagy a „drasztikus elcsemegézés” jellemzi a mai
fiatalokat. Ennek ellenkezőjét bizonyítják az e könyvben olvasható levelek is.
1. LELKI ÖNÁLLÓSULÁS – NEMZEDÉKI
KONFLIKTUS
A tizenéves kor egyik alapvető
feladata a szülőkről való, bizonyos fokú „érzelmi leválás”, függetlenedés,
önállósulás, mert ez teszi lehetővé a másokhoz – pl. jóbaráthoz,
partnerhez – fűződő, mélyebb, érzelmi kapcsolódást, kötődést. Rengeteg levél
mutatja azonban, hogy e feladat megoldása nem könnyű. Sokszor éppen azok
nehezítik, akiknek elő kellene segíteni: a szülők, a nevelők. Így nem csoda,
hogy olyan gyakori a konfliktus, vagy legalábbis a többé-kevésbé rejtett
feszültség, ingerültség a fiatalok és idősebbek között.
Ez pedig rossz
közérzetet teremt mindkét félben, és erősen gátolja a fiatalok egészséges lelki
fejlődését. Ezért ajánlatos komolyan oda figyelni a fiatalok lelki
önállósulására és a nemzedéki konfliktusok elkerülésére vagy megoldására.
A probléma lényegét egy meglehetősen tipikus helyzet keretében
világítja meg az alábbi levélrészlet, melyet egy 17 éves fiú írt:
Kiskorom óta egy olyan környezetben
élek, amitől egyre inkább undorodom. Nem olyasmiről van szó, hogy a lakásunk
piszkos, ápolatlan vagy hasonlók, hanem valahogy a légkör gennyes. Apám gyakran
részeg és durva… állandó a megalázás, és mindezekre válaszképpen a bólogatás, a
nyelés, a hazudozás. Nem bírom… szeretnék elmenni albérletbe. Anyámat szeretem,
de bizonyos fokig elítélem. Gyenge ahhoz, hogy megszabaduljon attól az
embertől, aki kihasználja őt.
És ami a
legrettenetesebb: megértem az apámat… éli a maga életét, úgy, ahogy neki
tetszik, s tudja, hogy nem tudnak belekötni. Sokszor úgy érzem, igaza van,
amikor azt mondja, hogy hülye vagyok. Tény, hogy
gátlásos vagyok, kisebbrendűségi érzésem van és
mindezt azzal palástolom, hogy nagyhangúan lódítok, cinikus, nemtörődöm vagyok…
Keresek egy embert, akivel őszinte lehetnék, de nem hiszek benne, hogy
megtalálom.
Csak néhány mondatot
idéztem a hosszabb levélből, pedig talán érdemes lett volna az egészet ide
írni. Hiszen az eset nagyon tanulságos. Sokan járnak hasonló cipőben, s érzik
elviselhetetlennek az otthoni légkört.
Egy levélből persze
nehéz lenne megállapítani, hogy az ilyen helyzetek kialakulásáért ki és
mennyiben felelős, vagy mi lehet az adott esetben a legjobb megoldás.
Valószínű, hogy a levélíró szülei sok mindent elhibáztak, s emberi gyengeségeik
megnehezítik a változtatást, az egészséges légkör kialakítását. Ám 17
éves korban már nem lehet minden felelősséget a szülőkre hárítani,
hiszen – ahogy mondani szokás – mindig „kettőn áll a vásár”. Bizonyára a
levélíró is tehetne egyet-mást a légkör megváltoztatása érdekében.
A serdülő- és ifjúkor a fokozatos
függetlenedés időszaka. Ahol jó a viszony a szülő és gyermek között,
ott az „érzelmi leválás” is viszonylag könnyen megy, mert a fiatalnak nincsenek
otthoni problémái, amelyek megnehezítenék a barátkozást vagy a
partnerkapcsolatot. A levélíró esetében ez nem így történt; érdeklődését
túlságosan lekötik az otthoni problémák. Apjához való viszonya is
ellentmondásos: fél tőle és gyűlöli, de ugyanakkor csodálja és azonosul vele,
nem tud tőle lelkileg elszakadni. Úgy is mondhatnám, hogy „apakomplexusa” van
(ami elég gyakori ebben az életkorban). Sokan úgy próbálnak e nyomasztó lelki
tehertől megszabadulni, hogy még inkább azonosulnak apjukkal, öntudatlanul is
utánozzák, átveszik beállítottságát, értékítéleteit. Ennek veszélye a
levélírónál nyilvánvaló.
De van egy másik
lehetőség is: minthogy apja negatív, rossz példát mutat, elemezze kritikusan
az ő magatartását, s igyekezzen tudatosan más lenni, mint ő. Ezzel
egyben erősítheti saját lelki önállóságát. Mindezt megkönnyítheti, ha van egy
bizalmas jó barátja, akivel őszintén beszélhet problémáiról. Azonos nemű jóbarátra gondolok, már csak azért is, mert az ilyen
barátkozás a legjobb előkészület a partnerkapcsolatokra. Nem kell feltétlenül
és mielőbb elmenekülni hazulról (főleg nem 18 éves kor előtt). Jobb, ha
szembenéz a problémával és kiharcolja önállóságát. Az adott helyzetben
egyébként édesanyjával is összefoghatna, kölcsönös támogatásuk mindkettőjüket
erősítené.
„Őszintén akarunk élni” jeligével három 14 éves falusi lány más
oldalról közelítette meg ugyanezt a problémát:
Mi szívesen élnénk falun – írják –, ha meglennének azok a
lehetőségek, hogy szórakozzunk, és ha megértenének bennünket a felnőttek!
Tanulni szeretnénk tovább, amíg csak bírjuk, de szeretjük a szabadságot is. Az
idősebbek megvetnek minket, mivel mi másként képzeljük el az életünket, mint ahogyan
ők élnek. Szüleink és tanáraink az otthon ülő kislányok pártján állnak. Hogyan
értessük meg velük, hogy mi nem akarunk zülleni, de kellene irántunk egy kis
megértés, és ne üljenek a szoknyánkon, hiszen akarunk és tudunk is magunkra
vigyázni…
Ahogy a leírtakból
kiderül, itt már a falu és város eltérő lehetőségeiből adódó feszültség is
felmerül, de maradjunk egyelőre az alapvetőbb nemzedéki ellentéteknél. Régi,
sőt, mondhatni örök panasza a fiataloknak, hogy nem értik meg őket az
idősebbek. Ez konkréten azt jelenti, hogy eltérően ítélik meg a fiatalok
érdekeit és szükségleteit.
A szülők nemzedéke úgy
látja, hogy a fiatalok elsőrendű érdeke a tanulás, a megélhetés biztosítása, a
komoly munkára való felkészülés. S ebben tulajdonképpen igazuk is van. A baj csak
az, hogy sok felnőtt kizárólag ezt az alapvető célt vagy érdeket tartja szem
előtt, s megfeledkezik más, ugyancsak fontos célokról, pl. a magánéletre
való felkészülésről. Pedig ez legalább annyira fontos az egyéni
boldogulás, a közérzet és életkedv szempontjából, mint a munkában elért
eredmények, az anyagiak, vagy a karrier.
Gyakorlási lehetőséget a
fiataloknak!
Ezért, amíg az iskola nem gondoskodik
erről megfelelően, addig az iskolán kívül kellene elősegíteni a magánéletre
való felkészülést. Ennek legfőbb feltétele a gyakorlási lehetőség biztosítása.
Ha a fiataloknak jóformán nincs szabadidejük, vagy nem dönthetnek önállóan
annak felhasználásáról, ha erősen korlátozzák őket a baráti és
partnerkapcsolatok létesítésében, akkor a sikeres magánélethez szükséges
képességek nem bontakozhatnak ki. Ez pedig erősen zavarja a munkában és
közéletben való érvényesülést is.
A szülők és nevelők
tehát nem azzal szolgálják a fiatalok érdekeit, hogy egyoldalúan csak az
iskolai tanulást szorgalmazzák, hanem ha emellett gondoskodnak a felnőttes és
kultúrált magánélet készségeinek elsajátításáról, gyakorlásáról is. Ahol ez nem
történik meg, ott előbb-utóbb feszültségek és konfliktusok keletkeznek, s a
fiatalok joggal érzik úgy, hogy nem értik meg őket, s ez megingatja a felnőttek
iránti bizalmukat.
A hagyományos,
tekintélyelvű nevelésnek szinte törvényszerű következménye a nemzedéki ellentét
kialakulása, vagyis
a fiatalok és idősebbek viszonyának megromlása. Pedig ez az ellentét valójában
nem szükségszerű. Vannak családok, ahol a tizenéves gyermekek és a szülők
között nincs semmilyen ellentét, sőt, kölcsönös barátság és megértés uralkodik.
Nem azokra az esetekre gondolok, amikor a serdülők lemondanak önállósodási
törekvéseikről és mindenben engedelmesen alá rendelik
magukat a szülői kívánságoknak, mert ez nem barátság, hanem gyerekes, függő
viszony. Lehet, hogy a szülők ilyenkor elégedettek, holott valójában súlyos
kárt okoznak gyermeküknek: megakadályozzák önálló emberré érését, felnőtté
válását. Az ilyen fiatalok később sem képesek az önálló életvitelre, az
egyenrangú partnerkapcsolat kialakítására.
De az a család sem
mentes a rejtett nemzedéki ellentétektől, ahol a szülők és gyermekek egymással
mit sem törődve, pusztán lakótársakként élnek, vagy ahol a szülő (rendszerint
az egyedülálló anya) veti alá magát tizenéves gyermeke minden kívánságának. Ez
ma már elég gyakori, bár ma is a szülők tekintélyelvű, túlzott ellenőrzésre
törekvő magatartása a jellemzőbb. Emögött általában
nem kell rosszindulatot, vagy tudatos leigázási, kihasználási szándékot
feltételezni. Az ok egyszerűen az, hogy az idősebbeket is a tekintélyelv
alapján nevelték, így ezt érzik természetesnek. „Engem is szigorúan fogtak,
mégis ember lett belőlem” – mondják.
Figyelmen kívül hagyják,
hogy ma már nem tekintélyelvű, hanem demokratikus társadalomban élünk, ahol
a fiataloktól sem vak engedelmességet, hanem önálló mérlegelést és
felelősségvállalást várnak. Ehhez pedig szabadság, döntési lehetőség kell.
Az idősebbek sokszor azt
hiszik, hogy a teenagerek még eleve alkalmatlanok az
önállóságra, hogy szigorú korlátozás nélkül nem tanulnának és elzüllenének.
Holott túlzott szigorukkal ők maguk akadályozzák meg a felnőttes életvitel
képességének kifejlődését.
Mi lehet a megoldás?
Természetesen nem az,
hogy a serdülőknek máról holnapra korlátlan szabadságot adjanak. Hanem pár év
alatt, fokozatosan kell hozzászoktatni őket a nagyobb szabadsághoz és nagyobb
felelősséghez. Mindenkire érvényes receptet nem lehet adni ehhez, hiszen az
egyéni fejlődés üteme igen különböző. Előfordulhat, hogy már 15–16 éves korban
éretté válik valaki a felnőttes szabadságjogokra (és kötelességekre!), de az
is, hogy csak 18–20 éves korára – vagy még később. Megfelelő neveléssel és önneveléssel
azonban elő lehet segíteni ezt a folyamatot.
Fontos tudni, hogy
nemcsak a felnőttek nevelhetik, befolyásolhatják a fiatalokat, hanem ők is alakíthatják,
fejleszthetik az idősebbek szemléletét. Hogyan? Úgy, hogy igyekeznek
egymást türelmesen, udvariasan meghallgatni és megérteni, egymás tévedéseit úgy
tisztázni, hogy azt a másik ne érezze megbélyegzésnek.
Jellemző,
hogy a legtöbb konfliktust a fiatalok magánélethez való jogának el nem ismerése
okozza. A „Szomorú szerelem” jeligéjű 16 éves lány pl. ezt írja:
Címet nem
adhatok, mert anyám rettentő konzervatív és mindig felbontja a leveleimet. Ha a
választ elolvasná, abból következtetni tudna kérdésemre, s akkor egy jó ideig
nem mehetnék sehová.
A kérdés, amiről a mamának nem szabad tudnia, természetesen a levélíró
partnerkapcsolatával függ össze: az ti., hogy engedjen-e partnere szexuális
igényeinek, s ha igen, hogyan védekezzen a nem kívánt terhesség ellen. A
szülőkkel való viszony megromlásának egyik leggyakoribb oka a szülők helytelen,
elavult szemlélete, különösen a szexuális nevelés terén.
Én a hibát elsősorban abban látom – írja az előbb idézett
lány –, hogy a szülők tiltják lányukat a fiúktól és csak a barátnőjéhez, vagy a
suliba engedik el. Így kénytelen a lány hazudozáshoz folyamodni. A való
helyzetet (viszonyt) elmondani? A kedves anyukát úgy kéne felmosni a
szőnyegről. Pedig egy 16 évesnek is lehet magánélete.
Vajon miért nem látja be sok szülő, hogy a merev tiltás és korlátozás
hatástalan, sőt káros? Miért csak a szomorú végeredmény döbbenti rá őket, hogy
valamit nagyon elhibáztak. Egy „21 éves, szomorú” jeligéjű lány írta: Nem merek nemi
életet kezdeni, de nem rajtam múlik. A szüleim olyan szigorúan ellenőrzik
minden lépésemet, hogy kénytelen vagyok mindig nemet mondani. Azt hiszem, túl
maradiak. Arról sem akarnak tudni, hogy bármilyen fogamzásgátlót használjak,
szigorúan megtiltották. Orvoshoz sem fordulhatok tanácsért, mert itt mindenki
mindenkit ismer, s úgyis megtudnák… Egy éve járok egy fiúval. A szüleim minél
előbb hozzá akarnak adni. Mióta bevonult katonának, azóta úgy kezelnek, mintha
rab lennék… sehova sem engednek el őmiatta.
Már úgy érzem, nem is kell nekem ez a
fiú. Szinte odáig jutottam, hogy gyűlölöm. De ők hallani sem akarnak róla, hogy
szakítsak vele. Egyszerűen semmivel sem értenek egyet, amit én akarok.
Mindennek úgy kell lennie, ahogy ők mondják.: ha
szakítok vele, akkor elzavarnak otthonról. Édesanyám minden levelemet
elolvassa, már a barátnőmmel sem enged levelezni…
Az ilyen szülői
magatartásnak kétféle hatása lehet: vagy megtöri a fiatal akaratát és
közömbössé, passzívan beletörődővé teszi – vagy fellázítja és olyan tettekbe
hajszolja, amit később maga is megbán.
Sem beletörődés, sem lázadás
Ezek a veszélyek azonban elkerülhetők,
ha a fiatal tudatosan arra törekszik, hogy legalább belsőleg függetlenítse,
önállósítsa magát, és egyenrangú felnőtt emberként viselkedjen. Ha megvan ez a
belső alap, akkor a külső önállóságot is fokozatosan ki tudja harcolni. A
passzív beletörődés és a hisztérikus lázadozás szélsőségei között megtalálja a
helyes középutat: a nyugodt, határozott és következetes (de nem merev)
ragaszkodást a saját, reális
elképzeléseihez. (Kérdés persze, hogy valóban reálisak-e az elképzelései.)
Néha elkerülhetetlen a
fiatal és szülei közötti nyílt konfliktus. A veszekedések persze általában nem
vezetnek eredményre, csak súlyosbítják a helyzetet. Ha a szülőkkel való „szót
értés" teljesen reménytelen, akkor jobb, ha a fiatal kerüli a vitákat,
minél kevesebb időt tölt szüleivel, vagy -– ha már nagykorú és megteheti – el
is költözik tőlük. Az idézett levél írója például 21 éves lévén, valószínűleg
megteheti, hogy máshová költözik és önálló életet
kezd. Így -–bár nyilván le kell mondania az otthoni kényelemről – a saját
életét élheti.
Ez azonban nem mindig
járható út. Példa rá egy 17 éves, vidéki lány esete. Szülei idős és maradi gondolkozású
emberek, hagyományos módon nevelték. Apja nagyon szigorú volt hozzá, sokszor
megverte, ezért félt tőle és hazudott neki. De anyjával sem volt bizalmas
viszonyban. Szexuális felvilágosítást senkitől sem kapott. Tájékozatlansága
folytán 14 éves korában elcsábították, de ezt sem merte megmondani a szüleinek.
A szakmunkásképzőbe kerülve – ahogy írja – szélesedett a látóköre, s egyre
nehezebben viselte el az otthoni helyzetet. Még 16 éves sem volt, amikor ott
hagyta az iskolát és munkába állt, hogy önállóbb legyen.
Ez még talán nem is lett
volna baj. De elkövette azt a hibát, hogy egy este nem ment haza,
fiúismerősénél aludt. Másnap érte mentek, haza vitték, megfenyítették
és nem engedték munkába járni. Egy hét múlva megszökött otthonról, albérletet
keresett és ismét munkába állt, de rövidesen rendőrök vitték haza. Apja nagyon
megverte, s azóta szinte rabként kezeli, nem engedi el
sehova, otthon kell dolgoznia. Elkeseredésében arról fantáziál, hogy újra
megszökik és prostituált lesz, hiszen apja úgyis ilyen jövőt jósol neki. Sűrűn
érez szexuális vágyat, s nem tudja, hogyan lehetne ezt leküzdeni, s egyáltalán
mit tegyen, hogy helyzete javuljon.
Mindenekelőtt azt
javasoltam a levélírónak (és a hasonló helyzetben levőknek), hogy ne
cselekedjen újra meggondolatlanul. Amíg nem éri el a nagykorúságot (18 éves
kort), jogilag szülei gyámsága alatt áll.
Ha úgy érzi, hogy ők visszaélnek ezzel a jogukkal, segítségért fordulhat
például a gyámhatósághoz – de lehet, hogy okosabb kivárni azt az 1–2 évet.
Próbálja levonni a tanulságot a történtekből. Az átgondolatlan lázadás után ne
essen át a passzív beletörődés szélsőségébe, ne merüljön el az irreális
álmodozásokba. Prostituáltnak lenni egyáltalán nem kellemes dolog, sőt, ez
lenne talán a legrosszabb, amit tehetne.
Ehelyett készüljön
tudatosan és tervszerűen az önálló életvitelre, s egyelőre lelkileg
próbáljon önállósulni, anélkül, hogy nyíltan szembe fordulna apjával és
kiélezné az otthoni helyzetet. Szülei a maguk módján bizonyára szeretik a levélírót és jót akarnak neki. Próbálja újra és újra
megmagyarázni nekik – de türelmesen! –, hogy mennyiben indokolatlanok az
aggályaik. Szexuális feszültségeitől egyelőre önkielégítéssel is
megszabadulhat, partnert keresni ráér akkor is, ha majd önálló lesz,
Egyébként érdekes – és nem
véletlen –, hogy a szülői szigor a lányokat sújtja leginkább. Az „Unatkozó
Mariann” és az „Ismeretlen vágyakozás” jeligéjű, 16 éves lányok amiatt panaszkodtak, hogy szüleik igyekeznek lehetetlenné
tenni a fiúkkal való ismerkedést, barátkozást; azzal érvelve, hogy „ráérsz még
fiúzni, csak tanulj, a fiúknak úgyis minden lány csak arra kell!” S az
eredmény? „Biztos vagyok benne, hogy mivel ennyire tiltanak a társaságtól,
épp azért motoszkál bennem a gondolat, hogy lefeküdjek valakivel” – írja
egyikük.
Ezek a szülők minden
jóakaratuk ellenére rossz irányba terelik gyermeküket, mert a felgyülemlő
feszültség „rövidzárlati cselekvésekhez” vezethet: „Félek, hogy el fogok
követni még végül valami hülyeséget…” – olvasom az
egyik levélben. Tanácsolom: ne hagyják idáig fajulni a helyzetet, győzzék meg
szüleiket – ha másként nem megy, pedagógusok vagy más, komoly felnőttek
segítségével –, s fokozatosan harcoljanak ki egy kis önállóságot.
Jellegzetes nemzedéki konfliktust tükröz annak a 17 éves
szakközépiskolás lánynak a levele, aki megírta, hogy közel három éve jár egy
főiskolás fiúval, s komoly terveik vannak:
…édesanyám
kezdi ellenezni kettőnk kapcsolatát. Attól fél, hogy a fiú miatt ott fogom
hagyni az iskolát. Hiába mondom, hogy eszem ágában sincs ott hagyni, és csak
akkor zavarná a tanulásom, ha nem engednék, hogy együtt járjunk. Józsi, a
partnerem is azt mondta, nem hajlandó rólam lemondani csak azért, mert a
mamámnak más a véleménye… Tele vagyunk szorongással, félelemmel a szülők miatt.
Józsi elhatározta, hogy beszélni fog a szüleimmel erről a témáról. De félek,
hiába, mert amit az anyám egyszer a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Azt
mondta, ha nem szakítok vele, mehetek a háztól, ő leveszi rólam a kezét.
Tudom, hogy a
szülőnek köze van a gyerek magánügyeihez. Jó, mondja el a véleményét, de
szerintem egy 17 éves lánynak már joga van bizonyos személyi szabadsághoz, a
saját életének alakításához. Mit tegyek ebben a helyzetben, hogy Józsit se
veszítsem el, de a szüleimmel is megőrizzem a jó viszonyt?
Azt hiszem, jó ötlet a
levélíró partnerétől, hogy személyesen próbálja tisztázni a félreértést a szülőkkel, illetve megszerezni
jóváhagyásukat a kapcsolathoz. Ha ő ügyesen és udvariasan tud tárgyalni velük
erről (is), akkor nyert ügye van. Nem világos, hogy a szülők miért kifogásolják
tulajdonképpen ezt a kapcsolatot. Talán romlott a levélíró tanulmányi
eredménye? Vagy attól félnek, hogy teherbe esik? Mindenképpen meg kellene
nyugtatni őket, s ezt ketten könnyebben elérhetik, mint egyedül. Persze valóban
nagyon ügyelni kell a tanulmányi eredményekre éppúgy, mint a nem kívánt
terhesség elkerülésére. Legbiztosabb, ha egyelőre nem mennek tovább a pettingnél, vagyis a közösülés nélküli játékoknál.
Érdekesen világítja meg a nemzedéki ellentétek mélyebb okait egy másik,
17 éves lány:
Apám iszik,
anyám féltékenykedik, állandóan veszekszenek. Apa azt mondja, azért iszik, mert
anyám mindig macerálja. Ebben van valami, de nem teljesen igaz. Szerintem
tönkrement a házasságuk, mert abszolúte nem tudnak egymáshoz alkalmazkodni és
már nem is szeretik egymást. Persze akik vagyonra
kötnek házasságot, kölcsönös megismerés híján, azok ne várjanak mást. És
szerintem anya frigid, talán sohasem elégült ki, ezért tartja erkölcstelennek,
züllöttnek a mai világot. S mondanom sem kell, hogy engem félt a fiúktól.
Természetesen felvilágosítást sem kaptam tőle, annak ellenére, hogy a
gyermeknevelés a családban az ő dolga… Különben a szemléletükkel más baj is
van, hiszen állandóan csak a pénzre hajtanak, nem járnak sehová. Nekik az a
szórakozás, ha ötszobás lakásukat mutogathatják, s engem is az otthon-ülésre
akarnak nevelni… Már nem sokáig bírom elviselni az egészet.
Vagyis, mint látjuk, a
nemzedéki ellentétek elsősorban szemléleti okokra vezethetők vissza. Az idősebb
nemzedék szemléletére gyakran a gazdasági, vagyoni szempontok előtérbe
helyezése jellemző (még a párválasztásnál is!), s ezért tulajdonosként
viszonyulnak egymáshoz, sőt, gyermekeikhez is. A fiatalok számára viszont
fontosabbak az érzelmek, a szerelem, a szex. Ők általában nem akarnak felül kerekedni
másokon, vagy magukat alárendelni, hanem szabad és egyenrangú partnerek akarnak
lenni. Ez a törekvés felel meg korunk követelményeinek.
A lelki autonómia megteremtése
A fiatal
önállósulását gyakran az nehezíti, hogy az egyik – rendszerint az ellenkező
nemű, vagy egyedülálló – szülő érzelmileg túlságosan kötődik hozzá, ki akarja
sajátítani magának és féltékeny minden lehetséges vetélytársra. Egy 15 éves
lány írja:
Apámmal eddig
nagyon jóban voltam, de most mégis összetűzésbe keveredtünk. Megmondtam
ugyanis, hogy – most először – járok egy fiúval. Anyu egyből beleegyezett, de
apu elkezdett kiabálni, hogy ha meglát egy fiúval, még 20 éves koromban is
felpofoz. Ő ugyanis nagyon félt engem és szinte bálványoz, eddig minden
kívánságomat teljesítette. Ezután titokban találkoztam a fiúval, de csakhamar
kiderült és apu megint óriási botrányt csapott. Most nem tudom, mit csináljak.
Nyilvánvaló, hogy itt az
apa részéről különlegesen erős (már nem egészen egészséges) érzelmi kötődés áll
fenn, s emiatt nem bírja elviselni, hogy ne ő legyen az egyetlen férfi, akit a
levélíró szeret. Mindez kétségtelenül megnehezíti, hogy a lány lelkileg
önállósuljon, felnőtté váljon, s ennek megfelelő kapcsolatokat alakítson ki. Ám
ebbe nem kell belenyugodni! Csak azt javasolhatom a levélírónak (és a hasonló
helyzetben levőknek): ne hagyja, hogy apja „kisajátítsa” magának és gyermekies,
függő viszonyban tartsa. Magyarázza meg neki – esetleg a másik szülő, vagy egy
pedagógus segítségével –, hogy túlzott féltésével valójában árt annak, akit
szeret.
A nemzedéki konfliktust gyakran a szülők válása, és egy nevelőszülő
megjelenése váltja ki. Mint annál a 15. évében levő lánynál is, akinek szülei 8
éves korában elváltak, aztán az anyja néhány év leforgása alatt férjhez ment és
újra elvált, most pedig már harmadik éve együtt él az albérlőjével.
Őszintén megmondom, egy csöppet sem szeretem a Pista bácsit
és ő sem engem. De anyunak csak ő a valaki. Egy idő óta se látnak, se hallanak
egymástól, engem meg semmibe vesznek, nem is szólnak hozzám. Igaz, nemrég
kaptam két egyest matekból, mindig ezen lovagolnak, pedig különben jó közepes
tanuló vagyok. De most már a tanuláshoz sincs kedvem, legszívesebben megszöknék
valahová.
Megértem, hogy a
levélíró több törődést igényelne, főleg az édesanyja részéről. De azért a
helyzet talán mégsem olyan rossz, hogy szökésre gondoljon. Hiszen nem bántja
otthon senki, s megadják a legszükségesebbeket, hogy tanulhasson. Az a
benyomásom, hogy kicsit féltékeny a Pista bácsira, irigyli, hogy az édesanyja
vele többet foglalkozik. Pedig tulajdonképpen akár örülhetne is, hogy ők milyen
jól megvannak egymással. Ha majd a levélírónak is lesz egy igazi partnere,
bizonyára fontosabbnak fogja őt érezni, mint bármely családtagot, így van ez
rendjén.
Egy 15 éves lány már
elég nagy és érett lehet ahhoz, hogy nélkülözni tudja az állandó szülői
törődést; a problémáit pl. egy barátnőjével vagy rokonával is
megbeszélheti. Persze igyekezzen jó viszonyban lenni édesanyjával is, tegyen
eleget a jogos kívánságainak (tanulás stb.), akkor nem lesz semmi baj.
16–17 éves kortól egyre inkább a partnerkapcsolatok körül sűrűsödnek a
nemzedéki ellentétek. Ennek van egy reális oka: a partnerkapcsolat valóban veszélyeket
rejthet magában (különösen egy lány számára). De nagyon sok szülő ott is
veszélyt lát, ahol nincs – vagy időbeni felvilágosításokkal könnyen megelőzhető
–, s elavult módon, vallási vagy faji előítéletekkel közelíti meg ezt a
kérdést. Egy 19 éves lány pl. megírta, hogy szülei eleinte nem kifogásolták
együttjárását egy 22 éves fiúval, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a fiú
anyai nagyszülei cigányok.
Ettől kezdve
nem volt nyugtom – írja. – Megparancsolták, hogy szakítsak vele, mert egy
cigány nem való a mi családunkba. Most nem mehetek sehová, még dolgozni is
szülői kísérettel járok, mert attól félnek, hogy a fiú megszöktet… Közben
borzalmasan szenvedek, mert szeretem őt is, meg a szüleimet is, s egyiküket sem
akarom boldogtalanná tenni.
Itt most nem az az érdekes, hogy a szóban forgó fiú csak anyai ágon cigány
származású, mert ha teljesen cigány lenne, az sem lenne ok a szakításra; éppúgy
nem, mintha arab, néger vagy kínai lenne. Bevallom, számomra megdöbbentő, hogy
ilyesmi még ma is előfordulhat: faji
előítéletek miatt elszakítani egymástól két, egymást
szerető fiatalt!
Ráadásul a levélíró már
nagykorú, felnőtt nő, így a szülőknek egyszerűen joguk sincs arra, hogy
megtiltsák ezt a kapcsolatot. Meg kellene érteniük, hogy helytelenül és
értelmetlenül viselkednek ebben az ügyben. De a levélíró se akkor jár el
okosan, ha engedelmes, jó kislányként viselkedik, és feláldozza kettejük jó
kapcsolatát a faji előítéletek oltárán.
Hasonló a helyzet a vallási előítéletekkel. Erre jó példa
egy 20 éves lány levele, akit főorvos apja szigorú valláserkölcsi elvek szerint
nevelt: megkövetelte a templomba járást stb. A lány
harmadik éve jár egy fiúval, nemsokára eljegyzik egymást, de már másfél éve – a
szülők tudta nélkül – nemi életet élnek. Az apa kioktatta a lányt, hogy
csókolózni csak az eljegyzés után szabad, szexuális kapcsolatot pedig csak a
templomi esküvő után szabad kezdeni. Az „udvarlónak” viszont négyszemközt azt
mondta, hogy nyugodtan vezesse le a nemi vágyait, csak ne a lányával, hanem más
nőkkel. A férfi szerinte úgysem bírja ki, fő, hogy „érzelmileg ne csalja meg”,
akit szeret. (Vagyis érzelem nélküli kapcsolatokat létesítsen, nyilván
prostituáltakkal.) Az ilyen örömökért ugyanis „kár volna feláldozni lánya
vallásosságát”.
A levélíró természetesen fölháborodott – s joggal! –, amikor ezt
megtudta és teljesen kiábrándult apjából. A vallásból már korábban kiábrándult,
mert – ahogy írja:
…nem
tudtam egyeztetni a nemi élettel. S egyáltalán nem bántam meg, mert nekem a
nemi kapcsolat érzelmileg sokkal többet nyújt, mint a vallás, amit 6 éves korom
óta rendszeresen gyakoroltam. Amikor kezdtem hanyagolni, elég nehéz volt
lelkileg. Otthagyni valamit, amit belém neveltek, és felcserélni egy újjal,
amit akkor még alig ismertem. Sokat gondolkoztam akkor ezen, volt egy-két
álmatlan éjszakám, de végül sikerült, és ma úgy érzem, megérte.
Ehhez, azt hiszem, nem kell kommentár. Helyette még egy esetet ismertetnék, amely azt mutatja, milyen súlyos veszélyt jelent a szülők „meleg-korlátozó”, vagyis kényeztető és túlságosan féltő nevelési módszere a lelki önállósulás és egészséges személyiségfejlődés szempontjából. A levélíró egy 20 éves lány. Fél éve van Pesten, ahol a nagyanyjánál lakik és munka mellett felvételi vizsgára készül. Azelőtt vidéken élt, a szüleinél. Mindennel elhalmozták, de ugyanakkor az apja nagyon szigorú volt, mindenért megverte, sehová sem engedték el.
Először a büntetés elkerülése végett kezdett nekik hazudozni. Később
rájött, hogy más téren sem érdemes őszintének lenni, mert a szülők visszaéltek
a bizalmával, kinevették, vagy rögtön megtiltottak valamit. Fiúkkal is titokban
kezdett járni. Egyszer aztán kiderült egy kapcsolata, s „oltári botrány” lett
belőle, megtiltották neki a találkozást. Ettől sírógörcsöt kapott és elájult;
azóta magas vérnyomással kezelik. Mióta Pesten van, szabadabb, nagyanyja nem
korlátozza, csak kiszolgálja. Nemrég szerelem nélkül, kíváncsiságból lefeküdt
egy fiúval, aztán ejtette, mert semmi jót sem talált a szexben.
Tudom, hogy tetszem a srácoknak, és ez beképzeltté, gőgössé
tett. Csak hülyítem őket és senkivel sem vagyok őszinte. Gyakran feltűnési
mániából kitalálok valamit, hogy felfigyeljenek rám. Rettenetesen
befolyásolható hangulatember vagyok. Nincs egyetlen igazi barátom sem. Hogyan
szerezzek ilyeneket? Honnét vegyek annyi erőt, hogy képes legyek megállni a
saját lábamon? Nagyon szeretnék megváltozni, de képtelen vagyok eligazodni az
érzéseim dzsungelében!
Ez a példa világosan
mutatja, hogy az önállósulási törekvések serdülőkori elnyomása hová vezethet.
De azért ne gondoljuk, hogy 20 éves korban már nem lehet ezen változtatni. Az
őszinte vallomás azt mutatja, hogy a levélíró képes őszintén és kritikusan
szembenézni önmagával, s ezzel már meg is tette az első lépést életvezetési
problémáinak megoldása felé: Törekszik eligazodni önmaga lelki világában,
igényli az őszinte kapcsolatot, s megvan a lehetősége arra, hogy elérje a belső önállóságot.
Tapasztalhatta, hogy gondolatainak leírása is segít a problémák
tisztázásában és megoldásában (ezért érdemes naplót is vezetni!).
Legjobb, ha keres
valakit, akihez élőszóban is őszinte lehet. Bizalmas barátot ismerősei vagy rokonai
közül választhat. De persze a magatartásán változtatni kell. Ne akarjon többnek
látszani, mint ami, és próbáljon őszinte érdeklődést mutatni mások iránt –
ezzel fejlesztheti emberismeretét. Szüleivel ne élezze ki a viszonyt, de
fokozatosan vegye saját kezébe életének irányítását. Ehhez először is
tisztáznia kell, mit akar elérni – és hogyan. (Ha ez egyedül nem megy, keressen
pszichológiai szaksegítséget.)
Nemzedéki konfliktusok
természetesen nem csak a gyermekek és szülők, hanem a diákok és tanárok között
is előfordulnak. Ezek azonban jóval ritkábbak (?), s nagyjából ugyanolyan
okokra vezethetők vissza. Ezért itt nem foglalkozom velük.
2.
SERDÜLŐKORI
TESTI PROBLÉMÁK
A serdülés olyan nagy, testi változásokkal jár, hogy nem csoda, ha sokaknak okoz gondot testük változó mérete vagy működése. Az erről érkező kérdések jelentős hányada pszichológiai szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt, mert gyakran olyasmiből is problémát csinálnak, amiből nem kellene, vagyis teljesen indokolatlanul keseregnek. Másrészt, mert tényleges, de jelentéktelen testi hibákat mértéktelenül fölnagyítanak, helytelenül értelmeznek, ezekben vélik felfedezni gátlásaik, kudarcaik vagy magányosságuk okait. Ami aztán „csökkentértékűség érzését” eredményezi. Nézzünk néhány példát mindenekelőtt az előbbiekre.
„Túl kicsi” – „túl nagy”
A többiek
megfigyelése alapján legtöbb serdülő a változások „normális” vagy elvárható
mértékéről is kialakít valamilyen elképzeléseket. Épp ebből származik gyakran a
baj! A szervezet ugyanis nem veszi figyelembe ezeket az elképzeléseket, hanem
az átöröklés folytán kialakult genetikai programoknak engedelmeskedik, így
többé-kevésbé eltér az átlagtól: hol kisebb formákat hoz létre, hol
nagyobbakat. Ez nemcsak egyes testrészekre, hanem az egész testre érvényes. Egy
16 éves fiú írja:
13 éves koromtól kell rendszeresen borotválkoznom, teljesen
kifejlődtem, magasságom azóta is állandó. De éppen ez a baj. Ugyanis nagyon
alacsony vagyok,
Rosszul hallotta! Nincs olyan orvos, aki el tudná érni,
hogy valaki a testi fejlődésének, növési korszakának befejeződése után még
jelentősen nőjön – kivéve, ha hormonzavar miatt rekedt meg a fejlődése.
Márpedig a levélírónál a jelekből ítélve a növési korszak lényegében
befejeződött. Esetleg 1-2 cm-t még nőhet, többet nemigen. Ahogy mondani
szokták: ez van, ehhez kell tartania magát. A
Persze legjobb, ha a levélíró nem is kezd komolyabb kapcsolatot nála
lényegesen magasabb lányokkal. Csakis a szokások, a meggyökeresedett
előítéletek magyarázzák, hogy míg a fiúknak kizárólag az alacsonyság okoz
gondot, addig sok lány a „túl magas” termetet érzi elviselhetetlennek. Mint az
a 15 éves lány, aki így panaszkodik:
A baj az, hogy nagyon magas vagyok, ezért nem való énhozzám
senki. A tánc sem áll jól nekem, meg aztán olyan ciki, hogy legtöbbször alacsonyabb
fiúk kérnek fel táncolni, s kénytelen vagyok őket elutasítani. Lenne ugyan
megoldás: a lapos sarkú szandál, de ehhez nem jó a szoknya, mert nem csinos
benne a láb, s különben is, nem lehetek mindig lapos sarkúban. A másik baj,
hogy a homlokom is nagyon magas. Hiába hordok frufrut, amikor a szél szétfújja,
csak úgy virít kifelé…
Tipikus
tinédzserproblémák, nemde? Bár nem tudni pontosan, milyen magas is a levélíró
(mert azt elfelejtette közölni), nyilván nem kirívóan magas, ha már a magas
sarkú cipő levetése is megoldaná a problémáját. Ő azonban ehelyett
a termetét szeretné megrövidíteni, valamilyen csoda segítségével. (Talán az
ógörög mondabeli Prokrusztész-ágyat lehetne neki
javasolni, amely egyszerűen levágta a láb egy részét, ha valaki hosszabb volt a
kelleténél.) Pedig a lábnak is egészségesebb
az alacsony sarok. Másrészt magas termethez magas homlok illik, tehát az,
amit a levélíró bajnak érez, valójában egyáltalán nem baj.
A
párválasztás témájának tárgyalásakor még visszatérünk a testmagasság kérdésére.
Most nézzünk néhány más, tipikus ifjúkori problémát. Hamarjában egy tucat olyan
levelet számoltam össze, amelyben tizenéves lányok arról panaszkodnak, hogy
kicsi a mellük. Például egy 17 éves lány írja:
Úgy érzem, hogy a koromhoz képest nem vagyok elég fejlett.
Túlságosan kicsik a melleim. Emiatt kisebbrendűségi érzésem van. Ezt még
fokozza ismerőseim lenéző viselkedése velem szemben: a közismert „elől deszka,
hátul léc” szólással ruháztak fel. Hogy a kellemetlen pillanatokat elkerüljem,
csak nagyon ritkán járok szórakozni. Így egyedül vagyok, unatkozom és egyre
többet gondolok a problémámra.
Ez a pár mondat nemcsak
a probléma lényegére világít rá, hanem a hatására is. A mell nagysága jórészt
örökletes tényezőkön múlik, bár hormonhatások, a kövérség vagy soványság, az
egészségi állapot és más tényezők is befolyásolják. De akár kisebb egy mell az
átlagnál, akár nagyobb, ez önmagában még nem vált ki „csökkentértékűségi” érzést. Annál
inkább az, hogy milyennek tartják, hogyan értékelik. Ez pedig már beállítottság,
szemlélet kérdése! Ha valaki nem tudja elfogadni a természetes különbségeket,
vagy ha túlságosan a mások véleményéhez igazodik, akkor zavarni fogja, hogy
eltér a vélt átlagtól.
Még nagyobb baj, hogy az
így keletkezett probléma megoldását legtöbben rossz úton keresik. Szem elől
tévesztve, hogy a zavart nem a mell
mérete, hanem annak értékelése váltotta ki, nem az értékelésen akarnak
változtatni, hanem a mell méretén – ami legtöbbször lehetetlen. Persze az
értékelésen sem mindig könnyű változtatni, mégis ez a járhatóbb út. Gondolhat
pl. arra, hogy a kis mell is lehet igen szép; hogy a férfiak jelentős része
jobban szereti a kis mellet, mint a nagyot; hogy a kis mellet kevésbé fenyegeti
a megnyúlás veszélye stb. A mell megítélése divat
kérdése, s mint ilyen, nagyon is változó.
Vagyis legokosabb, ha elfogadjuk természetes adottságként a mell
méretét, s nem törődünk azzal, hogy nem mindenkinek tetszik. Ha ugyanis nem ezt
tesszük, akkor nem találunk kiutat, s – mint a levélíró is – hajlamossá válunk
a visszahúzódásra, a tehetetlen rágódásra, önemésztő búslakodásra,
emberkerülésre, ami magányossá tehet
és egész életünket megronthatja. A javasolt megoldást, sajnos, sokan éppúgy
elutasítják, mint az a 16 éves lány, aki a következőket írta:
Arról van szó,
hogy meglehetősen pici a mellem. Mit lehet ilyenkor csinálni?
De nagyon kérem, doktor úr, ne tessék engem pszichikai
alapon megnyugtatni. Én is tudom, hogy divat lehet a kis mell, azt is tudom,
hogy egy nőben nem ez az igazi érték, de engem idegesít, feszélyez… szóval
nagyon zavar.
A levélíró azt is
megírta, hogy ő valamilyen gyógytornára vagy masszírozásra gondolt, esetleg
gyógyszeres kezelésre. Így valószínűleg hiába közölném vele, hogy a mell
méretén és alakján egyik sem változtat lényegesen. Viszont nem árt tudni, hogy
a fogyás valamelyest csökkentheti, a hízás pedig kissé növelheti a mell
méretét. Azonkívül a gyermekvárás és szülés is növeli
a mellet (átmenetileg). Egyébként mindig ajánlatos ezt a kérdést egy nőgyógyásszal megbeszélni.
Még egy levélre kell kitérnem ezzel kapcsolatban, mert közkeletű és
veszélyes előítéletet tükröz. Egy 18 éves lány írta:
Sajnos, kicsi mellem van. Egyébként csinosnak tartanak, de
azt mindig a fejemhez vágják, hogy lapos vagyok. Tudom, Ön erre azt válaszolná,
hogy nem szeret engem igazán az, aki ilyet mond. Nekem erről az a véleményem,
hogy ez döntő dolog egy fiú szemében, mert ha arra kerül a sor, hogy lefekszem
vele, akkor lehet, hogy ezért nem fogja jól érezni magát velem. Akkor pedig
hiába szeret, ezért megutálhat…
A levélíró
aggályoskodása tipikus példája a szervi csökkentértékűségi
érzésnek. Aminek következtében egy esetleges szexuális kapcsolatnál az
elvárható élvezet helyett majd gátlásosan arra fog figyelni, hogy partnere nem
utálja-e meg a kis melle miatt. Ha valakiben kialakul egy „kismell-komplexus”, akkor az hajlamos
arra, hogy minden kapcsolati zavart erre vezessen vissza. Az idézett előítélet
tehát önmagát megvalósító jóslatként működik, vagyis a lány előre fél, hogy a fiú
„megutálja”, ezért aztán nem is tud természetesen, felszabadultan viselkedni a
szeretkezések során – így bekövetkezik, amitől fél. Ez pedig megerősíti az
előítéletét, amitől még gátlásosabb lesz, s egyre jobban belebonyolódik az
ördögi körbe.
Nagyjából ugyanez a lelki mechanizmus működik más „testi hibák”
esetében is. Pl. ha van kismell-komplexus, miért ne lehetne nagymell-komplexus
is. Ilyet mutat az alábbi levél:
Elkeserít, hogy nagy melleim vannak, pedig még csak 17 éves
vagyok. Abba kellett hagynom az atlétikát, mert a futásban akadályoztak a melleim.
Jelentkeztem fotómodellnek, mert jó alakom van, de a melleim miatt
elutasítottak. Nyilvános helyen nem mehetek úgy végig, hogy ne tennének rám
megjegyzéseket, amik sértik az önérzetemet – és még folytathatnám a
hátrányokat, amik a nagy melleim miatt érnek.
Kétségkívül érhetik
hátrányok, de azért az előnyökről sem kellene megfeledkezni. A férfiak többsége
számára kifejezetten vonzó a nagy női mell. A szemtelen megjegyzések mögött
könnyen felfedezhetné a vágyakozást vagy az elismerést, a bókot. Műtétileg
ugyan kisebbé lehet tenni egy nagy mellet – a plasztikai sebészek foglalkoznak
ilyesmivel –, de nem hiszem, hogy érdemes lenne műtétre vállalkozni, főleg
tizenéves korban.
Problémát okozhatnak a
nemi szerveknek egy elképzelt átlagtól való eltérései is, éspedig mindkét
nemnél egyaránt. Nézzük először egy 18 éves lány ilyen panaszát:
14 éves koromban vettem észre, hogy nemi szervemnél a
kisajkak megnyúltak, úgyhogy a nagyajkak már nem takarják el azokat. Ez nekem
komoly gátlásokat okoz, pl. közös zuhanyozáskor és a szexuális együttlét során
is. A vőlegényem egyszer megkérdezte, hogy mi az a hosszú, de nem mertem neki
megmondani, azt mondtam, nem tudom. Lehet, hogy csak azért ilyen, mert az
önkielégítésnél gyakran dörzsöltem? Mindenesetre szeretném plasztikai műtéttel
eltávolíttatni.
Minthogy a nagyobból mindig könnyebb kisebbet csinálni, mint fordítva,
a plasztikai műtét lehetősége adott, de éppolyan feleslegesnek tűnik, mint a
nagy mell esetében. A serdülés természetes velejárója ugyanis, hogy a
hüvelybejáratot védő kisajkak többé-kevésbé megnövekednek, megnyúlnak (az egyik
többnyire kicsit jobban, mint a másik). A növekedés aránya persze egyénileg
változó, de ez alkati adottság és független az önkielégítéstől. (Bár, ha ennek
során valaki húzogatja, akkor jobban megnyúlhat.) Nincs jelentősége ugyan, de
nem árt egy nőgyógyásztól kérni szakvéleményt.
S most lássuk a fiúk „méretbeli” panaszait. Talán említenem sem kell,
hogy csak elvétve akad köztük olyan, aki nemi szervének túl nagy méretei miatt
panaszkodik, hiszen a nagy hímvessző ősidők óta a férfierő szimbóluma. S
napjainkig erősen tartja magát az a hiedelem, hogy minél nagyobb a hímvessző,
annál erősebb a potencia, a szexuális teljesítőképesség. (Holott ez nem igaz.)
Annál többen szenvednek attól a gondolattól, hogy hímvesszejük kisebb az
átlagnál, s ennek mindenféle káros következménye lehet. Példa erre az alábbi
levél:
Az átlagosnál magasabb (
Ebből a levélből – mint
sok más, hasonlóból – nem derül ki, hogy a megadott méret a hímvessző ernyedt
vagy merev állapotában értendő (pedig hát ugye nem mindegy). A méretbeli
összehasonlításoknak csak merev állapotban van értelmük. Az ugyanis nem
mérvadó, hogy ernyedten mekkora. Hiszen amelyik ernyedten is elég nagy, az alig
nő valamit merevedéskor; a kicsire összehúzódni képes viszont merevedéskor
három-négyszeresére bővül. Vagyis merev állapotban nincs olyan nagy különbség a
hímvesszők között.
Másrészt a merev
állapotban történő mérés adatai is ritkán megbízhatóak. Először is, mert
gyakran csak becslésen alapulnak, s ezt az illető lelkiállapota és a
segítségkérés indoklásának szándéka negatívan befolyásolja (vagyis kisebbnek
láttatja, mint amekkora). Azonkívül nem ismerik a
mérés technikáját – pl., hogy mettől meddig kell mérni –, s ez több cm-es
különbséget eredményez a pontos méréshez képest. S ami a legfontosabb: igen
kevesen ismerik a tudományosan kimutatott statisztikai átlagméreteket, s csak
egy-két, véletlenül meglátott, nagyobb hímvesszőhöz viszonyítanak.
Ráadásul nem elég az
átlagos, merev hímvessző-hosszúságot ismerni – ami 14–16 cm –, hanem azt is
tudni kellene, milyen gyakoriak az ettől való eltérések; pl.
hogy a férfiak kb. egyharmadának van 14 cm-esnél kisebb hímvesszője (mereven).
Logikusnak látszó, de
valójában alaptalan feltételezés, hogy a hímvessző méretének arányban kell
állnia a testalkattal. Persze ilyen is előfordul, de ezen a téren éppoly
gyakoriak az eltérések, mint ahogy mondjuk az orr vagy a fül nagysága is
független a testmagasságtól. S mint ahogy az utóbbiak méretét nem lehet
befolyásolni, ha már kifejlődtek, ugyanúgy a hímvessző nagyságának
befolyásolására sincs mód a serdülés után. (Más a helyzet, ha a serdülés
elmaradt vagy késik; ilyenkor hormonkezeléssel többnyire elő lehet segíteni a
növekedést.) A kifejlett hímvessző mérete
genetikailag, örökletes tényezők által meghatározott; a funkciójának megfelelő
használat sem befolyásolja lényegesen.
De nem is csökkenti vagy
„csökevényesíti”! Sőt, a használat inkább fejlesztően hat bármely szervre.
Ezért nevetséges az a feltételezés, hogy az önkielégítés miatt a hímvessző
kicsiny maradhat vagy elcsökevényesedhet. Az ilyen
feltételezés tudatlanságról, illetve szexellenes
nevelésből eredő bűntudatról árulkodik.
Nézzük végül az utolsó aggályt, hogy
ti. az átlagosnál kisebb nemiszerv
„nagyon gyengén” működik, vagy nem alkalmas egy nagyobb testalkatú nő
kielégítésére. Ez az aggály is többszörösen alaptalan. Először is, a nemiszerv működőképessége, vagyis a férfi potenciája nem a
méretektől függ. Nagy hímvesszővel is lehet valaki impotens – és viszont.
Másodszor, a vizsgálatok nyomán bebizonyosodott, hogy a női hüvely a
hüvelyizmok összehúzódása vagy ellazulása révén alkalmazkodni tud a
hímvessző méretéhez, tehát szükség szerint leszűkül
vagy kitágul. Ez a szexuális izgalom hatására automatikusan bekövetkezik!
Harmadszor, a nő kielégülése testalkatától függetlenül, döntően a csikló
ingerlésén múlik, ez pedig akár hímvessző nélkül is biztosítható!
A „túl kicsiny”
hímvesszővel kapcsolatos aggályok tehát szinte mindig alaptalanok, téves
szemléletre, tudatlanságra vezethetők vissza. Ezért nevezik ezt szaknyelven kispénisz
komplexusnak. Kezelése nem gyógyszerrel, nem műtéttel történik (bár sokan
igényelnének ilyet), hanem felvilágosítással és az önbizalom növelésével.
Egyéb „testi hibák”
A serdülőkor körüli testi problémák
másik jelentős része nem a túl kicsinek vagy túl nagynak tartott méretek miatt,
hanem más jellegű – vélt vagy valós – testi hiányosságok miatt keletkezik. Alig
van ember, akinek ne lenne valami testi hibája, de ezek értékelése viszonylagos
és egyénenként igen különböző. Egyesek még a súlyosabb testi fogyatékosságot
sem fogják fel tragikusan, mások viszont még néhány szőrszál vagy apró bőrhiba
miatt is halálosan elkeserednek.
Nyilvánvaló, hogy nem
önmagában a testi hiba okoz boldogtalanságot vagy csökkentértékűségi
érzést, hanem a vele kapcsolatos, helytelen beállítottság, a hiba
túlértékelése, jelentőségének eltúlzása. Sok fiatal azt hiszi pl., hogy testi
hibája miatt semmi esélye sincs a sikeres párkapcsolatra. Ezért aztán meg sem
próbálja (vagy eleve kudarcra számít), s így valóban magányosságra kárhoztatja
önmagát.
Pedig a
kapcsolatok sikere nem a kisebb-nagyobb testi hibákon, hanem elsősorban a
viselkedésen, vagyis lelki tényezőkön múlik: a kapcsolatteremtő és alkalmazkodó készségen, az
életszemlélete és erkölcsi felfogás hasonlóságán, a közös érdeklődésen stb. Az
sem ritka, hogy amit valaki testi hibának vél, az a partnere szemében
éppenséggel vonzó (főleg, ha megvan az említett lelki megfelelés).
Ezzel nem azt akarom
mondani, hogy nem kell törekedni a testi hiba megszüntetésére. Az legyen az
első lépés, hogy tanácsot kérünk (mégpedig személyesen!) a megfelelő
szakorvostól. De ha a szakértő szerint a hiba jelentéktelen, nem érdemes vagy
nem lehet kezelni, akkor fogadjuk el és tegyük túl magunkat rajta. Ha nehéz,
akkor ehhez igénybe vehetjük a pszichológusok segítségét is.
Érdekes, hogy testi hiba miatt csaknem kizárólag lányok kérnek
tanácsot. S náluk is a nem kívánt helyen előforduló vagy túlzott szőrösödés
okozza a legtöbb problémát. Egy 16 éves, középiskolás lány írja:
Még hetedikes koromban egy fiú osztálytársam azzal kezdett
csúfolni, hogy nő a bajszom. Emiatt nagyon szégyelltem magam és csipesszel
próbáltam kitépni az erősebb szőrszálakat, amitől persze csak erősödtek. Később
szőrzet nőtt a hasamon és a mellemen is. Strandra már csak egyrészes
fürdőruhában merek elmenni. Orvosnak még nem mertem megmutatni, mert előtte is
szégyellném magam. Több fiú akart már velem járni, de a félelemtől, hogy
egyszer megtudják, mindegyiket visszautasítottam. Biztos vagyok benne, ha ezen
nem lehet segíteni, sohasem lesz komolyabb partnerkapcsolatom.
Elég nyilvánvaló, hogy a
levélíró több szempontból is helytelenül járt el. Nemcsak azért, mert csipesszel
tépkedte a szőrszálakat, ami nagyon ideiglenes megoldás. Hanem elsősorban
azért, mert olyasmi miatt szégyellte magát, amiről nem tehet, s ugyanakkor meg
sem próbált orvosi segítséget igénybe venni. Sőt, ő maga csinál igazi bajt az
apró testi szépséghibából azzal, hogy emiatt elutasítja a lehetséges partnereket és eleve lemond a komolyabb kapcsolatról. Itt
megint egy „önmagát megvalósító jóslat”-ról van szó; a téves beállítottság
folytán saját sorsát készül öntudatlanul elrontani a levélíró.
Pedig a nő fokozottabb
szőrössége gyakran egyenesen ingerli a férfiakat, és erősíti a nő szexuális
vonzóerejét (sex appeal-jét). Amellett nemegyszer
nagyobb szexuális fogékonysággal, jobb reagáló készséggel is együtt jár, ami
megkönnyíti a szexuális összehangolódást.
A bajuszszerű és a
mellbimbó körüli szőrszálak mellett a legtöbb lánynak az alsó lábszárak és a comb szőrösödése okoz gondot. Jó néhányan
panaszkodnak amiatt is, hogy a dús nemi szőrzet kilóg
a fürdőruha alól, vagy hogy nem göndör, hanem „szög-egyenes”. Holott egyiken
sincs mit szégyellni, hiszen természetes adottságok. (No meg a felesleget
könnyen le is lehet vágni.) De nem kell mindig, mindenben az átlagra
hasonlítani, meg kell tanulni vállalni az egyéni adottságokat! Ez érvényes
a szeplőkre, anyajegyekre, szemölcsökre és egyéb bőrhibákra is, legalábbis
azokra, amelyeket nem lehet vagy nem tanácsos eltávolítani.
A csökkentértékűségi
érzés gyakori forrása – főleg a lányoknál – a szemüvegviselés. Mintha bizony
egy szemüveges lány csakis csúnya lehetne. Holott helyesen megválasztott
keretben a szemüveg – ahogy mondani szokták – öltöztet, elegánsabbá,
érdekesebbé teheti az arcot, s főleg komolyabbá és érettebbé, ami tizenéves
korban nagyon is jól jön.
Pirulás, izzadás
A bőr az ember
egyik legfontosabb érzékszerve, amelynek az anyagcserében és a
hőmérséklet-szabályozásban is nagy szerepe van. Ha fizikai munka vagy nagy
hőség következtében kimelegszünk, bőrünk kipirul, s hamarosan az
izzadságmirigyek is dolgozni kezdenek. De a pirulás, izzadás pusztán lelki hatásokra
is könnyen bekövetkezik. A zavarba jövésnek, szégyenkezésnek pl. gyakori
velejárója a pirulás, a félelemnek vagy szorongásnak pedig az izzadás. Persze
mint minden téren, itt is nagy egyéni különbségek vannak. Különösen a serdülő-
és ifjúkor táján gyakori a túlzott pirulási vagy izzadási hajlam.
Problémám – írja egy 18 éves lány – a folytonos elpirulás,
ami kb. öt éve kezdődött nálam. Ha csak erősen rám néz valaki, már elpirulok.
Emiatt teljesen visszahúzódó lettem. Próbálkoztam már kozmetikusnál, voltam
bőrgyógyásznál is, nem sok eredménnyel. Tudom, hogy ez idegrendszeri eredetű
probléma, de nem tudom elfogadni, hogy éppen az én bajomon ne lehetne segíteni.
Biztos van valami mód rá, érkiégetés, besugárzás, vagy az erek kihúzgálása… Hol
és mikor lehetne elkezdeni a gyógyítást?
Ez a levél jellemző
példája a közkeletű, biologizáló szemléletnek,
amely pusztán testi elváltozásokat vesz figyelembe ott is, ahol valójában lelki
problémákról, viselkedésbeli zavarokról, helytelen szokásokról van szó. A
levélíróban föl sem merül, hogy esetleg a beállítottságán, a viselkedésén
kellene változtatni. Inkább hagyná, hogy mindenféle orvosi beavatkozásokkal
elcsúfítsák, tönkretegyék az arcát.
Pedig a „gyógyítást” ott helyben és azonnal elkezdhetné! A pirulási
hajlam részben a vegetatív idegrendszer túlzott ingerlékenységével függ össze,
részben feltételes reflexeken alapul, vagyis környezeti hatásokra kialakult
beidegzés. A serdülőkori gyors testi változások következtében az idegrendszeri
egyensúly könnyen megbillen, s a túlzott reagálás könnyen beidegződhet. A rossz
beidegződést, a pirulási hajlamot azonban le lehet küzdeni, vissza lehet
szorítani. De nem „kiégetéssel, besugárzással” és hasonlókkal, hanem rendszeres
gyakorlással, mondhatnám edzéssel. Vagyis hozzá kell edződni a pirulást kiváltó
helyzetekhez!
Ehhez a levélírónak le
kell győznie azt az „ösztönös” reagálást, hogy meneküljön az ilyen helyzetek
elől. Válogatni persze lehet: előbb a könynyebben
megszokható helyzetekben gyakorolja, hogy „azért sem” jön zavarba, majd fokozatosan
következhetnek a „cikisebb” helyzetek. Eleinte enyhe
nyugtatókat is szedhet, de a lényeg a gyakorlás. Határozza el,
hogy nem törődik a pirulással, ügyet sem vet rá, úgy viselkedik, mintha nem
pirulna. Ha valaki netán gúnyos megjegyzést tenne, intézze el egy kis
visszaszúrással: „Azt hiszed, te mindenben tökéletes vagy?” Ha nem csinálunk ügyet a pirulásból, hamar megszűnik. Így ugyanis
„kifogjuk a szelet a vitorlából”.
Az izzadás vagy a piruláshoz társul, vagy attól függetlenül
jelentkezik. De az oka rendszerint hasonló: idegrendszeri, lelki labilitás,
csökkentértékűségi érzés, szorongás, belső feszültségek. (Természetesen nem
arról az izzadásról van szó, amit egy lázas állapot vált ki.) A lelki eredetű
izzadás rendszerint bizonyos testrészekre (főleg a hónaljra és a tenyérre)
összpontosul. Ennek keletkezéséről és kihatásairól egész tanulmányt lehetne
írni egy 18 éves gimnazista lány levele alapján. Az állandó izzadást kiváltó
szorongás nála is a serdülőkorban, a pattanások megjelenésével kezdődött.
Rájöttem, hiába mosakodom, használok bármit, izzadságszagú
vagyok. Mindenki félrehúzódott, undorodott tőlem, bár nem szóltak egy szót sem.
Még a szüleim is elfordultak tőlem. Anyám ugyan folyton kérdezgette, miért
vagyok olyan zárkózott, de nem mondtam meg. A tanárok is utálnak. Rettenetesen
félek minden reggel, amikor iskolába megyek, hogy ma mi lesz. Már úgy érzem, az
utcán is fintorognak, a villamoson, mindenhol. Ennek persze csak a fele igaz,
de már mániámmá lett… Egyszer aztán elmentem a bőrgyógyászatra, kaptam
hintőport, meg mindent. Azóta talán nem is izzadok annyira, legalábbis biztosan
nem érződik, mégsem változott semmi. Ugyanúgy sóhajtoznak a közelemben a
képzelt szagtól, mert elkönyvelték, hogy büdös vagyok, és velem ki lehet
szúrni, én úgyis meghúzom magam. Pedig tisztábban járok és többször fürdök,
mint akárki az osztályban. Komolyan úgy érzem, hogy több vagyok náluk, mert
látom alakoskodásukat, nagyképűsködésüket. Lenézem őket és már nem is vágyom
emberek közé. Csak legalább férjem, meg gyermekem lehetne, mert ha nem, akkor
megölöm magam!
Mint látjuk, a levélíró
belekerült egy ördögi körbe, amiből nem tud kitörni. Talán ha rögtön, a
pattanások jelentkezésekor (erről is írt) elment volna a bőrgyógyászatra,
elkerülheti mindezt. Így azonban a pattanások csökkentértékűségi
érzést, szorongást váltottak ki, ez állandó verejtékezésre vezetett, ami aztán
tovább növelte a szorongást és zárkózottságot. Zárkózottságának köszönhetően az
osztálytársai elfordultak tőle, s ez azért nem változott az izzadságszag
kiküszöbölése után, mert a levélíró viselkedése sem változott lényegesen: az
évek során kialakult rossz beidegzéseit nem tudta megváltoztatni. A rossz
viszonyt csak mérgesíti, ha a levélíró – csökkentértékűségi
érzéseit ellensúlyozandó – gőgösen lenézi, megveti a többieket. Ezzel a
viselkedéssel aligha fog barátot vagy szerelmi partnert találni.
Nyilván tévedés lenne
azt hinni, hogy e viselkedési és személyiségzavar kialakulásának egyszerűen az
izzadás az oka. Így a megoldást sem pusztán annak megszüntetésében kell
keresni, hanem az azt kiváltó lelki feszültséget, szorongást kell kiküszöbölni.
Gyógyszerrel, hintőporral stb. legfeljebb a tüneteket lehet csökkenteni. Az
alapprobléma megoldásához lelki segítség kell. Sajnálatos, hogy sem a
szülők, sem a tanárok nem tudtak segíteni, még annyira sem, hogy
pszichoterápiás szakrendelésre irányítsák a levélírót.
Magömlési és menstruációs problémák
Köztudott,
hogy a serdülés következtében a fiúknál magömlések, a lányoknál pedig havi
vérzések jelentkeznek. Ma már nagyon ritkán fordul elő, hogy ez az esemény
teljesen váratlanul éri a serdülőt. De azt már korántsem mondhatjuk, hogy
minden fiatal jól tájékozottan, felkészülten fogadná testi serdülésének eme
legfontosabb eseményeit. A szexuális felvilágosítás hiányosságaira vall, hogy
sok mindennel nincsenek tisztában. Egy 12 éves fiú például a következőket írta:
Azt szeretném tudni, hogy mikor várható az első magömlésem,
kb. hány éves korban? Ugyanis nem akarom, hogy váratlanul érjen. Milyen
érzéssel jár, és mit kell tennem? Szeretném, ha leírná az egész folyamatot,
hogy mégis tudjak róla.
Ha egyesek azt hinnék,
hogy a levélíró túl korán érdeklődik, meg kell mondanom, hogy tévednek. Inkább
már-már elkésett, hiszen a 12 éves fiúk közül sokan már túl vannak az első
magömlésen. A felkészítésnek tehát már 9–11 éves korban meg kellene történnie.
Tény, hogy elég erős az életkori szóródás (amelynek átlaga a 12–13 éves kor).
Az első magömlésre
kétféleképpen kerülhet sor: vagy az alvás alatt történik meg, szexuális álom
kíséretében, vagy pedig az önkielégítés során. (Előfordulhat ugyan szexuális
együttlét során is, de ez ebben az életkorban szerencsére ritkaság.) Az alvás
során bekövetkező magömléseket szakkifejezéssel pollúciónak, éjszakai
magömlésnek nevezik. Előfordul, hogy közben, vagy közvetlenül utána
felébred a fiú, s ilyenkor nagyon kellemes kielégülési érzése, gyönyörérzete
van; ezt hívják orgazmusnak.
De ugyanezt érzi akkor
is, ha a magömlés éber állapotban, az önkielégítés következtében jön létre. Ezt
mindkét esetben szexuális izgalom és merevedés előzi meg. Különösebb teendő
egyik esetben sincs. Teljesen felesleges pl. eltűntetni a magömlés nyomait a
lepedőről vagy fehérneműről, „nehogy a szülők észrevegyék”. A magömlés –
akárhogy jön létre – természetes jelenség (főleg a serdülőkorban), azért nincs
mit szégyellni rajta.
Pár
évvel később a magömlés problémája már másként merül fel. Egy 15 éves fiú írja:
Azért írok, mert még nem volt magömlésem. Már többször
próbáltam önkielégítést végezni, de nem jutottam eredményre. Mit tegyek?
Esetleg milyen orvoshoz kell fordulnom, és hogyan mondjam meg neki?
A levélíró nem áll
egyedül ezzel a gonddal, de aggodalma alaptalannak látszik. Mint említettem, az
első magömlés időpontja egyénileg igen különböző: kb. 11 és 16 év között szóródik. Így azt ajánlom, hogy nyugodtan várjon még
egy évet, s csak akkor forduljon orvoshoz. Hogyan mondja meg neki? Egyszerűen
és közvetlenül, úgy, ahogy megírta. Az öningerlést pedig addig is nyugodtan
folytathatja, ha tudja élvezni a játékot a merev hímvesszővel.
Annak is lehetnek azonban gondjai, akinek már vannak magömlései. Pl.
ezt írja valaki:
Már 16 éves elmúltam, de még mindig nem rendszeres a
magömlésem. Inkább azt mondhatnám, hogy nagyon rendszertelen. Van, amikor
havonta, máskor meg hetente jelentkezik. Arra szeretnék választ kapni, milyen
módon lehetne ezt rendszeressé tenni – vagy egyáltalán lehet-e?
Nem tudom, honnan veszi
a levélíró, hogy a magömlésnek rendszeresnek kell lennie. Talán hallott a havi
vérzések rendszerességéről, s ennek mintájára képzelte el a magömléseket?
Mindenképpen tévedésben van, mert a magömlések – pontosabban a pollúciók – általában
rendszertelen időközökben jelentkeznek. Ennek sokféle oka lehet, nem
érdemes itt részletezni. Gyakoriságuk természetesen összefügg az éber állapotban
történő magömlések, önkielégítések gyakoriságával: ha valaki ébren gyakran
kielégül, ritkábbak az éjszakai magömlések. (Fordítva már kevésbé igaz: a
szándékos kielégülések abbahagyása nem feltétlenül teszi rendszeresebbé a
pollúciókat.) A magömlések rendszeressé tételének
egyetlen módja azok szándékos előidézése, pl. önkielégítések révén.
Tizenéves korban azonban ennek az ellenkezője, a túl gyakori pollúció
is problémát okozhat. „Nyugtalan fiú” jeligével egy 17 éves középiskolás kérdi:
Szeretném tudni, nem betegség-e az, hogy nekem 2–3 naponként
éjszakai magömlésem van. Hogyan lehetne megszüntetni ezt? Megszűnne-e, ha pl.
lefeküdnék azzal a lánnyal, akivel járok? Nagyon kérem, nyugtasson meg őszinte
válaszával, mert már a tanulásom is romlik emiatt.
Csakugyan
megnyugtathatom a levélírót – és mindenkit, akit ez érint –, hogy a 2–3
naponkénti pollúciók 16–18 éves kor körül teljesen természetesek. Különösen, ha
valaki jár egy lánnyal, s ezáltal rendszeresen
szexuális izgalomba kerül vele, kielégülésig viszont nem jut. A szexológiai
kutatásokból tudjuk, hogy a férfiak nemi potenciája a serdülő- és ifjúkorban
a legerősebb; a nemi mirigyek ilyenkor sok ondót termelnek, s ezt a
szervezet rendszeresen kiüríti magából (ha nem történik meg akaratlagosan). Ez
nem jelent „veszteséget” vagy ártalmat. Sőt, inkább ez teszi lehetővé a nemi
mirigyek folyamatos működését, miáltal a potencia erősödik. Minden
szervünkre és képességünkre érvényes alapelv, hogy csakis a működtetés,
gyakorlás által fejlődik, erősödik.
A gyakori magömlések
tehát azt mutatják, hogy a fiatalember nemi berendezései jól működnek. Ezért a
levélírónak semmit sem kell tennie annak érdekében, hogy ritkítsa azokat. Ám a
gyakori pollúció még nem indokolja a partnerrel folytatandó nemi élet
megkezdését, aminek indokoltságát sok egyéb tényező is befolyásolja, pl. a
felkészültség foka, a kedvező feltételek biztosíthatósága stb. Annak viszont
semmi akadálya sincs, hogy a magömléseket tudatosan idézze elő, vagyis
önkielégítést folytasson (ügyelve a hosszabb merevedésekre):
Sok egyéb, a nemi szerv
működésével kapcsolatos probléma is akad természetesen a fiúknál, de ezekre
(pl. fitymaszűkület és -gyulladás, rejtettheréjűség stb.) itt nem térek ki, mert kifejezetten
orvosi, nem pszichológusra tartozó problémák. Ugyanezért a lányok menstruációs
és egyéb, nemiszervi működészavarait is csak röviden
érintem.
A serdülő lányok legtöbb ilyen
problémája az első menstruáció időpontjával és a havi vérzések
rendszertelenségével kapcsolatos. Egy falusi lány írja:
A nyáron töltöm be a 16.
évemet, de még nem menstruálok. Ez engem nagyon bánt és elkeserít. Anyukám azt
mondta, ne nyugtalankodjak, hiszen a nagyanyámnak is csak 17 éves kora után
jött meg a havi vérzése, mégis négy gyermeket szült. Sajnos, ez engem nem tud
igazán megnyugtatni, mert a barátnőim már mind menstruálnak, az egy-két évvel
fiatalabbak is. Így hát biztosan valami rendellenesség van nálam.
Pedig a levélíró
édesanyjának igaza van! Manapság ugyan jóval ritkább az ilyen késői első
menstruáció, mint az idősebb nemzedékek életében volt, de azért előfordul. Tény, hogy ez az esemény –
az első magömléshez hasonlóan – a 11 és 17 éves kor között szóródik, bár az
átlagéletkor itt is kb. 13 év. Abból, hogy másoknak korábban megjött, még nem
következik a későbbi érkezés rendellenessége. Hiszen nem veszít semmit, nem
szenved semmilyen hátrányt az, akinek később jön meg. Sőt, inkább egy csomó
kellemetlenségtől szabadul meg, hiszen a havi vérzés igazán nem élvezet.
A szexuális reagálóképességet pedig ez a körülmény nem befolyásolja. Az
egyetlen, amit megakadályoz: a megtermékenyülés, a „teherbe esés”, a
gyermeknemzés – de hát ez 17 éves kor előtt még úgyis túl korai lenne. Ha
viszont egy éven belül nem jönne meg a levélíró menstruációja, akkor forduljon
nőgyógyászhoz.
A másik leggyakoribb probléma, mint említettem, a havi vérzések
rendszertelensége: kimaradása vagy túlzott gyakorisága, túl rövid vagy túl
hosszú időtartama, fájdalmassága stb. Sokan kerestek meg ilyen kérdésekkel,
annak ellenére, hogy ezek nyilvánvalóan nem pszichológiai, hanem nőgyógyászati
problémák. Alig egy-két levélben merültek fel pszichológiai szempontok, pl.
amikor egy 16 éves lány azt írta:
Gondoltam arra is, bár lehet, hogy butaság, de nem
befolyásolhatják-e a menstruációt lelki zavarok vagy érzelmi állapotok, mondjuk
izgatottság, szorongás meg ilyesmik?
Ez egyáltalán nem
butaság, sőt, meglepően okos gondolat! A lelkiállapot ugyanis valóban
befolyásolhatja a menstruációt, legkivált serdülő- és ifjúkorban, amikor a
szervezet – s ezen belül az idegi és hormonális rendszer – egyensúlyi állapota
még labilis, ingadozó. A menstruációs zavarok jelentős része lelki okokra
vezethető vissza. Az első havi vérzést követő néhány évben a menstruáció
gyakran még rendszertelen, nem jön meg pontosan, időre. Mivel ilyenkor a
peteérés is bizonytalan, teljesen váratlanul is előfordulhat, éppen lelki
hatások következtében. Ezért az ún. naptármódszer
(fogamzásgátlási célból) még kevésbé megbízható, mint felnőttkorban. (A
fogamzásgátlás kérdéseivel később foglalkozom.)
Mindenesetre, ha 17–18
éves korra sem válnak rendszeressé és viszonylag szabályossá (25–30 napos
ciklusok, 3–6 napos vérzésekkel) a menstruációk, akkor fel kell keresni a
nőgyógyászt. Kevesen tudják, hogy a menstruációs görcsöket igen jól oldja
a szexuális kielégülés, amit önkielégítés révén bármikor lehet biztosítani.
Ehhez
a témakörhöz kapcsolható az ún. fehér folyás problémája is. Gyakran már
az első menstruáció előtti hónapokban, s persze az azt követő években is
tapasztalják a lányok, hogy átmenetileg megszaporodik a hüvelyváladék
mennyisége. Jellemző példa az alábbi levél:
14 éves vagyok és már egy fél éve járok egy 19 éves fiúval.
Nagyon szeretjük egymást. Nem sokszor, de szoktunk pettingelni. Ha ezt
csináljuk, akkor a bugyimban olyan kocsonyás, fehér és síkos anyag keletkezik.
Nem tudom, hogy mitől van, de elég kínos érzés olyankor. De ugyanez történik
akkor is, ha csak elképzelem magamban a pettingünket. Nem valami rendellenesség
ez?
A levélíró aggodalma
szerencsére alaptalan. Az említett anyag a hüvelyváladék, amely a szexuális
izgalom következtében olyan bőségesen termelődik, hogy kicsordul a hüvelyből.
Biológiai funkciója az, hogy síkossá tegye a hüvelyt, s így megkönnyítse a
hímvessző behatolását. (Ennek megfelelője a fiúknál az ún. előváladék,
aminek ugyanaz a szerepe.) S minthogy szexuális izgalom nemcsak tényleges,
fizikai ingerlés, hanem lelki ingerek, pl. képzeleti képek hatására is keletkezhet, ezért, aki sokat fantáziál a szexről, az
gyakran tapasztalhat „fehér folyást”.
Amellett egyeseknél
nemcsak a szexuális, hanem másfajta izgalom, izgatottság is ilyen folyást
eredményezhet. De az első menstruáció körüli fehér folyásnak egyszerűen
fiziológiai oka is lehet: minthogy a felnőttkorra jellemző hormonális egyensúly
még nem következett be, egyes női hormonok túlzott bőségben termelődhetnek, s
ez okozza a bővebb hüvelyváladékozást.
Ha a fehér folyás a
szexuális izgalom következménye, akkor megszüntetéséhez nyilván a szexuális
izgalmat kell megszüntetni. Ami legbiztosabban (és legegészségesebben) a
kielégülés révén történhet. Viszont, ha így nem szüntethető meg, ha túlságosan
bőséges, vagy ha kicsit sárgás és túl erős szagú, akkor legjobb haladéktalanul
igénybe venni a nőgyógyászati szaksegítséget. Végül egy szót a szűz lányok
tamponhasználatáról. Mivel szűk nyílás esetén a szűzhártya megsérülhet a
tampontól, jobb, ha előbb a tiszta és bekrémezett ujjukat
próbálják bevezetni. A szűzhártyán ugyanis mindig van egy kisebb-nagyobb
nyílás, ami tágítható, s ha az ujj már könnyen befér, akkor egy vékonyabb
tampon is felhelyezhető.
Tudvalevő,
hogy a serdülő- és ifjúkori pszichoszexuális fejlődés egyik legfontosabb
tényezője az önkielégítések gyakorlása (amit maszturbációnak, vagy – régiesen –
onániának is neveznek). Ennek ismeretében meglepő, hogy viszonylag kevés
levélben szerepelnek közvetlenül az önkielégítéssel kapcsolatos kérdések.
Inkább olyan tendencia érezhető – főleg a lányok leveleiben –, hogy kerülik a
témát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ma már jóformán senkinek sem okoz gondot
az önkielégítés, bár kétségtelennek látszik, hogy kevesebb bajt okoz, mint
régebben. Sajnos, nehéz megítélni, hogy valójában mennyi problémát okoz az
önkielégítés téves, elavult megítélése. De lássunk inkább néhány példát:
Azt olvastam valahol – írja egy gimnazista lány –, hogy az
önkielégítés károsan befolyásolja a férfi házasságra való alkalmasságát. Nemrég
viszont egy másik lapban épp az ellenkezőjét írták. Nagyon szeretném, ha a
legilletékesebb szakember válaszolna, hogy akkor most szabad az önkielégítés
(fiúknak), vagy nem? Én ugyan lány vagyok, de nagyon féltem a fiút, akivel
járok. Mert érettségi előtt nem akarok lefeküdni vele…
Ebben a levélben főleg két dolog jellemző. Az egyik az ellentmondó
vélemények miatti bizonytalanság. A másik, hogy az önkielégítés
megengedhetősége csak a fiúkra vonatkozólag merül fel; mintha a lányoknak ez
nem okozna problémát, ill. szóba sem jöhetne. Pedig nagyon is okoz, mint ez az
alábbi levélből is kiderül:
16 éves
diáklány vagyok. Régebben gyakran önkielégítést végeztem, de mostanában már
egyre ritkábban. Ennek többféle oka van. Az egyik, hogy vallásos vagyok, s azt
hiszem, a parancsolatoknál a „Ne paráználkodj!” címszó alatt keresendő az én
bajom. Másodszor, nagyon félek attól, hogy az önkielégítés miatt valami
elváltozás lép fel a szervezetemben, gondolok itt a meddőségre… ugyanis a
menzeszem nem szabályos, előfordult, hogy fél évig nem jött meg. Nőgyógyászhoz
nem merek fordulni, az egészet csak az önkielégítésnek tulajdonítom.
Harmadszor, olvastam valahol, hogy csak a magányosok
önkielégítik magukat. De hát hogyan lennék én magányos? Jónéhány fiúval jártam
már, igaz, nem azért, hogy kielégítsenek, hanem, mert mindegyikben a nagy Őt
kerestem… Legfeljebb lelki magányosságról lehet szó, de ahhoz mi köze van az
önkielégítésnek? Kérem, válaszoljon problémámra, melyet, sajnos, szüleimmel nem
beszélhetek meg, barátaim előtt pedig szégyellem.
Vajon hányan vannak még
ma is, akik szégyellik és igyekeznek abbahagyni, vagy el sem kezdik az
önkielégítést, s mélyen elhallgatják ezzel kapcsolatos gondjaikat szüleik és
barátaik előtt? Csak szakemberek tudják, hogy a szexuális zavarok igen
jelentős része az önkielégítéssel kapcsolatos előítéletekre vezethető vissza!
Az előítéletek legfőbb
forrása a hagyományos, valláserkölcsi szemlélet, amely az önkielégítést súlyos
bűnnek, „paráználkodásnak” tartja, mert bármilyen szexuális élvezetet csak
gyermeknemzési céllal, a házasság „megszentelt” keretei között tart
elfogadhatónak. A legutóbbi 2-300 évben akadtak orvosok, akik az önkielégítés
vallási tilalmát áltudományos érvekkel igyekeztek alátámasztani, minden
bizonyíték nélkül kijelentve, hogy az önkielégítés pusztító hatással van az
emberi szervezetre, a legkülönfélébb testi és lelki bajokat idézi elő, a
hátgerincsorvadástól a teljes elbutulásig.
Bűntudat és idegesség
Ezek az állítólagos veszélyek
természetesen félelmet és bűntudatot ébresztettek az érintettekben, ami aztán
különböző ideges tünetek formájában nyilvánult meg, és látszólag igazolta az
előítéleteket. Hiszen, ha valaki – a téves információk nyomán – úgy ítéli meg,
hogy az önkielégítés veszélyes, káros, bűnös stb., és mégsem tud „ellenállni a
kísértésnek”, akkor azt kudarcként, akaratereje csődjeként éli meg, félni kezd
a következményektől, s ez valósággal lelki beteggé teheti.
Ma már azonban tudjuk,
hogy az ilyen beteges tüneteket, kedélybetegséget nem maga az önkielégítés,
hanem a hozzá kapcsolódó téves szemlélet, indokolatlan bűntudat idézi elő. Ez
azonban nem szükségszerű. Napjainkban szerencsére egyre több példa bizonyítja,
hogy a normálisnak elfogadott önkielégítés semmiféle ideges tünettel,
vagy egyéb hátránnyal nem jár Sőt, helyes szemlélet és gyakorlat
esetén egyértelműen előnyösnek tekinthető. Éspedig nemcsak azért, mert – mint a
nemi élet egyik egyszerű változata – kielégülést, feszültség levezetést
biztosít. Hanem azért is, mert „karbantartja” és fejleszti a szexuális reagálókészséget – ami különösen a lányok szempontjából
előny! Fiúk esetében ezen túlmenően elősegítheti
a magömlés késleltetésének megtanulását és így a korai magömlés elkerülését
(persze csak akkor, ha a késleltetést tudatosan gyakorolják).
Talán nem árt mindehhez
némi magyarázatot fűzni. A szexuális reagálókészség
fejlesztése az önkielégítések révén azért fontos főként a lányoknak, mert náluk
az orgazmuskészség nem alakul ki csak úgy magától,
mint a fiúknál. Ha egy lány előítéletei folytán elfojtja magában az eleinte
könnyen elfojtható szexuális késztetéseit, és nem gyakorolja az önkielégítést
sem, akkor szexuális igényei és képességei fejletlenek maradnak. Így nagyon
valószínű, hogy később a partnerrel való szexuális együttlétet sem tudja igazán
élvezni. Ha viszont az önkielégítés gyakorlása révén kialakítja orgazmuskészségét, akkor rendszerint partnerével is
könnyebben kielégül, hamarabb belejön a mindkettőjük számára örömszerző nemi
életbe.
Az önkielégítés tehát
nemcsak, hogy nem akadályozza, hanem egyenesen elősegítheti a szexuális
összhang kialakítását a partnerkapcsolatban. Így egyszersmind az is elérhető, hogy ne
legyen nagy különbség a saját és a partner szexuális igényei, képességei
között, amiből oly sok probléma és csalódás adódhat.
A fiúk szempontjából
nézve az önkielégítés a pillanatnyi örömszerzésen és a nemi potencia erősítésén
túl főleg azáltal lehet hasznos, hogy lehetővé teszi a magömlés késleltetésének
gyakorlását, beidegzését. Természetesen csak akkor, ha nem sietik el az
önkielégítést, hanem az ingerlés meglassításával, kis szünetek
beiktatásával tudatosan törekszenek az izgalmi állapot, a merevedés
meghosszabbítására (kb. 10–15 percig). Ez a rendszeres gyakorlás révén könnyen
elérhető. Ha pedig ezt már megszokták, akkor a partnerrel való szexuális
együttlét során is könnyebben el tudják kerülni a túl gyors magömlést,
kielégülést, ami általában zavarólag hat a kapcsolatban. (Erről bővebben: lásd
a férfiak szexuális zavarairól szóló fejezetet!) Visszatérve a levélírók által
feltett kérdésekre:
1. Az önkielégítés fiúknak
és lányoknak egyaránt kedvező lehet, tehát szabad!
2. Az önkielégítés során ugyanazok a fiziológiai változások
történnek a szervezetben, mint a közösülés során; mindkettő természetes izgalmi folyamat. Nem kell
tehát tartani semmilyen szervi elváltozástól, károsodástól!
3. Nemcsak a magányosok folytatnak önkielégítést! Ha valaki átmenetileg nem jut másként
kielégüléshez, akkor érthető és természetes, hogy él ezzel a lehetőséggel.
Nyilvánvaló egyébként,
hogy aki magányos, az inkább rászorul az önkielégítésre, de sohasem azért
magányos valaki, mert önkielégítést folytat, hanem mert
körülményeinél vagy gátlásosságánál fogva nem képes partnert szerezni. Persze,
ha valaki azt hiszi, hogy az önkielégítés káros következményekkel jár, akkor ez
a téves felfogás az egyik fő oka lehet a gátlásosságának és/vagy kapcsolati
kudarcainak.
Túlzásba vihető-e?
Ám válaszra
várnak további kérdések is az önkielégítéssel kapcsolatban.
Kérem,
válaszoljon – írja egy 19 éves fiú –, hogy a túlzott önkielégítés folytán nem léphet-e fel
bizonyos stresszhatás, pontosabban a nemi szerv
elhasználódásának tünetei. Ugyanis a partnerkapcsolatban merevedési problémáim
vannak, s most arra tippelek, hogy a szerv elhasználódásának hatása
jelentkezik.
Itt a „túlzásba vitel”
problémája merül fel, ami másoknak is gondot okozhat. Nagyon eltérőek viszont a
vélemények arról, hogy milyen mértékű, ill. gyakoriságú
önkielégítés jelent „túlzásba vitelt”. A „Janka” jeligéjű, 17 éves fiú pl. heti
egy-két önkielégítést is túl soknak érez, s attól fél,
hogy megárt neki. Egy másik, 16 éves fiú pedig arról számol be, hogy neki nem
elég a napi egyszeri önkielégítés sem; ha viszont négyszer csinálja,
akkor fáradt és kedvetlen lesz. Lányoknál pedig talán még szélsőségesebb
határok között ingadozik az önkielégítés gyakorisága. Előfordul, hogy ami az
egyiknek sok, az a másiknak kevés. S ez így van rendjén, hiszen a szexuális igények éppúgy különböznek
egyénenként, mint az étvágy.
Ahogyan nem lehet
előírni, hogy ki mennyit egyen és mitől lakjon jól, úgy az önkielégítés terén
is teljesen alaptalan és tudománytalan bármiféle előírás, „norma-megállapítás”.
Ugyanilyen indokolatlan a félelem a túlzásba viteltől. Az önkielégítést ugyanis
sokkal kevésbé lehet túlzásba vinni, mint az evést vagy ivást, mert az
egyénileg különböző fiziológiai határok elértével az egyén egyszerűen képtelenné válik a szexuális reagálásra. Ha ilyenkor
mégis folytatná, erőltetné a szexuális ingerlést, az inkább kellemetlen lenne,
mint élvezetes. Erőltetni tehát nem nagyon lehet, de nem is érdemes.
Úgyszólván se szeri, se száma az önkielégítéssel kapcsolatban feltételezett
veszélyeknek. Egyes lányok, mint láttuk, attól félnek, hogy meddőséget
okoz, vagy megzavarja a menstruációs ciklust. Elfelejtik, hogy sok tizenéves
lánynál rendszertelen a havi vérzés az első időkben, amíg a nemi érés teljesen
be nem fejeződik, s ennek semmi köze sincs az önkielégítéshez (azoknál is így
van, akik nem végzik!). A tájékozatlanság sokszor egész meglepő aggályokat
eredményez. Egy 13 éves lány (aki nőgyógyász szeretne lenni) írja:
…kipróbáltam az önkielégítést, méghozzá úgy, hogy feldugtam a mutatóujjamat. Nem tudom, hogy ilyen esetben feljuthatott-e ondó a hüvelyembe? Azóta ugyanis (1 hónapja) a menstruáció nem jelentkezik. Nem tudom, mit tegyek. Forduljak orvoshoz?
A levélíró tehát
feltételezte, hogy az önkielégítéstől teherbe eshetett. Ez a megmosolyogtatóan
naiv feltételezés nemcsak a szexuális ismeretek
hiányosságáról árulkodik, hanem a bűntudatnak a józan gondolkodást megzavaró
hatásáról is. Hiszen alig hihető, hogy ez a lány ne tudta volna: az ondó nem a
nők mutatóujjában, hanem a férfi nemi szervében termelődik. Valószínű, hogy
csak az önkielégítési próbálkozás miatti bűntudat folytán értelmezte tévesen a
menstruáció kimaradását vagy késését. (Nem beszélve arról, hogy az
önkielégítéshez nem kell az ujjat a hüvelybe dugni, hiszen a csikló nem ott
van!)
A férfiakra másféle félelmek és
téves feltételezések jellemzőek. Az egyik legelterjedtebb előítélet, hogy az önkielégítés megszokása valahogy alkalmatlanná
teszi a férfit a partnerrel folytatott nemi életre. Egy 22 éves fiatalember
írta:
Kérdésem az lenne Önhöz, reális-e a feltevésem, hogy a
kézmozdulatok durvasága miatt (összehasonlítva a női hüvely finomabb
szerepével) nemiszervem reagálóképessége idővel csökken a valódi helyzetekben?
A levélből az is
kiderült, hogy a levélíró már 8 nővel létesített nemi kapcsolatot, de eddig még
nem tapasztalta reagálóképességének csökkenését,
pedig elég gyakran, szinte naponta maszturbált. Jómagam még egyetlen olyan
férfival sem találkoztam, akinek azért csökkent volna a szexuális reagálókészsége, potenciája, mert önkielégítést folytatott.
Mint terapeuta, annál több olyan esetet láttam, ahol a potenciacsökkenés
összefüggött a maszturbációs bűntudattal és a nemi igények tudatos
elfojtásával.
Ez persze nem jelenti
azt, hogy az öningerlés módja teljesen közömbös. A durva, erős ingerlés
megszokása valóban csökkentheti a fogékonyságot a finomabb, gyengébb
ingerlésekre. Jobb tehát az utóbbi megszokására
törekedni az önkielégítések során. Ez akkor hasonlít legjobban a közösüléshez,
ha a hímvessző ingerlése síkos (pl. babaolajos) kézzel történik. Ugyancsak a
hasonlóságot segíti elő, ha az önkielégítéshez olyan fantáziálás kapcsolódik, amely a szeretkezési helyzetek
elképzelését tartalmazza.
Akárhogy is törekszünk
azonban az önkielégítés „hasonítására” a közösüléshez, ez teljesen aligha
sikerülhet. Vannak ugyan olyan közösülések, amelyek nem érnek többet az
önkielégítésnél. De ahol a partnerek között jó érzelmi kapcsolat (szerelem,
vagy legalább barátság) van, ott megnő a szerepe bizonyos lelki tényezőknek, s
ezek sokkal fontosabbak, mint a testi ingerlés jellege. Az ilyen
partnerkapcsolatban elért szexuális kielégülés mindenképpen nagyobb élményt
jelent, mint az önkielégítés. Vannak fontos lelki szükségletek, amelyek csak
egy jó partnerkapcsolatban elégíthetők ki. Ezért hosszabb távon nem
ajánlatos beérni az önkielégítéssel.
Sokan azt hiszik, hogy
ha nem gyakorolják az önkielégítést, akkor majd jobban kívánják a
partnerkapcsolatot, és a kielégületlenség partnerszerzésre ösztönzi őket.
Valójában azonban a szexuális igények inkább csökkennek, ha valaki hosszabb
időn át sehogy sem elégíti ki azokat! Az önkielégítés tehát nem akadályozza
a kapcsolatteremtést. Viszont megkönnyítheti a szexuális összhang kialakítását
a partnerrel.
Aggályok és tévedések
A fiúk
általában konkrétabban fogalmazzák meg aggályaikat, bár többnyire ezek is
éppoly indokolatlanok, mint a lányokéi. Egy 21 éves fiú írja:
12 éves koromban kezdtem az önkielégítést. Véletlenül jöttem
rá, hogyan kell csinálni, először nem is tudtam, hogy tulajdonképpen mi
történt. Meg is ijedtem, hogy valami bajom lesz. Később megtudtam, mi az, de
nem tudtam abbahagyni. Pedig szerettem volna… Azt szeretném kérdezni, nem
káros-e ez az egészségemre, s milyen következményekkel kell majd számolnom?
Mennyiben befolyásolja az öregedést általában, és főleg a szex terén?
Gyakori téves
feltételezés, hogy a rendszeres önkielégítés „kimeríti a szervezet energiáit”,
„gyors elhasználódáshoz vezet” stb. Sokan valahogy úgy képzelik, ahogyan S.
Freud képzelte annak idején, hogy ti. az ember
szexuális energiakészlete (libidója) eleve adott, s a gyakori használat folytán
hamar kimerülhet (akárcsak valami tintatartó, amibe sokszor mártogatják a
tollat). Ez azonban nem megalapozott elképzelés. Az emberi energiák – a
„libidót” is beleértve – nem egyszer s mindenkorra adottak, hanem állandóan
változnak az egyén körülményeitől, testi és lelki állapotától függően.
A gyakorlás, a tréning
az egészség és „erőnlét” egyik legfontosabb tényezője; ez a szexuális erőnlétre a potenciára is vonatkozik. Sokszorosan igazolt
megfigyelés, hogy aki viszonylag korán kezdi és rendszeresen folytatja a nemi
életet, az sokkal tovább bírja, vagyis jóval lassabban
öregszik szexuális szempontból, mint az, aki későn kezdi és ritkán gyakorolja.
A nemi potencia karbantartása pedig kedvezően hat az egész szervezetre,
lassítja az általános öregedést is. Az önkielégítés pedig, mint láttuk, a nemi
élet egyik természetes formája, melynek gyakorlása éppúgy erősíti a potenciát,
mint a partnerrel folytatott nemi élet.
De miért kell mindezt egy fiatalnak a tőle távol élő szakembertől
megtudnia? Miért nem a szüleiktől, nevelőiktől kérnek tanácsot? Ennek okairól
szól az alábbi levélidézet:
Hogy miért nem
a szüleimhez fordulok? Mert nem merek! – írja egy 17 éves lány. – Pedig
szüleimmel legfőképpen édesanyámmal nagyon szoros, őszinte kapcsolatban vagyok.
Az önkielégítésről mégsem merek vele beszélni, aminek nyomós oka van. Ugyanis
tavaly egyszer elmesélte anyám, hogy óvodás koromban az óvónő behivatta őt és
kérte, vigyázzon rám jobban, mert néha a nemiszervemmel
játszom. Ezek után anyukám mindig figyelt engem, gyakran ráütött a kezemre és
azt mondta, ha nem hagyom abba, akkor „a doktor bácsi levágja a kezemet”. Ez
mély nyomokat hagyott bennem.
Ezek után persze nem mertem őszinte lenni, pedig továbbra is
csináltam, méghozzá elég gyakran, mert azt sem engedi meg, hogy a fiúmmal,
akivel nemsokára eljegyezzük egymást, zavartalanul együtt legyek. A fiúm 20
éves, már évek óta együtt járunk, de a szüleim nem értik meg, hogy nekünk is
szükségünk van a nemi életre. Így aztán maradtunk mindketten az
önkielégítésnél. Én nagyon gátlásos vagyok, sokszor van kisebbrendűségi
érzésem. Lehet, hogy emiatt? Káros szenvedély ez?
Azt hiszem, valóban
érthető ezeknek a fiataloknak a nemi élettel
kapcsolatos igénye. Az önkielégítés ebben az esetben már nem a legjobb megoldás
(jobb lenne, ha legalább pettingelnének), de még
mindig jobb a semminél. A levélíró gátlásosságában nem az önkielégítésnek,
hanem inkább az ezzel kapcsolatos bűntudatának lehet szerepe. Anyja jó
szándékát nem vonom kétségbe, ám tény, hogy elavult felfogása folytán
veszélyeztette lánya lelki egyensúlyát, s elvesztette bizalmának
jelentős részét. (A gyermek és szülő közötti kapcsolat megromlásának gyakran
ilyen okai vannak.)
De térjünk át egy más jellegű problémára, amely már inkább a fiatal
felnőttkorban szokott előfordulni. Egy 21 éves fiatalasszony írja:
Férjem a katonaidő alatt rákényszerült az önkielégítésre. Ezt
még megértem. Csakhogy azóta sem mondott le róla. Számomra már sok problémát
okozott ez, amit annak ellenére végez, hogy szexuális kapcsolatunk tökéletesen
kielégítő. Véleményem szerint visszataszító a viselkedése; nem leplezi ugyan,
de beszélni sem hajlandó róla. Szeretném tudni az Ön véleményét erről. Bele
kell-e nyugodnom ebbe az önkielégítésbe, vagy tehetek valamit okosan ellene?
A katonai szolgálat
alatt sokan „rákényszerülnek” az önkielégítésre, ami érthető. Az már kevésbé,
hogy egy ifjú férj miért végzi, hiszen ott van a felesége, akivel – állítólag –
„tökéletesen kielégítő” nemi életet él. Csakhogy épp ezt teszi kétségessé a
férj rendszeres önkielégítésének ténye. Látatlanban persze csak valószínűsíteni
lehet, hogy valami nem stimmel ebben a házastársi kapcsolatban, ha a férj
gyakran folytat önkielégítést. Mert ha csak hébe-hóba végezné, akkor
feltételezhető lenne, hogy csak a változatosság kedvéért teszi, vagy olyankor,
amikor valamiért nem lehet együtt a feleségével.
Attól, hogy a feleség
teljesen kielégítőnek érzi a nemi kapcsolatukat, még nem biztos, hogy a férj
számára is az. Lehet, hogy csak mennyiségileg kevés a férjnek a feleségétől
kapott szexuális kielégülés, de az is lehet, hogy unalmasnak találja a
szeretkezéseket (vagy magát a házasságot). Az asszony viszont mindenképpen
rosszul közelíti meg a problémát, ha „visszataszítónak” minősíti férje
viselkedését. Ez csak kölcsönös érzelmi elhidegüléshez vezethet. Inkább azt
kellene kérdeznie: vajon miért van szüksége rá? Talán túl egyhangú, nem
elég változatos és gyakori a házastársi szex, vagy más hiba van.
De talán már az is megoldást hozhat, ha az asszony méltatlankodás
helyett inkább besegít, bekapcsolódik a játékba, amikor
látja, hogy férje maszturbál. Egyébként egyáltalán nem ritkaság, hogy a feleség
is önkielégítést folytat a házasélet mellett; többnyire azért, mert az
együttlétek során a férj inkább csak a saját kielégülésével törődik, vagy nem
tudja, hogyan elégíthetné ki a feleségét (ha annak nem elég a pár perces
közösülés). S még szerencse, ha egy nő legalább az önkielégítés révén ki tud
elégülni. Ugyanis, mint jeleztem, a nőknél ez sokszor nem megy olyan könnyen,
mint a férfiaknál. Egy 22 éves ápolónő írta:
Több mint két évig viszonyom volt egy elvált férfival, ő volt
az első, s mindeddig egyetlen szexuális partnerem. Sajnos, sohasem elégültem ki
vele, de erről nem szóltam neki, mert nagyon szerettem és nem akartam
elveszíteni. Végül mégiscsak elhagyott. Nem szeretném, ha egy másik partnerrel
is így járnék, ezért feltétlenül meg akarom tanulni a kielégülést. Olvastam,
hogy az önkielégítés alkalmas erre, ezért egyszer megpróbáltam, de csak
fölizgultam, a kielégülés elmaradt. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy nekem még
ez sem sikerül… Kérem, írja meg, hogyan lehet megtanulni az önkielégítést.
Egyesek bizonyára
könnyen kimondanák, hogy ez a lány frigid. Pedig aki föl tud izgulni, az már
nem nevezhető frigidnek. Egyszerűen arról van szó, hogy még nem alakult ki az orgazmuskészsége, 22 éves kora ellenére. Természetesen
rosszul tette, hogy ezt elhallgatta partnere előtt. S az is kár, hogy csak most
próbálkozott először az önkielégítéssel. Tévesen feltételezte, hogy rögtön az
első próbálkozásnak sikerülnie kell (s valószínű, hogy emiatt erőltette is).
Ráadásul azzal, hogy „megjátszotta magát” a partnerével, komoly szexuális
gátlásokat alakított ki önmagában, s ezért sem sikerülhetett rögtön az
önkielégítés. Tehát nem egy, hanem jó néhány próbálkozásra van szükség, s
persze nem mindegy, hogyan.
A siker legfontosabb
előfeltétele a helyes beállítottság és a ráhangolódás. Ha
valaki „undorítónak” vagy „megalázónak” érzi az önkielégítést, akkor nem csoda,
hogy nem tudja élvezni, s alig vagy egyáltalán nem jön szexuális izgalomba. A
helyes beállítottság lényege az önkielégítésnek, mint a nemi élet egyik
természetes formájának elfogadása. A ráhangolódás a szexuális élvezetre
legbiztosabban szexuális fantáziálással érhető el. A szexuális izgalom ugyanis
főleg lelki tényezők hatására, és elsősorban az agyban keletkezik.
Ha valaki ráhangolódás
nélkül, pusztán gépies, mechanikus ingerléssel próbál önkielégítést végezni,
akkor rendszerint nem sikerül (kivéve, ha már erősen fejlett szexuális reagálókészsége van).
Emellett természetesen
az ingerlés jellege és módja sem közömbös. Nem célszerű rögtön a nemiszerv ingerlésére rátérni és erős ingerlést alkalmazni.
Jobb más testrészek, erogén zónák (pl. mellek, has, combok) simogatásával
kezdeni, és csak fokozatosan térni rá a nemiszerv
ingerlésére, akkor is eleinte igen finoman és lassú mozdulatokkal. A gyengéd,
változatos ingerléssel fokozatosan kialakítható az a helyi vérbőség, ami a
megfelelő szexuális reagálás fiziológiai alapfeltétele.
Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak a lányoknak okoz gondot az
önkielégítés megtanulása. Ezt az alábbi levél is tanúsítja:
20 éves vagyok, lassan már vőlegény, de az önkielégítésemmel
bajok vannak. Rendkívül ritkán, főleg éjjel fordul elő és ilyenkor ébredek fel.
Sajnos, még mindig nem jöttem rá, hogyan ingerelhetném magam kézzel. Lehet,
hogy szervi problémával állok szemben? Vagy vannak valami módszerek arra, hogy
ki tudjam elégíteni magam? Számomra roppant fontos, hogy megoldódjon, mert
egyre többet idegeskedem ezen.
Bármilyen
„felvilágosult” korban élünk, intézményes szexuális nevelés híján még ma is
előfordulhatnak ehhez hasonló problémák. Ez a fiatalember összekeveri az önkielégítést
és az éjszakai magömlést, holott az előbbiről csak szándékosan létrehozott
szexuális izgalom esetén beszélhetünk. „Szervi problémák” már az éjszakai
merevedések és magömlések révén is kizárhatóak; itt inkább tájékozatlanságról
van szó. Ma már vannak olyan, képekkel illusztrált felvilágosító könyvek,
amelyekből a szexuális ingerlés technikája elsajátítható.
Mindenesetre az
önkielégítés megtanulásának döntő tényezője mindkét nem esetében a szexuális
fantáziálással kísért, változatos ingerlés (és rendszeres gyakorlás).
4.
MEZTELENSÉG, SZEMÉRMESSÉG --
ÁLSZEMÉREM
Nyíltabb,
őszintébb korban élünk, mint bármely eddigi. Mégis meglepően sokaknak, köztük
sok fiatalnak okoz gondot a meztelenség és a (túlzott) szemérmesség. S itt
nemcsak azokra gondolok, akik valamilyen vélt vagy valódi testi hibájukat
szégyellik feltárni mások előtt, pl. közös zuhanyozóban. Hanem a hibátlan
testűek partnerkapcsolati szégyenlősségére, a családon belüli meztelenségre
vagy a saját meztelenséghez való viszonyra is. Egy 19 éves fiú írta
„Meztelenség” jeligével a következőket:
14 éves koromtól nagyon szeretek meztelenül aludni. Akkor
fedeztem fel, milyen jó érzés az esti fürdés után meztelenül befeküdni a
tiszta, friss ágyneműbe. Azóta meztelenül alszom. Pedig egyesek szerint ez nem
okos dolog, mert szinte csábít az érzékiségre. Tény, hogy körülbelül ugyanabban
az időben szoktam rá az önkielégítésre. Szeretném tudni, hogy a kettőnek
mennyiben lehet köze egymáshoz, s helyesebb lenne-e nem meztelenül aludni?
Nos, nyugodtan aludjon
tovább meztelenül. Ebben nincs semmi rossz, sőt, nagyon egészséges és valóban
jó érzés. Talán azért, mert az őseredeti
állapotára emlékezteti az embert. A levetkőzés, a meztelenség mindig
egyfajta „visszatérés a természethez”, a természetes állapothoz. Ezért éreznek
sokan valami sajátos felszabadultságot ilyenkor. Persze nem mindenki – erre még
visszatérek.
Az önkielégítés
általában nem a meztelenség következménye, hanem leginkább a serdülésé, amely a
szexuális fogékonyságot a fiúkban ugrásszerűen fejleszti. Összefüggés
legfeljebb annyiban van köztük, hogy a meztelenségre rendszerint olyan
helyzetben kerül sor, ami az önkielégítés szempontjából is kedvező. Ha aztán
valaki megszokja, hogy az önkielégítést meztelenül végzi, akkor a meztelenség
feltételes reflexszerűen kiválthatja az önkielégítésre való törekvést. (Ami
természetesen nem jelenti azt, hogy az illető ne tudna ellenállni ennek a
késztetésnek, ha akar. A levélíró is írta, hogy a meztelenül alvás ellenére
jelentősen csökkentette az önkielégítések gyakoriságát.)
Ha jobban meggondoljuk,
talán nem is olyan nagy baj, ha a meztelenség és a szexualitás igénye
összekapcsolódik egymással. Nagyobb baj az, ha a meztelenség szexuális
gátlásokat ébreszt az emberben. Gyakran kerestek meg olyan fiatal férfiak vagy
nők, akik arról panaszkodnak, hogy a meztelenség gátlásokat vált ki bennük az
intim együttlét során. Amíg ruhástól ölelkeznek, csókolóznak, addig nincs semmi
baj, létrejön a szexuális izgalom. De mihelyt levetkőznek, megszűnik a
merevedés, ill. visszaesik a lány izgalma. Ennek fő oka rendszerint az, hogy a nevelés túlzott szégyenérzetet táplált beléjük. A meztelenséggel
kapcsolatos beállítottság már kisgyermekkorban kialakul, főleg a szülők példája
és közlései nyomán. A kisgyermek eredetileg szereti a meztelenséget. A szégyenlősség tehát nem valami velünk
született, ösztönös dolog, ahogy egyesek állítják, hanem a nevelés
következménye. Az ezzel kapcsolatos szemlélet koronként, társadalmanként, sőt,
családonként is változó. Nem akarok az ősemberig, vagy a primitív
bennszülöttekig visszamenni; anélkül is nyilvánvaló,
hogy a szemérmesség, a test bizonyos részeinek takarása nem „általános emberi” vonás, hanem a társadalmi fejlődés során
alakult ki. Méghozzá sokféle és igen eltérő módon.
A kínai nőknek pl. főleg
a lábukat kellett gondosan becsomagolniuk; az araboknál fontosabb volt az arc
(és az egész test) takarása; a női mell és a nemi szervek elfedése pedig a
különböző kultúrákban egészen eltérő. A nyugati kultúrkörben, tehát hazánkban
is csak a legutóbbi kétszáz évben (főleg az ún. viktoriánus
korban) terjedt el a túlzott szemérmesség, a test minden
részének (a fej és a kéz kivételével) gondos eltakarása. Száz éve a nők még a
strandokon is csak „állig felöltözve” mertek megjelenni. S az sem tartozott a
ritkaságok közé, hogy a házaspárok évtizedeken át sohasem látták egymást
meztelenül. (Még akkor sem, ha éppen szexre került sor, mert a hálóinget,
pizsamát ilyenkor sem vetették le teljesen, s gondoskodtak a teljes sötétségről
is.)
A mai fiatalok számára
egyenesen nevetségesnek tűnik a régi idők és egyes idősebb emberek túlzott
szemérmessége. Ám a hagyományos szemlélet még a családon belül sem tűrte el a
teljes meztelenséget, gyakran az azonos nemű családtagok között sem. Akibe
pedig már kisgyermekkorától kezdve beléivódott, hogy a meztelen test „szégyellni
való”, az később már nehezen tud megszabadulni a
meztelenséggel kapcsolatos gátlásaitól. Számos szexuális zavar eredetét éppen a
túlzott szemérmességre nevelésben találjuk meg.
Szaunázás, nudizmus
Nem azt akarom mondani ezzel, hogy abban a családban,
ahol megszokott dolog a meztelenség, feltétlenül korszerű szexuális nevelésben
részesítik a gyermekeket, de azért az ilyen családban jóval nagyobb ennek a
valószínűsége. Nem véletlen, hogy a skandináv országokban, amelyek a modern
szexuális nevelés élharcosai, a családon belüli meztelenség és a nudizmus,
vagyis a meztelen fürdőzés egyaránt igen elterjedt. Kár, hogy nálunk
eddig kevés fiatalnak lehetett olyan élménye, mint annak a 18 éves fiúnak, aki
nemrég egy finn családnál vendégeskedett. Érdemes idézni leveléből:
A szauna külön kis házban
volt, közel a vízhez. Már sokat hallottam róla, tudtam, hogy teljesen le kell
vetkőzni. Amikor beléptünk barátommal a szaunába, már ott voltak a szülei,
szintén meztelenül. Kicsit szégyelltem magam barátom édesanyja előtt, de ez nem
tartott soká, mert megláttam barátom húgát is. 14 éves, nagyon aranyos kislány,
szőke, kék szemű. Akkor láttam először élőben meztelen lányt. Nagyon
bámulhattam, mert a szülők gyorsan elkezdték magyarázni, hogyan ütögessem magam
a nyírfavesszővel. Azután kiszaladtunk a stégre és onnan ugrottunk a tó vízébe.
Nem kellett utána sem azonnal felöltözni, kifeküdtünk a stégre, napoztunk.
Barátom húga egyáltalán nem szégyellte magát előttem, s én nagyon megszerettem.
Képes lettem volna azonnal feleségül venni. Sajnos, hamar lejárt az üdülés
ideje, haza kellett jönnöm.
Szaunák (forró légfürdők) természetesen már nálunk is vannak,
ha nem is annyi, mint Finnországban, ahol szinte minden második családnak van,
de a nyilvános szaunákat nálunk a másneműek csak fürdőruhában látogathatják.
Bizonyára hasznos lenne, ha divatba jönnének a családi szaunák. De addig is jó
lenne megszabadulni a prüdériától és az álszenteskedéstől, hogy a meztelenség bizonyos természetes helyzetekben
ne váltson ki gátlásokat. Persze sokszor nem könnyű megítélni, mi tekinthető
természetes helyzetnek. Egy példa:
16 éves fiú
vagyok. A szüleim tíz napig üdültek, én addig a barátomnál laktam. Első reggel
a barátom apja jött kelteni minket. Nagyon csodálkoztam, mert a barátom
nemcsak, hogy merev hímvesszővel ugrott ki az ágyból, de még a pizsamát is
levetette, hogy felöltözzön előttem és apja előtt. Én is úgy ébredtem, de nem
keltem fel azonnal, pedig ki akartak húzni az ágyból. Pali
bácsi később rájött az okra és mentegette magát. Ez nekem kellemetlen volt.
Másnap megint úgy ébredtem, s még mielőtt kiment volna a bácsi a szobából,
gyorsan felkeltem és öltözéshez láttam, hogy oldódjon mindkettőnk zavara.
Tessék megírni, hogy először vagy másodszor jártam el helyesen. Ősztől
kollégista leszek, máskor is kerülhetek ilyen helyzetbe.
A levélíró barátja, mint
látjuk, természetes helyzetnek tekintette az apja és a barátja előtti
meztelenséget, még akkor is, amikor épp merevedése volt. Számára ez
természetesebb volt, mint a levélírónak, hiszen saját apja előtt nyilván
megszokta már. A levélírónak viszont Pali bácsi
mégiscsak egy majdnem idegen férfi, s a meztelenség idegenek előtt joggal okoz problémát – kivéve megint csak bizonyos
természetes helyzeteket, pl. közös zuhanyozást, vagy nudista strandolást.
Akkor hát nem felesleges
és idejétmúlt dolog a szemérem? Egyáltalán nem. Csak a túlzásba vitele
veszélyes és káros. Szemérmességre – vagyis bizonyos szexuális gátlásokra –
szükség van a kulturált emberi együttélésben; ez azonban inkább a viselkedés
sajátossága, mint a felöltözöttség fokáé. Felöltözve is lehet valaki
szemérmetlen – és viszont. A szemérmetlenség
lényege ugyanis az olyan viselkedés, amely mások megbotránkoztatására irányul
(vagy legalábbis azt váltja ki). A levélben leírt esetben nyilván egyikről sem
volt szó. De azért az ilyen viselkedés félreérthető, s épp ezért idegenek előtt
kerülendő. Éspedig akkor is, ha azonos neműek, hiszen tudjuk, hogy a
homoszexuális hajlamúakra izgató hatású lehet az ilyen látvány.
Előfordulhat azonban az
is, hogy épp az idegenek jelenléte, a nyilvánosság az a természetes helyzet,
amelyben a meztelenség elfogadható. Például egy nudista (naturista) strandon, ahol mindenki meztelen. Nálunk
azonban egyelőre még elég kevés a legális, azaz hivatalosan elismert és
ellenőrzött, nudista strand és camping. A nudizmus ellenzői a közerkölcsökre
gyakorolt romboló hatásától félnek. Pedig tévedés azt hinni, hogy az ilyen
strandok, ahol mindenki meztelen, a bujaság melegágyai. A mezítelenséget éppúgy meg lehet szokni, mint bármilyen
más „divatot”. Sőt, sokak szerint ez kevésbé izgató, mint a test sokat sejtető,
részleges elfedése.
Nagyszüleink korában még
megbotránkoztak volna a miniszoknyán vagy a „forró nadrágon”, nem is beszélve a
„bikini típusú” fürdőruhákról vagy az átlátszó blúzokról – ma pedig egyik sem
kelt feltűnést. A nudizmus egyébként nem valami vadonatúj dolog, hiszen az
ókorban vagy középkorban magától értetődő volt a meztelen fürdőzés a
közfürdőkben, nemre és korra való tekintet nélkül. Ezt a hagyományt folytatják
ma a nudisták vagy naturisták, az ún. „Freikörperkultur” (szabad testkultúra) hívei. A
meztelenségnek szerintük felszabadító, a nyíltságot, őszinteséget elősegítő
hatása van.
Tegyük hozzá: csak
akkor, ha valaki pszichoszexuálisan egészséges.
5.
PORNOGRÁFIA – KÁROS
VAGY HASZNOS?
A pornográfia körül ma is nagy viták folynak. Főleg
azon vitatkoznak, hogy mindenképpen ártalmas-e, vagy csak bizonyos esetekben.
Az egyik levélíró így fogalmazta ezt meg:
Nem tudom, kinek higgyek, mert
a barátaim egy része hasznosnak, egy másik része viszont károsnak tartja a
pornográfiát. Képesek veszekedni ezen, s közben még abban sem értenek egyet,
hogy tulajdonképpen mit nevezhetünk pornográfiának.
Ez a levél jól jellemzi
a helyzetet. Mutatja a kérdés tisztázatlanságát a közvéleményben; de azt is,
hogy a közfelfogás ma már nem egyértelműen elutasító. Az ún. szexhullám
következtében ma már sok minden nem tűnik pornográfiának, amit régebben
annak minősítettek volna. Kiderült, hogy teljesen
viszonylagos, mit tekintünk „illetlen ábrázolásnak”, mert ez
koronként, társadalmanként, sőt egyénenként is igen különböző lehet.
Bigottan vallásos, puritán,
konzervatív szemléletű emberek ma is pornográfnak tekintenek pl. egy meztelen
férfit vagy nőt ábrázoló, klasszikus szépségű, ógörög szobrot vagy reneszánsz
festményt. Mások viszont még a szeretkezési jelenetek ábrázolását sem tekintik
pornográfiának, ha az művészi színvonalú – és nem
öncélú.
Még nehezebb annak
eldöntése, hogy káros-e a
meztelenség, illetve a szexuális izgalom és tevékenység ábrázolása, akár álló-
vagy mozgókép, akár szöveg formájában. Ha igen, akkor milyen jellegű a
károsodás, amit okozhat? Bármilyen tartalmú pornográfia káros-e, vagy csak
bizonyos tartalom esetén? Mindenkire nézve káros-e, vagy csak a fiatalkorúakra,
illetve gyermekekre? Ha viszont nem káros, illetve csak bizonyos feltételek eseténaz, akkor miért tiltanák sokan teljes egészében,
minden feltételtől függetlenül? (S egyáltalán, lehet-e eredményesen tiltani?)
Egy régebbi
felvilágosító könyv a pornográfiát úgy határozta meg, mint „az érzékek
felkorbácsolására alkalmas, rafináltan felizgató fényképek, írások, filmek
gyűjtőfogalmát”. Ezzel nagyjából egyet
is tudok érteni, mert a pornó lényege valóban az, hogy szexuális izgalmat
gerjeszt, s ezáltal elősegíti a kielégülést. Ami
alapjában véve természetes folyamat. Az említett könyv azonban azt is írja,
hogy „felesleges nemi izgalmakat okoznak, ezért kerülendők”.
Ez már elgondolkoztat.
Számomra nem világos, miért feleslegesek a nemi izgalmak? Talán károsak? A
pornográfia ellenfelei szerint a szexualitás nyílt ábrázolása „felkorbácsolja
az ember alantas ösztöneit” és erkölcstelen cselekedetek vagy éppen bűncselekmények elkövetésére ösztönzi. Tényleg így lenne?
Mit mutatnak a tények?
Az elsők között Dániában
szüntettek meg szinte minden korlátozást a pornográf termékek forgalmazásában.
A szexuális bűnözés azóta nemhogy nőtt volna, hanem
jelentősen csökkent. A hamburgi egyetem Szexológiai Intézetében sok fiatal és
felnőtt bevonásával vizsgálták a pornográf filmek és szövegek hatását. A
vizsgálati eredmények azt mutatták, hogy a pornográfiának nem voltak káros hatásai
a vizsgáltaknál. Az egyéneket általában szexuálisan ingerli, erősíti a reagálókészséget és a meglevő hajlamokat, de más hatása
nincs. S ezek a hatások is elég különbözőek, az egyéntől és a körülményektől
függően.
Ugyanaz a pornográf kép vagy szöveg az
egyik embert szexuálisan felizgatja, egy másik viszont undorodva elfordul tőle,
s van, akire szinte semmilyen hatást nem gyakorol. Ez a közömbösség persze
többnyire csak látszólagos, ill. annak a következménye, hogy az egyén „erkölcsi
okokból”, a belé nevelt gátlások hatására elfojtja magában a pornográfia által
keltett szexuális izgalmat. De tény az is, hogy a megszokás gyorsan
csökkentheti a pornográfia hatását. Ami attól is függ, hogy mikor, milyen
helyzetben és kivel együtt érik ezek a hatások. Egy 20 éves egyetemista lány
írta:
Eleinte nagyon idegenkedtem
mindenfajta pornográfiától, mert veszélyesnek és erkölcstelennek tartottam.
Sokat vitatkoztam erről barátnőimmel és partneremmel. Ma már elfogadom, hogy
egy kialakult jellemű, felnőtt ember számára nem jelent veszélyt. De
változatlanul azt hiszem, hogy a gyermekek és serdülők lelkivilágában károkat
okozhat.
Valóban megfigyelhető,
hogy serdűlőkre, gyermekekre a pornográf képek és szövegek erősebben hatnak,
mint a felnőttekre, ami természetes. De épp ezért nem mindegy, hogy mi hat
rájuk. Hiszen nemcsak egészséges és kulturált szexuális viselkedést lehet
ábrázolni, hanem az abnormálist és kulturálatlant is. Ha a fiatalnak még nem
alakult ki az egészséges szexuális ízlése és józan értékítélete, akkor fennáll
a veszély, hogy vonzónak találja a szexualitás nem kívánatos formáit is.
Márpedig, sajnos, a pornográf sajtótermékek vagy filmek közül nagyon sok ilyet
ábrázol.
Pornográfia és nevelés
Ez azonban egyáltalán nem szükségszerű! Van – és
lehetne sokkal több – jó pornográfia is, amely a szexualitást gyengéd és
kulturált játékként mutatja be, s ezáltal elősegíti a helyes szexuális
beállítottságot, fejleszti a szexuális kultúrát. Ezért hasznos lehet, ha a
serdülők maszturbációs fantáziáik erősítésére a másik nemet vagy a pettinget,
illetve a közösülést ábrázoló képeket nézegetnek, és képzeletben gyakorolják
természetes nemi szerepüket. Még inkább pozitív hatása lehet egy
szexuálpedagógiai szempontokat figyelembe vevő, erotikus filmnek, amely a
kulturált szeretkezés lehetőségeit művészi színvonalon mutatja be. Egy 18 éves
fiú leveléből idézem:
13 éves koromban találkoztam
először pornográf képekkel, amikor apám íróasztalfiókjában kerestem valamit.
Később eldugott pornográf képeslapokat is találtam. Az egyiket bevittem az
iskolába, hogy megmutassam egy-két barátomnak. Kiderült, hogy már mind láttak
ilyet, s ettől kezdve csereberéltük a pornó lapokat. Próbáltuk egy-két lánynak
is megmutatni, de azok csak pfújoztak rá. Végül az egyik kép egy tanár kezébe
került, s akkor kitört a balhé, de szerencsére nem sikerült kinyomozni, hogy
kié volt. Kíváncsi lennék, hogy másutt is ennyire el van-e terjedve a
pornográfia?
A történet nagyon
jellemző, és biztosan sokan éltek át hasonlót. A kérdésre igenlő válasz adható.
Egy német szexológus vizsgálatai szerint már az általános iskola első osztályától
kezdve növekvő szerepe van a gyermekek egymás közötti beszélgetésében. Eleinte
primitív rajzocskák és pár soros, rímelő mondókák terjednek, később pornográf
anekdoták, fényképek, képeslapok, kártyák stb. A fiúk kb. 30%-a ártalmatlannak, 14%-a szórakoztatónak tartja a „disznó
vicceket”, míg a lányok sokkal nagyobb arányban elutasítják azokat, s inkább a
finom erotika (szerelmi történetek stb.) iránt fogékonyak.
A szexvicc
és a pornó elfogadásának aránya az életkorral párhuzamosan emelkedik. A szexviccek népszerűségét főleg az magyarázza, hogy a
nevetés oldja a szexszel kapcsolatos szorongást és gátlásokat. Hátrányuk, hogy
többnyire hagyományos-konzervatív szemléleten alapulnak, és ilyet terjesztenek.
Egy 20 év körüli fiatalember érdekes javaslattal állt elő:
Nem lehetne
felvilágosító jellegű pornóképeket, filmeket készíteni? Nagyon sok fiatal azt
sem tudja pl., hogy mi az a petting, milyen előnyei
vannak, s milyen sokféle fajtája van. Az üzleti pornográfia perverz jelenetei
helyett a perverzitást mellőző szexképek a partnerrel
együtt nézegetve fokoznák a szeretkezés örömszerző hatását, elősegítenék a
kielégülést. Sőt, a hozzá kapcsolt szövegekből megértenék, hogyan kell
hatékonyan ingerelni egymást.
Habár nem éppen új
dolog, amit a levélíró javasol, hiszen a szexológusok már régóta sürgetik, ám
kétségtelenül fontos és változatlanul aktuális. A pornográf jellegű ábrázolások
vagy történetek hatékonyságát jórészt szemléletességük, cselekményességük és az
a körülmény magyarázza, hogy a szexnek éppen azokat az intim részleteit
ismertetik meg a fiatalokkal, amelyeket az iskolai (vagy más, intézményes)
szexuális felvilágosítás eddig gondosan elkerült. A hatásosság nem is lenne
baj, ha csakis a fentebb említett „jó pornográfia” kerülne a fiatalok kezébe.
De ma alig lehet szó válogatási lehetőségről: a
véletlenül kezükbe kerülő – többnyire alacsony színvonalú, kulturálatlan –
pornográfiát a fiatalok kritikátlanul habzsolják, s ezáltal sok téves, rossz
beállítottságra tesznek szert.
Pornó az interneten
Az utóbbi 20-30 évben a pornográfia
terjedésének új lehetőségeit nyitotta meg az Internet, az elektronikus
világháló, amelyhez a fiatalok is egyre inkább hozzájutnak a személyi
számítógépek révén. A
„pornófájlok”, s különösen az „interaktív chat”,
vagyis az interneten történő ismerkedés, bizalmas beszélgetések (különösen, ha web-kamerák segítségével láthatják is egymást), a korábbi
évekhez képest új lendületet adtak a – most már elektronikus – „szexuális
forradalomnak” (legalábbis a szexhullámnak). Tehát
nemcsak a pornográfia vált elérhetőbbé, gazdag választékot kínálva a különböző
szexuális igényűek és beállítottságúak számára, hanem „virtuális” erotikus kapcsolatokat
is lehetővé tett az ismeretlen, de létező (vagy csak „technikailag elővarázsolt”)
partnerekkel.
Ez napjainkban nálunk is
új helyzetet teremt, félresöpri a hagyományos
korlátokat, megnyitja az érdeklődők előtt a szexuális élmények virtuális tárházát.
Ez részben jó, hiszen sok új ismeretet közvetít, részben azonban eddig
ismeretlen veszélyekkel jár, amelyek éppen a tájékozatlan fiatalokat
fenyegetik leginkább. Egy 17 éves fiú írta a következőket:
Amióta
sikerült hozzájutnom apám számítógépével az Internethez, és felfedeztem a
szex-oldalakat, azóta megváltozott az életem. Délutánonként, amikor szüleim
nincsenek otthon, a világhálón szörfölve és pornográf képeket, sőt, jeleneteket
nézegetve nemcsak önkielégítést folytatok, hanem chat-elek,
vagyis üzenetváltással beszélgetek is a szexuális élvezkedés
különböző, olyan lehetőségeiről, mint a csoportszex,
a szado-mazo és hasonlók. Ezek egyre jobban
érdekelnek, csak kicsit túl sok időmet veszik el, például a tanulástól, meg a
baráti kapcsolatoktól. Egyesek szerint ez már szenvedélybetegség nálam, de nem
tudom, hogyan szabadulhatnék tőle.
Eddig ugyan csak egy-két
ilyen levél érkezett, mert a probléma magyar viszonylatban még új keletű. Nem
úgy, mint Nyugaton, főleg Amerikában, ahol a „cybersex”
már százezrek életében okozott problémát. Az USA-ban felfigyeltek rá az orvosok
és pszichológusok, könyvek jelentek meg az Internet-szex veszélyeiről, s már
több gyógyközpont is működik, amelyek segítséget
kínálnak az érintetteknek. Mi csak most kezdjük észrevenni, hogy az Internet a
maga óriási információs lehetőségeivel nemcsak áldás lehet, hanem átok is, mert
a pornóipar visszaél ezekkel a lehetőségekkel, s elárasztja termékeivel a világot
A megoldás pusztán
rendeletektől éppúgy nem várható, mint a prostitúció esetében. De ha jobban
megszerveznék és korszerűsítenék az intézményes (iskolai) szexuális nevelést,
akkor a fiataloknak nem lenne szükségük a pornográfiára, mint
információforrásra, s mindenképpen igényesebbek, kritikusabbak lennének.
Utcalányok, mint „betanítók”?
A pornográf képek és szövegek
keresésétől és habzsolásától rövid út vezet utcalányok, prostituáltak
„szexuális szolgáltatásainak” igénybe vételéig. Legalábbis azoknál a 17–20 év
körüli fiúknál, akik úgy érzik, hogy egyhamar nincs más lehetőségük szexuális
kapcsolat keretében történő kielégülésre. Önkielégítéssel persze bármikor
elérhetnék a kielégülést (ami ráadásul pénzbe sem kerül és veszélyekkel
sem jár), mégis hiányát érzik az „igazi”
– sokszor megálmodott és esetleg már sikertelenül megpróbált – szexuális
kapcsolatnak. Úgy gondolják, egy utcalánynál kevésbé kell a kudarctól félni,
hiszen ismeretlenek maradnak egymás számára, s a pénzükért némi gyakorlatot is
szerezhetnek pl. a közösülési technikát illetően.
Csábító elképzelésnek
tűnik. De mi a valóság? Egy 19 éves fiú írta:
Amikor végre
össze tudtam szedni azt a néhány ezer forintot, amit fizetni kell egy prostinak, elmentem a már rég kinézett helyre és „szobára
mentem” a kiválasztott nővel. Ő pillanatok alatt ledobta magát meztelenül az
ágyra és sürgetett, hogy menjek már. Ez a gyorsaság kicsit megzavart, nem is
volt még rendes merevedésem, de ő néhány mozdulattal besegített a krémezett
kezével, s egy percen belül megtörtént a magömlésem. Azt azonban nem mondhatom,
hogy igazán kielégültem volna. Sőt, ez még annyit sem ért, mint egy jó
önkielégítés, kár volt érte annyi ezrest kiadni. Semmivel sem lettem okosabb a
nemi életet illetően, s utólag csak csodálkozom, hogyan követhettem el ilyen
butaságot. Egyszerűen nem is értem, miért van annyi férfinak szüksége az
utcalányokra?
Nos, a válasz egyszerű:
a szexuális kulturálatlanság okán!
Amihez persze sok minden hozzájárulhat: például „nincs idejük” egy normális
partnerkapcsolatot keresni, vagy a meglevő kapcsolat szexuálisan kevés vagy nem
kielégítő. Aztán meg igénylik a változatosságot, és azt, hogy tetszésük szerint
rendelkezhessenek egy megvásárolt, s így időlegesen hatalmukban levő
partnerrel. (A hatalomvágy kiélése néha nagyobb kielégülést jelent számukra,
mint maga a szex.)
A „szexuális szolgáltatások”
igénybe vételének épp az az egyik veszélye,
hogy a partnert megvehetőnek, a kapcsolatot üzleti viszonynak tekintik, s az
így megerősített, hagyományos (patriarchális) szemléletet akaratlanul is
átviszik egy szerelmi vagy házastársi kapcsolatba. Ami aztán a kapcsolatot
könnyen tönkre teheti.
A másik veszély a nemi úton terjedő fertőzésekkel
kapcsolatos. Ami ugyan kondommal, gumióvszerrel kivédhető, de ez sem jelent
ellene garanciát, hiszen elszakadhat (s egyébként sem véd például a tetű vagy a
különböző bőrbetegségek ellen).
Úgyhogy akinek van egy
csöpp esze, az kerüli az utcalányokat.
6.
ÁLMODOZÁS,
RAJONGÁS, DIÁKSZERELEM
A serdülés és az ifjúkor éveiben az
ember hajlamosabb az álmodozásra, mint az érett felnőttkorban – és ez jól is
van így! Az álmodozásból szerencsés esetben megvalósítható gondolatok, ötletek,
tervek születnek, s így megvan az esélye annak, hogy az álmok többé-kevésbé
valóra váljanak. De ez csak akkor lehetséges, ha az álmodozó nem szakad el
túlságosan a valóságtól, az élet realitásaitól.
Sajnos, nem mindig ez a
helyzet. A valóságtól való elrugaszkodás leginkább a serdülőkori
partnerválasztásban, szerelemben fordul elő. Egyáltalán nem volt ritka, hogy
olyan leveleket kaptam, mint amilyet egy 14–15 éves lány írt:
Kedves Doktor
úr, a „Help” című film megnézése után nagyon
szerelmes lettem Paul McCartneyba.
Úgy érzem, nem tudok nélküle élni. Éjjel is mindig vele álmodom. Osztálytársaim
ezért lenéznek. Mindig azt mondják: Túl régimódi vagy! Hülyeség
hinni az álmokban! – Lehet, hogy igazuk van? Én szeretnék hinni az álmaimban.
Tanulok angolul és ha 18 éves elmúltam, el szeretnék
menni Londonba. Lehetséges ez? Egyáltalán elérhetnék valamit? Én úgy tudom,
hogy Paul és Linda elválnak. Igaz ez? Kérem, segítsen
nekem!
Sok olvasó számára ez
alighanem nevetségesnek tűnik, s joggal. Képzeljük csak el: a világhírű,
dúsgazdag zenész, az öregedő, nős férfiú csak arra vár, hogy végre 18 éves
legyen egy vidéki, magyar kamaszlány, s megpillantsa őt rajongóinak milliós
táborában… Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy ötös találatnak a lottón jóval
nagyobb esélye van, mint annak, hogy ez az álom megvalósuljon. Ám azért mégsem
intézhetjük el a dolgot azzal a jó tanáccsal, hogy a „szerelmes szív” inkább
lottózzon. Viccelődéssel nem lehet valós problémákat megoldani.
Már csak azért is
érdemes komolyan venni ezt a jelenséget, mert valamilyen formában sokakat
érint, s komoly társadalmi és egyéni kihatásai vannak! Nem feladatom itt
elemezni, hogy milyen okai és következményei vannak egyes sztárok hihetetlen népszerűségének a fiatalok körében. Mindenesetre
az egyik fő ok bizonyára a tudatosan szervezett és a tömegközlési eszközök
(újságok, rádió, tévé) révén mindenhová eljuttatott reklám és propaganda, a
„jól tálalt” műsorok, a sztárcsinálás egész gépezete.
De bármilyen reklám hatástalan
lenne, ha nem támaszkodna valamilyen tényleges szükségletre. Ilyen pl. a
fiatalok esetében az álmodozás, a tervezgetés, a kaland, a romantika szükséglete. De említhetném a
ki- és feltűnni vágyást, s még más szükségleteket is. Persze nem mindegyik alakul
ki egyformán mindenkiben, de azért a serdülőkorra ezek elég jellemzőek,
mondhatni életkori sajátosságok. Akárcsak a szerelemigény, amely ebben
az életkorban jelentkezik erőteljesebben, s összefonódhat az említett
szükségletekkel.
A serdülőt élénken
foglalkoztatja a jövő, megpróbálja elképzelni saját felnőtt életét, s ehhez
mintákat, ideálokat keres. Szerencsés esetben ezeket a közvetlen
környezetében találja meg. A szülők ugyan legtöbbször csak észrevétlenül ható
mintát nyújtanak, ritkán jelentenek tudatosan választott ideált, hiszen a
lelkileg önállósuló fiatal nem akar túlságosan a szüleire támaszkodni. Sőt,
gyakran éppen a szüleinek bírálatával igyekszik erősíteni saját egyéniségét
(amiből gyakran komoly összeütközések támadnak).
A tanár, mint első ideál
Sokkal gyakoribb, hogy az egyik,
viszonylag fiatal tanárt vagy tanárnőt választják ideáljuknak, eszményképüknek.
Főleg lányok számolnak be egy férfi tanár iránt érzett, titkos rajongásukról,
szerelmükről. Többnyire az a gondjuk, hogy ezt elárulják-e az illetőnek, s ha
igen, hogyan. Vagyis általában fel tudják mérni, hogy az életkori, társadalmi
és egyéb különbségek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a tényleges és
egyenrangú intim kapcsolatot. Így inkább csak játszanak azzal a
gondolattal, hogy mi lenne, ha ……
Ez a képzeleti játék, ez
az álmodozás akkor is hasznos lehet, ha semmi sem valósul meg belőle, ha
mindvégig távoli, plátói rajongás marad. Hiszen egyrészt lehetővé teszi
a szerelemnek, ennek a felnőtté válást jelző és elősegítő érzelemnek az átélését,
gyakorlását. Másrészt megszeretteti azt a
tantárgyat, amit az illető tanár tanít, s arra ösztönzi, hogy jó tanulmányi
eredményeket érjen el. Nem is lenne jó – mert veszélyes lenne –, ha ez az
érzelem túllépné a plátói rajongás kereteit.
A tényleges
partnerkapcsolat egy jóval idősebb, érettebb, s ezért eltérő igényű partnerrel nagy
lelki megterhelést jelentene a serdülőnek, hiszen erre ő még
felkészületlen. Nem is szólva arról, hogy a felnőtt esetleg visszaélhet
a serdülő naiv, hiszékeny rajongásával, pl. felnőttes szexuális kapcsolatot kezdeményezhet, ami aztán nem kívánt terhességet
és sok egyéb problémát eredményezhet.
Akkor tehát csak
álmodozzon a tizenéves – ahelyett, hogy megpróbálna tényleges kapcsolatokat
létesíteni? Nem, erről szó sincs. Az álmodozásnak fontos, előkészítő szerepe van,
de csak bizonyos feltételek esetén lehet hasznos. Elsősorban akkor, ha az
álmodozó serdülőkorú, rajongásának tárgya pedig jóval idősebb. Másrészt fontos,
hogy az álmodozások minél több valóságelemet tartalmazzanak: ha egészükben nem
is, de egyes részleteikben megvalósíthatók legyenek. Alapfeltétel, hogy az
álmodozás ne uralkodjon el az emberen, ne helyettesítse a reális
tervezést, a tényleges kapcsolatokat. Vagyis meg tudjuk különböztetni a
lehetségest a lehetetlentől. (A pszichológiában ezt „realitáskontrollnak”
nevezik.)
A serdülőkorban, főleg
annak kezdeti szakaszaiban még érthető, ha a realitáskontroll gyenge. De ha pl.
az idézett levélíró már 16–17 éves lenne, s még mindig ilyen gyenge lenne a
valóságérzéke, az baj lenne, mert azt jelentené, hogy gyerekesebben viselkedik az ő
életkorában elvárhatónál. Ez a lelki fejlődés valamilyen megrekedésére,
elmaradására utalna. Irreális rajongásának lehet ugyan olyan haszna, hogy a
nagy Ideál kedvéért megtanul angolul, de egészében inkább káros, mert
visszatartja őt az elérhető partnerekkel létesített, tényleges kapcsolatoktól.
Nem is beszélve arról, hogy lehetetlen törekvésével kudarcra kárhoztatja
önmagát, ami könnyen visszahúzódást, önmagába zárkózást eredményezhet.
Mi ebből a tanulság?
Álmokra, álmodozásra éppúgy szükség van, mint a játékokra, játékosságra. Csak
tudni kell, hogy nem álomvilágban élünk, s egy életet csak a megvalósítható
álmokra, tervekre szabad építeni. S ez az ún. diákszerelemre
is érvényes.
De mi is az a diákszerelem?
Legegyszerűbb
megfogalmazásban: diákkori szerelem. Ám ez nem sokat mond, hiszen a diákkor, a
tanulóidő ma többnyire elég hosszú, s ezalatt sokféle
szerelem lehetséges. A kisdiákkori szerelmet – mert olyan is van! – inkább gyerekszerelemnek nevezhetjük.
Az igazi diákszerelmek a tizenéves korban, pontosabban a serdülőkorban
kezdődnek. Első formájuk többnyire a rajongás egy
elérhetetlen ideálért. Egy 14 éves lány írta:
Szeptemberben,
amikor a 8. osztályba kerültem, jött egy fiatal rajztanár, tíz évvel idősebb
nálam. Hamarosan észrevettem, hogy nagyobb érdeklődést tanúsít irántam, mint a
többiek iránt. Hiába tiltakoztam érzéseim ellen, megszerettem. Egyszer az utcán
is találkoztunk, beszélgettünk, bár jelentéktelen dolgokról. Most, hogy befejeztem
az általános iskolát, már nem találkozom vele, pedig nagyon szeretném tudni,
hogy mit érez irántam: csak úgy szeret-e, mint egy diákot, vagy úgy, mint én
őt? Nagyon kérem, ne írja azt, hogy ez csak diákszerelem…
Nos, nem írom azt, hogy csak
diákszerelem, mert ebben a „csak”-ban
lekicsinylés van, pedig szerintem a diákszerelem egyáltalán nem lekicsinylendő
dolog. Hanem fontos állomás az érett szerelem kialakításához
vezető úton. Azt sem írom, hogy felejtse el a tanár urat, hiszen idővel
úgyis elfelejti, legalábbis abban az értelemben, hogy az iránta érzett szerelme
elmúlik. A szerelmek ugyanis mulandók, és ez így van rendjén. Persze azért még
ábrándozhat róla, hogy milyen szép lett volna, ha… De ne feledje: alig van
esély arra, hogy ez a szerelem a valóságban is beteljesüljön. Túl nagy a kor- és státuskülönbség! Még
ha mindketten tíz évvel idősebbek lennének, akkor talán igen. De hol lesz ez a
– különben is nyilván egyoldalú – szerelem tíz év múlva!
Alig tart előbbre a helyzetet és annak
megítélését illetően az a 16 éves, középiskolás lány, aki beleszeretett „kedvenc
tantárgyának” 34 éves tanárába:
Hogy ő is
kedvel, abban biztos vagyok, de hogy mennyire, azt nem tudom. Meg azt sem
tudom, hogy ha ő is úgy állna velem, mint én vele, akkor mi lenne. Mert azért
kissé cikis helyzet lenne. Mit szólnának hozzá a munkatársai, az én és az ő
szülei, a barátaim? Bár engem az előítéletek nem érdekelnek. De hogyan
bizonyosodjak meg az ő érzelmeiről?
A tanárok általában
kedvelik azt a diákot, aki az ő tantárgyukat választja kedvenc tantárgyának. De
semmi sem utal arra, hogy a jó diáknak és esetleg a csinos lánynak kijáró
kedvtelésnél többet érezne a levélíró iránt. A tanár úrnak feltehetőleg jó a
realitáskontrollja. Egyébként a levélíró is helyesen látja, hogy egy tényleges
szerelmi kapcsolat mindkettőjüket kellemetlen helyzetbe hozhatná. S
ezen az sem változtat, hogy nem érdeklik az előítéletek. Ami pedig a tanár úr
érzelmeiről való megbizonyosodást illeti: ha ő azt akarta volna, hogy legyen
valami ebből a kapcsolatból, akkor már lépett is volna ennek érdekében.
A levélíró megtehetné
ugyan, hogy négyszemközt föltárja érzelmeit tanárának, de ezzel bizonyos
értelemben kiszolgáltatná magát neki, mintegy fölkínálkozna, aminek
kimenetelét nehéz előre látni. Legjobb esetben magyarázatot kapna tőle, hogy
miért nem lehet szó tényleges kapcsolatról – ám történhet ennél rosszabb is.
(Visszaélések, sajnos, előfordulnak.)
A diákszerelem azonban
nemcsak elérhetetlen partnerek iránti rajongás lehet, hanem hasonló korú
partnerrel való tényleges kapcsolat is. Ez már az érettebb változata. Problémák
persze ekörül is bőven akadnak. Egy 17 éves lány pl.
ezt kérdi:
Valóban nem
lehet hinni az első szerelemnek? Olvastam, és anyu is folyton ezt hajtogatja.
Most mit csináljak? Nem tudok csak úgy kiábrándulni a
fiúmból. Mondjam azt, hogy „Ne haragudj, de vesszünk össze, mert te vagy az
első, és kár a szép tervekért”? Honnan tudhatom meg, vagy hogyan bizonyíthatom
be, hogy tényleg, igazán szeretem? Gyengédség, önzetlenség, őszinteség
mindkettőnk részéről megvan. Érezzük, hogy szükségünk van egymásra, s akármit
tesz, nem tudok rá haragudni.
A szerelem
valódiságának, megalapozottságának, vagy „szalmaláng” jellegének helyes
elbírálása sorsdöntő lehet, nemcsak az ifjúkorban, hanem később is. Az e téren
elkövetett tévedések gyakran tragikusak és jóvátehetetlenek – ezért kellene a
fiatalokat alaposan felkészíteni a szerelemmel való találkozásra.
Az első szerelemtől az „Igaziig”
A kérdés különben elég bonyolult. A
felnőttek, akik nem hisznek az első szerelem megbízhatóságában, többnyire saját
csalódásaikból indulnak ki. Meg abból a közismert tényből, hogy az első
szerelmekből ritkán lesz házasság. Ennek több oka is van.
Először is, az első
szerelem többnyire olyan fiatal korban következik be, amikor még szó sem lehet
a házasságról. Persze az ifjú szerelmesek rendszerint elhatározzák, hogy
kivárják az időt, amíg egybekelhetnek, s örök hűséget ígérnek egymásnak. Mégis,
legtöbbször elég hamar vége szakad a kapcsolatnak. Hogy miért? Gondoljuk meg:
5–10 évet várniuk kellene, s ez ebben a korban nagyon sok! Nem mintha nem lenne
komoly az elhatározás, s a szerelmet is mindketten „igazinak” érezhetik.
Csakhogy a serdülő- és ifjúkor, a tizenéves életszakasz a nagy változások, a
gyors testi és lelki fejlődés időszaka.
Ebben az életkorban
nemcsak a ruhánkat nőjük ki évről évre, hanem a régebbi, gyerekes
gondolkozásunkat, életfelfogásunkat, érdeklődésünket stb., egyszóval a régebbi
énünket is. Gyakran csak csodálkozunk, vagy mosolygunk azon, hogy egy-két évvel
ezelőtt mennyire „odavoltunk” valamiért vagy valakiért. Így érthető, hogy a
lelki fejlődés adott fokának megfelelő szerelmet is ki lehet nőni,
különösen, ha a partner nem fejlődik ugyanolyan ütemben és ugyanolyan irányban.
Ilyesmi persze a felnőttkorban is előfordulhat, hiszen a fejlődés ott sem áll
meg, de a tizenéveseknél sokkal nagyobb a valószínűsége.
Az igazság kedvéért azt
is hozzá kell tennem, hogy elég sok példa van az első szerelem fokozatos
„megérésére”, megszilárdulására is. Azonkívül a
„szerelmi érettség” a körülményektől, az addigi fejlődéstől függően elég eltérő
életkorban – egyeseknél korábban, másoknál későbben – következhet be. S
mellesleg a lányok általában korábban válnak éretté a tartós
partnerkapcsolatra, mint a fiúk.
Ezért azt javaslom a
levélírónak – és mindenkinek, akinek hasonló problémái vannak –, hogy higgyen
nyugodtan az első szerelemben, de közben igyekezzen minél jobban megismerni
partnerét (és önmagát), mert ezáltal elkerülheti a
csalódásokat. Fontos tudni, hogy az érett szerelem nem zárja ki a
józanságot, egymás hibáinak és erényeinek reális értékelését. Azt szeretjük
igazán, akit hibáival együtt is szeretünk.
Hasonló, de mégis más
problémát tükröz egy 13 éves lány levele:
Nagyon
szerelmes vagyok egy évfolyamtársamba. Nagyon kedves srác, úgy érzem,
viszonozza érzéseimet, bár nem mutatja. Félénk fiú és én is tanácstalan vagyok.
Anyám arra tanított, ne áruljam el a fiúnak, ha szeretem, mert akkor elbízza
magát, s ebben a korban különben sem számíthatok komoly kapcsolatra. De én szeretem
őt és járni szeretnék vele. Szerintem létezik sokáig
tartó, jó kapcsolat 13 éves korban is. Szükségem van erre a fiúra, de ha
beszélek vele, elszégyelli magát, lesüti a szemét. Mit tegyek?
A levélben felvetett
probléma meglehetősen tipikus helyzetet jelez. A levélíró érettebbnek tűnik a
fiúnál, nincs kizárva hogy tényleg képes lenne
tartósabb kapcsolatra. Csakhogy mindig kettőn áll a vásár, s kevés az esély
arra, hogy a fiú is alkalmas már erre. Ezzel azonban nem azt akarom mondani,
hogy meg se próbálja! Hiszen éppen a tartósnak szánt kapcsolat próbálgatása
teszi lehetővé az ehhez szükséges képességek fejlesztését!
Nem értek egyet a levélíró anyjával
abban, hogy nem szabad elárulnia érzelmeit: ha tényleg úgy érzi, hogy a fiú
viszonozza azokat, akkor nyugodtan megteheti. Nem szükségszerű, hogy a fiú
ettől elbízza magát. Sőt, lehet, hogy éppen erre – egy kis bátorításra,
szeretet–kimutatásra – van szüksége ahhoz, hogy le tudja küzdeni gátlásosságát.
(A gátlásosság kérdését külön tárgyaljuk bővebben.)
Mint már említettem,
sokféle diákszerelem van, pl. aszerint is, hogy a
szexnek milyen szerep jut benne. A serdülőkori diákszerelmek többnyire
„plátóiak”, vagyis igyekeznek mellőzni a szexuális törekvéseket (főleg a
lányok). De mind gyakrabban előfordul, s főleg a fiúk hajlamosak arra, hogy a
„szerelmet” a szexre korlátozzák. Egy 16 éves lány arról írt, hogyan
ismerkedett meg egy 17 éves fiúval, bátyja osztálytársával:
Hamarosan
észrevettem, hogy másként közeledik hozzám, mint a többi lányhoz. Ez a dolog
számomra a szerelem előjelének tűnt, de később rájöttem, hogy csak testi
vonzódás. Történt ugyanis, hogy egyszer átmentem hozzá egy könyvért. Amikor el
akartam jönni, hirtelen rám vetette magát és erőszakoskodni kezdett.
Természetesen tiltakoztam, kapálóztam. Végül sikerült kiszabadulni és kirohanni
az ajtón…
Másnap találkoztam vele az
utcán, s ő kigúnyolt, mondván, hogy elmaradott vagyok, mert ha nem tudnám, a
szex körül forog a világ, s manapság a korombeli lányok mind voltak már fiúval.
Én válaszul csak annyit mondtam: Hát akkor csak menj azokhoz a lányokhoz! Én
nem vagyok olyan! Ezzel otthagytam, s most Öntől szeretném megtudni: tényleg
elmaradott vagyok-e? Ez a kamaszszerelem? Vagy aminek én hiszem: egy gyönyörű,
boldog érzés, amikor a fiú és a lány között gyengéd, érzelmes kapcsolat jön
létre?
A kérdés jogos, és
nemcsak a levélírónak okoz gondot. Sőt, azt is mondhatnám, hogy világjelenség,
legalábbis az iparilag fejlett országokban, ahol a fiatalok szexuális érése
felgyorsult (ez az ún. akceleráció
jelensége). A mai fiatalok 2–3 évvel korábban serdülnek, mint a száz évvel
korábbi fiatalok, s ennek megfelelően a nemi életet is korábban igénylik és
többnyire korábban is kezdik. Főleg azt a legegyszerűbb és mindenki által
könnyen hozzáférhető formáját, amit önkielégítésnek nevezünk.
De ezen a téren jelentős
különbség van a fiúk és a lányok között. Bár a lányok testileg valamivel előbb
serdülnek, a fiúk szexuális reagálókészségének és
igényeinek fejlődése megelőzi a lányokét. Amikor a serdülő fiú átéli az első
kielégülést (akár éjszakai magömlés, akár önkielégítés formájában), szexuális reagálókészsége ugrásszerűen
felnőttes szintre jut, kialakul az orgazmuskészsége.
A serdülő lány viszont
nem jut ilyen könnyen az orgazmuskészség birtokába;
nála ezt fokozatosan ki kell alakítani, pl. önkielégítéssel, vagy petting során. Nevelés és szemlélet kérdése, hogy ez
megtörténik-e vagy elmarad. A hagyományos nevelés igyekezett visszatartani a
lányokat minden szexuális élménytől egészen a házasságkötésig. Ma ez már ritkán
sikerül (szerencsére), de azért a 16 év körüli lányok között még igen sok akad,
akinek szexuális fogékonysága és igénye fejletlen.
Sajnos, a lányok
fejletlen szexuális reagálókészség esetén is el
tudják kezdeni a hagyományos értelemben vett nemi életet (vagyis a közösülést),
mert náluk ehhez nem kell látható szexuális izgalom (bár így persze nem is
élvezik az egészet). Az azonban nem igaz, hogy manapság a 16 év körüli lányok mind
lefeküdtek már fiúval. A levélíró tehát nem maradt el lényegesen az
átlagtól, efelől nyugodt lehet. S jobb is, hogy nem engedett a fiú
erőszakoskodásának, mert a kierőszakolt, nem saját, belső igényekből fakadó
szexuális élmények nem fejlesztik, sőt, esetleg károsítják a szexuális reagálókészséget.
A kérdés másik oldala,
hogy mi köze van mindennek a szerelemhez? Nos, annak, hogy egy fiú
erőszakoskodik egy lánnyal, gyakorlatilag semmi köze a szerelemhez, ez valóban
csak a nemi vágy féktelen megnyilvánulása. Aki szerelmes, attól távol áll az
erőszakoskodás, a szeretett partner igényeinek, érdekeinek figyelmen kívül
hagyása. Épp ellenkezőleg: az igazi szerelem a partner maximális
tiszteletben tartására ösztönöz, hisz fontosabb a partnere, mint önmaga! A
szerelem és a szex két különböző dolog! Tehát vagy összekapcsolódnak,
vagy nem. Ennek ellenére sokan nem tudják megkülönböztetni őket egymástól.
A közelmúltra
jellemző volt az a közfelfogás, hogy szexuális kapcsolatra csak kölcsönös
szerelem esetén kerülhet sor. Ezért aztán a fiatalok hajlamosak voltak a szexuális megkívánást szerelemként feltűntetni
(gyakran nemcsak mások, hanem önmaguk előtt is). Ezzel ugyanis mintegy erkölcsileg
igazolták a szexuális kapcsolatlétesítést. Holott valójában a szexuális
vonzalom még nem szerelem; ahhoz sok egyéb is kell, pl. érzelmi
kötődés, közös célok stb. De a romantikus szerelmi érzés meg nem mindig jár
együtt szexuális megkívánással (pl. a fejletlen reagáló készségű, tizenéves
lányok esetében).
Az „éretlen szerelemben”
még nincs kapcsolat, vagy éppen összhang a romantikus érzelem és a szexuális
vonzalom között; ez csak később, a szerelmi képesség érettebbé válásával alakul
ki. Tizenéves korban a fiúknál a szexuális vonzalom, a lányoknál a romantikus
érzelem játszik döntő szerepet. Régebben általános volt az a szemlélet, hogy
vannak megközelíthetetlen „úrilányok”, és vannak „könnyen kapható
nőcskék”. Úgy tűnik, mintha a levélben említett fiú minden lányt ebbe az
utóbbi csoportba sorolna. Ez nyilván kudarcokhoz, csalódásokhoz vezet, ami
remélhetőleg észhez fogja őt téríteni
Mindenesetre jobb lenne,
ha a lányok sem „megközelíthetetlenek”, sem „túl könnyen kaphatók” nem
lennének, hanem felkészülten és átgondoltan választanának szerelmi partnert. A
szerelmi képesség fejlesztésének döntő időszaka a serdülő- és ifjúkor. A
diákszerelmek fontos, sőt, szinte nélkülözhetetlen elemei a lelki felnőtté
válásnak. Éspedig nemcsak a lányoknál, hanem a fiúknál is.
7.
ISMERKEDÉS,
KÖZELEDÉS, KEZDEMÉNYEZÉS
Az ember azt hinné, hogy napjainkban
már alig akad olyan fiatal, akinek gondot jelent az ismerkedés, a lehetséges
partnerekhez való közeledés. Hiszen a fiúk és lányok együtt járnak iskolába
(ezt hívják koedukációnak), együtt vesznek részt az ifjúsági és
sportszervezetekben, bőven van alkalmuk ismerkedni, barátkozni.
S mégis: nem sok olyan
téma van, amivel kapcsolatban lényegesen több levélíró kért volna segítséget,
tanácsot, mint éppen ez. Tény, hogy az erről írók többsége lány, de azért sok
fiú is akad köztük. Egy 18 éves fiú pl. ezt a kérdést tette fel:
Hogyan
ismerkedjek úgy lányokkal, hogy a közeledésemet elfogadják? Ugyanis egy-két
lány, akit megszólítottam az utcán, mert tetszett nekem, gyorsan leléptetett.
Azt mondták: Hagyjál békén, jó? Pedig nem gorombaságokat mondtam nekik, csak
ismerkedni akartam.
Egy 16 éves,
középiskolás lány pedig ezt írta:
Még tavaly
megtetszett nekem egy nálam két évvel idősebb fiú. Ő is észrevett, de azóta is csak nézzük egymást. Ezt nem tudom minek
tulajdonítani. Hiszen, ha tetszem neki, akkor miért nem csinál
már valamit? Ha pedig nem tetszem, akkor miért néz? Én még sohasem láttam
lánnyal. Szórakozni is egyedül jár, vagy a barátaival. Kérdéseim: 1.
Kezdeményezhet-e egy lány partnerkapcsolatot?
Biztosan sok 15–20 éves
fiú és lány tenne fel hasonló kérdéseket. Vajon miért van ez így? Miért megy az
egyiknek könnyen az ismerkedés, a másiknak meg nehezen, vagy épp sehogy? Talán
az ismerkedést is tanulni kell?
A nehézségekkel küzdők
szívesen hivatkoznak „objektív” feltételekre: arra, hogy nincs lehetőségük az ismerkedésre. Van is ebben valami, hiszen a
lehetőségek kétségkívül nem egyformák, s ez egyeseket előnyös, másokat
hátrányos helyzetbe hoz. Az elsőként idézett fiú pl. autószerelő, vagyis olyan
szakmában dolgozik, ahol kevés a nő. Az ismerkedés szempontjából kedvezőtlen,
ha valaki a munkahelyén (vagy az iskolában) csupa azonos neművel van körülvéve.
Bár szerencsére vannak más lehetőségek is, pl. a diszkók és más, táncos
rendezvények, a sportesemények, a népszerű együttesek koncertjei, nyáron a
táborok, kempingek stb. Aki egy kicsit utánajár, talál
elég lehetőséget.
Végső soron lehet
ismerkedni az utcán, a villamoson vagy autóbuszon és más, hasonló helyeken is,
de ez már nehezebb. Nemcsak azért, mert sokakban még előítéletek élnek az utcai ismerkedéssel kapcsolatban, hanem mert
nehezebb a megfelelő hangot kapásból eltalálni, illetve azt megítélni, hogy a
megszólítandó hogyan fog reagálni a megszólításra. Ehhez nem elég a bátorság, a
vállalkozó szellem.
A kulturált utcai vagy
egyéb, rögtönzött ismerkedés
valósággal művészet, amely mindenekelőtt nagy emberismeretet és intelligenciát
igényel. A kudarc elkerüléséhez nem elég, ha nekünk tetszik a kiválasztott
ismeretlen; lehetőleg előre meg kell győződnünk, hogy a tetszés kölcsönös-e. Pl. úgy, hogy „szemezni” kezdünk vele,
rámosolygunk, finom arcjátékkal kifejezzük tetszésünket. Ha erre elutasítóan
reagál, pl. tartósan elfordítja a fejét, megvetően
lebiggyeszti az ajkát vagy átnéz fölöttünk, akkor nem érdemes megszólítani.
Persze meg kell tudnunk különböztetni az illető elutasító viselkedését a
pillanatnyi zavarba jövéstől.
Mindez mutatja, hogy az
ismerkedési lehetőségek kihasználása és az ismerkedés sikere jórészt személyes
tényezőktől (emberismeret, beleélőkészség, bátorság
stb.) függ. Az idézett levélíróknál is itt van a probléma. Az autószerelő fiú
leveléből kiderült, hogy erős kisebbrendűségi
érzése van, testileg-lelkileg fogyatékosnak érzi magát (egyébként indokolatlanul!),
nem bízik abban, hogy neki sikerülhet valami. A középiskolás lány megírta, hogy
még sohasem tudott „feloldódni” fiútársaságban. Elég valószínű, hogy a fiú,
akinek közeledésére vár, szintén gátlásos,
nem mer kezdeményezni (pedig ez hagyományosan a férfi feladata). Persze ma
már nem szükséges a hagyományokhoz ragaszkodni: a női egyenjogúság korában a
lány is kezdeményezhet. A „hogyan” mindig a körülményektől függ.
Tény viszont, hogy nem
könnyű megszabadulni a hagyományok, a nevelés hatásától. A represszív, vagyis elnyomó, távoltartó szexuális nevelés
még sok családban megtalálható. Ez a nevelés, ahelyett, hogy elősegítené a fiúk
és lányok ismerkedését, igyekszik őket távol tartani egymástól egészen a
felnőttkorig. Nem gondoskodik számukra szexuális felvilágosításról és arra
törekszik, hogy elfojtsa bennük a szexuális késztetéseket.
Jórészt ez magyarázza,
hogy a serdülőkor közeledtével a lányok és fiúk szinte maguktól is
elkülönülnek, s csak lassan, nehezen indul meg a közeledés. E téren azonban
nagy egyéni különbségeket tapasztalhatunk. Vannak, akik már 13–14 éves korukban
randevúznak, mások viszont 17–18 éves korukban is nehezen leküzdhető gátlásokat
éreznek, különösen egy nekik tetsző másnemű jelenlétében.
Halogatás helyett gyakorlás
Az utóbbiak hajlamosak a
legkényelmesebb „megoldást”, a halogatást választani. Elhalasztják,
elmulasztják az ismerkedés kínálkozó alkalmait valamilyen ürüggyel – valójában
azért, mert nem képesek leküzdeni szorongásukat. A sorozatos halogatások
aztán beidegződnek, szokássá válnak, s egyre jobban megnehezítik az
ismerkedést. Kialakul egy „ördögi kör”, amit egyre nehezebb áttörni; néha
csak szaksegítséggel sikerül.
Azt javaslom ezért az
érintett tizenéveseknek: ne várják meg, amíg gátlásaik
elhatalmasodnak felettük, ne halogassák, hanem gyakorolják az ismerkedést. Ám
nem célszerű a legnehezebb feladattal, egy nagyon tetsző partnerjelölt
megszólításával kezdeni. Inkább szólítsanak meg gyakorlásképpen közömbösebb
idegeneket, másneműeket, szerezzenek némi rutint az ismerkedésben, a
másneműekkel való beszélgetésben. Föltétlenül legyen legalább egy bizalmas jó
barátjuk, de lehetőleg kapcsolódjanak be egy tágabb, fiúkból és lányokból álló
csoport társas életébe is. Így leküzdhetik félszegségüket, erősíthetik
kapcsolatteremtő készségüket.
Főleg serdülők
figyelmébe ajánlom, hogy a csoportos ismerkedés könnyebb, mint
az egyéni; tehát pl. 2–3 fiú könnyebben
megismerkedhet 2–3 lánnyal, mint külön-külön. Hasznos lehet, ha jó előre
átgondoljuk az ismerkedés egész menetét: milyen ürüggyel szólítjuk meg a
másikat, milyen reagálásokat várhatunk, hogyan próbáljuk kivédeni az esetleges
elutasítást stb. A kölcsönös bemutatásra fölkérhetjük
bármelyik közös ismerőst. Nem ajánlom viszont, hogy közvetítővel üzenjük meg,
mennyire rokonszenvezünk valakivel.
Az ismerkedés persze a
kamaszkoron túl is gondokat okozhat. Egy 20 éves vidéki fiatalember a
következőket írta:
Addig világos,
hogy rámosolygok, szemezek vele, csak a megszólítás!?
Mit is mondjak neki? Mert pl. megkérdezni, mennyi idő van, szerintem ez hülyeség. Úgy érzem, valami mást kéne, amivel egyszerre az
ismerkedésre lehet célozni. Tudom, buliban már könnyebb lenne, mert legfeljebb
felkérem táncolni, ez már egy sokkal járhatóbb út…
A pontos idő, vagy a
busz, ill. vonat indulása felőli kérdések az ismerkedés legegyszerűbb ürügyei,
hiszen a tudakozódás elfogadott dolog, nem sérti a hagyományos
illemszabályokat. Hasonló a helyzet a táncos összejövetelen történő
ismerkedéssel, aminek megvan a maga évszázados etikettje. Ám a hagyományos
illemszabályok csak a fiú kezdeményezését teszik lehetővé (kivéve az ún.
„hölgyválasz” ritka alkalmait). Kissé merev és feltételekhez kötött a közös
ismerős által történő bemutatás is. A fiatalok természetesen inkább az újszerű
és kötetlenebb ismerkedési lehetőségek iránt érdeklődnek.
Erre jó alkalom a hasonló
munkakör, az azonos irányú tanulási és szórakozási igények, mert bőséges
beszédtémát adnak, s azt valószínűsítik, hogy a partnerek érdeklődése és
igényszintje hasonló. Ezáltal pedig könnyebben megértik egymást. Az utcán
viszont „vadidegenek” találkoznak, akik csak annyit tudnak egymásról, amennyit
a külső megjelenés vagy a viselkedés elárul. Egy tizenéves lány írta:
Szeptember óta
tetszik nekem egy fiú. Pár hete rájöttem, hogy szeretem. Érzésem szerint én is
tetszem neki, mert ahányszor találkozunk, egyfolytában néz és mosolyog rám, de
ennél több még nem történt. Közös barátunk nincs, legalábbis nem tudok róla.
Többször „pisszegett” utánam, de elvből nem néztem hátra. Vagy talán nem jól
tettem? Néha úgy érzem, beleőrülök. Ha tetszem neki, miért nem kezdeményez?
A pisszegés, fütyülés,
sziszegés, csettintés és hasonlók nem éppen kultúrált formái a közeledésnek –
de azért mégiscsak közeledések. Lehet figyelmen kívül hagyni, nem reagálni rá.
Ám, ha olyasvalaki csinálja, akivel szívesen
megismerkednénk, akkor el is fogadhatjuk, esetleg enyhe rendre utasítás
formájában. A lány gondoljon ilyenkor arra, hogy a fiú azért pisszeg stb., mert
még nem tanult meg kulturáltabban, szavakkal közeledni, vagy gátlásai vannak,
fél az elutasítástól. Pl. azt hiheti: ha a lány a pisszegésre
nem reagál, akkor nyilván nem akar ismerkedni. S ez többnyire tényleg így is
van. Tehát azzal, hogy „elvből” (milyen elvből?) nem néz hátra, tulajdonképpen
megtéveszti a fiút, s elriasztja őt a közeledéstől.
A közeledés kulturált formái
A közeledés fejlettebb, kulturáltabb
formája a megszólítás. Persze ezt is igen sokféleképpen lehet csinálni, s aligha lehet rá receptet adni. Általában
ajánlatos valami ésszerű ürügyet keresni a megszólításra, pl. szívességkérést
vagy szívesség-felajánlást. Ha hirtelenjében nem találunk ilyen ürügyet, akkor
még mindig legalább kétféle közeledési lehetőség közül választhatunk:
1. Véleményt nyilvánítunk valami pillanatnyilag látott,
tapasztalt dologról, s egyben kikérjük a partnerjelölt véleményét. (Pl. „Hú, de
hideg van ma, ugye?” vagy „Mit szól ahhoz a részeg pasashoz,
hát nem undorító?” stb.)
2. Udvariasan engedélyt kérünk a bemutatkozásra, a csatlakozásra.
(Pl. „Megengedi, hogy bemutatkozzam?”, „Elkísérhetem egy darabig? Szeretnék
beszélgetni magával.”)
A magázás persze nem feltétlenül kötelező, különösen a
tizenéveseknél, az azonos életkorúaknál vagy szakmabelieknél elfogadott dolog a tegeződés már a bemutatkozásnál. De ha
eleinte magázódnak is, később, ha már kicsit összemelegedtek, bármelyik fél
javasolhatja a tegeződésre való áttérést. Ehhez nem kell feltétlenül „pertut
inni”.
A beszélgetés irányítása elsősorban annak a feladata, aki az
ismerkedést kezdeményezte. De azért a másiknak sem kell a válaszolgatásra
szorítkoznia. A kezdeményező abból induljon ki, hogy mi érdekelheti a
másikat; ezt próbálja kitalálni különböző olyan témák felvetésével, amik
általában érdeklik a megszólítotthoz hasonló korú lányokat, ill. fiúkat. Közben
persze azt is megemlítheti, ami őt érdekli. Általában beválik, ha eleinte a
másik munkája és szabadidő-programjai iránt érdeklődünk, s csak később,
fokozatosan teszünk fel személyesebb jellegű kérdéseket (pl. otthoni
körülmények, problémák, tervek stb.). A
kapcsolatteremtés és –fejlesztés szinte külön tudomány, aminek ismertetéséhez külön
könyv kellene. Jó példa erre annak a lánynak az esete, aki „Őrülten szerelmes”
egy osztálytársába:
Eddig még nem
vallottam be neki, pedig talán már ezerszer is elhatároztam magamban. Nem
merem, félek, hogy kinevet… Edzésekről hazamenet voltam már vele kettesben.
Sokszor közeledett úgy hozzám, ahogyan ilyen korban a fiúk általában szoktak,
de nemcsak hozzám. Az iskolában és otthon is vele cukkolnak, néha egész elmegy
tőle a kedvem. Tessék nekem segíteni, hiszen ha így folytatom, sohase leszek
szerencsés a szerelemben.
Ha jól sejtem, a
levélíró arra céloz, hogy a szeretett fiú eddig csak „hülyéskedett”
vele, vagyis viccelődött, ugratta, nem vette komolyan. Lehetséges azonban, hogy
ezzel csak igazi érzelmeit akarta palástolni, mivel talán ő is fél, hogy kinevetik.
Serdülőkorban igen gyakori, hogy – főleg a fiúk – szégyellik kimutatni
érzelmeiket, amihez az a bizonyos „cukkolás”
is nagyban hozzájárul. Ez a cukkolás – vagyis az ifjú szerelmesek ugratása,
gúnyolása – nagyon ostoba szokás, egyáltalán nem „haladó hagyomány”. Sok
zavart okoz a tizenéves kori partnerkapcsolatokban, megnehezíti az érzelmek
tisztázását, az egymásra találást. (Eredetileg talán azt a célt szolgálta, hogy
megelőzze a „túl korai” szexuális kapcsolat kialakulását, de alaposan túllőtt a
célon.)
Azt javaslom ezért a
levélírónak, hogy próbálja magát kivonni a cukkolás hatása alól, s a kinevetéstől való félelmet leküzdve
mutassa ki egy kicsit az igazi érzelmeit, amikor kettesben vannak. Nem az a
lényeg, hogy szerelmi vallomást tegyen a fiúnak, hiszen nemcsak szavakkal lehet
kifejezni a szeretetet, hanem pl. egy meleg kézszorítással, simogatással, puszival, kis ajándékkal
stb. Fontos viszont, hogy más ne legyen jelen, s ne kelljen tartani attól, hogy
valaki megláthatja magukat. Még így is előfordulhat, hogy a fiú zavarában kissé
nyeglén viselkedik, amit azonban nem szabad összetéveszteni az elutasító
magatartással.
„Szeretném megismerni”
jeligével egy már nem tizenéves fiú arra kért, írjam meg, milyen szavakkal adja
tudtára a lánynak, akivel még sohasem beszélgetett, hogy tetszik neki. Kérését
nem teljesítettem, mert aligha lenne célravezető: erősen „kilógna a lóláb”,
hiszen a lány rögtön észrevenné, hogy ez betanult szöveg és nem szívből jövő,
spontán megnyilatkozás.
Különben sem lehet egy
ismeretséget azzal kezdeni, hogy mindjárt szerelmi (vagy hasonló) vallomást
tesz a lánynak. Előbb valamilyen ürüggyel szólítsa meg, kezdjen beszélgetést
közömbösebb dolgokról, pl. munkahelyi témákról. Ha aztán ennek során úgy látja,
hogy a lány szívesen beszélget vele, akkor kérjen tőle randevút, pl. hívja meg moziba. A randevú
létrejötte önmagában is a kölcsönös rokonszenv jele, de nem feltétlenül
kell ezt rögtön az első alkalommal szavakban is kifejezni. Jobb, ha az első
érzelemnyilvánítás szavak nélkül (simogatással, puszival stb.) történik.
Ilyen
érzelemnyilvánításra persze már a tulajdonképpeni megismerkedés előtt sor
kerülhet. Egy 14 éves lány írta, hogy nagyon megtetszett neki egy fiú:
Már többször
küldött nekem puszit, de más nem történt. Talán nem mer megszólítani? A
barátnőim azt tanácsolják, hogy szólítsam meg én, köszönjek neki. De mit csináljak, ha én sem merek? Sose lehet tudni, hátha nem is
tetszem neki…
Nos, azt hiszem, az
aggodalom ez esetben alaptalan, hiszen a puszilkodás = szavak nélküli érzelemnyilvánítás.
Azt jelenti: tetszel nekem! De hasonló értelme van az ún. szemezésnek,
amikor mosolyogva és hosszasan egymás szemébe néznek, esetleg kacsintanak; a
rajongást tükröző pillantásoknak, a vágyakozást kifejező sóhajoknak, az
elpirulásnak és szemlesütésnek, az integetés bizonyos formáinak stb.
Serdülőkorban
mindenkinek meg kellene tanulnia az „érzelmek
jelbeszédét” (vagyis az ún. metakommunikációt), hogy szavak nélkül is
ki tudjon fejezni és le tudjon olvasni bármely
érzelmet. Ma már szinte mindenki tudja, hogy bármelyik fél kezdeményezhet,
közeledhet. Annál bizonytalanabbak sokan annak megítélésében, hogy mi a
közeledés legcélravezetőbb módja az adott esetben. Tanulságos lehet esete:
A
középiskolában megtetszett nekem egy fiú, s úgy vettem észre, hogy én is
tetszem neki. Ezt a barátnőim is mondták, mivel állandóan nézett, mindig ott
volt, ahol én. Olvastam, hogy lány is nyugodtan kezdeményezhet, akár szóban,
akár levélben. Én az utóbbi módot választottam és megírtam neki, hogy
észrevettem, mennyire néz, s ezt mire véljem? A levélről csak a legjobb
barátnőm tudott, ő adta át neki. A választ elég sokára kaptam meg. Azt írta,
hogy hagyjuk őt békén. Ráadásul a levélről elég sokan tudomást szereztek. Nem
tudom mire vélni a viselkedését, hisz azóta is ugyanúgy
néz. A barátja viszont nem köszön, sőt, grimaszokat vág, ha elmegy mellettem.
P.I. valószínűleg
nem jól emlékezett arra, amit a kezdeményezésről írtam. Ugyanis hangsúlyoztam,
hogy lehetőleg személyesen és ne
levélbeli üzenettel kezdődjön a közeledés. Ennek több oka van. A
levél dokumentum, amely illetéktelen kezekbe is juthat. Mindenképpen könnyebben
kelthet feltűnést, mint az említett „érzelmi jelbeszéd” vagy a beszélgetés.
Ezáltal kínossá válhat a címzett számára és elveheti kedvét a kapcsolattól. A
levél fogadását erősen befolyásolják a pillanatnyi körülmények: a címzett
hangulata, a levél átadójának viselkedése, megjegyzései stb.
Emellett a gyakorlatlan
levélíró fogalmazása sokszor félreérthető, kezdetleges vagy éppen nevetséges;
semmiképpen sem hat úgy, mint a személyes közeledés. Így kapcsolatkezdésre csak
végső esetben ajánlható, ha nincs mód a személyes találkozásra. Ilyenkor is
jobb, ha szűkszavú és csak a találkozás megszervezésére korlátozódik.
Érzelmeinket egy első levélben föltárni nagy rizikó, mert ezzel az ember
kiszolgáltatja magát (lásd pl. Tatjána levelét Anyeginhez Puskin művében).
Rámenősség vagy fokozatosság
Az eddigiekből is láthattuk, hogy
ismerkedni, közeledni sokféleképpen lehet. Legtöbb fiatalnak a gátlásosság és
rutinhiány okoz problémát, ami rendszerint kölcsönös. De az is előfordul, hogy
a rámenősség, vagy annak igénye okoz nehézségeket. Egy 16 éves fiú írta:
A haverom
nőjének a barátnője nagyon tetszik. 15 éves, de azt mondta, ő csak a rámenős
srácokat kedveli. Én nem vagyok rámenős, sőt, megmondom őszintén, eddig még egy
lánnyal sem mertem lefeküdni. Emiatt a haverok kinevetnek, hiszen mindegyikük
már többször is átesett a „tűzkeresztségen”. A lány azt mondta, ha rámenős
lennék, esetleg foglalkozna velem. Nem tudom, mit tegyek. Nagyon szeretem őt,
de így mit tudok elérni?
Úgy tűnik ebből, mintha
a rámenős fiú lenne a 15 éves lányok ideálja – amit nem hiszek. De vajon
csakugyan úgy gondolta ez a lány a rámenősséget, hogy mindjárt le is feküdjenek
egymással? Ez ugyan nem zárható ki teljesen, ám bizonyos jelek alapján mégsem
tartom valószínűnek. Hiszen akkor maga is rámenős lenne, s nem a fiútól várná a
kezdeményezést. Inkább arról van szó, hogy a lány is átvette a rámenősségnek az
ő körében divatos jelszavát, mert ő sem akar lemaradni a többiektől. De annyira
már nem modern, hogy ezt ne a fiútól várná el. Lehet, hogy a rámenősségen csak
azt érti, hogy a fiú ne legyen tutyi-mutyi (népiesen: málészájú), hanem merjen
az illendőség határán belül kezdeményezni. Valószínűleg megelégedne annyi
rámenősséggel, amennyi mondjuk a dédelgetés, csókolózás kezdeményezéséhez
szükséges, s talán meg is ijedne, ha valaki ennél tovább akarna menni.
Mit javasolhatok hát a
fiúnak? Először is: ne tegyen semmi olyat, amit csak azért tenne, hogy a szex
terén se maradjon le a haveroktól. Felnőttségét, érettségét épp azzal
bizonyíthatja, ha függetleníteni tudja magát mások véleményétől, befolyásától. Téves
elképzelés, hogy csak a szexuális kapcsolat elkezdése avat valakit igazán
felnőtté. Ha valaki e tévhit alapján, könnyelműen és felkészületlenül vág
neki a szexuális „tűzkeresztségnek”, azzal csak éretlenségét tanúsítja, s
fájdalmas (lelki) sebeket szerezhet.
Másodszor: ne ijedjen
meg a rámenősség igényétől, inkább próbálja tisztázni, mi van emögött. Ha pontosan tudja, már nem is fog félni tőle.
Hiszen határozottságra, jó fellépésre
valóban szükség van, erre érdemes törekedni, s nem is olyan nehéz. De csak
annyira legyen rámenős, hogy ne veszélyeztesse önmaga és partnere
biztonságérzetét. A túlzott rámenősség ugyanis csaknem mindig bizonytalanságot,
sőt, szorongást vált ki, vagy éppen ezt próbálja leplezni, ellensúlyozni.
Bizonyos fokozatosságra mindig szükség van egy új partnerhez való
közeledésben.
Tény, hogy inkább a
lányoknak okoz gondot a fiúk rámenőssége. Egy 17 éves lány írta:
Ha elmegyek szórakozni és táncolni kezdek egy fiúval, két szót sem
beszélgetünk, máris meg akar csókolni. Én valahogy nem így képzelem el az
ismerkedést. Barátnőim mindig azt mondják: Hogyan akarsz megismerkedni
valakivel, ha azt sem engeded, hogy megcsókoljon? Kérdem Önt, kedves doktor,
csak így lehet? Azt mondják, így aztán évekig várhatok a fehér lovon érkező
királyfira. Ez az én nagy problémám.
A levélírónak teljesen
igaza van abban, hogy nagyon sok fiú idétlenül rámenősen viselkedik, mert
egyrészt azt hiszi, hogy így lesz sikeres, így férfias. Másrészt sokszor
zavarában is, mert nem tudja, hogyan viselkedjen, s ezt titkolni igyekszik. A
lány helyesen teszi, ha nem enged nekik, de azért megsértődni sem kell,
általában elég a határozott rendreutasítás
és a rövid magyarázat, hogy mihez tartsa magát. Nem igaz, hogy a fiúk csak a
nagyon engedékeny lányokat szeretik. Sőt, jobban megbecsülik azokat, akiknek
van tartásuk. De azért a tartózkodást sem kell túlzásba vinni.
A túlzott tartózkodás, gátlásosság az ismerkedés, a
kapcsolatteremtés legfőbb akadálya. Idézet egy másik lány leveléből:
Elég
tartózkodó természetű vagyok, talán éppen ez az oka, hogy még nem jártam
senkivel. Az egyik srác a suliban már régen tetszik nekem, járni szeretnék
vele, de félek a kudarctól. Sajnos, nem vagyok elég szép, különben már biztosan
találtam volna valakit…
A levélíró téved abban,
hogy a kapcsolatlétesítés sikere a szépségen múlik. A szép nők között legalább
annyi a magányos, mint a nem szépek között. Inkább az lehet az igazság, hogy
gátlásossága, kisebbrendűségi érzése, önbizalomhiánya miatt nem sikerül
kapcsolatot teremtenie. Ezen nem könynyű változtatni
– néha pszichológiai szaksegítség kell hozzá –, de azért nem is lehetetlen:
önneveléssel, apró célok kitűzésével, a kívánt tulajdonság mindennapos
gyakorlásával. (A gátlásosság és magányosság problémáiról jelentőségük miatt
külön lesz szó.)
Az ismerkedési, kapcsolatteremtési
nehézségekről szólva már említettem, hogy ezek legfőbb, közvetlen oka a
gátlásosság. A gátlások azonban nemcsak megnehezítik a közeledést a
kiválasztott partnerjelölthöz, hanem gyakran olyan erősek, hogy teljesen
lehetetlenné teszik a kapcsolatlétesítést, s ezáltal
az egyént magányosságra kárhoztatják.
Az erről panaszkodó
leveleket számba véve meglepő, hogy milyen sok az erősen gátlásos, magányos fiatal, éspedig a fiúk és lányok között
egyaránt. Több tucat levélből idézhetnék nagyon tanulságos részleteket. Erre
azonban nincs lehetőség. Kiválasztásukban az a szempont vezetett, hogy minél
jobban kiderüljenek a gátlások, illetve a magányosság okai és leküzdésük
lehetőségei. Nézzünk először egy könnyebb esetet. 21 éves, főiskolás lány írta:
Az a
problémám, hogy eddig még nem jártam senkivel. Voltam már szerelmes, de akihez
közeledni akartam, csak barátjának tekintett. Ez kétszer is így történt. Velem
senki sem akart szerelmi kapcsolatot létesíteni. Az igaz, hogy nem sok embert
ismerek, és nincs is gyakorlatom a kapcsolatteremtésben. Viszont vannak
barátaim, lányok és fiúk is, akik között otthonosan érzem magam. Új
környezetben eleinte szótlan vagyok, de később beszédessé válok. Mintha
megvárnám, hogy megismerjem az új környezet normáit (elvárásait, témáit), s egy
idő után ezekben is jártasnak bizonyulok. A kezem, sajnos, erősen izzad. Tudom,
hogy nem vagyok szép, de túlságosan csúnya sem. Talán túlságosan igényes vagyok
magammal szemben és nem tudok megfelelni saját
elvárásaimnak?
Miért írtam, hogy ez
könnyebb eset? Mindenekelőtt azért, mert a levélíró még nem szigetelődött el,
nem vált teljesen magányossá. Vannak barátai, sőt, új társaságban is hamarosan
„feltalálja magát”. Önértékelése elég reálisnak tűnik, nincs túl erős csökkentértékűségi érzése. Pszichoszexuális
fejlettsége sem mutat nagy elmaradást: már kétszer volt szerelmes, közeledni is
próbált a partnerjelölthöz, s ha szerelmet nem is, de barátságot el tudott érni
nála.
Akkor hát mi a baj?
Amennyire ez a levélből megállapítható, a baj gyökere főleg a gátlásokat
előidéző bizonytalanság, szorongás, a kudarctól való félelem. (A
szorongás jele pl. a kéz izzadása.) Másrészt az, hogy nincs gyakorlata a
kapcsolatteremtésben és érzelmi közeledésben, nem mer csábítóan viselkedni azzal, aki tetszik neki. Pedig éppen ez az,
amire szüksége lenne, hiszen csak így jöhet bele, ennek nyomán alakulhat ki a
kapcsolatteremtési készség, a szerelemre és házasságra való lelki érettség. Ahogy
úszni is csak akkor tanul meg az ember, ha belemegy a vízbe és gyakorolja, éppígy
van ez a partnerkapcsolatokkal is.
Vannak levelek,
amelyekből még egyértelműbben kiderül a gátlásosság
oka. Egy 17 éves, gimnazista fiú, aki a lányokkal szemben „nem tud helyesen
viselkedni” és már több próbálkozása vallott kudarcot, megírta, hogy
alkoholista apja terrorizálta az egész családot.
Tudom, bennem
is van sok hiba, de mellette nem tudtam kibontakozni. Nem lehetett egy önálló
gondolatom, mert minden csak úgy volt jó, ahogyan ő elgondolta. Szeretnék
függetlenedni tőle, egy kicsit feloldódni, beszédesebb lenni…
Ezt a változást az
segítené elő legjobban, ha meg lehetne szüntetni az apa alkoholizmusát és
terrorizáló viselkedési stílusát. Lehet, hogy erre kevés a remény. Bőven van
viszont lehetőség az önnevelésre,
ami már meg is kezdődött azzal, hogy a levélíró kritikailag elemezte saját
helyzetét és célokat tűzött ki maga elé. Az önállóság, bátorság, beszédesség
stb. nem velünk született
tulajdonságok; kialakításuk a körülmények mellett jórészt rajtunk múlik. A
kívánt tulajdonságot először „kicsiben”, könnyebb helyzetekben kell gyakorolni,
aztán fokozatosan nehezebb próbáknak alávetni.
Nyilvánvaló, hogy egy
családon belül kialakult szokást könnyebb a családon kívül megváltoztatni, még
ha nehéz is eleinte elszakadni az otthoni légkör hatásától. Ezért azt javaslom,
hogy először másutt – iskolában, társaságban – gyakorolja a határozott
fellépést és vélemény-nyilvánítást. Egy év múlva nagykorú lesz, befejezi a
középiskolát, s akkor – akár továbbtanul, akár munkába áll – több lehetősége
lesz függetlenedni, megszabadulni az apai terror nyomasztó hatásától.
Nevelési hibák, csalódások
Sajnos, nemcsak az apai szigor, az ún.
hideg, korlátozó nevelési stílus okozhat gátlásosságot, hanem az anyai
kényeztetés, „túlgondozás”, vagyis a meleg, korlátozó nevelés is. Jól
tükrözi ezt egy 21 éves lány levele:
Gátlásos
vagyok, nem tudok ismerkedni. Ha nagyritkán bekerülök egy társaságba, teljesen
megkukulok, pedig nem vagyok butább, mint a többiek (érettségiztem). Még soha
nem jártam senkivel. Semmiféle szexuális tapasztalatom, gyakorlatom nincs.
Nagyon félek a kudarctól, attól, hogy kinevetnek… Anyut nagyon szeretem, bár
talán az ő hibája, hogy én ilyen lettem. Mindig óvott a fiúktól, megkövetelte,
hogy korán hazamenjek stb. Talán az volt a baj, hogy túl komolyan vettem anyu
intelmeit. Amikor egy fiú próbált közeledni, már menekültem…
Ez már nehezebb eset, s
nem biztos, hogy szaksegítség nélkül is megoldható. Csak akkor sikerülhet, ha a
levélíró felismeri a további halogatás veszélyeit, s elég elszánt ahhoz, hogy
szorongásait leküzdve keresse az ismerkedés lehetőségeit (ha másként nem megy,
akár újsághirdetés, vagy az internet útján is). Jó lenne, ha rendszeresen járna
társaságba, szórakozóhelyekre, lehetőleg nem egyedül, hanem egy barátnőjével.
Másrészt a szexuális fogékonyságát és igényeit kellene fejlesztenie (például
önkielégítések révén).
Vannak esetek, amikor a
gátlásokat csak bizonyos helyzetek, például a partner szexuális közeledése
váltja ki. Az „Októberi válasz” jeligéjű, 15 éves lány írta, hogy az elmúlt
nyáron járt először fiúval, s minden jól ment, mígnem egyszer csókolózásra
került sor, s ettől félni kezdett:
Amikor hozzám
ért, hirtelen valami gyomoridegesség fogott el. Mi fog történni? S mi lesz, ha
majd a férjemmel nem merek lefeküdni a nászéjszakán? Hogyan küzdhetném le ezeket a gátlásokat?
Hát először is hadd
nyugtassam meg: mire a nászéjszakára kerül sor, addig még bőven lesz ideje
leküzdeni a gátlásait. Ennek mikéntjére azonban nincs egységes recept. Először
is pontosabban kellene tudni, mi váltotta ki a gátlásait, félelmét.
Valószínűleg az is hozzájárult ehhez, hogy hiányosak
a nemi élettel kapcsolatos ismeretei. Próbálja pontosabban megfogalmazni
aggályait, aztán keressen rájuk választ, pl. egy jó szexuális felvilágosító
könyvben. De lehetőleg partnerével is beszélje meg félelmeit, mert ez is
elősegíti gátlásainak leküzdését.
A gátlások igen gyakori
oka a szerelmi csalódás, bár
rendszerint nem önmagában, hanem a csalódást okozó partnerhez való, túl erős
érzelmi kötődéssel együtt. Ilyesmiről olvashatunk pl. a „Karesz” jeligéjű, 15
éves lány levelében:
13 éves
koromban nagyon szerelmes voltam. Az a fiú volt az első az életemben. Fél év
múlva ott hagyott, kiderült, hogy csak játszott velem… Azt hittem, nálam is
csak egy diákszerelem, ami gyorsan elmúlik. De nem így történt: azóta is mindig
csak rá gondolok. Volt ugyan egy új fiúm, de szakítottam vele, nem tudom a
régit elfeledni. Félek, hogy emiatt nem fogok tudni már senki mást szeretni…
Jellemző, hogy ez a
levélíró is – az előzőhöz hasonlóan – milyen távoli kihatásokat feltételez,
nehezen tudja elképzelni, hogy pillanatnyi problémái megoldódhatnak.
Kétségtelen, hogy az első szerelem nagyon mélyen belevésődhet az emberbe, hatása
annál lassabban halványul, minél erősebb érzelmeket mozgatott meg. De aki
lelkileg egészséges, az megérti az első szerelem elmúlásának szükségszerűségét,
s még az egyoldalú szakítás fájdalmas élményét is fel tudja dolgozni magában,
maximum egy-két év alatt. Viszont, akik nem tudnak megbirkózni ezzel a
feladattal, azoknak segítségre van szükségük.
Ez vonatkozik többek
közt az „Egyedül nem lehet” jeligéjű, 16 éves lányra is, aki gátlásossága miatt
még az első szerelemig sem tudott eljutni. Azt írja:
Sokáig szinte
bemeséltem magamnak, hogy csúnya vagyok és úgysem
kellek majd egy fiúnak sem. Így jóformán szóba sem merek állni velük, ami nagyon
elkeserít. Érzem, hogy erről egyedül nem tudok leszokni. Mit tegyek, hogyan
szabaduljak meg gátlásaimtól?
Egyedül valóban nehéz
leenne. De ha pl. rendszeresen összejár barátnőivel,
osztálytársaival, vagy más társasággal, az ilyen csoportos összejövetelek
lehetővé teszik gátlásainak fokozatos leküzdését. Csoporthelyzetben könnyebb a másik nemmel való barátkozás
is! Persze vannak esetek, amikor pszichológiai szaksegítség igénybe vétele
lenne indokolt. Mint pl. annál a 21 éves fiúnál, aki megírta, hogy még
semmilyen szexuális kapcsolata nem volt; nem meri megszólítani a lányokat. Ha
pedig mégis elkezdődik egy beszélgetés, hamar zavarba jön, főleg a szexuális
közeledés gondolatától. Az okokat illetően nagyon tanulságos dolgok derülnek ki
a levélből:
A családomba
sohasem tudtam beilleszkedni. Most is idegesít a tanyán élő szüleim állandó
veszekedése, gondolkodásbeli elmaradottsága. Enyhén mozgássérült vagyok, hat
évig intézetben nevelkedtem, ahol nagyon zárkózott voltam, inkább csak a
tanulással törődtem. A középiskolában sem tudtam beilleszkedni a közösségbe,
rendkívül gátlásossá váltam, ott is hagytam az iskolát. 17 éves korom óta
vándorolok munkahelyről munkahelyre, sehol nem találom a helyem, érzelmileg
elfásultam, céltalanná váltam. Egy beteljesült szerelem nekem a megváltást
jelenthetné, csakhogy a gátlásaim akadályozzák a kapcsolatteremtést. Gondoltam
már házassági hirdetésre is, de sokkal több érzelmi töltést várok egy
kapcsolattól, minthogy ezt így meg lehessen oldani.
Nem könnyű helyzet!
Csodavárás helyett a levélírónak magának kellene lépéseket tennie gátlásainak
leküzdésére. Ennek első lépéseként pszichológiai
szaksegítséget kellene keresnie, ami ugyan Budapesten könnyebb, de azért
vidéken is lehetséges (főleg a nagyobb városokban). Azután gyakorolnia kellene
a kapcsolatteremtést, a beszélgetést – eleinte szinte válogatás nélkül,
mindenkivel, aki az útjába kerül.
Ami pedig a lányokat
illeti, legokosabb lenne, ha egyelőre a szexuális kapcsolatteremtés szándéka
nélkül próbálna hozzájuk közeledni, udvariasan, barátilag érdeklődve irántuk.
Idegenkedése az újsághirdetés útján történő ismerkedéstől indokolatlan, hiszen
az ilyen módon kötött ismeretségekből is kialakulhat egy jó és tartós
kapcsolat; aminek „érzelmi töltése” sohasem az ismerkedés módjától függ!
Gyakran azt hiszik – és
a látszat tényleg ezt mutatja –, hogy az ifjúkori elmagányosodás fő, vagy
egyetlen kiváltó oka egy serdülőkori szerelem kudarca. Pedig ez inkább csak egy
láncszem az elmagányosodási folyamatban, amelynek gyökerei messzire nyúlnak
vissza. Persze néha fontos láncszem, hiszen a tizenéves kor a
kapcsolatteremtési készség szempontjából sorsdöntő időszak. Egy 21 éves,
főiskolás fiú írta:
Általános
iskolás koromban volt egy diákszerelmem. Bár ő mást szeretett, én képes voltam
egyetlen intéséért az ablaka alatt állni 2–3 óra hosszat is télen. Ez a
sikertelenség, úgy érzem, kicsit már determinálta későbbi kapcsolatteremtési
kísérleteimet. A középiskola első éveiben inkább csak a tanulással
foglalkoztam, a klubdélutánokon feszélyezett voltam. Ha nekem tetsző lánnyal
beszélgettem, könnyen zavarba jöttem. Máig sem jártam
egyetlen lánnyal sem. Egyszerűen nincs
önbizalmam.
Elég valószínű, hogy a
levélírónak már serdülőkorában sem volt kellő önbizalma, s ez ítélte kudarcra
már az első közeledési próbálkozásait. A kudarc aztán tovább csökkentette
önbizalmát. Leveléből nem derül ki az önbizalomhiány eredeti oka. Családi
körülményeit rendezettnek tartja. Ez a (látszólagos) rendezettség azonban nem
jelenti azt, hogy problémája nem lehet családi eredetű. Egy pszichológus
nyilván föl tudná tárni a levélíró számára rejtett, tudattalan összefüggéseket.
„Szexundor” és „túlkompenzálás”
A gátlásosság, magányosság egyik fő
oka igen sokszor a szextől való félelem. Egy 20 éves gépírónő írta, hogy
eddig mindössze két rövid kapcsolata volt, amelyek azért szakadtak meg, mert
nem, vagy csak nehezen bírta elviseli partnere testi közelségét és óvatos,
szexuális közeledését. A szextől való félelem néha kifejezett „szexundor” (averzió) formájában jelentkezik. Egy 15 éves
lány írta, hogy nem érti, miért nem tud szerelmes lenni és tartósan együtt
járni valakivel. Ugyanis, ha megsejti, hogy tetszik egy fiúnak, azt egyszerűen
megutálja. Egy másik, 17 éves lány is hasonló gondokkal küzd:
Pillanatok
alatt meg tudok kedvelni egy fiút, de a lángoló érzelmekből igen gyorsan csak a
hamu marad. Barátkozom, játszom, mint macska az egérrel, de ha látom, hogy az
„egér” rokonszenvez velem, egyből ott hagyom. Küzdök, hogy megszeressen, de ha
szeret, megutálom. Miért van ez?
A megkívánásnak és
elutasításnak ilyen könnyű átfordulása bizonyos fokig életkori sajátosság a
serdülőkorban. Emögött sok minden lehet. Leginkább
olyasmi, hogy a serdülő még csak ismerkedik a felnőttes nemi szereppel, még
bizonytalan; vágyik, de könnyen megijed,
visszariad vágyának teljesülésétől, mert még nem elég érett arra, hogy a
tényleges nemi kapcsolatot vállalni tudja. Ez számára úgy jelentkezik, hogy
„megutálom”, de valójában félelem és gátlások vannak mögötte.
A pszichológusok jól
ismerik azt a jelenséget, amelynek lényege, hogy az ember igyekszik
ellensúlyozni gyengeségeit, s ennek során gyakran „átesik a ló túlsó oldalára”.
Vagyis épp az ellenkezőjét mutatja annak, amit valójában érez, vagy tenni akar.
Ezt hívják „túlkompenzálásnak”.
Nem a legszerencsésebb módja ez a kellemetlen érzések elhárításának, mert
megtévesztő, s így újabb bonyodalmakat okoz. Jól látható ez az alábbi levélben,
amit egy 18 éves lány írt:
Ott kezdem,
hogy roppant gátlásos vagyok. De mégis megjátszom a gátlástalant. Még soha nem
volt szexuális kapcsolatom, de azt hazudom, hogy már rég túl vagyok mindenen.
Szégyenlős vagyok, könnyen zavarba jövök, s olyankor csak dadogok, izzadok.
Van, amikor bedobom az unalmast, nem érdekel semmi és senki. De ez sem igaz.
Nagyon is odafigyelek mindenre, amit mondanak, és még rosszabbul esik.
Szeretnék olyan lenni, mint a többiek, mégsem érzem jól magamat velük, félek,
hogy kinevetnek…
Ez a lány
„túlkompenzálta” a gátlásosságát, de viselkedése így görcsössé, mesterkéltté
vált, amit a többiek nyilván észrevettek, s ha nem is tudták pontosan az okát,
érezték, hogy valami nem stimmel. Így végül is nem érheti el, amit akar.
Valójában tehát nem érdemes az embernek „megjátszania magát”, eltitkolni azt,
amit érez, s az ellenkezőjét mutatni. Persze nincs olyan varázsige, amitől a
levélíró máról holnapra megváltozhatna. Lelki tulajdonságokon,
jellemvonásokon csak türelmes, szívós önnevelő munkával lehet változtatni. Az
idézett levél azt mutatja, hogy ennek a lánynak van önkritikája, képes
tárgyilagosan elemezni saját magát, tehát már meg is tette az első lépést az
önnevelés útján.
Mi lehet a következő
lépés? Tűzzön ki konkrét célokat: min akar változtatni, milyen tulajdonságokat
akar kialakítani magában; s aztán bontsa le napi feladatokra e tulajdonságok
gyakorlását. Esetleg vezessen naplót és rendszeresen értékelje, mit sikerült, vagy nem
sikerült elérnie, s min kell változtatni.
Az alábbi levél – egy 15
éves lány írta – szemléletesen mutatja, hogy a kapcsolatteremtés szempontjából
nem a szép külső, hanem az önbizalom a legfontosabb:
Nagyon sovány
vagyok és ez annyira bánt, hogy nem is járok sehová. Félek, hogy a fiúk kicsúfolnak és megjegyzéseket tesznek rám. Ha a barátnőmmel
lent tollasozunk és odajönnek a fiúk, én mindjárt elmegyek onnan, nem merek
leállni velük beszélgetni. Mert, ha mondok valamit, úgy lekezelnek, mintha ott
sem lennék. Csak a barátnőm érdekli őket. Nem értem, miért tesznek különbséget
köztünk, hiszen ugyanolyan sovány, mint én. Sőt, szerintem én csinosabb vagyok
nála. Csak abban különbözik tőlem, hogy nem törődik a külsejével, fel sem
veszi, hogy nem csinos és kicsit görbe a lába. Akárhányszor hazajön az
iskolából, mindig újságolja, hogy hányan kezdtek ki vele. Nem tudom, nekem
miért nincs szerencsém a fiúknál, miért mindig csak neki van. Persze ő tud
beszélgetni a fiúkkal – én miért nem tudok? Lehet, hogy nincs önbizalmam?
Legalábbis anyu ezt mondja. De az is baj, hogy nem tudok jól táncolni.
A levél önmagáért
beszél, aligha kell kommentár. Ha két hasonló korú lány közül a csúnyábbiknak
van sikere a fiúknál, akkor ezt főleg a nagyobb
önbizalom magyarázhatja. Ez az alapja ugyanis a kapcsolatteremtési
készségnek, amibe persze egyebek közt a beszélgetési készség is bele
tartozik és a táncolni tudás is. Leglényegesebb eleme talán mégis az ún. beleélő készség (empátia), aminek
lényege, hogy rá tudunk hangolódni a beszélgető partnerre, bele tudjuk élni
magunkat az ő helyzetébe, képesek vagyunk az ő szempontjából is látni a
dolgokat. Ez biztosítja a partner jobb megértését és a szavaira, ill.
viselkedésére való megfelelőbb reagálást.
Az említett készségek
egyáltalán nem születnek velünk, hanem az egyéni fejlődés során, külső
hatásokra alakulnak ki, tehát fejleszthetők
és alakíthatók! Tizenéves korban a partnerkapcsolati gátlások viszonylag
könnyen orvosolhatók. De ha ez nem történik meg, később idültté, krónikussá
válnak ezek a gátlások és személyiségtorzító
komplikációkat eredményezhetnek. Például „nőgyűlölő”, illetve „férfigyűlölő”
beállítottság alakulhat ki. Egy 26 éves férfi írta:
Nem akarom a
részletekkel untatni – azokról akár könyvet lehetne írni –, röviden: undorodom
a nőktől és nem kívánok, sőt, azt hiszem, már nem is
tudnék (de nem biológiai okokból) közelebbi kapcsolatba kerülni velük. Nagyon
sok jó és rossz kapcsolatnak voltam a tanúja. Sajnos, nekem mindig a rossz
jutott, a nemes helyett. Nem tudtam befolyásolni a kapcsolataimat, és a kezdés
után röviddel mindig azzal küldtek el, hogy nem vagyunk egymáshoz valók.
Rengeteg könyvet olvastam, de a lányok, akikhez szerencsém volt, alig tudtak
valamit. Mégis ők küldtek el. Szexuális kapcsolatba még senkivel sem kerültem.
Több csalódást már nem bírnék elviselni. A szexuális kapcsolat olyan
elképzelhetetlen a számomra, mintha pl. egy kecskével
kellene összefeküdnöm…
Az idézett levélrészlet
elég egyértelműen elárulja a levélíró nőgyűlöletének okát: a kapcsolatteremtési
kudarcokat. E kudarcok oka azonban már nem világos, bár az
nyilvánvaló, hogy a levélíró alkalmazkodási és beleérző (empátiás) készsége
fejletlen; amit talán azzal próbál ellensúlyozni (kompenzálni), hogy az
olvasottságát fitogtatta. Nem mintha a lányok nem kedvelnék a művelt férfiakat,
de ha valaki pl. érzelmi és erotikus közeledés helyett
folyton tudálékoskodik, akkor csak azt éri el, hogy úgy gondolnak rá, mint
Petőfi a „zordon Kárpátokra: … tán csodállak, ámde nem szeretlek.”
A partnerkapcsolatoktól
való tudatos tartózkodás – akármilyen ürüggyel történik is – rendszerint a
„savanyú a szőlő” típusú védekező mechanizmusra vezethető vissza. (Itt
emlékeztetnék Aesopus meséjére: a róka nagyon szeretett
volna megkóstolni egy szép fürt szőlőt, de hiába ágaskodott, sehogy sem érte
el. Végül elkullogott, gondolván: Nem baj, úgyis savanyú még!.
Lényegében ugyanezt teszik, akik arra hivatkoznak, hogy „úgysem lett volna jó a
kapcsolat”, vagy „úgyis túl fiatal vagyok még” stb.)
A beszédgátlás
A kapcsolatteremtési gátlások
leggyakoribb formája a beszédgátlás. Ennek több fokozata van. Igen gyakori az a
változata, amely csak egy szeretett, vagy nagyon tetsző partner(jelölt)
jelenlétében lép fel. Ezt viszonylag könnyű leküzdeni, ha biztosítható a
partnerrel való gyakori együttlét, lehetőleg nemcsak szórakozási helyzetben,
hanem más, közös tevékenységek (munka, tanulás, kirándulás stb.) keretében is.
Rendszerint jól oldja az ilyen fajta beszédgátlást az erotikus kapcsolatlétesítés
(átkarolás, ölelkezés, simogatás). Bár persze a beszédgátlás mögött többnyire
szexuális gátlásosság rejlik, s ez az alapvetőbb. Egy 18 éves lány írta:
Amint
kettesben maradok egy fiúval, úgy érzem, megfagy körülöttem a levegő, vacog a
fogam és reszket a térdem, alig tudok megszólalni. Ez, sajnos, még akkor is így
van, ha a fiú számomra szimpatikus, vagy ha nem kell szexuális közeledéstől
tartanom (pl. a szüleim a másik szobában vannak).
Attól félek, így nevetségessé válok a fiúk szemében.
Elég nyilvánvaló, hogy a
levélíró iszonyatosan fél a szextől,
emiatt kerül szinte sokkos állapotba, amikor kettesben marad egy fiúval. Ez a pszichoszexuális fejlődés komoly zavarára (ismerethiányok,
téves beállítottság stb.) utal. Tehát ezt a fejlődési zavart kellene
megszüntetni ahhoz, hogy a levélíró (beszéd)gátlása
feloldódjon. Részben szexuális felvilágosító könyvek olvasására van szükség
ilyenkor, részben pedig a másik nem közelségének megszokására, pl. tánc közben,
meg más, „félig négyszemközti” helyzetben.
Az idézett levél a
beszédgátlásnak már egy súlyosabb fokozatáról árulkodik, amely nemcsak egy
nagyon tetsző, hanem bármely partnerjelölt jelenlétében kiváltódik. S van egy
harmadik változat is, amikor a beszédgátlás mindenkivel, tehát azonos neműekkel
szemben is fennáll. Egy 16 éves lány írta, hogy szülei a legutóbbi időkig
szinte még a fiúk közelébe sem engedték. Most már engednék, de nem sikerül neki
komolyabb kapcsolatot kialakítani:
Megismerkedtem
egy közelben lakó sráccal, aki nekem már régen tetszik. Délutánonként
találkozunk – és nagyokat hallgatunk. Eleinte még akadt valami téma, de most
már csak sóhajtozunk és járkálunk, érzem, hogy unatkozik. Én meg égek, s csak
töprengek, mit kellene mondani. Sajnos, nemcsak a fiúkkal vagyok így, hanem a
barátnőimmel, sőt, a szüleimmel is. Nem értem, hogy miért, hiszen sokat olvasok
és a magyar dolgozataim is mindig jól sikerülnek,
tehát van szókincsem és írásban ki tudom fejezni magam. Már anyutól is kértem
tanácsot, de szerinte majdcsak kialakul, és elkezdte mesélni, hogy őneki milyen
jó „beszélőkéje” volt és mennyire körülrajongták a fiúk. Annál zárkózottabb
most, nem érdekli már semmi, 44 évesen. Talán a környezetem is befolyásol, mert
se velük, se egyedül nem járok társaságba.
Ez a komoly beszédgátlás
nem talán, hanem biztosan környezeti
ártalom következménye. A levélíró olyan családban nőtt fel, ahol a szülő
zárkózott, s ezzel akaratlanul rossz példát mutat lányának. A társaságkerülés
folytán a levélíró beszédkészsége rejtett (látens) maradt, illetve a személyes
társalgás esetén gátlódott. Hiába javasolnám, hogy
keresse a beszélgetési, barátkozási alkalmakat, és nyugodtan mondjon ki
mindent, ami eszébe jut. Hiszen épp az a baj, hogy olyankor nem jut eszébe
semmi „elfogadható”.
Sajnos, nem egyszerűen
elhatározás kérdése, hogy valaki a gátlásosságától megszabaduljon. Legalábbis
ilyen erős gátlásoktól általában csak segítséggel (baráti, vagy
szaksegítséggel) tudnak megszabadulni az érintettek. A leggyorsabb megoldást az
hozná, ha a levélíró (és a hasonló helyzetben levők) egy szakembert,
pszichológust keresne és megfelelő pszichoterápiában
részesülne. De sokat segíthetne az is, ha lenne egy barátnője, aki rendszeresen
beszélget vele, elviszi magával szórakozni, bevonja a társas életbe.
Ezzel kapcsolatban kevesen tettek föl
direkt kérdéseket. Valamilyen formában azonban sokkal több fiatalt érint, csak
nem nagyon merik szóba hozni. Bár sokakban felmerül, hogy nem vonzódik-e
túlságosan egy azonos neműhöz. De akiben
egyáltalán nincs ilyen hajlam, az is találkozhat „melegekkel” vagy
„leszbikusokkal”, olvas, vagy hall ilyen esetekről, s gyakran nem tudja, hogy
mit gondoljon róluk.
Pedig a kizárólag
homoszexuális beállítottságúak kevesen vannak (alig néhány százaléka a
felnőtteknek), s ők ritkán írnak az újságoknak, mert nem látnak problémát
abban, hogy ilyenek. Inkább az érdekli őket: hogyan juthatnának nagyobb
szabadsághoz és több ismerkedési lehetőséghez, hogyan találhatnának hasonló
beállítottságú partnereket. Akinek tehát a homoszexuális érdeklődés problémát okoz, az még nem teljesen homoszexuális. Csak
fél tőle, vagy megdöbbenti az ilyen hajlam lehetősége. Ahogyan egy tizenéves
lány írta:
Kollégista
lány vagyok. Az iskolaév kezdete óta az egyik osztálytársnőmön furcsa változást
vettem észre. Ha szobatársai hazautaznak, valamilyen ürüggyel behív magához, s
minden leplezés nélkül közeledik hozzám. Először nem vettem komolyan, hiszen
dicséretet, bókot másoktól is kaptam már, de amikor komolyabban próbált
közeledni (részletezni, azt hiszem, felesleges), azóta már beszélgetni is félek
vele. Az eset annál is furcsább, hiszen a lány értelmes, szép, jó tanuló, és
egészséges fiúkapcsolatai is voltak már.
A levél utolsó
mondatában az a téves feltételezés rejlik, hogy aki értelmes, szép és jól
tanul, az nem lehet homoszexuális. Pedig a szexuális beállítottságnak nincs
köze a szépség, vagy az értelmesség fokához, ez egész más tényezőkön múlik. Ha
igaz, hogy a szóban forgó lánynak már voltak „fiúkapcsolatai” (mármint
szexuális kapcsolatai), akkor nem is nevezhető homoszexuálisnak. Inkább biszexuális
beállítottságú, vagyis nagyjából hasonlóan képes szexuálisan reagálni
azonos nemű, vagy más nemű partnerre. Tudományos vizsgálatok szerint ennek lehetősége eredetileg mindenkiben
megvan, csak a körülmények és a nevelés következtében válnak egyesek homo-,
mások (a túlnyomó többség) heteroszexuálissá.
Az is lehet azonban,
hogy a szóban forgó lánynak csak látszólag voltak „egészséges fiúkapcsolatai”.
Vagyis próbálkozott ugyan fiúkkal, de sikertelenül, amennyiben nem tudott velük
kielégítő szexuális kapcsolatot létesíteni. Ennek sokféle oka lehet. A lényeg
az, hogy a lány esetleg csalódott a másik nemben, így inkább
azonos nemű társtól várt megértést, vigasztalást és kielégülést. A
homoszexuális hajlam kialakulásának előfeltétele, hogy a másik nem, a
heteroszexuális partnerkapcsolat felé vezető út valamilyen oknál fogva
megnehezül, vagy teljesen elzáródik. Egy 19 éves lány írta:
Lehet-e egy
másik lánnyal időnként petting-viszonyt kialakítani,
vagy idővel ez homoszexualitáshoz vezet, amit én nem
akarnék. A fiúismerőseimmel nem akarok pettingelni,
mivel még egyik sem volt az „igazi”, s különben is, levetkőzve szégyellném
magam előttük. Vagy maradjak meg inkább az önkielégítésnél?
Ha a levélíró nem akar
homoszexuális lenni, akkor jobban teszi, ha tartózkodik az azonos neművel
folytatott pettingtől, különösen a kielégüléssel járó
pettingtől. Nem mintha egy-két ilyen élménytől
feltétlenül homoszexuálissá válna valaki, de egy partnerrel szerzett, első szexuális élmények erősebben bevésődnek,
maradandóbb hatásúak, mint a későbbiek. Ezért fontos lehet számára, hogy az
első szexuális kielégülések másnemű
partnerhez kapcsolódjanak, s ezáltal megerősödjön a
heteroszexuális beállítottság. Később ugyanis már egyre nehezebb a
beállítottságot megváltoztatni.
Azt is kérdi: maradjon-e
inkább az önkielégítéseknél. Nos, ha heteroszexuális akar maradni, akkor igen.
Persze tartsa szem előtt, hogy az önkielégítés is csak akkor erősíti a
heteroszexuális beállítottságot, ha közben másnemű partnert képzel maga mellé!
Még jobb lenne azonban, ha ténylegesen is közeledne a másik nemhez. Érdemes
lenne felülvizsgálnia önmagában, hogy miért is akar ez elől kitérni, miért csak
egy „igazi” (és miféle „Igazi”?) előtt nem szégyellné magát? Más levelekből
kiderül, hogy sok lány valamilyen valódi, vagy vélt testi hibáját (pl. „túl
kicsi” vagy „túl nagy” mellek, szőrösödés alkalmatlan helyen stb.) szégyellné
leendő partnere előtt, ezért nem mer közeledni, illetve elfogadni annak
közeledését. Ilyesmi természetesen fiúknál is előfordulhat, ahogyan azt az
alábbi levélrészlet mutatja:
Már elmúltam
18 éves, de eddig csak a nemiszervem körüli szőrzetem
nőtt ki úgy-ahogy, a hónaljam és a szakállam alig pelyhedzik. Már többen tettek
rám sértő megjegyzéseket. Főleg a lányok előtt szégyellem, hogy nem vagyok elég
férfias. Ráadásul minden férfit, akinek nagy a szőrzete, csodálattal és irigyen
nézek, s néha annyira beleélem magam, hogy a hímvesszőm is megmerevedik. Nagyon
félek, hogy ez homoszexualitáshoz vezet, pedig
egyszerűen csak olyan szeretnék lenni, mint a többiek.
A levélíró aggályai
szerencsére teljesen alaptalanok. Sem a hiányos, fejletlen szőrzetnek, sem a
szőrzet látványa által néha kiváltott merevedésnek nincs sok köze a homoszexualitáshoz. Veszélyesebb az, ha nem mer közeledni a
másik nemhez, vagy ha önkielégítés közben is szőrös férfiakról fantáziál. A
saját nemre jellemző testi tulajdonságok túlzott csodálata, vagy az ilyen
személlyel előforduló testi érintkezés (pl. ölelkezés, birkózás) kellemes
élménye is felébresztheti a homoszexuális hajlamot. Egy 16 éves fiú írta:
Míg apám élt,
szüleim rossz viszonyban voltak egymással, s jóformán anyám mellett nőttem fel.
Már 8–9 éves koromban csodálattal bámultam az idősebb fiúkat, boldog voltam, ha
valamelyik foglalkozott velem. Esténként, elalvás előtt különféle történeteket
találtam ki idősebb fiúkkal kapcsolatban. Kb. 10 éves voltam, amikor egy fiú
osztálytársammal nagyon bensőséges viszonyba kerültem. Félreeső helyeken
levetkőztünk, simogattuk egymást és egymásra feküdtünk. Két évvel később egyik
együttlétünk alkalmával – először életemben – kielégültem… Ez a kapcsolat a 8.
osztály végéig tartott. Meg kell említenem, hogy társamnak közben lányokkal is
voltak kapcsolatai. Én 13 éves koromban elhatároztam, hogy pap leszek, ezért egyházi
gimnáziumba mentem. Két évig jártam oda. Közben sokat képzelődtem homoszexuális
jelenetekről, önkielégítést folytattam és bámultam a fiúkat. De rájöttem, hogy
ez nem vezet jóra, ezért eljöttem az egyházi iskolából. Azóta felszabadultabb
vagyok, de lányokkal még nem merek járni, pedig már bennük látom a szexuális
partnert…
Ebből a leírásból sok
mindent megtudhatunk a homoszexuális beállítottság (orientáció) keletkezéséről
(legalábbis fiúk esetében). Jellemző körülmény az apa teljes, vagy részleges hiánya
és a szoros kapcsolat az anyával, ami nagyon kedvez az ún. Ödipusz-komplexus
kialakulásának. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor könnyen keletkezik a fiúban szexuális
vonzalom (szerelem) az anya iránt, amit többnyire kénytelen elfojtani, de
ezzel esetleg a másik nem, a nők iránt érzett szexuális vonzalmát is elfojtja.
S minthogy a hiányzó apa-ideál szerepét a kicsit idősebb fiúk töltik be,
könnyen szexuális vonzalom is társul az irántuk érzett csodálat mellé.
A fantáziálás szerepe
Mint említettem, a homoszexuális
érdeklődés kialakulásában és erősödésében nagy szerepe van az azonos neműekre
irányuló szexuális fantáziálásnak. De szerepe lehet akár a vallásosságnak is, s
általában a hagyományos felfogásnak, amely tiltja a házasság előtti szexuális
kapcsolatokat. Amit sokan úgy értelmeznek, hogy lányokkal ugyan nem szabad, de
fiúkkal… A legutóbb idézett levélíró szerencsére már
el tudja képzelni, hogy heteroszexuális kapcsolata legyen. Fontos lenne
viszont, hogy az önkielégítéskor is nőkről fantáziáljon, s gátlásait leküzdve
közeledjen is hozzájuk.
Egy 24 éves fiatalember
megírta, hogy még nem volt komoly kapcsolata lányokkal, mert valahogy fél
tőlük. Az elmúlt nyáron összebarátkozott unokaöccsével, együtt horgásztak és meztelenül fürödtek, birkóztak a folyóparton.
Egy ilyen birkózás során támadt a levélíróban először homoszexuális vágy. Ez
először megdöbbentette, de aztán gondolatban sokat foglalkozott azzal, hogy mi
lenne, ha… Azt írja:
Lehet, hogy ha
már megtörtént volna, rég nem érdekelne a dolog. De a „nem szabad!” érdekessége
csábít. Azóta háromszor álmodtam vele, s álmomban kétszer megtörtént az, amit
akkor gondoltam, s közben pollúcióm volt. Lehet, hogy homoszexuális vagyok?
A válasz: még nem, de
előfordulhat, hogy az lesz. Minden jel arra mutat, hogy a levélíró
heteroszexuális érdeklődése fejletlen maradt, vagy gátlás alá került, ami
kedvező feltételeket teremt a homoszexuális hajlam kibontakozására, különösen
néhány, kielégüléssel járó homoerotikus élmény után.
Való igaz, hogy a „nem szabad!” tilalma is csábíthat a kipróbálásra, aminek
kielégülést hozó sikere megerősíti a felbukkanó hajlamot. Kiutat jelenthet
viszont a kevésbé szigorú „nem szabad!”, a heteroszexuális partnerkapcsolat
kipróbálása és sikere (no meg a heteroszexuális fantáziálás).
De nézzünk bele más
levelekbe is. Egy 16 éves lány írta, hogy hasonló korú barátja (nem partnere!)
a minap bevallotta neki, hogy furcsa dolgot észlel magán: ha az utcán meglát
egy csinos férfit, elgondolja, milyen jó lenne vele pl. smárolni.
Ettől megdöbbent, fél, hogy „homokos” lesz. Pedig lányokkal is jár, nem
közösült ugyan, de pettinggel kielégült. A levélíró
szeretne neki barátilag segíteni.
A legjobb segítség
ilyenkor a megnyugtatás, hogy ti. néhány ilyen
fantáziától még senki sem lesz ténylegesen homoszexuális. Sőt, még egy-egy
véletlenszerű kipróbálástól sem. – bár sokan azt hiszik. Egy 18 éves fiú pl.
ezt írta:
Nemrég
megtetszett egy lány a munkahelyemen, úgy érzem, beleszerettem. Mégis szomorú
vagyok, mert 14 éves koromban egyszer homoszexuális kapcsolatom volt. Nem tudok
megszabadulni a gondolattól, hogyan tehettem ilyen hülyeséget.
Nagyon szeretnék megjavulni, ha lehetséges.
A levélíró a jelek
szerint nagyon eltúlozza annak a 14 éves kori élménynek a jelentőségét, s ez
veszélyes. Ha ugyanis valaki azt hiszi, hogy megbocsáthatatlan hibát követett
el, amivel végleg kizárta önmagát a „normálisok” társadalmából, akkor hajlamos
arra, hogy föladja a harcot és elfogadja, hogy ő már olyan, amilyen. Pedig
máról holnapra senki sem válik homoszexuálissá, ez hosszabb folyamat, ami
kezdetben még könnyen megállítható. Ami a levélírót illeti, pusztán az a tény,
hogy beleszeretett egy lányba (akit megkívánt), önmagában is bizonyítja: nem
lett homoszexuálissá. Tegye tehát félre a lelkifurdalást, s nyugodtan
közeledjen hozzá.
Régóta megfigyelt tény,
hogy a homoszexuális viselkedés leginkább azonos neműek zárt közösségeiben (pl.
internátusban, katonaságnál, börtönben stb.) jelentkezik, ám ez még nem jelent
berögzült homoszexuális beállítottságot. Egy katonaidejét töltő, 21 éves fiú
megírta, hogy mivel nincs lehetősége az ismerkedésre, egy katona-barátját kérte
meg, hogy „pótolja számára a nőt”. Barátja azonban kereken elutasította,
mondván, hogy találjon más megoldást – de hogy mit, azt ő már nem tudta. Pedig
a megoldás kézenfekvő: gyakorolja a levélíró az önkielégítést (lehetőleg
heteroszexuális fantáziálással).
Két kollégista lány
azért kért tanácsot, mert barátságuk túlságosan szorossá, már-már homoszexuális
jellegűvé vált. Emiatt egyikük „nem tud közeledni ahhoz a fiúhoz, aki tetszik
neki”. A levélből nem derül ki, hogy miért nem tud közeledni, ha tetszik neki a
fiú. Hiszen éppen ez bizonyítja, hogy valójában nem homoszexuális (legfeljebb
egy kicsit biszexuális) és a túl szoros barátság talán csak pótléka a
hiányzó partnerkapcsolatnak Most még eldönthető, hogy
melyik beállítottságot választja, s akarja erősíteni.
Egy szülő
kétségbeesetten panaszolta levelében, hogy 17 éves fiát homoszexuális játékon
kapta – mit tegyen? Először is nyugodjon meg, hiszen semmilyen tragédia nem történt,
s egy-két játék (persze nem tudom, milyen játék) különben sem jelenti azt, hogy
fia máris homoszexuális beállítottságú. De ha az lenne, sem lenne tragédia,
hiszen attól még értékes és boldog ember lehet. Meg kellene beszélni a fiúval,
hogy ő mit szeretne; persze lehetőleg egy szakember segítségével. Erről a
szaksegítségről azonban – s egyáltalán a homoszexuális hajlam „kezeléséről” –
sokaknak téves elképzelésük van. Egy 16 éves lány írta:
A problémám
az, hogy homoszexuális vagyok. Persze erre már évekkel ezelőtt rájöttem, csak
sosem mertem magamnak bevallani. Ám most már olyannyira elviselhetetlen a
dolog, hogy szinte minden éjjel sírok miatta. Már tízéves koromban szerelmes
lettem egy lány osztálytársamba. Most egészségügyi szakiskolába járok, és itt is
beleestem az egyik osztálytársnőmbe. Emiatt már hetek óta az öngyilkosság jár
az eszemben. Az igazgatónőnk egyszer azt mondta, hogy hormoninjekciókkal
gyógyítani lehet a homoszexualitást, de ezt nem
hiszem. Azt szeretném, bármily különösen hangzik, hogy operáljanak át fiúvá.
Különös, hogy az
igazgatónőnek éppoly téves elképzelései vannak, mint a levélírónak. Ugyanis sem
hormoninjekciókkal, sem átoperálással nem lehet gyógyítani a homoszexuális
beállítottságot, mivel az nem testi, biológiai elváltozás, hanem lelki
tényezőkön alapul. Befolyásolni, esetleg megváltoztatni is csak lelki
kezeléssel, pszichoterápiával lehetne, ha erre elég korán kerülne sor, és az
érintett is kívánná. De számíthat az is,, hogy akad-e olyan másnemű jó barát, aki hajlandó segíteni
a heteroszexuális beállítottság erősítésében. Az idézett lány is jobban tette
volna, ha olyan vonalon tanul tovább, ahol sok másneművel is együtt lehet, s
találhatott volna egy olyan fiút, akinek megtetszik. Hasonló esetről ír egy
lány:
Lassan fél éve
tetszik egy fiú, akiről tudom, hogy a saját neméhez is vonzódik. Szerintem ez
valami lelki sérülés következménye. Szeretnék neki segíteni. Vajon, ha nagyon
tapintatosan rávenném, hogy próbáljon megváltozni, s ő beleegyezik, és teljes
akaraterejével támogatja a kezelést, meggyógyulhat-e? S szükség van-e ehhez
orvosra, vagy csak egy lányra, aki nem veti meg ezért, s végigcsinálja vele, bármilyen hosszú és idegölő ez a kezelés?
A segítő szándék nagyon
tiszteletre méltó, s eredményes is lehet, legalábbis annyiban, hogy a szóban
forgó, biszexuális fiú heteroszexuális érdeklődését erősítheti, ha sikerül a
levélírónak harmonikus szexuális, vagy éppen szerelmi kapcsolatot kialakítani
vele. Szakmai (nem orvosi, hanem pszichológiai) segítségre csak akkor lenne
szükség, ha ez nem sikerülne, s a fiú mégis kívánná a változást, vagyis
biszexualitása heteroszexuális oldalának erősítését. (Bár a biszexualitás
minden fokozata teljesen normálisnak tekinthető.) Egyébként maga a teljesen
homoszexuális beállítottság és viselkedés sem okoz különösebb gondot annak, aki
elfogadja, hiszen nem betegség, nem csökkenti az egyén értékét, s
ma már a közvélemény is egyre inkább kibékül vele.
Olyan témához érkeztünk, ami a levelek
tanúsága szerint igen nagy érdeklődést vált ki a tizenéves fiatalokban. Nem
csoda, hiszen a hazai szexuális felvilágosító irodalom korábban eléggé
„mostohagyerekként” kezelte ezt a témát. Csak nagy vonalakban érintette,
közhelyekkel intézte el. Holott a felnőttes nemi szerep elsajátításának egyik
első és fontos lépése a csókolózás és általában a petting
megtanulása.
A szexuális
tanácsadással és terápiával kapcsolatos tapasztalataim is mindinkább
megerősítették azt a (sok más szakemberrel megegyező) meggyőződésemet, hogy
sokkal kevesebb szexuális zavar fordulna elő, ha a fiatalok a hagyományos
értelemben vett nemi élet, vagyis a közösülések
megkezdése előtt megtanulnának pettingelni,
beleértve egymás ilyen módon történő kielégítését is. Talán nem túlzás ezt
a fajta tudást a szexuális kulturáltság egyik
fokmérőjének tekinteni, nem is beszélve arról a külön előnyről, hogy
kiküszöböli a fogamzásgátlásnak ebben az életkorban alapvető, de sokszor
nehezen megoldható gondját.
A pettinggel
kapcsolatos tájékozatlanságot jól mutatja pl. az alábbi levélrészlet:
S.O.S.! 15 éves, erősen fejlett gimnazista lány vagyok. Egy
éve járok egy fiúval. Nagyon szeretjük egymást. Már többször csókolóztunk is.
Most, utólag jöttem rá, hogy nagy hibát követtem el. A nyáron
a strandon, a kabinban megengedtem, hogy levegye a fürdőruhám felső részét és
úgy csókoljon. Akkor éreztem először ott lent olyan furcsa bizsergést, és
elöntött a nedvesség. Azóta csak így akar csókolózni, és folyton unszol, hogy
feküdjek le vele. Én ezt nem akarom megtenni, mert félek a következményektől.
Tovább szeretnék tanulni. Olvastam, hogy a petting-módszerrel
ki lehet elégíteni egymást. Csak az a baj, hogy ilyen dolgokban nagyon járatlan
vagyok; nem tudom, mit és hogyan kell csinálni. Tessék
szíves lenni engem felvilágosítani! Nagyon szeretném a fiút megtartani…
Milyen egyszerű lenne, ha ilyen gondok
esetén a fiatalok a szüleiktől, nevelőiktől kaphatnának megfelelő
felvilágosítást! Sajnos, a szülők nemzedékét általában nem úgy nevelték, hogy
erre képesek lennének. Még jó, ha csak azzal intézik el a kérdést, hogy „ne
ilyesmin járjon az eszed!”, s nem adnak válasz helyett egy pofont.
Valószínűleg ezért nem fordult a levélíró sem a szüleihez. De nem nagyon áll
rendelkezésére olyan felvilágosító könyv sem, amelyből világos, érthető választ
kaphatna kérdéseire. (A pornográfia sem ad ilyet.) Pedig joga van ilyen válaszra. Sőt, személyes fejlődésének érdeke meg is
követeli, hogy ne maradjon bizonytalanságban, s ne kelljen elfojtania jogos
igényeit. Hiszen nem az a veszélyes, hogy nemi kielégüléshez jut, amikor ennek
igénye már felmerült, hanem inkább az, ha elhamarkodottan, felkészületlenül
kezdi el a közösüléseket! Válaszom tehát ez: Helyesen tette, hogy nem feküdt
még le a fiúval. Ez ebben az esetben még túl korai lenne, több okból is.
Egyrészt úgy tűnik leveléből, hogy nem ismeri a fogamzásgátló módszereket,
például a gumióvszert. Másrészt túlságosan tapasztalatlan még a szexuális
ingerlés és kielégülés lehetőségeit illetően; talán még az önkielégítést sem
tanulta meg. Pedig ezzel és a pettinggel fejlesztheti legjobban saját szexuális
képességeit, s biztosíthatja, hogy majd a közösülést is élvezni tudja.
De mi tulajdonképpen a petting? Sokan tévesen úgy értelmezik, mintha a
közösülésnek valamilyen utánzásáról lenne szó; például, hogy a hímvesszőt csak a
hüvelybejárathoz teszik, vagy az ujjukat dugják be a hüvelybe. Téves
elképzelései vannak az alábbi levélírónak is:
15 éves
vagyok. Hat hónapja járok egy fiúval. Nagyon szeretjük egymást. A hat hónap
alatt nagyon engedékeny lettem, pedig először még azt sem engedtem meg, hogy
hozzám érjen. Most meg minden találkozásnál felnyúl, és azt akarja, hogy oda
tehesse… Mindig mondja, hogy szeretne velem lefeküdni. Nem tudom, jó lenne-e,
ha ilyen fiatal korban elveszteném a szüzességemet? Úgy érzem, nagyon közel állok
a lefekvéshez, de szeretném ezt valahogy megakadályozni. Csak kezd nagyon
nehezemre esni, hogy visszautasítsam. Én is nagyon kívánom őt, de ha felnyúl,
az nem elégít ki igazán. Mit tehetnénk? Ha a pettingelés
jó lehet, akkor írja meg részletesen, hogyan kell csinálni,
hogy mindkettőnknek jó legyen.
A kívánság jogos. Nem
annyira azért, hogy a petting révén a szüzesség
megőrizhető legyen (ezt egyébként azzal a bizonyos „felnyúlással” talán már el
is veszítette), hanem egyrészt a nem kívánt terhesség elkerülése érdekében,
másrészt, hogy ne csak felizgassák
egymást, hanem ki is elégüljenek. Hiszen a szexuális izgalom legjobb,
természetes feloldása a kielégülés, s nem lenne jó, ha megszoknák ennek
elmaradását, mert az szexuális zavarokhoz vezethetne.
A petting bizonyos formái nemcsak a szexuális izgalom
és élvezet fokozására alkalmasak, hanem a kielégülés (orgazmus) is elérhető
általuk. Az elterjedt tévhittel ellentétben az így elért orgazmus épp olyan
jó és természetes, mint a közösüléssel elérhető!
Jelentősége és formái
Érdemes tehát a nemi életet – az
önkielégítés után – a petting megtanulásával
kezdeni. Ez a szó simogatást, becézést, szerelmi játékot jelent.
Szexológiai jelentése: mindazok az ingerlési, örömszerzési módok, amelyek a
közösülésen kívül előfordulhatnak a szexuális együttlét során. Vagyis nem
egy bizonyos szeretkezési módot jelent, hanem sokfélét. A kulturált szexuális
együttlét jelentős részben pettingből áll, még akkor
is, ha a közösülésnek semmilyen akadálya sincs. Ennek kiemelkedő jelentősége
van a partnerek szexuális összehangolódása szempontjából (ugyanis minden új
partnert meg kell tanulni!)
A petting
különösen a nemi életet most kezdő fiatalok számára fontos. Nemcsak a
fogamzásgátlás miatt, hanem amiatt a különbség miatt
is, amely ez idő tájt a fiúk és lányok szexuális reagálókészsége
között fennáll. A fiúknál a serdülőkorban bekövetkező (éjszakai) magömlések már
orgazmuskészséget jelentenek. A lányoknál viszont ez nem
alakul ki magától, hanem csak a szexuális ingerekre való ráhangolódás
fokozatos gyakorlása teszi ezt lehetővé. Ha például egy fejletlen szexuális reagálókészségű lány enged a fiú
sürgetésének és „lefekszik”, vagyis közösül vele, nagyon valószínű, hogy nem
képes élvezni, vagy éppen kielégülni általa. Sőt, inkább kellemetlennek,
esetleg fájdalmasnak fogja érezni (akkor is, ha már nem szűz).
Ezért
újra és újra hangsúlyozom: szabálynak kellene tekinteni, hogy a nő csak
akkor veszítse el szüzességét, ha az orgazmuskészsége
már kialakult. Ezt pedig az önkielégítésen kívül a petting
gyakorlása segítheti elő leginkább! Úgy is írhatnám, hogy a nemi élet
megtanulásának első szakasza az önkielégítés, a második a petting
és csak a harmadik a közösülés! Nem célszerű mindjárt a harmadikkal
kezdeni, vagy a másodikat kihagyni. (Az iskolát sem az érettségivel kezdjük!)
De a petting,
vagyis a változatos szerelmi játék később is fontos, a
felnőttkori szexuális kapcsolatokban. Elhanyagolásának gyakori következménye a
korai orgazmus és magömlés, továbbá a nő kielégülésének elmaradása. A közösülést
megelőző, hosszabb-rövidebb petting (ez esetben: előjáték)
teszi lehetővé, hogy a nő elég magas izgalmi szinten kezdhesse az aktust, a
férfi pedig hozzászokjon saját kielégülésének (és a magömlésnek)
késleltetéséhez. Ennek érdekében persze a partnereknek irányítaniuk kell
egymást. (Erre később visszatérünk.)
Tévedés lenne azt hinni,
hogy a petting, a közösüléstől eltérő szexuális
viselkedés valami új jelenség, hiszen különböző elnevezésekkel már a legrégibb
időkben ismerték. Ami új, az legfeljebb a petting
gyakorisága és elterjedtsége. Tudományos vizsgálatok mutatják, hogy 15–20 éves
korban a petting a szexuális izgalom és kielégülés
egyik fő forrása. A lányok 25–30%-a petting során éli
át először az orgazmus élményét.
A pettingnek
sokféle formája van. Közös bennük, hogy az ingerlés és gyönyörszerzés főleg
kézzel, vagy szájjal történik. Egyénenként különböző lehet viszont, hogy ki
milyen ingerlési módot részesít előnyben. Tulajdonképpen a test bármely része ingerelhető szexuálisan,
de még az ún. fő erogén zónák, tehát a nemi szervek és környékük,
továbbá a száj és a női mellek ingerlése sem hat mindenkire egyformán. Egyesek
a simogatást, mások a szájjal ingerlést részesítik előnyben; egyesek a
finomabb, mások az erősebb ingerlést szeretik stb. A petting fő formái: a
csókolózás, a mellek ingerlése (kézzel, vagy szájjal), és a nemi szervek
ingerlése (kézzel, vagy szájjal).
Tizenéves korban a csókolózás megtanulása az első és
legfontosabb. Számos levél tanúsítja, hogy a serdülőknek – lányoknak és fiúknak
egyaránt – gyakran okoz ez gondot. Sőt, nem ritkán a másik nemhez való
közeledéstől is visszatartja őket, hogy szinte fogalmuk sincs a csókolózás
hogyanjáról. Igaz ugyan, hogy a filmeken, a tévében, vagy akár az utcán
sokszor lehet látni csókolózó párokat, de tőlük inkább csak a testtartásokat
lehet megtanulni, a csók finomabb „mechanizmusa”, technikája rejtett marad. A
„Csók” jeligéjű lány írta:
15 éves vagyok és nem tudok csókolózni. Ez a probléma, azt hiszem,
sok hasonló korú lányt gátol a partnerszerzésben. Nem merek hozzákezdeni a
csókolózáshoz egyik sráccal sem, mert félek, hogy belesülök. Ezért kérem, írja
le a csókolózás folyamatát.
A csókolózás „szabályai”
Bár tény, hogy a gyakorlatban lehet
legjobban rájönni a csókolózás „fortélyaira”, az elméleti felkészülés ezen a
téren is csak hasznos lehet. Megkönnyíti ugyanis a csókolózás pontosabb és
reálisabb elképzelését, s ez a képzeletbeli „elővételezés”, már
próbacselekvésnek számít, csökkenti az ismeretlentől való félelmet, elősegíti a
tényleges csókolózás sikerét. Ugyanis nem ösztönös, hanem megtanulható cselekvésről
van szó.
Sokan azt hiszik, hogy a
csókolózás valami egészen más, mint a puszilkodás, amit mindenki ismer
már kisgyermek korától. Pedig több a hasonlóság köztük, mint a különbség.
Mindkét esetben ajakkal érintjük egymás arcát, vagy ajkát, az egymás iránt
érzett pozitív érzelmek (rokonszenv, szeretet) megnyilvánulásaként. A fő
különbség, hogy míg a puszilkodás általában „szexmentes”,
addig a csókolózás kifejezetten a szexuális izgalomkeltés és örömszerzés
céljából történik.
Ezt az teszi lehetővé,
hogy a száj az egyik fő erogén zóna, vagyis szexuális ingerek
felvételére és izgalomkeltésre nagyon alkalmas. Feltéve természetesen, hogy már
kialakult az egyénben a megfelelő szexuális fogékonyság, reagálókészség,
s nincsenek túl erős gátlásai, amelyek a reagálást akadályoznák. Tény, hogy
ezen a téren nagy egyéni különbségek vannak, még a hasonló korúak között is. A
serdülőkorban általában ugrásszerűen növekszik a szexuális fogékonyság, bár a
fiúknál többnyire gyorsabban és erősebben, mint a lányoknál.
A legtöbb probléma
azonban a gátlásosságból
adódik: Sok serdülő nemcsak a közösüléstől, hanem már a csókolózástól is
annyira fél, hogy szinte görcsösen megfeszül, nem tudja magát elengedni, amikor csókolózásra
kerülne sor. Ez a feszült állapot pedig lehetetlenné teszi a szexuális
reagálást, vagyis a csókolózás élvezetét. Valójában tehát nem az a baj, hogy a
fiatal nem ismeri a csókolózás „technikáját”, hanem a gátlásossága. Ami ugyan a
hiányos ismeretekkel is összefügg, de elsősorban a hibás beállítottság, s végső
soron az idejétmúlt, szexellenes nevelés
következménye.
Az erős gátlásoktól
azonban fokozatosan, tudatos önneveléssel, gyakorlással, szükség esetén
pszichológiai szaksegítséggel meg lehet szabadulni. A fokozatosság a csókolózás
megtanulása terén különösen a gátlásos serdülők számára ajánlatos. Aki fél a
csókolózástól, az nem menjen bele rögtön, mert így úgysem tudná élvezni. Tehát
ne engedjen partnere sürgetésének, s kérje őt, hogy egyelőre elégedjen meg a
simogatással és a (pl. arcra, vagy kézre adott) puszival. A csókolózás tanulásakor legcélszerűbb a
pusziból kiindulni!.
Hiszen, ha valaki élvezni tudja, hogy puszikat ad és kap, az
hamar belejön majd a csókolózásba is. Ugyanis a következő lépés a csókolózás
tanulásában a szájra adott puszi,
ami erotikus töltés esetén valójában már a csókolózás
legegyszerűbb, legáltalánosabb formája. Jellemzője, hogy rövid
: az ajkak csak egy-egy pillanatra találkoznak. Ha aztán ez sűrűn
ismétlődik, az már igazi csókolózás!
Csókolózni persze
sokféleképpen lehet, s minthogy nincsenek szabályok, mindenki szabadon
kísérletezhet. Nem is árt, ha tudatosan törekszünk arra, hogy saját
csókolózási szokásokat, „technikát” alakítsunk ki, tehát egyéniségünket bele
vigyük a csókolózásba is.
Igen népszerű változat
az ún. nyelves csók, amikor
a partnerek nemcsak az ajkukat érintik össze, hanem a nyelvüket is, vagy
például nyelvükkel váltakozva behatolnak egymás
szájába. A Káma-Szútra,
a közel kétezer éves indiai „szeretkezési tankönyv” a csókolózás 14
fajtáját sorolja fel. (Lényeges különbség nincs köztük.) Úgy látszik azonban,
hogy a csókolózásra vonatkozó ismeretek, „szabályok” összegyűjtése és
továbbadása élő hagyomány, mert egy fiatal olvasó valahonnan kimásolta és
beküldte a csókolózás állítólagos „szabályait”, 90
pontban összefoglalva. Ilyeneket tartalmaz:
Ha a fiú vagy lány remeg a csók közben, szívből adja. A csóknál a lány a fiú nyakát, a fiú a lány
derekát karolja át
Ilyen és hasonló
„szabályokat” olvashatunk ebben a gyűjteményben, amelyben persze babonás
butaságok is vannak, pl. „Sötétben tíz csóknál többet ne adj!” és hasonlók.
Annak a 16 éves fiúnak, aki azt kérdezte: Van-e a csókolózásnak törvénye? –
csak azt válaszolhatom, hogy nincs. Az örömszerző és örömet nyújtó csókolózás
nem valamiféle szabályok ismeretén múlik. Akiben nem alakult ki a megfelelő
szexuális reagálókészség, az hiába tudna sokat a
csókolózás technikájáról, mégsem tudná élvezni. Ehhez kapcsolódik az a kérdés,
amit egy 16 éves lány tett fel: Milyen tünetekkel jár az első csókolózás?
Nem tudom, mire gondolt
a levélíró; lehet, hogy valamilyen betegségnek tartja a csókolózást, aminek
tünetei vannak? Mindenesetre meg kell nyugtatnom, hogy semmilyen kellemetlen
tünettől nem kell tartania. Az esetleges „tünetek”, vagyis a csókolózás
hatásai, kísérő jelenségei igen különbözőek lehetnek, attól függően, hogy
mennyire tudja valaki élvezni. Megfelelő lelki felkészültség és szeretett
partner esetén az első csókolózás nagy élmény. Nem ritkán olyan izgalomba hozza a résztvevőket, hogy
napokig másra sem tudnak gondolni. De úgy is járhat, mint az a 14 éves lány,
aki ezt írta:
Az első csókolózás
nekem nagy csalódást okozott. Valahogy sokkal többet vártam, és csodálkoztam,
hogy csak ennyi az egész? Egyszerűen nem értem, hogy miért vannak annyira oda
érte legtöbben. Lehet, hogy nem jól csináltuk?
Hát bizony, valószínűleg
nem jól csinálták, bár nem annyira a tudás, mint
inkább a jó szexuális reagálókészség hiányzott. A
csókolózás akkor hatékony, ha szexuális izgalmat és élvezetet kelt, ami
testi tünetekben is megnyilvánul: a fiúnál pl. merevedés, a lánynál a hüvely
nedvesedése jelzi a szexuális izgalmat. A gátlásos, kezdő csókolózók
rendszerint túl erősen egymásra szorítják az ajkukat, s úgy tartják,
összezártan, vagy kissé nyitva, de mozdulatlanul. Az igazi, örömszerző
csókolózás viszont az ajkak laza, érintésszerű találkozásával kezdődik, s
később sem görcsös szorítás, ha nem finom, mozgékony összefonódás jellemzi.
Egy lány azt kérdezte
levelében: Mit kell tenni azt követően, hogy a nyelvek összeértek? A
válasz: nem kell tenni semmit, egyszerűen csak élvezni kell az érintkezést.
Nincs jelentősége annak, hogy a nyelvek csak érintkeznek, vagy simogatják
egymást, esetleg váltakozva behatolnak egymás szájába. Röviden lehet válaszolni
arra a kérdésre is, hogy mi a különbség csókolózás
és smárolás között? Semmi. Az utóbbi csak egy a sokféle „népies” kifejezés
közül, amit a csókolózásra (és hasonlókra) mondanak.
Meglepően sokan félnek a
csókolózástól, s persze épp ezért nem is tudják élvezni. Egy 17 éves lány
„Múlnak az évek” jeligével azon aggódott, hátha frigid lesz, ugyanis eddig még
senkivel sem tudta élvezni a csókolózást. Igaz, hogy szerelmes sem volt még
soha; csak azért próbálkozott fiúkkal, mert hallotta, hogy a csókolózás,
simogatás fejleszti a szexuális képességeket. Ez utóbbi egyébként igaz, de csak
akkor, ha érzelmi alapon, aktívan és gátlások nélkül vesz benne részt, nem
pedig önmaga aggályos figyelésével. A szerelem teszi leginkább alkalmassá
az embert a szexuális reagálásra. (és viszont: a szexuális reagálókészség elősegíti a szerelem kialakulását. A
szexuális fogékonyságot pedig, mint láttuk, az önkielégítés is fejleszti.)
Hányadik
találkozásnál illik elkezdeni a csókolózást? – teszi fel a kérdést egy fiú. Erre sincs semmilyen,
általánosan érvényes szabály. De ha figyelembe vesszük, hogy a csókolózás
majdnem ugyanolyan intim testi kapcsolat, mint a közösülés, akkor nyilvánvaló,
hogy a csókolózás is nagyon bensőséges viszonyt feltételez, ami
ritkán teremthető meg az első találkozásnál. Előre nem is lehet megmondani,
hogy hányadiknál; ez már a körülményeken és a partnereken múlik. Mindenesetre nem okos dolog elsietni a
csókolózást (ahogyan az manapság divat), mert az egymás alaposabb ismeretét
feltételező, bensőséges viszony hiányában sokkal valószínűbb, hogy a csókolózás
nem jelent igazi, kölcsönös örömszerzést.
Petting és kielégülés
A fiatalok leveleiből az derül ki,
hogy – különösen a fiúk – nem sokáig elégednek meg a csókolózással, hanem ennél
jóval többet akarnak: „lefekvésre”, közösülésre törekszenek. Feltehetőleg
azért, mert ha a csókolózástól felizgultak, akkor hiányzik nekik a kielégülés,
s azt hiszik, hogy ezt csak a
közösülés révén érhetik el. Inkább a lányokban merül fel az a kérdés, amit
egyikük így fogalmaz:
A fiút csak úgy lehet
kielégíteni, ha lefekszem vele, vagy másként is?
Ennek lehetősége az
utóbbi években egyre több fiatalt érdekel, különösen azokat, akik már hallottak
a pettingről. Érdekes, hogy ugyanakkor a petting másodikként említett fő formája (a női mellek
ingerlése) iránt alig mutatkozik érdeklődés. Úgy tűnik, a tizenévesek még nem
nagyon ismerték fel a „mellerotika” jelentőségét. A lányokat is inkább
csak abból a szempontból érdekli a saját mellük, hogy elég szép-e, nem túl
kicsi, vagy nem túl nagy-e. Holott ennél sokkal fontosabb, hogyan reagál a mell a
kézzel vagy szájjal ingerlésre. Persze a mellerotika nemcsak a lány, hanem a
fiú szempontjából is jelentős, mert érintése vagy csókolgatása a legtöbb férfi
számára is nagyon izgató.
A kérdésre visszatérve : vannak fiúk, akiket a csókolózás, ölelkezés és
a mellek ingerlése már annyira felizgat, hogy nemcsak merevedésük támad tőle,
hanem az orgazmus (és a magömlés) is bekövetkezik. Különösen azoknál van ez
így, akik az önkielégítés során megszokták a gyors kielégülést. A legtöbb férfi
azonban csak akkor elégül ki, ha a merev hímvesszőt közvetlen ingerlés éri. Ez
főleg kétféleképpen következhet be: vagy úgy, hogy – ölelkezés közben – hozzádörzsöli
magát a lány testéhez (akár ruhán keresztül is), vagy pedig azáltal, hogy a
lány kézzel simogatja a merev hímvesszőt.
Az
orgazmusig folytatott petting továbblépést jelent az
önkielégítéshez képest, a nemi élet fejlettebb, bonyolultabb módja. Fő előnye, hogy
elősegíti a partnerek alkalmazkodását egymáshoz, s ugyanakkor feleslegessé
teszi a fogamzásgátlást, kikapcsolja a nem kívánt terhességtől való
félelmet.
A petting
természetesen nem feltétlenül és nem minden esetben jár kielégüléssel, sem a
fiúk, sem a lányok esetében. Vagy nem is törekszenek erre, vagy nem tudják,
hogyan juthatnának el a közösülés nélküli orgazmusig. Egy lány írta:
Nekem elég a pettingelés, de nem hiszem, hogy a srácomnak is elég. Arra
szeretnék választ kapni, hogy meddig lehet a pettinget
csinálni. Mi 9 hónapja járunk együtt, és még fél év,
amíg leérettségizem. Nem káros-e hosszú távon a pettingelés?
Vagy egy bizonyos idő után már elengedhetetlen a közösülés?
A levélíró problémája
valószínűleg abból ered, hogy még nem ismeri a kielégüléssel járó petting módszereit. Neki talán nem is hiányzik még (vagy
úgy gondolja: neki elég kell legyen), de a fiúnak
annál inkább. S ez jogossá teszi a feltett kérdést. Ugyanis, ha csak felizgulnak a petting következtében, s élvezik ugyan, de a kielégülés
elmarad, akkor nem ajánlatos, hogy ez gyakran és hosszú időn keresztül
ismétlődjön, mert később zavarokhoz vezethet. Megoldást azonban nemcsak a
közösülésre való áttérés jelenthet, hanem inkább a kielégüléssel járó petting
megtanulása; ez ugyanis hoszszabb távon sem lehet
káros.
A csak felizgulással
járó petting következményeit szemlélteti egy 18 éves
lány levele:
Több, mint egy
éve járok egy fiúval. Nagyon szeretjük egymást. Egy hónapja történt, hogy
hosszú unszolás után beleegyeztem a szexuális közeledésbe. Petting-módszerrel
próbáltuk kielégíteni egymást, de sikertelenül. Azt hiszem, mindennek én voltam
az oka. Már az önkielégítés megpróbálásakor észrevettem, hogy nem jutok el az
örömérzésig, ezért abba is hagytam. Ez eddig nem bántott túlzottan, mert arra
gondoltam, hogy partnerrel egész más lesz. De sajnos, nem így történt. Érzésem
szerint ennek oka nagy fokú gátlásosságom és
tapasztalatlanságom. Az együttlét alatt alig mertem túllépni a csókolózáson és
ölelkezésen. Nagyjából tudtam, mit kellene tennem, de nem mertem. Láttam, hogy
a fiú mennyire kínlódik, szinte könyörgött, hogy segítsek már, de nem ment.
Másnap alhasi fájdalmakra panaszkodott. Vajon ennek van valami köze az előző
napi sikertelen együttléthez? Kérem, segítsen, mit tegyek?
Hát bizony, a sikertelen
együttlét és az alhasi fájdalom
szorosan összefügg. De nemcsak a férfiaknál, hanem nőknél is előfordul, hogy ha
csak felizgulnak, de a kielégülés elmarad, megfájdul az alhasuk, férfiaknál
esetleg a herék is, és feszültek, idegesek lesznek a nem oldódó vérbőségtől és
izomfeszüléstől. Ez kétféleképpen előzhető meg: vagy el kell kerülni a
felizgulást, egymás ingerlését, vagy pedig gondoskodni kell a kielégülésről. Az
utóbbi az egészségesebb, ám megfelelő ismereteket, jó reagálókészséget
és a gátlások leküzdését feltételezi. A levélíró
esetében nem voltak meg ezek a szükséges előfeltételek.
Tévesen gondolta
például, hogy az önkielégítés megtanulása nem olyan fontos, mert a partnerrel
úgyis „egész más lesz”. Aki nem tanult meg önkielégítéssel kielégülni, az
a pettinggel is nehezebben jut el az orgazmushoz. A
gátlások leküzdéséhez pedig főleg az kellett volna,
hogy partnerével már előzőleg részletesen megbeszélje (esetleg külön-külön ki
is próbálja) a petting egyes mozzanatait, az ingerlés
legjobbnak látszó módjait és egymás
irányítását. A fiú jobban tette volna, ha számol partnere gátlásosságával,
s az együttlét előtt egy-két órával önkielégítést végez, hogy ezáltal elkerülje
az ún. vőlegénybetegséget. (Így nevezték
régen a kielégülés elmaradása következtében létrejött alhasi és
herefájdalmakat.)
Szerencsére az ilyen
alhasi fájdalmak ritkán szoktak egy napnál tovább tartani (ám, ha mégis, úgy
indokolt orvoshoz fordulni). Még jobb megelőzni a „vőlegénybetegséget” – s
persze a „menyasszonybetegséget” is – megfelelő ingerléssel, amely kielégülést
eredményez. De milyen ez az
ingerlés? Négy
gimnazista lány írta:
Nekünk mit kell csinálni,
hogy a fiúnak is jó legyen? Mert azt kevésnek érezzük, ha csak ő csinál valamit, mi pedig csak engedjük és tűrjük. Szóval azt
szeretnénk tudni, hogy mi a lány feladata, szerepe a petting
során?
Nos, a lány feladata a pettingnél
lényegében ugyanaz, mint a fiúé. Vagyis minél kellemesebb ingerléssel
gondoskodjon partnere élvezetéről és kielégüléséről. Ez történhet kézzel, vagy
szájjal, vagyis simogatással és csókokkal, amelyek minden testrészre
kiterjedhetnek, tehát a nemi szervekre is. Általánosságban csak azt
tanácsolnám, hogy az ingerlés ne a nemi szervnél kezdődjön, legyen minél változatosabb és csak fokozatosan erősödjön. Fontos,
hogy csak olyasmi történjen, ami a partnernek (is) jó, tehát rákényszeríteni
semmit sem szabad. S folyamatosan meg kell győződni arról, hogy
élvezi-e az ingerlést. Ez csak úgy lehetséges, ha a partner valahogy kifejezi,
jelzi, hogy mit érez. Ha ezt nem teszi magától, akkor meg kell kérni rá. Az
érzéseket kifejezni szerencsére nemcsak szavakkal lehet (bár ez lenne a
legjobb), hanem arckifejezésekkel, hangokkal, gesztusokkal, mozdulatokkal is.
Simogatáskor az irányítás legegyszerűbb módja, ha
megfogjuk és vezetjük a partner kezét. Tehát az, aki simogat, kérje meg a
másikat, hogy vezesse a kezét, különösen akkor, amikor a fő erogén zónák (pl. a
nemi szerv) simogatására kerül sor. Ez a simogatás annál biztosabban eredményez
kielégülést, minél jobban hasonlít arra az ingerlésre, amilyet a partner az
önkielégítés során szokott alkalmazni. Mindez természetesen a fiúkra is
érvényes. Alig egy-két kérdés futott be erre vonatkozólag. Egy 16 éves fiú pl. azt kérdezte:
Mit jelent az,
hogy „megujjazni a lányt”?
Nem tudom, ma mennyire
általánosan használatos ez a kifejezés (bár nem lenne baj, ha elterjedne, mert
elég szemléletes). Azt jelenti, hogy a fiú kézzel (az ujjaival) simogatja a
lány nemi szervét, lehetőleg úgy, hogy az ki is elégüljön tőle. Ezzel
kapcsolatban fontos tudni, hogy a nő kielégülése nem a hüvely, hanem a
csikló ingerlésétől függ elsősorban. A csikló pedig a hüvelynyílás
felett, az ún. kisajkak felső találkozásánál
található. A hüvelybe tehát nem kell benyúlni, különösen nem egy szűz lány esetében, hiszen a szűzhártya az ujj behatolása
következtében is felszakadhat. A kéz tisztaságáról természetesen akkor is
gondoskodni kell, ha az ingerlés csak a csikló és a hüvelybejárat környékére
terjed ki; a piszkos kéz ugyanis fertőzést okozhat. De az is fontos, hogy a „megujjazást” végző ujjak ne legyenek szárazak, mert így a
csikló könnyen kidörzsölődhet, ami a simogatást kellemetlenné, vagy éppen
fájdalmassá teheti. Az ujjakat tehát síkosítani kell, vagy
hüvelyváladékkal, vagy valamilyen testápoló krémmel, babaolajjal stb.
Az ingerlés módját
illetően eleinte általában a lassú, érintésszerű simogatás a kellemes.
Később, ahogy a szexuális izgalom növekszik, a simogatás fokozatosan gyorsulhat
és erősödhet. Ügyelni kell azonban arra, hogy ne legyen túl erős, mert
akkor az izgalom visszaesik, megszűnik. Legjobb, ha az ingerlés egész
folyamatát az irányítja, akit éppen ingerelnek. Főleg kezdőknél az is
ajánlatos, hogy ne egyszerre, egyidejűleg, hanem inkább felváltva ingereljék egymást. Az egyidejű, kölcsönös
ingerlés ugyanis megosztott figyelmet igényel, ami nem könnyű és számos hiba
forrása. Semmiképp sem indokolt azt várni, hogy rögtön az első próbálkozásnál
bekövetkezik ilyen módon a kielégülés; rendszerint több próbálkozásra van
szükség, amíg belejönnek.
A „Nyári kaland”
jeligéjű lány azt kérdezte levelében: Pettingeléskor
elveszti-e a lány a szüzességét? Ha nem, akkor biztosan nem, vagy adódnak olyan
helyzetek, amikor igen?
A válaszra tulajdonképpen
már utaltam, amikor azt írtam, hogy a szűzhártya az ujjak behatolása
következtében megsérülhet, beszakadhat, s épp ezért nem ajánlatos ujjal a
hüvelybe nyúlni. (Persze sok múlik azon is, hogy mekkora a szűzhártya nyílása,
milyen rugalmas, és hogy az ujjak milyen óvatosan hatolnak át rajta.) Egy 17
éves fiú más iránt érdeklődött::
Úgy érzem,
elég tájékozott vagyok, s számomra érthető a petting
folyamata. Egy apró, de lényeges részletkérdés azonban még homályos előttem.
Nevezetesen, hogy a férfi partner ondója hová ürül a petting
révén létrejött orgazmusnál?
Nos, a petting révén elért orgazmus több szempontból hasonló az
önkielégítéshez: az ondó egyik esetben sem kerül a hüvelybe, hanem az ingerlés
módjától függően a kézre, vagy más testrészre, a fehérneműre vagy ágyneműre
stb. A különbség az, hogy a pettingnél
a magömlést a partner ingerlése váltja ki, így az élmény is sokkal gazdagabb.
Utoljára hagytam egy ún.
kényes kérdést – ami persze csak a hagyományos, konzervatív szemléletűeknek
kényes. „Párizs” jeligével írták a következő levelet:
16 éves
kollégista lányok vagyunk, sokat vitatkozunk szabad időnkben. Gyakran
beszélgetünk olyan témákról is, amelyek nem érintenek minket közvetlenül, mégis
foglalkoztatnak. Ilyen az úgynevezett franciázás
kérdése. Különböző véleményen vagyunk, egyikünk helyesli, elfogadja, a másikunk
nem. Szeretnénk megkérdezni, mi tulajdonképpen a franciázás,
és elítélendő, vagy sem? Hozzátartozik-e a nemi élethez, vagy egyéni
felfogástól függ? Hallottuk, hogy ez válóok is lehet, ha az egyik fél akarja, a
másik pedig nem. Egyáltalán szükség van-e rá? Ha igen, miért? Szeretnénk végre
tisztán látni ez ügyben.
A „franciázás” lényege a nemi szervek kölcsönös és egyidejű
ingerlése szájjal. Ehhez általában
fordított testhelyzetben szoktak a partnerek egymással szemben elhelyezkedni
(többnyire a férfi van alul). Ha az érintett szerveket – tehát a szájat is! –
előzetesen gondosan megmossák, s nincs nemi úton terjedő betegségük, akkororvosi szempontból nem kifogásolható. Arra sincs
okunk, hogy erkölcsi szempontból elítéljük, feltéve, hogy mindketten
önként és szívesen teszik. Csak az jogsértő,
ha az egyik fél rákényszeríti a másikra – de ebben az esetben a szokásos
közösülés kényszerítése is jogsértőnek tekinthető. Hogy szükség van-e rá, az
egyéni megítélés, ízlés kérdése. Nincs előírva sehol. Van, aki igényli, van,
aki nem, de ez alkalmanként és partnerenként is változhat. Mindenesetre egyik
lehetősége a szexuális együttlét változatossá tételének.
A franciázás
tehát nem feltétlenül káros és nem „abnormális” dolog; de erre is ugyanaz
érvényes, ami általában a kölcsönös és egyidejű ingerlésre, hogy ti. kezdőknek (s főleg gátlásosaknak) nem ajánlott! Előbb
tanulják meg egymást kézzel kielégíteni, s a szájjal ingerlést se mindjárt
egyidejűleg, hanem inkább külön-külön, felváltva próbálják.
Mindezzel kapcsolatban
még nagyon sok kérdés merülhet fel; de egyrészt válaszolni csak arra lehet,
amit tényleg kérdeznek, másrészt a petting aprólékos
részletezése már a pornográfia határát súrolta volna, s ezt igyekeztem
elkerülni.
11.
A „TUL KORAI”
ÉS „TÚL KÉSŐI”
SZEX,
avagy közösüljünk-e – és mikor?
Az ifjúkor egyik legfontosabb kérdése
– vagy megoldandó feladata –, hogy mikor lehet egy partnerrel elkezdeni a nemi
életet. Rengeteg levélíró (főleg 15 és 20 év közötti lányok) tette fel a
kérdést: „Lefeküdjek-e a partneremmel?” (A
„lefekvésen” persze közösülést értenek.)
A probléma egyik oldala
a házasság előtti nemi élet és a szüzesség elvesztése – ezzel külön
foglalkozunk. Itt most a másik oldal érdekel, ami persze szorosan összefügg az
előzővel, hogy ti., mikor és milyen feltételekkel
indokolt a nemi élet elkezdése partnerrel?
Ez utóbbit azért kell hangsúlyozni,
mert a nemi élet nem jelent eleve közösülést.
Egyrészt partner nélkül is lehet nemi életet élni; másrésat
partnerrel sem csak a közösülés jelent nemi életet (hanem, mint láttuk, a petting különböző formái is).
A tizenévesek jelentős
része meglehetősen tanácstalan ebben a kérdésben, nem tud eligazodni a sokféle
nézet, vélemény és szabály között. Hiszen vannak, akik szerint a nemi érés
bekövetkezte már önmagában is indokolja a közösülések elkezdését, míg mások óva
intenek a „túl korai” kezdéstől, s javasolják azt minél későbbre halasztani.
Sok szülő és nevelő véleményét fejezi ki az alábbi levélrészlet:
Sajnos, szinte
belelovalják a 15–16 éves lányokat a szexuális kapcsolatokba, olyannyira, hogy
az iskolában a többiek gúny tárgyává teszik azokat a lányokat, akik 16 évesen
még érintetlenek. Az én lányom is sírva panaszkodik, hogy a legundorítóbb
gúnyolódások céltáblájává vált amiatt, hogy nem feküdt le még senkivel. Sok
szülő életét keseríti meg az ifjúságnak ez a mesterségesen felfokozott,
szexuális életre való irányítása. Sok szomorú, sőt, elrettentő példát tudnék
felhozni a túl korai nemi élet következményeiről.
A levél további részében
azonban a levélíró egyetlen példát sem hoz fel. Sőt, azt sem konkretizálja,
hogy mit ért „túl korai” nemi életen. Pedig ez fontos kérdés, mert valóban
számos tapasztalat szól amellett, hogy a közösülések túl korai, vagy túl
késői elkezdése egyaránt veszélyeket rejt magában (bár az utóbbi
lehetőségre igen kevesen gondolnak). A hagyományos álláspont szerint a „nemi
életet” csak a házasságkötés után kell elkezdeni – vagyis úgy 20–30 éves
korban.
Ez az álláspont azért
elavult, mert sok, fontos tényezőt figyelmen kívül hagy. Az egyik legfontosabb
ezek közül az ún. akceleráció, vagyis
a testi fejlődés, a nemi érés felgyorsulása: a mai fiatalok 2–3 évvel
korábban serdülnek, mint annak idején az elődeik. Ezzel pedig a
gyermeknemzés, s vele a közösülés képessége is megjelenik, sőt, a fiúknál a
szexuális kielégülés képessége is általánossá válik, s ez fölerősíti a képesség
alkalmazásának vágyát. Igaz ugyan, hogy a lányoknál ez a képesség nem jelenik
meg magától, hanem meg kell tanulni. De a harmonikus párkapcsolat képességének
kialakítása mindkét nemnél gyakorlást
feltételez, s nem mindegy, hogy erre mikor kerül sor.
Minél tovább
halogatja valaki a nemi élet megkezdését, annál valószínűbb, hogy nehézségei
lesznek később, amikor harmonikus párkapcsolatot szeretne.
A szexuális kapcsolat
halogatásának szószólói arra hivatkoznak, hogy a tizenévesek lelkileg még nem
elég érettek a szexuális kapcsolatra és felelősségtudatuk is fejletlen. A
kérdés csak az, hogy mitől válnának lelkileg éretté, ha nem kapják meg a
szükséges fejlesztő hatásokat és a gyakorlás lehetőségét? Ez éppen olyan,
mint ha azt mondanánk: csak az menjen a vízbe, aki már tud úszni – de
ugyanakkor sem elméleti, sem gyakorlati úszásoktatást nem biztosítanánk, csak a
mély víz veszélyességét hangoztatnánk.
A felkészültség szerepe
Pszichológiai vizsgálatokból tudjuk,
hogy már a serdülőkor folyamán kialakulnak a felnőttkorra jellemző, értelmi
képességek. Vagyis a 14–16 évesek már képesek lehetnek az érett gondolkozásra a
szex vonatkozásában is – de ez a
lehetőség csak megfelelő oktatással és neveléssel valósítható meg. Enélkül viszont még 20–30 éves korban sem válik valaki a
szexuális kapcsolatra, vagy éppen a házasságra lelkileg éretté. Indokolatlan
tehát azt várni, hogy egy bizonyos életkorban (mondjuk 18 vagy 20 évesen) majd
automatikusan éretté válik a fiatal a nemi kapcsolatra. Nem az életkor a fő kritériuma annak, hogy mikor
nevezhetünk egy nemi kapcsolatlétesítést túl korainak, vagy túl későinek, hanem
inkább az erre való felkészültség foka, az egyén pszichoszexuális fejlettségének szintje.
Minthogy pedig ez
döntően a körülményektől és a nevelési hatásoktól függ, érthető, hogy egyesek
előbb, mások meg később válnak éretté a szexuális kapcsolatokra. Ennek
lélektani szempontból legkedvezőbb időpontja akkor következik be, amikor az
egyén képessé válik az élmény megfelelő előkészítésére és feldolgozására, a
veszélyek elhárítására. Vagyis a szexuális
kapcsolatlétesítés akkor nem túl korai, ha az egyén már eléggé felkészült
arra, hogy önmagát és partnerét veszélyektől mentes, jó élményhez juttassa.
A „jó élmény” pozitív,
fejlesztő hatást jelent, például örömet, megnyugvást, életkedvet. Ám a
lehetséges előnyök mellett számos veszély megelőzésével is törődni kell.
Nemcsak a nem-kívánt terhességről és a nemi úton terjedő fertőzések nyilvánvaló
veszélyéről van szó, hanem a lelki károsodások veszélyeiről is. Ha például a
szexuális kapcsolatra nem tudatos, szabad megfontolásból, pozitív érzelmi
viszony keretében, hanem pillanatnyi, érzéki fellobbanás, vagy alkohol, egyéb
drog, vagy kényszer hatása alatt kerül sor, akkor éretlen, felelőtlen, vagyis
túl korai, veszélyes kalandról van szó.
Lányok esetében a
felnőttes szexuális kapcsolatok túl korai megkezdésének tipikus példája a
fejletlen szexuális reagálókészséggel, saját belső
igények nélkül, csak a partner kedvéért vállalt „lefekvés”. Amikor 14–18
éves lányok levelükben fölteszik a kérdést, hogy lefeküdjenek-e a fiúval, s ha
igen, hogyan védekezzenek a nem kívánt terhesség ellen, akkor ebből az derül
ki, hogy fogalmuk sincs az egyéb, lehetséges veszélyekről. Például a súlyos
fertőzésekről. Vagy arról, hogy a fejletlen reagálókészséggel
elkezdett közösülések szexuális funkciózavarokat, sőt, akár frigiditást is
eredményezhetnek. Egy 16 éves lány írta:
Azon a bizonyos
napon, fél évvel megismerkedésünk után elmentünk hozzánk. Mind a ketten tudtuk,
hogy senki sincs otthon, s reggelig nem is jönnek haza. Azért mentünk, hogy
zavartalanul együtt lehessünk, de mégsem gondoltam, hogy ez fog történni.
Azelőtt még nem feküdtem le senkivel, bár már több fiúval jártam együtt. Most
se ezt akartuk, legalábbis én nem. Mégis ez lett belőle. Tudom, hogy a
felelősséget nem lehet teljesen rá hárítani, de mégis őt okolom, hiszen a
szüzességem elveszett. Nekem ebben az együttlétben semmi örömöm nem volt, csak
éppen nagyon fájt, ami azt hiszem, ennek velejárója, bár nem tudom, mindenkinek
ennyire fáj-e. Féltem attól is, hogy teherbe esem, hiszen nem védekeztünk.
Attól is féltem, hogy valaki mégis hazajön… Éjfélkor elment, és megint csak
úgy, hogy nem mondta, mikor találkozunk. Ennek ellenére még mindig szeretem ezt
a fiút. De ő valószínűleg nem szeret, mert azóta sem
jött, csak mindig köszön. Két hónapja újabb fiúval járok, akiről tudom, hogy
igazán szeret. Mégis, sokszor úgy érzem, hogy szakítanom kell vele, mert ha
eljön az ideje, hogy nemi kapcsolatot akar, nem tudnék neki igent mondani. Úgy
érzem, ezt az egészet megutáltam. Már a csókolózásban sem találok semmi örömet…
Ez a lány a jelek
szerint lelki sérülést szenvedett a túl korai lefekvés következtében, s ezzel
elég nehéz helyzetbe hozta nemcsak önmagát, hanem új partnerét, sőt, esetleg a
későbbi partnereit is. Nem azért volt túl korai ez a „lefekvés”, mert még csak
16 éves, hanem, mert lelkileg éretlen volt rá, nem tudta úgy alakítani, hogy értékes,
fejlesztő élmény
legyen.
Milyen hibákat követett
el? Az egyik, hogy az első közösülést nem előzte meg legalább néhány alkalommal
az ún. petting-orgazmus, vagyis például
egymásnak kézzel történő, kölcsönös kielégítése. Ez azért is fontos lett volna,
mivel valószínűleg önkielégítéssel sem jutott még soha kielégüléshez, tehát orgazmuskészsége még kialakulatlan. Pedig (mint már
említettem) az első közösülésre lehetőleg az orgazmuskészség kialakulása után
kerüljön sor!
A másik hiba, hogy maga a kapcsolat is éretlen volt még erre a
lépésre, hiszen a lány nem tudta, „hányadán állnak”, szereti-e őt a fiú, és
számíthat-e rá a továbbiakban. Persze abból, hogy a fiú korábban sem akart
rendszeresen és előre megbeszélt időpontokban találkozni vele, sejthette volna,
hogy csak kalandot keres, felelősségvállalás nélkül. A harmadik hiba, hogy nem
gondoskodtak a fogamzásgátlásról, nem beszélték meg előre, hogy melyikük és
hogyan fog védekezni. Mindez természetesen nemcsak a lány hibája.
Az eddigiekből azonban
csak az derül ki, hogy mit kellett volna tennie, de az nem, hogy mit tehet ezek
után. A legfontosabb a kellemetlen élmény lelki feldolgozása, tanulságainak levonása. De nem úgy,
ahogy levelében jelzi („az egészet megutáltam”) Hanem például úgy, hogy az új
partnerével, akiről tudja, hogy szereti, tehát számíthat megértő segítségére,
megbeszélné mindezt. Ezzel nemcsak lelki megkönnyebbüléshez juthatna, hanem
közelebb is kerülnének egymáshoz, s így a szexuális közeledését is könnyebben
élvezni tudná.
Tévedések és előítéletek
Érdemes más oldalról is megközelíteni
a korai szexuális kapcsolatok problémáját. Rengeteg a téves elképzelés például
azzal kapcsolatban, hogy mikor válik valaki éretté a nemi életre egy partnerrel,
vagy hogy milyen veszélyekkel jár a túl korai kezdés. Egy 15 éves fiú írta:
Valakitől azt
hallottam, hogy a fiú akkor érett meg a közösülésre, ha volt már éjszakai
magömlése. Nem tudom, igaz-e ez? Sürgős választ várok, ugyanis nekem még nem
volt éjszakai magömlésem, de önkielégítést rendszeresen végzek. Járok egy
lánnyal, s azt hiszem, ő beleegyezne a lefekvésbe.”
A levélíró tévedésben
van. A közösülésre való érettség sokkal bonyolultabb dolog. Nemcsak testi
előfeltételei vannak, hanem lelkiek is, például a fogamzásgátlás ismerete és
alkalmazni tudása, a partner alaposabb ismerete, a kölcsönös bizalom és
felelősség. A magömlés, pontosabban az orgazmus képessége csupán egyik
feltétel. Egyébként, ha önkielégítést végez rendszeresen, akkor ezek során
bizonyára vannak magömlései (s épp ennek rendszeressége miatt nem történik meg
ugyanez alvás közben). Tehát testileg bizonyára képes lenne a közösülésre, de
lelkileg még aligha.
Ám, ha az önkielégítésre
képes, akkor képes lehet arra is, hogy megtanulja és gyakorolja partnerével a petting bizonyos módjait, például egymásnak kézzel történő
kielégítését. Sajnos, sok tizenéves nincs tisztában ezzel, s a kielégülést csak
a közösülés révén tartja elérhetőnek, vagy „normálisnak”. Éretlen
elképzeléseket tükröz az alábbi levél is:
Én 15 éves
lány vagyok. Lassan egy éve járok egy fiúval, akivel jól megértjük egymást. A
szüleim tudnak a kapcsolatunkról, s mikor anyámtól tanácsot kértem, hogy
lefeküdjek-e vele, nemet mondott. Én mégis szeretnék vele lefeküdni. Majdnem
minden nap találkozunk és sokat beszélünk erről. Ő 18
éves, igényli a szexuális kapcsolatot. Eddig kétszer lett volna rá alkalom, de
én nem akartam, mert félek a következményektől. Ő nem erőszakoskodott,
tudomásul vette. De most már mindketten nagyon szeretnénk… Csak azt is mondják,
ha valaki megkezdi a nemi életet, megáll a fejlődése. Érdekelne az is, hogy
szedhetnék-e fogamzásgátló tablettát?
A levél írója meglehetős
tájékozatlanságról árulkodik. Nemcsak azért, mert hitelt adna a nemi élet „fejlődésgátló” hatásáról szóló babonának stb. Hanem azért
is, mert teljesen figyelmen kívül hagyja a petting
lehetőségeit, és föl sem merül benne, hogy alkalmas lenne-e már a közösülés
élvezetére és a szexuális kielégülésre. Feltehetőleg még egyetlen szexuális
felvilágosító könyvet sem olvasott (ez persze a partnerére is vonatkozik).
Ebből adódik éretlenségük. De kiderül az otthoni szexuális nevelés hiányossága
is: az anya egyszerűen megtiltotta a „lefekvést”, ahelyett, hogy részletesen
megbeszélte volna lányával a lehetőségeket és a veszélyek elhárítását.
Van egy tipikus
előítélet a közösülések megkezdését illetően, éspedig az, hogy a fiúknak sokkal
inkább és sokkal hamarabb van szükségük a „lefekvésre”, mint a lányoknak
Például:
Négy hónapja
járok egy 16 éves fiúval. Egyik nap felmentem hozzá és az ágyban találtam egy
másik lánnyal. Persze egyből eljöttem onnan. Másnap megvárt az iskola előtt és
elkezdett magyarázkodni. Azt mondta, neki szüksége van néha egy ilyen lányra,
aki lefekszik vele, mert én úgysem tenném meg, pedig csak engem szeret. Kérem,
írja meg, tényleg szüksége van-e egy 16 éves fiúnak időnként a közösülésre? Nem
túl fiatal még, hogy erre rendszeresen szüksége legyen? Neki az sem elég, ha
csak kézzel elégítjük ki egymást, őneki „teljesen kell” egy lány…
A levélíró joggal
kételkedik a fiú szavaiban. Nyilvánvaló, hogy a fiú csak ürügyet keresett
„félrelépésének” igazolására, amikor azt ellenállhatatlan biológiai
szükséglettel igyekezett magyarázni. Ez kétszeresen is hamis: egyrészt a
szex semmilyen életkorban nem ellenállhatatlan biológiai szükséglet bármelyik
nemnél, másrészt nem igaz, hogy csak közösüléssel elégíthető ki. Az
előfordulhat, hogy egy 16 éves fiú szexuális igényei erősebbek, mint egy
hasonló korú lányé, de ezek petting révén éppúgy
kielégíthetők, mint közösüléssel, s a levélíró szeriont
ezt meg is tudják tenni. A fiú tettét inkább az magyarázza, hogy a hagyományos
felfogásnak megfelelően a közösülést „teljesebb”, vagy „igazibb” kielégülési
módnak érzi. (Ez összefügghet a petting terén
mutatkozó gyakorlatlansággal, ügyetlenséggel is.)
A „fiúknak szükséges,
lányoknak nem” elmélet a régi, patriarchális kettős erkölcs szerves része és következménye. Régen
ebben a szellemben nevelték a fiatalokat, gondosan ügyelve, hogy a lányokkal is
elfogadtassák (legalábbis az ún. úrilányokkal). Az
elmélet belső ellentmondását – hogy ti. a fiúk kivel
gyakorolják a nemi életet, ha a lányoknak nem szabad – csak úgy lehetett
feloldani, hogy a lányokat két csoportra osztották: az „úrilányokra” és a
„könnyen kapható” nőkre. Az utóbbiaktól nem vették zokon a nemi kapcsolatok
létesítését, de ugyanakkor erkölcsileg elítélték őket. Bármilyen furcsa is, ez
a szemlélet még napjainkban is megtalálható; például annak a 16 éves lánynak a
levelében, aki egy 19 éves fiúval jár:
Sokat mesélt a
múltjáról, ezért tudom, hogy eléggé korán beavatták a nemi életbe. Nagyon
rámenős. Már az első héten le akart velem feküdni. Nem engedtem, azzal az
indokolással, hogy még alig ismerjük egymást, Az igazság az: ha megtudnák a
szüleim, hogy már nem vagyok szűz, elevenen megnyúznának. Nem tudom, mit
tegyek. Már azt is felajánlottam neki, hogy erre a célra valami kis könnyű nőt
használjon, nem haragszom érte. De azt mondta, neki nem mindegy, hogy kivel
fekszik le.
Ez a lány nyilván
átvette szüleinek masszívan konzervatív
felfogását a szüzességüket szigorúan őrző úrilányokról
és az olcsó, könnyűvérű nőkről. A hagyományos felfogás gyakran jár együtt a „mindent,
vagy semmit” beállítottsággal. Hiszen, ha a nemi élet egyenlő a
közösüléssel, akkor vagy közösülésre kerül sor, vagy semmi sem történhet. Ez a
felfogás lehetetlenné teszi a fokozatosságot, a közbülső megoldásokat. Emellett
a levélíró önmagának is árt, amikor partnerét arra bíztatja, hogy olyan nővel
éljen nemi életet, akit nem szeret, vagy nem becsül, hiszen a fiú így könnyen
megszokhatja az érzelem nélküli, váltakozó nemi kapcsolatokat (de könnyen
szerezhet veszélyes fertőzést is).
Szerelem és kölcsönösség
Itt egy fontos kérdéshez érkeztünk: az
érzelem, a rokonszenv, vagy éppen a
szerelem jelentősége a nemi kapcsolat létesítésében. A hagyományos nézet
ebben a kérdésben, hogy a nőnek fontos az érzelem, a férfinak nem. Az ebben a
szellemben nevelt férfiak aztán valóban könnyen létesítettek nemi kapcsolatokat
rokonszenv nélkül (akár prostituáltakkal is). Napjainkban a lányok között is
szaporodik azoknak a száma, akik minden különösebb érzelem nélkül
„lefekszenek”, pusztán kíváncsiságból, vagy érdekből stb. De megfigyelhető egy
ezzel ellentétes tendencia is: a szerelem népszerűségének növekedése mindkét
nem körében. Ez a kettősség korunk egyik jellemző társadalmi jelensége.
A szexuális kapcsolatok
elkezdése szempontjából nem elengedhetetlen ugyan, de igen előnyös a szerelem.
A partnerek egymáshoz való, pozitiv érzelmi viszonya
ugyanis erősen befolyásolja az első szexuális közeledések sikerét; a jó érzelmi
viszony elősegíti a jó reagálást. Sőt, a felnőttes szexuális kapcsolatra csak az tekinthető érettnek, akiben már kialakult az érett
szerelem képessége. Ez egyebek közt kölcsönösséget és egyenrangúságot feltételez.
Van egy 25
éves férfiismerősöm – írta egy 15 éves lány. – Egy sportklub tagjai vagyunk, ott ismertem meg. Nekem
nagyon megtetszett, s hamar szerelmes lettem bele, de erről csak egy barátnőm
tudott. Ő viszont elmondta a srácnak, aki ekkor elkezdett velem szórakozni, hülyéskedni, s mindennap többször lesmárolt. A klubban hamar
észrevették a dolgot, s mindig szekáltak bennünket. Emiatt hamarosan
összevesztünk, bár én még mindig szeretem. Ő csak annyit mond, hogy ha
lefekszem vele, újra a régi jó barátok lehetünk, bár együtt akkor sem járunk.
Mit tegyek?
A levélből elég nyilvánvaló,
hogy itt sem kölcsönösségről, sem egyenrangúságról nem lehet szó. A jóval
idősebb fiú egyszerűen visszaél
a 15 éves lány érzelmeivel, amikor a „lefekvést” szabja meg a kapcsolat
elfogadásának feltételeként. Nyilván így is csak titokban lenne hajlandó
találkozgatni vele (egy ideig). Ebben a kapcsolatban csak kiszolgáltatottság és
csalódás várna a levélíróra. Az eset így tipikus példája lenne a túl korai
szexuális kapcsolatlétesítésnek. Nem is beszélve arról, hogy a levélíró
szexuális reagálókészsége és igényszintje
valószínűleg messze elmarad leendő partnerétől, aki aligha törődne azzal, hogy
azt türelmesen, fokozatosan kibontakoztassa. Ebből a szempontból érdekes a
következő levél:
Én 16 éves
vagyok és járok egy 17 éves fiúval. Egyik nap engedtem a kérésének, hogy pettingeljünk. De legközelebb már közösülni akart.
Megmondtam neki, hogy ezt nem teszem meg, mert félek, hogy utána elhagy, és
akkor az egésznek nem volt értelme. Ő erre megkérdezte, honnan tudom, hogy
elhagy. Mondtam neki, mikor két évvel ezelőtt jártunk, akkor is ezt
hajtogattad, és mert nem feküdtem le veled, otthagytál. Mi a biztosíték, hogy
most másképp fog történni? Ő erre azt felelte, hogy akkor miért csináltam a pettinget? Nem
válaszoltam neki, mert nem tudtam. A fő baj az, hogy nem szerelmes belém. Én
pedig a szüzességem annak akarom adni, aki viszontszeret. Lehet, hogy nagyon
romantikus vagyok, de szerintem a kielégülés csak akkor az igazi, ha a
partnerek szeretik egymást. A beszélgetés óta nem találkoztunk. Félek, hogy
vége köztünk mindennek… Ön szerint mit tegyek?
Elég nyilvánvaló, hogy a
kölcsönösség ebben az esetben sincs meg. A levélírónak az az
igénye, hogy olyannak adja szüzességét, aki viszontszereti, érthető és
elfogadható. Külön figyelmet érdemel azonban az elhagyástól való félelem, ami
sajátos, kettős szerepet játszik a kezdődő szexuális kapcsolatokban. Egyrészt a
„lefekvés” ellen motivál (mint az idézett levélíró esetében is), másrészt
sokszor éppen hogy igazolni próbálják vele a közösülést („ha nem fekszem le
vele, elhagy!”). Kétségtelen, hogy ez is, meg az is előfordulhat, de épp ez
mutatja, hogy egy kapcsolat sorsát sohasem csak a közösülés megtörténte,
vagy elmaradása dönti el, hanem sok egyéb tényező is. Nem
érdemes tehát csak azért lefeküdni, vagy csak azért megtagadni a közösülést,
hogy a partner ne hagyjon el. De az is hibás gondolkozásra vall, ha valaki csak
úgy hajlandó „lefeküdni”, ha biztosítékot kap, hogy partnere sohasem fogja
elhagyni. Ilyen biztosíték ugyanis nem létezik! Még a nagy szerelem, vagy a
házasságkötés sem jelent biztosítékot.
Akkor hát mit kellene
tennie a levélírónak?
Semmi esetre se siesse
el a „lefekvést”, de ne is zárja ki annak lehetőségét! Kérdezze meg partnerét,
hogy miért olyan sürgős neki a közösülés, miért nem elég neki a petting? Kiderülhet, hogy partnere nem elégült ki a petting során (mert ügyetlenül csinálták),
sőt, esetleg azt hiszi, hogy csak közösülésben lehet kielégülni. A félreértések
tisztázása nyomán begyakorolhatják a kölcsönös petting-orgazmust,
ami elősegítheti, hogy a fiúnál is érzelmi kötődés alakuljon ki. Így néhány
hónap alatt akár a közösülésre is éretté válhat a kapcsolat. Egy bizonyos: aki
tele van félelmekkel, az még nem érett a felnőttes nemi életre. Erre példa az a
17 éves lány, aki másfél éve jár egy 18 éves fiúval, s azt írja:
A fiú szeretne
velem lefeküdni, de én nagyon félek a terhességtől, meg mástól is. Anyám azt
mondja, hogy az első közösülés után mindig csak veszekednénk. Azért is félek,
mert keveset tudok a nemi életről, nem tudom, mit, hogyan csináljak,
de nem szeretném, ha ezt észrevenné. Viszont, ha nem fekszem le vele, félek,
hogy elhagy. Sokan azt mondják, a szüzesség elvesztése igen fájdalmas.
Gimnáziumba járok, volt nálunk egy orvosi előadás. Azt mondták, egy
középiskolás lánynak nem kell még lefeküdnie senkivel, mert még túl fiatal. Ez
mennyiben igaz?
Ez a lány valószínűleg
aligha tudná élvezni a közösülést, ha ennyi félelemmel egyezne bele a
„lefekvésbe”. Az ő esetében tehát ez még valóban korai lenne (bár nem azért,
mert még csak középiskolás). Félelmei nyilván szorosan összefüggnek a
tájékozatlanságával és a helytelen, ijesztgető neveléssel. Megfelelő felvilágosítás
és nevelés esetén viszont miért lenne egy ilyen idős lány éretlen erre?
Gondoljuk meg: egy 16 éves lány adott esetben már házasságot is köthet (bár ez
többnyire elhamarkodott házasság szokott lenni).
A levélíró tisztában van
vele, hogy ismeretei hiányosak,
mégsem tett még semmit a komolyabb tájékozódás érdekében. Ha sem a szülő, sem
az iskola nem segít ebben, akkor olvasson el egy-két (ilyen) felvilágosító
könyvet. A tájékozódás – amihez joga van! – csökkentené félelmeit, s akkor nem
hinné azt sem, hogy a nemi életet a „lefekvéssel” kell kezdeni.
Elég a barátság is
Gondokat okozhat azonban a szexuális
kapcsolatlétesítés 20 éves kor körül és megfelelő elméleti felkészültség esetén
is. Például akkor, ha a leendő partner nem felel meg az eredeti elképzeléseknek
– mint az alábbi esetben:
Lassan már 20
éves lány vagyok. Néhány hosszabb-rövidebb kapcsolatom volt már, de egyik
fiúval sem feküdtem le Ez részben az otthon belém nevelt gátlásokból adódott,
de főleg abból, hogy reálisan gondolkoztam. Kb. 18 éves koromig nem tartottam
magam érettnek erre, s addig nem láttam értelmét, amíg bármilyen kis mértékben
is, de viszolygok, illetve félek tőle. Meg a korom miatt is ráértem. Az utóbbin
az idő segített, az előbbin én, azzal, hogy
elolvastam néhány felvilágosító könyvet. Azt hiszem, elértem már a kellő
érettséget. Lehetőségeim, ajánlataim azóta is lettek volna, de egyik fiú sem
volt rám annyira hatással, hogy – csak a
„tűzkeresztség” kedvéért – engedtem volna.
Jelenleg
dolgozom, s a munkahelyemen van egy rokonszenves férfi kollégám, 26 éves, nős.
Szerelmes nem vagyok bele, de ő az, akivel szerelem nélkül is el tudnám
képzelni az első szexuális kapcsolatomat. Többet nem akarok én se tőle, ő se
tőlem, nem akarunk együtt járni. A baj csak ott van, hogy ennek ellenére még
nem tudtam eldönteni, van-e jogom megtenni. Eddig úgy tartottam, hogy csak
igazi szerelmi kapcsolatokban kerülhet sor szexre. Én viszont nem akarom még
lekötni magam, minél több embert szeretnék megismerni, nehogy később támadjon
hiányérzetem. Másrészt nem szeretném megzavarni a kollégám házasságát sem.
Abban természetesen megegyeztünk, hogy valamilyen módon védekezni fogunk. De
van-e rá jogom?
Nem könnyű kérdés! Bár
valószínű, hogy a levélíró nagyjából lelkileg is érett a „lefekvésre”,
megfelelő ismeretekkel és felelősségtudattal rendelkezik, mégis, bizonyos
körülmények bonyolulttá teszik a helyzetet. Nem annyira az, hogy szerelem
helyett csak rokonszenvről, barátságról van szó, hiszen ez utóbbi is elegendő
alapja lehet egy jó szexuális kapcsolatnak Egyetértő felnőttek szabad
elhatározásból létesített szexuális kapcsolatát szerelem hiányában
sem ítélhetjük el, ha az nem megy senkinek a rovására. De éppen ez az,
amit az adott esetben gondosan mérlegelni kell, mivel a partnerek egyike
házasságban él (s talán már gyermeke is van). Ebből a szempontból
tulajdonképpen egyedül az lenne megnyugtató, ha az érintett házastárs
hozzájárulna a tervezett kapcsolatlétesítéshez. Ehhez azonban újszerű
szemléletre lenne szükség. (Lásd: nyitott házasság.)
A túl korai, vagy túl
késői szex kérdése nemcsak abban az értelemben merülhet fel, hogy mikor kezdi
valaki egyáltalán a felnőttes szexuális kapcsolatokat, hanem egy már
elkezdődött kapcsolatban is. Vannak, akik az ismerkedéstől, vagy az együttjárás kezdetétől számítva túl gyorsan „lefeküsznek” partnerükkel, míg mások túl sokáig halogatják
azt. Mindkettő hátrányos lehet egyénileg, de kedvezőtlenül befolyásolhatja a
kapcsolat sorsát is. Főiskolás lány írta:
Még
kialakulatlan egyéniségű vagyok. Partnerkapcsolataim csak az érettségi óta
voltak, s általában kudarccal, szakítással végződtek. Talán, mert többet vártam
a fiúktól. Eddigi leghosszabb ismeretségem két és fél éves. Ennyi ideje
levelezek egy fiúval, aki elég messze lakik, de már többször találkoztunk is.
Legutóbb megkérdezte, hogy lefeküdnék-e vele. Azt válaszoltam, hogy kívánom őt,
de végül is nem tettem meg. Tanácstalan voltam, s a jövőt illetően most is az
vagyok. Távol él tőlem, és ott bizonyára vannak kapcsolatai, de ezekről nem
szívesen beszél. Megnősülni nem kíván egyelőre, hiszen munka mellett még ő is
tanul. Félek odaadni magamat, bár igazán tetszik, mert attól tartok, hogy nem
lesz hűséges, és engem csak alkalmankénti partnernek fog tekinteni. Lehet
egyáltalán hinni egy férfinek? Már aludni sem tudok ezek miatt…
Úgy tűnik, a levélíró
megalapozatlanul általánosítja néhány kedvezőtlen tapasztalatát, éspedig
hagyományos előítéletek, irreális
elvárások alapján. Tény, hogy minden mélyebb kapcsolatban van rizikó,
hiszen nincs és nem is lehet semmilyen biztosíték
arra, hogy örökké tart és mindig jó lesz. Vannak, akik minden megfontolás
nélkül belevetik magukat; mások – mint a levélíró is – túlságosan be akarják
biztosítani magukat, s emiatt halogatják a kapcsolat intimmé, bensőségessé
tételét, amihez a szex is hozzá tartozik. Ezzel nemcsak önmaguk hangulatát,
lelki egyensúlyát, hanem magát a kapcsolatot is veszélyeztetik. A vonakodás és
kitérés ugyanis a partnert arra ösztönözheti, hogy valóban máshol keressen
kielégülést.
Az ilyen fokú
aggályosság már beteges, neurotikus tünet, aminek megszüntetéséhez
orvosi-pszichológiai szaksegítségre lenne szükség. Sokkal érthetőbb,
természetesebb, bár szintén indokolatlan az az
aggály, amiről egy 18 éves lány levelében olvastam:
Nekem is lett
volna alkalmam szexuális kapcsolatra – hiszen melyik nőnek nincs –, s habár nem
tartogatom magam a leendő férjemnek, lassan 19 éves leszek, és még szűz vagyok.
Több fiútól is hallottam már, hogy nem szeretik s szűz lányokat, mert azok
buták. Hát az igaz, hogy a tapasztalatot nem pótolja semmilyen szakirodalom.
Valóban ennyire elkéstem volna? Őszinte véleményére vagyok kíváncsi.
Véleményem a következő:
Szó sincs róla, hogy elkésett volna bármiről, hiszen még alig 19 éves. Rosszul
tenné, ha csak azért, hogy túl legyen rajta, odaadná magát valakinek. Persze
törekedjen arra, hogy legyen egy jó szexuális párkapcsolata, de ne
mindenáron, és ne akárkivel. Szexuális tapasztalatokat egyébként szűzen
is lehet szerezni, a többször említett petting révén.
De nem árt, ha önkielégítéssel is fejleszti szexuális reagálókészségét.
A halogatás veszélyei
Még ma is akadnak olyanok, akik kissé
elkéstek a szexuális kapcsolatlétesítéssel. Tanulságos, amit egy 20 éves
fiatalember írt erről:
Nagyon
elkeseredetten határoztam úgy, hogy Önhöz fordulok. Problémám az, hogy eddig
még nem sikerült kapcsolatot teremtenem egyetlen lánnyal sem. Valószínűleg
valamilyen kisebbrendűségi érzésem van. Pedig sokak szerint elég jóképű vagyok
és szeretek társaságban lenni. De valami hiányzik belőlem. Ahhoz még van
bátorságom, hogy felkérjek egy lányt táncolni, de aztán megakadok. Még sohasem
csókolóztam. Mindig attól félek, hogy ügyetlenül csinálom,
és a lány kinevet. Ahogy idősebb leszek, ez a félelem egyre erősödik bennem.
Már lassan oda jutok, hogy inkább otthon maradok és olvasok…
Jól látható ebből a
levélből, hogy milyen veszélyei
lehetnek az érzelmi és szexuális kapcsolatok halogatásának, hanyagolásának.
Minél később kezdi valaki, rendszerint annál nagyobb nehézségekkel kell
megküzdenie. Az optimális időpont elmulasztása egyúttal a fejlesztő hatás
csökkenését, vagy elmaradását is jelenti, ami a személyiség egész fejlődését
hátráltatja. A jól működő szexuális viselkedést legkönnyebb a serdülő- és
ifjúkorban megtanulni; később már egyre nehezebb, mert a
késztetések elfojtása, kerülő útra terelése rögzülhet,
a gátlások egyre erősödnek. A kapcsolatteremtési próbálkozások ennek folytán
többnyire sikertelenek. A kudarcok, csalódások aztán hosszú időre elvehetik a
fiatal kedvét, bátorságát az újabb próbálkozásoktól. Így könnyen válhatnak
megkeseredett vénkisasszonyokká, vagy agglegényekké.
A kudarcok, csalódások
másik, gyakori következménye a szerelemből való kiábrándulás, a futó kalandok hajszolása, vagy üzleties
érdekkapcsolatok folytatása. Ez is mutatja, milyen sorsdöntő jelentőségű a nemi életre való felkészülés, a
partnerkapcsolatok kellő időben – nem túl korán, de nem is túl későn! – történő
elkezdése.
Visszatérve az idézett levélre; az
ilyen problémákat rendszerint nem lehet írásos jó tanácsokkal megoldani, hanem
személyesen kellene igénybe venni egy szakpszichológus segítségét. A
legfontosabb az, hogy ne gubózzon be önmagába, inkább barátkozzon a másik
nemmel. Előbb-utóbb biztosan akad olyan partnerre, aki átsegíti a szexuális
közeledés nehézségein. A halogatás, a késői kezdés hátrányait jól mutatja egy
vidéki lány levele:
Még soha nem
volt szexuális kapcsolatom, pedig már 24 éves vagyok. Nem a külsőmnek
köszönhetem ezt, hiszen a munkám mellett még manöken is vagyok. De mindig úgy
gondoltam, hogy majd olyan férfié leszek, akivel igazán én is akarom. Lett
volna rá lehetőségem többször is, de én nem futó kalandot akartam. Egyébként is
túlságosan megfontolok mindent, túl komoly és lelkiző típus vagyok. Kb. másfél éve megismerkedtem egy férfivel, akit nagyon komolynak és
intelligensnek tartottam. Ez a kapcsolat nagy szerelmet és megnyugvást
jelentett számomra. Velem ennyire egyező érdeklődésű emberrel még nem
találkoztam. Kapcsolatunk szépen alakult,
De aztán olyan
dolog történt, amit a mai napig nem tudok megérteni. Egyik szombaton felmentem
hozzá. Hamar rátért a lényegre, s végül is engedtem, én is akartam.
Elérkezettnek láttam a pillanatot bejelenteni, hogy én még nem voltam senkivel.
Ekkor ő föltápászkodott a heverőről és azt mondta, hogy akkor nem kellesz!
Abban a pillanatban ezt nem is tudtam felfogni. Csak napok múlva, amikor hiába
vártam, hogy telefonáljon, döbbentem rá, hogy tényleg nem kellek neki. Ez a
tartalmasnak ígérkező kapcsolat elbukott az én gyakorlatlanságom miatt! Olyan
értéktelennek, olyan semminek éreztem magam, hogy ezt az érzést senkinek sem
kívánom. A megrázkódtatás miatt egy évig senkivel sem jártam. Legszívesebben
elsírtam volna magamat, amikor a férfiak utánam forgolódtak az utcán. Hiába
vagyok csinos, ha 24 éves koromig annyit sem tudtam elérni, mint manapság egy
16 éves lány!
Nemrég újra
kialakult egy kapcsolatom, egy 12 évvel idősebb, elvált férfival. Elhatároztam,
hogy most nem mondom meg, mi a helyzet velem. De ő néhány aprócska csókolózás
stb. után azt mondta: esküszik, hogy énhozzám még nem nyúlt férfi… Hát ez olyan
volt, mint egy lidérces álom! Továbbra is kedves volt ugyan, de többé nem
közeledett hozzám. Megint elvesztettem valakit, akit szerettem, és ezért csak
magamat okolom. Most már mindig így lesz? Miért jelent ez ekkora hátrányt?
Ezt a levelet figyelmébe
ajánlom mindazoknak, akik igyekeznek minél későbbre halasztani a nemi
kapcsolatok megkezdését, akármilyen indokolással is teszik ezt. Mert jól
hangzik ugyan, hogy „minél érettebben kezdi valaki a nemi életet, annál jobb!”
– csak éppen nem egészen igaz. Kérdés ugyanis, hogy mit értünk „érettségen”?
Persze az éretlenség sem előny! A legkedvezőbb időpont pedig az egyéni
fejlődéstől és a körülményektől függően különböző életkorban – de általában a
tizenéves korban! – következik be.
Ami mármost a levélíró
kérdéseit illeti, nem tudom megjósolni, hogy a továbbiakban is úgy jár-e, ahogy
eddig járt. Tény, hogy az életkorban hozzá illő (25–30 év körüli) férfiak
általában nem szívesen bajlódnak egy szűz lány
„betanításával”, sőt, sokan frigiditást sejtenek ama tény mögött, hogy egy lány
24 éves korában is szűz. Bár ez az aggály nem feltétlenül indokolt, hiszen a
szüzesség nem mindig jelent tapasztalatlanságot, vagy a szexuális reagálókészség hiányát. Másrészt a gátlásokat némi
türelemmel és gyakorlással föl lehet oldani, s ha egy férfi valóban szeret
egy nőt, akkor vállalja az átmeneti nehézségeket. Javaslatom tehát az, hogy a
levélíró keressen megértőbb férfit, vagy esetleg olyat, aki hasonlóképpen
tapasztalatlan (mert azért ma is akadnak ilyenek), s aztán keressenek együtt szexuálpszichológiai szaksegítséget.
12.
A SZÜZESSÉG --
ÉS ELVESZTÉSE
A szüzességnek és a szüzesség
elvesztésének megítélése a szexuális kultúra és erkölcs egyik alapvető kérdése,
amely nagy vitákat vált ki még ma is. A szüzesség elvesztése emellett nemcsak
elvi, szemléleti, hanem gyakorlati problémákat is felvet. A témával
kapcsolatban az egyik legérdekesebb levelet a „Hibás vagyok-e?” jeligéjű, 18 éves lánytól kaptam. Ez a levél
annyira jellemző sok fiatal szemléleti problémáira, hogy érdemes csaknem
teljesen közölni:
Lehet, hogy
maradi nézet, de azt akartam, ha eljön az idő, majd szűzen menjek férjhez…
Aztán végre megismerkedtem egy fiúval és beleszerettem. Együtt jártunk stb.
Egyszer szülei nem voltak otthon, akkor rávett, hogy legyek az övé. De amikor
megtudta, hogy szűz vagyok még, valósággal eltaszított magától és hozzám sem
nyúlt. Csodálkozva mondta: Katika, te még szűz vagy? Láthatod – mondtam –, nem
is örülsz neki? Hiszen ez azt jelenti, hogy rendes lány vagyok!
De hiába
mondtam, azóta meg sem csókol, pedig tudom, hogy szeret. Barátnőim nem tudják
mire vélni a viselkedését. Azt kérdik tőlem: Kati, talán impotens a fiúd? Én
erre nem szólok semmit, csak hallgatok. De aggaszt,
hogy mi lesz később, ha menyasszonya, vagy felesége leszek. Lehet, hogy nem is
akar tőlem gyereket? Mondtam már neki, hogy szeretnék az övé lenni. Igaz, még
szűz vagyok, de ő majd mondja meg, mit, hogyan csináljak,
hiszen ő a férfi. De ő azt mondta, olvasta egy felvilágosító könyvben, hogy az
első közösülésnél a lányoknak vérzésük van, és fájdalmas, amikor a hímvessző a
szűzhártyát átszakítja. Ő pedig nem akar nekem fájdalmat okozni. Én mondtam,
hogy az biztosan csak kicsit fáj, hiszen a hüvely tágulékony. Azt válaszolta, hogy akkor sem tudná megtenni.
Én azonban nem akarom, hogy más vegye el a szüzességemet, bár gondoltam arra,
hogy orvossal eltávolíttatom a szűzhártyát. De attól meg félek. Vagy várjak a
nászéjszakáig?
Hibás vagyok-e
azért, mert eddig még nem volt szexuális kapcsolatom? Talán az a rendes lány,
akinek férjhez menetele előtt már volt több szexuális kapcsolata? Aki pedig
szűz, azt le kell nézni?
Nagyon megértem a
levélíró aggályait, zavarát, elbizonytalanodását a szüzesség értékelését
illetően. A serdülőkorban, vagy nem sokkal később a legtöbb lányban felmerülnek
hasonló gondok, amikor rájönnek, hogy a régi, hagyományos értékrend ma már nem
mérvadó, sőt, különböző nehézségekhez vezet. De hasonló zavar és bizonytalanság
mutatkozik a partnerénél is. Vegyük szemügyre először ez utóbbit. Miért
csodálkozott annyira a fiú, hogy a 18 éves Kati még szűz, és miért „ijedt meg”
annyira a szüzességétől? Feltételezhetően ő is bedőlt annak a manapság elég
általános véleménynek, hogy 16–17 éves korára minden lány elveszti a
szüzességét. Sok fiú ezt el is várja, mert azt hiszi: a nem szűz
lány „okos, belevaló”, vagyis a szüzesség elvesztése megkönnyíti a
szexuális kapcsolatot. Kevesen vannak, akik szerint feleségnek csak az a lány
jó, aki megőrzi szüzességét a házasságig. (Kati is ezért érezte magát „rendes
lánynak”.)
A fiú tehát egyrészt
csalódhatott, amikor Kati szüzessége kiderült. Másrészt Kati értéke,
tiszteletreméltósága ugrásszerűen emelkedhetett a fiú szemében, valósággal
szentnek érezhette, akihez nem szabad „bűnös gondolatokkal” közeledni. Vagyis
Kati szüzessége, s az ezzel kapcsolatos nehézségek leblokkolták, megzavarták a
fiú szexuális vágyait. Ami viszont Katinak okozott csalódást (érthetően). Így
vezet zsákutcába egy jól induló szerelmi kapcsolatot az elavult szemlélet. Kati
ugyanis félreérti a helyzetet, amikor úgy veti fel a kérdést, hogy hibásnak
tekinthető-e azért, mert nem sietett elveszíteni a szüzességét. Az egyik
szélsőségből (a szüzesség hagyományos, eltúlzott értékeléséből) hajlamos átesni
a másik szélsőségbe: a szüzesség degradálásába, negatívumként, hibaként való
elkönyvelésébe.
Erény-e a szüzesség?
A korszerű, tárgyilagos értékelés
szerint a szüzesség önmagában sem nem
erény, sem nem hiba. Elvesztését illetően is a körülményeket kell figyelembe
venni. Katit aligha lehet elítélni azért, mert még szűz. De azért sem, mert a
házasságkötés előtt akarta elveszíteni a szüzességét azzal, akit szeret. Hiba
viszont, hogy az elavult, illetve szélsőséges szemlélettől egyikük sem tudott
megszabadulni. (Igaz, ez nem annyira az ő, mint inkább a nevelésük hibája.)
Mármost mit tehet Kati?
Elsősorban az említett szemléleti, erkölcsi
kérdéseket kellene felülvizsgálni, tisztázni önmagával és partnerével. Így
azt is elérheti, hogy partnerének a szüzesség miatti szexuális gátlásai
oldódjanak, s fokozatosan mindketten belejöjjenek a pettingbe
(tehát ne mindjárt a közösüléssel próbálkozzanak). Meg kell beszélni, miért fél
jobban a fiú a „deflorálástól”
(vagyis a szűzhártya átszakításától), mint a lány. Elég valószínű, hogy a fiú
sincs tisztában sok mindennel. Például nem tudja, hogy
korántsem jár mindig vérzéssel és fájdalommal a deflorálás; egyrészt, mert a
szűzhártya nyílása elég nagy és vékony, rugalmas is lehet. Másrészt, ha a lány
már eléggé felizgult szexuálisan (az előjátéktól), mire közösülésre kerül sor,
akkor jóformán észre sem veszi azt a jelentéktelen kis fájdalmat, ami a vékony
szűzhártya berepedésével jár.
Egészen másként okoz
gondot a szüzesség annak a 17 éves lánynak, akiről az általa visszautasított
fiúk azt pletykálják, hogy már rég nem szűz, sőt, minden héten lefekszik
valakivel (csak épp velük nem akar). Azt kérdi:
Hogyan
bizonyítsam be, hogy még szűz vagyok, és nem amolyan rossz lány?
A szüzesség megléte,
vagy hiánya ugyan nőgyógyászati vizsgálattal általában könnyen megállapítható,
mégsem javaslom, hogy orvosi igazolást lobogtasson a rágalmazók előtt. Ezzel
csak még több pletykára adna okot. Inkább az legyen a gondja, hogy partnere
bizalmát elnyerje, a pletykázókkal ne törődjön: az irigység beszél belőlük, nem
árthatnak komolyan. De persze azt se gondolja, hogy aki nem szűz ebben az
életkorban, az már „rossz lány”! Ez a vélemény egyébként makacsul tovább él,
főleg az idősebb nemzedékhez tartozókban. Egy nyugdíjas pedagógus írta:
Mi régiek azt
vallottuk és valljuk most is, hogy nincs szebb, fenségesebb, mint amikor a lány,
s a fiú tisztán, hófehéren térdel le az oltár lépcsőjére, vagy áll oda az
anyakönyvvezető elé… Nem tetszik gondolni, hogy az érintetlenül, szűzen férjhez
ment lányból hűségesebb asszony válik, mint abból, aki már szexuális életet
élt? Sokkal megbízhatóbbak azok, akik nem fecsérelték el fiatalon életerejüket.
Az első mondatban még a
fiú szüzességét is szükségesnek tartja a levélíró, de később csak a lány
esetében érzi ezt fontosnak. Vajon miért nem azt hangsúlyozta, hogy egy szűz
fiúból hűségesebb férj lesz? (Ha a szüzességet úgy fogjuk fel, mint szexuális
tapasztalatlanságot, akkor a fiúknál is beszélhetünk szüzességről.) Jellemző,
hogy még a hagyományos gondolkozásúak sem ragaszkodnak ahhoz, hogy a férfi is
őrizze meg szüzességét a házasságkötésig. A férfinek szabad
tapasztalatokat szerezni; a nőnek nem!? Egy „Más
véleményű” levélíró szintén csak a lány számára tartja fontosnak a szüzesség
megőrzését a házasságig. Azt írta:
Elég baj az,
hogy kezdenek elszaporodni a már deflorált lányok. Pedig jobb tisztán
találkozni, hogy ne legyen min később szégyenkezni. A szüzesség az én szememben
mindenképpen érték, és némi garancia, hogy a nő a házasélet folyamán is meg
tudja őrizni a hűséget. Aki nem őrzi meg a szüzességét, kiteszi magát annak a
veszélynek, hogy férje állandóan szemrehányást tesz majd neki
és nem bízik meg benne. Aki viszont megőrizte a szüzességét, annak lehet
önérzete és másoktól is elvárhatja, hogy megbecsüljék.
Minden fiú jobban örül, ha szűz lányt kap feleségül.
Nem tudom, hol él ez a
levélíró is, hogy nem veszi észre a helyzet és az értékrend változását! Mindkét
levél a hagyományos, valláserkölcsi felfogást tükrözi, s feltételezi, hogy a
mai fiatalok is ezt a felfogást vallják. Pedig ma már igen kevesen fogadják el
a házasság előtti szüzesség valláserkölcsi parancsát. (Ezt egyébként saját,
főiskolások körében folytatott vizsgálataim is tanúsítják. Az első vizsgálatban
a megkérdezett fiúk 82%-a, a lányok 71%-a helyeselte
és indokoltnak tartotta a házasság előtti nemi kapcsolatot. Az öt évvel később
végzett, újabb vizsgálat adatai szerint ez az arány mindkét nemnél 90% fölé
emelkedett. Azóta pedig minden jel szerint a 18–20 évnél idősebbek közt csak
nagyon elvétve fordulnak elő a szüzességhez ragaszkodók.)
Persze a férfiak
házasság előtti szüzességét régebben sem vették komolyan. Sőt, természetesnek
tartották, hogy a férfinak szabad, mert… – és itt következett valami tetszetős
magyarázat, például, hogy „ilyen a természete” stb. A
lényeg az, hogy kettős erkölcsi mércét alkalmaztak: egy
szigorúbbat (a nőkre) és egy elnézőbbet (a férfiakra). Ez a kettősség a
társadalmi rendszer patriarchális (férfiuralmi) jellegéből fakadt. Ma azonban a
nemek egyenjogúak és egyenrangúak, így az erkölcsi megítélésnek is egységesnek
kell lennie. Tehát vagy mindkét nemtől megkövetelik a házasság előtti
szüzességet, vagy egyiktől sem. (Hiszen amit szabad a férfinak, azt szabad a
nőnek is!)
De mi indokolná ma
a szüzesség megkövetelését? Hiszen a fiatalok napjainkban évekkel
korábban válnak nemileg érettekké, ugyanakkor az általánossá váló továbbtanulás
folytán többnyire csak a húszas életéveikben tudják a házasság anyagi
feltételeit (úgy-ahogy) megteremteni. Így akár 10–15 évig is el kellene
fojtaniuk természetes szexuális késztetéseiket, ami biztosan megnövelné a
szexuális zavarok valószínűségét. A partnerrel folytatott nemi élet
megkezdésének lélektanilag kedvező időpontja ritkán esik egybe a házasságkötés
lehetőségének bekövetkeztével. A személyiség egészséges fejlődésének
biztosítása addig is megköveteli a szexuális képességek gyakorlásának
lehetőségét.
Régebben főleg a teherbe
esés veszélyével indokolták a nő szüzességének megőrzését. Ma már azonban
megbízható fogamzásgátló eljárások állnak rendelkezésre, amelyek kiküszöbölik
ezt a veszélyt – a régi indokolás tehát alaptalan (feltéve, hogy megtanítjuk a
fiatalokat e biztonságos módszerek alkalmazására).
A szüzességnek az „erkölcsi
tisztasággal” való azonosítása is teljesen indokolatlan. Egyrészt attól, hogy
egy lány vigyáz a szűzhártyájára, még sokféleképpen és sokakkal élhet nemi
életet – miért lenne ez „erkölcsösebb”, mint ha egy-két szerelmi partnerrel
közösül is? Másrészt önmagában a szűzhártyája elvesztésétől még senki nem válik
erkölcstelenné, vagy kevésbé értékessé. Sőt, ez gyakran pozitív, fejlesztő
élmény! Ugyanakkor a szüzesség őrizgetése sem feltétlenül erény, hanem esetleg
a tudatlanság, a gyávaság, vagy a számító taktikázás jele. Az a nő, aki azért
őrzi szüzességét, mert azt hiszi, hogy ez majd megnöveli „értékét a
házasságpiacon”, az egyszerűen árucikknek tekinti a szüzességét, amit majd a
legtöbbet (a házasságot és „jó partit”) ígérőnek fog eladni.
Továbbá a házasság
előtti szüzesség egyáltalán nem garantálja a nő szexuális hűségét (nem
is beszélve az emberi, baráti hűségről). Sőt, az ilyen feleségekben gyakran erősebb
a kíváncsiság, hogy milyen lehet mással. Ilyenkor könnyen feltámad a vágy, hogy
legalább utólag pótolja, amit a házasság előtt elmulasztott. A szüzesség nem
biztosítja a nő számára a férj bizalmát és megbecsülését, mint ahogy a
szüzesség hiánya sem vált ki állandó szemrehányásokat (kivéve, ha a férj eleve
féltékeny típus). Mindez a szemlélettől függ, s mint láttuk, ma már alig vannak
elavult, maradi felfogású férj-jelöltek. Mindenesetre ajánlatos a párválasztás
során tisztázni, hogyan értékeli a partner a szüzességet és/vagy annak hiányát.
Tévedés volna azt hinni,
hogy a hagyományos szemlélet csak az idősebbek sajátja. Egyrészt köztük is
vannak korszerűen gondolkodók, másrészt a fiatalok (főleg a lányok) közt is
előfordulnak régimódi szemléletűek. Egy 18 éves lány pl. ezeket írta:
A szüzesség
kérdésében nem értek egyet Önnel. Tény, hogy egy nő akkor is feleségül megy egy
férfihez, ha tudja, hogy annak már más nőkkel is volt dolga. De nem egy esetről
lehet hallani, hogy a jegyességet felbontották, mert a lányról kiderült, hogy
már nem szűz. Az egyenjogúságot ezen a téren nem lehet megvalósítani. A lánynak
tehát vigyáznia kell szüzességére. Mi értelme lenne a házasságnak, ha anélkül is lehetne nemi életet élni? Sok fiúismerősöm van,
akiknek már jónéhány nővel volt kapcsolatuk.
Természetesnek vették, hogy a nők odaadták magukat, de mellesleg mindegyik szűz lányt akar feleségül venni.
Csodálkozva olvastam ezt
a levelet. Ha egy 18 éves lány ilyen könnyen lemond az egyenjogúságról és
behódol a patriarchális szemléletnek (átveszi ezt az idősebbektől), akkor mai
törvényeink hiába biztosítják számára az egyenjogúságot, nem tud élni vele.
Egyébként nem hallottam olyan esetről, amikor a jegyességet csak azért
bontották fel, mert a lány nem volt szűz. Ez ugyanis már a jegyesség előtt ki
szokott derülni. Ha pedig a lány „megjátszotta”, hogy ő még szűz, akkor később
a hazugsága miatt bomolhatott fel a kapcsolat.
Ha a férfiak valóban
ragaszkodnának a szűzlány feleséghez, akkor minimum 90%-uk hoppon maradna, mert
nem találna ilyet (legalábbis a 18 év felettiek között). Mellesleg maga az a
tény, hogy a férfiak könnyen találnak házasságon kívül is szexuális
kapcsolatot, s mégis házasságra (vagy együttélésre) törekszenek, azt mutatja,
hogy a házasság értelme nem a szexuális kapcsolat lehetővé tételében van.
A szexellenesség
okai
Nagyon tanulságos megismerni, hogyan
és miért válik valaki a házasság előtti szüzesség, a szexuális önmegtartóztatás
elszánt hívévé. Egyes levelekből erre is következtetni lehet. Hosszabb levelet
kaptam pl. egy 25 éves lánytól, aki ezekez írta:
Egy olyan
viszony, mint a szex, akármilyen ártalmatlanul is kezdődik, szégyennel,
kétségbeeséssel és gyűlölettel, esetleg öngyilkossággal végződik. Nagyon sok
ember veszíti el a becsületét teljesen értéktelen tapasztalatokért. A szexuális
kapcsolat soha nem elégít ki igazán senkit, sőt, életét tartalmatlanná,
mostohává teszi. Nagyon szomorú az, hogy a tisztaságot ma megvetik. Az erkölcsi
szenny szinte folyammá dagadva hömpölyög… Én, mint egészségügyi dolgozó, nem
tudom elképzelni, hogy ez az idegrendszerre ne lenne kihatással.
Furcsa, hogy éppen egy
egészségügyi dolgozó (ápolónő?) állít olyan képtelenséget, hogy a nemi élet, a
szexuális kapcsolat minden szempontból tönkreteszi az embert. Persze, ha valaki
nem sajátítja el a szexuális partnerkapcsolati kultúrát, ha nem tanulja meg,
hogyan lehet a szexet önmaga és partnere boldogságának egyik fő forrásává
tenni, akkor előfordulhat. A levélírónak ez nem sikerült, s ezért keserűségében
a szex ellensége lett. Levele megvilágítja ennek hátterét. Mint írja, anyja
eldobta magától, intézetben nevelkedett, szeretetet senkitől sem kapott.
Felfokozott szeretetéhsége magyarázza, hogy már 14–15 éves korában odaadta
magát egy fiúnak, akiről azt hitte, szereti. Amikor a fiú ott hagyta, úgy
elkeseredett, hogy öngyilkosságot kísérelt meg. Ez később többször
megismétlődött, mígnem 21 éves korában „megtért Krisztushoz”. Azóta nincs
partnere, szex nélküli életre rendezkedett be. (Vagyis apáca-szerű „kedves
nővér” lett.)
Érthető ugyan, de
mégiscsak sajnálatos, hogy saját szexuális kapcsolati kudarcát általános
szükségszerűségnek tűnteti fel, s mindenkinek a lemondást, az aszkézist ajánlja – ahelyett, hogy tisztázná kudarcának okait, s
megtanulna sikeres kapcsolatokat kialakítani. Ez olyan, mintha valaki egyszer s
mindenkorra lemondana a tűz használatáról, mert egyszer, tudatlanságból
megégette magát. (Inkább azt kérdezné: miért égette meg magát?)
Elég nyilvánvaló, hogy
túl korán, felkészületlenül, pszichoszexuálisan éretlenül
kezdte a szexuális kapcsolatot. Naiv hiszékenységével és mohóságával
kiszolgáltatta magát partnerének, nem tudta felmérni, mit várhat tőle stb.
Csaknem biztos, hogy szexuális fogékonysága, reagálókészsége
is fejletlen volt, a szexet se élvezni, se a veszélyek ellen védekezni nem
tudott. S nagyon valószínű, hogy partnere is hasonlóképpen éretlen volt.
Hasznos lett volna tehát, ha a levélíró az elhamarkodott „lefekvés” helyett
szentelt volna egy-két évet annak, hogy a petting-módszerrel
megtanulja a közösülés nélküli kielégülést és kialakítja orgazmuskészségét.
Egészségügyi dolgozóként tudhatná, hogy a szexuális kielégülés sohasem káros az
idegrendszerre; annak elmaradása viszont valóban káros lehet. Az erkölcsi
tisztaság, a becsület nem azonos a szex nélküli élettel, a szüzesség
őrizgetésével (ami esetleg csak félreértésből, vagy kényszerűségből
történik).
Fejlődéslélektani szempontból is érdekes, hogy a
serdülőkorú (13-15 éves) lányokban a legerősebb a szüzesség megőrzésére
irányuló törekvés. Ezt követően azonban egyre többen kezdenek kételkedni ennek
szükségességében. Egy 16 éves lány így ír erről:
Édesanyámmal
sokat beszélgettünk arról, hogy helyes-e a házasság előtti nemi élet, vagy job megtartani a szüzességet a házasságig. Ő azt állítja:
nagyon fontos, hogy a nő szűzen menjen férjhez. – Ha a legtisztább szerelemmel
párosul a házasság előtti nemi élet, akkor sem elfogadható? – kérdeztem. A
válasz: Akkor sem, mert ha össze is házasodnak, később majd a szemébe vágja: ha
velem lefeküdtél, akkor biztos mással is! Édesanyám szerint még az sem biztos,
hogy a fiú elveszi feleségül az ilyen lányt. Vajon igaza van?
Először is, nagyon jó
dolog, hogy a levélíró ilyen nyíltan tud vitatkozni édesanyjával ezekről a
„kényes” kérdésekről. Az sem baj, ha nem mindenben értenek egyet. Gyakori, hogy
a fiatalabb és idősebb nemzedékek eltérően vélekednek sok mindenről. A 16–18
éves lányok túlnyomó többsége már elfogadja a házasság előtti nemi
kapcsolatokat. Csak a feltételek, határok és korlátok
kérdésében van bennük sok bizonytalanság. Egy 18 éves írja:
Hány
alkalommal lehet Ön szerint nemi kapcsolat a házasság előtt? Meddig marad az a
lány erkölcsös? Talán lefekhet, ahányszor jólesik neki? És hány férfival? Az
egyiket megunom, megyek egy másikhoz? Hol van Ön szerint a határ?
Természetesen van határ.
De a házasság előtti nemi kapcsolat erkölcsi
kritériuma nem az, hogy hányszor létesít valaki ilyen kapcsolatot, hanem
kapcsolatainak tartalma, minősége és hatásai. Ha egy lány szinte mindenkivel,
jóformán válogatás nélkül lefekszik, vagy érdekből létesít szexuális
kapcsolatot, azt joggal elítélhetjük. De ha szerelemből, vagy barátság
keretében létesít egy-két férfivel szexuális kapcsolatot, azt miért ítélnénk
el? (Főleg, ha ebből senkinek semmilyen kára nem származik.)
Félelem a deflorálástól
Eddig főleg elvi, erkölcsi szempontból
vizsgáltuk a szüzességet és annak elvesztését. Többségben vannak azonban azok a
levélírók, akiknek ez csak gyakorlati problémát jelent. Ezek közül a
leggyakoribb a félelem a deflorálástól, vagyis az első közösüléstől.
Ennek a félelemnek
sokféle oka lehet; itt csak a legtipikusabbakat említem. Sokan félnek például
attól, hogy a fiú otthagyja őket, mihelyt túl vannak az első közösülésen. Ez
jellegzetesen hagyományos eredetű félelem. Régebben általános volt az a nézet,
hogy kielégülni csak közösülésben lehet (vagy jó), s így mindazok a férfiak,
akik csak kielégülésre törekedtek, a közösülést sürgették. Céljuk elérése után
viszont előtérbe került náluk az elkötelezettségtől való félelem, ami
menekülésre késztette őket. De nyilván elriasztó hatása volt annak is, hogy az
olyannyira áhított közösülést az addig szűz és/vagy tapasztalatlan lány
egyáltalán nem élvezte. Inkább végigkínlódta, s ezzel a férfi számára is kissé
kínossá tette. Végül figyelembe kell vennünk, hogy a régi közfelfogás szerint a
férfi számára dicsőséget jelentett, minél több lányt tudott „lefektetni”.
Szerencsére az ilyen
félelmek ma már többnyire alaptalanok. De még biztosabban kiküszöbölhetők, ha a
lány nem hamarkodja el a lefekvést, igyekszik előbb alaposan megismerni a fiút.
Győződjön meg arról, hogy valóban szereti-e, s eléggé korszerű szemléletű-e.
Tisztázza vele előzetesen, hogy a „lefekvés” önmagában még nem jelent
elkötelezettséget a házasságra. Fokozatosan próbálja ki vele a petting különböző fokozatait, amíg mindketten könnyen ki
nem elégülnek. Ha ilyen előzmények után kerül sor az első közösülésre, akkor
sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy a fiú „lelép”, elmenekül,
cserbenhagyja a lányt (különösen, ha a fogamzásgátlást is biztosították).
A közösüléstől való
félelem másik, igen gyakori oka ugyanis a teherbe eséstől és/vagy a fertőzéstől
való félelem. Ennek egyetlen, biztos „gyógymódja” a hatékony fogamzásgátlás és
védekezés megbeszélése és alkalmazása.
A félelem harmadik
leggyakoribb forrása vagy formája a fájdalomtól való félelem. Ez
rendszerint annál erősebb, minél tovább halogatja valaki a deflorálást. Egy 24
éves lány írta:
Igazán
szégyellem, de valahogy úgy alakult a helyzetem, hogy még nem volt szexuális
kapcsolatom. Most végre sikerült valakit találnom, aki nagyon megértő, de
sürgeti, hogy feküdjek le vele. Én azonban halogatom a dolgot, mindig kitalálok
valamit, hogy miért nem lehet. Bevallom, nagyon félek tőle, mert nekem olyan
elképzeléseim vannak, hogy ez egy szükséges valami, de különösen az első nagyon
fájdalmas.
A levélírónak
nyilvánvalóan téves elképzelései vannak. A közösülés nem valami „szükséges
rossz”, ami éppen csak elviselhető. Az esetek kb. 20–25%-ában a szüzesség
elvesztése jóformán sem vérzéssel, sem fájdalommal nem jár. Komolyabb fájdalom
rendszerint éppen azoknál jelentkezik, akik félnek tőle. A félelem ugyanis
egyrészt könnyen hüvelygörcsöt okoz és megnehezíti a behatolást, másrészt
felerősíti a fájdalomérzést. Ez a félelem azonban kiküszöbölhető!
Ehhez elsősorban azt
javaslom, hogy csak fokozatosan engedje közeledni partnerét, s előbb tanuljon
meg kézzel ingerlés (vagyis a csikló simogatása) révén kielégülni. Ezzel
párhuzamosan szűzhártyanyílás-tágító gyakorlatokat is végezhetne: fürdés után
próbálja ujját bevezetni a hüvelybe, s az ujj körkörös mozgatásával tágítsa a
nyílást. (Az első közösülés előtt pedig több ízben játssza el a partnerével,
hogy csak odateszik a hímvesszőt a hüvelynyíláshoz anélkül, hogy be akarnák
vezetni. Ha aztán a bevezetés olyankor történik, amikor a lány is szexuális
izgalomban van, aligha fog fájdalmat érezni.
Ugyanezt javaslom
azoknak is, akik nemcsak félnek a fájdalomtól, hanem valóban erős fájdalmat
éreznek a behatolási próbálkozások során, ami a közösülést lehetetlenné teszi.
Ilyenkor rendszerint nem a szűzhártya jelent akadályt, mint inkább a
hüvelyizmok görcsös összehúzódása (az ún. vaginizmus).
Ez esetben szükség lehet hüvelyizom lazító gyakorlatokra:
megmosott és valamivel síkosított ujjukat a hüvelybe vezetve
próbálják a hüvelyizmokat többször (5–10-szer) egymás után összehúzni, majd
elernyeszteni. Ha így sem sikerül, akkor szexuálterápiás
szaksegítségre van szükség.
Előfordul, hogy maga a
lány sem tudja, mitől fél, vagy miért nem sikerül a közösülés. Ahogy egy 17
éves lány írta:
Több, mint egy
éve járok egy nálam két évvel idősebb fiúval. Biztosan
állíthatom, hogy kölcsönös a szerelmünk. Ez a szerelem azonban nem
teljesülhetett be, mert én eddig képtelen voltam lefeküdni vele. Még szűz
vagyok. Mikor odáig eljutunk, nem tudom, mi történik velem, de szinte
megbénulok. Pedig én is kívánom az együttlétet, és a fogamzás-gátlásról is
gondoskodtunk. A hiábavaló próbálkozások már bizonytalanná tettek afelől, hogy én is örömet szerezhetek a társamnak.
Elég valószínű, hogy a
levélíró „megbénulása” a szorongás következménye, ami mögött nem tudatos
félelmek húzódnak meg. Az is valószínű, hogy még a pettinggel
való kielégülést és kielégítést sem tanulta meg, mert akkor nem lenne
bizonytalan abban, hogy tud-e örömet szerezni a társának. Pedig épp a petting révén fokozatosan hozzászokhat a különböző
szexuális ingerekhez és helyzetekhez, ami aztán jól előkészíti a „lefekvést”.
Az eddigiekből úgy
tűnhet, mintha a szüzesség elvesztése, az első közösülés csak a lányoknak
okoznak problémát. Pedig a fiúknak éppolyan sok gondot okoz. Ennek okai részben
hasonlóak, részben eltérőek. A nem kívánt terhességtől például a fiúk is éppúgy
félnek, mint a lányok. Attól viszont általában nem félnek, hogy a partnerük
utána ott hagyja őket. Inkább az ellenkezőjétől tartanak (hogy ti. nem tudnak szabadulni tőle). A fájdalomtól sem félnek, mert
a fiúknak igen ritkán – szinte kizárólag fitymaszűkület esetén – szokott
fájdalmat okozni a közösülés. De annál inkább félnek a kudarctól:
például attól, hogy nem lesz megfelelő merevedésük, vagy túl gyorsan fog
bekövetkezni a magömlés. Ezek a félelmek néha a fiút is „leblokkolják”, gátlás
alá helyezik, s a folytonos halogatás során gátlásaik könnyen rögzülnek, egyre
nehezebben leküzdhetők lesznek.
Tény az is, hogy a nő
szüzessége megnehezíti a férfi dolgát, hiszen a hüvelybe való behatolás
több-kevesebb akadályba ütközik, ami csökkentheti, vagy fokozhatja a férfi
szexuális izgalmát. Az előbbi a merevedés megszűnéséhez, az utóbbi korai
orgazmushoz és magömléshez vezethet. Ezért a férfi számára is fontos, hogy az
első közösülés előtt megtanuljon pettinggel
kielégülni és kialakítsa az orgazmus és a magömlés késleltetésének
készségét. De másféle gyakorlati problémák is felmerülhetnek a
szüzesség elvesztésével kapcsolatban. Egy 20 éves fiatalember írta:
Egy régebbi
felvilágosító könyvben olvastam, hogy a szűzhártya átszakadásának pillanatában
meg kell szakítani a közösülést, és csak pár nap (esetleg hét) eltelte után
szabad újból közösülni. Állítólag azért, hogy ne okozzunk további fájdalmat a
lánynak, és a seb zavartalanul begyógyulhasson, Igaz ez?
Előfordulhatnak olyan
esetek, amikor indokolt lehet a közösülés abbahagyása (például erős fájdalom,
vagy vérzés esetén), de ez szerencsére ritkaság. Így általában felesleges
megszakítani a közösülést a szűzhártya átszakításakor; legfeljebb nem kell
nagyon mozogni. Sok felesleges gond elkerülhető lenne, ha mindenki tudná, hogy
a deflorálás nem jár feltétlenül vérzéssel és/vagy fájdalommal. Ma még sok
indokolatlan gyanúsítgatás születik ennek az ismeretnek a hiányától. Példa rá
egy 22 éves fiatalember alábbi levele:
Lehet-e az,
hogy egy mai, 20 éves, főiskolás lány nem tudja, hogy megvan-e a szűzhártyája?
Az történt ugyanis, hogy első közösülésünk alkalmával nem tapasztaltam semmi
olyat, ami a szűzhártya meglétére utalt volna (pl. vérzés). Ő viszont tagadja,
hogy lett volna nemi viszonya más fiúval. De arra sem emlékszik, hogy más,
külső hatástól szakadt volna át a szűzhártya. Lehet, hogy hazudott?
A fentiek alapján
nyilvánvaló, hogy a levélírónak semmi oka sincs hazugságot feltételezni a lány
részéről. Természetesen az is előfordulhatott, hogy a lány például tamponnal átszakította a szűzhártyát, csak éppen nem
emlékszik rá. Ezzel egyébként válaszoltam arra a gyakran felmerülő kérdésre is,
hogy elveszítheti-e a lány szüzességét a tamponhasználat következtében. Bár az
ún. mini tampon általában átfér a szűzhártya nyílásán,
a gyakorlatlanok és a saját nemi berendezésüket kevéssé ismerők nem mindig
találják meg könnyen ezt a nyílást. Előfordulhat, hogy a fájdalom ellenére
beerőltetik a tampont, s észre sem veszik, hogy a szűzhártya átszakadt, hiszen
a menstruáció folytán amúgy is véreznek. Az sem ritka, hogy a megduzzadt
tampont kihúzásakor sérül a szűzhártya. De sok más okból is előfordulhat
sérülés.
Akadnak olyan lányok is,
akik szeretnék bebizonyítani partnerüknek, hogy nem más vette el a
szüzességüket. Egy 19 éves lány kérdezte:
Hogyan
bizonyítsam be a fiúmnak, hogy szűz voltam a találkozásunk előtt? Igaz-e, amit
állít, miszerint a nő be tudja csapni a férfit, hogy az azt érezze, mintha a nő
szűz lenne?
Az első kérdésre a
válaszom: sehogy. Nemcsak azért, mert ezt utólag bizonyítani úgysem lehet,
hanem inkább elvből; hiszen elavult
gondolkozásra vall a szüzesség számonkérése, amit egy öntudatos nő
visszautasít. A második kérdésre nem ilyen egyszerű a válasz. Ma már ugyan
ritkaság, hogy egy nő „meg akarja játszani” a szüzességet. Hajdanában azonban
mindenféle praktikákat kitaláltak ennek érdekében. Ezek közül a legegyszerűbb
és leghatásosabb, hogy a nő tudatosan összehúzza a hüvelyizmokat, így nehezítve
a hímvessző behatolását, s ugyanakkor jajgatva fájdalmat színlel. Ezzel sok
férfit meg lehetett téveszteni – bár az igazság rendszerint előbb-utóbb
kiderült. Amellett mindkét félre megalázó ez a színjáték.
Több lánynak okoz
gondot, hogy egyáltalán megvan-e még a szűzhártyája. Erről legbiztosabban
nőgyógyászati vizsgálattal lehet meggyőződni. De ha valaki két (megmosott,
bekrémezett) ujját könnyedén be tudja vezetni a hüvelybe, valószínűleg már
nincs ép szűzhártyája. (De legalább nem fog fájni a közösülésnél.)
13. KORAI HÁZASSÁG --
VAGY PRÓBAHÁZASSÁG?
Az elmúlt évtizedekben világszerte
megfigyelhető volt az a tendencia, hogy az először házasodók átlagéletkora
csökkent, egyre fiatalabb korosztályok felé tolódott. Úgy tűnik, ez a folyamat
az utóbbi évtizedben megállt, sőt, visszafordult. De azért ma is sokan
házasodnak elég fiatalon. Önmagában véve nem is volna ez baj. A statisztikai
adatok azonban azt mutatják, hogy minél korábban köt valaki házasságot,
annál nagyobb a valószínűsége a házasság kudarcának, a válásnak.
Érdemes ezért
elgondolkozni azon, hogy vajon jó dolog-e a fiatalon kötött, korai házasság,
milyen buktatói vannak és hogyan lehetne azokat
kikerülni. A problémát tanulmányozhatjuk például annak a 17 éves lánynak a
levele alapján, aki ezt írta:
Van egy
vőlegényem, akivel másfél éve járunk együtt. Igaz, én közben szanatóriumban is
voltam sokáig. Szeretjük egymást és hamarosan
szeretnénk összeházasodni. Tudjuk, hogy a szerelemből nem lehet megélni, ezért
esküvőnk után én is dolgozni fogok és levelezőn
fejezem be a gimnáziumot. Sokak szerint ez lehetetlen, mert nem vagyok kitartó.
Most mégis megmutatom, hogy igenis, képes vagyok rá! Sokan mondták már – főleg
a szüleim –, hogy még nem tudom felbecsülni, mi az a házasság, milyen
felelősségvállalással jár, de véleményem szerint nem így van. Mi komolyan
gondolkodunk, egyenrangú partnerek vagyunk. Közösen fogunk dönteni ügyeinkben
és közösen vezetjük majd a háztartásunkat is. Egyelőre gyereket nem tervezünk,
amíg önálló lakáshoz nem jutunk.
Tudom, hogy
egy 19 éves fiú még nem feltétlenül érett férfi, de a vőlegényem más, mint a
többi. Nem szeleburdi, nem punk, nem digó, hanem csak egy fiú… Most mégis
felmerül bennem a kétség, hogy helyesen cselekszünk-e?
Bármilyen rokonszenves
is a levélíró szerelme és komolynak tűnő elhatározása, néhány dolog mégis
meggondolkoztatja az embert a tervezett, gyors házasságkötéssel kapcsolatban.
Nem is annyira az életkoruk, bár maga a tény, hogy mindketten tinédzserek,
valószínűsíti lelki éretlenségüket a házasságra. Ez alól azonban vannak
kivételek. A fiatalok nem egyforma ütemben érnek, sem testileg, sem lelkileg.
Több dolog arra mutat, hogy a levélíró és partnere valóban komolyabban
gondolkoznak, érettebbek korosztályuknál.
Csakhogy! Ha
feltételezzük is a lelki, pontosabban személyiségbeli és pszichoszexuális
érettségét (amit persze egy levél alapján nem lehet érdemlegesen elbírálni),
még mindig kérdéses, hogy a szóban forgó házasodási szándék eléggé
megalapozott-e. Vajon mennyire ismerik egymást és önmagukat ezek
a fiatalok? El tudják-e reálisan bírálni, hogy összeillenek-e? Kialakult-e már
annyira az egyéniségük, érdeklődési körük, életstílusuk, világszemléletük, hogy
nem várható már olyan, nagyobb arányú változás, amely alapjában megingathatja a
mostani – esetleg csak látszólagos – összhangot? A szerelem ugyanis véghez
tudja vinni azt a bűvészmutatványt, hogy összhangot mutat ott is, ahol
valójában nincs, vagy ideiglenes összhangot teremt, ami csak addig létezik,
amíg a szerelem tart. Ezért „fülig szerelmes” állapotban a legtöbb ember
egyszerűen alkalmatlan arra, hogy reálisan felmérje egy tervezett
házasság esélyeit.
A levélírónak tehát
joggal vannak kétségei, bár nem egészen világos, hogy ezek szerinte miből
adódnak. De az sem derül ki, miért akarnak olyan gyorsan összeházasodni. Az,
hogy szeretik egymást, még nem elég indok, hiszen szerethetik egymást
házasságkötés nélkül is, és minden szabadidejüket együtt tölthetik (bár lehet,
hogy nem olyan zavartalanul).
Házasság a gyakori szex kedvéért?
Az idézett levél nem utal rá, de elég
sok, hasonló témájú levélből az derül ki, hogy a fiatalok gyakran még ma is
csak azért akarnak mielőbb összeházasodni, mert ez nyitja meg előttük a
rendszeres nemi élet lehetőségét. Előfordulhat például, hogy a lány, vagy
(inkább) a szülei igyekeznek megakadályozni, késleltetni a házasságkötés előtti
szexuális kapcsolatot. Ez azonban nem okos dolog. Egyrészt, mert a nemi kapcsolat igénye önmagában éretlen
házasodási motívum és megnehezíti a józan mérlegelést. Másrészt az ilyen
kapcsolat kizárása (vagy minimalizálása) szinte lehetetlenné teszi egymás
szexuális igényeinek és képességeinek megismerését, a szexuális harmónia
lehetőségének kipróbálását – ami pedig a házasság sikere szempontjából alapvető
jelentőségű.
Az idézett levélben
egyetlen szó sincs a szexről, s ez mindenképpen valamilyen hiányosságra utal, s
lehet, hogy éppen ez a levélíró aggályainak fő forrása. Hiszen elképzelhető,
hogy még az orgazmuskészsége sem alakult ki, és a
családtervezési elképzelések ellenére nincs reális képe, tapasztalata a nemi
kapcsolatról. Elég valószínű, hogy a partnerének sincs elegendő felkészültsége
ezen a téren. Vagyis a tervezett, gyors házassággal mindketten „fejest ugranak
az ismeretlenbe”.
Fölmerülnek azonban más
szempontok is, amelyek meggondolandóvá
teszik a korai házasságkötést. Ugyanis a házasság sikerének nemcsak
értelmi, érzelmi és szexuális, hanem anyagi előfeltételei is vannak. Utóbbiak
közül a legfontosabb a lakás és a megélhetés biztosítása.
A levélíró nem említi, hol fognak lakni, csak azt, hogy még nincs önálló
lakásuk. A szülőkkel való együtt-lakás viszont többnyire komoly megterhelést
jelent egy új, még nem stabilizálódott házastársi kapcsolatra, különösen, ha a
szülők – mint a levélíró esetében is – ellenezték a házasságkötést.
A megélhetést illetően a
leírtakból az derül ki, hogy a levélíró a házasságkötés után már nem nagyon
számíthat szülei anyagi támogatására, s ezért kénytelen a középiskola
befejezése előtt munkába állni. Ám, ha ez egyáltalán sikerül is, szakképzettség
hiányában csak gyengébben fizetett, unalmas, vagy fárasztó munkát kaphat. Vajon
van-e fogalma arról, hogy ez milyen nagy áldozat a korai házasság érdekében, s
mennyire megnehezíti tanulmányainak folytatását? Nyilvánvaló, hogy okosabb lenne
előbb a középiskolát (nappali tagozaton) befejezni, valamilyen szakképzettséget
szerezni, s csak aztán kötni házasságot. Időközben talán kedvezőbb feltételeket
tudnának teremteni a zavartalan együttéléshez, s főleg jobban megismerhetnék
egymást, kipróbálhatnák összeillésüket minden területen, így a
szex terén is. A nem kívánt terhesség veszélyét is el kellene hárítani, hiszen
gyakran előfordul, hogy a már „úton levő kisbaba” az oka a korai, elsietett
házasságnak. Sőt, néha az is megtörténik, hogy tizenéves lányok teherbe eséssel
akarnak kikényszeríteni egy korai házasságot, vagy a szüleik hozzájárulását
ehhez. Egy 16 éves lány írta:
„Szüleim
hallani sem akartak róla, hogy összeházasodjak 18 éves partneremmel. Mi azonban
nem akarunk még évekig várni. Ezért arra gondoltunk, hogy mindenféle védekezés
nélkül elkezdjük a nemi életet, s ha teherbe esek, anyámék biztosan nem fognak
tovább ellenkezni. Mi a véleménye erről?”
Az a véleményem, hogy a
szülők kész helyzet elé állításának ez a „haditerve” merő könnyelműség és
meggondolatlanság. Gyereket nem lenne szabad „taktikai célból” vállalni; ez a
szülői szerepre való éretlenség jele. Amellett nem is biztos, hogy célravezető,
hiszen a szülők ragaszkodhatnak ahhoz is, hogy szakítsa meg a terhességét.
Ráadásul semmi sem biztosítja, hogy az ilyen, „csellel kikényszerített” házasság
tartósan beválik, hiszen aligha ismerhetik egymást alaposan (tehát a
párválasztásra is éretlenek). Egy 17 éves fiú azt kérdi:
Mi a doktor úr
véleménye a próbaházasságról? Egy idősebb haverom szerint legalább fél évig
együtt kell lakni a csajjal, mielőtt az ember házasságra határozná el magát.
Így már egyiküket sem érhetné kellemetlen meglepetés.
Hát igen, sok igazság
van abban a közmondásban, hogy „lakva lehet egymást legjobban megismerni”. Néhány
hónapos együttélés biztosabb próbája egy kapcsolat stabilitásának, beválásának,
mint akár évekig tartó randevúzás, amikor a partnerek csak heteként
egyszer-kétszer találkoznak, néhány órára. A „hétvégi randevúk” nemcsak
lehetővé teszik, hanem egyenesen hajlamosítják a partnereket arra, hogy a
megszokottól eltérő, hódítási célokat szolgáló ruhát
és magatartást vegyenek fel, s a szebbik felüket mutassák meg önmagukból a
másiknak. Ez erősen hozzájárul ahhoz, hogy rózsaszínben lássák egymást – ami
aztán előbb-utóbb csalódáshoz vezet.
A próbaházasság története és
előnyei
Épp ezért merült fel a próbaházasság
gondolata, éspedig nemcsak a mi korunkban, hanem már sokkal régebben is. A
néprajzkutatók csodálkozva tapasztalták, hogy egyes ősi népeknél is szokásban
volt a próbaházasság, különböző formákban. Japánban például a legutóbbi
évszázadig szokásban volt, hogy a házasság első időszakát meghatározott ideig
próbaidőnek tekintették, aminek letelte után mindkét félnek nyilatkoznia
kellett, hogy akarja-e a házasságot véglegesíteni. Európában valószínűleg Goethe volt az első (úgy 200 éve), aki a
próbaházasság gondolatát felvetette (Vonzások
és választások című
könyvében).
A gondolat megvalósítása
azonban olyan nagy ellenállásba ütközött, hogy a fejlett, nyugati országokban
sehol sem sikerült a próbaházasságot legalizálni, intézményesíteni. Pedig jó
néhányan megpróbálkoztak vele. Nagy port vert fel például – mintegy 80 évvel
ezelőtt – egy Lindsey
nevű amerikai bírónak és Evans
nevű munkatársának az ún. baráti (vagy pajtás)házasságról
szóló könyve. Pedig nem akartak mást, mint 1) törvényesen jóváhagyott
születésszabályozást azon házaspárok számára, akik nem akarnak gyermeket; és 2)
jogot a gyermektelen házastársaknak arra, hogy közös megegyezés esetén minden
nehézség nélkül elválhassanak.
Nálunk ma már mindkét
követelmény megvalósult és teljesen természetesnek tűnik, de annak idején a
fölháborodás viharát váltotta ki. Többek között azzal vádolták a szerzőket,
hogy a próbaházasságot akarják bevezetni. Holott a gyermektelen és
könnyen felbontható házasság nem próbaházasság. Bár vannak közös vonásaik,
alapvető különbséget találunk a beállítottság terén. A közfelfogás a
próbaházasság szó első felére helyezi a hangsúlyt, vagyis felelőtlen
próbálgatásnak, kóstolgatásnak tartja, amit legalábbis az egyik fél –
rendszerint a férfi – nem vesz komolyan és eleve rövid lejáratúnak szán. Mivel
a házasság lényegéből fakadóan általában családalapítással jár együtt, így
tartósnak, sőt, véglegesnek szánt párkapcsolat, a csak próbálgatni kívánók
akkor járnának el becsületesen, ha nem beszélnének házasságról, hanem csak
szabad szerelmi kapcsolatról.
A próbaházasság
gondolatának elterjedéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy alkalmasnak
látszott „taktikai” célokra: arra, hogy a férfiak a próbaházasság jelszavával
vegyék le a lábukról azokat a nőket, akikre ez a jelszó hatott, mert házassági
ígéretet olvastak ki belőle. Napjainkra azonban a helyzet sok szempontból
megváltozott. Közismert, hogy a házasság előtti nemi kapcsolat
világszerte általánossá vált. A nők gazdasági és jogi egyenlősége, a
fogamzásgátló eszközök elterjedése és más tényezők egyre inkább lehetővé teszik
szabad szerelmi és szexuális kapcsolatok létesítését mindazoknak, akik
valamilyen okból nem kívánnak házasságot kötni. Egyre kevesebb azoknak a nőknek
a száma, akik csak házassági ígéret fejében hajlandóak a nemi kapcsolatra. Így
ma már alig van szükség a próbaházassággal való taktikázásra, a tetszetős, de
visszavonható házassági ígéretekre. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyesmi ma
már nem fordulhat elő. Ha például egy fiú nem sokkal a megismerkedés után azt javasolja a lánynak, hogy csináljanak
próbaházasságot, akkor ez rendszerint csak a szexuális törekvés álcázása.
Az igazi
próbaházasság ismérve ugyanis
a szexuális kapcsolaton túlmenő, komoly házassági szándék. Ami feltételezi
egymás alaposabb ismeretét, a kapcsolat érzelmi megalapozottságát és
intimitását. Eleve gyanús tehát, ha valaki ilyen feltételek nélkül, például még
a nemi kapcsolat létesítése előtt veti fel a próbaházasság
gondolatát. Amelynek célja és értelme nem a szexuális kapcsolat elfogadtatása,
hanem a partnerek összeillésének, egymáshoz való alkalmazkodásának minél
több területen és minél szorosabb együttélés körülményei között való
kipróbálása, éppen az öszszehangolódás elősegítése
céljából.
Ahogyan a házasság sem
pusztán szexuális kapcsolat, úgy a próbaházasság sem szűkíthető le erre, hanem
magában kell foglalnia az igények tisztázását és összehangolását
minden fontosabb területen: a jövedelemelosztás, a háztartási munka
megosztása, a továbbtanulás, a családtervezés, a társas kapcsolatok és
szabadidő-programok terén. Valójában két különböző életstílust kell
összecsiszolni, aminek legkedvezőbb feltételei a mind szorosabbá váló
együttélésben (sőt, lehetőleg együttlakásban) teremthetők meg. Ide illik egy 16
éves lány kérdése:
Vajon a
próbaházasságban biztosan megmutatkozik-e, hogy a partnerek összeillenek? Nem
éreznek-e olyasmit a résztvevők, hogy ez csak próba, nem az igazi? Szerintem
ilyenkor is lehet másnak mutatkozni, éppúgy, ahogyan az együttjárás
alatt.
A levélíró aggálya nem
teljesen alaptalan: valóban lehet másnak mutatkozni egy próbaházasságban (sőt,
akár egy házasságban is!), de sokkal nehezebb, mintha csak időnként
találkoznának. Az állandó, tudatos „megjátszás”, alakoskodás hamar fárasztóvá
válik. A mindennapi együttélésben az ember önkéntelenül is elárulja igazi
énjét. Ehhez rendszerint néhány hónap, fél év elegendő. A próbaházasság mintegy
a házasság
előkészítő tanfolyama, fokozata vagy szakasza, amelynek végigjárása után a pár
megalapozottabban léphet „magasabb osztályba”, s törvényesítheti,
véglegesítheti kapcsolatát. Ugyanis a házasságok jelentős része azért sikerül
rosszul, mert a fiatalok mintegy fejest ugranak bele, naiv optimizmussal
(esetleg szerelmi elfogultsággal), mondván, hogy „majdcsak lesz valahogy”.
Kevesen tudják, hogy tökéletes összeillés éppúgy nem
létezik, mint ahogy nincs két, teljesen egyforma ember. Az összehangolódás
olyan feladat, amelynek megoldása mindig megterheléssel, feszültségekkel jár. E
feladat teljesítését veszélyezteti a fokozatosság és a megoldási lehetőségek
előzetes kipróbálásának elhanyagolása. Ezért a kapcsolat szorosabbá tételéhez
megfelelő előkészületekre, több-kevesebb együttjárásra,
randevúzásra, s aztán próbaházasságra van szükség. Persze nem lehet előírni,
hogy milyen ütemben lehet intimebbé tenni egy kapcsolatot, mert ez egyénileg
igen különböző lehet és sok mindentől függ.
Mindenesetre minél kevesebb emberismereti és partnerkapcsolati tapasztalata van
valakinek, annál hosszabb időt kell hagyni az intimitás kibontakozásához.
Különösen a szexuális intimitás megteremtésénél fontos
a fokozatosság, mert az elhamarkodott szexuális kapcsolatlétesítés megnehezíti
az összehangolódást és különböző veszélyekkel jár. A
túl gyors nemi kapcsolatlétesítést a rövidzárlathoz lehet hasonlítani, amikor
az elektromos energia, feszültség túl gyorsan levezetődik és nem hasznosítható.
Szinte törvényszerű, hogy ilyenkor csalódottság, ürességérzés, nyomott hangulat
keletkezik. Egy 20 éves fiú így írt házibulis élményéről:
Az első órában
még nagy a kavalkád, mert senki sem tudja, ki kivel van. Aztán kialakulnak a
párok. Mi még ott maradhattunk egy órára az újdonsült barátnőmmel. Látásból
ismertem a kislányt, de személyesen még sohasem találkoztunk. Mégis minden
pontosan úgy történt, mintha már legalább egy éve együtt jártunk volna. Miután
elment az utolsó pár is, bementünk az egyik szobába, s szinte szó nélkül
levetkőztünk és közösültünk. Miért? Mindezt egy megmagyarázhatatlan „kötelességérzet”
diktálja mindkét részről. Azt hisszük, így kell tennünk, mert a másik elvárja
(ez a szokás). Ez szerintem nagy fokú lelki és érzelmi
tompaságra utal, ami sokkal veszélyesebb, mint például a nyilvános prostitúció…
Nagyon tanulságos
gondolatok. Az érzelmi eltompulás, a kiégettség veszélyét úgy lehet megelőzni,
hogy elegendő időt hagyunk az ismerkedésre, az egymás iránti érzelmi kötődés
kialakulására, ha fokozatosan tesszük mind bensőségesebbé a kapcsolatot. Ennek
során az egymás
iránti elkötelezettség is fokozatosan erősödik. Természetesnek
az tűnik, ha előbb egy szerelmi kapcsolat alakul ki a szexuális közeledés egyre
intimebb formáival, és egymás életében való mind nagyobb részvétellel, s ezt
követi a házassági szándék felmerülése, megbeszélése. Ha ebben egyetértés van,
akkor következhet a próbaházasság, amely magában foglalja a végleges döntésnek
meghatározott időre (pl. fél évre) való elhalasztását is. Fontos, hogy ez az
idő se túl rövid, se túl hosszú ne legyen!
Az igazi próbaházasság
együttlakást jelent, ami azonban sokszor megvalósíthatatlan, vagy csak
félig-meddig valósítható meg. Általában szükség van hozzá a szülők
hozzájárulására, hiszen kevés fiatalnak van (többé-kevésbé) önálló lakása. A
legtöbb szülő persze ellenzi a próbaházasság gondolatát; ezért célszerűbb, ha a
fiatalok inkább jegyességről beszélnek. Ez már csak
azért is indokolt, mert a jegyesség és a próbaházasság között ma már nincs
lényeges különbség; ugyanakkor a szülők a jegyesek együttélését általában
könnyebben el tudják fogadni. De ha tényleges együttlakásról nem is lehet szó,
a jegyesség rendszerint lehetővé teszi a szexuális kapcsolatot, a szabadidő
együttes eltöltését, a közös nyaralást vagy víkendezést, a közös gazdálkodást
és tervezgetést stb. Vagyis lényegében a próbaházasság szerepét tölti be
(bár így általában több idő kell hozzá). Egy jó fél éves,
próbaházasságszerű jegyesség után megalapozottabban lehet dönteni a
házasságról. Közben
azonban nagyon ügyelni kell a fogamzásgátlásra, nehogy a gyermek
jövetele határozza meg a döntést!
A hozzám beérkezett levelek
szemléletesen tanúsítják, mennyire fontosnak, vagy éppen sorsdöntőnek érzik
sokan a párválasztást, a hozzájuk illő, nekik legjobban megfelelő partner
kiválasztását, megtalálását. Több tucat levél foglalkozik párválasztási
problémákkal. Ezekben természetesen nemcsak a házastárs kiválasztásának
gondjairól van szó, hanem a szerelmi vagy szexuális partner kiválasztásának
nehézségeiről is.
Ilyen értelemben már a
serdülők, a 13–15 évesek is szemben találják magukat a párválasztás
feladatával. Ők általában tudják, hogy partnerválasztásuk még nem végleges
jellegű, s aligha lehet belőle házasság. Előfordul azonban, hogy ezt valahogy
figyelmen kívül hagyják, nem akarják tudomásul venni, amiből aztán sok
bonyodalom származik. Az egyik legelső, tisztázandó kérdés tehát éppen az: érdemes-e
olyan partnert választani, akivel a házasság aligha jöhet szóba? Egy 15
éves lány írta:
Nemrég
ismerkedtem meg J-vel. Együtt töltöttük az estét és nagyon jól éreztük
magunkat. Mivel Pesten dolgozik, több, mint egy hónap
eltelt, míg újra találkoztunk s szokott szórakozóhelyen. Először egy másik
lánnyal táncolt (láttam, hogy tetszik ennek a lánynak), aztán velem. Tudom,
hogy J. nagy szélhámos, hallottam, hogy Pesten is van
partnere, de bármennyire furcsán hangzik, ez nem zavar különösebben. Csak az a
fontos, hogy amikor itt van, velem legyen. Én sem értem saját magamat. Nagyon
rosszul gondolkozom? Én úgy szeretem őt, ahogy van. Kérem, segítsen, hogy ne csináljak őrültséget, mert az idő nekem is pénz, és nincs
annyi felesleges évem, hogy ami teljesen kilátástalan, abba is belekezdjek.
A megszokott,
hagyományos válasz erre a levélre körülbelül így hangzana „Édes lányom, verd ki
a fejedből azt a szélhámost, s inkább olyan férfit keress, aki komoly partner
lehet, aki elvesz feleségül!” Eszerint nem az a fontos, hogy mennyire tetszik,
milyen érdekes, „izgalmas” egy lehetséges partner, hanem a házassággal, mint
„révbe éréssel” kapcsolatos, józan számítás. A modern ember értékrendje azonban
más: tudja, hogy egy kapcsolat a házasság lehetőségétől függetlenül is
lehet értékes. Sőt, akkor is, ha nem kizárólagos, vagyis nem egyedüli
partnerkapcsolata az érintetteknek. A levélíró tehát nem gondolkodik „nagyon
rosszul”, amikor elfogadja, hogy J. egyelőre nem tekinti kizárólagosnak a
kapcsolatot és már iránt is érdeklődik. Pozitív dolog,
hogy „úgy szereti őt, ahogy van”, s nem akarja mindenáron megváltoztatni,
magához kötni, kisajátítani. Magatartásában épp ez a korszerű.
S mi a korszerűtlen? Az,
hogy még nem tudta magát kivonni az elavult, régi értékrend hatása alól:
pusztán azért tartja „szélhámosnak” J-t, mert (állítólag) más partnere is van
(holott csak akkor lenne az, ha ezt letagadná, hazug ígéreteket tenne stb.), és
úgy érzi, hogy „őrültség” belemenni bármely, a házasság szempontjából
kilátástalan kapcsolatba.
Egyszóval a levélíró –
mint sokan mások is – ingadozik a
korszerű és az elavult szemlélet között. Pedig egyrészt egyáltalán nem biztos,
hogy az adott kapcsolatból nem lehet házasság. Másrészt semmi sem indokolja,
hogy csak a házasság esélye szempontjából mérlegelje a párválasztást, a
lehetséges partnereket. Miért lenne olyan sürgős a házasságkötés egy
15–16 éves lánynak?
Hagyományosan persze
arra nevelték a lányokat, hogy ebben lássák életük egyetlen, vagy legfőbb
célját, s rettegjenek a „pártában maradástól”. De napjainkban a feleség- és
anyaszerepen kívül sok más lehetőség is megnyílt a nők előtt, s a lányoknak sem
áll jobban érdekükben a házasságkötés, mint a fiúknak. Emellett a házastárs
sikeres kiválasztásához partnerkapcsolati tapasztalatokra, bizonyos „összehasonlítási
alapra” van szükség. Nem okos dolog túl hamar, mindjárt az első
kapcsolatokban a házasságra törekedni.
Pedig számos levélben
feltűnik az az érdekes jelenség, hogy főleg a lányok
túl erősen kötődnek az első szerelmükhöz, mindenáron ragaszkodni próbálnak
hozzá, mintha mindent egy lapra tettek volna fel. A túlzott ragaszkodással
azonban könnyebb elveszíteni valakit, mint megtartani, mert hamar tehernek, kényszernek
érzi az, akire irányul. Ám sokan még akkor is ragaszkodnak egy bizonyos
partnerhez, amikor már végleg elveszítették. Egy 17 éves lány írta:
Életem első
szerelme csodálatos élmény volt. Sajnos, nagyon rövid ideig, mert a fiú hamar
elhagyott. Évek óta felém sem néz, a leveleimre sem válaszolt. Én mégis
ugyanúgy szeretem, nem tudok nélküle élni, s egymás után kikosarazom azokat,
akik közeledni próbálnak hozzám.
Mi ez? Tiszteletre
méltó, nagy szerelem, amely – ahogy sokan hiszik, szinte vallásos hittel –
egyszer majd elnyeri jutalmát? Vagy inkább szánalmas merevség és alkalmazkodási
képtelenség, önáltatás, vagy tetszelgés a mártírszerepben, amiből egyre
nehezebb kigyógyulni, s így az egész élet rossz vágányra terelődhet.
Még a véglegesnek szánt
párválasztás, a házasságkötés sem teszi elengedhetetlenné minden más kapcsolat
felszámolását, s még kevésbé a tizenévesek gyakorló jellegű párválasztásai.
Éppen a fiataloknak kellene leghatározottabban szembeszállniuk az elavult
hagyományokkal. S szakítaniuk kellene azzal a nézettel, hogy minden párhuzamos
kapcsolat eleve erkölcstelen, vagy hogy a hűség mindenáron való ragaszkodást
jelent.
Az elhamarkodott választás
veszélyei
Így nem okozna gondot például annak a
15 éves kollégista lánynak, hogy melyik fiúval szakítson a kettő közül, akiket
szeret. Ahogy írta:
Szeretem
Lacit, de Attilát nem tudom elfelejteni, őt is szeretem még mindig. Nem tudom,
mit csináljak?
Vagyis a levélíró úgy
érzi, választania kell, mert nem szerethet egyszerre kettőt. Sok más levélből
is kiderül, milyen bonyodalmakhoz vezet az elsietett választás. Egy 14 éves
lány írta például, hogy beleszeretett egy lakodalomban megismert, 18 éves
fiúba, akivel levelezni kezdett, s eltökélte, hogy „ő lesz az utolsó, a
végleges”. Kieszközölte szüleinél, hogy meghívhassa a
fiút az ünnepekre. De miután a meghívót elküldte, egy barátnője lebeszélte őt
erről a kapcsolatról, a saját példájára hivatkozva. A levélíró
befolyásolhatóságát, „szerelmének” éretlenségét mutatja, hogy a lebeszélés
hatására „kiábrándult” a fiúból. S hiába volt az
kedves, hiába szerették meg a szülei, már csak szabadulni szeretne tőle. Ami
nem könnyű, mert a fiú már eljegyzésről beszélt, sőt, öngyilkossággal
fenyegetőzött arra az esetre, ha csalódna az őt meghívó lányban. Aki most aztán
nagy dilemmába került, Mint írja:
Nem akarom az
életem tönkretenni azzal, hogy hozzámenjek, de azt sem tudnám elviselni, hogy
meghaljon miattam.
Szerencsére nem
valószínű, hogy a fiú olyam makacsul kitart fenyegetése mellett. A megoldást az
is elősegíti, hogy messze laknak egymástól. A levélírónak így lehetősége van
arra, hogy kitérjen az újabb találkozások elől. Nem kell rögtön szakító levelet
írni a fiúnak, inkább fokozatosan (több levélben) próbálja megmagyarázni neki,
hogy ilyen fiatalon még nem akarja magát végleg lekötni stb. Hasonló, csak
kicsit nehezebb a helyzete annak a 17 éves, dolgozó lánynak, aki akkor
ábrándult ki partneréből, amikor már „beharangozták” az eljegyzést, és
mindkettejük szülei már a lakodalomra készülődtek. A kiábrándulás oka, hogy a fiú
nagyon zárkózott, alig beszél az érzelmeiről, gondjairól, s ráadásul passzív a
szexben, soha nem kezdeményez:
Hiába mondanám
meg neki, hogy mi nem tetszik, ő úgysem változna meg, hiába szeret. De ha
megváltozna, se tudnám már szeretni így nem merek belemenni
a házasságba, viszont ezt megmondani sem merem, mert félek a botránytól.
Nyilván attól fél a
levélíró, hogy a szülőknek nem fog majd tetszeni visszalépése az általuk
jóváhagyott és előkészített házasságtól. Ezt elkerülhette volna, ha nem megy
bele elhamarkodottan a házassági előkészületekbe, az eljegyzésbe mindaddig,
amíg meg nem győződött arról, hogy összeillenek. A fiú viselkedésének
megváltoztatásával kapcsolatos igényeit sem kellett volna elhallgatnia, hiszen
egyrészt az említett problémák valószínűleg megoldhatók, másrészt az
elhallgatásnak, s az így támadt belső feszültségnek nagy szerepe lehetett
szerelme elmúlásában. Mindenesetre, ha valóban végleg kiábrándult partneréből,
akkor haladéktalanul – még egy esetleges „botrány” árán is! – le kell állítania
az esküvői előkészületeket.
Igazi és áldilemmák
15–16 éves kortól kezdve olyan erős
lehet a partnerrel való kapcsolat igénye, hogy ez néha párválasztási
áldilemmákat eredményez. Példa erre egy 16 éves lány levele, amelyben
megírta, hogy több, mint egy éve jár egy fiúval, de nemrég építőtáborban volt,
s ott megtetszett neki egy másik fiú, akivel azóta
levelez. Azt írja:
Nem tudom
eldönteni, hogy melyik fiút válasszam. Még azt hozzá kell tennem, hogy egyikbe
sem vagyok szerelmes. Az anyu szerint inkább a tanulással kéne foglalkoznom.
Lehet, hogy igaza van, de az osztályban majdnem minden lánynak van fiúja, így
már nekem is lehetne…
A levélíró nyilván nem
akar lemaradni a többiektől. Sőt, talán büszkélkedni akar előttük, hogy neki
milyen „klassz” fiúja van. Választását ezért az fogja
meghatározni, hogy melyik fiú tűnik „klasszabbnak”,
„menőbbnek”, rangosabbnak. Ezek a külsődleges szempontok azonban
nagyon jelentéktelenek az igazi párválasztás belső, tartalmi szempontjaihoz
képest, amikor arról kell dönteni, hogy kivel tudnánk nemcsak együtt járni,
randevúzni, hanem harmonikusan együtt élni. Ha ez a lány egyik fiúba sem
szerelmes, akkor csak azt javasolhatom: egyiket se vegye túl komolyan, s ne is
válasszon közöttük, inkább igyekezzen jobban megismerni mindkettőt. Emellett
próbálja tisztázni, kialakult-e már a szerelmi, vagyis érzelmi kötődési
képessége.
Az igazi párválasztási
dilemmák ott kezdődnek, amikor valaki úgy érzi, hogy két partnert szeret egyszerre. Mint például az a 16 éves lány, aki
szerelemből odaadta a szüzességét az egyik fiúnak, de nem titkolta előle, hogy
tetszik egy másik fiú is. Miután az egyiket behívták katonának, a másik
választás elé állította:
Azt mondta,
nem akar miket összeveszíteni. Ő lenne a legboldogabb, ha lenne a kapcsolatunkból
valami, de nem akar második lenni. Azt mondta: Dönts te, ahogy gondolod! Most
nem tudom, mit tegyek, mert nem szeretném elveszíteni egyiket sem. Legalább
addig nem, amíg nem tudom, melyikkel lenne jobb.
A magam részéről
érthetőnek tartom, hogy ez a lány egyelőre nem tud és nem is
akar választani. Hiszen még egyik fiút sem ismeri annyira, hogy megalapozottan
tudna dönteni. Ne feledje azonban, hogy a katonai szolgálatát töltő fiú
jelenleg hátrányos helyzetben van, a másik pedig ellenkezőleg, s ezt igyekszik
is kihasználni, amikor döntésre akarja rávenni (holott állítólag nem akarja
vetélytársával „összeveszíteni”. Talán legokosabb lenne őszintén megmondani
neki, hogy egyelőre ne számítson a kapcsolat kizárólagossá tételére – ami nem
jelenti, hogy ő „másodlagos”, ugyanis mindketten egyformán fontosak.
Némileg hasonló jellegű
a problémája egy 20 éves, főiskolás lánynak, aki 17 éves korában szerelmes lett
és eljegyezte magát egy fiúval. Le is feküdt vele, de a szex terén nem alakult
ki a harmónia. A főiskolára kerülve ritkábban találkozhattak; a fiú vidéken
maradt, a lány pedig egy idő múlva beleszeretett egy évfolyamtársába. Ez utóbbi
tud a korábbi kapcsolatról, s arra kérte a levélírót, válasszon közöttük:
Két ember
közül kell választanom. Az egyiket szeretem, a másikba szerelmes vagyok.
Mindkettő egyenes és tiszta jellem, felelősségtudattal bíró, felnőtt férfi – és
szerelmesek belém. Nem is attól félek, hogy ha a frissebb kapcsolatot
választom, az nem olyan biztos… Csak attól, hogy egy másik embert tönkreteszek,
elrontom az életét, talán öngyilkosságba is kergetem. De legalábbis széttépek
egy csomó illúziót, s nemcsak neki, de rokonainknak és ismerőseinknek is
csalódást okozok. Ön szerint érdemes ezt vállalni?
Nem könnyű felelni erre
a kérdésre. Egy pszichológus is csak arra vállalkozhat, hogy néhány szempontra
fölhívja a figyelmet. Az egyik az, hogy ilyen komoly, talán életre szóló
döntésekben sohase azt nézze, mit szólnak hozzá egyesek (rokonok, ismerősök),
hanem kizárólag az érintettek és saját érdekeit. A másik, hogy
nem kell ugyan mindenáron ragaszkodni az egykor adott szóhoz, ígérethez, de
alapos oknak kell lennie, ami miatt elveti. Egy új szerelem nem biztos, hogy
elég ok (hiszen ez is hamar elmúlik). Az már inkább, ha a régebbi kapcsolatról
kiderül, hogy komoly hiányosságai vannak – például a szex terén – amiket nem
tudnak kiküszöbölni. (Persze ennek megítélésében nagy a tévedés veszélye.)
De könnyen tévedhet a
levélíró az új partnert illetően is, hiszen még nem ismeri eléggé, s a szerelem
is nehezíti a tárgyilagos megítélést. Már csak ezért is okosabb lenne,
ha várna még a döntéssel, mondjuk egy fél évet. Elavult szemlélet, hogy
„csak egyet szerethetünk”. Két férje persze nem lehet, de két
partnere – egy szerelme és egy jó barátja – igen. Végül, a döntés következményeit
abból a szempontból is mérlegelni kell, hogyan hat a „vesztesre”. Ha nehezen
bírja elviselni, akkor fokozatosan elő kell rá készíteni.
Egy másik, 20 éves, egyetemista
lánynak három fiú udvarol, mindhárman szerelmesek belé és feleségül akarják
venni. Ő mindegyiküket jó barátjának érzi, egyikükbe egy kicsit szerelmes is,
de választani nem tud közülük.
Rengeteget vívódom. Hol hibáztam? Mit
lehet itt tenni, hogy mindannyiunknak a lehető
legjobb legyen? Én csak azt akartam, hogy ők a barátaim legyenek. Ők viszont
komolyabban gondolták. Hát az embernek 20 éves korában már el kell magát
köteleznie? Eléggé gyereknek érzem még magam ehhez, nem is feküdtem még le
egyikükkel sem, szűz vagyok. A helyzet azonban lassan tarthatatlanná válik – és
nem tudok dönteni.
Ez a levél jó példa
arra, hogy a párválasztási érettség nem feltétlenül alakul ki 20 éves
korra. De épp ezért nem is szabad elvárni, hogy valaki ebben az
életkorban már végleg elkötelezze magát. S miért kellene titkolni, hogy
egyelőre nem áll szándékában elkötelezettséget vállalni? Ezt több jó érvvel is
alátámaszthatja: még nem ismeri eléggé egyiküket sem; még nem fejezte be
tanulmányait stb. Fontos, hogy nyíltan, őszintén beszéljen velük, s egyiküket
se ringassa abba az illúzióba, hogy csak ő van egyedül. Bízza rájuk, hogy
vállalják-e a nem kizárólagos kapcsolatot. Aki pedig féltékenységével
üldözi, azzal szakítson.
Ésszerűtlen választások
Sok olyan eset van, amikor a tervezett
párválasztás ilyen vagy olyan okokból nem szerencsés. Egy 16 éves lány írta,
hogy járt egy sráccal, akit nagyon szeretett, de az csak játszott vele; már az
első randevúra nem jött el, s ez később is többször megismétlődött. A lány később találkozott egy másik fiúval, aki régebben
tetszett neki. Kezdtek együtt járni, s nem is lett volna semmi baj, de amikor
az előző partner megtudta, hogy a levélíró új fiúval jár, nagyon „ráhajtott”:
szerelmet vallott és folytatni akarta a kapcsolatot.
Mind a két fiú
kedves nekem, de boldog is szeretnék lenni. Miért pont az kell nekem, aki csak
játszik velem, aki megbízhatatlan, de én mégis vonzódom hozzá? Itt van ez az új
srác, nagyon kedves, aranyos, megértjük egymást, de mégsem szeretem annyira,
mint Őt…
Egy kívülálló számára
nyilvánvalónak tűnik, hogy okosabb lenne, ha ez a lány az új partnert
választaná, s nem azt, aki már többször cserbenhagyta, s akivel nem volt
boldog. Az érzelmek azonban nem változnak meg máról holnapra, s egy boldogtalan
szerelem is nagyon mély nyomokat hagyhat. Szinte mindenkire érvényes, amit Szabó
Lőrinc írt (a „Tücsökzene” című verseskötetében):
…véletlenek, s álmok zűrzavara
kalauzol, vágyaink szimata –
és még egy, mindig újra és megint:
ütőikhez hűséges sebeink.
A levélíró lelkén is
sebeket ütött a régebbi partner, ezért zaklatja fel annyira az újbóli közeledése.
Pedig a fiúban valószínűleg csak a féltékenység ébredt fel,
aminek alapja nem a szerelem, hanem egyszerűen a birtoklási vágy. Ha
elnevezi „nagy Ő-nek”, ezzel egy kicsit
végzetszerűnek tűnteti fel ezt a kapcsolatot önmaga előtt; ami kényelmes önigazolás
arra, hogy „beadja a derekát”. Okosabb lenne ugyan, ha ésszerűen az új
partnere mellett döntene – csak nem biztos, hogy képes rá.
Még ésszerűtlenebbnek
látszik annak a 20 év körüli fiatalembernek a tervezett választása, aki négy
éve jár egy (most 19 éves) lány után, holott az nem veszi komolyan:
Úgy érzem, nem
őszinte velem. Nem akar elmenni velem sehová szórakozni; ha én hívom, nincs
kedve. De ha nélkülem megy el egy buliba, jól érzi
magát. Őt nem érdekli, hogy mi lesz belőlünk, sokat veszekszünk, már egész
kiborultam. Mit tanácsol? Elvegyem feledségül?
Remélhetőleg a levélíró
is csak arra vár, hogy megerősítsem: ilyen esetben inkább ne is gondoljon a
házasságra! Hiszen, ha hajlandó lenne is a lány, nyilván nem szeretetből, hanem
számításból, érdekből menne hozzá. A levélírónak valószínűleg nem sok öröme
lenne az ilyen házasságból. Ha nem sikerül őszinte baráti vagy szerelmi
viszonyt kialakítani a lánnyal, akkor legjobb, ha szakít vele. Ahogy József Attila írta:
…oly illőt
ölelgess, ki kapkod és fúl csókod után.
De nyilván nem
szerencsések az olyan esetek sem, amikor valaki olyan partnert választ, aki már
másutt elkötelezett vagy
éppen házas. Ilyenkor ugyanis nehezen leküzdhető akadályokkal kell számolni
(vagy el kell fogadni a kapcsolat erős korlátozottságát). Egy 16 éves lány
írta, hogy szerelmes lett egy 27 éves, nős férfibe Ez tipikus esete az olyan
párválasztásnak, amikor házasságról, vagy együttélésről aligha lehet szó
(hacsak nem akar az illető elválni). Fontos, hogy ezt el tudja fogadni, s még
titokban se ápoljon hiú reményeket. Ehelyett tisztázandó, hogy ebben az esetben
mi lehet a tartalma és értelme a
kapcsolatnak. Ennek alapján lehet megítélni, hogy érdemes-e (és milyen keretek,
korlátok között) folytatni.
A nős férfiakra vagy
férjes asszonyokra irányuló párválasztás erkölcsi
problémákat is felvet. Nem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni,
hogy az ilyen viszony mennyiben érinti a partner házastársát, s nem
veszélyezteti-e az adott házasság létét, életképességét. Minden megnöveli a
házasságon kívüli kapcsolatot létesítők felelősségét. Ezért gondosan mérlegelni
kell (különösen, ha a házastársaknak gyermekük is van). Érvényes ez a következő
esetre is:
Egy 25 éves szakmunkás
írta, hogy beleszeretett egy fiatalasszonyba, akinek férje „javítóintézetben”
(?) van. Már néhányszor le is feküdtek egymással. Pár hónap után a férj
valahogy tudomást szerzett a viszonyról, fenyegetőzött, s most nem tudják,
mitévők legyenek. Az asszonyka azt javasolta, függesszék fel a kapcsolatot fél
évre, s majd aztán döntsenek. Addig a fiú nyugodtan járjon más nőkkel, akár le
is fekhet velük. A fiatalembernek különböző aggályai vannak, ezért kéri
véleményemet.
Nekem is vannak
aggályaim. Úgy tűnik, mindketten kissé meggondolatlanul vetették bele magukat
ebbe a kapcsolatba. Nem tisztázták, hogy mit várnak egymástól, és milyen
következményekkel számolhatnak. Ennek kapcsán nemcsak a teherbe
esésre gondolok, hanem főként arra, hogy viszonyuk milyen hatással lesz a
fiatalasszony házasságára. Nem világos, hogy ő el akar-e válni, vagy sem;
komoly, tartós kapcsolatot, vagy csak futó kalandot keres. Mindenesetre inkább
az utóbbit valószínűsíti a kapcsolat „felfüggesztésére” és más partnerek
keresésére irányuló javaslata. Hiszen esetleg maga is ugyanezt akarja tenni a
következő fél évben.
Ennek pedig egy ilyen
pár hónapos viszony után aligha lehet más vége, mint hogy az újabb kalandok
háttérbe szorítják, a feledés homályába borítják ezt a rövid életű viszonyt. Ha
valaki meg akar őrizni vagy éppen erősíteni kíván egy
kapcsolatot, akkor nem tesz ilyen javaslatokat. (Kivéve persze, ha taktikázik,
s arra számít, hogy szerelmes partnere úgysem bírja ki sokáig nélküle, s majd
még inkább „töri magát” utána.) Az olvasóra bízom, milyen következtetést von le
mindebből. Egy bizonyos: attól, hogy fél évig nem találkoznak, egyikük sem lesz
okosabb a döntést illetően. Csak a rendszeres találkozások tennék lehetővé,
hogy jobban megismerjék egymást, s így megalapozottabban dönthessenek. Ez azért
is fontos lenne, mert sok szempontból „eltérő a természetük”:
Ő szereti az
irodalmat, én nem annyira, de most kértem, hogy adjon könyveket. Én nagyon
takarékos vagyok, ő nem. Nincsenek reális elképzelései az életről. Mindig
álmodozik. Ő nem nagyon szeret dolgozni, én viszont abban nőttem fel. Nem
tudom, hogy ezek a különbségek fognak-e csökkenni. De szerintem mindenkinek van
egy bázisa, amiben felnőtt, és azt nagyon nehéz átalakítani.
Az „eltérő természet”
nem feltétlenül baj egy kapcsolatban, különösen, ha az eltérések jól
kiegészítik egymást, s ha el tudják fogadni az egyéni különbségeket. Ez azonban
csak egymás alaposabb megismerése során derülhet ki. A különbségek valamelyest
csökkenhetnek, de arra ne számítson, hogy alapvetően megváltoztathatja,
„átnevelheti” partnerét. Nem szabad készpénznek venni a megváltozásra irányuló
ígéretet sem. Egy 26 éves férfi írta:
Két évvel
ezelőtt megismerkedtem egy 21 éves, egygyermekes anyával, és nagyon
megszerettük egymást. Akkor még férjnél volt. Ez nem jelentett problémát, de
tavaly, amikor feljöttem Pestre dolgozni, ő közben elvált és belemerült az
életbe, tehát kurva lett.
Igaz, amikor legutóbb otthon voltam, csak velem volt, és megígérte, hogy
megváltozik. Ez lehet igaz is, de talán csak azért mondta, hogy vegyem
feleségül. Most nem tudom, mit csináljak.
Itt először is azt
kellene tisztázni, hogy csakugyan „kurva”
lett-e ez az elvált asszony. Vidéken ugyanis könnyen rámondják ezt mindenkire,
aki nem szigorú monogámiában él. Lehet, hogy egyszerűen csak szerelmi viszonya
volt valakivel. Ez pedig egészen másféle megítélés alá esik, mint ha valóban
prostituált volt, vagyis pénzért bárkivel közösült. De akár
így volt, akár úgy, a megváltozás ígérete csupán egy szándékot fejez ki, aminek
a megvalósítása nemcsak azon múlik, hogy komolyan gondolta-e, vagy csak a
házasság kedvéért mondta-e, hanem sok egyéb tényezőn is: a személyiségén, a
körülményein stb. Így hát a választásnál ne csak abból induljon ki, hogy mit
csinált partnere, amikor nem voltak együtt, hanem abból is, hogyan viselkedik,
amikor együtt vannak, általában milyen ember, mennyire megbízható stb.
Legegyszerűbb, ha kipróbálják az együttélést néhány hónapig (vagyis
próbaházasságot tartanak).
Egy 22 éves fiút csak az tart vissza a
házasságkötéstől, hogy 18 éves választottja nemcsak ővele és szüleivel kedves,
hanem másokkal is:
Ő azt mondja,
szeret engem, mégis félek. Szeret másokkal kacérkodni, másokat megkörnyékezni.
Mit tegyek? Vajon, ha elveszem feleségül, akkor is ezt fogja csinálni?
Látni való, hogy a
levélíróban a féltékenység mocorog, ami nem jó előjel a házasságra nézve. A leírt
kérdést inkább a partnerének kellett volna feltennie; bár persze lehet, hogy ő
sem tudott volna rá válaszolni. Egyébként önmagában véve nem olyan nagy baj,
hogy szeret másokkal kedveskedni („kacérkodni”). Hiszen, ha komoly érzelmek
fűzik a fiúhoz, akkor ennek nincs különösebb jelentősége. Tehát próbálja meg
elkerülni a féltékenység csapdáját, mert ha beleesik, akkor biztosan
elrontja ezt a kapcsolatot.
Szerelmi, vagy érdekházasság?
Habár a párválasztás korunkban egyre
szabadabbá válik, még ma sem ritka, hogy társadalmi (származásbeli, iskolai
végzettségi vagy életszínvonallal kapcsolatos) különbségek és előítéletek
erősen befolyásolják a választást. Egy 25 éves, érettségizett lakatosnak
például komoly gondot okoz, hogy partnere egyetemet
végzett, pedig ezt sohasem éreztette vele. Megnyugtathatom: hasonló
világszemlélet és értelmi szint esetén még ennél nagyobb iskolai végzettségbeli
különbségeknek sincs nagy jelentősége.
Még ma is előfordul
(főleg vidéken), hogy a szülők kiszemelnek valakit gyermeküknek, s mindenáron
össze akarják hozni a „partit”. Egy 19 éves, főiskolás lány írta, hogy
nagybátyja bemutatta egy 25 éves fiúnak, aki
úri családból
származik, a szó legszorosabb értelmében. Az ő szülei, meg az enyémek is
szerették volna, ha belőlünk egy pár lesz. Az mellékes, hogy én még nem akarok
férjhez menni, s különben is, mást szeretek. A fiú már nemegyszer volt nálunk,
pedig mondtam anyunak, hogy nem tetszik. Azt mondta: a szerelem nem az első
látásra jelentkezik, majd megszeretem. Ilyen parti nem lesz több; használjam ki
az alkalmat: víkendház, kocsi stb. Egy szem gyerek a családban, soha gondom nem
lenne. Viszont érzem, hogy boldogtalan lennék vele, mert nem szeretem, sőt, már
kifejezetten ellenszenvet érzek iránta.
Szerencsére ebben az
esetben a szülők nem erőszakoskodtak túlságosan, így az érdekházasságra nem
került sor. Tanulság lehetne minden szülőnek: az unszolás csak azt
eredményezte, hogy az „úri fiú” kifejezetten ellenszenves lett a lány szemében.
Nem befejezett ügy viszont annak a 21 éves lánynak az esete, aki azt szerette
volna tudni: van-e joga a vőlegénye helyett a szerelmét választani? Ugyanis
négy éve bele szeretett egy szívbeteg fiúba. Szülei azonban „Mit akarsz egy
beteg embertől?!” felkiáltással eltiltották tőle és
összehozták egy másik sráccal. Ettől kezdve titokban találkoztak, szerelmük
pedig csak még erősebb lett. Szexuális kapcsolatot a lány egyikükkel sem
létesített, de a szülei kívánságára nemrég eljegyezte magát a másik fiúval.
Vőlegénye ezt követően bevonult katonának, szerelmén pedig szívműtétet
hajtottak végre, amitől javult az állapota. A titkos találkák folytatódtak. A
levélíró vállalná a botrányt, hogy felbontja az eljegyzést. A szeretett fiú
viszont belenyugodna, hogy a másik felesége legyen.
Mit felelhetnék a
feltett kérdésre? Természetesen van joga a szerelmét választani. A
jegyesség még nem jelent feltétlen házassági elkötelezettséget; komoly indok
esetén minden további nélkül fel lehet bontani. A kérdés eldöntésében nem abból
kell kiindulni, hogy „mit szólnak az emberek?” Az viszont tisztázandó, hogy a
szívbeteg fiú miért mondana le olyan könnyen a házasságról (indokai
megfontolandók).
Befejezésül egy olyan párválasztási
problémáról írok, ami napjainkban mind gyakoribb: a külföldi partnerrel tervezett
házasságokról. Egy 23 éves fiú írta:
Katonai
szolgálatom előtt két évig külföldön dolgoztam. Sikerült ott egy szerintem
hozzám illő lánnyal megismerkednem. Kb. fél évig együtt is éltünk, de
házasságkötésünket meghiúsította, hogy haza kellett jönnöm. Akkor azt
gondoltuk, hogy örökre vége mindennek. De azóta is szorgalmasan levelezünk és
legfőbb vágyunk, hogy mégiscsak összeházasodjunk. Csak hát tartok a
következőktől:
A nagy kihagyás után lehetünk-e ismét
boldogok egy életen át? Mit tehetek, ha elfogja majd a honvágy, hiszen a nagy
távolság lehetetlenné teszi, hogy gyakran hazautazzon? Hogyan segíthetném elő
beilleszkedését a társadalmunkba és a családunkba? Képes lesz-e a magyar nyelv
megtanulására? Ha gyermekünk lesz, nem lesz-e káros, hogy nem egy nyelven
beszélünk? Stb.
A levélíró nehéz döntés
előtt áll – nem irigylem érte. Szeretik egymást – ez van az egyik oldalon. A
másikon pedig sok-sok nehézség és akadály. Megéri-e vállalni? Jó választ adni
még akkor is nehéz lenne, ha mindkettőjüket ismerném. Hát még így! Ezért csupán
a következőket ajánlom figyelmükbe.
A külföldivel kötött
vegyes házasságok ritkán szoktak
tartósan beválni. Éspedig annál kevésbé, minél nagyobb az ún. etnikai, szokás- és kultúrabeli különbség a partnerek
között. Próbálja gondolatban megfordítani a dolgot: be tudna-e illeszkedni
véglegesen az ottani életbe (és partnerének családjába)? Aligha? Ha mégis,
akkor azt javaslom, hogy ő költözzön partneréhez. De ne higgye, hogy könnyű
lesz. Felnőtt emberek – éppúgy, mint a „felnőtt” fák – nehezen ültethetők át egészen
más környezetbe anélkül, hogy elsorvadnának. Akit kiragadnak a megszokott
életéből, hallatlan nehézségek elé kerül: idegen
nyelv, idegen szokások, emberek stb. Így végtelenül ki lesz szolgáltatva a
párjának, hiszen csak őrá támaszkodhat.
Mindez olyan nagy
lelki teljesítmény, amire csak az igen rugalmas, az új helyzetekhez
hozzáedződött emberek képesek. Vajon melyikük ilyen? S mi lesz, ha a szerelem
elmúlik, s már nem fogja sarkallni őket a nehézségek leküzdésére? A magyar
egyébként a nehezen megtanulható nyelvek közé
tartozik. De nem ez okozza a fő nehézséget. S még csak nem is az eltérő
éghajlat, hanem inkább az életmód és a gondolkodásmód különbözősége. Olyan ez,
mintha valakinek egészen új embert kellene faragnia magából Szó se róla,
kedvező feltételek esetén, sok segítséggel ez is sikerülhet. Tévedés azonban
azt hinni, hogy a külföldivel kötött házasság révén elérhető, esetleges anyagi
előnyök, magasabb életszínvonal önmagában biztosítja
vagy akár csak jelentősen megkönnyíti a tartós beilleszkedést.
Végeredményben, aki
külföldivel akar házasságot kötni, nagyon nehéz feladatra vállalkozik – épp
ezért jól gondolja meg!
15.
AZ ÉLETKOR, A MAGASSÁG
ÉS A ROKONI FOK
szerepe a
párválasztásban
Bár az itt tárgyalt kérdések
tulajdonképpen szorosan a párválasztás nagy témájához kapcsolódnak, mégis
indokoltnak látom külön foglalkozni velük. Ugyanis a levelekből ítélve igen
gyakran okoznak problémát, tipikusak a fiatal korosztályokra nézve, s az amúgy
is igen bonyolult párválasztási témakörnek jól elkülöníthető oldalát
képviselik.
Ami az első két
tényezőt, az életkort és a magasságot
illeti, már egy korábbi, kérdőíves vizsgálatom nyilvánvalóvá tette, hogy
ezeknek nagy jelentőséget tulajdonítanak a szerelmi és házassági
párválasztásban. Éspedig oly módon, hogy „a fiú legyen néhány évvel idősebb
és szemmel láthatólag magasabb, mint a lány!” Az ettől eltérő adottságokat
ugyanis párválasztási akadálynak tekintik. A levelekből ítélve különösen a korkülönbség
jelentkezik ilyen akadályként. A legtöbb ilyen levelet lány írta, s
többnyire az okoz problémát, hogy a (leendő vagy tényleges) partner jóval
idősebb. Különösen nagy gondot okozhat ez tizenéves korban. Egy 14 éves lány
írta:
Osztályunk
egyik klubdélutánján megismerkedtem egy osztálytársam bátyjával. Akkor láttam
először, de rögtön szerelmes lettem belé. Szeretném megkérdezni: nem túl nagy-e
a korkülönbség köztönk – ő 20 éves – vagy mondjak le róla?
Hat
évnyi korkülönbség önmagában nem tűnik
soknak, de ez esetben mégis meggondolandóvá teszi ezt a kapcsolatot. Miért?
Azért, mert egy 20 éves fiatalembernek nyilván egészen más igényei vannak
(például szexuális szempontból stb.), mint egy 14 éves lánynak. Persze, ha
mindketten megfelelő szexuális kultúrával rendelkeznének, s a fiú elég türelmes
lenne, akkor ez az eltérés nem feltétlenül okozna bajt, mert egy tartósabb
kapcsolatban áthidalható lenne. Viszont, ha nincs meg a szükséges
felkészültség, az egy ilyen kapcsolatban a kikényszerített
(s így káros) odaadás, vagy a csalódás veszélyével járhat. Okosabb lenne tehát,
ha a levélíró hasonló korú, vagy csak egy-két évvel
idősebb fiúval próbálgatná a partnerkapcsolatot. Általában elmondható, hogy minél
fiatalabb partnerekről van szó, annál kisebb korkülönbség tekinthető
ideálisnak. Később aztán a korkülönbség jelentősége csökken.
A korkülönbség veszélyei
Még nyilvánvalóbbak abban a levélben,
amit egy másik, 15 éves lány írt:
Azt mondják,
igen helyes lány vagyok és testileg fejlettebb az átlagnál. Az a nagy bajom,
hogy eléggé szeretem a férfiakat. Ha meglátok egy különösen csinosat,
könnyen beleszeretek. Most is 3 hete járok egy 25 éves férfivel, aki
buszvezető. Azt hazudtam neki, hogy 18 éves vagyok. A randevúk során elég sokat
engedtem meg neki, egyszerűen nem tudtam ellenállni. De lefeküdni nem akartam
vele (bár egyszer majdnem megtörtént). A napokban aztán valakitől megtudta,
hány éves vagyok és nagyon mérges volt. Majdnem felpofozott, hogy ő nem akar
miattam börtönbe kerülni. Ez nekem nagyon rosszul esett. Azt mondta, ha
lefekszem vele a múltkor, biztosan teherbe esem. Ezért már hallani sem akar
közelebbi kapcsolatról. Most aztán nem tudom, mit tegyek?
A magam részéről
teljesen megértem a levélben szereplő férfit, hogy dühös erre a lányra és nem
akarja folytatni a kapcsolatot. Hiszen a lány még kiskorúnak számít, így az a
felnőtt, aki vele szexuális kapcsolatot létesít, büntethető, még
akkor is, ha a szexuális kapcsolatot a kiskorú kezdeményezte. Az, hogy a lány
letagadta a valódi életkorát, nyilván a lány bűne, de nem menti fel a férfit a
felelősség alól. Még nagyobb bajba sodródtak volna mindketten, ha a
könnyelműség, a fogamzásgátlás elmulasztása folytán a lány teherbe esik. Az a
lány, aki „egyszerűen nem tud ellenállni”, nyilvánvalóan éretlen még a
felnőttes jellegű partnerkapcsolatra. Jobban teszi tehát, ha életkorban
közelebb álló partnert keres, s vele is csak a pettingig
jut el.
Az eset másik fő
tanulsága, hogy nem érdemes hazudni, az életkort letagadni, idősebbnek
mondani magát, mint amennyi valójában. A tények előbb-utóbb mindig kiderülnek,
s a hazugság a kapcsolatot válságba sodorja. Más szempontból merült fel a
korkülönbség kérdése egy 18 éves lány levelében, akinek egy 32 éves férfi
tetszik:
Nagyon nagy
korkülönbség-e a 14 év? Igaz-e, hogy aki 32 éves koráig nem nősült meg, annak
valami baja van, vagy nagyon kiállhatatlan?
Nos, minthogy mindketten
felnőtt korúak, a 14 évnyi korkülönbség nem látszik túl nagynak. Ha
egyébként összeillenek és jól megértik
egymást, akkor ilyen korkülönbségnek nincs jelentősége. Alaptalannak tűnik az a
feltételezés is, amit a második kérdés fejez ki – bár nem ártana tisztázni,
miért maradt az illető „agglegény”. (Persze ha már volt egy-két komolyabb
partnerkapcsolata, akkor nem tekinthető agglegénynek sem.) Lehet, hogy valami
objektív ok akadályozta meg a párválasztásban, például túl sokáig elhúzódó
tanulmányok, vagy más, időrabló elfoglaltság. Az sem kizárt, hogy az illető
amolyan „későn érő típus”, vagy gátlásai vannak a kapcsolatteremtésben, de
azért még jó férj lehet belőle. (Ugyanezek a meggondolások természetesen a
„vénlányokra” is érvényesek.)
Sajátos és elég
elterjedt változata a korkülönbség-problémáknak, amikor a férfi partner nemcsak
jóval idősebb, hanem már nős is. A legmegdöbbentőbb ebben a „műfajban” egy 15
éves lány levele volt. Mint írja:
Szerelmes
vagyok (azt hiszem). Ez még nem lenne baj, de pont egy nős emberbe, aki 40
éves. Ő azt mondja, két gyermeke is van. Már sokszor próbáltam elfelejteni, de
nem tudom. (Ugyanis buszvezető, mindennap látom.) Már teljesen kikészülök! Ő
mindig csak a csókolózást emlegeti. Mit tegyek?
Ki érti, hogy egy 15
éves lány hogyan lehet szerelmes egy nála 25 évvel idősebb, nős férfibe, aki
akár az apja is lehetne? Pedig nem is olyan ritkán fordul elő hasonló eset.
Lehet, hogy éppen a saját apjuk iránt érzett szeretetet viszik át a
serdülő lányok egy idősebb férfire (mert egy apát nem szabad „úgy” szeretni, de
egy más férfit lehet). Vagyis ez talán egy megoldatlan „apakomplexus” jele; de
mindenesetre az éretlenség megnyilvánulása. Nyilvánvaló, hogy az ilyen
(egyoldalú és gyerekes) szerelem beteljesüléséről aligha lehet szó. Veszélye
azonban lehet, főleg, ha a lány ezt nem ismeri fel, vagy a férfi visszaél a
lány érzelmeivel és naivitásával. Viszont, ha nincs ilyen veszély, akkor egy
beteljesületlen szerelem is tanulságos, fejlesztő élmény lehet a serdülő
számára.
Kevésbé súlyos, de annál
jellemzőbb annak a 17 éves lánynak az esete, aki egyhetes nyaralása során
beleszeretett egy 27 éves, nős férfibe, aki természetesen „nagyon rosszul él a
feleségével”. A férfi az utolsó estén megkérte a lány kezét:
Igaz, tíz
évvel idősebb nálam, de én szeretem őt. Hozzá is mennék, csak előbb az iskolát
be kell fejeznem. Anyuéknak nem is mertem elmondani.
Nem nevetséges az, hogy ő ennyivel idősebb? Attól még jó házasság lenne a
miénk? Most levelezünk, mivel távol lakunk egymástól.
Bár a korkülönbség miatt
éppenséggel lehetne jövője ennek a kapcsolatnak, más tényezők mégis az
ellenkezőjét valószínűsítik. Az egyik, hogy a férfi nős, s egyáltalán nem
biztos, hogy komoly a válási szándéka. A másik: egyheti ismeretség aligha
elegendő egy időtálló és harmonikus kapcsolat megalapozásához. A távolság, a
ritka találkozási lehetőség növeli annak esélyét, hogy egy újabb kapcsolat
háttérbe szorítja, feledésre ítéli ezt az alighogy
bontakozó szerelmet.
Ritkán fordul elő az a
fajta korkülönbség, amikor a férfi jóval fiatalabb, mint a nő. Ám, ha
előfordul, ez komolyabb akadálynak tűnik, mint az ellenkezője. Egy 19 éves lány
írta, hogy névtelen szerelmes leveleket kapott, aztán megismerte a feladójukat
is, egy 15 éves fiút. A fiú szimpatikus volt neki, jól érezte magát vele, de az
együttjárást, barátkozást mégis lehetetlennek érezte
a korkülönbség miatt:
Tiszteletben
tartom az érzéseit, nem akarok neki fájdalmat okozni, de a reális tényeket is
meg kéne vele értetni: ő túl fiatal hozzám.
Ha arra gondol, hogy
(egyelőre) nem lehet szó házasságról, akkor igaza van (bár a fiú valószínűleg
nem is törekszik erre). De miért ne barátkozhatnának? Némileg hasonló
problémáról számol be egy 23 éves fiatalember, aki ahhoz kért tanácsot, hogy
milyen érvekkel tudná megnyugtatni 28 éves lánypartnerét a korkülönbséggel
kapcsolatos aggályait illetően. Az érdekli, hogy milyen nehézségek adódhatnak
ebből a későbbiekben?
Nos, ha mindkét fél
legalább huszonéves, vagy idősebb, akkor nincs különösebb jelentősége annak, ha
a férfi akár 5–10 évvel fiatalabb a nőnél. A
kapcsolat sikere sokkal inkább más tényezőkön (kölcsönös
megértés, érzelmi és szexuális összhang stb.) múlik. Pusztán a
korkülönbségből később sem adódhatnak komoly nehézségek. Ami a megnyugtatás módját
illeti: legjobb, ha kikérdezi partnerét, hogy milyen aggályai vannak, s aztán
megpróbálja konkréten megcáfolni ezeket az aggályokat.
Persze lényegesen nagyobb korkülönbségnek – ha például a nő 10–20 évvel
idősebb, mint a férfi – hosszabb távon már lehetnek komoly hátrányai. De az
ilyen esetek olyan ritkák, hogy nem érdemes kitérni rájuk.
Tipikusnak inkább az a
16 éves fiú tekinthető, aki azon esett kétségbe, hogy a lány, aki megtetszett
neki, két évvel idősebb nála:
Hiszen pont
fordítva, nekem kellene idősebbnek lennem! Az sem vigasztal, hogy legalább 10
centivel magasabb vagyok nála.
Lám, milyen jól
elsajátította azt a meggyökeresedett előítéletet, hogy a férfinek kell
idősebbnek és magasabbnak lenni! Pedig valójában ezt a szokáson, hagyományon
kívül semmi sem támasztja alá (hacsak nem az a „patriarchális igény”, hogy a
nőnek „fel kell nézni” a magasabb, tekintélyesebb férfire). Elavult
hagyományokhoz azonban nem érdemes ragaszkodni, hiszen az emberi boldogság
útjában állnak.
Min múlik a boldogság?
Hogy mennyire, arra jó példa annak a
18 éves lánynak az esete, aki azért szakított – hosszas levelezés és az ennek
során kialakult, mély barátság ellenére – partnerével, mert kiderült, hogy a
fiú három centivel alacsonyabb, mint ő:
Azt hittük, mi
vagyunk a legszerencsésebbek. De most kiderült, hogy az élet kegyetlen tréfát
űzött velünk. Megismertem egy embert, akit belsőleg nagyon megszerettem, de a
külsejét nehéz elfogadnom. Hogy néznénk ki egymás mellett? Még ha valahogy bele
is törődnénk, akkor is megmérgeznék kapcsolatunkat az emberek. Talán eljutnánk
addig, hogy ő szégyellne engem, én pedig őt. Nem állhatunk le mindenkinek
megmagyarázni, hogy a külsőnél sokkal fontosabbak a belső értékek…
Íme, egy jobb sorsra
érdemes kapcsolat tragikuma! A centimétereken múló boldogság! Mintha bizony nem
lennének százával, ezrével olyan házaspárok, ahol a férfi alacsonyabb (sőt,
néha jóval alacsonyabb), mint a nő. Sokan talán mosolyogtak rajtuk, s ez
eleinte kicsit zavaró, de meg lehet szokni. Nem kell leállni és mindenkinek
magyarázkodni! Egyszerűen nem kell annyira törődni mások véleményével – ha
tudjuk, hogy nincs igazuk! A lelki felnőtté válás egyik fő kritériuma éppen
az, hogy többé-kevésbé függetleníteni tudjuk magunkat a véleményektől, s
tetteinket nem az aggályos „Mit szólnak hozzá?” szempont határozza meg.
A fejezet elején
említett, harmadik tényező a rokoni fok, pontosabban az a
körülmény, amikor a partnerek nem túl közeli, de mégis kimutatható rokoni
viszonyban állnak egymással, s emiatt aggályaik vannak, nem merik vállalni a
kapcsolatot. Meglepő, hogy milyen sokan tájékozatlanok ezen a téren. Csaknem
ugyanannyian kértek tanácsot ez ügyben, mint a korkülönbség miatt. Olyan is
írt, aki csak annyit tudott, hogy partnere távoli rokona, s máris ijedten
kérdi, hogy járhat-e vele egyáltalán. Mások pontosan tudják, milyen fokú
rokonságról van szó: többnyire az unokatestvéri viszony okoz gondot. Például:
Hat hónapja
járok Ferivel. Amikor szüleimnek megmondtam, hogy kivel járok, akkor derült ki,
hogy az ő anyja és az enyém unokatestvérek. Ezért anyu ellenzi, hogy együtt
járjunk. Pedig a kölcsönös vonzalom és megértés megvan köztünk. Szeretném
megkérdezni, hogy van-e orvosi vagy jogi akadálya annak, hogy együtt járjunk,
esetleg összeházasodjunk?
A rokoni fok itt
másod-unokatestvéri, de gyakran szeretik meg egymást az első unokatestvérek is,
akik kapcsolatukat veszélyesnek és tilosnak érzik. Olyan aggályok is
felmerülnek bennük, hogy pl. „nem fertőznénk-e meg egymást?”, „születhetne-e
gyermekünk és nem lenne-e vérbajos?” stb. Ezek a félreértésre utaló aggályok az
évezredes hagyományokon alapuló, ún. vérfertőzési
tabuból erednek, bár azt is tévesen értelmezik. A „vérfertőzés”
kifejezést ugyanis nem szó szerint kell értenünk; ez egyszerűen közeli rokonok
közötti szexuális kapcsolatot jelöl, ami szinte ősidők óta tilos volt (bár
ősidők óta meg is szegték). Régen ez a tilalom sokkal szélesebb körre (pl. az
egész törzsre illetve nemzetségre) terjedt ki, aztán
az idők folyamán fokozatosan szűkült. Ma már csak a közvetlen vérrokonokra (szülők,
nagyszülők, testvérek stb.) érvényes.
Egészségügyi szempontból
az unokatestvérek gyermeknemzési céllal létesített nemi kapcsolatát, házasságát
is csak akkor lehet kifogásolni, ha a családban halmozottan fordulnak elő
bizonyos örökletes értelmek. Ilyen fokú rokonság esetén mindenképpen ajánlatos
felkeresni a legközelebbi genetikai tanácsadó rendelést, ahol
vizsgálatok alapján meg tudják mondani, hogy nagyjából mekkora a valószínűsége
a születendő gyermek esetleges öröklődő betegségének. (Szerencsére általában
nem túl nagy.) De ilyenkor is legfeljebb a gyermekről kell lemondani, nem pedig
a szerelemről vagy házasságról.
16.
PÁRKAPCSOLATI
PROBLÉMÁK -- ÉS
MEGOLDÁSUK
Nagy és bonyolult témához érkeztünk.
Alig akad ugyanis valami, ami több gondot okoz a fiataloknak (no meg az
idősebbeknek), mint a partnerkapcsolat, vagy annak hiánya. Az utóbbiról, vagyis
a magányosságról máshol esett szó. Ezúttal a már meglevő párkapcsolatok
problémáival foglalkozunk. S ezekkel sem minden vonatkozásban, hiszen külön
fejezetek tárgyalják, például a féltékenységet vagy a szexuális zavarokat. Így
is nagy levélanyagból kellett kiválogatnom azt a kb. másfél tucatot, amelyek
legjellemzőbben illusztrálják a főbb párkapcsolati gondokat, például:
•
Hogyan hódíthatjuk meg a kiszemelt partnert?
•
Hogyan tehetjük tartóssá a kialakult kapcsolatot?
•
Mennyire legyünk őszinték vagy taktikázók?
•
Mit várhatunk a partnertől? Lekössük-e magunkat hozzá?
•
Mi tegyünk, ha más is érdekel bennünket?
•
Mit tehetünk, ha partnerjelöltünk már foglalt (vagy más is érdekli)?
•
Van-e lehetőség a partner „megnevelésére”?
•
Milyen esetben szakítsunk – és hogyan?
stb.
Mindenekelőtt egy
gyakori félreértést szeretnék tisztázni. A „partnerkapcsolat” nem feltétlenül
jelent szokásos értelemben vett nemi kapcsolatot. A serdülők általában
megelégednek az erotikus közeledés valamilyen enyhébb fokával (kézszorítás,
puszi, simogatás); esetleg ez utóbbiakról is csak álmodoznak. Például, ha egy
fiú vágyakozva néz egy lányt és fantáziál róla, az még nem partnerkapcsolat. De
ha rendszeresen „szemeznek”, egymásra mosolyognak és igyekeznek minél többször
találkozni, az akkor is kezdődő partnerkapcsolat, ha még hozzá sem értek
egymáshoz.
Persze ennyivel
általában csak a nagyon fiatalok érik be. Már a serdülőkorban megkezdődik a
komolyabb kapcsolatokra való törekvés. A „komolyságot” azonban nem annyira a
szexuális élmények, mint inkább az érzelmi
kötődés kimutatása, nyílt vállalása jelenti. Itt van például egy 13 éves
lány levele, akinek megtetszett egy 13 éves fiú:
Eleinte csak
jó barátomnak tartottam, de később teljesen beleszerettem. Nem mintha
különösebben szép lenne, csak mert… Nem is tudom megmagyarázni, miért. Ő sokat
szemtelenkedik velem, de még egyszer se vesztünk össze. Én próbálom kifejezni
érzelmeimet, de ő nem veszi figyelembe. Nagyon játékos. Talán még kicsi ehhez.
Kérem, írja meg, hogyan tudnám magamra terelni a figyelmét, egyáltalán érdemes?
Ez az eset ugyan nem
tipikus, mert a lányoknak inkább a pár évvel idősebb fiúk szoktak megtetszeni,
főleg tizenéves korban. Ők ugyanis általában egy kicsit hamarabb serdülnek, s a
partnerkapcsolatokat is hamarabb veszik komolyan, mint a fiúk. Nem csoda, hogy
egy 13 éves fiú még játékos, gyerekes és inkább kötekedik a lányokkal, mintsem
komolyan vegye őket. Az érzelmek kifejezése különben is nehezebb a fiúknak;
nekik ezt egy kapcsolatban meg kell tanulni (ugyanúgy, mint a lányoknak a
szexuális ingerek élvezetét).
Hogyan „hódítsunk”?
A serdülő korosztályból szinte
kizárólag lányok kértek tanácsot a „hódítás” mikéntjére. A „Szeretném, ha
szeretne” jeligéjű, 14 éves lány írta:
Megismerkedtem
egy fiúval, akivel már sokszor szemeztem. De ő mégsem velem akar járni, hanem
az egyik barátnőmmel. Vajon mi lehet ennek az oka? Hiszen én sem tartozom a
legrondább lányok közé. S ha mással jár, akkor mi a csudának néz rám úgy,
mintha imádna? Talán gátlásai vannak és nem mer
közeledni hozzám? Mit tehetnék, hogy engem válasszon?
Érthetően bosszantó, ha
a szorgalmasan szemező, s ezzel tetszést, vonzalmat kifejező fiú mással kezd
járni. De nem valószínű, hogy azért történik így, mert a levélíró csúnyább,
mint a barátnője. Talán egyszerűen csak jobban tetszett, mert elérhetőbbnek,
engedékenyebbnek tűnt a másik lány – ezt leginkább tőle magától kellene
megtudni. Ám attól, hogy mással jár, még a levélíró sem szűnt meg tetszeni
neki, ezt elárulják a pillantásai. Lehet, hogy legszívesebben mindkettőjükkel
járna, de fél, hogy mit szól hozzá a barátnője (vagy mások). Pedig hát miért ne
barátkozhatnának mindketten a fiúval?
Próbáljon tehát úgy
közeledni a fiúhoz, mint jó haverhoz; erre az ismeretség feljogosítja. A baráti
beszélgetések lehetővé teszik, hogy jobban megismerjék egymást, s ennek nyomán
esetleg a kölcsönös vonzalmuk is erősödhet.
Egy 18 éves lány arról
panaszkodott, hogy hiába próbált közeledni egy 19 éves fiúhoz, akit a barátnője
mutatott be neki. Mindössze egyszer randevúztak, s akkor is hamar lelépett a
fiú:
Tudom róla,
hogy eddig még nem járt együtt senkivel, csak fiúbarátai vannak. Amikor
telefonon beszélgettünk, igyekezett fölényesen viselkedni, de zavarát nem tudta
eltitkolni; remegett a hangja, s megpróbálta a beszélgetést a minimumra
korlátozni. Izgatottságát nem tudom mire vélni, hiszen lány osztálytársai
voltak. Kérem, adjon tanácsot, miként kerülhetnék közelebb hozzá, és milyen
okai lehetnek az ilyen tartózkodó viselkedésnek?
Természetesen nem tudom
konkrétan megmondani, mi az oka a fiú tartózkodó viselkedésének. Legfeljebb
néhány lehetőséget említhetek. Az első és legkézenfekvőbb, hogy a rokonszenv
nem kölcsönös, vagyis a levélíró „nem az esete” ennek a fiúnak. Ebben az
esetben nem érdemes erőltetni a kapcsolatot. De ha a fiú csakugyan nem járt még
együtt senkivel, és valóban megijedt a lány közeledésétől, akkor elképzelhető,
hogy más baj van. Lehet, hogy általában fél
a nőktől, a szexuális kapcsolattól; túlzottan gátlásos vagy volt már
kapcsolati kudarca stb. De az sincs kizárva, hogy inkább azonos neműekhez
vonzódik. Bármi legyen a helyzet, csakis alaposabb megismerés révén
tisztázható. Valószínű, hogy a barátain keresztül lehet könnyebben a társaságába
kerülni. Ilyenkor figyelje meg a viselkedését és próbáljon beszélgetni vele. De ne legyen túl rámenős, mert
elijesztheti. Tehát csak baráti alapon érdeklődjön iránta. Az őszinte
érdeklődés révén elérheti, hogy a fiú tartózkodása fokozatosan feloldódjon.
Ez egy kicsit olyan,
mint Saint-Exupery:
A kis herceg című, híres regényében a róka megszelídítése. Komolyabb
kapcsolat kialakításának gyakori akadálya, hogy fiatal korban ezt sokan
(tudatosan vagy tudattalanul) kerülik, valahogy félnek tőle, korainak tartják.
Egy 16 éves lány tette fel a következő kérdést:
Miért van az,
hogy a tizenéves fiúk – sőt, még a huszonévesek közül is sokan – csak a futó
kalandokat kedvelik? Már többször előfordult, hogy megismerkedtem egy sráccal a
diszkón; hazakísérés közben mindegyikük csókolózni akart és többen mindjárt le
is akartak feküdni velem. Azt talán mondanom sem kell, hogy később gondosan
elkerültek.
Hasonló esetekről más
lányok is beszámoltak; megírták például, hogy partnerük egy-két „lefekvés” után
lelépett, eltűnt. Ebből úgy tűnhet, mintha a futó kalandok kedvelése kizárólag
a fiúkra lenne jellemző, pedig ez nem egészen igaz. A lányok egy kisebb hányada
szintén szívesen váltogatja a partnereit. Az ifjúkori párkapcsolatok legnagyobb
része valóban rövid ideig tart, de nem mindig a fiúk hibájából. Hiszen a lányok
sem érettek még ebben az életkorban a tartós kapcsolatra, ők is csak próbálgatnak, tájékozódnak,
tapasztalatot gyűjtenek. Régebben flörtölésnek nevezték az ilyen „erotikus
tanulmányi kirándulást”, ma inkább pettingről
beszélünk. A tapasztalatszerző próbálkozások ugyanis többnyire (?) nem jutnak
el a közösülésig, még kevésbé a szerelemig.
A szerelem lehetősége
persze a flörtökben,
futó kalandokban sem kizárt. S ha létrejön, akkor vele együtt megjelenik a törekvés
a kapcsolat tartósabbá tételére. Ez azonban ebben az életkorban ritkán sikerül.
Hogy miért? Több okból. Például, mert nem tudják megteremteni a rendszeres
találkozás feltételeit, s a friss élmények, az elérhetőbb partnerek háttérbe
szorítják a régebben, futólag megismertet. Vagy mert
néhány találkozás során kiderülni látszik, hogy a másik nem olyan, amilyennek
hitték illetve remélték, s a „nagy egymásra találás” csak illúzió volt.
Borrmann német szexológus szerint az
igazi partner megtalálását többnyire számos kapcsolat létesítése és felbontása
előzi meg, s ebben nincs semmi kivetni való. A partner túl gyors
meghódítása, „lerohanása”, kizárólag szexuális kielégülés céljára való
felhasználása viszont sértő és megalázó viselkedés (kivéve, ha mindketten csak
erre törekszenek). Ettől már csak egyetlen lépés az ún. promiszkuitás,
a nemi kapcsolatok szinte válogatás nélküli (bár nem üzletszerű) létesítése,
amely a nemi betegségek és az AIDS melegágya.
A futó kalandok előnyben
részesítésének gyakori oka az is, hogy a fiatalok – főleg a fiúk – szeretnek
dicsekedni azzal: hány partnert sikerült már „lefektetniük”. (Ez ugyanis baráti
körben növeli az elismertségüket.) Mások viszont egyszerűen képtelenek tartós
kapcsolatot létesíteni, pedig szeretnének. Egy 14 éves lány írta:
Szerelmes
vagyok egy nálam alig idősebb fiúba, aki nagyon sok lánynak tetszik az
iskolában. Két hete kértem meg, hogy járjunk együtt. Akármit megtennék a
kedvéért, de eddig csak csókolóztunk. Sajnos, néha kedvetlen, és túl fontosak
neki a haverok. Azt is csak egyik haverjának mondta, hogy szeret engem.
Szeretném tudni, mit tegyek, hogy ne hagyjon el, s egy kicsit többet
foglalkozzon velem?
A serdülőkor a nagy
barátságok ideje. Az azonos nemű jóbarátok ilyenkor
még gyakran fontosabbak, mint a másnemű partnerek (főleg a fiúk számára).
Barátjával a serdülő könnyebben tud őszinte lenni, mint partnerével, aki előtt
mindig valamilyen felvett szerepet játszik. Ezért a serdülőkori barátságok többnyire stabilabbak, tartósabbak, mint
a partnerkapcsolatok, szerelmek. A párkapcsolat sorsa nem kis részben azon
múlik, mennyi őszinteséget tudnak belevinni, mennyire tudnak jó barátokká válni
egymás számára.
A levélíró – szerelmes
lévén – hajlamos a túlzásokra. Ilyen pl. az, hogy „akármit megtenne” a fiú
kedvéért, s legszívesebben kisajátítaná őt a maga számára. Minden túlzás
veszélyezteti azonban a kapcsolat egyensúlyát. Sőt, egyénileg is veszélyes
lehet, ha elhamarkodottan „fejest ugrik” egy intim kapcsolatba anélkül, hogy
fel tudná mérni, mit várhat a partnertől. Azt javaslom tehát, hogy egy kicsit
fogja vissza magát, józansággal ellensúlyozza fellángoló érzelmeit, s ne akarja kisajátítani partnerét.
Barátaitól se próbálja „elhódítani”, inkább barátkozzon meg velük is. Így
elérheti, hogy többet legyenek együtt. Persze ilyenkor fölmerülhet az a
probléma is, amiről egy 17 éves lány írt:
A partnerem
nagyon odavan a barátaiért, s ha velük megyünk szórakozni, alig foglalkozik
velem. Ha csak kettesben vagyunk, órák hosszat el tudunk beszélgetni, és
ilyenkor egészen más. Mit lehetne tenni, hogy hozzám jobban ragaszkodjon, mint
a barátaihoz?
Nem tudom, miből
gondolja a levélíró, hogy a fiú kevésbé ragaszkodik hozzá, mint a barátaihoz.
Talán inkább arról van szó, hogy előttük nem akarja ezt annyira kimutatni, mert
szégyelli. A férfiaknál gyakori, hogy szégyellik a gyengéd érzelmeket, mert
azt hiszik, hogy ez „nem férfias
dolog”. Ez persze kissé elavult gondolkozásmódra vall, amiről fel kellene őt
világosítani. De azért nem lenne okos, ha azt várná, hogy a barátai jelenlétében
is csak vele foglalkozzon, hiszen ez udvariatlanság lenne velük szemben. Elgondolkoztatóbb az az eset,
amiről egy 15 éves gimnazista lány számolt be. Ő egy 17 éves fiúba szerelmes,
aki egyszer már ott hagyta. Most újra nem jelentkezett már egy jó hete, s
amikor a diszkóban találkoztak épp csak köszönt. Egész este másokkal táncolt –
miközben a levélíró sírt:
Csak a végén
jött oda, megkérdezte, mi van velem, és elkezdte magyarázni, hogy miért nem
jött el. Nem tudom, higgyek-e neki. Kérem, segítsen! Én nagyon szeretem őt és
szeretném a kapcsolatot folytatni.
A kételkedés ez esetben
teljesen indokoltnak tűnik. Elég nyilvánvaló, hogy a fiúnak nem túl fontos ez a
kapcsolat. Mindenesetre a sírdogálás helyett inkább ment volna oda hozzá.
Hiszen, ha megegyeztek abban, hogy együtt járnak, akkor joga van tisztázni
az elmaradás okát. Miért kellene passzívan kivárni, hogy a fiú jöjjön?
Talán a levélíró még ott tart, hogy egy lány nem kezdeményezhet?
Még meglepőbb annak a 16
éves lánynak a türelme és passzivitása, aki már másfél éve szerelmes egy 20
éves fiúba. Ez a fiú alig pár kilométerre lakik, mégis csak 4-5 hetenként
keresi fel a lányt. S közben olyanokat mond, hogy még egy hetet is nehezen bír
ki nélküle:
Mostanában
szoktam neki levelet írni, hogy mikor jön, meg hogy írjon legalább valamit, de
nem válaszol. Pedig az nem létezik, hogy nem legyen egy szabad vasárnapja a
lány számára, akivel jár. Érzem, hogy szeret, de ha megemlítem neki ezt, akkor
fel van háborodva. Mit tegyek, hogy gyakrabban jöjjön?
Kíváncsi volnék, miből
érzi a levélíró, hogy ez a fiú szereti őt. Ugyanis félő, hogy csak áltatja magát, hiszen úgy tűnik,
hogy a fiút nem érdekli komolyan ez a kapcsolat. Ennek okát sürgősen tisztázni
kellene. Ha a levélre nem válaszol, keresse vagy hívja
fel őt és kérdezze meg nyíltan: miért olyan ritkán jelentkezik. Ne elégedjen
meg holmi mellébeszéléssel, átlátszó ürügyekkel. Ha nem ad elfogadható választ
illetve nem változtat a magatartásán, akkor keressen más partnert.
Taktikázás vagy őszinteség?
Már az eddigi levelekből is kitűnt,
hogy az ifjúkori párkapcsolatok egyik középponti problémája az őszinteség
illetve annak hiánya, a képmutatás, taktikázás stb. Egy 19 éves lány jogosan
tette fel a kérdést:
Szeretném
tudni, miért van az, hogy sok férfi olyan képmutatóan viselkedik: hazudozik,
ígérget minden szépet és jót, hogy aztán, ha elérte célját, megváltozzon?
Ez valóban nem ritka
jelenség. De ne higgye a levélíró, hogy az őszintétlenség, hitegetés csak a
férfiakra jellemző. Nagyon sok nő is taktikázik, csak éppen a célok
eltérőek: a férfinak többnyire a szexuális kapcsolat a célja, a nőnek
pedig a házasság. Ennek magyarázata a hagyományos férfiuralomban és a belőle
következő, ún. kettős erkölcsben
rejlik. A férfi számára dicsőségnek számított, ha több nőt „levett a lábáról”
anélkül, hogy elkötelezte volna magát. Sok férfi ma is szívesen dicsekszik
hódítási, csábítási képességével, aminek lényege a taktikázás, a „komoly
szándék” megjátszása a szexuális kielégülés (és a dominancia) érdekében.
A lányokat viszont arra
nevelték, hogy különböző „ellentaktikák” segítségével védjék ki a
férfiak taktikáit, ne higgyenek nekik, ne hagyják célhoz jutni a házassági
elkötelezettség előtt, hanem csak „húzzák el az orra előtt a mézesmadzagot”.
Ezért ritka még ma is az őszinte férfi–nő kapcsolat, főleg a tizenéveseknél.
Ami aztán rengeteg zavart okoz. Egy 18 éves lány írta:
Hat hónapja
ismerkedtem meg egy fiúval. Látszólag szép, tartalmas kapcsolat alakult ki
közöttünk. Azonban kb. egy hónapja furcsa a viselkedése. Kitér a kérdéseim elől,
ha találkozunk, alig szól. Érzem, hogy valami bántja, de nem engedi, hogy
segítsek. Újabban megpróbál hideg lenni hozzám, pedig tudom, hogy szeret. S
mondta is, hogy nem akar szakítani. Így állandóan az érthetetlen viselkedésén
töprengek. Rossz lenne, ha szakítanánk, de így sem jó. Nem megy a tanulás,
semmire sem tudok odafigyelni, nyugtalan és zaklatott vagyok. Az éjszakáim sem
nyugodtak; egyre több a szexuális álmom…
Ebből a levélből főleg
két dolog nyilvánvaló:
Az elmúlt korok
olyannyira tabunak tartották, olyan sok álszenteskedéssel, képmutatással vették
körül a szexualitást, hogy a legtöbb ember számára ma is borzasztóan nehéz
őszintén és nyíltan beszélni a szexualitásról. Lehet, hogy a levélíró és
partnere önmagával szemben sem igazán őszinte a szexet illetően. Hogyan
tudnának akkor egymással őszintén beszélni erről? Elképzelhető például, hogy a
fiúnak még jobban hiányzik a szexuális kielégülés, mint a lánynak, de ezt nem
meri neki bevallani, mert a lány már többször visszautasította a közeledését.
Ehelyett inkább igyekszik egy kicsit távol tartani a lányt, hogy legalább ne izguljon
fel annyira, mert annak kielégülés híján kellemetlen utóhatásai lehetnek.
Az is lehet, hogy a fiú
tulajdonképpen fél a nemi kapcsolattól, talán, mert volt egy-két kudarca
ezen a téren. Ezért inkább megjátszott
hidegséggel kitér előle. S szégyelli bevallani a lánynak szexuális
aggályait, mert ezt „férfiatlan” dolognak tartja. Mindez nem feltétlenül jelent
tudatos elhallgatást, hanem csak az őszinteségre való képtelenséget bizonyos
kérdésekben. De az sincs kizárva, hogy egészen más oka van a fiú hallgatásának.
Például megtetszett neki egy másik lány, vagy éppen „kalandja volt” valakivel,
s emiatt bűntudata van. Az ilyet nagyon nehéz bevallani, hiszen legtöbben úgy
érzik, hogy ez egyrészt sértené a másikat, másrészt veszélyeztetné a
kapcsolatot. Pedig nincs igazuk, mert az őszinteség hiánya sokkal inkább
sértő, veszélyeztető tényező, mint olyasminek a bevallása,
aminek a partner nem örül. (A „kellemetlen igazságokat” persze tapintatosan,
elnézést kérve kell közölni.) Az idézett esetben természetesen sok egyéb oka is
lehet a titkolózásnak. De bármi legyen az ok, nem kell belenyugodni.
Hogy mit tehet? Először
is mutasson jó példát partnerének az őszinteségre: beszéljen neki
lelkiállapotáról, álmairól, szexuális vágyairól stb. Másodszor: magyarázza el
neki, hogy nem kell félnie sem
megsértődéstől, sem féltékenykedéstől vagy más kellemetlenségtől, s
mindkettőjüknek jobb lesz, ha ő is őszinte. Hangsúlyozza, hogy szeretné őt
megérteni és segíteni. Harmadszor: próbálja
kitalálni – ott előtte, mintegy hangosan gondolkozva – a fiú
hallgatásának okát, felsorolva például a fentebb leírt és egyéb, lehetséges
okokat, s tőle csak egy bólintást várva, ha rátalált az igazi okra. Ezzel
megkönnyíti számára az őszinte vallomást. Könnyítés lehet az is, ha megkéri,
hogy írja meg levélben szótlanságának okát; ez sokaknak könnyebb, mint
szóban elmondani. Végül, ha van közös barátjuk, kérje meg őt, hogy beszéljen a
fiúval, szedje ki belőle, hogy mi bántja.
Az őszinteség
tulajdonképpen az ember természetes lelki szükséglete. Intim kapcsolatra
– többek közt – épp azért van szükségünk, hogy ez az igény kielégülhessen.
Sokan azonban még egy intim kapcsolatban is félnek az
őszinteségtől. S nemcsak a férfiak. Egy 16 éves lány írta:
Pár hónapja
nagyon beleestem egy srácba, úgy érzem, ő is szeret. Eddig egyetlen fiúval sem
jártam sokáig, valahogy mindig elrontottam valamit. Most is nagyon féltem,
hátha nem sikerül. Vigyáztam minden lépésemre. Nem engedtem neki sokat. Azt
hiszem, ez a taktika bevált. De azért félek, hogy valamit elrontok. Ugyanis én
szeretem az igazságot kimondani. (Hát persze, hogy szoktam hazudni, de sohasem
a szerelemben.) Ahogy kezdtem föloldódni ebben a kapcsolatban, egyre őszintébb
lettem. Pedig ez a túl nagy őszinteség nem mindig jó. Ő nem ilyen nyílt
természet. Például egész kétségbe esett, amikor bevallottam neki, hogy már nem
vagyok szűz…
Szerintem a levélíró jól
teszi, hogy őszinte, még akkor is, ha átmenetileg kínos perceket szerez vele
önmagának és partnerének. Hosszabb távon az őszinteség „kifizetődő” egy
párkapcsolatban. Ez az alapja ugyanis a kölcsönös bizalomnak, ami
nélkül az intim kapcsolat elsorvad. Sőt, nemcsak a kapcsolat sorvadhat el,
hanem az ember is. Egy 19 éves lány, aki négy hónapja jár egy fiúval, s már le
is feküdt vele, megírta, hogy egy összeveszés folytán két hétig nem beszéltek.
De az igazi baj csak a kibékülés után kezdődött:
Azt mondta, az
egyik ismerőse látott nálam egy levelet, ami neki volt címezve, s azt el akarja
olvasni. Hiába bizonygattam, hogy azt a levelet megsemmisítettem, nem hitte el.
Azt mondta, addig nem áll velem szóba, amíg a levelet meg nem kapja. És állja
is a szavát. Én meg már az idegösszeroppanás határán vagyok. Ha csak meglátom,
elkezdek remegni, megfájdul a fejem, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Nagyon
szeretem őt, de már nem győzöm érvekkel. Mit tegyek, hogy higgyen nekem?
Erre a kérdésre akkor
tudnék válaszolni, ha ismerném partnere bizalmatlanságának okát. Ha mindig
őszinte volt partneréhez, akkor az ő bizalmatlansága régebbi keletű, mélyebb
gyökerű: korábbi társas kapcsolataiban kialakult, téves általánosítás. De az is
lehet, hogy a fiú csak ürügyet keres a szakításra, azért ragaszkodik a
kapcsolat folytatásának ilyen lehetetlen feltételéhez. Ez esetben legjobb, ha a
levélíró felveti a bizalmi kérdést: Vagy bízol bennem, vagy nincs értelme a
további kapcsolatunknak! Ugyanezt javaslom akkor is, ha a fiú saját
fölényhelyzetének, dominanciájának biztosítása céljából taktikázik a
levélüggyel.
Persze az sincs kizárva,
hogy a fiút egyszerűen furdalja a kíváncsiság. Talán elegendő lenne részletesen
elmondani vagy leírni neki a megsemmisített levél tartalmát, hogy bizalma
helyreálljon. Érdekes módon világít rá a bizalmatlanság egyik gyakori okára egy
16 éves lány, aki már két éve „nagyon és elkeseredetten szerelmes” egy 17 éves
fiúba:
A pletykákból
eredő, kölcsönös bizalmatlanságunk mindent elront. Nagyon szeretem őt, de
mégsem merek hinni neki, pedig úgy érzem, nem hazudik. De a józan
ész azt mondja: ne bízz benne, átver, mint már annyi lányt rajtad kívül.
Tudom, hogy ő is így van ezzel, kételkedik az igazmondásomban, hiszen már én is
sok srácot átvertem, de csak miatta. Lefeküdni sem merek vele, félek, hogy
akkor végleg ott hagy. Mit tegyek? Hogyan küzdjem le a bizalmatlanságunkat?
Itt is arra lenne
szükség, hogy új alapokra helyezzék a kapcsolatukat: a kölcsönös bizalom és őszinteség alapjára. A lány helyesen látja,
hogy partnere bizalmatlanságának leküzdéséhez előbb saját bizalmatlanságát
kellene felszámolnia! Ehhez függetlenítenie kellene magát a pletykáktól, az
emberek véleményétől, s változtatnia kellene szemléletén. A józan
ész nem azt mondja: Ne bízz senkiben! Hanem azt: Ha ismered és
szereted, bízzál benne! (A régi latin közmondás ezt úgy fejezte ki: Fide, sed cui, vide! = Bízzál, de nézd meg,
kiben!) Szexuális téren is szemléletváltozásra lenne szükség, hiszen a lány
bizalmatlansága jórészt abból ered, hogy túlzottan fél a szeretkezéstől és
szüzességének elvesztésétől. Mindezek mögött kisebbrendűségi érzés,
tájékozatlanság vagy más fejlődési zavar állhat.
Lehet, hogy azért olyan
nehéz az őszinteség sok fiatalnak, mert otthon, a családban nem szoktatták őket
őszinteségre, s ennek folytán teljesen őszinte baráti vagy partnerkapcsolatot
sem tudnak kialakítani. Megszokták ugyanis a színlelést, a szerepjátszást.
Hogyan tudnának egyszerre csak nyíltan, őszintén viselkedni egy intim
kapcsolatban? Egy 17 éves, „régi értelemben tisztességes” lány például nem meri megmondani a fiúnak, hogy szereti, mert
a fiúról azt beszélik, hogy nagy nőcsábász. Mások azért nem merik megvallani
érzelmeiket, mert félnek, hogy a fiú visszaél vele, s így „kiszolgáltatják
magukat”. Arra viszont nem gondolnak, hogy az elhallgatás, az őszinteség hiánya
magát a kapcsolatot veszélyezteti. Így annál a 16 éves lánynál is, aki azért
titkolta el érzelmeit partnere előtt, mert tudta, hogy a fiú még nem szakított
teljesen az előző partnerével. Ezért általában is hallgataggá vált a fiú
jelenlétében, amit az úgy értelmezett, hogy a lánynak nincs mondanivalója
számára:
Én szeretnék
vele beszélgetni, de egyszerűen nem megy. Minden szónál, amit mondanék neki,
eszembe jut, hogy titkolnom kell, mennyire szeretem…
A fő mondanivaló
visszatartása érthetően kihat a kevésbé fontos mondanivalóra is, azt is
visszatartja. A megoldás? Mondja meg a fiúnak őszintén, hogy szereti, akkor
majd megoldódik a nyelve. Ne törődjön vele, hogy a fiú még mással is
találkozik: a teljes őszinteség a legjobb feltétele egy szerelem
kibontakozásának.
Más lányoknak meg az okoz gondot, hogy
nem merik megkérdezni a partnerüktől, hogy szereti-e őket. Egy 14 éves lány
írta, hogy már két éve szerelmes a házukban lakó, 15 éves fiúba, de mégsem meri
komolyan venni:
…én azt
szeretném, ha másképpen is szeretne, nemcsak haverként. Néha célozgat a
szerelemre, de nem tudom, komolyan gondolja-e, vagy csak játszik velem. Nem
merem tőle megkérdezni, talán mert félek a kudarctól.
De így, bizonytalanságban még rosszabb élni.
Könnyen lehet, hogy a
fiú is csak a kudarctól való félelmében nem vall szerelmet, s ugyanúgy szenved
a bizonytalanságtól, mint a lány. Miért félnek annyira? Talán, mert halálosan
komolyan veszik azt, amit játékosan kellene felfogniuk. Hiszen hol van még az
igazi, véglegesnek szánt párválasztás! Talán serdülőkori önértékelési zavar, csökkentértékűségi érzés váltja ki a félelmet. Amihez az is
hozzájárul, hogy nem ismerik a „kipuhatolás” technikáját. Világítsuk
meg ezt egy példán: A 16 éves Mónika pár hónapja jár egy „nagyon helyes”
fiúval. Már többször csókolóztak és Móni a fiú kérdésére
bevallotta neki, hogy szereti. Mire a fiú azt mondta, ő is.
Valahogy még
sincs valami nagy biztonságérzetem afelől, hogy
tényleg szeret. Hogyan győződhetnék meg erről úgy, hogy azért se nekem, se neki
ne legyen nagyon cikis? Még nagyobb problémám, hogyan mondjam meg neki, hogy
már nem vagyok szűz – félek, hogy ott hagyna emiatt.
Mónikának valószínűleg
nem az a legfontosabb, hogy a fiú többször, hosszabban és egyértelműbben
szerelmet valljon, bár nyilván ennek is örülne. De ő a szóbeli vallomásokon túl
is szeretne meggyőződni a fiú érzelmi kötődéséről. Tökéletesen megbízható
próbát erre nehéz lenne javasolni. Ám többnyire érezni lehet a fiú egész
viselkedése alapján, hogy mennyire fontos neki a kapcsolat. Például, hogy
igyekszik-e a fiú is minél többször együtt lenni vele, érdeklődik-e
körülményei, gondjai-bajai felől, próbál-e segíteni neki ebben-abban. Ez
utóbbit megtudhatja, ha előbb kisebb, majd fokozatosan nagyobb szívességeket
kér tőle. (De persze viszonozni is ajánlatos!)
A szüzesség elvesztésének bevallását azzal készítheti elő, ha
elbeszélget vele a házasság előtti szexuális kapcsolatokról általánosságban.
Így megtudhatja, mi a véleménye arról, ha egy lány nem őrizgeti a
szüzességét a házasságig. Ebből pedig következtethet arra, hogyan fogadná a
vallomását. Ha a fiú szemlélete e téren korszerű, akkor nyugodtan megmondhatja,
hogy már nem szűz. Ha viszont maradian gondolkozik, úgy türelmesen vitatkozva
próbálja elfogadtatni vele a korszerű felfogást.
Tisztázatlan érzelmek
Persze nemcsak a szerelmet vagy a
szüzesség elvesztését nehéz bevallani sokaknak, hanem – talán még inkább – az
önmaguk számára is tisztázatlan, zavaros érzéseket, érzelmeket is. Egy 17 éves
lány, aki már régóta jár 18 éves partnerével, így írt erről:
Ő nagyon
szeret, de én valahogy nem tudom, szeretem-e. Amikor nem vagyok vele, úgy
érzem, szeretem, nagyon hiányzik. De amikor együtt vagyunk, néha egyenesen
utálni kezdem. Ha kérdi, hogy szeretem-e, többnyire nem válaszolok. Félek, ha
megmondanám neki, mit érzek, megharagudna.
Szerintem inkább azért
haragszik a fiú, mert nem válaszol őszintén a kérdéseire. Egyébként számíthat
rá, hogy a fiú észreveszi: nem egyértelmű szeretet, amit érez iránta. Ezért
jobb, ha megmondja neki, hogy valami miatt néha idegennek érzi
vagy idegesíti, amikor együtt vannak. De azt se hallgassa el, hogy távollétében
meg nagyon hiányzik. Beszéljék meg, mi lehet ennek az oka. Nekem az a gyanúm,
hogy az idegenkedés mögött egy gátlás van, talán a szexuális közeledéstől való
félelem vagy ilyesmi.
A pszichológiában ambivalenciának
nevezik azt a lelki jelenséget, amelynek lényege, hogy az ember egyidejűleg
vagy váltakozva érez ellentétes érzelmeket ugyanazon személy vagy dolog
iránt. A legutóbb ismertetett esetben is ilyesmiről van szó. A dolog egyik
lehetséges és gyakori okára világít rá egy 15 éves lány levele:
Hat hónapja
szeretek egy 17 éves fiút. Nemrég észrevettem, hogy érdeklődik irántam, aminek
örültem. Sajnos, egy ismerőstől megtudtam, hogy csak azért akar megismerni,
hogy szexuális kapcsolatot teremtsen velem. Nagyon szeretem, de ha kiderül,
hogy le akar fektetni, öngyilkos leszek. Kérem, adjon tanácsot. Nem bírom
sokáig nélküle, de lefeküdni nem akarok vele. Mióta szeretem, állandóan ideges vagyok és nagyon remeg a kezem is.
A kézremegés és
idegesség az erős belső feszültség jele, ami abból adódik, hogy ez a lány kívánja
is ezt a kapcsolatot, de fél is tőle. A szextől való félelem itt már-már
beteges méreteket ölt, nyilván a hiányos illetve hibás, szex-ellenes
nevelés következtében. A levélírónak tudnia kellene, hogy egy 17 éves
fiú szexuális vágya természetes jelenség, s hogy ezt közösülés nélkül is ki
lehet elégíteni. Különben sem kell túl sokat adni arra, amit egy ismerőstől
tudott meg. A fiú talán tudna várni addig, amíg a levélíró lelkileg felkészül a
szexuális kapcsolatra. Ezt csak őszinte
beszélgetések során lehetne tisztázni, s ettől várható a belső feszültség
csökkenése is.
Hasonló oka lehet annak
a tizenéves korban gyakori jelenségnek, hogy eleinte nagyon tetszik egy partner
(mert hasonlítani látszik a partnerideálhoz), de mihelyt jobban megismerik,
„elveszti a varázsát”, érdektelenné vagy ellenszenvessé válik. Ezzel a
problémával másutt foglalkoztam, most nem részletezem. Csak annyit jegyzek meg,
hogy további, lehetséges okai: félelem az érzelmi elköteleződéstől, irreális
elképzelések (illúziók), erős változatosságigény stb.
Egyébként olyan sok
levél tükröz partnerkapcsolati ambivalenciákat, hogy ezt joggal
tekinthetjük a partnerkapcsolatok egyik általános jellemzőjének. A
felnőttkorban is bőven előfordul, bár többnyire nem olyan szélsőséges formában,
mint például annak a 18 éves lánynak az esetében, aki két éve bele szeretett
egy fiúba, s hamarosan a menyasszonya lett. A fiú azonban ürügyet talált az
eljegyzés felbontására. Továbbra is együtt jártak ugyan, sőt, szexuális
kapcsolatuk is volt, de a fiú időnként teljesen elhanyagolta a lányt, másokkal
foglalkozott. A lány így ír erről:
Úgy érzem,
gyűlölöm, mert ezt tette velem, de szeretem is, és soha nem tudnék már mást
szeretni, csak őt. Se vele, se nélküle! Nem értem, hogyan fér meg egy emberben
ez a kettősség. Nagyon szeretem, de mégsem lennék a felesége, és most, amikor
lefeküdtem vele, már nem tudtam semmi örömet sem találni az együttlétben. S
ezen a téren senki sem vonz már.
Ebből a levélből az erős
ambivalencia veszélyes következményeit is megsejthetjük: valamiféle „patthelyzetet”
hoz létre, amelyben az egyén tehetetlenné válik és nem képes normális,
egyértelmű reagálásokra. Kívülálló számára világos, hogy ezt a kapcsolatot
legjobb lenne sürgősen megjavítani, vagy végleg felszámolni. Ez azonban olyan
nagy lelki teljesítmény lenne, amire a levélíró szaksegítség nélkül aligha
képes.
Az ambivalencia gyakran
abból adódik, hogy a szeretett partner már „foglalt”, elkötelezte magát
mással. Sokan nehezen tudják eldönteni, mennyire tartsák tiszteletben ezt a
más irányú elkötelezettséget. Lányok esetén ezt néha még az is komplikálja,
hogy „véletlenül” teherbe estek a szeretett partnertől. Mint például annál a 21
éves lánynál, aki egy nős férfit, családapát szeret, s tőle lett állapotos:
Többször
elhatároztam, hogy szakítok vele, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak egy
szavamba kerülne, hogy elváljon, hiszen tudom, hogy csupán a megszokás, meg a
gyerek tartja össze a házasságát. De azzal is tisztában vagyok, hogy a
gyermekének szüksége van apára. A legnagyobb baj az, hogy tőlem is lesz
gyereke. Elvetetni nem akarom, egyszer már volt részem ilyenben és az rettenetes volt.
Ez a lány nagyon rossz
helyzetbe hozta magát. Részben már azzal, hogy egyáltalán belement ebbe a
kapcsolatba, de még inkább azzal, hogy elmulasztotta
a biztonságos fogamzásgátlást. Így jóformán csak rossz és kevésbé rossz
megoldások közül választhat. Bizonyos azonban, hogy a megoldást partnerének
közreműködésével kell megtalálnia. Alapvető kérdés, hogy vállalja-e ezt az
új apaságot. Szerintem joga és kötelessége részt venni a terhességgel
kapcsolatos döntésben. Neki sem könnyű, hiszen, ha szereti is a levélírót, felelősséget
kell éreznie felesége és meglevő gyermeke iránt is. A különböző érdekek
összeegyeztetése nehéz, bár nem lehetetlen. Nagyon meggondolandó, de elképzelhető,
hogy ez a lány megszülje és felnevelje a gyermeket anélkül, hogy elszakítaná
partnerét családjától.
Még egyet bemutatnék a
„nős férfit szeretek” témájú levelek közül. Egy 19 éves lánynak nagyon
megtetszett a munkahelyén egy 28 éves, nős férfi, több gyermek apja:
Van a lényében
valami különös sugárzás, ami miatt nem lehet nem szeretni. Buknak rá a nők! Ha
találkozunk, hosszasan néz és mosolyog, amitől egyenesen megőrülök örömömben.
Néha beszélgetünk, de az is jó, ha csak látom. A srácomnál is klasszabb férfi. Nem akarok vele mélyebb kapcsolatot,
mármint olyat, amiből baj is lehet, mert nem akarom szétdúlni a családi életét.
Csak beszélgetni szeretnék vele négyszemközt és hozzá simulva, szóval egy erős
barátságot. De hogyan közöljem vele ezt?
Ami engem illet,
elhiszem, hogy a levélíró csakugyan nem akar semmi többet – legalábbis
tudatosan. De ha már a férfi mosolyának sem tud ellenállni, akkor hogyan tudna
a simogatásának vagy ölelésének? Vagyis, amit akar, az
veszélyes játék a tűzzel, hiszen aligha tudnák megállni, hogy ne
menjenek tovább az ölelésnél. Ez pedig valószínűleg bonyodalmakat okozna, mind
a férfi házasságában, mind pedig a lány partnerkapcsolatában. Próbálja ki:
kérdezze meg partnerét, mit szólna, ha megtudná, hogy ölelkezett, szeretkezett valakivel?
Nem hiszem, hogy elfogadná; erre legtöbben féltékenységgel reagálnának. A
viszony titokban maradására pedig nem lehet számítani. (E témához lásd még a
féltékenységről és a házasságról szóló részeket.)
Lehet-e kettőt szeretni?
Már az előző esetben is lényegében
arról volt szó, hogy a levélíró kettőt szeret egyszerre (hiszen a
partnerét is „klassznak” tartja, nemcsak a másik
férfit). Ez gyakran zavaró és meghökkentő (ambivalens) érzelmekkel jár az
érintettek számára, mert szokatlan és nem elfogadott dolog. Sokan úgy érzik
ilyenkor, hogy választaniuk kell a két partner között. (Ezzel a problémával a „Párválasztási
dilemmák” című fejezetben foglalkoztam. Itt most két olyan esetet mutatok
be, ahol nem a választás a probléma.)
Egy 15 éves lány írta,
hogy fél éve jár egy 17 éves fiúval, jól kijönnek egymással. Mégis zavarja
valami:
Csak egy a
baj: nem tudom elfelejteni a barátját, akivel a múlt nyáron ismerkedtem meg.
Sajnos, akkor épp jártam valakivel. Mindketten elsírtuk magunkat, amikor
megmondtam neki, hogy nem járhatok vele. Aztán szeptemberben lefeküdt egy
csajjal, aki most nyolchónapos terhes. Három hónapja volt az esküvőjük. Muszáj
volt elvennie szegénynek! Nem értem, miért érzem, hogy még mindig szeretem,
hiszen a mostani fiúmat is imádom. Kérem, segítsen! Megbolondultam volna?
Nos, megnyugtathatom a
levélírót: nem bolondult meg, elég természetes, amit érez. Attól, hogy szereti
partnerét, még más iránt is érezhet rokonszenvet, sőt, szeretetet – ez elég
gyakori jelenség! Igaz, a hagyományos felfogás szerint „erkölcstelen” vagy „nem
normális” dolog. De ez a felfogás
elavult és tudománytalan. Pszichológiai szempontból egyáltalán nem kizárt,
hogy egy kicsit akár szerelmes is lehet egyszerre két partnerbe. Bár
inkább itt arról van szó, hogy az egyikbe szerelmes, a másikat sajnálja, mert
rokonszenves volt. Az utóbbiban az is szerepet játszhat, hogy a vele való
kapcsolat sokat ígért, de nem valósulhatott meg.
A másik levél is
érdekes. Két 17 éves gimnazista lány írta le benne, hogyan jöttek rá, hogy
ugyanazzal a fiúval járnak már egy ideje:
Mikor erre
rájöttünk, nagyon fájt mindkettőnknek. Másnap találkoztunk vele és
megkérdeztük, hogyan képzeli ezt. Ő szomorú képet vágott és azt mondta, nem
tehet róla, de mindkettőnket nagyon szeret. Sajnos, mi is képtelenek vagyunk
ott hagyni, mert nagyon rendes, aranyos srác. Rettenetesen sajnáljuk, de ez
mégis tarthatatlan állapot. A barátnőmmel már teljesen ki vagyunk borulva. Mit
tegyünk?
Mindenekelőtt
nyugodjanak meg, hiszen nem tragédia, hogy ugyanazt a fiút szeretik mindketten.
Miért lenne ez „tarthatatlan állapot”? Házasságot persze nem köthetnének
hármasban, de hát nem is arról van szó. Egyelőre találkozgassanak nyugodtan –
akár külön-külön, akár együtt – a fiúval, s bízzák az időre, hogy melyiküknek
alakul ki vele szorosabb kapcsolata. (Ez egyben jó alkalom a féltékenység leküzdésének gyakorlására
is.)
Talán egyetértenek velem
abban, hogy jobb egy olyan fiúval járni, aki kettőt is tud szeretni, mint
azzal, aki egyet sem tud. Nem tudom, melyikből van több, de az utóbbiak is
találnak partnert, mert még ma is igen sok lány hajlamos a megalkuvásra. Például az a 16 éves lány, aki arról
számolt be, hogy már négy hónapja jár egy sráccal, pedig nem nagyon értik meg
egymást:
Csúnyán
beszél, emiatt sokszor majdnem összevesztünk. Szombaton megkérdeztem: Mit csináljunk holnap? Azt felelte: Ha akarsz, fél kettőre gyere
el hozzánk. Ha nem, le vagy szarva. Sajnos, én nagyon
szeretem a srácot, a szüzességemet is ő vette el. Mindent megtennék érte, de
semmi sem használ. Még haza sem kísér, pedig azt mondja, hogy szeret…
A türelem általában nagyon pozitív tulajdonság, de egy bizonyos
határon túl már nem erény, hanem gyengeség. Ilyenkor beszélünk
„birkatürelemről”. Vajon egyszerűen az elvakult szerelem, vagy az
önbizalomhiány készteti ezt a lányt arra, hogy „lenyelje” partnere sértő
modortalanságait? A fiú a jelek szerint túlságosan is fölényben érzi magát,
fejébe szállt a dicsőség; azt hiszi, csak füttyentenie kell, s a lány már
ugrik. (Szóval, tipikus macsó.) Durva, kulturálatlan
viselkedésével azt fejezi ki, hogy neki nem sokat számít ez a kapcsolat.
Ilyenkor a megalázkodás, a görcsös ragaszkodás csak olaj a pökhendiség tüzére.
Azt javaslom a levélírónak, legyen önérzetesebb, ne akarja
mindenáron megtartani ezt a beképzelt fiút.
Kitartani vagy szakítani?
Elérkeztünk a fejezet utolsó
témaköréhez, a „Kitartsak-e mellette, vagy
szakítsak?” problematikához. Ez a kérdés előbb-utóbb fölmerül mindazokban a
kapcsolatokban, ahol nincs meg a kölcsönösség, az egyenrangúság, az
adok-kapok egyensúlya. Többnyire a lányok panaszkodnak ilyesmi miatt. Egy 17
éves például megírta, hogy két éve szeret egy fiút, egy éve együtt is járnak,
de sok mindenben nem értenek egyet. Amikor aztán a fiú egyszer kifejtette, hogy
őt valójában „fárasztja az együttjárás”, a lány
idegességében, felháborodásában megpofozta. Utána persze megbánta és bocsánatot
kért tőle:
Helyesen
cselekedtem-e? Járjak-e még továbbra is vele, hiszen még mindig szeretem? Talán
ő is szeret, de a magányt még jobban szereti, túlságosan is hozzászokott.
A kölcsönösség és az
egyensúly ebben a kapcsolatban nyilvánvalóan hiányzik, de ennek oka nem
állapítható meg a levélből. Igaz, a magányosság megszokása is lehet ok, de ez
elég valószínűtlen ifjúkorban. Valószínűbb, hogy a fiút igazából nem érdekli a lány, talán csak „jobb híján” jár vele és
túlságosan ambivalens érzései vannak iránta, nehezen
tud hozzá alkalmazkodni. Mindenesetre az igazi okok feltárása nélkül aligha
lehet változtatni a helyzeten (ez esetben pedig okosabb lenne szakítani).
Csakhogy éppen ez az,
ami igen nehéz sok tizenéves lánynak (és persze fiúnak is), még akkor is, ha
nyilvánvalóan értelmetlen kitartani a partner mellett. Egy 18 éves lány
például, aki másfél éve szeret egy 22 éves autóbuszsofőrt, de csak a „véletlen
folytán” feküdt le vele egyszer, arról panaszkodott, hogy a fiú másokkal is
jár, s őt nem veszi komolyan. Legutóbb egy másik lányt teherbe is ejtett, de
nem veszi el:
Számtalanszor
elhatároztam, hogy otthagyom, de ha csak kedvesen rám mosolyog, már el is
oszlott a haragom. Azért sem merem őt otthagyni, mert akkor mi lenne velem? Nem
tudom mással elképzelni az életem. Rossz szokásom, hogy nem tudom váltogatni a
fiúkat, a végsőkig kitartok amellett, akit szeretek.
Ez a lány a jelek
szerint szélsőségesen és mereven gondolkodik, hiszen a váltogatás, meg a
„végsőkig kitartás” szélsőségek. Egyik sem egyszerűen rossz szokás, hanem
személyiségzavar, ami a neurotikusokra jellemző. A túlzott ragaszkodás mögött
itt is az önbizalomhiány, a csökkentértékűségi
érzés fedezhető fel. A lány nem mer szakítani, mert fél, hogy egyedül
marad, nem talál más, megfelelőbb partnert, ezért szinte betegesen kötődik ahhoz, akinek egyszer odaadta magát. Pedig
valójában nincs oka félni az egyedül maradástól, hiszen még fiatal és bőven
vannak lehetőségei. (Persze azt sem ártana megvizsgálni, miért nem veszi
komolyan ezt a lányt a partnere. Talán fél az elköteleződéstől? Vagy csak a
hiányzó szexuális kielégülést próbálja másoknál megtalálni?)
A levelekben
megnyilvánul egy olyan tendencia is, hogy sokan túl hamar, indokolatlanul
gondolnak szakításra. Egy 15 éves lány, akinek már egy éve harmonikus (bár
szex nélküli) kapcsolata van egy 17 éves fiúval, tanulmányi kirándulás során
megismerkedett egy másik fiúval, s levelezni kezdett vele. Mindezt partnerének
is elmondta. Komolyabb problémát ez csak akkor okozott, amikor a másik fiú
randevút kért a lánytól:
Félek, hogy a
fiúm megsértődik, ha mással is randevúzok. Pedig lenne hozzá kedvem. Mit
tegyek? Szakítsak a fiúmmal, elmenjek a randevúra és folytassam a levelezést a
másikkal?
Azt hiszem, egyelőre
semmi oka sincs arra, hogy szakításra gondoljon. Ha a partnere elfogadta, hogy
levelez egy másik fiúval, akkor feltehetőleg a vele való találkozástól sem fog
megsértődni. Különösen, ha biztosítja őt, hogy nem akar a másik miatt vele
szakítani. Persze, ha a partnere választás elé állítaná, akkor el kellene
döntenie, hogy melyik kapcsolat a fontosabb számára.
Gyakori probléma, hogy
valakiben már megérett a szakítási szándék, de a kivitelezést illetően nem tud
dönteni, fél a következményektől. A szakítás
ugyanis – főleg, ha váratlan – súlyosan, sőt, néha tragikusan érinti azt, aki
nem akar szakítani. Sokan épp emiatt halogatják a szakítás bejelentését, ami
néha valóban indokolt lehet. Egy 21 éves lány például két hónapi együttjárás (és két „lefekvés”) után rájött, hogy nem
illenek össze partnerével, s elhatározta,
hogy szakít vele. Mielőtt azonban erre sor került volna, a fiú megfenyegette,
hogy öngyilkos
lesz, ha szakít vele. S a lány számára úgy tűnik, hogy komolyan gondolja:
Egyelőre azzal
tartom életben, hogy nem szakítok vele, de ezt nem bírom sokáig. Azt reméltem,
pontot tudok tenni az ügy végére, de nem sikerült. Nem mertem, mert félek, hogy
valami őrültséget követ el. Mégiscsak emberéletről van szó.
A levél alapján nem
lehet eldönteni, hogy a szóban forgó fiú mennyire gondolta komolyan az
öngyilkosságot (hiszen ez is lehet taktika), de elég valószínű, hogy
neurotikus, tehát kezelésre lenne szüksége. Ez természetesen meghaladja a
levélíró lehetőségeit. Ám az sem volna helyes, ha hagyná magát zsarolni a
fenyegetések által. Talán az a legjobb, ha valamelyest elhalasztja a szakítást,
s ugyanakkor igyekszik rábeszélni a fiút, hogy kérjen -pszichológiai
szaksegítséget. Ha erre nem tudja egyedül rávenni, úgy vegye igénybe a szülők,
hozzátartozók segítségét.
Bizonyos szempontból
hasonló a helyzet akkor is, ha a partner nem lelki beteg, hanem gyanús
társaságba keveredett. Fenyegetések, erőszakoskodások ilyenkor is
előfordulhatnak, s nem egy lánynak okoz gondot, hogyan szabaduljon a kényszerhelyzetből vagy saját,
érzelmi kötődésétől. Sokszor ez utóbbi a nehezebb. Előfordul, hogy a lány nem
is akar szabadulni, hanem önfeláldozóan meg akarja menteni partnerét az
elzülléstől. Például az a 17 éves lány, aki bele szeretett egy laza erkölcsű
„hippibe”, akit szülei egyszerűen madárijesztőnek neveznek, mert a haja
különböző színekben pompázik, s akiről kiderült, hogy betörés miatt felfüggesztett börtönbüntetést is kapott stb. A lányt a szülei természetesen eltiltották a fiútól.
De én ennek
ellenére is szeretem és hiszek benne (mert akarok benne hinni), hogy meg tudom
változtatni. Velem kb. 90%-ig őszinte és szeret is. Csak azt nem tudom,
merjem-e vállalni a kockázatot, hogy szüleimnek hazudok és kitartok mellette?
Eddig elég sokat csalódtam a fiúkban. Őbenne bízom, de ha ebben senki sem
erősít meg, vagy az ellenkezőjére rá nem beszél, nem tudok lépni.
Nemes lélekre vall, hogy
a levélíró szeretné megmenteni, jó útra téríteni partnerét. Csak félő, hogy
túlbecsüli a szerelem hatalmát és saját képességeit. Úgy tűnik, túl optimistán,
nem elég reálisan ítéli meg a fiút. Hiszen, ha most nem tudott lemondani
a bűnözésről a szerelme kedvéért sem, akkor ez később még kevésbé valószínű.
Ehhez komolyabb környezeti változásokra és szakszerű nevelési hatásokra lenne
szükség.
A „kitartsak-e, vagy
szakítsak?” dilemmának sajátos esete az, amikor a partner hosszabb távollétével kell számolni. Például egy
érettségi előtt álló, vidéki fiú megírta, hogy szerelmes egy osztálytársába,
aki valószínűleg egy pesti egyetemre kerül, hat évre. Érdemes-e várni egymásra?
Egy 19 éves lány nyaralása során szeretett meg egy fiút, aki ezt követően
bevonult, majd több évre külföldre ment. Várjon-e rá?
Nehéz az ilyen
kérdésekre határozott igennel vagy nemmel válaszolni, hiszen egy kapcsolat
esélyeit sok minden befolyásolhatja. Legfőképpen mégis az, hogy mennyire megalapozott (nemcsak
érzelmileg!), s tudják-e ápolni a kapcsolatot a távolság ellenére (pl. sűrű
levelezés vagy telefonálás útján). Kedvező feltételek esetén nem lehetetlen,
hogy egy érett szerelem kibírja a távollét éveit. Ez azonban viszonylag ritkán
fordul elő, főleg az ifjúkorban. Minél fiatalabbak a partnerek, annál
nagyobb a valószínűsége, hogy nem tudnak
kitartani, hiszen személyiségük még kiforratlan, sokat változhatnak;
jöhetnek újabb kapcsolatok, „kéznél levő” partnerekkel, s ezek gyorsabb és
nagyobb kielégülést ígérnek, aminek nehéz ellenállni. Így aztán a távol levő
kedves könnyen háttérbe szorul.
S különben is, nagy
kérdés, hogy mi a jobb: gondosan elzárkózni minden újabb kapcsolattól, vagy nem
utasítani el az ismerkedést, tartalmas szórakozást? Ahogy egy 18 éves lány
kérdezte:
A partnerem
hamarosan messzire utazik és sokáig nem láthatom.
Hogyan viselkedjem, hogy meg tudjam tartani a barátságot vele? Mehetek-e moziba,
színházba, buliba más fiúkkal?
Receptet adni erre nem
lehet. Legfeljebb annyit, hogy ebben a partnerrel közösen kell
megállapodni. Ha a partner nem féltékeny természetű, és a kapcsolat
elég stabil, akkor meg lehet állapodni vele abban, hogy kölcsönösen szabadságot
adnak egymásnak a másokkal való szórakozásra. (Ilyen kérdéseket bővebben
tárgyalnak a féltékenységről és a kapcsolati szabadságról szóló fejezetek.)
A párkapcsolati problémák hosszú
sorában az egyik legjelentősebb a féltékenység. Olyan gyakori, tipikus hibája
és veszélyeztető
tényezője ez a párkapcsolatoknak – nemcsak a szerelmet, hanem az együttélést, házasságot
is beleértve –, hogy érdemes külön fejezetben foglalkozni vele. Több száz,
kapcsolati gondokkal foglalkozó levélben részproblémaként szerepel. Több tucat levélírónak pedig
ez okozza a legfőbb nehézséget.
Két budapesti lány
például megírta, hogy már szóba sem mernek állni senkivel, mert partnereik
azonnal felelősségre vonják és gyanúsítgatják őket. Már szeretnének
megszabadulni tőlük emiatt, de nem mernek szakítani velük, mert a fiúk veréssel
fenyegetőztek, sőt, egy-két pofon is elcsattant. Nyilvánvaló, hogy ezek a fiúk
nagyon féltékenyek, s ezzel teljesen tönkre tették kezdetben harmonikus kapcsolataikat.
A féltékenység persze nemcsak a férfiakra, hanem a nőkre is jellemző. 19 éves
lány írta:
Lakik a
házunkban egy fiú, akibe négy éve szerelmes vagyok. Először nem mertem
megmondani senkinek, hogy szeretem, mert úgy láttam: úgyis hiába. Ő olyan fiú,
akinek a szép, meg rámenős lányok tetszenek. Ezért minden lányra féltékeny
voltam, akivel szóba állt. Folyton cukkoltam, hol az Ágival, hol egy másik
lánnyal. Ő tudta, hogy féltékeny vagyok rá, de csak azért is mindig más
lányokról beszélt, hozzátéve: De ugye ez téged nem érdekel? Mondtam neki: Nem.
Azt felelte: Legalább ne hazudj! (Persze, érdekelt, csak nem mondtam meg neki.)
A nyáron nagyon sokat veszekedtem vele, mindenért
belekötöttem. Most már úgy áll a dolog, hogy végképp megharagudott rám. Én
viszont ragaszkodom a fiúhoz…
Azért idéztem kicsit
hosszabban ebből a levélből, mert jól mutatja a féltékenység eredetét és
következményét. Látjuk például, hogy ez a lány súlyos önbizalomhiányban
szenved, eleve fél
a kudarctól, úgy érzi, nem tetszhet igazán a fiúnak, s ezért minden lányban vetélytársat
lát. Emiatt viszont állandó bizonytalanságban, feszültségben él, mindenkire
gyanakszik, folyton zsörtölődik, veszekszik. Tulajdonképpen azért „cukkolta” a
fiút, mert szeretett volna megnyugtató választ kapni. Az eredmény azonban az
lett, hogy tönkretette a kapcsolatot, mert a fiút idegesítette a sok
zsörtölődés, gyanúsítás.
A birtoklási vágy szerepe (avagy: félelem az elvesztéstől)
De mi tulajdonképpen a féltékenység?
Sokan összetévesztik a féltéssel, a szeretett partnerért való aggódással („Jaj,
nehogy valami baja történjen!”). Holott lényege inkább az önmaga féltése, a birtoklási, kisajátítási törekvés, a vetélkedés,
a rivalizálás. A féltékenység kínzó, zaklatott lelki állapot, amelyet egy
birtokolni kívánt személy elvesztésétől való félelem vált ki. Félelem attól,
hogy más szerzi meg azt, aki (vagy ami) a miénk, amire jogot formálunk.
Rokon ez az érzés az irigységgel – mindkettőben a birtoklás, a hatalmi
vetélkedés játssza a fő szerepet.
Jól látható ez például
annak a 14 éves lánynak a leveléből is, akit „nagyon mellbe vágott” az a
látvány, hogy 15 éves partnere karonfogva sétált egy másik lánnyal, s most nem
tudja, hogyan büntesse meg emiatt. Arra gondol, hogy bosszúból ő is kikezd egy
másik fiúval. Egy másik, 19 éves lány a barátnőjére féltékeny, mert partnere
egyszer hazavitte őt a kocsiján, s aztán letagadta a dolgot. Mint írja:
Sajnos, nagy
hibám a féltékenység. Sokat gyötröm mostanában a fiúmat azzal, hogy biztosan
megcsalt, vagy meg fog csalni a barátnőmmel. Hiába is tagadja, látom, hogy
tetszik neki. Ráadásul én még nem feküdtem le vele, a barátnőm pedig könnyebben
kapható ilyesmire. Az előző partnerem is lefeküdt egy másik lánnyal, mert unta,
hogy velem nem fekhet le. Félek, hogy ez most is bekövetkezik…
A levélből kiderül, hogy
másfél éve jár együtt 21 éves partnerével, aki a „szex tilalma” ellenére
kitartott mellette (holott a jelekből ítélve még pettinggel
sem elégítették ki egymást). De vajon gondolt-e ez a lány arra, hogy folytonos
gyanúsítgatásaival ő maga hívja fel partnere figyelmét a barátnőjére? Ez pedig
oda vezethet, hogy a fiú azt gondolja: Ha úgysem hiszi el, hogy nem csalom meg
a barátnőjével, akkor meg is teszem, hiszen ő legalább hajlandó a szexre!
A féltékeny
gyanúsítgatás hasonlít az önmagukat beteljesítő jóslatokhoz – mondhatni „önsorsrontó”
tendenciájú. Ha elhatalmasodik az egyénen, akár pusztító erejű szenvedély is
lehet, s könnyen tragédiába torkollik, ahogyan azt pl. Shakespeare Othello
című drámájában láthattuk. Érdemes ezért már az
enyhe formáira fölfigyelni és megakadályozni elhatalmasodását. Az ifjúkorban
ezt még aránylag könnyen megtehetjük. Nézzük például a „Jutka” jeligéjű, 14
éves lány esetét. Mint írta, partnere a „legmenőbb fej” az osztályban, sokan
rajonganak érte. A fiú korábban egy másik lánnyal járt.
Amióta együtt
járunk, ez a lány állandóan el akarja csalni tőlem. Pedig nem szereti, csak
flörtöl vele. Már nem bírtam tovább, megmondtam a lánynak, hogy hagyja békén a
fiúmat. Az utóbbit pedig választás elé állítottam. Azt mondta, engem választ,
de nem nagyon veszem észre rajta. A múltkor is elkezdtem hisztizni. Azóta nem
lehet hozzá szólni egy szót sem. Szörnyű, hogy semmi témánk sincs.
Az első, ami itt
feltűnik, egy tipikus viselkedési szituáció. Levélírónk úgy érzi, a másik lány
a vetélytársa, aki el akarja venni azt, ami az övé, s ezért féltékeny
rá. Lehet, hogy a másik lány is valami hasonlót érez, amikor azt látja, hogy a
fiú, aki „az övé volt”, mással jár. Talán épp ez készteti arra, hogy újra
flörtöljön vele. Jól esik neki, ha érzi, hogy még „hatalma van felette” és
„elcsavarhatná a fejét”. S mi az eredmény? A levélíró „kiborul”, hisztizik,
gyanúsítgatja és megsérti partnerét, összevész a másik lánnyal, aki a barátnője
volt. Látszólag most már csak övé a fiú, de nem sok öröme van benne: viszonyuk
tele van feszültséggel, ami a levélírót továbbra is bizonytalanságban tartja,
táplálja féltékenységét. Máris kialakult tehát az „ördögi kör”, amiből egyre
nehezebb kilépni.
De most még lehet! Csak
némi szemléleti változás kell hozzá. El kell vetni azt a felfogást, hogy „akit szeretek, az az
enyém, csakis az enyém!” – vagyis a kisajátítási törekvést –, s el kell
fogadni, hogy nincs jogunk őt korlátozni vagy rákényszeríteni valamire. Sehol
sincs előírva, hogy ha két ember szereti egymást, akkor már mással nem
érezhetik jól magukat. Különösen ifjúkorban értelmetlen a kizárólagossághoz
ragaszkodni. Hiszen minél zártabbá teszünk egy kapcsolatot, annál vonzóbbnak
tűnhet egy külső partner, s annál nagyobb feszültségek támadnak a zárt
kapcsolatban.
Vizsgáljunk meg néhány
féltékenységi esetet, hogy levonhassuk a tanulságokat. Egy 20 év körüli fiú
nagyon jó, több éves kapcsolata ellenére kételkedik partnerében:
Nekem azt
mondta, nem feküdt le senkivel, csak velem. Pedig sok sráccal járt. Nem mondom,
nekem volt jónéhány kapcsolatom, de ő tud
mindezekről. Kedves Doki, írd meg nekem, meg tud-e csalni ez a lány? Képes-e
rá, hogy másnál keressen egy kis boldogságot, amíg én nem vagyok otthon? Nem
féltékenység ez, azt hiszem, hanem csak bizonytalanság. Mit tegyek? Ne is
gondoljak rá (amire képtelen vagyok), vagy küldjem el, ne szenvedjen egyikünk
sem?
Ez bizony féltékenység!
Ettől szenved lelkileg ez a fiú annyira, hogy már-már felrúgná az egész
kapcsolatot (amivel persze nem szüntetné meg, inkább kiterjesztené
szenvedéseit). Féltékenységének közvetlen oka a bizonytalanság, ami több
tényezőből (önbizalomhiány, korábbi
kedvezőtlen tapasztalatok, saját hajlamossága a „félrelépésre” stb.) adódhat.
Hiszen régebben ő maga is könnyedén váltogatta a partnereit. (Erre mondják: Az
kiabál, akinek a háza ég!) Talán irigyli, hogy a lány szabadon mozoghat, amíg ő
nem tud ellenőrzést gyakorolni fölötte. Félti saját magát, s megfeledkezik
erről, hogy a lány nem a tulajdona, hanem a társa!
Úgy tűnhet, hogy ez a
féltékenység a helyzetből adódik. Ezen az alapon azonban mindenki féltékeny
lehetne, aki körülményei miatt nem lehet mindig együtt partnerével. Az igazi ok
a belső bizonytalanság, aminek eredete egészen a gyerekkorba nyúlhat vissza.
Az önbizalomhiány szerepe
Egy 18 éves lány hosszú leveléből például az derül ki, hogy szüleitől nem kapott elég
szeretetet, sokat szidták, így nem alakult ki az önbizalma. Amikor aztán 16
éves korában szerelmes lett egy fiúba, túlzott szeretetéhsége folytán sohasem
volt elég az együtt töltött idő, s nem bírta elviselni, ha a fiú néhány percet
késett. Elkezdett féltékenykedni, ami vitákhoz, veszekedésekhez vezetett:
Tudom, hogy
alapvető követelmény a bizalom, mégsem tudok bízni benne. Hiába mondja, hogy
csak engem szeret, gondolatban minden nővel összeboronálom. Nem bírom
elviselni, ha az utcán megnéz egy nőt. Rögeszmém, hogy akkor érzi jól magát, ha
én nem vagyok ott. Féltékenységem miatt a szüleim is hülyének tartanak és
mindenben a partneremnek adnak igazat. Hogyan lehetne
kigyógyulni ebből a betegségből?
A féltékenység gyökere
itt valószínűleg az, hogy a szülei sem bíztak soha a levélíróban. Márpedig,
akiben nem bíznak, az önmagában sem bízik, és nem fejlődhet ki benne a bizalom
képessége. Ez bizonyos értelemben valóban betegség, lelki zavar, ami sok
szenvedést okoz. A féltékeny ember kórosan bizonytalan, s csak akkor
nyugodtabb, ha teljesen ellenőrzése alatt tartja, birtokolja azt, akit szeret,
akire valamilyen oknál fogva szüksége van. Ahogyan egy 19 éves lány írta:
Legszívesebben
teljesen kisajátítanám magamnak, hogy csak az enyém
legyen, csak velem törődjön, csak engem szeressen. Pedig tudom, hogy ezt azért
nem kívánhatom tőle…
Valóban nem kívánhatja.
De hiába az érett, józan belátás, ha érzelmileg úgy viszonyul a partneréhez,
mint a csecsemő az anyjához, vagy mint a tulajdonos a birtokához. (Úgy látszik,
nem tudott még érzelmileg felnőni.)
Honnan ered valójában a féltékenység? Sokan azt hiszik, hogy velünk
született, ösztönös eredetű, s épp ezért természetes kísérője a szerelemnek, a
házasságnak. De ha így lenne, akkor mivel magyarázhatnánk, hogy sokan még nagy
szerelem esetén sem féltékenyek, mások viszont akkor is azok, ha nem
szerelmesek? Azt is tudjuk, hogy vannak
olyan társadalmak, ahol a féltékenység ismeretlen, például az
eszkimóknál vagy egyes indiai népcsoportoknál.
Vagyis a féltékenység nem
az „emberi természetben” gyökerezik, hanem társadalmi okokra vezethető
vissza. A néhány évezrede kialakuló patriarchális (férfiuralmi) rendszerek
hozták létre, amelyek a feleséget a férj tulajdonává tették. Egyik fő forrása
tehát a patriarchális, magántulajdonosi
szemléletben keresendő.
Másik forrása az egyén
esetleges belső bizonytalansága, önértékelési zavara, ami szintén
a társadalmi körülményekből (családi viszonyok, nevelés stb.) fakad. Gyökerei
rendszerint az első életévekre nyúlnak vissza. A kisgyermekre jellemző, hogy ki
akarja sajátítani magának az anyját és féltékeny mindenkire, akivel osztoznia
kellene, pl. a másik szülőre, a testvérére stb. Ezt a már S. Freud által felfedezett (és Ödipusz-komplexusnak
nevezett) gyermeki féltékenységet nem mindenki tudja leküzdeni magában,
különösen, ha sok kudarcban, elutasításban van része. A lelki fejlődés tehát
ebből a szempontból megrekedhet gyermeki fokon. A féltékeny felnőtt sokszor
egészen gyerekesen viselkedik (szakkifejezéssel: infantilis a magatartása).
De mi köze a
féltékenységnek a szerelemhez?
„Nem is szeret igazán, aki nem
féltékeny” – szokták mondani. Ám ahogy láttuk, a féltékenység szerelem nélkül
is erős lehet. Az igazi, érett szerelemtől pedig teljesen idegen a
féltékenység; hiszen az ilyen szerelem jellemzője az önzetlenség, a szerelmi
partner igényeinek és érdekeinek előnyben részesítése – míg a féltékeny emberre
az önző kisajátítási törekvés jellemző. Másrészt az
érett szerelem kölcsönösséget feltételez, ami eleve értelmetlenné teszi
a féltékenységet. Végeredményben tehát a féltékenység csak az éretlen
szerelemre illetve szerelmesre jellemző. Jó példa erre az a 16 éves lány,
aki azért akart mindennap találkozni a partnerével, mert félt, hogy ha egy nap
nincs vele, akkor megcsalja a fiú. (A levélből kiderült, hogy a lányban sem
bíztak a szülei.)
Egy másik, féltékeny
lány folyton azt hallotta otthon, hogy „minden férfi egyforma, ne bízz meg
egyikben sem!” – s persze eddig minden kapcsolata tönkrement a bizalmatlanság
miatt. A szülők „csak jót akartak”, mégis elrontották az életét. Egy 19 éves
fiatalasszony attól vált féltékeny természetűvé, hogy – egyke lévén – az egész
család őt kényeztette; hozzászokott, hogy csak vele törődjenek. Így aztán a
férjétől is elvárta, hogy csak vele törődjön, s még gondolatban se kívánjon meg
más nőt. A férj azonban egy idő múlva megunta a folytonos „ugye, csak engem
kívánsz?” kérdéseket:
Azt mondta,
vegyem tudomásul, hogy nem fogadott nekem vakságot. Szereti a szép nőket
megnézni, és néha meg is kívánja őket. (Persze hozzátette, hogy megcsalni azért
nem tudna.) Emiatt nagyon elkeseredtem és kiábrándultam férjemből. Képtelen
vagyok ezek után hozzábújni, vele szeretkezni. Mindig eszembe jut, hogy mást is
kíván, nemcsak engem. Barátnőm szerint minden férfi ilyen, s ezt még nem szabad
bűnnek tekinteni. Szeretném tudni, kinek van igaza?
Bár ez nem „igazság”,
hanem szemlélet kérdése, tény, hogy a barátnő és a férj szemlélete kedvezőbb,
mert reálisabb. Akiben felnőttes szinten kialakult a szexuális reagálókészség és nemi vágy, az nemcsak a partnerére
reagál, hanem bizonyos mértékig a másoktól érkező szexuális ingerekre is. Ez
teljesen természetes, sőt, majdhogynem szükségszerű jelenség. Normális, felnőtt
ember aligha tudja teljesíteni azt a valláserkölcsi előírást, hogy még
gondolatban se kívánjon meg másokat. Igaza van annak a mai, magyar költőnek,
aki azt írta:
„Ha nem kívánnám a más asszonyát,
a magamét sem kívánnám, Uram!”
A gondolati síkon
történő megkívánás tehát nem indokolja a féltékenységet. Ám esetleg még egy
tényleges félrelépés sem kell, hogy feltétlenül féltékenységet váltson ki,
hiszen a körülmények ezt is érthetővé tehetik. Egy fiatalasszony azért lett
féltékeny, mert kiderült, hogy férje évekkel ezelőtt, katonai szolgálata idején
néhányszor félrelépett. Amióta ez kiderült, nem tud hinni férjének – pedig maga
is elismeri, hogy mintaférj! – s ettől mindketten szenvednek. Azt írja: bármire
képes lenne annak érdekében, hogy megszabaduljon a gyötrő féltékenységtől.
A féltékenység: betegség
Az ilyen esetekből látszik legjobban,
hogy a féltékenység akaratlagosan nehezen befolyásolható kényszerképzeteken
alapul, egy abnormális, kóros lelkiállapot jele. Komoly veszélyt jelent
az egyén lelki egészségére és a partnerkapcsolatára, s nehéz megszabadulni
tőle, különösen, ha már elhatalmasodott, „berágódott” az emberbe. Egy 19 éves
fiú például arról számolt be, hogy őt már öngyilkosságba kergette a
féltékenység. Először ugyan nem sikerült, de másodszor is megteszi, ha nem kap
segítséget – mert úgy érzi, hogy egyedül nem tudja legyőzni.
Ezekben az esetekben már csak a pszichoterápiás
szaksegítségtől várható a féltékenység leküzdése. Kialakulásának kezdeti
szakaszában azonban az önnevelés is eredményes lehet. S persze
mások (szülők, partnerek, barátok) szintén sokat segíthetnek a féltékenységre
hajlamos fiatalnak, hogy ne kerüljön az ördögi körbe. Ezzel kapcsolatban
elsősorban a partner szerepéről érdemes beszélni. Egy 15 éves lány írta:
Nagyon
szeretjük egymást a partneremmel. Csak az bánt, hogy rendkívül féltékeny.
Nagyon sokszor megbánt ezzel, talán akaratlanul. Már egy párszor veszekedtem
vele ezért, de nem használt. Mit tegyek? Hallgassak és tűrjem azokat a fájó
szavakat, gyanúsítgatásokat? Hogyan bizonyítsam be, hogy nem vagyok hűtlen, nem
lesem állandóan a fiúkat?
Nyilvánvaló, hogy sem a
veszekedés, sem a szótlan tűrés nem vezet eredményre. De az sem ér sokat, ha a
hűségét próbálja bizonygatni a partnerének, hiszen ezzel esetleg csak
gyanúsabbá teszi magát előtte. Hanem? Az alapproblémából kell kiindulni: abból,
hogy miért nem tud bízni a partner? Minél alaposabban tisztázni
kell ennek benne magában rejlő okait. Ezeket az okokat
kell célba venni és felszámolni, egyrészt racionális érveléssel, másrészt a
partner önbizalmának erősítésével.
Ez utóbbit megnyugtatással, bíztatással, esetleg dicsérettel és legfőképpen
szeretetnyilvánítással érhetjük el. Minden kis elismerés – ha van reális alapja
– gyógyír a féltékeny ember bizonytalanságoktól gyötrődő és önmagában kételkedő
lelkének.
Sok türelemre, s
ugyanakkor határozottságra és következetességre van szükség a féltékenység
gyógyításában. Ugrásszerű, gyors eredmény általában nem várható. Még a
szakszerűen folytatott pszichoterápia is hónapokig tarthat ilyenkor. Épp ezért
súlyosabb esetben inkább a szaksegítség igénybevételére kell a partnert
rábeszélni. Ha pedig erre nem hajlandó (vagy az más
oknál fogva nem oldható meg), akkor a szakítást illetőleg válást is fontolóra
kell venni. Nem érdemes megvárni a helyzet elmérgesedését.
Sokkal könnyebb a
féltékenység kialakulását megelőzni, mint a kialakult lelki zavart
megszüntetni. Jó lenne legalább a jövő nemzedékét úgy nevelni, hogy tudjanak
bízni önmagukban és partnerükben!
a szerelemben és a házasságban?
A kialakult és már intimebbé vált
párkapcsolatok egyik leggyakoribb és igen fontos problémája, hogy mennyiben
maradhatnak szabadok, milyen mértékű szabadságot adhatnak egymásnak
illetve várhatnak el egymástól a partnerek. Ez szorosan összefügg a féltékenység problémájával. De most más
oldalról közelítem meg az egyéni szabadság kérdését. Azt szeretném
megmutatni, hogyan lehet a féltékenység kialakulását megelőzni, s egyben az
eddig szokásosnál jóval nagyobb szabadságot biztosítani egymásnak.
Lehet, hogy sokan fejcsóválva, hitetlenkedve
olvassák az alább kivonatosan ismertetett levelet, amelyet egy 22 éves, katonai
szolgálatát töltő fiatalember írt:
Van egy
menyasszonyom, ipari tanuló. Két éve járunk együtt, s megismerkedésünk után
nyolc hónappal megtörtént az, amit egyikünk sem bánt meg. Hamar belejöttünk,
maximálisan elégedettek vagyunk. Sohasem akartam korlátozni a szabadságát.
Mondtam neki, hogy szabadon ismerkedhet és haverkodhat srácokkal is, nem
kívánom, hogy az én kedvemért elzárkózzon a külvilágtól. A szülei ugyan
mondogatják neki, hogy ő már nem mehet ide vagy oda, mert vőlegénye van. De én
megnyugtattam, hogy nem fogok szólni érte. Nem akarom kisajátítani magamnak. S
ha már a feleségem lesz, akkor sem akarok rendelkezni felette. Viszont
feltétlen őszinteséget kértem és adtam, hiszen egy jó kapcsolatban ez első
számú követelmény. Mindig el is mondta, hogy pl. melyik fiú
tetszik neki az iskolában, kivel volt moziban, diszkóban, vagy kivel
csókolózott. Hát istenem! Ő olyan csaj, akit észrevesznek a srácok
és ha valaki tetszik neki, akkor nem mond nemet Attól ő nem lesz kevesebb.
A minap azonban azt mondta, hogy szerinte túl
sokat megengedek neki, és nem érti, miért vagyok ilyen engedékeny. Most tényleg
nem tudom, mit csináljak. Ő hagyományos típusú
családban nőtt fel, ahol a férfi oda szokott ütni az asztalra, hogy csend
legyen, most ő beszél, s az asszonynépnek ilyenkor
kuss. Úgy látszik, tőlem is ilyesmit vár, s nem tud mit kezdeni a szabadsággal.
Eddig a levél. A
tanácsokat illetően az olvasók véleménye valószínűleg erősen megoszlana. Sokan
bizonyára helytelenítenék a „túlzott szabadságot”, mondván, hogy a jegyesség
olyan elkötelezettséget jelent, amely szükségessé teszi a kapcsolat
kizárólagossá tételét. Ők azt ajánlanák a levélírónak, hogy „fogja szorosabban
a gyeplőt”, „viselkedjen férfiasan”, ahogyan menyasszonya elvárja. De talán
olyanok is akadnának, akik helyeselnék a szabadság biztosítását.
Van persze saját
véleményem is, s ez nem egyezik az említett álláspontokkal, bár inkább az
utóbbihoz áll közelebb. Éspedig annyiban, hogy felnőtt, érett emberek
kapcsolatában magam is az egyéni szabadság megőrzésére irányuló, kölcsönös
törekvést tartom kívánatosnak és korszerűnek. Csakhogy egyrészt az emberi
kapcsolatokban sohasem lehet szó korlátlan szabadságról (mert az
egyik ilyen szabadsága esetén a másiknak jóformán semmilyen szabadsága nem
maradna). Másrészt figyelembe kell venni, ki mennyire tud élni (s
nem visszaélni) a szabadsággal. Veszélyes
dolog előkészítés nélkül teljes szabadságot adni annak, aki erre még éretlen.
Ez olyasmi, mintha egy
kisgyereknek megengednénk, hogy igazi autót vezessen (jogosítvány nélkül).
Az egyéni szabadság
kölcsönös megőrzése a partnerkapcsolatban úgy, hogy egyik fél érdekei se
szenvedjenek csorbát, jóval nehezebb „mesterség”, mint az autóvezetés. Naivitás
lenne azt hinni, hogy ezt nem kell tanulni, hanem csak úgy jön magától. A fiú
menyasszonya sem tanulta még meg, ezért nem tud vele mit kezdeni, s így támad
bizonytalanságérzése. Ami nem csoda, hiszen ő még csak tizenéves, s
ebben az életkorban a fiatalok (főleg a lányok) jelentős része hajlamos
ragaszkodni a hagyományokhoz, mert bizonytalanságukban ezt látják fix pontnak,
s ilyen nevelést kapnak. A kis menyasszony egy elavult szemléletű környezet
állandó nyomása alatt van, ami alól nehezen tudja függetleníteni magát.
Szabadság vagy kizárólagosság?
Az elavult szemléletű, emberi
környezet fogalma nemcsak és nem feltétlenül a szülőket, vagy általában az
idősebb nemzedéket jelenti. Ebben a kérdésben ugyanis a fiatalok véleménye
(vagy éppen az „ifjúsági szubkultúra”) jórészt megegyezik az idősebbekével.
Széltében elterjedt szokás, hogy amint egy fiú „járni kezd” egy lánnyal,
elvárja tőle minden más baráti vagy partnerkapcsolat mellőzését. (S gyakran a
lány is ugyanezt várja a fiútól, bár nem olyan határozottan.)
Ennek oka a
múltból ránk maradt, patriarchális és tulajdonosi szemlélet, amely
annyira természetesnek tűnik, hogy a fiatalok is észrevétlenül és kritikátlanul
átveszik. Szinte „ösztönösen” – vagyis átgondolatlanul -- törekszenek a partner kisajátítására,
birtoklására, a kapcsolat kizárólagossá tételére. Ennek bizonyos előnyei is
lehetnek – például elősegítheti a kapcsolat
elmélyítését, egymás jobb megismerését, de nagyok a hátrányai és veszélyei is.
Éspedig annál inkább, minél fiatalabb életkorban kerül sor ilyen kizárólagos
kapcsolatra.
Serdülő- és ifjúkorban ugyanis nemcsak
az intim kapcsolat létesítésének módját kell megtanulni, hanem ki kell
alakítani egy megbízható „összehasonlítási alapot”, ami többféle
partner megismerését feltételezi, és gyakorolni kell az egyenrangúságot,
egymás önállóságának és szabadságának kölcsönös tiszteletben tartását is.
Aki túl korán
„leragad” egy partnerhez, az esetleg túl későn jön rá, hogy rosszul választott. Aki ifjúkorában
megszokta, hogy partnere kedvéért lemondjon önállóságáról és szabadságáról, az később rendszerint hagyományos, zárt házasságot köt,
amely egész életére gúzsba kötheti. Fiatalon könnyebb elsajátítani a
birtoklási törekvéstől mentes, szabad kapcsolatlétesítést – és az ennek
alapját képező, korszerű szemléletet –, mint felnőttkorban. De azért persze
fiatalon sem megy ez máról holnapra.
Visszatérve a bemutatott
esetre, a szóban forgó kis menyasszony talán azért érezte túl soknak a kapott
szabadságot, mert rájött, hogy néha rosszul, könnyelműen élt vele. (S erről
eszébe jutott, hogy ez a vőlegényével is megtörténhet.) Ez olyan felismerés,
amely alkalmas a felelősségérzet erősítésére, s ezáltal
a hasonló botlások elkerülésére, a szabadság mértéktartó felhasználására. Egy kicsit gyerekes vonás, hogy nem
bízik eléggé önmagában, s ezért inkább átengedné magát egy erősebb (bár
egyoldalú) külső kontrollnak, korlátozásnak. Ez azonban nem lenne jó
megoldás, hiszen ezzel önállósága, felelősségtudata is csökkenne. Holott épp
ezt kellene erősíteni. Okosabb tehát meghagyni a teljes szabadságot, de
szorosabb kapcsolatot tartani egymással (például levélben vagy telefonon stb.),
hogy a ballépések megelőzhetőek legyenek, és kialakuljon az érett, meggondolt,
felnőttes magatartás képessége.
Nézzünk meg egy másik,
érdekes esetet. Egy 16 éves diáklány írta, hogy a nyáron megismerkedett egy 18
éves fiúval, s megszerették egymást. Szeptember óta azonban csak havonta
egyszer találkozhattak. A legutóbbi találkozás után, amikor három órán
keresztül alaposan felizgatták egymást szexuálisan, de egyéb nem történt, a fiú
megírta, hogy még aznap este volt egy kalandja: lefeküdt egy könnyen kapható
lánnyal:
Én akartam, de
nem esett jól. Aztán haza mentem és kész. Most mindezt el is titkolhattam
volna, ha nem szeretnélek. De egyszerűen nem tudom eltitkolni. Lehet, hogy ez a
saját halálos ítéletem, de azt hiszem, így tiszta. Most gondolj, amit akarsz,
nekem akkor is hiányzol – és szeretlek.
A lány viszont nekem
tette fel a kérdést:
Arra szeretnék
választ kapni, hogy mit tegyek. Talán szakítsak a fiúval? Vagy ne csináljak nagy ügyet ebből az egészből? Létezik az, hogy egy
ilyen korú fiúnak annyira szüksége van egy nőre, hogy teljesen mindegy neki, ki
az, csak nő legyen? Talán ez időnként természetes? Hogyan képes ilyesmire
minden érzelem nélkül, egy olyan lánnyal, akit addig talán nem is ismert?
Megteheti ezt, ha engem igazán szeret, bár én még nem feküdtem le vele és egy
ideig nem is fogok? (Ezt ő is tudja.) Egyáltalán
elvárhatom-e tőle, hogy ne tegyen ilyet, ha én nem fekszem le vele? Amint
látja, tele vagyok kételyekkel, és nagyon nehéz döntenem, mert szeretem őt.
Hát, nem könnyű
kérdések, annyi bizonyos. Teljesen megértem, hogy nehezen tud dönteni.
Valószínűleg másoknak sem lenne könnyű. Mivel érdekelt, hogyan ítélik meg ezt
az esetet az olvasók, véleményt kértem róla. Ahogy várható is volt, a
vélemények erősen megoszlottak. Egy szakközépiskolás fiú például így foglalt
állást:
Sokat törtem a
fejemet, hogy én mit tennék a lány helyében. Határozott döntésem nincs. Talán
megbocsátanék, de bízni már nem tudnék benne. Pedig bizalom nélkül egy
kapcsolat semmit sem ér, így a megbocsátás is hiábavaló. Tehát marad a
szakítás. A fiú levele kiborított. Milyen stílus ez?!
Ilyen egy bűnbánó szerelmes levél? Nem hinném. Egy szó sincs arról, hogy
bocsánatot kérne. Semmi bűnbánás, megvolt és kész. Ez a fiú nem szereti igazán
a lányt. Minden megbecsülésem a lányé, aki nem hajlik az első szóra… Mi lett
volna, ha a lány fekszik le mással? A fiú lehordta volna mindennek, s jogosan…
Ez elég szigorú és
kicsit konzervatív vélemény, de van benne igazság. Különösen, ami a
feltételezett fordított helyzetet illeti: bizony, könnyen lehet, hogy a fiú
nehezebben bocsátott volna meg a lánynak. Az is igaz, hogy a fiú levelének
stílusa elég nyegle, fölényeskedő, bár érződik, hogy kicsit megbánta. De az is,
hogy a szakítás sem rendítené meg nagyon. Többen úgy foglaltak állást, hogy a
lány közölje a fiúval: most az egyszer megbocsát, de ha ez még egyszer
előfordul, akkor szakítani fog. Egy 19 éves fiú azt javasolta: beszéljék meg
részletesen, miért került sor a „félrelépésre”, és olvassanak el közösen
egy jó szexuális felvilágosító könyvet, hogy meg tudják oldani a köztük
felmerült szexuális problémát. Olyan is volt, aki azt javasolta, vegye
természetesnek, hogy a fiú félrelépett, mert „ilyenek a férfiak”. Egy 20 éves
fiatalasszony pedig ezt tanácsolta, hogy a lány „feküdjön le” a fiúval, akkor
majd nem megy máshoz. A pettinggel történő
kielégülés-kielégítés lehetőségéről senki sem szólt.
A félrelépés értékelése
Ezek után bizonyára kíváncsiak, mit
mond erről a pszichológus. Nos, minthogy nem ismerem az érintetteket és
körülményeiket, csak néhány szempontot adhatok a megoldáshoz. Először is,
semmiképpen sem természetes, hogy egy 18 éves (vagy akár idősebb) fiú
mindenféle mélyebb kapcsolat és előzetes megfontolás nélkül, csupán pillanatnyi
vágyainak engedve lefekszik egy jóformán ismeretlen lánnyal (netán
prostituálttal?), különösen, ha éppen másba szerelmes.
Az ilyen szexuális
kaland több szempontból is felelőtlen és veszélyes. Egyrészt a
nemi úton terjedő betegségek (például a HIV-fertőzés)
veszélyével jár. Másrészt, mert pusztán eszköznek tekinti a fiú ezt a lányt, s
ezzel megalázza, esetleg hiú reményeket ébreszt benne, vagy éppen teherbe ejti.
Harmadrészt figyelmen kívül hagyta, hogy ezzel nagy lelki gyötrelmet okozhat
annak a lánynak, akit (állítólag) szeret. De saját magának is komoly
lelkiismereti problémát okozott, hiszen utólag megbánta és elítéli saját
viselkedését. Ez a bűntudat sokkal nagyobb, belső feszültséget kelthet,
mint a „félrelépést” kiváltó szexuális vágy, felboríthatja az egyén lelki
egyensúlyát. Épp ezért érzi szükségét a fiú a vallomásnak és a megbocsátásnak.
Őszintesége azonban, bár
fájdalmat okozhat, pszichológiailag mégis jobb megoldás, mint ha eltitkolná
tettét, hiszen ezzel a belső feszültség levezetése előtt torlaszolná el az
utat, s állandósult bűntudata végül a kapcsolatot is megmérgezhetné. Ezt az
őszinteséget és megbánást talán érdemes megbocsátással méltányolni. A hasonló
esetek megelőzéséhez azonban nem annyira a szakítással való fenyegetőzés vezet,
mint inkább a fiú szexuális feszültségeinek levezetése, ami legegyszerűbben az
önkielégítés révén, vagy a lány segítségével (pl. petting
révén) történhet. Ugyanis, ha a lány csak fölizgatja a fiút, anélkül, hogy
kielégítené, akkor ezzel csalódást okoz neki, és olyan lelkiállapotba hozza,
ami kedvez a meggondolatlan cselekedeteknek.
Mi a tanulság mindebből? Többek között az, hogy félrelépésekre
leginkább akkor kerül sor, ha valaki nem talál elegendő kielégülést a
kapcsolatban, s ez nagyon hiányzik neki. Továbbá az, hogy egy félrelépés
miatt még nem kell felrúgni a kapcsolatot, hanem meg kell beszélni ennek okát
és megelőzésének lehetőségét. Ez azonban csak teljes és kölcsönös
őszinteség esetén sikerülhet!
De nézzünk egy másik
esetet is. 20 éves, egyetemista lány számol be arról, hogy 8 hónapja jár együtt
egy hasonló korú fiúval, szexuális kapcsolatuk is van. Kb. 2 hónapja a fiú elmondta, hogy összebarátkozott egy csoporttársnőjével:
Emiatt nem
támadt bennem semmi ellenérzés. Sőt, azt mondhatnám, örültem neki. Tudtam, hogy
nem sajátíthatom ki egészen, más emberekkel való, bizalmasabb beszélgetésre is
szüksége lehet. Nekem is van fiúbarátom, akitől tanácsot kérhetek. A csoportja
problémáit azzal a lánnyal jobban meg tudja beszélni. Megnyugtattam, hogy nem
haragszom ezért. (Már csak azért sem idegeskedtem, mert tudtam, hogy annak a
lánynak is van partnere.) Egy csoportkirándulás után azonban az én barátom
megváltozott, nyugtalan lett. Sejtettem, miről van szó, bíztattam, mondja el.
Azt mondta, beleszeretett a másik barátnőjébe, így most két lányt szeret. De ha
én nem hagyom el, ő sem fog elhagyni engem. Ez nekem nagyon rosszul esett, hisz
tudtam, hogy egyszerre csak egyvalakibe lehet szerelmes az ember, és ő a
másikba szerelmes. Ő is szenvedett, mert az a lány megírta neki, hogy szereti a
régi fiúját is, és nem bírná elviselni, ha elhagyná. Nemi kapcsolatunk továbbra
is fennmaradt, sajnos, nem voltam elég erős, hogy visszautasítsam. Csak azt nem
értem: ha a másikat szereti, hogyan tud velem lenni? Egy ideje nem beszél róla,
s én nem merem faggatni. Tudom, ha a jelenlegi helyzet meg is oldódna, további
ilyenekre mindig számítanom kell.
A levélíró természetesen
azt szeretné tudni, mit tegyen, bár elég reálisan látja a helyzetet. Több
lehetőség közül választhat. Például szakíthat partnerével, ha nem bírja
elviselni, hogy az mást is megkíván. (Amit sokan
tévesen azonosítanak a szerelemmel, holott két különböző dologról van szó.)
Csak kérdés, hogy érdemes-e szakítani, hiszen egy új kapcsolatban is kerülhet
hasonló helyzetbe – ezt jól ismerte fel. Vagy felszólíthatja partnerét, hogy
válasszon – azonnal, vagy bizonyos határidőn belül. További lehetőség, hogy úgy
tesz, mintha nem venné észre a fiúnak a másik lányra irányuló érdeklődését,
abban bízva, hogy majdcsak elmúlik. Megteheti azt is, hogy különféle
fondorlatokkal igyekszik megrágalmazni, rossz hírbe keverni a lányt stb.
Ami engem illet, egyik
felsorolt lehetőséget sem találom igazán jónak. (Legkevésbé persze az utolsót.)
Ha ez a lány komolyan szereti a fiút és hosszabb távú kapcsolatot
tervez vele, akkor valóban számításba kell venni, hogy mások is fölkelthetik
bármelyikük érdeklődését. Sőt, új szerelem is kialakulhat, különösen, ha
a régi már elmúlt. (S a szerelmek általában elég hamar elmúlnak.) De az
sem lehetetlen, hogy átmenetileg két partnerbe szerelmes valaki. Ilyenkor
sok mindentől függ, hogy melyik érzelmi kötődés bizonyul erősebbnek és
tartósabbnak – ám egyáltalán nem biztos, hogy az új!
Ha ezt megérti és
elfogadja, akkor már csak az a kérdés, mivel segítheti elő, hogy partnere
érzelmi kötődését ne veszítse el, hanem inkább erősítse. Semmi esetre sem
fenyegetéssel vagy intrikálással, megjátszott közömbösséggel vagy féltékenykedéssel.
Hanem inkább azzal, hogy ugyanúgy szereti őt továbbra is, s ügyel a
teljes őszinteségre. Tehát nem kényszeríti a fiút titkolózásra,
hazudozásra, hanem bíztatja, hogy mondjon el nyugodtan mindent, nem fog
megharagudni érte. (Ahogy ezt eddig is tette.) De ugyanakkor legyen saját maga
is őszinte, tehát ne titkolja el bánatát
vagy aggályait sem. Ha a fiú érzi, hogy nem akarja korlátozni a szabadságát
és megérti, hogy más iránt is érdeklődik, akkor jól fogja érezni magát a
levélíróval. (Feltéve persze, hogy más vonatkozásban is jól kijönnek
egymással.)
Ugyanez érvényes
természetesen a fordított esetre is, tehát, ha a hány érezné úgy, hogy „kettőt
szeret egyszerre”, vagyis máshoz is vonzódik valami miatt. Ezen az sem
változtatna, ha már házasok lennének. Hiszen a házasságnak sem kell jobban
korlátoznia a résztvevők szabadságát, mint a szerelemnek! Minél
hosszabb ideig tart egy kapcsolat, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy
egyik vagy mindkét félben felmerül egy másik partner iránti igény. S ha
a házastárs ellenállása miatt ez az igény csak nehezen, lopva vagy sehogy sem
érvényesülhet, akkor maga a házasság kerülhet veszélybe.
Jól mutatja ezt annak a
28 éves asszonynak az esete, aki 7 éve házas, és már első gyermekének
megszületése után észrevette, hogy férje más nő után is érdeklődik. A férj ezt
sokáig tagadta, később azonban:
…egy éjjel
elárulta, hogy az a nő a szeretője, s én engedjem meg, hogy szeretőt tartson.
Engem is szeret, csak azért van szüksége arra a nőre, mert mindazt megtalálja benne,
ami belőlem hiányzik. Én teljesen kiborultam. Később mégis beletörődtem,
gondoltam, hátha csak ugrat, de tévedtem. Egyszer véletlenül találkoztam a
szeretőjével, s felelősségre vontam. Belátta, hogy hibázott és megígérte, hogy
eltűnik az életünkből, de ez azóta sem történt meg.
Férjem nem beszél róla, de ismét kimaradozik, s látom rajta, hogy lelki beteg.
Már nem vagyok féltékeny, inkább aggódom, hogy mi lesz ennek a vége. Létezik-e
az, hogy egy férfi, aki az első szerelmével él házasságban, s gyermekeik is
vannak, ugyanolyan őszinte szerelmet érezzen egy másik nő iránt?
A tények azt mutatják,
hogy létezik. Ez az asszony nem alaptalanul fél, hiszen férje valóban fontos
igényeinek kielégítését kapja meg a külső partnerétől, ha ez a kapcsolat már
évek óta tart. Ezért mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy mik ezek az
igények és nem elégíthetőek-e ki mégis a házastársi kapcsolatban. Ha ez nem
lehetséges, akkor legjobb lenne elfogadni azt a tényt, hogy a férj bizonyos
igényeit más kapcsolatban elégíti ki. De a hallgatólagos tudomásul
vételnél többet érne, ha nyíltan meg is mondaná férjének, hogy milyen
feltételekkel nincs kifogása a külső kapcsolat fenntartása ellen.
A feltételeket illetően
ügyelni kell arra, hogy csak a valóban fontos dolgokhoz ragaszkodjon, és ne
nehezítse meg túlzottan a külső kapcsolat fenntartását, hiszen így beleegyezése
csak látszólagos lenne. Alapfeltétel lehet például, hogy a férj továbbra se
hanyagolja el házastársát és családját, s úgy folytassa a külső kapcsolatát,
hogy az ne sértse a család alapvető
érdekeit. Ha viszont ez biztosított, akkor semmi ok sincs arra, hogy a
feleség sértődött legyen és „hűvösen” viselkedjen férjével szemben.
Ellenkezőleg, arra kellene törekednie, hogy ő maradjon férje legjobb
barátja, akivel minden problémáját megbeszélheti. Így elérheti, hogy a férj
továbbra is jól érezze magát otthon, ne legyen bűntudata felesége előtt, s ne
legyen feszült az otthoni légkör.
Az ilyen őszinte,
baráti, egymás szabadságát alig korlátozó házasságot nevezik nyitott házasságnak.
(Aki többet szeretne tudni erről, annak ajánlom A
nemek viszonyának jövője című könyvem elolvasását.)
Illúziók a házasságról
A szerelemben és házasságban elérhető
szabadság foka azonban nemcsak azon múlik, hogy a partnerek milyen mértékű
szabadságban tudnak kölcsönösen megállapodni. Hanem azon is, hogy reális
elképzeléseik, elvárásaik, avagy illúzióik, téves elképzeléseik vannak-e a
házasságról. Az ismert tétel, miszerint „a szabadság alapja a szükségszerűség
felismerése”, itt azt jelenti, hogy csak a reális elképzelések valósíthatóak
meg szabadon. Az illúziók viszont szükségképpen csalódásokhoz vezetnek.
Jó példát találunk erre
egy 25 éves fiatalasszony levelében. Három éve házasok, jól megértik egymást,
kivéve egy dolgot: a szexet. Pedig eleinte, még a házasság előtti együttjárás során ez is jó volt egy ideig. Ahogy írja:
Amíg találtam
benne érdekeset, újat, a grafikon egy kicsit felfelé ment. Aztán viszont
zuhant, annyira, hogy megkértem, hagyjuk abba, unom, nincs értelme. Fél évig
egy másik fiúval jártam, vele jobb volt a szex… túl szép volt, így vége is
lett. Ekkor jelentkezett a régebbi partnerem, újra kezdtük és hamarosan el is jegyeztük egymást. A nemi életbe ugyan nehezen jöttünk
bele, de reméltem, hogy majd később…
Az esküvő
utáni harmadik este – soha nem felejtem el – bokszmérkőzés volt a tévében. Ő
nézte, én meg úgy bújtam oda hozzá, mint soha senkihez, oly imádattal (én hülye, azt hittem, a férjemmel teljesen más lesz, hiszen a
házasság szent, meg minden…) De a férjem rám szólt, hogy hagyjam már, hadd
nézze a tévét. Hát bennem akkor egy világ dőlt össze, ami azóta
sem épült fel. Eleinte még igyekeztem megjátszani magam egy kicsit, de ha
lehetett, kerültem a közeledését. Ehhez kapóra jött a terhesség és a szülés. A
helyzet azonban egyre rosszabb.
Milyen illúziókra, tévedésekre következtethetünk mindebből? Először
is megtaláljuk azt az illúziót, hogy egy partnernek (vagy éppen férjnek) mindig
érdekesnek, szeretkezésre késznek, sőt,
szenvedélyesnek kell lennie – ami pszichológiai képtelenség. Egy hosszabb
ideje tartó kapcsolatban senki sem tud állandóan érdekes és szenvedélyes lenni
(Ez nem is lenne jó, hiszen aki állandóan újszerű, az kiismerhetetlen,
kiszámíthatatlan, azzal nehéz lenne együtt élni.) A
kapcsolat stabilitásának egyik fő tényezője, hogy ismerjük a partnert, előre
tudjuk, milyen viselkedésre számíthatunk adott helyzetekben. Ez persze nem
zárja ki a bizonyos fokú megújulásra, változtatásra való törekvést. De azért el
kell fogadni, hogy a házasság (és minden tartós párkapcsolat) nem nyújthat
mindig újat, nem lehet örökké
szenvedélyesen lobogó Az ilyen kapcsolat funkciója, hogy bizonyos testi és
lelki igényeket elégítsen ki.
Egy másik illúzió, amit bizonyára sokan osztanak a levélíróval, az az elképzelés, hogy pusztán a házasságkötés tényétől a
partnerkapcsolat minőségileg magasabb szintre kerül. Akik hisznek a
házasság „szentségében”, azok – teljesen alaptalanul – feltételezik, hogy a
házastársak mindig nagyon szeretik és mindenben
kielégítik egymást. Ez az illúzió is elkerülhetetlenül csalódást eredményez. S
ilyenkor könnyen áteshet a másik szélsőségbe, hogy ti. túl
sötéten lát, semmiben sem hisz többé és visszahúzódik érzelmileg, mint a csiga
a házába.
Tetézi ezt gyakran egy
további, téves elképzelés, ami jórészt a szerelmi házasság kultuszából fakad.
Az, hogy ha már elmúlt a szerelem, akkor legalább úgy kell viselkedni, mintha
még meglenne – vagyis színlelni, megjátszani, színészkedni kell. Pedig
ha valaki igyekszik megjátszani magát, akkor biztosan zsákutcába kerül, hiszen
a jó párkapcsolat legelső feltétele az őszinteség. A szerelem elmúlása
nem feltétlenül jelent érzelmi elhidegülést, a barátság megmaradhat, s
ez elegendő alap a kölcsönösen kielégítő nemi élethez (főleg, ha a
változatosságról is tudnak gondoskodni).
Bőven vannak még más
illúziók is, lehetetlenség itt valamennyit sorra venni. Végeredményben azt
mondhatjuk, hogy a párkapcsolat nem feltétlenül csökkenti az egyéni szabadságot
– sőt, az is előfordulhat, hogy növeli. Ehhez mindenekelőtt reális elvárásokra,
őszinteségre és nyitottságra van szükség.
reménytelen
szerelem
Az ifjúkori szerelmek ritkán
sikeresek, s még ritkábban tartósak. Inkább az
jellemző rájuk, hogy egyoldalúak, diszharmonikusak vagy rövid lejáratúak. Ami
önmagában még nem volna olyan nagy baj, ha nem okozna olyan sok gondot a
fiataloknak, ha nem lennének súlyos kihatásai, néha egészen tragikus
következményei.
A
hozzám beérkezett levelek közül több száz foglalkozott fő problémaként
partnerkapcsolati kudarcokkal, szerelmi bánattal, csalódással. A legtipikusabb
kérdések:
•
Csakugyan reménytelen-e a szerelmem?
•
Csalódtam partneremben, szakítsak-e
vele? Hogyan?
•
Honnan tudhatnám meg, miért
szakítottak velem?
•
Belenyugodjak-e a szakításba?
•
Hogyan hódíthatnám vissza partneremet?
•
Hogyan heverjem ki a szakítást,
csalódást?
Előbb-utóbb csaknem
mindenki átesik szerelmi csalódásokon. Vannak, akik bámulatosan hozzáedződnek
ehhez, mások viszont úgy érzik, képtelenek elviselni. Ez elsősorban a lelki
stabilitás és a felkészültség fokán múlik. A tizenévesek helyzete azért
nehezebb, mert mindkét vonatkozásban rosszabbul állnak, mint a felnőttek.
A felkészültség
hiányosságain szerencsére viszonylag könnyen lehetne változtatni. Az ember
nemcsak saját hibájából okulhat, hanem mások tapasztalatainak mérlegelése révén
is. Nézzük meg először az úgynevezett reménytelen szerelem néhány esetét.
Mitől reménytelen?
Az ifjúkorban a szerelem gyakran a
képzelet és az illúziók síkján marad. Ettől persze még lehet nagyon
szenvedélyes. Itt van mindjárt egy példa. A „Halálos szerelem” jeligéjű, 14
éves lány írta:
Szerelmes
vagyok egy fiúba, bár tudom, hogy soha nem lesz az enyém. Ne
tessék azt hinni, hogy ez az a bizonyos kamasz-szerelem! A probléma az, hogy
már szinte utálok élni. Aludni sem tudok. Néha az iskolában is elsírom magam.
Nincs étvágyam és sokszor nagyon fáradtnak érzem
magam. Ez az egyik baj. A másik az, hogy ha ránézek egy fiúra, rögtön rosszul
leszek. Folyton ő jár az eszemben. A szüleim nem értik, miért nem tanulok. A
barátnőm szerint úgy nézek ki, mint egy hulla. Már lassan az utcára sem merek
kimenni. Mit tegyek?
Talán akadnak, akik
mosolyognak ezen, vagy fölényesen legyintenek rá, hogy „majd kinövi”. Jómagam
együtt érzek a levélíróval. Tudom ugyanis, hogy az ilyen, serdülőkori első
szerelmek nagyon komolyan veendők, mert alaposan
próbára teszik a fiatal idegi-lelki teherbíró képességét, ami még gyenge
lábakon áll. A levél szemléletesen fölvázolja a reménytelen szerelem tüneteit.
Csak éppen azt nem tudjuk meg belőle, mitől reménytelen ez a szerelem, s
valóban reménytelen-e? Lehet, hogy csak a levélíró látja annak, csekély
önbizalma vagy gátlásai folytán. De az is lehet, hogy csakugyan reménytelen, ha
mondjuk egy filmsztárba, híres énekesbe vagy világbajnokba „szerelmes” valaki.
Végeredményben bizony tipikus kamasz-szerelem ez, hiába
tiltakozik a levélíró a minősítés ellen. A felnőttes, érett szerelemnek ugyanis
épp az az egyik jellemzője, hogy ki sem alakul,
ha nincs reális esély a kölcsönösségre és a kapcsolat
megvalósíthatóságára. Ha egy reménytelen szerelembe ilyen hevesen bele tudja
élni magát, akkor ezt a lányt nem a józan esze, hanem az ellenőrizetlen
érzelmei és indulatai vezérlik, ami nem éppen felnőttes dolog.
Mit tegyen hát?
Próbáljon felnőttesebben, megfontoltabban viselkedni, tárgyilagosan tisztázni, hogy valóban reménytelen-e
ez a szerelem. S ha igen, győzze meg magát arról, hogy értelmetlenség
belesüllyedni a világfájdalomba. Keressen inkább egy elérhetőbb partnert, aki
viszonozza érzelmeit. Többet tudunk meg a választott partnerről a „Bolonddá
tesz a szerelem” jeligéjű levélből:
14 éves
múltam, de már halálosan szerelmes vagyok. A srácot nyáron láttam először az
üzemben, ahol nyári munkán voltam. Csak a barátaival beszéltem, de többször
szemeztünk, nagyon aranyosan nézett. Viszont most, pár hónap elteltével nem is
köszön, ha találkozunk. Pedig az összes hibáit elnézném, ha egyáltalán vannak
hibái, mert nagyon szeretem. Arra is gondoltam, hogy majdcsak elfelejtem.
Jártam is srácokkal, de hiába, mindig ő járt az eszemben. Ő most 16 éves, szakmunkástanuló.
Üzenni vagy írni nem merek neki, félek a kudarctól.
Mint látjuk, ez is
éretlen, plátói formája a szerelemnek, hiszen csak a „szemezésig” jutottak, egyikük sem mert közeledni a másikhoz. Pedig a nyári, közös
munkahely megadta volna erre a lehetőséget, s akkor még a kapcsolat sikerének
létrejöttének sokkal több esélye volt. A srác mostani viselkedéséből ugyanis
arra lehet következtetni, hogy benne az a nyári „szemezés” nem keltett olyan
nagy érzelmi visszhangot, mint a lányban. Talán már el is felejtette az
egészet.
Ám azért mégsem
feltétlenül reménytelen ez a szerelem. Hacsak a srác nem szerelmes egy másik
lányba, érdeklődése újra felkelthető. De ehhez a lánynak kellene felhívnia
magára a fiú figyelmét. Vagyis neki kellene közelednie hozzá. Például próbáljon vele újra szemezni, vagy szólítsa meg,
mint régi ismerőst, amikor találkoznak. Az üzenet vagy levél nem a
legszerencsésebb módja a kapcsolatkezdésnek. Persze lehet, hogy a lány annyira
fél a kudarctól, hogy semmilyen közeledés kezdeményezésére nem képes. Ez is az
éretlenség jele. Ha így van, azt ajánlom, hogy először más fiúkon
próbálja gyakorolni a kapcsolatlétesítés készségét.
Az igazán reménytelen
szerelem elsősorban azért reménytelen, mert irreális a szerelmi partner
kiválasztása, például azért, mert az illető már „foglalt” érzelmileg, vagy
jogilag is mással elkötelezett, esetleg nehezen áthidalható világnézeti,
műveltségi, életkorbeli, térbeli vagy társadalmi státuskülönbségek vannak a
partnerek között. Ilyen például annak a 15 éves lánynak az esete, aki kórházi
tartózkodása alatt szerelmes lett a 28 éves osztályos orvosba, aki nős és két
gyermek apja. Titkát még édesanyjának sem merte elmondani, mert félt, hogy
kinevetné, de minden este sírva alszik el és rá sem
bír nézni a fiúkra. Kérdi: mit tegyen? Bevallja-e szerelmét az orvosnak
telefonon vagy levélben, esetleg várja meg, amíg oda kerülhet ápolónőnek (mert
erre a pályára készül). Nyilván ez utóbbi a helyesebb; az alatt a pár év alatt
érettebbé válhat és kiheverheti ezt a reménytelen szerelmet.
Néha attól válik
reménytelenné egy szerelem, hogy a szerelmes valahogy ügyetlenül közeledik
szíve választottjához. Egy 13 éves falusi lány, miután többször szemezett az
autóbuszon egy 17 éves fiúval, levélben megírta neki, hogy nagyon tetszik, és a
házuk előtt fogja várni egy adott időpontban. S mi történt?
Egyik délután
két óra hosszat vártam a házuk előtt, mikor végre kijött. Közölte velem, hogy
most nem ér rá lányokkal foglalkozni, s különben sem akar falubeli lánnyal
járni. Még azt is mondta, hülyeséget csináltam azzal,
hogy levelet írtam neki, mert most mindenki rajta szórakozik.
Bár egyenjogúság van,
tehát a lány is kezdeményezhet, mégsem ilyen feltűnést keltő módon kellett volna ezt megtenni. Mennyivel
egyszerűbb lett volna, ha a buszon vagy máshol szólítja meg valamilyen ürüggyel
a fiút, s nem teszi ki őt gúnyos megjegyzéseknek. (Persze a kapcsolat így is
csak pillanatnyilag látszik reménytelennek, hosszabb távon elképzelhető a
folytatása. „Reménytelen szerelem?” kérdi jeligéjében is egy 17 éves lány, aki
nemrég ismerkedett meg egy hasonló korú fiúval.
Komolyabb
kapcsolat még nem szövődött köztünk, csupán annyi, hogy amikor találkozunk,
megpusziljuk egymást. Párszor elmentünk moziba és diszkóba, s levelezünk is. Én
nagyon szeretném elmélyíteni a kapcsolatot, de ő olyan tartózkodó velem
szemben, vagy nem tulajdonít különösebb jelentőséget az ügynek. Közben egy
másik srác erősen udvarolni kezdett nekem, de én állandóan csak őrá gondoltam,
s ezzel megbántottam a srácot. Barátnőim azt mondják, nem vagyok komplett, mert
mindig a másikról ábrándozom. Nem tudom, mit tegyek. Reménykedhetek-e, hogy
egyszer viszonozza szerelmemet?
Ha személyesen és jól
ismerném mindkettőjüket, talán bátrabban vállalkoznék az előrejelzésre, de
akkor is csak bizonyos valószínűségekről beszélhetnék. Így viszont legfeljebb a
kapcsolat kedvező alakításának néhány feltételére utalhatok. Először is, ne bízza a kapcsolat alakulását a
véletlenre, hanem kezdeményezze és szervezze meg a találkozásokat.
Másodszor, tudakolja meg, mivel szeret foglalkozni a fiú, s ajánljon neki olyan
közös programokat, amik feltehetőleg érdekelni fogják. Persze vegye figyelembe
partnere elfoglaltságát, s ügyeljen arra, hogy ne tűnjön tolakodónak vagy erőszakosnak. S még valamit: a
programoknál legyen tekintettel partnere anyagi helyzetére, s a költségeket
felváltva fizessék, vagy osszák meg egymás közt.
Amikor aztán együtt
vannak, igyekezzen úgy viselkedni, hogy partnere is jól érezze magát. Ehhez nem
arra van szükség, hogy vicceket mondjon neki vagy alkoholt
fogyasszanak, hanem mindenekelőtt viselkedjen természetesen, fesztelenül
és őszintén. Vagyis ne akarjon többet mutatni, másnak látszani, mint
amilyen valójában.
A másik fő szabály, hogy
lehetőleg ne beszéljen túl sokat, hanem hagyja szóhoz jutni partnerét is, sőt, tegyen
fel neki kérdéseket, mutassa ki az iránta érzett érdeklődését. S közben
éreztesse vele, hogy tetszik és nagyon rokonszenvesnek
találja. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy benne is rokonszenvet ébresszen.
Pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy legtöbben azt szokták
megszeretni, aki érdeklődést és rokonszenvet mutat irántuk.
A partner iránti
érdeklődés kimutatása azonban nemcsak a rokonszenv megnyerése szempontjából
fontos, hanem azért is, mert elősegíti a partner jobb megismerését. Például tisztázódhat, hogy a fiú más lányokkal szemben is
tartózkodó, vagy esetleg van valaki akihez már kötődik stb. Az utóbbi esetben
sem kell feltétlenül és azonnal lemondani róla, hiszen maga a tény, hogy eljött
a találkozóra, azt mutatja, hogy érdekli az új kapcsolat. Még akkor is lehet
remény, ha a partner pillanatnyilag jobban érdeklődik valaki más iránt.
Ilyenkor arra kell törekedni, hogy legalább a baráti kapcsolat fennmaradjon, s
időnként találkozzanak, beszélgessenek.
Ha viszont az illető a
barátkozástól is elzárkózik, akkor – legalábbis egyelőre – nincs mit tenni,
bele kell törődni, nem érdemes erőltetni a kapcsolatot. Ám
ilyenkor is figyelemmel kísérhetjük a rokonszenves személy sorsának alakulását,
s egy idő múlva – főleg, ha a körülmények változtak – újra próbálkozhatunk. A
legreménytelenebbek azok az esetek, amikor (például a nagy távolság miatt) erre
sincs lehetőség. Mit tehet valaki, ha a partnerjelölt 2–3 levelére sem
válaszol? Semmit (ha biztos, hogy megkapta a levelet).
A saját érdekében azonban
ilyenkor is sokat tehet az ember. Hogy mit, arra a későbbiekben még
visszatérek. Most foglalkozzunk másfajta problémákkal.
Szakítsunk-e és hogyan?
Igazi csalódásról akkor beszélhetünk,
ha egy már kialakult kapcsolat romlik el vagy bomlik fel valami miatt. Az ezzel
kapcsolatos problémák ott kezdődnek, hogy vajon helyesen ítéljük-e meg a
jelentkező nehézségeket, s főleg azt, hogy indokolt-e ezek miatt szakításra
gondolni.
Se szeri, se száma
azoknak az okoknak, amelyek szakításra vezethetnek. Elemzésük azt mutatja, hogy
nincsenek
„abszolút szakítási okok”, vagyis olyanok, amelyek feltétlenül és
mindig szakításhoz vezetnek. Ugyanaz az ok az egyik esetben szakítást hoz
létre, a másik esetben nem. Ez végeredményben az egyén szemléletének,
értékrendjének függvénye. Egy másik fejezetben láttuk, hogy még a félrelépés
sem feltétlenül ok a szakításra. (Pedig sokan még a partner jelentéktelen
flörtölését is annak tekintik.)
Egy 15 éves lány például
arról számolt be, hogy „nagyon belezúgott” egy fiúba, aki pár hétig
udvarolgatott neki. De aztán a barátnőjétől megtudta, hogy a fiú vele is
randevúzni akart. Ettől teljesen kiborult, s úgy érzi, szakítania kell a
fiúval. Már kéznél is van egy másik srác, aki járni szeretne vele. Pedig tudja,
hogy a barátnője nem fog a fiúval járni, hiszen van neki sráca. Azt kérdi, mit
tegyen.
Hát ilyenek ezek a
kamaszkori „nagy szerelmek”: hirtelen föllobbannak, aztán szinte törvényszerűen
jön a csalódás, az „örök harag”, ami persze szintén nem tart sokáig, de közben
egyik vagy mindkét fél már új partner felé fordul. Ez mutatja, mennyire
fejletlen még ilyenkor a kapcsolat fenntartásának, stabilizálásának képessége.
Hiszen az említett esetben elég lenne egyszerűen megkérdezni a fiút, miért akar
mással is randevúzni és kivel akar együtt járni
tulajdonképpen. (S az sem tragédia, ha mindkettővel.)
Az ember azt hinné, hogy
legtöbbször a partner „félrelépése” a szakítás oka. Pedig ennek az ellenkezője
is előfordul. Egy 22 éves egyetemista fiú írta az alábbiakat:
Négy hónapig
jártam egy 16 éves lánnyal. Nagyon megszerettük egymást, mégis egy hete
szakítottunk, az én hibámból. A baj ott kezdődött, hogy amikor ő 3 hétig
külföldön volt, én lefeküdtem egy másik lánnyal. Mikor hazajött, nem mondtam el
neki, féltem, hogy otthagy, pedig biztosan megértett volna. Az a másik lány nem
érdekelt, csak nagyon egyedül éreztem magam. (Azonkívül hozzá voltam szokva a
partnerváltáshoz.) De ettől még nem kellett volna szakítanom vele!
Azt hiszem,
valahogy pánikba estem és undorodtam magamtól a félrelépésem miatt. Ő mindig
őszinte volt hozzám, én pedig úgy éreztem, hogy visszaélek vele. Nem is tudom,
mit akartam ezzel a szakítással elérni, de mindent csak összezavartam, s most
nagyon hiányzik. Mit tegyek?
Úgy tűnik, ez a
meggondolatlan szakítás valamiféle önbüntetés volt. E mögött egy sajátos lelki
zavar, és a hagyományos szemléletben való megrekedés található. Vajon miért
érezte a levélíró annyira egyedül magát, hogy 3 hétig sem bírta ki a kedvese
nélkül? S miért nem merte bevallani a „félrelépését”, ha tudta, hogy számíthat
a megértésére? Mert hagyományosan az ilyesmit titkolni kell? Az őszinteség
hiánya itt is megbosszulta magát. Sokkal okosabb lett volna, ha a „büntetést” a
partnerére bízza, nem titkolva el azt sem, hogy megbánta félrelépését. Lehet
ezt még valahogy jóvátenni? Talán, de csak úgy, ha őszinte vallomást tesz partnerének.
A szex azonban más
vonatkozásban is okot szolgáltathat arra, hogy valaki szakításra gondoljon. Egy
16 éves lányban például azért merült fel ez a szándék, mert nem tudta
élvezni a szexet hasonló korú partnerével. Pedig különben „pont megfelelne”
neki a fiú, mert nagyon intelligens, házias stb. Bár a levélből nem derült ki,
hogy a szex itt közösülést (ami valószínű), vagy csak pettinget
jelentett, elég nyilvánvaló, hogy mindketten első szexpartnerei egymásnak,
tehát tapasztalatlanok. Lehet, hogy
a lánynak még a szexuális reagálókészsége
(illetőleg orgazmuskészsége) sem alakult ki. Szakítás
helyett tehát inkább ennek fejlesztésével törődhetne.
Jó néhány levélből az derült ki, hogy a szakítási szándékot nem annyira a
saját, mint inkább a szülők aggályai, kifogásai motiválták. Például azét
a 15 éves lányét is, akinek a szülei eddig még minden fiút „elmartak” mellőle.
A mostani partnert is szenvedélyesen kritizálják. S bár a levélíró néhány
dologban kénytelen igazat adni nekik, de mégis szereti a fiút:
Mit tegyek?
Hallgassak a szüleimre és szakítsak, vagy kövessem az érzelmeimet és maradjak
mellette? Ő nagyon ragaszkodik hozzám, nem lenne szívem elhagyni. Pedig éppen
most vonult be katonának, ami megkönnyítené a szakítást.
Nem könnyű tanácsot
adni, hiszen lehet, hogy a szülőknek van igazuk (különösen, ha a levélíróban is
úgy merül fel a kérdés, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak). Egy
bizonyos: nem lenne szép dolog, ha éppen akkor szakítana, amikor partnerének
nagyon is szüksége lenne arra a tudatra, hogy valaki várja és szereti. Javaslom
ezért, hogy legalábbis halassza el a szakítást, hogy mindketten kipróbálhassák:
mennyire hiányzik a másik. A távolság, a levelezés alkalmat ad arra is, hogy
egymást új oldalról ismerjék meg.
Aki már eljutott odáig,
hogy határozottan és véglegesen eldöntötte: szakítani fog, az – pszichológiai
szempontból – túljutott a nehezén. De azért a szakítás megvalósítása sem
könnyű. Egy 16 éves lány írta, hogy két hónapja jár egy fiúval, de közben
beleszeretett egy másikba, s most nem tudja, hogyan adhatná ezt tudtára a
régebbi fiúnak, akit sajnál. Itt először is azt kellene mérlegelni: indokolt-e
a szakítás a régebbi partnerrel. Ha ezt eldöntötte, akkor már csak a szóbeli
vagy írásbeli közlés marad hátra Ebből az
indokolás se maradjon ki, s lehetőleg
azt is hangsúlyozza, hogy nem a fiú hibájából kerül sor a szakításra. Ezzel
megkönnyítheti számára a kudarc feldolgozását.
A szakítás annál
nehezebb és annál nagyobb felelősséggel jár, minél régebbi a kapcsolat, s minél
jobban ragaszkodna hozzá a másik fél, aki így nehezen tudná elviselni a
szakítást. A hosszú éveken át fennálló intim kapcsolat szinte belénk
gyökerezik, kitépése óhatatlanul lelki sebeket
ejt. Nehéz eldönteni, mi a jobb: lassanként elsorvasztani,
egyenként vágni át a gyökereket, összekötő kapcsokat, vagy egyetlen gyors,
erőteljes csapással vágni el valamennyit. Nincs mindenkire érvényes recept,
mindig az adott körülményeket kell mérlegelni. A szakítás valamiféle előkészítése
azonban mindig ajánlatos.
Nehezebb helyzetben
vannak azok, akik egy testileg vagy lelkileg beteg partnerrel akarnak
szakítani. Például az a 16 éves lány, aki fél évi együttjárás után, amikor már kiismerte a fiút és szakítani
akart, tudta meg, hogy betegsége folytán a fiúra minden izgalom, stressz
veszélyes lehet. Úgyannyira, hogy a szakításra való célozgatás is ájulást
váltott ki nála. Egy másik, 17 éves lányt az alig megismert partnere
öngyilkossággal fenyegetett meg arra az esetre, ha szakítani próbálna vele.
Ennek nyomatékosítására megmutatta csuklóján egy korábbi öngyilkossági kísérlet
nyomait.
Nyilván jobb lett volna
bele sem menni ilyen kapcsolatokba, de hát nagyobb elővigyázattal sem lehet
mindent előre látni. Tény, hogy egyetlen megkezdett kapcsolat sem nehezedhet
végzetszerűen az emberre. Mindenkinek joga van szakítani, ha alapos
megfontolás után is úgy látja, hogy az adott kapcsolat nem felel meg
igényeinek, érdekeinek, vagy éppen veszélyezteti önmegvalósítását,
boldogulását. Az ember elsősorban saját magáért felelős.
Megteheti ugyan, hogy
önmagát alárendeli mások boldogságának, de ez erkölcsileg csak akkor fogadható
el, ha ez nem teszi őt boldogtalanná és ha önként, nem
zsarolás vagy kényszer hatására teszi. A partner betegsége vagy öngyilkossági
fenyegetése a zsarolás eszköze lehet. Nem javasolhatom senkinek, hogy hagyja
magát zsarolni. Tehát ilyen esetben se mondjon le a szakításról, de legyen
óvatosabb és fokozatosabb. Ha kell, vegye igénybe mások (szülők, barátok, orvos
stb.) segítségét, vagy keressen magának olyan elfoglaltságot, ami erősen
megnehezíti a találkozásokat.
A szakítás leggyakoribb okai
Saját elhatározással szakítani sem
könnyű, de a partner által kezdeményezett szakítást elfogadni, elviselni még
nehezebb. Különösen akkor, ha valaki azt sem tudja, miért szakítottak vele. A
szakítás nehézségei és a kapcsolati kultúra hiányosságai magyarázzák, hogy
éppen tizenéves korban elég általános a durva, agresszív szakítás, és a
magyarázat, sőt, bejelentés nélküli „lelépés”.
Egy 15 éves lány írta, hogy partnere, akivel
semmilyen nézeteltérése nem volt, egyszer csak nem jött el a megbeszélt
randevúra, „sajnos, mindmáig ismeretlen ok miatt”. (Arról nem írt, hogy
próbálta-e keresni.) Egy másik, 19 éves lánnyal fél évi
együttjárás után csak annyit közölt a partnere, hogy
másnap nem jön. A munkahelyen azóta is találkoznak, de
a fiú úgy viselkedik, mintha sohasem jártak volna együtt. A lány pedig nem meri megkérdezni, miért kerüli őt.
(Holott ezt kellett volna tennie.) Vannak fiatalok, akikkel sorozatosan
szakítanak. Egy gimnazista lány írta:
Még soha nem
volt tartós kapcsolatom. Ha megismerkedem egy fiúval, olyan nem létezik, hogy
egy hétnél tovább járjak vele. Legutóbb egy nagyon helyes sráccal találkoztam,
de már előre féltem az egésztől, s közben is az járt
az eszemben: vajon meddig tart? És éreztem, hogy nem sokáig. S csakugyan, pár
nap múlva egy lánnyal láttam… csúnyán becsapott. Tehát állandóan csalódnom
kell. Már úgy érzem, meg fogok bolondulni. Ha nincs fiúm, mindig csak tanulok,
nem megyek sehová. Nagyon rossz. Ha meg van, állandóan idegeskedem
és mindig az jár a fejemben: ez is itt hagy? Ennek sem kellek? De miért, miért?
A levélírónak láthatólag
fogalma sincs, miért ilyen balszerencsés. Pedig az ok éppen őbenne rejlik, mert
igaz a közmondás: mindenki a saját sorsának kovácsa. Kicsit tudományosabban
közelítve a kérdést: bármely törekvésünk sikere nagyrészt azon múlik, mennyire
vagyunk felkészültek a cél elérésére, és – ami
ebből következik – mennyire vagyunk biztosak a dolgunkban. Ha úgy kezdünk hozzá
valamihez, hogy tele vagyunk bizonytalansággal, kétségekkel, ha
eleve nem bízunk a sikerben, akkor szinte törvényszerű, hogy kudarcot
vallunk. Kevesen tudják, hogy vannak önmagukat teljesítő jóslatok, vagyis
olyanok, amelyek azért teljesülnek, mert hisznek bennük, biztosnak,
elkerülhetetlennek érzik bekövetkezésüket.
A pszichológia
megkülönböztet például „sikerre orientált”
és „kudarckerülő”, vagy kudarctól
félő embertípusokat, s nem tartja véletlennek, hogy az utóbbiakat „üldözi a
balszerencse”. A levélíró esetében is ez lehet kudarcainak közvetlen oka. Ám,
hogy miért vált ilyenné, azt leveléből nem lehet megállapítani. Valószínűleg
mélyebb, esetleg a kisgyermekkorba visszanyúló, családi körülményeivel
összefüggő okai vannak. Feltehetőleg nemcsak a partnerkapcsolatokat illetően hiányzik az önbizalma, hanem más téren
is. Így a megoldás sem egyszerű, nem pusztán elhatározás kérdése. Kitartó
önnevelésre van szükség, és a pszichológiai szaksegítség is aligha
nélkülözhető.
Tizenéves korban a
szakítások egyik legjellegzetesebb oka, hogy a lány nem hajlandó engedni a fiú
szexuális igényeinek. Ennek egy tipikus esetét ismerteti ez a levél:
17 éves lány
vagyok. Két hónapja megismerkedtem egy hasonló korú fiúval. Egyből észrevettem,
hogy nagyon rámenős. Már a harmadik napon azt akarta, hogy legyek az övé. De én
ezt elutasítottam, hiszen még szűz vagyok, és különben is korai lett volna még.
Erre ő azt mondta, hogy maradi vagyok, apácaéletet élek, de ő majd modern nőt
farag belőlem.
Azt is mondta,
hogy hajlandó várni a lefekvéssel, de amíg én nem fekszem le vele, addig ő
„félrelép”. Szerinte ugyanis nem kívánhatom tőle, hogy megtartóztassa magát.
Mondtam neki, miért nem folytat önkielégítést, de ő hallani sem akart róla, és
panaszkodott, hogy már 4 hónapja nem volt nővel. Én őt nagyon szerettem, de a
tudat, hogy képes engem megcsalni, dacot váltott ki belőlem. Képtelen voltam
kimutatni, hogy szeretem, és mogorván viselkedtem vele. Ő egy darabig még
kedves volt hozzám, de a vége az lett, hogy otthagyott. Azóta egy nyugodt
percem sincs, tanulni sem bírok…
Másokkal együtt ez a
lány is azt szeretné tudni, igaza volt-e a fiúnak, és hibát követett-e el,
amikor nem feküdt le vele?
Szerintem ilyen esetben
mindkét fél követ el hibákat. Elsősorban persze a fiú, aki nem veszi
figyelembe, hogy egy szűz lánynak általában nincsenek
olyan erős szexuális vágyai (főleg, ha még az önkielégítést sem gyakorolta),
mint a fiúknak, s ugyanakkor több oka van félni a szexuális kapcsolat
elkezdésétől. A fiúnak tehát nem lenne szabad „rámenősnek” lennie a közösülést
illetően, hanem türelmesen és fokozatosan kellene a lányt a nemi élet különböző
formáira rávezetni. A levélben szereplő fiúnak az önkielégítést illetően sem
volt igaza, hiszen ez sokszor jobb megoldás, mint mindenáron szexuális
partnert keresni. Amellett a lány „kioktatása” és a félrelépéssel való
fenyegetőzés, zsarolás elég sértő volt és joggal keltett visszatetszést.
A lány nem azzal követte
el a hibát, hogy megtagadta a „lefekvést”, a közösülést (vagyis nem hagyta
magát zsarolni), hanem inkább azzal, hogy mogorva volt és minden érzelmi és
szexuális közeledéstől elzárkózott. Pedig a fiú szexuális igényei érthetőek,
természetesek, s nem helyes ezeket egyszerűen figyelmen kívül hagyni, bár
fontos tudni, hogy nemcsak a közösülés vagy az önkielégítés jöhet számításba.
(Lásd a pettingről írtakat.) A
lány hibája, hogy nem is próbálta elfogadtatni a fiúval a közösüléstől eltérő
kielégülési módokat (valószínűleg nem is ismerte azokat). S ha még csak kedves
sem volt a fiúval, nem csoda, hogy otthagyták.
A szexszel kapcsolatos
szakítások másik típusa, amikor a lány odaadja magát, aztán mégis „dobja” őt
a fiú. Ezt első pillantásra nehezebb megérteni, mint a „lefekvés”
megtagadásából eredő szakításokat. Mi lehet ilyenkor az ok?
Egy 16 éves lány, aki
már járt egy fiúval, a szombat esti diszkón megismerkedett egy másik sráccal, s
elment vele „házibulizni”. Bár mindketten megmondták egymásnak, hogy van
partnerük, az ital és a heves „udvarlás” megtette a hatását: a lány „odaadta a
szüzességét” a fiúnak, aki úgy viselkedett, mintha folytatni akarná a
kapcsolatot. S valóban, a következő hétvégén is eljött, s újabb szeretkezésre
került sor. Másnap azonban nem ő, hanem a barátja ment el a megbeszélt
randevúra:
Elmondta, hogy
ez csak egy kaland volt, a fiú csak szórakozni akart, de már nem akarja
folytatni. Sajnos, én viszont egy kicsit beleszerettem
és szeretnék továbbra is jóban lenni vele. A régi srácomra már rá sem tudok
nézni, folyton ideges vagyok és nem tudom, mi lesz
velem.
Nyilvánvaló, hogy ez a
lány kissé meggondolatlanul vetette bele magát ebbe a kalandba, anélkül, hogy
közelebbről ismerte volna a fiút. Figyelmen kívül hagyta, hogy az esetleg csak
kalandot keres. Nem marad más hátra, mint levonni az ügy tanulságait (s örülni,
ha legalább nem esett teherbe, vagy nem szedett fel valami fertőzést). A „régi
srácra” pedig valószínűleg a bűntudata
miatt nem tud „ránézni”.
Másik eset: egy 22 éves
lány sokáig ellenállt 25 éves férfikollégája ostromának, aki közben egyre
durvább és gúnyosabb lett vele szemben, amit a lány már nem bírt elviselni:
Úgy gondoltam,
jobb lesz, ha engedek. Feláldoztam magam érzelem nélkül, értelmetlenül. Semmi
jót nem kaptam, egy pillanatát sem élveztem, úgy bánt velem, mint egy tárggyal.
Elvártam volna, hogy megváltozik, kedvesebb lesz, de nem így történt. Azóta még
ridegebb, s egyáltalán nem közeledik. Emiatt borzasztó lelkiállapotba kerültem,
nagyon bánom, hogy odaadtam magam, és öngyilkosságra gondolok.
Kétségkívül nagy
butaságot követett el a levélíró, amikor meggondolatlanul odaadta magát egy
ilyen faragatlan alaknak, aki valószínűleg már eredetileg is csak kalandra,
hódításra törekedett. Bár az is lehet, hogy eleinte még komoly volt a szándéka,
csak a lány hosszas ellenállása folytán fölülkerekedett benne a bosszúvágy.
Végül az sincs kizárva, hogy a lány hideg viselkedése a szexuális együttlét
során kiábrándítólag hatott rá, s ezért szakított.
Tény, hogy nagy hiba volt kölcsönösen
pozitív érzelmek nélkül közösülni, de még nagyobb butaság emiatt az
öngyilkosságra gondolni.
A szakítások gyakori oka
a lekötöttségtől, elköteleződéstől való
félelem, ami mögött kapcsolati problémák éppúgy rejtőzködhetnek, mint
bizonyos személyiségzavarok, vagy a túl erős szabadságigény és
változatosságigény. Ilyenkor előbb-utóbb megjelenik a „harmadik”, aki aztán
ürügyet szolgáltat a szakításra.
„Visszahódítás”
A szakításokkal kapcsolatban kétféle
embertípusról beszélhetünk. Az egyik hajlamos a belenyugvásra (még akkor is, ha
nehezen tudja túltenni magát a csalódáson), a másik mindent elkövet, hogy
„visszahódítsa” az őt elhagyó partnert. Előfordul,
hogy ez sikerül is (bár többnyire nem). De vajon mitől függ a visszahódítási törekvés sikere?
Vegyünk példának egy
egyszerű, mindennapos esetet. Egy 16 éves lány írta, hogy a fiú, akivel közel
egy évig együtt járt, egyik napról a másikra, szó nélkül otthagyta:
Az utcán
sétált egy másik lánnyal és nem is köszönt nekem. Ez nagyon bántott. Most
érzem, mennyire hiányzik. Írtam neki levelet, de nem válaszolt. Fölhívtam
telefonon, de csak annyit közölt, hogy már nem szeret. Pedig két hete még azt
mondta, csak velem tudna élni. Kérem, segítsen őt visszaszerezni, mert én nem
tudok mást szeretni.
Ahhoz, hogy konkrét
tanácsot tudjak adni, alaposan kellene ismernem e hűtlen elhagyás előzményeit.
Hiszen bármely esemény csak az előzmények és
összefüggések ismeretében válik világossá. Egy adott helyzet
megváltoztatására csak akkor van jó esély, ha ismerjük a helyzet kialakulásának
történetét. A levélíró azonban csak azt említette meg, hogy a fiú az utóbbi
időben hanyagolta őt. De egy szót sem írt arról, szóvá tette-e ezt a
hanyagolást és ennek okát, vagy volt-e valami nézeteltérés, vita közte és a fiú
között.
Mindez arra vall, hogy
ez a lány nagyon alacsony tudatossági szinten vett részt ebben a kapcsolatban,
s most, utólag sem próbálja elemezni, mi lehetett a baj. Pedig, ha őszintén
próbált volna beszélgetni partnerével arról is, ami nem tetszik egymás
viselkedésében vagy nézeteiben, akkor talán nem került volna sor az elhagyásra.
De legalábbis jobban megértené, miért szakított a fiú. Mert így valóban elég
érthetetlennek tűnik, ami nemcsak a szakítás lelki feldolgozását nehezíti,
hanem a fiú „visszahódítását” is. (Azért teszem ezt a szót idézőjelbe, mert
kissé elavult szemléletet tükröz; mintha bizony a partner korábban
„meghódított”, vagyis alárendelt lett volna.)
A kapcsolat
visszaállításának, helyrehozásának fő feltétele tehát a szakításhoz vezető okok tisztázása. Enélkül
ugyanis nem lehet a kapcsolatot új (és erősebb) alapokra helyezni. Ez a
tisztázás viszont rendszerint csak a partner segítségével lehetséges.
Normális esetben már a szakítás előtt beszélgetnek erről, bár az ritkán fordul elő, hogy kölcsönösen megegyeznek a
szakítás indokoltságában.
Mivel pedig a szakítás
oka általában „kényes ügy”, erről lehetőleg
személyesen kell vele beszélni (s nem telefonon), nyugodt körülmények
között. A levélbeli tisztázás is csak akkor indokolt, ha a személyes
beszélgetésre semmiképp sem kerülhet sor. A levélíró tehát nem a
legszerencsésebb módon próbálkozott. Ráadásul valószínűleg nem annyira a
szakítás okának tisztázásáról, hanem a kapcsolat folytatásáról beszélt Ez azért
nem okos dolog, mert ha valaki egyoldalú döntést hoz, akkor nyilván felkészült
arra, hogy a másik fél igyekszik őt döntésének megváltoztatására bírni. Tehát
megkeményíti magát, szidásnak és könyörgésnek egyaránt ellenáll, védi a saját
döntését.
Ha viszont azzal
kezdené, hogy tiszteletben tartja partnere döntését, de szeretné ismerni
az indokait, akkor ez elől valószínűleg kevésbé zárkózik el. Így lehetővé válik
egy „utolsó” kapcsolatfelvétel, amely a szakítást is új színben tüntetheti fel,
megkérdőjelezheti indokoltságát. Egy ilyen tisztázó beszélgetés létrejötte
természetesen csak akkor jelent komoly esélyt a kapcsolat helyreállítására, ha
az elhagyott félben megvan a türelem és a törekvés a másik megértésére és saját hibáinak elismerésére. Mert
ha csak vádaskodni tud, akkor még biztosabban elveszíti azt, akit szeret.
Ehhez kapcsolható annak
a 18 éves lánynak az esete, aki két évig járt egy fiúval, s bár szerette,
következetesen elutasította szexuális közeledését:
Egy
osztálytársam nemrég annyira megszédített, hogy lefeküdtem vele. De semmi jót
sem éreztem, mert mindig csak arra a fiúra gondoltam, akit szeretek. Este,
amikor eljött hozzám, nem mertem a szeme közé nézni, sőt, nem is szóltam hozzá.
Erre otthagyott és már három hónapja felém sem néz. Nem tudom, mitévő legyek,
hogy szerelmünk helyreálljon. Talán keressem fel a munkahelyén?
Elég nyilvánvaló, hogy a
szakításra a lány hibájából került sor. A kapcsolat helyreállítása aligha
történhet meg anélkül, hogy a lány beismerné és jóvátenné hibáját (amit persze
rögtön az eset után kellett volna megtennie). Ez történhet levélben vagy
telefonon is, valahogy így:
Tudod, gondolkoztam s
történteken, és most már belátom, hogy (elsősorban) az én hibámból romlott el a
kapcsolatunk. Nem akarom itt ezt részletezni, jobb lenne személyesen beszélni
róla, de más dolgokról is szeretném megtudni a véleményedet. Mikor
találkozhatnánk evégett?
Ha aztán létrejön a találkozó,
részletesebb, őszinte vallomást kell
tenni és önkritikát gyakorolni. Ami nem könnyű, mert nagyfokú önuralmat
igényel. Ráadásul a partner ilyenkor gyakran megalázkodást vár, nyeregben érzi
magát, s azt hiszi, most már ő diktálhatja a kapcsolat folytatásának
feltételeit. Az önkritika azonban nem „feltétel nélküli kapituláció”, ezt
ilyenkor világosan értésére kell adni a másiknak. A hiba beismerése és
kijavítása – ami a fenti esetben pl. azt jelenti, hogy
ne a szerelmi partner szexuális közeledését utasítsa el, hanem az alkalmi
csábítókét – megalapozhat egy valóban egyenrangú kapcsolatot.
Ha viszont a partner
eleve elzárkózik egy „végső” találkozástól, megbeszéléstől, s ezt egy későbbi
próbálkozáskor is megismétli, akkor nincs értelme újra és újra kilincselni
nála: bele kell nyugodni a szakítás véglegességébe. Túl kell, és túl lehet
élni!
Felejteni – de hogyan?
Aki belátta, hogy egy számára fontos
párkapcsolat nem újítható fel (vagy nem hozható rendbe), az érthetően szeretne
napirendre térni fölötte, megszabadulni a kudarc nyomasztó terhétől – vagyis
felejteni. Legalábbis ez a normális reagálás egy kapcsolati kudarcra. A
felejtés, pontosabban a kudarc lelki feldolgozása, megemésztése azonban nem
egyszerűen elhatározás kérdése. Sokan képtelenek megszabadulni az emlékektől, a
szerelmi bánattól, s ez lehetetlenné teszi számukra egy új partner keresését,
elfogadását.
Vajon mi nehezíti annyira a felejtést?
Röviden fogalmazva: az érzelmi
kötődés! Ennek erőssége sok mindentől függ, mindenekelőtt az
egyén kötődési készségétől, továbbá a kapcsolat jellegétől és időtartamától.
Előfordul, hogy sokszor egy olyan kapcsolat elfelejtése is nehezen megy,
amelyik tulajdonképpen létre sem jött, vagy csak egész rövid ideig tartott. Egy
17 éves lány például nem volt képes elfelejteni azt a fiút, akivel a nyáron
néhányszor beszélgetett:
Az a bajom,
hogy akit megszeretek, azt hónapokig vagy egy évig sem tudom elfelejteni. Még
mindig szeretem, és olyan szerencsétlennek érzem magamat. De legalább ne látnám
még néha sem!
Meglepő, hogy néhány
beszélgetés (esetleg „szemezés”) is ilyen mély nyomokat hagyhat. Hát még, ha
ennél több is történt volna! Hiszen minél közelebbi intim kapcsolatba kerülünk
valakivel, annál erősebben kötődünk hozzá érzelmileg. Jól mutatja ezt például
egy 16 éves lány levele:
Nagyon
szerettem azt a fiút, akivel először csókolóztam. Nem tudom elfelejteni, még ma
is kötődöm hozzá, holott már régen vége mindennek. Pár hónapja megismerkedtem
egy 19 éves sráccal. Hamarosan le akart feküdni velem, persze nem engedtem.
Sokkal nagyobb volt a félelmem, mint a szeretetem. Különben jól kijövünk,
hasonló a természetünk, de ő szereti az italt. Félek, hogy most hozzá fogok úgy
kötődni, mint az első srácomhoz, és ezt már semmi sem tudja feloldani. Pedig
házasságról vele nem lehet szó, különben is tovább akarok tanulni.
Lehet, hogy sok túlzás
van ebben az aggályban, de azért nem teljesen alaptalan. A kielégülést nyújtó
szexuális kapcsolat valóban alkalmas arra, hogy érzelmi kötődést hozzon létre,
vagyis az összetartó erő szerepét töltse be egy kapcsolatban. Ezért van az,
hogy stabilabbak azok a kapcsolatok, házasságok, amelyekben megvan a kölcsönös
szexuális kielégülés. (Az is előfordul, hogy szinte csak ez tart össze egyéb
szempontból kiegyensúlyozatlan kapcsolatokat.)
De vannak olyanok is,
akiknél a szexuális kielégülés nem vált ki jelentősebb érzelmeket, vagy csak
gyenge illetőleg futólagos érzelmi fellobbanást idéz elő. A férfiak
inkább képesek az érzelmi kötődés nélküli szexre, mert a hagyományos
nevelés ilyen mintákat állított eléjük, és nem fejlesztette érzelmi
kultúrájukat. A múltban jellemző volt, hogy a szexuális kapcsolat megkezdésével
a lány elkezdett kötődni a fiúhoz, aki viszont menekülni kezdett az érzelmi és
jogi elkötelezettség elől. Ilyen esetek ma is előfordulnak. (Sőt, a fiatalok
bizonyos rétegeiben szinte divattá vált az érzelmi kötődés nélküli, rövid
lejáratú szexuális kapcsolat.)
A lányok túlnyomó
többségére azonban ma is az erős kötődési hajlam jellemző.
Sok levélből tudnék idézni, lányoktól, akik hosszabb-rövidebb szexuális
kapcsolat után úgy érezték, hogy már senki mást nem tudnának megszeretni. Egy
25 éves írja:
Nemrég lett
vége egy kapcsolatomnak, ami számomra csodálatos, boldog szerelem volt. A fiú,
akit szerettem, külföldi, néger származású. Előtte is volt néhány fiúm, sőt,
egy vőlegényem is, de ennyire nem szerettem senkit. Csak ez a néger fiú tudott
kielégíteni a szeretkezésben. Most már tudom, hogy végérvényesen vége, és talán
okosabb is így. Bánatos és csalódott vagyok, de öngyilkosságra nem gondolok,
mert az ostobaság. Egyébként is: van más is az életben, nemcsak a szerelem.
Szóval lekötöm magam, de mégis kicsit üresnek érzem az életemet. Hiányzik a
szerelem. S úgy érzem, más nem kell, csak az ő testét kívánom, a sötét bőr hat
rám izgatólag. Félek, hogy ez már valami beteges
hajlam nálam. Változhatok-e ezen a téren? És hogyan gyógyítsam ki magamat?
Mielőtt megpróbálnék
válaszolni a kérdésekre, érdemes ezt a levelet egy kicsi elemezni. Először is a
párválasztást. Az rendben van, hogy a levélírónak
nincsenek faji előítéletei. De már eleve tudhatta volna, hogy ebből a
kapcsolatból aligha lesz házasság, így felkészülhetett volna az előbb-utóbb
bekövetkező szakításra, vagy elkerülhette volna az egész kapcsolatot. Nem
világos, hogy a jó szexen kívül mit kapott még ettől a néger fiútól, milyen
lelki-szellemi tartalma volt a kapcsolatuknak. Ha pedig tényleg ilyen boldog
volt vele, miért kellett, hogy „végérvényesen vége” legyen? Hiszen akár össze
is házasodhattak volna!
Persze lehet, hogy éppen
az elkerülhetetlen elválás tudata tette ezt a szerelmet, ezt az „egzotikus”
kapcsolatot olyan széppé. Az erős érzelmi kötődést pedig elsősorban az
magyarázhatja, hogy ez a néger fiú volt az első és (eddig) egyetlen, akivel a
lány szexuálisan kielégült. Innen ered a sötét bőr szexuálisan izgató hatása,
ami nem „beteges hajlam”, hanem egyszerűen feltételes
reflex. Mindenesetre érthető, hogy a szerelmi partner elvesztése nagy lelki
megrázkódtatás a levélíró számára. Levele azonban azt mutatja, hogy képes ennek
feldolgozására. Nem merül bele a világfájdalomba, nem gondol öngyilkosságra,
hanem igyekszik elfoglalni magát, és mérlegeli új kapcsolatok, új szerelem
lehetőségét.
S ezt jól teszi, hiszen
éppen azért sikerülhet könnyebben már mással is, mert a néger fiúval
megtanulta, hogyan lehet kielégülni. A kialakult orgazmuskészség
általában elég könnyen átvihető egyik partnerről a másikra. Lehet
ugyan, hogy a levélíró új partnere nem lesz olyan tapasztalt és kulturált a
szexben, mint ez a néger fiú volt. (Persze tévedés lenne azt hinni, hogy minden
néger férfi ilyen.) De ez sem lenne baj, ha egyébként jó a kapcsolat, mert ez a
lány most már rá tudja vezetni a partnerét a jó szexuális viselkedésre.
Különben is: az, hogy valaki eljut-e a kielégüléshez vagy sem, nem annyira a
partnerén, mint inkább saját magán múlik, például azon, hogy mennyire tudja
irányítani a partnerét (és önmagát).
Ami azt a kérdést
illeti, hogy lehet-e még újra szerelmes, erre egyértelmű igennel válaszolhatok.
Akiben a szerelem képessége kialakult, az képes
ismételten átélni ezt az élményt. Köztudott, hogy a legtöbb ember nem
egyszer, hanem többször lesz szerelmes élete során. Megkönnyíti egy újabb
szerelem kialakulását, ha az előző (első) szerelmi partnerhez hasonló típusúval
találkozunk. A nagy szerelmek ugyanis mélyen bevésődnek az emberbe (ez az imprinting),
erősen befolyásolják a tudattalan partnerideált, vagyis az ideális partnerről
alkotott elképzelést.
A szerelmi bánat legjobb
gyógyszere tehát, ha a passzív, tétlen kesergés helyett igyekszünk megkeresni
az elveszített partner hasonmását, de legalábbis bizonyos kedvező
tulajdonságainak megszemélyesítőjét. Ez lehetővé teszi, hogy a régi partner
iránti érzelmeinket részben vagy egészen átvigyük az új partnerre, vagyis
ugyanúgy szeressük, mint a régit. (Az ilyen „áttételnek” a freudi
pszichoanalízisben is központi szerepe van.)
Az érzelmeknek ez az
„átcsoportosítása” természetesen nem mindig könnyű és sikeres. A szerelem
nagymértékben személyhez kötött érzelem, s a szerelmi partner elvesztése
olyasféle lelkiállapotot idézhet elő, mint amikor egy közeli hozzátartozónkat
gyászoljuk. A szerelmi bánat feldolgozása hasonlít a gyász lelki
feldolgozásához, ami igen komoly lelki teljesítmény, érzelmi érettséget
és teherbíró képességet feltételez. S mivel ezzel nem mindenki rendelkezik,
különösen tizenéves korban szükség lehet külső segítségre, lelki
támasznyújtásra.
Ilyen lelki támaszt
leginkább egy szakképzett pszichológus nyújthat. (Sajnos, az igényekhez képest
még ma is kevés található belőlük hazánkban.) De sokat segíthet egy jó barát
is, pusztán az őszinte érdeklődés, figyelmes meghallgatás és együttérzés révén.
Ebből következik, hogy az „öngyógyítás” célját (az alkohol és egyéb
drogok helyett) legjobban a szerelmi bánat kibeszélése, elmondása,
megvitatása szolgálja. Nem okos dolog mindenáron felejtésre törekedni és
kerülni mindent, ami az elvesztett partnerre emlékeztet. Ha nincs kivel
megbeszélni, akkor legalább naplószerűen írjuk le a partnerrel kapcsolatos
gondolatainkat, érzéseinket, emlékeinket.
20.
NEM KÍVÁNT TERHESSÉG,
FOGAMZÁSGÁTLÁS,
MŰVI ABORTUSZ
Bár ez nem csak pszichológusra tartozó
téma, de olyan sok fiatalnak okoz lelki problémát, hogy megtárgyalása itt is
teljesen indokolt. Több tucat levélből kellett kiválogatnom azt a néhányat,
amelyek fontosabb részleteit itt bemutatom és megválaszolom. Az ide sorolható
levelek között vannak talán a legmegdöbbentőbbek. Például az, amit „Kár volt”
jeligével egy 15 éves lány írt:
Egy-két
hónapja megismerkedtem egy fiúval, s úgy éreztem, ő az igazi. Engedtem
barátnőim unszolásának, s bekövetkezett, aminek még nem kellett volna. Az első
ugyan nem sikerült, de az azt követőek már túl jók lettek… Öthetes terhes
vagyok, nagyon félek a következményektől. Sajnos, kis pletykafészekben lakom,
félek, hogy a szomszédok megszólnak vagy hasonló. Úgy érzem, tehetetlen vagyok.
Anyám korán elhagyott minket, nem tudok kihez fordulni. Csak apám él, de ő
sohasem beszélt ilyenről. Nagyon kérem, segítsen, mit tehetnék, hova forduljak?
Nos, nagyon is találó a
jelige; csakugyan kár volt ekkora könnyelműséget elkövetnie és csak a barátnők
unszolására hallgatnia. De lássuk mindjárt a másik levelet is:
A tavaszi
szünetben megismerkedtem egy 32 éves családapával. Engedtem a csábításának és
lefeküdtem vele. Most 16 éves vagyok, varrodában dolgozom. Az orvos
megállapította, hogy állapotos vagyok. A szüleimnek nem merem elmondani, a
férfi pedig nem vállalhatja, mivel családja van. Teljes tudatlanságban nőttem
fel, a szüleimtől nem kaptam felvilágosítást. Kérem, adjon tanácsot…
Bevallom, elszomorít, ha
ilyen leveleket olvasok. Különösen, ha meggondolom, hogy a hivatalos
statisztikai adatok szerint hazánkban még ma is évente 7–8000 tizenéves lánynál
kerül sor terhesség megszakításra (nem is szólva a nem kívánt terhességek
kihordásáról). Holott ma már nem lenne szabad ilyesminek előfordulnia. S talán
még szomorúbb, hogy sokszor a szülőkhöz sem mernek fordulni segítségért ezek a
tizenévesek, sőt, titkolniuk kell előttük a történteket. (Bár a szülők
rendszerint úgyis megtudnak mindent, hiszen nem lehet túl sokáig titkolni egy
terhességet. Sőt, akkor is megtudják, ha időben fordulnak orvoshoz a terhesség
megszakítása érdekében, mert 18 éven aluliak esetén a művi abortusz előtt
általában megkérdezik a szülőt, hozzájárul-e.)
A művi abortusz persze
mindenképpen kerülendő. Az egyetlen jó megoldás, ha egyáltalán nem kerül sor
nem kívánt terhességre. Ez a megoldás kétféleképpen is elérhető:
1. A közösüléstől való tartózkodással (ám ez nem jelent lemondást
a nemi életről!)
2. A biztonságos fogamzásgátló eljárások alkalmazásával.
Csak a körülmények
mérlegelésével lehet helyesen eldönteni, hogy e megoldások közül melyiket
válassza valaki. Mindenesetre ma már
nemcsak aközött lehet választani, hogy „minden szextől tartózkodni – vagy
közösülni”, hanem egy jó középutat is, ami lehetővé teszi a kielégülést, s
ugyanakkor a veszélyek elhárítását.
Életveszélyes tájékozatlanság
A szülők és
pedagógusok közös feladata lenne a nemi élet veszélytelen formáinak ismertetése
és a fiatalok felelősségtudatának kialakítása. De ha ők nem tudják megfelelően
ellátni ezt a feladatot, akkor nem marad más hátra, mint hogy a fiatalok maguk
szerezzék meg a szükséges ismereteket (például az ilyen könyvekből).
Sajnos, ez gyakran nem
történik meg. Egyes levelekből olyan mértékű tájékozatlanság tűnik ki, hogy az
már szó szerint életveszélyes jellegű. De nem akarok elébe vágni, ítélje meg az
olvasó. Egy budapesti fiú írta a következőket:
Kilenc hónapja
járok egy 16 éves lánnyal, én vettem el a szüzességét. A hatodik hónapban
terhes lett tőlem. Kisebb viták voltak a lány szülei és köztem. A lány elment
az abortuszra, aztán folytatódott minden tovább. Igaz, a szüleinek nem tetszett
a dolog, de ezért belenyugodtak. A kaparás után 4 héttel ismét közösültünk.
Ennek következményeként partneremnek folyása lett, hol rózsaszín, hol piros, és
görcsei is voltak. Mondtam neki, menjen el orvoshoz, de ő nem ment, mert félt.
Azt hitte, hogy újból ki fogják kaparni.
Ezután a közösüléseket ritkítottuk. De
amikor újra megjött a menstruációja, két hétig vérzett, aztán egyik este olyan
rosszul lett, hogy kórházba vitték. Ott csináltak
rajta egy egészségügyi kaparást, s az orvos azt mondta, hogy ismét terhes volt.
A szülei ezek után eltiltottak a lánytól. Én nem értettem, hogyan lehetett
terhes. Az orvos azt mondta neki, lehetséges, hogy előzőleg rosszul kaparták
ki. Szülei azzal ijesztgetik, hogy soha többet nem lehet gyereke.
Nagyon ritkán
tudok vele találkozni, mert most már fél tőlem. Mindenért engem okol. Az egyik
nap azt mondta, hogy majd két év múlva találkozzunk.
Talán már érthető, miért
írtam az imént életveszélyes tájékozatlanságról, ami súlyos felelőtlenségnek is minősíthető. Nem tudom pontosan, hány
éves a levélíró. Valószínűleg idősebb egy-két évvel a lánynál, de mintha nem is
hallott volna még a fogamzásgátlásról. Vagy ha hallott is, nem vette komolyan,
képtelen volt felmérni, milyen veszélyt jelent, ha partnere terhesség-megszakításra
kényszerül. S még abból sem okult, hogy bekövetkezett a baj, ugyanúgy folytatta
volna. (Talán a „megszakított közösülésben” bízott?)
Természetesen nem tudom
megmondani, hogy lehet-e még gyermeke ennek a lánynak a két művi abortusz után,
de csakugyan előfordulhat, hogy nem lehet. S ezért mindketten felelősek
(eltekintve most a szülők felelősségétől). Többféle hibát is elkövettek. Teljesen
érthető, hogy eltiltották őket egymástól, s hogy a lány sem akar többé
„lefeküdni” ezzel a fiúval. Megdöbbentő tudatlanságra és felelőtlenségre vall,
hogy a fiú – aki állítólag szereti partnerét – még a második „kaparás” után is
ugyanúgy folytatott volna mindent tovább. Elég nyilvánvaló, hogy ez a fiú (de
partnere is!) lelkileg még éretlen,
felkészületlen a szokásos értelemben vett nemi életre.
Szerencsére vannak, akik
előre gondolnak a fogamzásgátlás szükségességére és szeretnének tájékozódni
ezek lehetőségeiről. Nekik sincs könnyű dolguk; ez tűnik ki a „Velünk ki
törődik?” jeligéjű levélből:
15 éves lány
vagyok. Úgy érzem, problémámmal nem állok egyedül. Egy éve ismerek egy 17 éves
srácot. Lelkileg ideálisan kiegészítjük egymást, de testileg?!.
A pettinget már többször próbálgattuk, de így nem
elégültünk ki. Már szinte félek az együttléttől, mert utána napokig remeg a
kezem, ideges vagyok. Ő folyton unszol, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha
lefekszem vele. De olvasva, hallva a balul kiütő lefekvéseket, nem merem
megkockáztatni a terhesség veszélye miatt.
Mostanában
sokat hallani a fogamzásgátlókról, de csak a felnőttekkel törődnek. Ugyanis
tablettát nekem még nem írnak fel, spirált vagy pesszáriumot is csak az
idősebbek kapnak. Hallottam valami fogamzásgátló kúpról is, csak nem tudom, hol
lehet ilyet beszerezni. Mindenki csak kerülgeti ezt a témát, mint macska a
forró kását. Azt mondják, hogy a 18 éven aluliak még nem érettek a szexuális
életre. De miért? Hiszen, aki józanul felméri és megérti a veszélyeket, és
testileg is fejlett, az miért lenne éretlen? Akkor
lennék éretlen, ha tájékozatlanul már lefeküdtem volna a fiúmmal, felelőtlenül
kitéve magamat a veszélynek.
Sok mindenben igazat
adok ennek a lánynak. Számos levél tanúsítja, hogy valóban nem áll egyedül
problémájával. Sok igazság van abban, hogy a 18 éven aluliak fogamzásgátlási
gondjaival keveset törődnek az illetékesek, akik többnyire nem vesznek tudomást
e gondokról. Elintézik azzal, hogy a fiatalkorúak éretlenek, ráérnek még
ilyesmivel foglalkozni stb. Eszükbe sem jut, hogy nem
mindenki éretlen, és sokan épp azért éretlenek, mert nem kapják meg az éretté
válásukhoz szükséges ismereteket és nevelő hatásokat.
Legfontosabb és
legsürgősebb feladat lenne a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő
fertőzések elleni védekezésre felkészíteni
a tizenéveseket. De nem úgy, hogy megtiltjuk, vagy elijesztjük őket a szexuális
kapcsolattól, mert ez eddig sem vezetett eredményre, s a jövőben még kevésbé
lenne hatásos és kívánatos. Hanem a korszerű védekezési módszerek
ismertetésével és hozzáférhetővé tételével!
A fogamzásgátlás lehetőségei
Panaszkodás helyett azonban
ismerkedjünk meg egy kicsit a fogamzásgátlás mibenlétével és lehetőségeivel,
hogy tisztázhassuk a gyakoribb félreértéseket, előítéleteket. (Ezt megkönnyíti,
ha történetileg közelítjük meg a témát.)
A gyermeknemzés,
fogamzás élettani folyamat, amelynek két fő szakasza van. Az egyik a megtermékenyítés,
amikor a férfi csirasejt (spermium) találkozik a női petesejttel a
petevezetékben (ahová a hüvelyből, a méhen keresztül kerül), s egybeolvadva
osztódásra, növekedésre készteti. A másik, amikor a megtermékenyített petesejt
befészkeli magát a méh falába, mint puha ágyba, s tovább növekszik.
A fogamzásgátlás lényege
az említett folyamatok megelőzése vagy megakadályozása, hogy ezáltal
a szüléshez vezető magzati fejlődés el se kezdődjön. A művi abortusz tehát nem fogamzásgátlás, mert az a már fejlődő
magzatot pusztítja el. A fogamzásgátlás alapgondolata volt, hogy meg kell
akadályozni a spermiumokat tartalmazó ondó bejutását az anyaméhbe (vagyis, hogy
eljusson a petesejthez).
Az egyik legelső – és
kezdetlegessége, eszköztelensége folytán nem elég hatásos – módszer e cél
elérésére az ún. „megszakított közösülés” volt, amikor a magömlés már
nem a hüvelyben, hanem azon kívül történt meg. Tulajdonképpen nem is
megszakítása ez a közösülésnek (hiszen nem folytatódik), hanem túl gyors
befejezése – azért, hogy az ondó ne kerüljön a hüvelybe, s így a fogamzás
elkerülhető legyen. Ezt a módszert ma is sokan alkalmazzák, pedig nem valami
megbízható, és különböző egyéb hátrányai is vannak. Főleg azért megbízhatatlan,
mert már az ún. előváladékban lehetnek
megtermékenyítésre alkalmas spermiumok. Másrészt nem könnyű a hímvessző
kihúzását pontosan időzíteni; ez nagy önfegyelmet kíván, ami az izgalom hevében
gyakran hiányzik. Hátránya, hogy épp akkor kell a közösülést befejezni, amikor
általában mindkét félnek a legjobb.
Ez különösen a nő
orgazmusát zavarhatja meg. Az e módszert gyakorló párok nagy részénél a
nő ritkán, vagy sohasem elégül ki. Ami egy régi, patriarchális társadalomban
persze nem is volt lényeges, de ma hovatovább még a „régi vágású úriemberek” is
kénytelenek vele törődni (ha meg akarják tartani partnerüket). Amellett ez a
módszer elősegítheti az egyik leggyakoribb férfi szexuális zavar, a korai
magömlés kialakulását.
Jóval korszerűbb
fogamzásgátló módszer illetve eszköz az ún. pesszárium, vagyis
a méhszájat elfedő gumisapka, amelyet többnyire valamilyen spermaölő szerrel,
zselével is bekennek. A hormonális hatású szerektől eltekintve ez az egyik
legjobb fogamzásgátló eljárás. A pesszáriumot nem az orvos helyezi fel a
hüvelyen keresztül, ő legfeljebb megállapítja, milyen méretűre van szükség
(45–75 mm átmérőjűek vannak), és hogy nincs-e valamilyen kizáró ok. A pesszárium
alkalmazása nincs életkori feltételhez kötve, recept nélkül kapható a
gyógyszertárakban (csak a méretét kell tudni). Felhelyezésének megtanulásához
általában elegendő a hozzá mellékelt használati utasítás tanulmányozása. A
pesszáriumot a közösülés előtt kell felhelyezni.
Még egyszerűbb a fogamzásgátló
hüvelykúp vagy hüvelygolyó alkalmazása,
amit szintén szabadon, recept nélkül lehet venni a gyógyszertárakban. (Bár nem
mindenhol, mert a biztonságosabb módszerek elterjedése folytán már ritkán keresik.).
Hasonló elven alapulnak a fogamzásgátló zselék és hüvelytabletták, s részben a
hüvelyöblítésre szolgáló oldatok is. A hüvelyöblítés hátránya, hogy csak akkor
ér valamit, ha rögtön a közösülés illetve a magömlés után történik (s még így
sem nyújt biztos védelmet).
Sokkal megbízhatóbb
viszont az ún. kondom
vagy gumióvszer, amely nemcsak a fogamzás, hanem a nemi betegségek, sőt, az
AIDS (illetve a HIV-fertőzés) megelőzésére is
alkalmas! Tulajdonképpen ez is ősi fogamzásgátló eszköz. Az egyiptomiak
vagy a japánok már az ókorban használtak erre a célra vékony bőrből készült
tokokat. Az állatbélből készült óvszerek a középkorban tűntek fel, de sokáig
vászonból is készítették, s csak a 19. század közepe óta gyártanak
gumikondomot. Ma már műanyagból készítik,
többféle formában, s világszerte ez az egyik legelterjedtebb (és legolcsóbb)
fogamzásgátló eszköz. Használata során a felsodort állapotban lévő kondomot a
merev hímvesszőre göngyölik, hogy azt teljesen befedje. Csak akkor biztonságos,
ha ez a közösülés előtt – és nem közben! – történik. Egyesek ezt hátránynak
tartják, pedig (női segítséggel) ez is kellemes része lehet az előjátéknak.
A fogamzásgátlás egy
másik iránya annak biztosítását célozza, hogy a női testbe jutó spermiumok ne
találjanak ott megtermékenyíthető, érett petesejtet. Ez alapjában véve
háromféleképpen érhető el:
1. ha a peteérés idején nem közösülnek,
2. ha ideiglenesen leállítják a petefészek működését, vagy
3. ha műtéttel meddővé teszik a nőt.
Ezek közül
legegyszerűbbnek látszik az első, feltéve, hogy pontosan tudjuk, mikor van a
peteérés. Ezt különböző önvizsgálatokkal meg lehet állapítani, annál is inkább,
mert általában a havi ciklus közepe táján (tehát a menstruáció kezdetétől
számítva kb. 14 nap múlva) történik, s néhány tized-fokos hőmérséklet-emelkedés
kíséri stb. Azért nem túl megbízható, mert egy rendkívüli peteérés bármikor bekövetkezhet.
A harmadik módszer csak
akkor jöhet szóba, ha a nő valamilyen oknál fogva már biztosan nem kíván
gyermeket szülni. Ezért inkább a második módszer terjedt el.
A legbiztosabb eredményt
a petefészek működésének befolyásolása hozta, bár ez is csak a legutóbbi
évtizedekben, amióta kikísérletezték és bevezették s hormonális fogamzásgátló tablettákat. A
megbízható megoldás csak a biokémia magas fejlettségi szintjén volt lehetséges,
amikor sikerült a petefészek hormonjait elemezni és mesterségesen előállítani.
1956-ban kezdődött a tökéletes biztonságot nyújtó „antibébi
tabletta” forgalomba hozatala, s ma már szerte a világon nők százmilliói
szedik. Hazánkban 1967 óta több változata került forgalomba; a legutóbbiak már mellékhatások nélkül is biztosítják a
kívánt védelmet (bár ezek is csak előzetes orvosi vizsgálat alapján, receptre
kaphatók). A legtöbb antibébi tabletta úgy hat, hogy
átmenetileg felfüggeszti az érett petesejtek
termelését. Ami nem káros, hiszen ugyanez történik pl. a terhesség alatt.
Végül röviden megemlítem
az ún. méhbe helyezhető, terhességmegelőző
eszközöket (hurkok, spirálok stb.). Ezek szintén a legmegbízhatóbbak közé
tartoznak, s megvan az az előnyük, hogy az időnkénti
orvosi ellenőrzésen kívül különösebb törődést évekig nem igényelnek.
Meglepő kérdések
Bár mindezekről ma már könnyen lehet
információt beszerezni, mégis sokan tesznek fel meglepő kérdéseket. Nézzünk
ezek közül néhányat. Egy 16 éves lány írta:
Hallottam
olyat, hogy szűz lánynak gyermeke született Hogyan
lehetséges ez? Ugyanis én is szűz vagyok még, de mégis félek, hogy teherbe
estem. Lehet-e úgy teherbe esni, hogy a fiún is és rajtam is bugyi van, amikor
lefekszünk?
Valóban lehetséges, hogy
ép
szűzhártya esetén is teherbe eshet egy lány. Például akkor, ha a
magömlés éppen a szűzhártya nyílása közelében történik, s így a spermiumok
bejuthatnak a hüvelybe. A bugyi természetesen gátat szab az ondónak, ám a
közösülési helyzet utánzása azzal a veszéllyel jár, hogy a bugyi félrecsúszik,
s így megnyílik az út a hüvely felé. Okosabb lenne ezért, ha inkább kézzel
elégítenék ki egymást.
Egy 18 éves lány azt
kérdezte: igaz-e, hogy ha a nő ügyel arra, hogy ne élvezze a közösülést, akkor
nem eshet teherbe? Természetesen nem igaz. Ez a hiedelem régi „fogamzásgátlási babona”, ami nemcsak
terhességet, hanem frigiditást is eredményezhet. Terhességet azért, mert a
peteérés és a megtermékenyülés független a szexuális élvezettől. Ha nem így volna,
régen nagyon kevés nő esett volna teherbe (hiszen akkor még „nem illett” nekik
élvezni a szexet). Frigiditást pedig azért, mert az élvezet nélküli közösülés
megszokása tartósan károsíthatja a nő szexuális képességeit.
Elég sokan kérdezték,
hogy „melyek azok a napok, amikor egy nő biztosan nem eshet teherbe?” A
kérdést úgy is fogalmazták, hogy „teherbe lehet-e esni a menstruáció alatt
(illetve közvetlenül előtte vagy utána)?”
A fentebb írtakból
következik, hogy nincsenek olyan napok, amikor a fogamzás lehetősége biztosan
kizárt lenne, hiszen rendkívüli
peteérés bármikor előfordulhat. A fogamzás valószínűsége
kétségkívül a havi vérzés alatt (és körül) a legkisebb, de ilyenkor is volt már
rá példa. Védekezni tehát mindig kell,
ha valaki nem akar gyereket. A naponta szedendő fogamzásgátló tabletták a
menstruáció idejére is védelmet biztosítanak (bár ilyenkor egy hét kimarad a
szedésben). De lehet védekezni például pesszáriummal vagy kondommal is. Egy 18
éves lány úgy védekezett, hogy nem vette ki a tampont – ami elég eredeti ötlet.
Igaz, hogy így a közösülés – mint írja – „nem volt teljes értékű. Egy 17 éves
lány „sokak nevében” tette fel a kérdést:
Első
közösüléskor (amikor a lány elveszti a szüzességét) mekkora a valószínűsége
annak, hogy teherbe eshet? Egy barátnőm szerint 90%. A fiúm viszont azt mondja,
hogy egy az ezerhez az esély. Szerintem inkább neki van igaza.
Mindkét valószínűség
téves. Pontosabban: ha a peteérés időszakában történik az első közösülés, akkor
a teherbe esés nagyon valószínű. Ha máskor, úgy kevésbé valószínű. De azért nem
olyan kevéssé, hogy egy az ezerhez lenne az esélye, már csak azért sem, mert az
első közösülés gyakran olyan nagy élmény, hogy könnyen kiválthat rendkívüli
peteérést is.
A lelki tényezők
jelentősége azonban másban is megnyilvánul. Például abban, hogy ha valaki
nagyon fél a teherbe eséstől, akkor hamar – és indokolatlanul – felfedezni véli
önmagán a terhesség jeleit. Erről jó néhány levél tanúskodik. Egy 19 éves,
falusi lány például megírta, hogy két és fél hónapja egyszer „lefeküdt”
partnerével, aki „időben megszakította a közösülést”:
Azóta már
kétszer menstruáltam, de mégis félek, hogy terhes vagyok. Sajnos, elég
tájékozatlan vagyok ilyen dolgokban. Lehetséges-e, hogy a vérzésem ellenére
mégis terhes vagyok? Két hónapja félek. Nem híztam egy dekát sem, de úgy látom,
mintha nőne a hasam. Kérem, írja meg, hogy terhes lehetek-e?
Nem ez a lány volt az
egyetlen, aki ilyen lehetetlen feladatot szánt nekem, amit csak ott helyben,
terhességi próbával lehetne megoldani. Távolból csak valószínűsíteni lehet,
hogy nem terhes, hiszen a közösülés óta már kétszer menstruált. Ráadásul hányingerei sincsenek, nem hízott, s nyilván a hasa sem
nőtt, csak ő látja úgy, mert a félelem, a kétség nagyobbnak láttatja, mint
amilyen valójában.
A terhesség megszakítása
A megbízható fogamzásgátlás
elhanyagolása mindig megbosszulja magát: nagyon sok szorongást, aggodalmat
okoz, különösen, ha egy kicsit késik a menstruáció (ami tizenéves korban elég
gyakori). Ilyenkor aztán fölmerül a „Mi lesz, ha terhes vagyok?” kérdése,
s vele együtt a „Mi lesz, ha otthon megtudják?” és a „Megtartsam, vagy
elvetessem?” dilemmája is. Egy 18 éves lány írta:
Egy hónapig
tartó szakítás után, kb. egy hete kibékültem a
fiúmmal, és rögtön le is feküdtem vele. Csakhogy a szakításkor abbahagytam a
tabletta szedését, s most félek, hogy terhes vagyok. Ha valaki terhes, nőhet
ilyen hamar egy kicsit a hasa? Mert én úgy érzem, hogy az enyém igen. A havi
vérzésemnek most kellett volna megjönnie. Ha nem jön meg, biztos a terhesség? Egyáltalán,
lehet-e a tabletta abbahagyása után egy hónappal teherbe esni? Azt tudom, hogy
ha terhes maradok, nem vetetem el a gyereket, mert félek attól, hogy több akkor
nem lehet. Még akkor sem vetetem el, ha a fiú nem vesz feleségül. Pedig tudom,
hogy otthon nem maradhatok, a nevelőanyám miatt.
Mint látjuk, veszélyes
dolog a szakítás utáni kibékülés. Főleg, ha valaki megfeledkezik a
fogamzásgátlásról. A teherbe esés lehetősége már a tabletta abbahagyása utáni
napokban is fennáll, nemhogy egy hónap múlva. A has viszont egy hét alatt
aligha nőhet láthatóan; megduzzadása inkább a menstruáció közeledésére utal.
Ami mármost a terhesség megtartását vagy megszakítását illeti, azt a
körülmények figyelembe vételével gondosan kell mérlegelni. A meddőség esélye ugyanis
nem túl nagy, ha a műtétet megfelelő kórházi körülmények között szakember
végzi. Ám feltétlenül meg kell hallgatni a partner véleményét is, hiszen ez a
döntés egyrészt az ő életére is kihat, másrészt ő is felelős érte.
A terhességmegszakítást,
vagyis a művi abortuszt illetően nagyon elterjedt tévedés az, amiről az alábbi
idézet szól:
Nagyon fontos
kérdésem lenne. Hallottam, hogy injekcióval is el lehet hajtani a magzatot. Azt
szeretném megkérdezni, hány hónapos terhességig lehet ezt alkalmazni? Milyen hatásos?
Mik a hátrányai vagy következményei? Sajnos, hibát követtem el, amiért lehet,
hogy drágán kell megfizetnem (bár még nem biztos).
Itt nem csak az a
sajnálatos, hogy ez a lány hibát követett el (nyilván elmulasztotta a
fogamzásgátlást, hanem az is, hogy helytelenül akarja azt jóvátenni, hitelt
adva mendemondáknak. Ugyanis nincs olyan injekció, amely a terhességet biztosan
és veszélyes
következmények nélkül megszakítaná. Van viszont egy speciális, vetélést
előidéző tabletta, amit orvosi felügyelettel lehet alkalmazni
Felhívnám a figyelmet
arra is, hogy a fogamzásgátlás elmulasztása néha zsarolási célokat szolgál. Többnyire nők szoktak ilyen módon
megzsarolni férfiakat, terhességgel kényszerítve ki a házasságkötést (vagy
legalábbis a tartásdíjat). De az is előfordulhat, hogy a férfi zsarolja így a
nőt. Egy 17 éves gimnazista lány megírta, hogy fél éves szerelmi viszony után
kiábrándult partneréből, de azért még beengedte az ágyába, „csak egy kis
beszélgetésre”. Aztán némi unszolásra azt is megengedte neki, hogy „csak egy
kicsit oda tegye” (mármint a hímvesszőt a hüvelybejárathoz). Persze közösülés
lett a dologból, bár a lány nem akarta és nem is élvezte. S íme a folytatás:
Mondtam neki,
hogy nagyon aljas, és hagyja abba. Abba is hagyta. De milyen áron! A hat hónapi
együttjárás alatt sohasem védekeztem én, de ő mindig
időben megszakította a közösülést. Nem is volt semmi baj, mert szeretett és
vigyázott rám. Most azonban, ahogy kihúzta, éreztem, hogy jött belőlem valami.
Később aztán fel is világosított: lehet, hogy terhes leszek, mert beengedte. Az
egészet azért csinálta, hogy megtartson, elvehessen
feleségül és szüljek neki gyereket. Azt hittem, elájulok, mikor ezeket mondta,
legszívesebben megpofoztam volna. Rettenetesen letört ez az aljasság, és nagyon
félek, hogy terhes vagyok.
Ez az eset intő példa
lehet mindenki számára. Már az is nagy könnyelműség volt, hogy az együttjárás idején csak „megszakított közösüléssel”
védekeztek a nem kívánt terhesség ellen. De hogy a fiúból való kiábrándulása
után, szakítási szándéka ellenére miért közösült vele mégis, méghozzá ugyanúgy,
védekezés nélkül, azt nehéz megérteni. Persze nem ő az egyetlen tizenéves lány,
akire ilyen naivitás és túlzott jóhiszeműség jellemző. Ami aztán rendszerint
nagy csalódásokhoz vezet.
Egy másik eset kapcsán a
fogamzásgátlásnak épp a tizenéves korban legcélszerűbb, sőt, alapvetően fontos
módszerére hívnám fel a figyelmet. Egy levél szerint a 19 éves fiú és a 16 éves
lány három hónapja jártak együtt, és már háromszor közösültek, fogamzásgátló hüvelykúp
felhasználásával. Ezt azonban – joggal! – nem találták elég biztonságosnak,
ezért a lány elment a nőgyógyászhoz, aki őt egészségesnek és fejlettnek
találta, a tabletta szedését azonban fiatal kora miatt nem javasolta. A
veszélyek említésétől a lány úgy megrémült, hogy a fiú levele szerint:
Nem akar nemi
kapcsolatot létesíteni még három évig, mert a gyógyszer káros lehet. Azt
mellőzve meg fennáll a veszély, hogy teherbe esik. Azért három évig, mert
akkorra tervezzük az első gyermekünket. Próbáltam meggyőzni, hogy ha olyan
káros lenne, akkor nem gyártanák, meg hasonlókkal. De őt nem lehet lebeszélni
elhatározásáról. Csak azt fújja, hogy türtőztessem magam. Ebbe bele lehet
őrülni!. Ha nem szeretném, talán már nem járnék vele,
de szeretem. A megoldás világos, de csak úgy lehet elérni, ha valaki
bebizonyítja neki, hogy nincs oka az aggodalomra.
Hát először is: valóban
indokolatlan a korszerű fogamzásgátló tablettákkal kapcsolatos aggodalom.
Károsodást ezek nem okozhatnak, melléktüneteket is csak igen ritkán és
átmenetileg. De ha valamilyen oknál fogva mégis mellőzni kell szedésüket, akkor
sem kell lemondani a közösülésről, hiszen például a gumióvszer is nagyon
megbízható fogamzásgátló eszköz. S ami a legfontosabb: nem kell mindenáron
ragaszkodni a közösüléshez, hiszen a kielégülés petting
révén is elérhető! Tehát, ha végképp semmilyen fogamzásgátló eszköz nem áll
rendelkezésre, akkor sem csak a „türtőztetés”, vagyis az önmegtartóztatás jöhet
szóba, hanem a petting is, amely – ebből a
szempontból nézve – a legegyszerűbb és legbiztosabb fogamzásgátló módszer.
A tizenéves és huszonéves lányok,
asszonyok e fejezetben bemutatott szexuális problémáit (és azok megoldását)
több mint száz levélből válogattam ki. Ügyeltem arra, hogy a leggyakoribb,
legtipikusabb eseteket emeljem ki, amelyekből sokan tanulhatnak. Ezúttal is a
fiatalabb korosztályok problémáival kezdem.
Egyesek számára talán
meglepő, hogy már a 14–15 éves lányoknak is lehetnek szexuális problémái. Ezek
persze legnagyobbrészt még nem a közösüléssel kapcsolatosak (bár ilyen is van),
hanem az önkielégítéssel és a pettinggel. Mivel
azonban az utóbbiakról külön fejezetekben írtam, itt csak az általános
szexuális gondokra és a közösülési nehézségekre térek ki.
Fejletlen reagálókészség,
gátlásosság
Mióta a szexuális felvilágosultság
terjedőben van, egyre több lány tudatosan törődik saját szexuális reagálókészségének fejlesztésével. Ők azt is hamarabb
észreveszik, ha valami nincs rendben ezen a téren. Egy 14 éves diáklány, aki
már az ötödik fiúval jár, de csak az elsőbe volt szerelmes, így írt erről:
Kezdett nekem
feltűnni, hogy már nincs nagy szerelem, senkibe sem vagyok szerelmes, csak
megyek egyik fiúról a másikra. Szorongásom most vált igazán alapossá, amikor
egy csöves sráccal jártam pár hétig, és mindent csináltunk,
csak éppen azt nem. De én nem tudtam élvezni semmit! Igaz, egyikünknek sem azon
járt az esze, hogy „jaj, de szeretlek!” Mégis, attól félek, hogy frigid leszek…
vagy már az is vagyok?
Ez az eset jó példa a gyakori
partnerváltás egyik veszélyére (mert ilyen veszélye is lehet a különböző
fertőződési veszélyek mellett). Ez abban áll, hogy kezdi megszokni a szerelem
és élvezet nélküli szexuális kapcsolatokat. Pedig éppen most, amikor szexuális reagálókészsége még alig alakult ki, lenne szüksége a
szerelem fejlesztő hatására! Nyilvánvalóan nem érdemes csak „szokásból”, vagy mert a többiek is azt teszik, együtt járni olyan
partnerekkel, akikkel nincs meg a kölcsönös szimpátia és az egymás iránti
komolyabb érdeklődés.
S főleg nem érdemes az
ilyen, érzelmileg közömbös partnerrel valamilyen szexuális kapcsolatot kezdeni,
mert ez könnyen közömbössé tehet a szex iránt is. Azt írta: nem azon jár közben
az esze, hogy szereti a partnerét. Hanem min? Azon, hogy „jaj, de unom az
egészet?” De hát miért kényszeríti magát olyasmire, amit nem tud élvezni? Nem
kell minden partnerrel szexuális kapcsolatba kerülni, akivel randevúzik. Szex
csak azzal a fiúval legyen, akit meg tud szeretni, akit kíván. Amíg ilyet nem talál, addig inkább erotikus fantáziálással társuló önkielégítéssel próbálja fejleszteni
szexuális fogékonyságát.
Egy 16 éves lány aggasztónak találta, hogy még
nem érez különösebb érdeklődést a fiúk és a szexualitás iránt:
Már jártam egy
fiúval, mert azt reméltem, hogy majd megszeretem, de aztán szakítottam vele,
mert nekem nem volt jó, ha megcsókolt. Szóval nem szerettem. Igazából még
egyetlen fiú sem tetszett komolyabban. Nem az a baj, hogy hiányzik, csak
nyugtalan vagyok, hogy ez talán nem természetes. Vagy majd belejövök?
Bizony, nem természetes,
a szexuális érdeklődés hiánya egy 16 éves lánynál. Bár valószínű, hogy ez csak
látszat vagy tünet; a fő probléma inkább a gátlásosság,
a szexuális érdeklődés akaratlan elfojtása, esetleg a csökkentértékűségi
érzés. A levélíró bizonyos „testi hibákat” (szabálytalan fogak, karikás szemek
stb.) említ, de ez nem magyaráz semmit, hiszen mindenkinek vannak ilyen vagy
olyan „szabálytalanságai”, mégsem válik mindenki gátlásossá. Az igazi ok tehát
valahol máshol van, talán a hibás szemléletben, a nevelésben, a családi
körülményekben. Valószínű, hogy szeretni is azért nem tud senkit, mert
gátlásos, vagy nem kapott elég szeretetet, így nincs elég önbizalma.
Ezeken kellene tehát
változtatni, szexuális reagálókészségét pedig az
önkielégítés gyakorlása révén (szexuális fantáziálással) lehetne fejleszteni. A
szerelmi képesség nem születik velünk, de kialakítható. Főleg az
érzelmi kötődés képességéből és a szexuális reagálókészségből
tevődik össze, de feltételezi a gátlásosság leküzdését is.
Már a 15 éves lányok
között is elég sokan vannak, akik nemcsak az együttjárással
és pettinggel, hanem a közösüléssel is
megpróbálkoznak. Egyikük azt írta, hogy már háromszor próbált „lefeküdni” egy
20 éves fiúval, de a közösülés egyszer sem sikerült; nem jött össze, pedig
„mindent megtettek”. Azt szeretné tudni, mi lehet ennek az oka, és hogy benne
van-e a hiba, vagy a fiúban?
Pusztán a tényközlés
alapján azonban ezt nem lehet megállapítani. A kudarcnak sokféle oka lehet.
Mindenesetre elég nyilvánvaló, hogy a levélíró lelkileg még éretlen,
felkészületlen a közösülésre, de a fiú sem lehet sokkal érettebb (ez nem az
életkoron múlik). Valószínű, hogy még pettingelni sem
tudnak jól; már csak ezért is korai volt a közösüléssel próbálkozni. A
sikertelenség közvetlen oka lehet a fiúban is (pl. gyenge merevedés), de a
lányban is (pl. az ún. vaginizmus,
hüvelyizomgörcs, amire később visszatérek).
Az élvezetképtelenség okai
De ha mag a közösülés meg is történik,
tizenéves lányoknál ez gyakran nem vezet kielégülésre. Egy 15 éves lány, aki
egy 19 éves fiúval közösült, így számolt be erről:
Eleinte
türelmes volt, nem sürgetett a közösüléssel. Egyszer azonban azzal állt elém,
hogy tudna nekem fogamzásgátlót szerezni, és megkérdezte, akarom-e. Én
bizonytalankodtam, türelmet kértem tőle. Aztán mégiscsak beleegyeztem.
Elérkezett a nap, amikor már biztonsággal fekhettem le vele. Az első alkalommal
nem sikerült a szűzhártyát átszakítania. Másodszorra sem. Bevallom, nagy
fájdalmat éreztem, és ő nagyon sajnált, nem is nagyon erőltette. Harmadik
próbálkozásra sikerült. Ő eljutott a kielégülésig, én sajnos nem. Bíztatott,
hogy ne csüggedjek, hiszen sok lánynak nem sikerül rögtön, de majd belejövök.
Azóta több mint egy hónap telt el, elég sokszor voltunk együtt, de még mindig
nem jutottam el a kielégülésig…
Ez a lány természetesen
szeretné megtudni, miért nem sikerül a közösülésben kielégülnie. Ezzel valóban
nem áll egyedül, hiszen igen sok lánynak nem sikerül. Az viszont nem derül ki a
levélből, hogy egyáltalán eljutott-e már valamilyen módon, például
önkielégítéssel, vagy a petting során a kielégülésig?
S miért gondolja, hogy ezek helyett is rögtön a közösülésben kellene
kielégülnie?
A hasonló problémával
foglalkozó levelekből is az derül ki, hogy sokan téves irányban keresik a kielégülés elmaradásának okát. Egy 17 éves
lány például azt hiszi, azért nem tud a közösülésben
kielégülni, mert túl gyakran folytatott önkielégítést, a csikló közvetlen
ingerlésével. Holott, ha így már kialakult az orgazmuskészsége,
az csak előnyös lehet. Viszont a közösülésnél a csikló nem kap elég ingerlést,
s éppen ez hiányzik, tehát ezt kell pótolni. Megtanulható ugyan, hogy megfelelő
előjáték esetén a közösülésben is ki tudjon elégülni egy nő, de ezt erőltetni nem
érdemes. Az élvezetképtelenség okait és kihatásait jól jellemzi egy 18 éves,
vidéki lány levele:
Otthon mindent
biztosítanak nekem, de nem értenek meg. A fiúktól még mindig eltiltanak.
Csúnyán kikaptam, amikor egyszer hazakísért egy srác. Felvilágosító könyvet
csak titokban olvashatok. De abban sem találtam sok mindenre választ, így
szexuális téren nagyon tapasztalatlan vagyok. Egy hónapja ugyan lefeküdtem egy
fiúval, de csak félig-meddig sikerült. Pedig nagyon szeretem
és úgy érzem, ő is szeret. Mégsem volt semmi örömem benne, s azt hiszem, a
srácnak sem sok.
Később
kérdezte, miért nem segítettem neki. Én segítettem volna, de nem tudom, hogyan
kell. Nem tudom, mikor, mit lehet tenni egy lánynak. Így nem is mentem túl a
csókon és az ölelésen. Csak most olvastam, hogy önkielégítéssel is lehet
fejleszteni a szexuális fogékonyságot. Én eddig ezt sohasem csináltam,
azt sem tudom, hogyan kell…
A levélből kiderült,
hogy a szépen induló szerelmi kapcsolat máris válságba került, s a lány attól
fél, hogy tapasztalatlansága mindent elronthat. Bár nyilvánvaló, hogy ebben az
esetben nemcsak a lány volt tapasztalatlan, hanem a fiú is, ezúttal maradjunk a
lány gondjainál. A szexuális emancipáció,
vagyis a nők szexuális felszabadulása nem ott kezdődik, hogy egyenrangú
partnerként tudnak viselkedni egy szexuális kapcsolatban. Hanem ott, hogy a
lány a saját családjában ki tudja vívni a fiúkkal egyenlő jogokat és
bánásmódot, a partnerkapcsolatok gyakorlásának, a fokozatos szexuális
tapasztalatszerzésnek a lehetőségét. Ez utóbbi azt jelenti, hogy először
elméleti ismereteket kell szereznie, és csak ennek arányában próbálkozni a
gyakorlattal.
Hasonlattal élve: hiába
tanulta meg valaki elméletileg kitűnően az autóvezetést, veszélyes lenne, ha
mindjárt az első vezetési gyakorlaton kimerészkedne a városi forgalomba. A nemi
élet – beleértve a partner igényeihez való, viszonylag gyors alkalmazkodást,
vagyis az ő segítését – legalább olyan bonyolult és csak fokozatosan
megtanulható készségeket igényel, mint az autóvezetés.
Visszatérve a legutóbb
idézett lányok esetéhez: ők úgy viselkedtek, mint aki elméleti felkészülés és
gyakorlati tapasztalatok nélkül próbál autót vezetni. Nem csoda, hogy kudarcot
vallottak. De mit kellett volna tenniük?
Az elméleti
tájékozódáshoz legalább egy-két (ehhez hasonló) felvilágosító könyv elolvasása
és átgondolása szükséges. Ezen kívül fontos, hogy az esetleg tisztázatlan
kérdéseket megbeszélhesse egy hozzáértő szakemberrel. A gyakorlást legjobb az
ún. orgazmuskészség
kialakításával kezdeni, mert ehhez nem feltétlenül kell partner;
legegyszerűbb, bevált módszere az önkielégítés. Csak az a nő lehet a szex terén
egyenrangú a férfivel (vagyis emancipált), aki már kialakította a saját orgazmuskészségét.
A jó orgazmuskészség
nagy előnyt jelent a lány számára a szexuális együttlét különböző formáinak, a pettingnek és a közösülésnek az élvezete szempontjából. Ám
ez esetben is ajánlatos, hogy – legalábbis eleinte – a lány hasonló
ingerlésben részesüljön partnere
részéről, mint amilyet az önkielégítés során szokott alkalmazni. Persze
nem lehet elvárni, hogy a fiú eleve tudja vagy
kitalálja, milyen a lány számára legjobb ingerlés, hanem erre őt rá kell
vezetni. A szexuálisan felvilágosult lány nem szégyelli irányítani a partnerét;
például megfogja a kezét és vezeti, vagy szavakkal
közli, milyen ingerlést szeretne.
A közösülésre csak akkor érdemes rátérni, ha a lány a petting
révén már viszonylag könnyen ki tud elégülni!.
A kérdés másik oldala: hogyan segítsen a lány a fiúnak? (Azon
kívül, hogy irányítja.) A legtöbb lány még ma is elég
passzívan viselkedik a szexuális együttlétek során, vagyis nem segít a fiúnak,
sem a saját, sem partnere kielégülésében. Pedig ajánlatos, hogy legyen némi
fogalma arról, „mikor, mit lehet tenni” a harmonikus együttlét érdekében. Alapismeretnek
számít a férfi nemi szerv szerkezetének, működésének és a szexuális
izgalom hatására bekövetkező változásainak ismerete. A legfontosabb azonban az,
hogy a lány ne szégyellje megkérdezni a fiút, milyen segítséget szeretne,
illetve milyen ingerlésre van szüksége például a petting
során.
Az ilyen kérdésekről folytatott,
őszinte beszélgetés a partnerek közötti bizalmas, intim, kölcsönös szereteten
alapuló viszonyt feltételezi. A „futó kaland” nem alkalmas rá.
Elsődleges orgazmushiány
A legutóbb ismertetett eseteket, s
mindazokat, amelyekben a nő még sohasem elégült ki a szexuális együttlétben,
szakkifejezéssel elsődleges orgazmushiánynak nevezik.
Mivel ez igen gyakori a nemi kapcsolatokat elkezdő, fiatal nők körében,
tanulságos lehet néhány további eset. Egy 18 éves, érettségizett lány írta:
Már többször
jártam fiúkkal, volt közelebbi kapcsolatom is, de a kielégülésig soha nem
jutottam el. Egy kicsit gátlásos vagyok, de szerintem nem ez az oka. Félek,
hogy soha nem fog sikerülni. Jártam olyan fiúval is, aki tudott a problémámról
és segíteni akart, de vele sem sikerült. Már nem is merek újabb kapcsolatot
kezdeni. Ön szerint az önmegtartóztatás nem fog frigiditásra vezetni? Az
önkielégítést is próbáltam néhányszor, de semmi örömet nem találtam benne, még
annyit sem, mintha lefeküdnék egy fiúval. Sőt, undorítónak tartom.
Elég nehéz esetről van
szó, ha a levélírónak még az önkielégítés megtanulása sem sikerült. Ennek fő
oka valószínűleg a hibás beállítottság, a szexellenes
nevelés következménye, aminek folytán az önkielégítést „undorítónak” találja.
Akibe belenevelték, hogy az önkielégítés „undorító”, az
nehezen tudja megtanulni, normálisnak, vagy a szexet általában elfogadhatónak,
sőt, szépnek és jónak érezni. A hibás beállítottság okozza aztán a
gátlást, ami miatt ez a lány nem tud kielégülni. Ez nála nem annyira a
kapcsolatlétesítés terén nyilvánul meg (hiszen több fiúval is lefeküdt már),
hanem inkább az élvezetképtelenségben. Nyilván nem tudja magát elengedni a
szexnél, hanem aggályosan figyeli és erőltetni próbálja az egészet. Egy
szexuálisan kulturált partner sokat segíthetne, de egy átlagos partner segítő
szándéka itt már nem elegendő.
Ami a kérdését illeti:
az önmegtartóztatás hosszabb távon valóban vezethet frigiditáshoz, különösen,
ha az önkielégítést is mellőzi, vagy nem tudja élvezni. Többet árul el az
okokról egy másik, 18 éves lány levele:
Négy hónapja
feküdtem le először a vőlegényemmel, de még egyetlen közösülésben sem elégültem
ki. Nagyon bánt a dolog, mert azt hiszem, nem vagyok frigid, ugyanis petting révén már sokszor kielégültem. De mi egyszerre
szeretnék a közösülésben kielégülni. Nem tudom, miért nem sikerül, pedig nagyon
akarjuk mind a ketten. Igaz, mikor arra kerül a sor, mindig előre félek, hogy
biztos most sem sikerül. Pedig közben nagyon jó érzés, néha úgy érzem, nem sok
hiányzik hozzá.Nem tudom,
befolyásol-e valamit, hogy nagyon fájt a legelső, és szörnyen féltem. Akartam,
de mindig az járt az eszemben, hogy most bűnt követek
el és nem mernék anyukám szemébe nézni. Akkor kb. egy hétig egyáltalán nem
kívántam, de utána fokozatosan mindig jobban. Viszont még ma is elég lassan
jövök bele. Már az összes pózt kipróbáltuk, de az eredmény még mindig semmi.
Igaz, hogy eleinte a pettingtől sem elégültem ki. Mit
tetszik ajánlani?
A levélíróban nyilván az
anyai nevelés hatására alakult ki az a felfogás, hogy a nemi élet – bűnös
dolog. A bűntudat aztán erős
gátlásokat és félelmet váltott ki, s ez tette kellemetlen, fájdalmas élménnyé
az első közösülést. Szerencsére csak átmenetileg vette el a kedvét a szextől,
amiben döntő szerepe lehetett a vőlegénye iránt érzett szerelmének, s annak,
hogy megtanult pettinggel kielégülni.
De vajon miért nem
elégül ki a közösülésben? Legfőképpen azért, mert ezt még nem tanulta meg, vagy
nem elég ügyesen tanulja. Ugyanis nem attól várható eredmény, hogy az összes
lehetséges pózt, testhelyzetet végigpróbálják a
közösülések során. Inkább bizonyos alapvető hibákat kellene megszüntetni.
Például elérni, hogy a lány ne féljen
már előre a kudarctól, és ne erőltesse a kielégülést, hiszen
ezzel csak nehezíti azt. Hanem inkább segítsen be, a pettingnél
bevált módszerekkel, vagyis a csikló
ingerlésével. További nehezítő tényező, hogy egyidejű kielégülésre
törekszenek a közösülésben, ami még a sokkal rutinosabb szeretkezőknek is csak
ritkán sikerül, de nincs is jelentősége. Sokkal okosabb lenne arra törekedni,
hogy előbb a lány elégüljön ki –
amihez persze a fiúnak meg kellene tanulnia a saját kielégülésének
késleltetését (s gondoskodnia kellene a csikló ingerléséről).
Még egy esetet mutatnék
itt be, mert megszívlelendő tanulságai vannak. 19 éves lány írta:
Három éve
járok egy fiúval. Több mint két éve tartunk szexuális kapcsolatot, amiből nekem
nem sok örömem származik, mivel gátlásaimat nem tudom leküzdeni. Talán, mert
már az elején bebeszéltem magamnak, hogy én ezen a téren hasznavehetetlen
vagyok, és ez a gondolat örökké foglalkoztat. Nem tudom, mit kell csinálnom, nem jutok el a csúcspontig, sőt, jóformán fel sem
izgulok. Próbáltam testhelyzetet változtatni, gondoltam, egyszer csak rájövök,
hogyan jó, de sajnos nem. Erről a dologról a fiúmmal sem merek beszélni, bár
tudom, hogy ez lenne a legokosabb. Csak minek terheljem vele, hiszen a hiba nem
benne, hanem bennem van. Szeretné, ha a felesége lennék, de nem merek igent
mondani. Egész életen át hazugságban kellene élnem.
Ha elmondanám neki, mi várna rám?
Vajon megértene, vagy szememre hányná, hogy ennyi ideig csak megjátszottam
magam, és elzavarna?
Nyilvánvaló, hogy ez a
lány súlyos önbizalomhiánytól, csökkentértékűségi
érzésektől szenved, aminek mélyen a gyermekkorba nyúló gyökerei lehetnek. Ez
párosul aztán a szexuális ismereteinek hiányosságaival. A fő baj azonban az,
hogy eddig elhallgatta problémáit a
partnere előtt, sőt, megtévesztette őt azzal, hogy megjátszotta magát. Így végeredményben saját magát is becsapta,
önmaga elől zárta el a megoldás útját. Hiszen minden megjátszott kielégülés
újabb kudarcélmény a lány számára, így az élvezetképtelenség egyre jobban
beidegződik. Ez pedig egyre nagyobb belső feszültséget kelt, s előbb-utóbb
kitudódik, ami a kapcsolatot szétrobbanással fenyegeti.
Mit tehet a levélíró?
Valószínűleg hiába javasolnám, hogy szabaduljon meg a csökkentértékűségi
komplexumától és a megjátszásoktól, mert erre egyedül, önerőből aligha képes.
Pedig ez lenne a fő feltétele a megoldásnak. Hiszen enélkül
nyilván arra sem volna képes, hogy megpróbáljon partnere segítségével egy új
beidegzést kialakítani. Ebben az esetben tehát a pszichoterápia illetve a szexuálterápia
személyes igénybevétele elengedhetetlennek látszik.
Számos levélből lehetne
még idézni, hiszen az elsődleges orgazmushiánynak
sokféle oka és változata lehet. Csak futólag említem, hogy a nő
élvezetképtelensége rendszerint valamilyen kapcsolati zavart is jelez, öszszefügg a férfi szexuális zavarával vagy
kulturálatlanságával. Gyakorlatilag sohasem csak az egyik félben van a
hiba. A megoldáshoz ezért ritkán elegendő az egyik fél gyógykezelése. A
korszerű és hatékony szexuálterápia ezért általában párterápia, vagyis mindkét fél
bevonásával törekszik a szexuális zavar megszüntetésére.
Fájdalmas közösülés
Érdemes külön kitérni a női orgazmushiánynak azokra az eseteire, amelyeknek közvetlen
oka a fájdalom. Nem ritkaság, hogy a nő élvezet helyett fájdalmat érez a
közösüléskor. Sőt, előfordul, hogy ez magát a közösülést is lehetetlenné teszi.
Egy 18 éves lány leveléből idézem az alábbiakat:
Négy éve
ismerek egy fiút, akivel kölcsönösen szeretjük egymást. Szexuális kapcsolatra
eddig nem került sor köztünk. Egyik nap egyedül maradtunk a lakásban, mert
anyuék elutaztak. Akkor én úgy döntöttem, hogy az övé leszek, de tévedtem, mert
nem tudtunk közösülni. A pénisze alig 1-2 centire hatolt be a hüvelyembe, s nem
tudott továbbhaladni, én pedig erős fájdalmat éreztem. Még aznap megpróbáltuk
többször is, de mindig eredménytelenül. A végén már az is fájt, ha csak hozzám
ért.
Ez
mindkettőnkben mély nyomot hagyott. Én is félnék még egy próbálkozástól, de
benne is kudarcérzést okozott. Jövő tavasszal feleségül akar venni, de próbálom
ezt egy évvel elhalasztani. Egyrészt azért, mert még fiatal vagyok, és a
nőgyógyász szerint fejletlen a méhem, másrészt ez a kudarc tart vissza. Attól
félek, hogy később sem fog sikerülni. Mit tehetnék?
Nem szerencsés, hogy ez
a lány az idő múlásában bízik, mert a halogatás
ritkán segíti elő a megoldást. Inkább mielőbb tisztázni kellene az érthetetlennek
tűnő kudarc okát. Milyen okok jöhetnek számításba? Nem valószínű, hogy a
szűzhártya, hiszen a nőgyógyász a vizsgálatkor be tudott nyúlni a hüvelybe. A
fő akadály inkább a hüvelyizmok akaratlan, görcsös összehúzódása lehetett, ami
a behatolási próbálkozáskor fájdalmat vált ki. Ezt a – szakkifejezéssel vaginizmusnak nevezett – hüvelygörcsöt
egy-két meghiúsult próbálkozás után már a fájdalomtól való félelem is
előidézheti.
Az ilyen félelmek mögött
rendszerint téves elképzeléseket, ismerethiányt találunk. Hogy csak egyet
említsek: sok lány nem tudja, hogy a
hüvely rendkívül tágulékony, s nehezen tudja
elképzelni, hogy a merev hímvessző könnyen befér oda. (Ráadásul esetleg a merev
hímvesszőt is nagyobbnak, „félelmetesebbnek” képzeli a valóságosnál.) A fájdalom további oka lehet, hogy ha túl gyorsan, elegendő
előkészítés, előjáték nélkül kerül sor a közösülésre. Ilyen esetben a lány még
nem izgult fel kellőképpen, s ezért a hüvely még nem vált eléggé nedvessé,
síkossá. Vagy pedig a fiú túl hirtelen, nem elég gyengéden és fokozatosan
próbálta bevezetni a hímvesszőt a hüvelybe. (Néha még az is előfordul, hogy a
fiú rossz helyen próbálkozik a behatolással, nem találja meg a hüvelynyílást.)
Mit javasolhatok tehát a
levélírónak és a hasonló gondokkal küszködőknek? Az okok pontos tisztázása
kijelöli a megoldás útját. Ha például a szűzhártya okoz fájdalmat, akkor az egyszerű műtéti
megoldáson kívül lehetőség van a szűzhártya nyílásának kézzel való tágítására.
Ez utóbbi a hüvelygörcs (vaginizmus) esetén is
megoldást hozhat, különösen, ha hüvelyizom
gyakorlatokkal is összekapcsolják. A gyakorlatokat lehetőleg naponta kell
végezni úgy, hogy a tisztára mosott és valamilyen testápoló krémmel síkosított
ujjat lassan, erőltetés nélkül kell bevezetni a hüvelybe, s egy-két percig
mozdulatlanul tartani. Ezután lassú, körkörös mozgatással tágítani a szűzhártya
nyílását, illetőleg (vaginizmus esetén) a
hüvelyizmokat többször egymás után összehúzni, majd elernyeszteni. Ilyenkor az
ujjon érezni lehet a hüvelyizmok enyhe szorítását, majd ellazulását. Ha ez egy
ujjal már jól megy, akkor két ujjal is meg lehet próbálni. Két ujj együttes
térfogata megközelíti a hímvessző mértékét. Tehát, aki két ujját fájdalom
nélkül be tudja vezetni a hüvelybe, s képes a hüvelyizmokat tudatosan összehúzni
és elernyeszteni, annál rendszerint nem okoz problémát a hímvessző
behatolása sem.
A fájdalom esetleges
testi okait (mert ilyenek is lehetnek; pl. gyulladások) nőgyógyászati vizsgálattal lehet pontosan megállapítani. Ha ezek
kizárhatók, akkor lelki és/vagy kapcsolati okokat kell keresni és megszüntetni.
Különösen eleinte fontos, hogy a közösülésre csak akkor kerüljön sor, amikor a
lány az előjátéktól már annyira felizgult, hogy közel van a kielégüléshez. A
bevezetés ilyenkor is lassú, fokozatos legyen. Ha viszont mégsem javul a
helyzet, nem szűnnek meg a fájdalmak, akkor a közösülést nem szabad
erőltetni. Sőt, legjobb egy időre teljesen mellőzni. Különben könnyen
úgy járhatnak, mint az a 17 éves lány, aki a következőket írta:
Másfél éve
járok egy nálam öt évvel idősebb fiúval. Eljutottam
oda, ahová nem kellett volna még, vagyis lefeküdtem vele. De ez borzalmas
fájdalmakat okozott akkor is, és most is. Menet közben azért enyhülnek a
fájdalmaim, sőt, mostanában néha el is múlnak. Csak az a baj, hogy az aktus
során nem sikerül kielégülnöm. Pettinget is szoktunk
alkalmazni, és eleinte még nagyon klassz volt, de most
már az sem ér semmit. Amíg nem térünk rá a közösülésre, borzasztóan kívánom, de
aztán már csak közömbös szemlélőként veszek részt benne, nem tud érdekelni.
Igaz, a partneremnél nagyon hamar megtörténik a magömlés, ez is nagyban
befolyásolja a dolgot. Netalántán frigid lennék?
Szó sincs arról, hogy ez
a lány frigid, hiszen „borzasztóan kívánja” a kielégülést, s eleinte élvezte a pettinget is. De az bizonyos, hogy
a közösülésre nem volt lelkileg érett és felkészült, s a partnere sem
rendelkezett elegendő szexuális kultúrával. Nem lett volna szabad
„borzalmas fájdalmak” árán közösülni. Így ugyanis kialakult nála egy rossz beidegzés, egy erős félelem a fájdalomtól,
ami csak lassan enyhül. Ráadásul – s ez megint csak a fiú hibája! – az aktus
túlságosan rövid ideig tart ahhoz, hogy a lány kielégülése is bekövetkezhessen.
Az „eredmény”: a lány közömbössé válik, először a közösülés iránt, de ha így
megy tovább, akkor mindinkább a petting és általában
a szex iránt is. (Vagyis frigiddé válhat.)
Tény, hogy már egyetlen
rossz élmény is erősen visszavetheti egy lány szexuális érdeklődését és reagálókészségét. Ezt leginkább azok a levelek tanúsítják,
amelyekben egy megerőszakolási élmény kihatásairól számolnak be.
Nem akarom azonban ilyesmivel borzolni az olvasó idegeit. Inkább a közösülési
fájdalom (szakkifejezéssel: diszpareunia) keletkezésének egy másik, kevésbé drámai
esetét említeném. Egy 19 éves lány, aki négy hónapja folytat nemi kapcsolatot,
arról számolt be, hogy néha eljutott az aktusban az élvezet csúcspontjára, de
mivel a fiú ezt nem vette észre és folytatta a mozgást, a lány számára
kellemetlenné, sőt, fájdalmassá vált az egész aktus. Persze ezért inkább őt
magát lehet hibáztatni, miért nem jelezte a fiúnak egyértelműen, hogy épp
kielégült és pillanatnyilag zavarja az erős mozgás. (Kis szünet után esetleg
második orgazmushoz is juthatott volna.)
Másodlagos orgazmushiány
Eddig főleg olyan esetekről volt szó,
amelyekben még egyáltalán nem került sor kielégülésre a közösülésben. Még
nagyobb azonban az olyan esetek száma, amikor a lány több alkalommal már
kielégült a közösülésben, de aztán valamilyen oknál fogva ez elmaradt. Ezt
hívják szakkifejezéssel másodlagos orgazmushiánynak.
Mivel ez inkább a felnőttkorra jellemző szexuális zavar, itt csak rövidebben
tárgyaljuk.
Egy 18 éves lány arról
számolt be levelében, hogy nagyot csalódott vőlegényében, s bár nem szakított
vele, érzelmi és szexuális kapcsolatuk már nem a régi:
Míg régebben
mindig kielégültem a szeretkezésben, a csalódás óta semmi örömem sincs benne.
Próbálok úgy tenni, mintha nem lenne baj, nehogy észrevegye. De félek, hogy már
soha nem lesz jó és előbb-utóbb ő is csalódást érez.
Azért idéztem ebből a
levélből, mert jól mutatja, hogy a partnerek érzelmi viszonya mennyire
befolyásolja a szexuális kapcsolatot, főleg annak minőségét. Tanulságos
az is, hogy a csalódást a vőlegény féltékenykedése, indokolatlan gyanúsítgatása
okozta. Érthetőnek tűnik a lány félelme, különösen, ha megjátszással próbálja
elérni, hogy a fiú ne vegyen észre semmit (amivel persze önmagát is becsapja).
Az eltitkolt csalódás tulajdonképpen feldolgozatlan lelki sérülés, rejtett
feszültséggóc, amely könnyen megmérgezheti a kapcsolatot.
Mi lehet a megoldás?
Felszínre hozni, kibeszélni, megszüntetni a feszültséget, s elejét venni az
újabb csalódásoknak. (Lehet, hogy ehhez mindkettejüknek pszichoterápiás
szaksegítségre lenne szüksége.) Az alábbi levélrészletből – melyet egy 19 éves
lány írt –, a kielégülés elmaradásának egészen más okait ismerhetjük meg:
Másfél évi együttjárás után, egy éve feküdtem le először a fiúmmal. Az
első hónapokban sohasem elégültem ki, zavartak a körülmények, de főleg az, hogy
nem nagyon tudtam, hogyan kell viselkednem. Később talán három-négyszer
előfordult, hogy nekem is jó volt. Akkor ismertem meg, mit kell éreznem az
együttlét során. Többnyire azonban később sem elégültem ki. Egy időben szó volt
arról, hogy elmegyünk egy orvoshoz, de nem tudtuk, hová, kihez menjünk. Aztán
megfeledkeztünk az orvosról, gondolom, azért, mert egyre kevesebbet lehettünk
együtt. A nagy kérdés mindig az volt, hogy hol? Legutóbb kéthónapos kihagyás
után voltunk együtt és az eredmény lesújtó. Visszaestem oda, ahonnan
elindultam.
Azt mindig
tudtam, hogy a hosszabb kihagyás nem tesz jót nekem. Akkor ráadásul nagyon
rossz napom volt, s
még ő is később jött az ígért időnél, ami végképp kikészített. Amikor már ott
volt, elment a kedvem mindentől. Persze ő is észrevette a kudarcot, s azt ajánlotta,
tartsunk egy kis „mosolyszünetet”, ami helyrehozhatja érzelmeinket. Megértem,
hogy neki sem volt jó, de nekem még rosszabb a „kapcsolati szünet”. Nagyobb
kihagyás után mindig úgy érzem, hogy vizsgázom előtte: megtanultam-e
kielégülni. Félek attól, hogy frigid leszek.
Ez a lány helyesen
ismerte fel, hogy a hosszabb kihagyások, a ritka
együttlétek általában nem tesznek jót, csökkentik az épphogy kialakult orgazmuskészséget (a férfiaknál pedig az ún. késleltetési
készséget). Egyetlen módon lehet ellensúlyozni a szexuális együttlétek
elmaradásának negatív hatását: a rendszeres önkielégítéssel. Ez
az adott esetben már csak azért is ajánlatos lenne, mert a lány orgazmuskészsége amúgy is fejletlen.
Szemléletesen mutatja a
levél a pillanatnyi hangulat, lelkiállapot hatását a szexuális reagálókészségre. A megfelelő reagálást legjobban a jó
hangulat, a nyugodt, kiegyensúlyozott
lelkiállapot segíti elő. Először is ennek létrehozására kell tehát
törekedni (például pihenéssel, a feszültséget okozó problémák megbeszélésével),
s csak aztán térni rá fokozatosan, hosszú előjátékkal, semmit sem sürgetve és
erőltetve a szeretkezésre. A levélben említett „mosolyszünet” semmit sem old
meg, sőt, legtöbbször csak tovább rontja a helyzetet. Nagyon fontos továbbá,
hogy egyik fél se érezze magát vizsgahelyzetben, amikor szexre kerül sor, mert
akkor szorongani kezd és képtelenné válik a megfelelő
reagálásra. A fiúnak arra kellene törekednie, hogy a lány ne szorongjon, hanem
teljesen el tudja magát engedni.
Egy másik esetben azért alakult ki a nőnél orgazmushiány, mert rátértek a „megszakított közösülésre”,
s a férfi nem bírta kivárni, amíg partnere kielégül. A közösülés túl gyors
befejezése tehát – amellett, hogy mint fogamzásgátló eljárás is megbízhatatlan
– lehetetlenné teheti a nő kielégülését (legalábbis az aktusban).
Egy 21 éves,
„temperamentumos, kissé ideges természetű” fiatalasszony írta:
… ritkán
elégülök ki, mert általában nem tudok odafigyelni, mindig másra gondolok, nem
tudom magam beleélni. Anyáméknál lakunk, szemtanúi vagyunk a szinte mindennapos
veszekedésüknek, talán ezzel magyarázható az idegességem.
Hát igen, ahol a
folytonos veszekedések miatt ideges,
feszült légkör uralkodik, ott nehéz minden mást kikapcsolva az élvezetre
figyelni. Jó lenne, ha mielőbb megszabadulnának a szülői ház nyomasztó
légkörétől, hiszen a ráhangolódás nélküli közösülés kellemetlen, sőt akár
fájdalmas is lehet.
Elég tipikus annak a 18
éves fiatalasszonynak az esete is, aki a teherbe esés előtt még rendszeresen
kielégült, a szülés óta azonban egyáltalán nem képes rá, pedig már 10 injekciót
is kapott a nőgyógyászától. Nem világos azonban, hogy mire kapta az
injekciókat, hiszen a szülés utáni orgazmusképtelenségnek
nem szokott szervi oka lenni. Sokkal inkább az az ok,
hogy az asszonyt túlságosan igénybe veszi a csecsemőgondozás és a
háztartásvezetés, emiatt fáradt, kimerült és nehezen hangolódik rá a szexre,
nem is igen kívánja. A férj viszont gyakran nem bírja kivárni és ügyesen
elősegíteni a ráhangolódást, hanem ráerőszakolja
a szexet feleségére, amit az így nem tud élvezni – s még jobban elmegy tőle
a kedve.
Egy férj például azzal rontotta el felesége szexuális reagálókészségét, hogy a maga jóval nagyobb szexuális
igényeit (napi 2-3 közösülést igényelt) ráerőltette feleségére, akinek ez túl
sok volt. Ahogy írta:
Azáltal, hogy
soha nem tudta kivárni, amíg én is igazán kívánom, addig romlott a helyzet,
hogy most már tulajdonképpen soha nem igénylem. Általában ugyan nem térek ki
előle, de teljesen passzív maradok, semmi élvezetet és örömet nem okoz.
Az eset tanulsága
nyilvánvaló. A jó megoldás azonban mégsem az, hogy a férj teljesen fojtsa el
többletigényét, hanem vezesse le azokat például önkielégítéssel (vagy a feleség
általi kézzel ingerléssel). De sok más mód is van a
feszültségek levezetésére.
Rövid kérdések és válaszok
Egy 16 éves lány
kérdése:
Mi a
kielégülés jele egy lány esetében?
A szexuális kielégülés,
vagyis az orgazmus a szexuális izgalom tetőpontján automatikusan kioldódó
reflex, a hüvelyizmok (és húgycsőizmok) többszöri, akaratlan összehúzódása,
amely erős, az egész testbe szétsugárzó kéjérzéssel és melegérzéssel (esetleg
magömléssel) jár. Az orgazmus után a szexuális izgalom csökken, esetleg
megszűnik. Sok nő azonban képes egymás után többször is kielégülni.
Egy 25 éves lány kérdezte:
Miből vehető
észre, hogy a férfi kielégült?
A férfi orgazmusa
hasonló a nőéhez, itt
főleg a húgycső körüli izmok húzódnak össze, s ez kilöki a benne levő ondót;
ezt hívják magömlésnek. Petting során ez könnyen
észrevehető, a közösülésben azonban nehezebb, különösen, ha mindketten
mozognak. A férfiak többsége azonban legalább néhány másodpercre leáll ilyenkor
a mozgással. Sőt, sokan végleg abbahagyják, függetlenül attól, hogy a nő is
kielégült-e már. A magömlés után a merevedés rendszerint csökken, majd megszűnik,
de fiatal férfiaknál általában hamar támadhat újabb merevedés és izgalom. Ha a
nő nem biztos benne, hogy partnere kielégült, kérdezze meg tőle.
Két 16–17 éves lány
kérdezte:
Normális
dolog-e, ha egy lány állandóan kívánja a szeretkezést? Szerelmesek vagyunk, s
egy-egy alkalommal többször is kielégülünk, de semmi sem elég.
A szerelem felfokozza a
nemi vágyat, s ez önmagában is érthetővé teszi az állandó vágyakozást. Emellett
nyilván nem lehetnek annyiszor együtt partnerükkel, ahányszor szeretnék. Normális
pszichoszexuális fejlődés esetén a lányok szexuális reagálókészsége, kapacitása is már tizenéves korban
kibontakozik, s ez semmivel sem kisebb, mint a fiúké. Mint említettem, sok lány
képes többszörös kielégülésre. Vannak nők, akik 5–10 orgazmust is igényelnek, s
amíg ezt nem kapják meg, addig kívánják.
A közösüléssel
kapcsolatban tett fel kérdést egy 19 éves lány:
Igaz-e, hogy a
férfi ütemes mozgását a nőnek is át kell vennie? Milyen testhelyzeteket érdemes
kipróbálni?
Nincs semmilyen
„előírás” arra, hogy mit kell vagy mit nem kell
átvennie bármelyik félnek a közösülés során. Még az sem kötelező, hogy
egyáltalán mozogjanak. Sőt, vannak, akik kedvelik közösülési helyzetben a
mozdulatlanságot. Talán jobb is, ha legalább időnként leállnak a mozgással, így
tovább élvezhetik a szeretkezést. Ami pedig a testhelyzeteket illeti,
mindegyiket érdemes kipróbálni, amiről tudnak vagy
amit kitalálnak, hiszen a szex annál jobb, minél változatosabb. Az
alaphelyzetek: a nő van alul; a férfi van alul; mindketten oldalt fekszenek,
szembefordulva vagy hátulról közösülnek, fekve, ülve vagy állva szeretkeznek.
Egy másik 19 éves lány
kérdezte:
Szabad-e
közösülni a havivérzés idején?
Szabad, de különösen az
előzetes és utólagos tisztálkodásra mindkét félnek még jobban kell ügyelnie,
mint máskor. A kielégülés oldja a menstruációs görcsöket, és meggyorsíthatja a
menzesz lezajlását.
22 éves lány tette fel a
következő kérdést:
A partnerem szerint ha az első néhány alkalommal nem sikerül a nőnek a
kielégülés, akkor később sem fog. Igaz ez?
Nem igaz. Számtalan
példa bizonyítja, hogy az első néhány közösülés nem mérvadó. Sok nő csak lassan, néha hónapok vagy évek során
tanulja meg, hogyan juthat el a kielégüléshez a közösülés során. Nagyon sok
múlik természetesen azon, hogy a férfi mennyiben tud ebben segíteni a nőnek. Az
alapvető tényező azonban mégis a nő saját szexuális kultúrája. Nem érdemes
viszont erőltetni a közösüléses orgazmust; elegendő, ha a nő más módon ki tud
elégülni. Befejezésül egy 20 éves lány kérdését idézem:
Hogyan lehet –
és lehet-e egyáltalán – előre megállapítani valakiről, hogy milyen szerelmi
partner lesz?
Ránézésre sehogy.
Ahogyan az ismert angol közmondás szerint „a puding próbája az evés”, ugyanúgy
a szerelmi képesség és a szexuális kultúráltság is csak a gyakorlatban
próbálható ki megbízhatóan. Persze nem kell feltétlenül közösülni valakivel
ennek felméréséhez. Sok mindenre következtethetünk már a nemi életről
folytatott beszélgetésekből is, hiszen ennek során megismerhetjük a partner
beállítottságát, ismereteinek és tapasztalatainak színvonalát. Még többet
árulnak el az első erotikus közeledések, az ölelkezés és csókolózás során
tanúsított viselkedés.
További kérdések és válaszok olvashatók a szerző weblapján: www.szexualpszichologia.hu
1. a nemi
kapcsolat elkezdésének nehézségei, és
2. a mindkét
felet kielégítő közösülés akadályai.
De akkor hogyan győzze le a
gátlásait?
Persze felmerülhet a kérdés, hogy
akkor mi lesz a lánnyal; ő kielégületlen marad?
De mitől alakul ez ki, ha a szexuális
kapcsolat tulajdonképpen jól kezdődött?
Nézzünk néhány példát. Egy 17 éves
fiú leveléből idézek:
Egy 20 éves fiútól érkezett a
következő levél:
Nem hat-e károsan a szervezetre a
fiatalon elkezdett nemi élet?
Egy 20 évest (és még sokakat) a
következő érdekli:
Hány „menetre”, egymás utáni
kielégülésre képes egy 20 év körüli férfi?
A tanulság: értelmetlen dolog
mennyiségi normákat felállítani, s valamiféle teljesítményt erőltetni.
A szexben nem a mennyiség a lényeges,
hanem a minőség!
További
kérdések és válaszok olvashatók a szerző weblapján: www.szexualpszichologia.hu
Buda Béla: A szexualitás lélektana. 1997
Buda Béla: Szexuális viselkedés. 1994
Buda Béla – Szilágyi Vilmos: Párválasztás. 1988
Szilágyi Vilmos: Szexuális szocializáció. 1997
Szilágyi Vilmos: Intimkapcsolat kézikönyve. 2000