3.
A szexuális
viselkedés változásai az ismert emberi történelem során
E hatalmas és
szerteágazó történelmi témakör teljes és részletes bemutatása már csak
azért sem indokolt, mert kitűnő könyvek egész sora vállalkozik ennek
ismertetésére. A szexuálpszichológia
szempontjából ezért elegendő lehet vázlatosan összefoglalni a jellemzőbb
fejleményeket, s azokat néhány szemelvénnyel illusztrálni. Az
összefoglalás többek közt
Lise Vincent Doucet-Bon:
Le marriage dans les civilisations anciennes.
(1975, Paris, Michel) könyve alapján történik.
Doucet-Bon szerint
a csere jelentőségét az ember korán felismerte; az istenek kegyét például
csak áldozat ellenében vélte biztosíthatónak.
A csere-elvet aztán a férfi—nő viszonyra is alkalmazták:
a törzs csak akkor engedte át egy nőtagját más törzsbelinek, ha érte
kártérítést kapott. Ebből származik a
nászajándék
szokása, aminek különböző formái voltak: pl. a leendő férj ajándéka a
nő családjának; a család
ajándéka a férjnek (hozomány);
a férj ajándéka a feleségnek a
nászéjszakát követő reggelen („Morgengabe”,
„don du matin”) stb.
Indiában a férfi tehenet ajándékozott a nő családjának, a nő
pedig tüzet hozott az apai házból, mint az asszonyi szolgálat szimbólumát.
Kínában a házasságkötés előtti, kölcsönös látogatások során
sok ajándékot cseréltek: porcelánvázákat,
bronztárgyakat stb.
Hasonló volt a helyzet a
germánoknál, a keltáknál és másutt is. Később egyes országokban a nászajándékot
egyedül a nő hozta, míg a férj
óvadékot helyezett letétbe a nő számára. Korunkban a nászajándékot inkább a házasságkötéssel kapcsolatos kiadások
közös megosztása váltja fel;
a
cseréből részvétel lesz.
Házasodási
ritusok és
tabuk
A nőt a régi társadalmakban főleg a reprodukció szempontjából
tartották nélkülözhetetlennek (lásd:
a női termékenység kultusza). Kezdetben a nőket gyakran egyszerűen elrabolták,
később megvásárolták. Hamarosan kialakultak a házasság körüli ritusok
és tabuk. (Exo- és endogámia,
incesztustabu stb.) A matriarchátus, vagy annak nyomai sokhelyütt fellelhetők,
de a nők a magántulajdonon alapuló társadalmakban a férfiak felügyelete alá
(sőt, tulajdonukba) kerültek.
Az ókori Rómában a „pater
familiae” hatalma korlátlan
volt. A tulajdon és az öröklés miatt a férfi szűzességet követelt
meg leendő nejétől (fordítva
soha). A néhol szokásos, jegyesség alatti nemi kapcsolat elsősorban a
női termékenység próbája volt. Babilonban
és másutt a szüzességet a termékenység istennőjének áldozták.
A tulajdonnal rendelkező férfi
a felesége mellett ágyasokkal és
rabszolganőkkel hált.
A földesuraknak sok helyen joguk volt a férjhez menő lány
első éjszakájára (ius primae noctis).
E szokás héber eredetére Tobias könyve vet fényt, de Indiában,
Afrikában és másutt is szokásban volt.
Egyes kultúrákban a feleséget a férj
éjszakára átengedhette a vendégnek.
A szerelemnek alig volt
szerepe az ókori házasságban; legfeljebb elszigetelten fordult elő. A házasságtörés ószövetségi
értelmezése szerint a férfi csak akkor követi el, ha más feleségével (vagy jegyesével) közösül;
a feleség viszont akkor, ha bárkivel szeretkezik a férjén kívül.
A szülésre képtelen nőt el lehetett kergetni.
A kereszténység első századaiban még
vitatták, hogy
van-e a nőnek lelke.
Az ókori
Kína jogrendje szerint közrendű
ember két nővért vehet feleségül.
Egy főtiszt két nővért és egy sógornőjüket;
egy nagy úrnak 9
felesége lehet, az uralkodónak pedig legfeljebb
36. „Főfelesége”
azonban mindenkinek csak egy lehet, ő az „igazi” feleség. (Ezért a kínaiakat
sokan monogámnak tartották.) A
párválasztás egyik fő szabálya Kínában is az exogámia volt.
A nemeket szigorúan elkülönítették:
csak ünnepi alkalmakkor találkozhattak. Még a házastársak is ritkán
láthatták egymást; néhány kivételtől
eltekintve nem étkeztek együtt; az
asszonynak tilos volt férje asztalához ülni.
A „láb-tabu” folytán
a lábat a nőnek el kellett rejteni (sőt, elcsökevényesíteni).
A „szex-tabu” folytán csak bizonyos napokon volt szabad házaséletet
élni. A meddőség nagy szégyen volt. A feleségeknek nem volt szabad féltékenykedniük
egymásra. Egész éjszakát csak a
„főfeleség” tölthetett a férjével, a többiek csak perceket.. A feleségek
csak hívásra, szépen felöltözve léphettek férjük szobájába.
A házasságkötést a szülők intézték, hivatásos közvetítő segítségével.
Férjéhez csak a házasságkötés után
3 hónappal került, s attól
kezdve anyósa irányította életét.
Indiában már a Védák
keletkezésének korában szigorú
patriarchátus uralkodott. A „Manu
törvénye” című szent könyv
szerint a nő mindíg kiskorú és
az apa illetve a férj gondnoksága alá tartozik. Rendszerint már csecsemőkorában
kijelölték számára jövendőbeli férjét, a házasság így kötelező
volt. A válást nem ismerték. Ha a férj fiúgyermek nélkül halt meg, fivére
nemzhet az asszonynak egy fiút. De az özvegy választhatja a halált is (abban
a hitben, hogy a túlvilágon folytatják a házasságot).
A nő számára a férj valóságos isten.
A házasságtörő nőt kutyákkal
marcangoltatták szét, vagy tüzes vaságyra fektették. A férfi hűtlensége
viszont bocsánatos bűn. A nő házasság előtti szüzessége kötelező. Házasodni
csak azonos kasztbelivel szabad. A lányt 12 éves kora táján vezették férje házába. A házasélet
csak a kijelölt, havonta 16 napon volt szabad.
Az
ókori
Egyiptomban II.
Ramszesz idejében még a lányok kezdeményezték a házasságkötést, a
gyerekek pedig az anya nevét viselték, ő rendelkezett velük (a matriarchátus
maradványaként). A házasság első éve próbaidőnek számított.
A férj félrelépései nem
zavarták a feleséget. A család
itt is a szociális rendszerrel együtt fejlődött. A legrégibb dokumentumok
szerint az asszony anyagilag sem függött férjétől, mert nem volt vagyonközösség.
A patriarchátus az 5.
dinasztia idején alakult ki. Ettől kezdve a nő hűtlenségét szigorúbban
büntették (orrlevágás, elzavarás). Ha
a fáraónak legálisan csak lányai
születtek, ezek házasságot köthettek a fáraó illegális fiaival
(= testvérházasság), így
az utóbbiakból király lehetett, s felvehették a „Thoutmosis”
nevet.
Ami Görögországot
illeti, Homérosz
művei (Iliász, Odysseia)
írják le a házasság eredetének mítoszát:
a föld (a nő) egyesülését
az éggel (a férfival). Az Iliászban
az istenek (Zeusz és Héra) házasságát
is leírja. A házassági szerződést
a leendő férj a nő apjával szokta megkötni.
Ez alkalomból ajándékokat cseréltek. A lánynak szűzen kellett a házasságba
mennie. A legyőzött ellenség
asszonyai és lányai a győztesek rabszolgái és ágyasai lettek. Az athéni városállam korában romlott a „szabad” nő
helyzete; úgyszólván ki sem léphetett
a házból, nem vehetett részt a közéletben;
férfitársaságban csak felszolgáló lehetett (kivéve a hetérákat).
A feleség fő feladata a gyermekszülés, az örökös biztosítása.
Ehhez egy fiú kellett; a többieket kirakhatták
(Tajgetosz), vagy kegyetlen
próbáknak vetették alá
(ha kibírta, életben maradhatott). A „legális” házasságok
mellett a szegényebb szabadok körében elterjedt a ceremóniák és ajándékok
nélküli házasságkötés; az ebből
származó gyermekek azonban törvénytelenek. A hetérák szabadabban mozogtak,
gyakran okosak és híresek voltak (pl. Aspasia, Periklész kedvese).
A feleséggel alig volt miről beszélni. Az időszámításunk előtti
évszázadokban a görög nők helyzete javult; Szokrátesz már a nemek egyenlőségéről
beszélt; Pláton
szerint a nő is nevelhető. Arisztotelész
a barátságot tartotta a házasság alapjának
(de azért a férfié a vezető szerep; s igazi szerelem inkább csak férfiak
között lehetséges.
Az ókori
germánok életét főleg Tacitusz
műveiből ismerjük. Szerinte a
germán az egyetlen barbár nép, amely a házasságban egy nővel megelégszik.
Orgiák nincsenek, a házasságtörés ritka, mert
„az erény elvesztésére nincs kegyelem”. A lány szüzességét
igen szigorúan vették: aki
elvesztette, nem talált férjet. A
házasságtörő nőt leborotválták és pellengérre állították. A házasságkötés
alapja: állatok, tárgyak cseréje. A nő nem tulajdona férjének, hanem
munkatársa. A lovagkorban a feleség
a nászéjszaka után birtokot
kapott a gazdag lovagtól.
Prostitúció:
a test
áruba bocsátása
A különböző népek és korok házasodási szokásait szinte vég nélkül
lehetne folytatni, ám a szexuális viselkedés nemcsak házasságban fordul elő,
hanem előtte, sőt, alatta és utána is.
Már több utalás történt arra, hogy a házasságkötés előtt (ha
egyáltalán sor került valami hasonlóra)
a fiúkat és lányokat az adott kultúrában kialakult szokás szerint
vagy igyekeztek távol tartani egymástól, vagy elnézték, megengedték szexuális
próbálkozásaikat. Hasonló a helyzet a felnőttek házasság nélküli (vagy
azon kívüli) szexuális viselkedésének megítélése terén. Az ókorban a
rabszolganők szexuális kizsákmányolása mellett már egyre többen rájöttek,
hogy – a házasságkötési ajándékozás, ajándékcsere (hozomány
stb.) mintájára -- a szexuális
szükségletek összeházasodás nélküli kielégítése is ajándékot érdemel
(az árucsere elvének megfelelően). Erre a nők is rájöttek. Igy jött létre
a prostitúció.
Mi a
prostitúció?
Ennek lényegéről sokféle teória és magyarázat született. Norman
Hair egyik legelfogadhatóbbnak tartja, hogy „a prostitúció a test kihasználása,
válogatást nem (vagy alig) ismerően, pénzkereset céljára.”
Hozzáteszi azonban,
hogy a válogatatlan odaadás nagyon határozatlan fogalom. Mert hiszen a különböző
vallási ünnepségek, vagy népi mulatságok sohasem múltak el
orgiák, vagyis válogatás nélküli, gátlástalan szexuális viselkedés
nélkül—amit legfeljebb promiszkuitásnak, de nem prostitúciónak nevezhetünk.
Ám vannak olyan helyzetek is, amikor nehéz különbséget tenni köztük.
Ugyancsak Hair
idézi a „történetírás apját, Herodotoszt”, aki a babiloni vallási
prostitúciót így írja le:
„... minden babiloni nő tartozik legalább egyszer életében Aphrodite szentélyéhez járulni, hogy ott nemileg érintkezzen egy idegennel. Sokan, akik méltóságukon alulinak tartják a nép közé vegyülést, egész sor rabszolgától kísért diadalkocsiban érkeznek a templomhoz. .. Sok asszony gyűlik össze Aphrodite szentélyénél, szalaggal a hajában. Némelyek jönnek, mások mennek. A folyosókon, amelyek a nőkhöz vezetnek, idegenek sétálnak, hogy válasszanak közülük. Ha egy nő leült az Aphrodite szentélyben, addig nem térhet haza, amíg egy idegen pénzt nem dobott neki és nem kísérte ki, hogy közösüljön vele. Mikor az idegen a pénzt odaveti a nőnek, e szavakkal teszi: Vedd Mylitta istennő nevében.
Aphroditét a babiloniak valóban Mylittának nevezik. Legyen bár ezüst, vagy réz az odadobott pénzdarab, a kiválasztott nő nem jogosult azt visszautasítani, mert ez a pénz szent pénz. A nőnek követnie kell az idegent..., s nem háríthat el senkit sem. Csak, ha végig tűrte az idegen ölelését és ezzel szolgálta az istennőt, térhet haza a tűzhelyéhez.”
Hair szerint kezdetben az ilyen jelenetek a nagy vallási ceremóniáknak
csak mellékes részei voltak, de később ez
a szokás elterjedt úgy, hogy valóságos
rituális prostitúcióvá vált.
Nyomait megtaláljuk a föniciaiaknál, görögöknél, a rómaiaknál,
egyiptomiaknál és a hinduknál is. Változatos formákat ölt, de a lényege változatlan
marad. Érthetőnek tartja, hogy
voltak nők, akik hasznosnak találván a szokást, „végleges hivatásul választották
a paráznaságot”. Athénben Szolon,
a híres törvényhozó alapította az első nyilvánosházat
„Dikterion” néven.
Ebben háromféle nő szolgált, tehetsége és képzettsége szerint. Az első
osztályba tartoztak a „hetérák”,
akik szépségük és finom modoruk
által tűntek ki. Az athéni köztársaság államférfiai ilyen nőket
tartottak barátnőül, s ezek valóságos bizalmasaik, segítőtársaik lettek.
Még elég rangos, de másodosztályú „művészek” voltak
az
aleutridák,
akiket megtanítottak fuvolázni; később táncoltak és énekeltek, s
szexuálisan is kiszolgálták az idegent, aki pénzzel és ékszerrel
viszonozta szolgálatukat. A legalsó szinten voltak a
dikteridák. Ők elégítették
ki a „nép étvágyát”. Szállásuk rendszerint a kikötők körül
helyezkedett el. Persze nemcsak Athénben
voltak hivatásos prostituáltak, hanem Korinthoszban
és Spártában is.
De az ókori Rómában és környékén szintén sok bordélyház volt.
(Ezt jól igazolják a Pompeiben feltárt leletek.)
A középkorban főként a
keresztes hadjáratok korában
virágzott a prostitúció: a hadsereget
csoportosan nyomon követték ezek a nők, akik közül egyesek a tiszteket és
nemeseket, a többiek pedig a közkatonákat szolgálták. Békésebb időkben
pl. a farsang idején, ünnepségeken, vásárokon, sőt,
az egyházi zsinatok alatt és a vendégfogadók környékén, mindenütt
működtek a prostituáltak. Hair
szerint lassanként kifejlődött valami céhrendszer-féle is. „A
prostitúció szervezkedik és
letelepszik külön házakban, a hatóság, az állam, sőt, a vallási
szervezetek oltalma alatt. Ezek a
telepek nagy bevételi forrásokat jelentettek, ami magyarázza a vállalkozóik
tekintélyét és hatalmát, még a hatóságok felett is.” A
bordélyházak felügyelőinek mindíg alkudozniuk kellett a bordélyházak
uraival. „Másrészről a lebujok gazdái kötelesek
voltak az uralkodók és azok meghívott vendégei részére ingyen átengedni a
kiválasztott nőket. .. a
hercegek, sőt, császárok is szívesen látogatták a nyilvános házakat,
minden szégyenérzet nélkül. A papság is minden szégyenkezés nélkül
szedte e tisztátalan eredetű jövedelem adóját. A pápai kincstár IV.
Sixtus idejében
20,000 aranyat szedett be évi
adó gyanánt, s a mainzi érsek legnagyobb bevétele a nyilvánosház után
beszedett adó volt.” (344-348.old.)
A
szexuális viselkedés
története
Nagyon jó áttekintést ad a
szexuális viselkedés történetéről
I.
Sz. Kon:
Kultúra – szexológia
(1981, Kossuth K.) c. könyvének
4. fejezetében. Főbb gondolatait érdemes
ismertetni és idézni:
„A középkori kultúra
viszonya a
szexualitáshoz közismerten
ambivalens volt. A
hivatalos
keresztény erkölcs aszkétikus
és antiszexuális volt, s nemcsak a „paráznaságot”
ítélte el, hanem a szerelmet is, mivelhogy az szerinte akadályozza a
vallási kötelességek teljesítését. A nemi élet egyetlen igazolása a
fajfenntartás maradt, az egyházi
házasság keretein belül. Tehát a
szexuális magatartást is gondosan szabályozták (tiltották a nemi érintkezést a böjt és számos keresztény
ünnep alkalmával; a meztelenség tabu lett... stb.). A feudális társadalomban azonban a hivatalos aszketizmus
mellett teljesen legálisan
létezett még a... karneváli kultúra. A középkori karnevál az ősi,
orgiasztikus ünnepek hagyományait folytatva
megengedte a meztelen test bemutatását... és a szertartásos
inverziót (férfiak
női ruhába öltözését és fordítva), valamint a szexuális érzelmek
nyilt kifejezését.” (151-152.old.)
A szerelem a középkorban a
trubadúrok, vagyis az eszményített
úrnőjüknek hódoló lovagok dalainak formájában jelenik meg.
„Ez a líra azonban csupán egy szűk, feudális elit számára volt
hozzáférhető és nem sok köze volt a reális, hétköznapi magatartáshoz.
Az újkori polgári kultúra
lerombolta ezt a bipoláris építményt, melynek két ellenpontját az aszkézis
és a karnevál képezte. Már a reneszánsz korabeli humanisták is megsemmisítő
bírálatnak vezették alá a szerzetesi aszkézist
és az
önmegtartóztatáson alapuló erkölcsöt...
Ám amikor a keresztény
aszkézist az önkorlátozó, polgári morál váltja fel, ismét üldözni
kezdik az élet testi és érzelmi oldalát, beleértve a szexualitást is... Az
emberek szégyellni kezdik a testüket. A
16.—18. században előbb csak nyilvános helyeken tiltják a meztelenséget,
majd az egyedül levő ember számára is „illetlennek” tekintik. (Ennek tanúbizonysága,
hogy a 18. században megjelennek a
különböző hálóruhák, éjszakai öltözetek.)
Míg a középkori egyház úgy vélte, hogy az ifjúkori vágyakat nem
lehet elfojtani (Fallopius
a 16. században
a
maszturbációt, mint a pénisz
megnövelésének módját ajánlotta), addig a
17.—18. századi pedagógia ragaszkodik az elfojtáshoz. Ezzel párhuzamosan
hirtelen fokozódik a maszturbáció vallásos elítélése, amiben a pedagógusok
már nem „bocsánatos gyermeki vétket” látnak, hanem a legszörnyűbb bűnt...
A pedagógiai érvek mellett már ál-orvostudományi érveket is
felsorakoztatnak.... egyre inkább meggyökeresedik az a vélemény, hogy az onánia
veszélyes betegség, amely őrülethez és erkölcsi zülléshez vezet... Az
önmegtartóztatás ... a 19.
század elejére orvosi-biológiai imperativusszá válik.” (153-157.old.)
A
liberalizálódás kezdetei
A represszív nemi erkölcs
és az antiszexuális agitáció azonban nem akadályozta meg, hogy
jelentősen növekedjen a
házasságon kívüli terhességek és szülések
száma – tehát valamilyen liberalizálódás is megkezdődött.
Ennek egyik jeleként fokozatosan megszűnt
a szűzlányokat elcsábító
férfiak felelősségre vonása. Ezzel párhuzamosan a házasság-kötésekben
résztvevő férfiak életkora is növekedett.
A szexuális viselkedés alakulásának ellentmondásos tendenciáit
jellemzi, hogy nehéz eldönteni: „Vajon
a polgári korszak beköszöntése egyúttal a nemi erkölcs fokozatos liberalizálódását,
a kultúra erotizálódását jelentette-e, mint azt a francia
filozófus, M. Foucault
véli, vagy ellenkezőleg, az antiszexuális repressziók fokozódását,
mint azt az ugyancsak francia történész, Flandrin
állítja?” Az újkor mindenesetre
fokozatosan „szekularizálja” (evilágivá
teszi) a
szexualitást és egyre inkább
szétválasztja a nemzést és az élvezetet. Ezt főleg a
fogamzásgátlás
fejlődése teszi lehetővé; a 19. század közepe táján kerülnek kereskedelmi forgalomba
a tömegesen gyártott gumióvszerek. A század
elején azonban a szentimentális és romantikus írók műveiben
a szerelem még deszexualizálódik; az
érzékiséget „isten felfedezésének”
szintjére szeretnék emelni, mint azt F.
Schleiermacher, a német
romantika teoretikusa írta.
A
szerelem kultuszát misztikus hangulatok hatották át.
Az
elfojtott és kiszorított szexualitás ugyanakkor
sajátos szubkultúrát alkot,
amelynek fő képviselői a francia
libertinusok voltak, például
de
Sade márki, akit persze bebörtönöztek
és írásait is üldözték. A megjelenő
pornográf írások és ábrázolások
e szubkultúra patriarchális
jellegéről tanúskodnak; a nőket
egyrészt a szükséglet-kielégítés eszközének tekintik, másrészt képtelennek tartják a szexuális élvezetre. Az irodalomban
a nő az angyali tisztaság
megtestesítője. „Az az elképzelés, hogy a rendes nőknek egyáltalán
nincsenek szexuális vágyaik (ez egyébként számos
19. századi orvosi könyvbe is bekerült), nagyon előmozdította a női
frigiditás elterjedését, valamint a férfiak pszichikai impotenciájának
kialakulását. Mint Freud
írta: a férfi úgy érzi, hogy
szexuális önérvényesítésében gátolja a nő iránti tisztelete, és ebben
a tekintetben csak akkor tud teljesen kibontakozni, ha egy megalázott szexuális
objektummal van dolga. Szerinte ugyanis a férfi szexualitásának „perverz összetevőit”
nem képes kielégíteni egy általa tisztelt nővel.” (164.old.)
Érdekházasságok és romantikus szerelem
Buda
Béla (1988) megállapítja,
hogy „az arisztokrácia és a
polgári osztály házasságát vagyoni és hatalmi megfontolások irányították.
Az uralkodói házakban a házasságot nemegyszer már gyermekkorban létrehozták,
nagypolitikai, diplomáciai okokból. Nagyon kevés dokumentált példát ismerünk arra, hogy a szülői
döntésnek a gyermekek ellenálltak volna... Még azonos rangszinten belül is
elkülönültek vagyoni rétegek, amelyekben a házasság szinte endogám
volt... A polgári renden belüli rétegekben is a belházasság volt az előírás.”
(46.old.) Később, az oktatás
és a kultúra fejlődésével egyre szélesebb körben elterjedt a romantikus
szerelem kultusza, s erősödött az egyéni fejlődés igénye. A 19. században ez még csak a férfiak szempontjából volt
szembetűnő, bár már a nők is kezdtek önállósodni. Számukra azonban kötelező
volt a hűség (a szexuális kizárólagosság
értelmében). Megvolt még a kettős morál;
a férfiak „félrelépései”
bocsánatos bűnnek számítottak.
Az iparosodás és városiasodás a nemek viszonyát is egyre inkább átalakította.
A viktoriánus korszakra a népesség
gyors szaporodása mellett a prostitúció és pornográfia térhódítása volt
jellemző. A munkásmozgalom és a
nőmozgalom új erkölcsi elveket kezdett hirdetni, emberi jogaikat kezdték
követelni a homoszexuálisok is, s kezdett kibontakozni a szexuális
reformokért vívott harc.
Néhány
tanulság
A vázlatos történelmi áttekintésből néhány érdekes tanulság adódik.
A szexuális viselkedés alakulását nyilván nem csak az határozta
meg, hogy valaki férfinak, vagy nőnek született;
hanem elsősorban az, hogy az adott társadalomban
mit vártak tőle, mint férfitől illetve nőtől.
A nyilvánvaló testi különbségeket ugyanis különböző szociális
szerepekkel kapcsolták össze, az adott társadalom jellegének és igényeinek
megfelelően. A patriarchális társadalmakban a
nőktől elvárták, hogy passzívak,
engedékenyek és szolgálatkészek legyenek;
a
férfiaktól pedig az erőt,
az értelmet és uralkodást várták el. A
gyermekeket és fiatalokat is ennek megfelelően nevelték.
Így csak az érvényesülhetett, aki eleget tett az
elvárt nemi szerep kívánalmainak. A nőies férfiak és
a férfias nők tehát sikertelenek maradtak, mert nem tartották őket normálisnak
és egészségesnek. (Ennek jó példája az „orleáni szűz”, akit férfiassága
miatt eretnekként megégettek.) A nemek esélyegyenlőségének ellenfelei
mindig a „természetes nemi különbségekre”
szoktak hivatkozni, bár e hivatkozás nyilvánvalóan indokolatlan, s
pusztán a férfiak előjogait igyekszik védeni.
A hagyományos nemi szerepek az ipari társadalmakban
reformok sorozata révén kiegyenlítődnek.
Hasonló a helyzet a „kettős erkölcs”
és a „szexizmus”
viszonylatában. A patriarchális társadalmakban
a férfiak és nők viselkedését eltérő erkölcsi normák alapján ítélik
meg: ezek a normák a nők számára
sokkal szigorúbbak, különösen a szexualitás terén.
A nők szabadságjogainak fokozatos növekedését sokan ma is a férfiak szabadságcsökkenéseként értékelik
(pl. a fogamzásgátlás vagy a terhesség-megszakítás terén).
A szexizmus,
vagy „férfi sovinizmus” olyan
beállítottság, amely a férfiakat alapvetően
magasabb rendűnek, a nőket pedig alacsonyabb rendűnek tartja.
Korunkban ugyan mind a kettős
erkölcs, mind a szexizmus kezd háttérbe szorulni, de azért
a közéletben, a munka világában és a magánéletben egyaránt
fellelhető. A
házasság sajátos
szerződés két, vagy több
ember (s nem ritkán azok családjai) között, bár e szerződést többnyire
nem foglalták írásba. A társadalom
azonban mindig fontosnak tartotta, s igyekezett szabályozni a házasságokat. Elméletileg
négy
fő házasságformát ismerünk: a
monogámiát és
a poligámia
3 formáját: a
poliginiát (egy
férfi és több feleség), a poliandriát
(egy nő és több férj),
valamint a csoportházasságot
(több férfi és több
nő). Az ismert történelem során
mindegyik előfordult; ma azonban
világszerte a monogámia a leggyakoribb., bár kétségtelen, hogy ez is többféle
lehet, hiszen pl. a katolikus egyház szentségnek és felbonthatatlannak
tartja, a polgári házasság viszont felbontható
és megismételhető stb.
A házasság és annak társadalmi szerepe sokat változott a történelem
során, ám éppen ezek a változások tanúsítják életképességét, amely
az egyén és a társadalom stabilizálásában nyilvánul meg. E.
Haeberle szerint
csak a monogámia jelenthet esélyt
a női egyenjogúság megvalósítására (amit
egyébként az is alátámaszt,
hogy a férfiak és nők számaránya nagyjából egyenlő).
A házasság hagyományosan
két fő szociális célt szolgál:
1. két, nem rokon család
kapcsolatát és 2.
az újszülöttek védelmét. Az első cél eszközei az incesztustabu és az endogámia
tilalma, amelyek nélkül
nagyobb szociális egységek nem jöhettek volna létre. Az újszülöttek
védelméhez pedig szükség van együtt maradó és együttműködő szülőkre;
bár ma már sok egyedülálló szülő is képes ezt biztosítani. Ez utóbbi
összefügg a házasság és család válságával, amit az együttélések
kísérleti formáival próbálnak
áthidalni. (Lásd: 3 és
10. Dokumentum.)